Az 1922:XII. tc. 4. §-a értelmében közkereseti társaság és betéti társaság képesítéshez vagy engedélyhez kötött ipart a kézműves jellegű iparűzés szokásos keretein belül csak abban az esetben űzhet, ha az illető ipar önálló gyakorlása tekintetében megállapított feltételeket a társaságnak az üzlet vezetésére jogosított valamelyik tagja saját személyében igazolja. E rendelkezésnek az volt a célja, hogy a szakmailag képzett és illetve az iparűzés törvényes kellékeivel bíró, de megfelelő tőkét nélkülöző egyének önállósulhassanak olyképpen, hogy szakmailag ugyan nem képzett, vagy az illető engedélyhez kötött ipar gyakorlásához megkívánt követelményeknek meg nem felelő, de tőkeerős egyénekkel társulnak. A kézműves ipar köréből panaszok merültek fel abban a tekintetben, hogy e rendelkezéssel tőkeerős egyének visszaélnek olymódon, hogy képesítéshez kötött iparnak a kézműves jellegű iparűzés szokásos keretei között való gyakorlására színleges közkereseti és betéti társaságokat alapítanak. Nevezetesen, a tőkével rendelkező társak a szakképzett társat csupán arra használják fel, hogy őt a közkereseti, illetve betéti társaság tagjaként bejelentsék, így a társaság az iparjogosítványt megkaphassa s az ipart gyakorolhassa. A szakképzett társnak a név igénybevételéért bizonyos, rendszerint csekély összegű díjat fizetnek, gyakran alkalmazottként foglalkoztatják azt, azonban az üzletvezetésben való részvételt nem engedik meg. Az ilyen közkereseti és betéti társaságok iparűzése a legtöbb esetben a szakképzett vezetés hiánya miatt a közönségre és a kézműiparosságra egyaránt hátrányos. A visszásságokat a kereskedelemügyi miniszter 1932. évi február hó 15-én 113,906. szám alatt kiadott rendeletével megszüntetni kívánta. Nevezetesen az iparhatóságoknak kötelességévé tette, hogy abban az esetben, amikor közkereseti vagy betéti társaság képesítéshez kötött ipar gyakorlására iparjogosítványt kér, vizsgálják meg, hogy az az egyén, akit az üzlet vezetésére jogosított és az előírt képzettséggel rendelkező társasági tagként bejelentettek, a társaságnak tényleg tagja-e, nem pedig alkalmazottja-e. Ezek a rendelkezések azonban nem hozták meg a kívánt eredményt, sőt a visszásságok szaporodtak és a gazdasági viszonyok súlyosbodása folytán a kézműiparra nézve mindinkább elviselhetetlenebb helyzetet teremtettek, úgyhogy a vázolt állapoton segíteni kell.
Azoknál a közkereseti és betéti társaságoknál, amelyek engedélyhez kötött ipart űznek, a közszempontok megfelelő érvényesítése céljából kell a társaságnak minden egyes tagjától, illetve beltagjától megkívánni az önálló iparűzéshez megkívánt kellékeknek, elsősorban: a megbízhatóságnak, saját személyében igazolását. Ellenkező esetben a szükséges kellékeket nélkülöző társasági tagnak a közönség és a köz megkárosítására módot nyujtunk.
Az 1922:XII. tc. rendelkezései szerint az iparűzés általános feltételei között, melyeket az említett törvénycikk 1-6. §-ai állapítottak meg, a feddhetetlen előélet nem szerepel. Csupán az iparengedély kiadását kell a megbízhatóság igazolásától függővé tenni és az 1922. évi XII. tc. 35. §-ának második bekezdése szerint nem kaphat iparengedélyt az, aki bűntett, az állam ellen, a szemérem ellen vagy nyereségvágyból elkövetett vétség miatt bűnvádi eljárás alatt áll, vagy akit bűntett vagy ilyen vétség miatt elítéltek, a jogerős ítéletben megszabott szabadságvesztés büntetés tartama, illetőleg a büntetés kiállásától vagy elévülésétől számított három év alatt.
Ezt a rendelkezést a javaslat - bizonyos megszorításokkal ugyan - kiterjeszti az iparigazolvány alapján gyakorolható iparokra is. E rendelkezés indoka abban rejlik, hogy az iparban és a kereskedelemben is érvényesíteni kell az osztó igazság elvének megfelelő azt a követelményt, amely szerint önálló foglalkozáshoz és a nemzeti vagyonból megfelelő részesedéshez elsősorban azok jussanak, akik erkölcsi szempontból kifogástalanok, azok pedig, akik ebből a szempontból kifogásolhatók, önálló foglalkozáshoz csak bizonyos idő után juthassanak, amikor megjavulásuknak már tanújelét adták. Ezért a 2. § értelmében azok, akik a szakaszban felsorolt bűncselekményeket követték el, a bűnvádi eljárás tartama alatt és elítéltetésüktől számított három év eltelte előtt iparigazolványt nem kaphatnak.
A kiskorú unoka iparfolytatási jogának korlátozására azért van szükség, mert az 1922:XII. tc. 7. és 8. §-ában biztosított kedvezménnyel a súlyos megélhetési viszonyok között sok esetben valósággal visszaéltek és a jogszabályban nyujtott lehetőségek (törvényesítés, örökbefogadás, házasságkötés a halálos ágyon stb.) kihasználásával az elhalt iparos iparát a kiskorú lemenők javára hosszú időn át folytatják. Különösen a kéményseprőiparban fordultak elő ezek a jelenségek. E visszásságok intézményes kiküszöbölése nehézségekbe ütközik egyrészt erkölcsi okokból, de azért is, mert az iparüzletnek az iparűző halálával egyidejű megszűnése iparpolitikai szempontból sem előnyös. Arra azonban mindenesetre törekednünk kell, hogy a kedvezmény igénybevételét legalább a második nemzedéknél: az unokáknál szorítsuk az indokolt esetekre, ezért a szakasz szerint a kiskorú unoka csak abban az esetben jogosult nagyszülője iparának a folytatására, ha ellátatlan.
Az iparűzés feltételeinek módosítását célozza e szakasz s a villamos energiának ellenérték fejében elosztásával foglalkozó vállalkozás részére lehetővé teszi a villamos szerelő ipar gyakorlását a kis- és nagyközségek területén is.
