Az (1) bekezdés a hatósági orvosi szolgálat ellátását illetően rendelkezik. Ezidőszerint hatósági orvosok: vármegyékben a törvényhatósági főorvos (1876:XIV. tc. 160. §), törvényhatósági jogú városokban a főorvos (1876:XIV. tc. 160. §), és a szervezeti szabályrendelettel rendszeresített tiszti orvosok, községekben a járási tiszti orvosok (1876:XIV. tc. 155. §); ezenfelül hatósági orvosi szolgálatot látnak el: a megyei város ügyvezető orvosa és azok az orvosok, akik a szervezési szabályrendelet értelmében kifejezetten tiszti orvosi munkakörben működnek, továbbá a községi orvos és a körorvos a jogszabályok által meghatározott esetekben.
A jövőre nézve a hatósági orvosi szolgálatot részben állami tisztviselők: a m. kir. tiszti főorvosok és m. kir. tiszti orvosok, részben pedig önkormányzati tisztviselők: a városi orvosok a községi orvosok és a körorvosok fogják ellátni.
A (2) bekezdés a hatósági szolgálatot ellátó orvosok képesítése tekintetében megszorító rendelkezéseket tartalmaz. Míg ugyanis ezidőszerint a vármegyei főorvostól, a törvényhatósági jogú város főorvosától és tiszti orvosától, a járási tiszti orvostól és a megyei városnak tiszti orvosi szolgálatot teljesítő orvosától csupán a legutóbb 22,925/1919. N. M. M. szám alatt szabályozott tiszti orvosi vizsga letétele kívántatik meg, addig mindezekre a jövőre nézve - az eddig csak fakultatív - tiszti orvosi tanfolyam elvégzése is kötelezővé válik s ezenfelül a tanfolyam elvégzésének illetőleg vizsga letételének kötelezettsége az összes városi orvosokra, tehát a megyei város valamennyi orvosára is kiterjesztetik. A községi orvosokat és a körorvosokat illetően legutóbb a 218,197/1933. B. M. sz. rendelettel megújított, az Orvosi Továbbképzés Központi Bizottsága támogatásával a m. kir. Országos Közegészségügyi Intézetben tartott községi és körorvosi tanfolyamok nem kötelező jellegűek és vizsga letételével nincsenek egybekötve. A jövőre nézve a községi orvosok és a körorvosok tiszti orvosi vagy községi orvosi tanfolyamot hallgatni és vizsgát tenni kötelesek.
Ezek a rendelkezések a hatósági szolgálatot ellátó orvosok elméleti és gyakorlati szakképzettségének s így kari színvonalának emelését lesznek hivatva biztosítani.
A (3) bekezdésben a hatósági orvosi szolgálat körében megoldandó feladatoknak rendeleti úton történő meghatározására adott felhatalmazás azért mutatkozik indokoltnak, mert ennek köre a közegészségügy mindenkori követelményeihez képest gyakrabban lehet változásnak kitéve.
Kívánatosnak mutatkozik az is, hogy egyrészt a (2) bekezdésben említett és a jövőben kötelező tiszti orvosi és községi orvosi tanfolyamok, másrészt vizsgák szabályai teljes összefüggésükben egybefoglalóan megállapíttassanak.
A vármegyei főorvos, a járási orvos, a törvényhatósági jogú város főorvosa és tiszti orvosa, a megyei város ügyvezető orvosa a következőképpen alkalmaztattak:
a vármegyei főorvost és a járási tiszti orvost a főispán élethossziglan kinevezte (1929. évi XXX. tc. 68. § (1) bek).
a törvényhatósági jogú város főorvosát a főispán élethossziglan kinevezte (1908:XXXVIII. törvénycikk 6. § második bek. és 1929:XXX. tc. 68. § (1) bek.);
a törvényhatósági jogú városi tiszti orvost a törvényhatósági bizottság életfogytiglan választotta (1908:XXXVIII. tc. 6. § második bek. és 1929:XXX. tc. 68. § (5) bek.);
a megyei városi ügyvezető orvost a város képviselőtestülete élethossziglan választotta (1908. évi XXXVIII. tc. 6. § második bek., 1929:XXX. tc. 68. § (5) bek.).