A törvényhozás Magyarország villamosításának előmozdítása érdekében megalkotta a villamos energia fejlesztéséről, vezetéséről és szolgáltatásáról szóló 1931:XVI. törvénycikket. Azokat a gazdasági és kulturális előnyöket, amelyeket e törvény végrehajtása jelent, nagymértékben veszélyezteti azonban az a körülmény, hogy az újonnan villamosított területeken nincsen megfelelő számú és képzettségű villamosszerelő iparos, akik a lakóházakban, gazdasági épületekben stb. szükséges villamos szerelői munkálatokat: az úgynevezett házi szereléseket elvégezni képesek lennének s ha van is egy-két szerelőiparos, azok a villamosítás alkalmával tömegesen jelentkező munkának eleget tenni nem tudnak, sok esetben a kellő hozzáértéssel sem rendelkeznek és a megrendelőknek - tőke hiányában - hitelezni nem képesek. A villamosításnak pedig rendkívül jelentős érdeke fűződik ahhoz, hogy azokban a községekben, amelyekben a villamosvállalatok a villamos energia vezetésére és elosztására szolgáló vezetékeket elkészítik, a közönség részére szükséges házi vezetékeket is olcsón, jól és gyorsan elkészítsék. Ezen az akadályon csupán úgy lehet segíteni, ha a villamos energiát elosztó vállalatok háziszereléssel maguk is foglalkozhatnak. Ennek ezidőszerint ipari közigazgatási jogi akadályai vannak. Az ipartörvény rendelkezései értelmében ugyanis a villanyszerelőipar iparengedély alapján gyakorolható képesítéshez kötött ipar, az ilyen ipart pedig csupán az gyakorolhatja, aki az előírt képesítést a saját személyében igazolja, vagy a szerelést gyárszerűen végzi. Miután a szerelőipart gyárszerűen a gyakorlatban nem lehet űzni, néhány vállalattól eltekintve, amelyek még az 1922:XII. tc. életbelépése előtt kaptak szerelésre iparjogosítványt, villamos vállalatok házi szerelésére iparjogosítványt nem szerezhetnek. Lehetővé kell tehát tenni, hogy a villamos energiát elosztó vállalatok villanyszerelői ipart a kézműipar szokásos keretei között folytathassanak ott, ahol az említett okokból erre szükség van, a kis- és nagyközségekben. Másfelől azonban nem lehet szem elől téveszteni a villanyszerelő kisiparosságnak jogos érdekeit sem, azért meg kell gátolni, hogy a villamosenergia elosztásával foglalkozó vállalatok városok területén, ahol megfelelő kisiparos van, házi szereléssel is foglalkozzanak és ezáltal a villanyszerelő kisiparossággal szemben versenyt támasszanak. Következően: a törvényhatósági jogú és a megyei városok területén a javaslat a villamosenergiát szolgáltató vállalatokat még abban az esetben is, ha erre szerzett joguk van, eltiltja a szereléstől s így ezeken a helyeken a javaslat a kisiparosság részére kizárólagosságot biztosít.
A gazdasági válság óta egyre jobban erősödik az a mozgalom, amely a kézművesiparosság versenyképesebbé tételét tűzte ki céljául. A cél elérésére Európaszerte legalkalmasabb eszköznek tartják az önállósulásnak képesítő vizsgához való kötését. Többek között Németország, Ausztria, Bulgária, Lengyelország, Jugoszlávia is a mestervizsgálat sikeres letételétől tette függővé a kézművesiparosok önállósulását és ha tekintetbe vesszük, hogy a mai rendszer mellett az önállósulni kívánó segédnek nem kell számot adni gyakorlati és elméleti szaktudásról, akkor magától értetődőnek látszik a jelen szakasz első bekezdésében foglalt az a rendelkezés, amelytől kézművesiparosaink szakképzettségének korunk szellemi és anyagi fejlődéséhez méltó átalakulását lehet remélni. A mestervizsgálat gyakorlati és elméleti anyagának megállapításánál gondoskodás fog történni arról, hogy a segéd számot adjon nemcsak gyakorlati szaktudásáról, kézügyességéről, de önköltségszámítási ismereteiről, anyagismeretéről stb. és végül azokról a legegyszerűbb gazdasági ismeretekről is, amelyeket ma a gazdasági élet legkisebb tényezője sem nélkülözhet. A kézművesiparosság szaktudásának emelésére hazánkban különösen nagy szükség van, mert a húsznál kevesebb munkavállalót foglalkoztató, több mint másfélszázezer munkaadó mintegy évi 3/4 milliárd pengő termelési értékkel jelentős helyet foglal el a magyar közgazdaságban. A második bekezdésnek az a rendelkezése, hogy a segédi gyakorlat időtartama a jelenlegi két évről, a nehezebben elsajátítható iparoknál két és fél évről négy évre meghosszabbítható, - ugyancsak azt a célt szolgálja, hogy kézműiparosaink mennél tökéletesebb szaktudással felfegyverkezve induljanak a gazdasági élet küzdelmeibe. A végrehajtási rendelet fog gondoskodni arról, hogy a mestervizsgálatnál a közszempontok érvényesüljenek s a vizsgálat tényleg csak a szaktudás emelését szolgálja, egyébként az ne legyen akadálya az új egyedek önállósulásának.
Az 1922:XII. tc. 18. §-ának harmadik bekezdése értelmében annak, aki képesítéshez kötött ipart kíván űzni és tanviszonyban nem állott, ha az illető iparban a tanidő tartama rendelettel meg van állapítva, ennek az időtartamnak és a segédi gyakorlatnak tartamát legalább egy évvel, a segédi vizsgálat eredményes letétele esetében pedig legalább hat hónappal meghaladó időn át végzett szakbavágó munkát kell igazolni. Ha pedig olyan ipart kíván űzni, amelynél a tanidőnek tartamát rendelet nem írja elő, a segédi gyakorlat tartamának megfelelő időn át végzett szakbavágó munkán kívül a törvény 89. §-a első bekezdésében megállapított tanidőnek legrövidebb tartamát legalább két évvel, a segédi vizsgálat eredményes letétele esetében pedig legalább egy évvel meghaladó időn át végzett szakbavágó munkát kell munkakönyvvel igazolni. Önként értetődik, hogy a törvényjavaslat törvényerőre emelkedése után a törvény rendelkezéseinek megfelelően mindkét esetben a mestervizsgálatot is le kell tenni. A törvényjavaslat 5. §-ának utolsó bekezdése lehetővé teszi, hogy az illetékes miniszter mestervizsgálat letételére bocsássa azt, aki valamely képesítéshez kötött iparban az előbb említett rendelkezések szerint megállapítottnál legalább három évvel hosszabb időn át végzett szakbavágó munkát, ezt azonban szabályszerűen igazolni nem tudja. Ez a rendelkezés a képesítés igazolásának szabályain lényegileg nem üt rést, mert ez alapon az illető csak kivételes méltányosságból bocsátható mestervizsgálatra.
A 6-8. §-okhoz
A 6., 7., 8. §-ok lényegében nem tartalmaznak mást, mint az 1922:XII. tc. 20., 24. és 25. §-ának a mestervizsgálat kötelezővé tétele folytán szükséges módosítását. Tehát a törvényjavaslat rendelkezik aziránt, hogy az oktatási intézetek eredményes látogatása, illetőleg elvégzése esetében a szakbavágó gyakorlat kimutatásán felül a mestervizsgálat letétele is elengedhető, továbbá, hogy egyik képesítéshez kötött ipar gyakorlására áttérés alkalmával az iparhatóság a szakvizsga letétele helyett a mestervizsgálat letételét kívánhatja meg. A túlnyomóan nők által űzött iparokban az illetékes miniszter továbbra is megállapíthat általános hatályú könnyítéseket, azonban gondoskodás történik arról, hogy a mestervizsgálat alól felmentést ne lehessen adni.
Az e szakaszban foglalt rendelkezések megállapítják a mestervizsgálat célját, a vizsgálatra bocsátás szabályait és a mester cím használatára jogosultságot. E kérdéssel részletesebben az 5. § indokolása foglalkozik. A szakasz felhatalmazza az illetékes minisztert arra, hogy a mestervizsgálat szervezetét, működését, a vizsgálat anyagát stb. megállapítsa. Tekintettel arra, hogy a vizsgálat anyaga a technikai fejlődéssel változás alá esik, célszerűbb a felsorolt kérdések szabályozását rendeleti útra tartani fenn.
A kötelező mestervizsgálat bevezetése folytán a szerzett jogok biztosítása érdekében szükséges átmeneti rendelkezéseket tartalmazza.
A 11. § az iparengedély kiadásának biztosítéktól való függővé tételéről szól.
Az 1922:XII. törvénycikknek ezt a kérdést szabályozó 37. §-a felsorolta azokat az iparokat, amelyekben az engedély kiadását biztosítéktól kell függővé tenni. Ez a rendelkezés a gyakorlatban nem bizonyult megfelelőnek; felmerült a szüksége annak, hogy más iparengedélyek kiadása is biztosítéktól tétessék függővé. Ezért a javaslat mellőzi azoknak az iparoknak felsorolását, amelyeknél az iparengedélyt biztosíték letételétől kell függővé tenni s az illetékes minisztert hatalmazza fel ezeknek az iparoknak meghatározására. Ennek a rendelkezésnek megfelelően a biztosíték nagyságát és letételének módját nem szabályrendeletben kell megállapítani, hanem azt minden esetben az illetékes miniszter állapítja meg.
A 12. § az iparengedélyek számának meghatározását szabályozza.
Ez a rendelkezés az 1922:XII. tc. 38. §-ában foglalt szabályoktól eltérően nem határozza meg, hogy mely engedélyhez kötött iparok gyakorlására kiadható iparengedélyek számát lehet a szabályrendeletben előre megállapítani, hanem az illetékes minisztert hatalmazza fel arra, hogy ezeket az iparokat megjelölje s arra is feljogosítja, hogy abban az esetben, ha a számot szabályrendelet nem határozza meg, a számot maga határozhassa meg. Ezeket az újításokat a gyakorlati tapasztalatok teszik szükségessé. A versenyviszonyok változása és a közszempontok érvényesítése megkövetelheti, hogy valamely engedélyhez kötött iparban a kiadható iparengedélyek száma sürgősen meghatároztassék, ennek az iparnak kijelölése és a szám meghatározása törvényhozási, illetőleg szabályrendeleti úton igen hosszadalmas, azért van szükség arra, hogy mind az ipar kijelölése, mind a szám meghatározása rendeleti úton történhessék.
A 13. § - a törvényjavaslat 27. §-ában foglalt rendelkezések figyelembevételével - elrendeli, hogy az ipartestületi felvételi díj befizetését tanusító elismervényt is mellékelni kell az iparjogosítvány kiadására irányuló beadványhoz.
Az eredetileg személyjogú iparűzésből kifejlődött átruházható iparjogoknak: az úgynevezett reáljogoknak korlátozása iránt jogszabályaink már a XIX. század közepétől kezdve rendelkeznek. Az 1859. évi iparpátens, az 1872:VIII. tc. és az 1884:XVII. tc. az ipari reáljog visszafejlesztése érdekében főleg két elvet juttattak kifejezésre: nem szabad új reáljogot engedélyezni, továbbá a reáljog mások ipargyakorlását nem akadályozhatja. Az 1922. évi XII. tc. 44. §-a az említetteken továbbmenően úgy rendelkezik, hogy a reáljog megszűnik, ha tulajdonosa, illetőleg a reáljog bérbeadása esetében a bérlő az ipart egy éven át nem gyakorolja.
Az ipari reáljogok közül ma már csak a kéményseprési reáljogoknak van jelentőségük. Az országban - az 1933. évi adatok szerint - 504 személyjogú kéményseprési munkakerület mellett 84 reáljogú kerület van. A reáljogok gátolják a kéményseprősegédek önállósulását és a reájuk irányadó különös jogszabályok az ipari közigazgatás zavartalan menetét akadályozzák. Megváltásukat az államkincstár pénzügyi helyzete nem engedi meg. Ilyen körülmények között csak az a megoldás kínálkozik, hogy a reáljogokat hosszú határidő kitűzésével megszüntetjük. Ezért a törvényjavaslat úgy rendelkezik, hogy a reáljog megszűnik attól a naptól számított húsz év eltelte után, amely napon a reáljog arról, akinek az alkotandó törvény hatálybalépésekor tulajdonában volt, másnak tulajdonába ment át. A reáljog utolsó tulajdonosának érdekeit méltányolva azonban azt is kimondja, hogy a reáljognak utolsó tulajdonosa az iparüzletet személyjogon folytathatja, ha az ipar gyakorlásához megkívánt kellékeket harminc nap alatt saját személyében vagy üzletvezetője személyében igazolja. A személyjogon gyakorló iparosnak halála után az ipart önként értetődően folytathatják az életben maradt házastárs és az arra jogosult kiskorú hátramaradottak. Ezzel a rendelkezéssel az ipari reáljogok visszafejlődnek eredeti állapotukhoz, a személyjogú ipargyakorláshoz.
A szakasznak azt a rendelkezését, hogy a reáljog abban az esetben is megszűnik, ha tulajdonosa, illetőleg a bérlő az ipart egy éven át nem gyakorolja, már az 1922:XII. tc. 44. §-ának harmadik bekezdése tartalmazta.
Az ipar gyakorlását illetőleg régen sérelmezik a kézműiparosok, hogy munkaegyesítés címén az iparosok a készítményeik forgalombahozásához szükséges olyan burkolatokat is elkészíthetik, amelyek önállóan is forgalomnak tárgyai és egyúttal valamely képesítéshez kötött ipar munkakörébe tartoznak. Különösen a kádár-, bádogos- stb. ipar teszi panasz tárgyává hogy egyes üzemek a forgalombahozatal céljából szükséges hordókat, tartályokat saját üzemükben készítik el, aminek az a következménye, hogy az ezek készítésével foglalkozó kézművesipar mindig súlyosabb anyagi helyzetbe kerül. Indokoltnak mutatkozik tehát a munkaegyesítés címén előállítható készítmények köréből az említett burkolatokat kivenni.
Iparosságunkra igen nagy sérelem az 1922:XII. tc. 47. §-a. E szakasz szerint a kereskedő kereskedelmi szakmára szóló iparigazolványa alapján az üzletkörébe tartozó áruk elkészítésére megrendeléseket vehet át, az általa eladott áruk átalakítását, javítását elvállalhatja és ebből a célból mértéket is vehet, de a megrendelt áruk elkészítését, illetőleg az áruk átalakítását és javítását, amennyiben ezeknek a munkáknak végzése valamely képesítéshez kötött ipar munkakörébe tartozik, csak az illető munka végzésére jogosult iparossal végeztetheti.