A jövőre nézve mindezek az orvosok „m. kir. tiszti főorvos”, illetőleg „m. kir. tiszti orvos” hivatali elnevezéssel állami tisztviselők lesznek.
E rendelkezések az 1876:XIV. tc. 155. és 160. §-ában foglaltaknak felelnek meg; új rendelkezés csak az, hogy őket a belügyminiszter közvetlenül is utasíthatja. Erre a szolgálat egyöntetűsége és gyorsabbá tétele miatt van szükség.
Az 1929:XXX. tc. 6. §-ának (1) bekezdése értelmében a tiszti főorvos úgy a vármegyében, mint a törvényhatósági jogú városban a törvényhatósági bizottságnak „hivatali állásánál fogva” tagja. Ezt a tagságot továbbra is meg fogják tartani. Minthogy azonban a szóbanlevő állások betöltői a jövőben állami tisztviselők lesznek, tagságuk jogcímét meg kellett változtatni. Ezért szól úgy a szöveg, hogy a m. kir. tiszti főorvos „szakszerűség képviselete” címén tagja a törvényhatósági bizottságnak. A közigazgatási bizottsági tagság fenntartása az 1876. év VI. t.-c 1. §-ában foglalt annak az elgondolásnak kíván eleget tenni, hogy a szóbanlevő bizottságban a közegészségügyi érdekek továbbra is megfelelően képviseltessenek.
A megyei város ügyvezető orvosa, mint a községi előljáróságnak állásánál fogva szavazati joggal bíró tagja, az 1886:XXII. tc. 32. §-a értelmében a városi képviselőtestületnek tagja volt. Minthogy ez a tagság az ügyvezető orvosi állásnak m. kir. tiszti orvosi állásra történő átszervezése folytán megszűnnék, gondoskodni kívántam arról, hogy a megyei város vezető orvostisztviselője a képviselőtestületnek továbbra is hivatalból tagja maradhasson. Természetszerű, hogy a városi orvosoknak (11. §) fennálló képviselőtestületi tagsági jogát ez a rendelkezés egyáltalában nem érinti.
Az (1)-(2) bekezdésben foglalt rendelkezést közegészségügyi érdekek mellett főképpen takarékossági szempontok és a munkaerők gazdaságosabb kihasználásának lehetősége indokolják. Kétségtelen ugyanis, hogy a mai közigazgatási beosztás mellett a működési területeket illetően nagy aránytalanságok állapíthatók meg, melyeknek eredményekép egyes hatósági orvosok hivatali elfoglaltsága a munkaerő teljes kihasználásához szükséges mértéket nem üti meg. Ez az aránytalanság annál élesebben ütköznék ki a jövőben, amikor is magángyakorlat folytatása e törvényjavaslat értelmében el lesz tiltva. A munkaerők racionális kihasználása és az ezzel kapcsolatos költségmegtakarítási szempontok parancsolólag írják tehát elő, hogy több tiszti főorvos, illetőleg tiszti orvos teendői ellátásának egykézben leendő összevonhatására felhatalmazás adassék.
A (3) bekezdés lehetőséget kíván biztosítani arra, hogy egyes, kis lélekszámú megyei városok részére ne rendszeresíttessék külön tiszti orvosi állás, hanem e teendőkkel - amelyek különben a tiszti orvos munkaerejét nem is vennék a szükséges mértékben igénybe - a városi orvos megbízható legyen.
A (4) bekezdés a helyettesítés kérdésének szabályozását rendeleti útra bízza.
A vármegyei főorvos az 1929:XXX. tc. 69. §-a értelmében szolgálatát a VIII. fizetési osztályban kezdi és ebben a fizetési osztályban eltöltött kilenc évi szolgálat után a VII., az ebben eltöltött kilenc évi szolgálat után pedig a VI. fizetési osztályba léptethető elő. Ezenfelül a VI. fizetési osztályban eltöltött ötévi szolgálat után érdemesség esetén nyugdíjba beszámítandó személyi pótlékban, nyolcévi szolgálat után pedig kétszeres összegű személyi pótlékban részesíthető.