A szóbanlévő rendelkezésnek főképpen az volt a célja, hogy azokban a községekben, ahol megfelelő iparos nincsen, a kereskedő, amennyiben a vevő igényének megfelelő készáruval nem rendelkezik, a megrendelés átvételével és a kisiparos munkájának igénybevételével kielégíthesse a közönség igényeit. A kereskedők közül azonban számosan nem tartották be a rendelkezéseket. Így egyesek olyan áruk elkészítésére is vettek át megrendelést, amely áruk üzletkörükbe nem tartoztak, mások egyes árukból csupán néhány darabot, azaz csak színleges raktárt tartottak abból a célból, hogy ezen a címen megrendeléseket vehessenek át, sőt egyes kereskedők a megrendelt árut nem az iparra jogosított iparosokkal készíttették el, hanem a képesítéshez kötött ipar munkakörébe tartozó munkát maguk, illetve alkalmazottaik végezték el. A kézműipar azt is kifogásolta, hogy a kereskedő tulajdonképpen csupán közvetítő tevékenysége fejében a vételár jelentős részét magának tartja meg és ilyképpen a kézműiparos, aki az érdemleges munkát elvégzi, úgyszólván bérmunkás helyzetébe kerül, különösen igen gyakori ez abban az esetben, amikor a kereskedő az anyagot raktárából adja az iparosnak feldolgozás végett.
A 113,906/1932. K. M. számú rendelet ezeket a rendellenességeket is meg akarta szüntetni; egyebek között a kereskedőt munkanapló vezetésére kötelezte, amelybe be kell jegyeznie, hogy a megrendelés átvétele folytán szükséges ipari munkát mely iparos végzi el, - azonban ezeknek a rendelkezéseknek sem volt meg a kellő foganatjuk.
A panaszok leggyakrabban a ruházati iparban merültek fel és az elfajulás olyan méreteket öltött, hogy pl. a készruhakereskedő már a hozzávitt szövetből is vállalta a mértékszerinti készítést. Ezek a körülmények tették indokolttá az iparos és a kereskedő üzletkörének élesebb szétválasztását s a cipő, férfi- és fiúruha, a női és leányruha, valamint a szőrmeáruk árusításával foglalkozó kereskedőknek a megrendelés átvételétől és ezzel kapcsolatban a mértékvételtől eltiltását. Hasonló rendelkezés Ausztria területén több mint huszonöt éve életben van. Önként értetődik azonban, hogy a tilalom megállapításával kapcsolatban a gazdasági élet követelményeit is figyelembe kell venni és egyfelől a forgalom zavartalan lebonyolítását, másfelől az olyan kereskedők érdekeinek méltánylását is lehetővé kell tenni, akik megrendelés átvételével és mértékvétellel már foglalkoztak. Ezekre vonatkoznak a rendeleti szabályozásra szóló felhatalmazások. Különösen ki kell emelni, hogy míg a szakasz harmadik bekezdésének 2. pontjában említett rendelet meg nem jelenik, azok, akik megrendelés átvételével és mértékvétellel a tiltó rendelkezés hatálybalépése előtt már foglalkoztak, zavartalanul tovább folytathatják tevékenységüket.
E szakasz ötödik bekezdésének utolsó pontja - a közönség szükségleteinek könnyebb kielégítése érdekében - lehetővé teszi, hogy az iparügyi miniszter a kereskedelem- és közlekedésügyi miniszterrel egyetértve megengedje, hogy a kereskedők kisebb felállítási és szerelési munkák elvégzésére (így csillárnak vagy rádióberendezésnek lakásban felszerelésére) megrendelést vegyenek át, azzal a korlátozással azonban, hogy az ilyen munkát csak az arra jogosult iparossal szabad elvégeztetni.
Az ipartörvénynovella 47. §-ának kiegészítésével kapcsolatban a visszásságok megakadályozása és a hatályos ellenőrzés biztosítása céljából arra is módot kell nyujtani, hogy az iparnak és a kereskedésnek ugyanegy helyiségben gyakorlása megtiltassék.
Az 1922:XII. tc. 58. §-ának második mondata értelmében a kereskedelemügyi miniszter a közerkölcs, a köz- vagy állategészségügy, közbiztonság, köz- és tűzrendészet szempontjából ártalmas vagy veszélyes anyagoknak és félgyártmányoknak feldolgozását, árucikkeknek forgalombahozását korlátozhatja, feltételekhez kötheti, esetleg el is tilthatja. A javaslat ezt a rendelkezést annyiban módosítja, hogy az említett szempontokból bizonyos ipari munkák végzésének korlátozását, feltételekhez kötését és eltiltását is megengedi. Módosítja továbbá abban a tekintetben is, hogy nem csupán ártalmas vagy veszélyes anyagoknak és félgyártmányoknak feldolgozását, árucikkeknek forgalombahozását lehet az említett közszempontokból korlátozni, feltételekhez kötni, esetleg el is tiltani, hanem olyan anyagok, félgyártmányok feldolgozását, árucikkek forgalombahozatalát is, amelyek az említett közszempontokból nem ártalmasak és nem veszélyesek, hanem azok korlátozását, feltételekhez kötését, eltiltását a közszempontok egyébként teszik szükségessé.
A 19. § az iparűzési jog elvonásáról rendelkezik.
E szakasznak az 1922:XII. törvénycikknek ezt a kérdést szabályozó 70. §-ával szemben lényegesebb újítása, hogy míg az utóbb említett törvényhely szerint csak az engedélyhez kötött iparra szóló iparűzési jogot lehetett elvonni, addig a javaslat 19. §-a szerint bármely iparra szóló iparűzési jog elvonásának helye lehet.
Az iparűzési jog elvonására az annak elvonását kimondó jogerős ítélet végrehajtásának esetein felül indokul szolgáló körülmények két csoportra oszlanak. Az elsőbe tartoznak azok az esetek, amelyekben az iparűzési jog elvonása az iparos valamely meghatározott bűncselekmények miatt történt jogerős elítélésének a következménye. A második csoportba pedig tartoznak azok az esetek, amelyekben az iparűzési jog elvonása oly, a törvényben közelebbről meg nem határozott cselekmények miatt történt ismételt elítélésnek a következménye, amelyek az iparos szakmai megbízhatóságát kétségessé teszik.
Az az új rendelkezés, hogy az első csoportba tartozó esetekben az iparigazolvány alapján űzött iparra szóló iparűzési jog is elvonható, természetszerű folyománya a javaslat 2. §-ában foglalt annak a rendelkezésnek, amely szerint nem kaphat iparigazolványt az sem, akit valamely a javaslatban meghatározott bűncselekmény miatt az ott meghatározott büntetésre jogerősen elítéltek.
Annak, hogy míg a javaslat 2. §-a szerint az ott említett bűncselekmények miatt jogerősen elítéltnek az iparigazolványt bizonyos határidőn belül nem szabad kiadni, addig a javaslat 19. §-a szerint az ezek miatt a bűncselekmények miatt jogerősen elítélt iparos iparigazolványát nem kell okvetlenül visszavonni, indoka az, hogy az iparost és családját sokkal súlyosabban érinti, ha a már megkezdett iparűzést kell abbahagynia, mintha az ipar önálló gyakorlását meg sem kezdheti. Lehetővé kell tehát tenni, hogy az iparhatóság egyes, kivételes méltánylást érdemlő esetekben az iparűzési jogot ne legyen kénytelen elvonni olyan iparostól sem, aki hasonló körülmények között új iparigazolványt nem kaphatna.
Az iparűzési jog elvonására okul szolgáló körülmények második csoportjába azok az esetek tartoznak, amelyekben az iparost oly cselekmény miatt, amely szakmai megbízhatóságát kétségessé teszi, ismételten elítélték. Az 1922:XII. tc. 70. §-ának az engedélyhez kötött iparra szóló iparűzési jog ebből az okból való elvonására vonatkozó rendelkezését a javaslat azért terjeszti ki az iparigazolvány alapján űzhető iparűzési jogra is, mert a szakmai megbízhatóság követelménye és ennek hiányában az iparűzési jog elvonásának szüksége nem csupán az engedélyhez kötött ipart gyakorló iparosok tekintetében, hanem a tapasztalat szerint valamennyi iparos tekintetében fennáll.
A civilizáció fejlődésével a társadalom tagjai mind szorosabb kapcsolatba kerülnek egymással, az egyéni cselekvés hatása mind szélesebb körben mutatkozik és ennek következtében az egyén minősége és hivatásának miként való gyakorlása a társadalom egésze és egyes tagjai szempontjából is mind fontosabbá válik. A nemzet fennmaradása, az állam és társadalom rendje, az egyén élete, testi és szellemi épsége, szükségletei kielégítésének lehetősége és módja a fejlődés során mind fokozottabb mértékben függ attól, hogy a nemzet minden egyes tagja betölti-e és miként tölti be a nemzet életében neki jutott szerepet. De éppen az élet bonyolult volta és ütemének gyorsulása mind nehezebbé teszi a nemzet és az egyén számára azt, hogy esetről esetre védekezzék a hivatása magaslatán nem álló nemzettaggal szemben. Ez teszi szükségessé, hogy azoktól, akik hivatásuk gyakorlása tekintetében felállított szabályokat ismételten megszegik, avagy más olyan cselekményt követnek el, amelyek hivatásuk helyes betöltését alaposan kétségessé teszik, s akik ekként megbízhatatlanoknak mutatkoznak, a hivatásuk gyakorlásának joga megvonassék.
Így szükség van arra is, hogy az iparos iparűzési joga, ha szakmai megbízhatósága kétségessé válik, megvonható legyen, éspedig, mivel a fentebb említett követelményeknek valamennyi iparos tekintetében érvényesülniök kell, akkor is megvonható legyen, ha az iparos iparát iparigazolvány alapján folytatja.
Míg a multban az iparát iparigazolvány alapján folytató iparos a bűncselekmények, így pl. különböző élelmiszerhamisítók, mérleghamisítás, súly- és minőségi csalás, közegészség és közrend elleni bűncselekmények, állami ellenőrzőjeggyel való visszaélés, állategészségügyi és növényvédelmi rendelkezések megszegése, szeméremsértő közlemények forgalombahozatala stb. egész sorozatát követhette el a nélkül, hogy a kisebb-nagyobb büntetéseken felül egyéb joghátrány érte volna és a cselekményeket a büntetés után is akadálytalanul folytathatta, - addig a javaslat szerint mód lesz arra, hogy az ismételten ilyen cselekményeket elkövető s ezek miatt elítélt, a beléje helyezett bizalommal ismételten visszaélő iparos az ipara önálló gyakorlásának jogától megfosztassék.
Ennek a rendelkezésnek nagy hasznát fogja látni az ipar is, mert fokozódni fog az ipar megbecsülése, ha azt csupán feddhetetlen jellemű egyének folytathatják. Ezenfelül azonban anyagi előnyt is jelent ez a tisztes ipar számára. Az az iparos, aki az ipara gyakorlása, az általa szolgáltatott áru és munka tekintetében a fennálló követelményeknek nem felel meg, rendszerint olcsóbban tudja a fogyasztót kiszolgálni, mint az ezeknek a követelményeknek eleget tevő iparos s így az utóbbinak erős versenyt támaszt, ennek kereseti lehetőségeit elvonja. A javaslat szóbanforgó rendelkezése a tisztességtelen verseny eme megnyilvánulásának megátalkodott folytatását lehetetlenné teszi.
Mindezek szerint tehát a javaslatnak ez a rendelkezése a fogyasztóközönség és az iparosság érdekét egyaránt jelentősen szolgálja.
Az 1922:XII. tc. 70. §-a nem szakmai megbízhatóságot, hanem csupán megbízhatóságot említ. A törvény végrehajtásáról szóló 78,000/1923. K. M. számú rendelet 88. §-a rendelkezett az iparengedély kiadásával kapcsolatban akként, hogy a megbízhatóság kérdését mindenkor a folyamodó által gyakorolni kívánt ipar szempontjából, azzal kapcsolatosan kell elbírálni. A javaslat azonban szükségesnek tartja, hogy ez a szempont magából a törvény szövegéből is kitűnjék és ezért kifejezetten szakmai megbízhatóságot említ.
Másik újítás az 1922:XII. tc. 70. §-ával szemben az, hogy az iparűzési jog elvonásának feltétlenül a szakmai megbízhatóságot kétségessé tevő bűncselekményekért való ismételt jogerős elítélésen felül nem kívánja meg, hogy az iparost ismételten írásbelileg meg is intsék. Az 1922. évi XII. tc. 70. §-ának az a rendelkezése, amely a jogkövetelményeket előzetes megintésektől tette függővé, mint egészen kivételes rendelkezés a gyakorlatban sok nehézséget okozott és feleslegesnek is bizonyult, azért a javaslat azt mellőzi. Ezzel szemben azonban míg az említett 70. § szerint az iparűzési jogot el lehetett vonni, tekintet nélkül arra, hogy az elítélés milyen időközökben történt, a javaslat szerint a szakmai megbízhatóságot kétségessé tevő bűncselekmény az iparűzési jog elvonására indokul csak akkor szolgálhat, ha ily cselekmény miatt az iparost iparigazolvány alapján gyakorolható ipar esetében három éven belül három ízben, iparengedélyhez kötött ipar esetében három éven belül két ízben jogerősen elítélték.
Annak, hogy a javaslat a fentebbiek ellenére különbséget tesz az iparigazolvány alapján gyakorolható s az engedélyhez kötött iparűzési jog elvonása között, indoka az, hogy az engedélyhez kötött iparoknál azokra a közszempontokra figyelemmel, amelyek az illető ipar engedélyhez kötését szükségessé tették, fokozottabban kell ügyelni arra, hogy azokat csak megbízható iparosok gyakorolhassák.
A javaslat mellőzi az 1922:XII. tc. 70. §-ának a gépkocsival való iparszerű árufuvarozásra, továbbá a rendes járati időhöz kötött, gépkocsi felhasználásával űzött személyszállítási (társaskocsi) iparra szóló iparengedély visszavonására vonatkozó rendelkezését, minthogy az említett iparok az 1930:XVI. tc. 47. §-a értelmében már nem esnek az ipari törvények hatálya alá.
Egyebekben a javaslat lényegileg fenntartja az 1922:XII. tc. 70. §-ának rendelkezéseit. Az iparűzési jog elvonása tárgyában a közigazgatási bírósághoz halasztó hatályú panasznak van helye. Ez biztosítja, hogy az iparűzési jog elvonása csak az egyén jogainak sérelme nélkül történhetik.
A tanonciskolák munkáját nagyon megnehezíti az a körülmény, hogy az iskolákba a tanév folyamán állandóan és rendszertelenül jönnek új tanulók és távoznak el azok, akiknek tanviszonyuk megszűnt. Tekintettel arra, hogy az iskolák tananyaga évekre beosztva alkot befejezett egészet, a szegődtetés és szabadítás idejét összhangba kell hozni az iskolai tanítás idejével, mert az évközben beíratkozó, illetve az iskolát évközben elhagyó tanoncok nem kaphatnak rendszeres és befejezett oktatást. Indokolt még a rendelkezés az erkölcsi nevelés eredményessége miatt, sőt azért is, mert a tanulók előmenetelét károsan befolyásolja, ha évközben és olyankor jönnek az iskolába, amikor a növendékek nagyrésze már számottevő ismeretekkel rendelkezik.
A kézművesiparosság szakképzése szempontjából annak a gyakorlati képzésnek van a legnagyobb jelentősége, amit a tanonc munkaadójától kap. A fokozott versenykövetelmények fokozottabb képzést kívánnak. Ezért az ipari pályák felé törekvő fiatalság helyes szakképzése érdekében a tanidő felemelése vált szükségessé. Ilyképpen javulni fog a jelenleg általános az a helyzet, hogy amikor a tanonc már némi szakismeretre tett szert, amikor már komolyabb munka végzésére is alkalmas, már fel is szabadul, de a rossz gazdasági viszonyok miatt sok esetben mint segéd nem tud elhelyezkedni s a munkanélküliség ideje alatt az a szaktudása is veszélyben forog, amit a rövid tanonckodás alatt szerzett.
A rendelkezésnek feltételét általános emberi és szociális szempont teszi indokolttá. Ha figyelembe vesszük, hogy a hasonló korú tanulóifjúság a karácsonyi és húsvéti ünnepek alkalmából engedélyezett szüneteken felül évenként kéthónapi nyári szünetet élvez, teljes mértékben megokolt az a törekvés, amelynek célja, hogy a fejlődő fiatal szervezet az egész évi munka után néhány napi pihenésben részesüljön akkor is, ha a fiatalkorú nem középiskolai tanuló, hanem tanonc.
Újabban gyakran fordult elő, hogy a több évre szerződött tanonc a tanonciskola I. osztályának bizonyítványával szabadult. Legtöbbször éppen olyanok sorából kerültek ki ezek, akik csekélyebb iskolai előképzettségük miatt inkább rászorulnának az iskola oktató és nevelő munkájára. A tanonciskolában megszerezhető magasabb ismeretek igazolását a tanonctól különösen azért indokolt megkívánni, mert a húsznál kevesebb alkalmazottat foglalkoztató ipari munkaadó 79.23%-ának csak elemi iskolai végzettsége van és a négy eleminél kevesebbet végzett, illetőleg csak olvasni vagy írni és olvasni tudók 9.9%-át teszik a fenti kategóriába tartozó munkaadóknak.
Az 1922:XII. tc. 84. §-ának utolsó bekezdése értelmében a kereskedelemügyi miniszter egyes iparokban a tanoncul alkalmazás feltételeképpen a négy eleminél, illetőleg az írás, olvasás és számolás elemeinek (84. § első bekezdés) ismereténél magasabbfokú iskolai képzettséget is írhat elő. A dolog természetéből következik, hogy azokban az iparokban, amelyekben a tanoncul alkalmazás magasabb iskolai végzettséghez van kötve, ezt a végzettséget azoktól is megkívánjuk, akiket az illető iparban munkakönyvvel, segédként vagy szakmunkásként alkalmaznak.
Az 1932:VIII. tc. 3. §-a értelmében az ipartestületi szervezet kiépítésével kapcsolatosan az ipartestületeket megszüntetni vagy más ipartestületekbe beolvasztani csak az illető ipartestület beleegyezésével lehetett. A hálózat kiépítését és egyben az iparosság érdekeinek megfelelő képviseletét hátráltatja az a körülmény, hogy egyes ipartestületeknek kevés tagjuk van és így évi bevételük gyakran még a kétszáz pengőt sem haladja meg. Ilyen körülmények között nincsen mód az ipartestület fennállásához szükséges megfelelő anyagi erő megszerzésére és kizárt a megfelelő, kellően díjazott ipartestületi jegyző szerződtetése. Minthogy kézművesiparosainknak sem érdeke az életképtelen ipartestületek fenntartása, - az ipartestületi szervezet célszerű kiépítése végett - lehetővé kell tenni az ilyen ipartestületeknek megszüntetését, illetőleg más ipartestületbe beolvasztását.
A tanidő és a segédi szakbavágó gyakorlat tartamának felemelésétől eredményt csak akkor várhatunk, ha a munkaadók a törvény intenciójának megfelelően ezt az időt a tanonc és segéd szakképzettségének emelésére használják. Ezt pedig csak fokozottabb ellenőrzéssel lehet biztosítani. A szerzett tapasztalatok azt bizonyítják, hogy a hatósági ellenőrzés mellett kívánatos az ellenőrzésre az ipartestületeket is feljogosítani.
Az üzleti titok és az üzleti érdek védelméről a végrehajtási rendelet fog gondoskodni.
A fennálló rendelkezések szerint az ipartestület kötelékébe való felvételért fizetendő, úgynevezett felvételi díjat a fennálló rendelkezések értelmében csupán az iparjogosítvány elnyerése után kell fizetni. Az ipartestületek köréből állandóan panasz tárgyává teszik a felvételi díjaknak nehezen történő behajtását és ezzel kapcsolatban azt, hogy a felvételi díjak elmaradása folytán évenkint igen tetemes pénzösszegtől esnek el az ipartestületek, holott anyagi megerősödésük elsőrendű közérdek. Nem lehet kitérni tehát annak a kívánságnak teljesítése elől, hogy a felvételi díjat az iparigazolvány kiadása iránt előterjesztett kérelemmel kapcsolatban le kelljen róni és ilyképpen az ipartestületet megillető díjnak pontos befizetését biztosítani.
E szakasz az árrombolás elleni védekezést célozza.
A gazdasági válság az iparosság számára termékeinek és munkájának értékesítését rendkívül megnehezítette s ezáltal az iparosokat éles versenyre ösztönözte. Az éles verseny pedig az iparosokat áraik és munkadíjaik mérséklésére kényszerítette. Az árak mérséklése általában csupán a haszontétel csökkentését eredményezte, akadtak azonban mind nagyobb számmal iparosok, akik a mérsékelt árak mellett sem tudtak elegendő árut értékesíteni, munkát vállalni. Ezek azután az árakat az önköltségig, sőt az alá csökkentették. Ezzel az eljárással azonban a közönségnek, alkalmazottaiknak és versenytársaiknak ártanak. Ahhoz ugyanis, hogy az önköltségen vagy ezen alól árusíthassanak s az így szerzett bevételből megélhessenek, valakit okvetlenül meg kell károsítaniok. Vagy megkárosítják azt, akitől árut szereztek be azáltal, hogy a hitelezett vételárat nem fizetik meg, vagy a háztulajdonost, akinek nem fizetnek lakbért, vagy a kincstárt, amelynek nem fizetnek adót, vagy a munkásbiztosítókat, amelyeknek nem fizetik meg a járulékokat, vagy a munkásaikat, akiket éhbérért dolgoztatnak, vagy ezeket valamennyit. Megkárosítják azonban ezzel az eljárásukkal versenytársaikat is. Azok, akik a fentebbi kötelezettségeiknek, mint vételár-, házbér,- adó-, munkásbiztosítás-tartozásaiknak eleget tesznek s a munkásaiknak is megfelelő bért fizetnek, az önköltségi áron vagy ezen alul árusítóval versenyezni nem tudnak s előbb-utóbb maguk is tönkremennek.
Az árrombolókkal szemben a tisztességtelen versenyről szóló törvény nyujtott valamelyes védelmet. Az ennek alapján kifejlődött bírói gyakorlat szerint a másoknál olcsóbban, beszerzési áron alul történő árusítás tisztességtelen versenynek minősül, ha a versenyzés módja kétségtelenné teszi, hogy az olcsó árusítás az iparos minden jogos gazdasági érdeke nélkül, kizárólag a versenytárs szándékos megkárosítása, tönkretétele végett történik, vagy ha az iparos valamely árunak az észszerű gazdálkodással ellentétes alacsony áron való árusításával az ezáltal érintett versenytársnak gazdasági létét veszélyezteti.
Ez a védelem azonban a tisztességtelen verseny-perek hosszadalmassága és költséges volta miatt nem bizonyult elegendőnek s felmerült a szüksége annak, hogy a kisipar részére az árrombolókkal szemben gyors és lehetőleg költségmentes védelem biztosíttassék.
Erre két módozat látszott alkalmasnak. Az egyik szerint az 1934. évi osztrák ipartörvénynovella rendelkezéséhez hasonlóan az ipartestületek, illetőleg ezek szakosztályai jogosíttattak volna arra, hogy kötelező legkisebb árakat, illetőleg munkadíjakat állapítsanak meg s azokat az iparosokat, akik ezen az áron alul árusítanak, illetőleg ezen a díjon alul vállalnak munkát, az ipartestületi szék útján pénzbírsággal sujtsák. Ez a megoldás azonban több tekintetben aggályos. Egyrészt a kötelező legkisebb árak megállapítása az árak megmerevítésével jár s ez a fogyasztó szempontjából is káros, másrészt nálunk az ipartestületi szék egyelőre még nem alkalmas ilyen természetű feladatok teljesítésére.
Ezért a javaslat a másik megoldást választotta és némileg az ugyancsak Ausztriában működött választottbíróságok, méginkább a németbirodalmi kézműveskamarák becsületbíróságaihoz hasonlóan, az árrombolás kérdésében való döntésre külön bizottságot szervez és pedig a Kereskedelmi és Iparkamara kebelében, ennek elnöke vagy helyettese elnöklete alatt.
A kamarai bizottság csupán panasz esetében jár el, panasszal csak az ipartestület elöljárósága élhet, a miatt hogy valamely iparban az iparosság egy része az ipari készítményeknek árát, illetve a vállalt munkának díját az iparűzés tisztségét sértő egészségtelen versennyel oly mértékben szorítja le, hogy e miatt az iparosság többi részének életfenntartását veszélyezteti. Az elöljáróság az érdekelt szakosztály előterjesztésére ezt a panaszt köteles megtenni. Az a rendelkezés, hogy panasszal csak az ipartestületi elöljáróság élhet, van hivatva biztosítani azt, hogy az iparosok felesleges zaklatásnak ne legyenek kitéve.
A bizottság azoktól az iparosoktól, kiknek eljárását panasz tárgyává tették, költségszámításaikat elkéri és ha megállapítja, hogy a panaszolt ár, illetőleg munkadíj nem fedezi az önköltséget és nem felel meg a rendes és észszerű gazdálkodás feltételeinek, ebben az esetben a szakosztálynak, illetőleg az ipartestületnek azt a tagját, aki az iparűzés tisztségét sértő eljárást elkövette, 100 pengőig terjedhető pénzbírsággal sujthatja. Rendes és észszerű gazdálkodásnak nem tekinthető az, ha az iparos állandóan önköltségen alul, olyan áron árusít, hogy abból a fentebb említett köztartozásokat nem tudja fizetni s munkásainak nem tud tisztességes bért adni.
A bizottság határozata ellen az illetékes miniszterhez van fellebbezésnek helye, aki szükség esetében az Árelemző Bizottság bevonásával határoz. Az, hogy az Árelemző Bizottságot ezekben az esetekben is meg lehet hallgatni, a felsőbbfokú döntés teljes szakszerűségét van hivatva lehetővé tenni.
A szakasz többi rendelkezése a bírság hovafordítására és behajtására vonatkozik, valamint felhatalmazza az illetékes minisztereket, hogy az igazságügyminiszterrel egyetértve a bizottság szervezetének és eljárásának részletes szabályait rendelettel állapítsák meg. E szabályok megállapításánál arra kell majd törekedni, hogy egyszerűek legyenek, az eljárás gyors lebonyolítását, az üzleti és üzemi titkok megóvását biztosítsák.
Amennyiben a kamarai bizottság a működéséhez fűzött várakozásnak megfelel, hatáskörének kiterjesztését megfontolás tárgyává kell tenni.
A munkaszabályszerződések kötését már számos külföldi állam szabályozta. Ezen a téren Ausztria az 1919. évi december hó 18-án alkotott törvénnyel, Olaszország pedig a közelmultban hozott jogszabályaival vezet. Hazánkban a gazdaságilag és szociálpolitikailag egyaránt jelentős ez a kérdés ezidőszerint szabályozva nincsen. Ez a hiány nem érinti nagymértékben a gyáripart, amelynek szervezettsége és egyéb adottsága a munkaszabályszerződések megkötését lehetővé teszi. Más azonban a helyzet a kézművesiparnál, amely az iparűzők nagy száma és ennélfogva a munkaszabályszerződés megkötésére szervezkedés nehézségei miatt gyakorlatban alig képes a szóbanlévő szerződésekkel biztosított előnyökben részesülni. Ezen kíván segíteni a 30. § Kimondja azt a fontos elvet, hogy a munkaszabályszerződések kötése céljából alakított bizottságokban az iparosok képviselőit és az alkalmazottak képviselőit munkaszabályszerződés kötésére jogosító szerződő félnek kell tekinteni; a szerződés határozmányainak megtartását pedig szerződési bírság megállapításával kell biztosítani. Ily módon a törvényjavaslat lehetővé teszi a kézműiparban a munkaszabályszerződések kötését. Abból a célból, hogy közszempontból kifogás alá eső kikötést a szerződő felek ne alkalmazhassanak, a szerződés az illetékes miniszter jóváhagyását igényli.
A munkaügyi bizottság szervezetével, feladatkörével, eljárásával stb. kapcsolatos szabályozás rendeleti útra tartozik.
A 31. § az ipartestületi tagra fegyelmi büntetésként kiszabható pénzbírság mértékét emeli fel húsz pengőről száz pengőre. Ezzel az intézkedéssel főleg az ipartestületi szék működését kívánja eredményesebbé tenni, az eddigi 20 pengő bírság nem mutatkozott kielégítőnek.
A 32. § az ipartestületi szervek határozata, illetőleg intézkedése elleni jogorvoslatot szabályozza.
Az 1932:VIII. tc. 34. §-ának második bekezdése szerint az ipartestület felügyelőhatósága (Budapest székesfőváros területén a polgármester, vidéken az ipartestület székhelyére illetékes elsőfokú iparhatóság) az ipartestület bármely szervének határozatát vagy intézkedését, amely törvénybe vagy rendeletbe ütközik, akár fellebbezés esetében, akár a hivatalból megsemmisíti és az ipartestület illető szervét utasítja, hogy meghatározott határidőn belül újabb határozatot hozzon. E szerint tehát a felügyelőhatóságnak nincs joga ahhoz, hogy fellebbezés esetében az ipartestületi szerv határozatát megváltoztassa. Ennek a jognak a hiánya a gyakorlatban nagyon sok nehézséget okozott, felesleges huza-vonákra adott alkalmat, abban az esetben, ha az ipartestület újabb határozata is jogszabályellenes volt, a felügyelőhatóságnak álláspontja érvényesítésére nem volt más eszköze, mint az ipartestületi önkormányzat felfüggesztése, ez pedig az esetek túlnyomó részében az ügy jelentőségéhez képest aránytalanul súlyos eszköz lett volna. Erre tekintettel szükséges, hogy a felügyelőhatóság az ipartestületi szék határozatait fellebbezés esetében ne csak megsemmisíthesse, hanem meg is változtathassa.
Megteheti a felügyelőhatóság ezt akkor is, ha a megfellebbezett határozat sem törvénybe, sem rendeletbe nem ütközik. Ezt a rendelkezést főleg a kiróható bírság felemelése (31. §) tette szükségessé. Eddig nem volt mód arra, hogy a felügyelőhatóság az egyébként helyesen kirótt bírságot, ha azt túlságosan magasnak találta, mérsékelje. Nagy baj nem származhatott ebből, mert a bírság legmagasabb összege húsz pengő volt. Miután azonban a bírság összege a 31. § értelmében száz pengőig terjedhet, múlhatatlanul szükséges, hogy a felügyelőhatóság a túlságos magas összegben kiszabott bírságot mérsékelhesse.
Az iparügyi minisztérium felállításával felmerült a szüksége annak, hogy az iparügyi miniszter részére szakkérdésekben vélemény adására és javaslattételre hivatott tanácsok szervezete a változott viszonyoknak megfelelően módosíttassék.
Ma a helyzet az, hogy az 1907:XLIV. törvénycikkel megszervezett Országos Ipartanács mind a kereskedelem- és közlekedésügyi, mind az iparügyi miniszternek véleményező szerve s ez a körülmény még jobban fokozza azokat a nehézségeket, melyek az Országos Ipartanács működésével eddig is jártak. Ezek a nehézségek főleg abból állottak elő, hogy az Országos Ipartanács tagjainak száma igen nagy, azért a teljes ülés nagyon ritkán ült össze, valójában csupán az állandó bizottság működött.
E mellett még az iparügyi miniszter fennhatósága alá tartozó, véleményadásra hivatott tanácsok és bizottságok száma is igen nagy. Ilyenek az Országos Energiagazdasági Tanács, a Geológiai Tanácsadó Bizottság, az Országos Munkaközvetítő Tanács, Közszállítási Tárcaközi Bizottság, Tárcaközi Röntgen Bizottság, stb.
Egyrészt az Országos Ipartanáccsal kapcsolatban említett nehézségek, másrészt az egyes ügycsoportokra alakított véleményező szervek nagy száma indokolttá teszi, hogy az iparügyi miniszter részére véleményadásra hivatott tanácsok és bizottságok szervezete olyképpen módosíttassék, hogy az új szervezet mellett a miniszternek gyorsan, szakszerű és egymással összhangban álló véleményeket adhasson.
E cél elérése érdekében legegyszerűbb megoldás az Országos Ipartanácsnak akként való újjászervezése, hogy az csupán az iparügyi miniszter véleményező szerve legyen és az iparügyi miniszter minden szakkérdésben ehhez a tanácshoz fordulhasson. Ezért a fentebb említett különböző bizottságok és tanácsok is az Országos Ipartanácsba fognak beolvasztatni s azok ott mint külön szakosztályok működnének, melyek között az összhangot az egységes szervezet biztosítaná.
Az új ipartanács nemcsak véleménytadó feladatát tudná jobban teljesíteni, mint az eddigi különálló tanácsok és bizottságok, hanem a különböző tanácsokkal és bizottságokkal járó költségek is lényegesen apadnának.
A szervezet részletes megállapítását legcélszerűbb rendeleti útra utalni, mert így a szükséges változtatások is könnyebben lesznek keresztülvihetők.
A 34. szakasz a tejipar gyakorlására vonatkozó rendelkezéseket módosítja egyes vonatkozásban. Így az 1922:XII. tc. 34. § első bekezdésének 25. pontja helyett - a kialakult viszonyoknak megfelelően - a tejipar pontosabb fogalmi meghatározását nyujtja. Továbbá az 1922:XII. tc. 40. §-a értelmében a tejipar gyakorlására az iparengedélyt a földmívelésügyi miniszter adja meg. Ez a hatáskör azonban a közigazgatás egyszerűsítése érdekében már 1924. évben (19,000/1924. F. M. számú rendelet) az alsófokú iparhatóságokra szállt át és a földmívelésügyi miniszter magának csupán a harmadfokú döntést tartotta fenn. Ennek megfelelően rendelkezik a második bekezdés.
Az 1922:XII. tc. 71. és 72. §-a értelmében megszűnik annak iparűzési joga, aki iparát az iparjogosítvány elnyerésétől számított egy év alatt meg nem kezdi, vagy aki már folytatott iparát egy évig egyfolytában nem űzi. Ezek iparukat csak újabb iparjogosítvány alapján gyakorolhatják. A tejipar gyakorlásához fűződő jelentős ipari, mezőgazdasági és fogyasztási érdek egyaránt megkívánja, hogy a szóbanlevő iparnál az iparűzési jog a szükséghez képest egy évnél hamarabb is megszűntethető legyen. Ez iránt rendelkezik a harmadik bekezdés.
A 35. § összefügg a 33. §-sal. Az utóbb említett szakasz szerint az Országos Középítési Tanácsnak az iparügyi miniszter hatáskörébe tartozó feladatköre az Országos Iparügyi Tanácsra száll át. A jelen szakasz viszont arra hatalmazza fel a kereskedelem- és közlekedésügyi minisztert, hogy az említett tanácsnak hatáskörébe tartozó feladatköre ellátására új tanácsot állíthasson fel.
Félreértés elkerülése érdekében rendelkezni kell aziránt, hogy az egyes szakaszokban „a jelen törvény hatálybalépésére hivatkozás alatt” az alkotandó törvény hatálybalépését kell érteni. Ezenkívül, minthogy az ipari közigazgatás nemcsak az iparügyi, valamint a kereskedelem- és közlekedésügyi miniszter ügykörébe tartozik, hanem némely iparágak tekintetében nevezetesen a lőfegyverek, lőszerekkel való kereskedés és ezek közvetítése, továbbá a drogéria ipar tekintetében a belügyminiszter, az állati hullák feldolgozásával foglalkozó ipart, valamint a tejipart illetőleg pedig a földmívelésügyi miniszter is fejt ki közigazgatási tevékenységet, - a szakasz azt is megállapítja, hogy az egyes rendelkezések végrehajtása szempontjából mely minisztert kell illetékes miniszternek tekinteni.