A törvényhatósági jogú város főorvosa az 5600/1925. B. M. sz. rendelethez mellékelt I. sz. kimutatás szerint szolgálatát a VIII. fizetési osztályban kezdi és ebben a fizetési osztályban eltöltött hatévi szolgálat után a VII. fizetési osztályba léptethető elő. Ezenfelül az 1927:V. tc. 49. §-a értelmében pótilletményben is részesíthető.
A járási tiszti orvos az 1929:XXX. tc. 69. §-a értelmében szolgálatát a IX. fizetési osztályban kezdi és ebben a fizetési osztályban eltöltött kilenc évi szolgálat után a VIII. fizetési osztályba léptethető elő. Személyi pótlékára nézve a vármegyei főorvosnál ismertetett rendelkezések állnak.
A törvényhatósági jogú város orvosa az 5600/1925. B. M. sz. rendelethez mellékelt I. sz. kimutatás szerint szolgálatát a IX. fizetési osztályban kezdi és ebben a fizetési osztályban eltöltött hatévi szolgálat után a VIII. fizetési osztályba léptethető elő. Pótilletménye tekintetében az 1927:V. tc. 49. §-a rendelkezik.
A megyei város ügyvezető orvosa az 5600/1925. B. M. sz. rendelethez mellékelt II sz. kimutatás szerint szolgálatát a IX. fizetési osztályban kezdi. Előlépésére és pótilletményére nézve a törvényhatósági jogú város orvosánál elmondottak az irányadók.
A m. kir. tiszti főorvosok és tiszti orvosok fizetési osztályokba sorozását azért tartottam szükségesnek a fentebb ismertetett szabályozásnál kedvezőbben megállapítani, mert a m. kir. tiszti főorvosok és tiszti orvosok ugyane szakasz (4) bekezdése értelmében magángyakorlatot nem folytatnak.
Egyrészt tehát kárpótlást kellett nyujtanom a magángyakorlat megszűnése folytán bekövetkező anyagi veszteségekért, másrészt azonban a javadalmazás emelése révén azt a célt kívántam biztosítani, hogy az új helyzet az orvosi kar értékesebb elemeit a tiszti orvosi szolgálattól ne riassza el.
A (2) bekezdés a jelenlegi elrendezésnek megfelelően azt a rendszert tartja fenn, hogy a kiküldetési járandóságok, hivatali elhelyezési költségek és egyéb dologi szükségletek a törvényhatóság, illetőleg a megyei város, vagyis azon közület által viseltessenek, melynek érdekében a szóbanlévő kiadások felmerülnek.
A (3) bekezdés értelmében viszont az átköltözködési illetményeket - lévén a m. kir. tiszti főorvosok és m. kir. tiszti orvosok állami tisztviselők - az állam vállalja át.
A törvényjavaslat keretében úgy a m. kir. tiszti főorvosok és m. kir. tiszti orvosok kezdő javadalmazásának, mint megfelelő előmenetelének biztosítása érdekében minden jogosult igényt kielégítő intézkedés történt s így méltán elvárható, hogy munkaerejük teljes egészében a közegészségügy szolgálatába állíttassék. A magángyakorlatnak eltiltása ezen az alapon nyugszik.
A megengedhető mellékfoglalkozások (mint pl. az egészségvédelmi szolgálatban közreműködés), továbbá a magánfelek részére kifejtett hatósági orvosi tennivalók után járó díjakból származó jövedelem kérdése rendeleti úton fog szabályoztatni.
Az (1) bekezdés értelmében a jövőben a tiszti főorvosi állás elnyerhetésére nézve az 1883:I. tc. 9. §-ában megkívánt előfeltételeken tulmenően a m. kir. tiszti főorvosnak tiszti orvosi minőségben eltöltött ötévi szolgálati idővel is rendelkeznie kell, ennek a megszorító rendelkezésnek alkalmazásától azonban ötévi átmeneti időre még el lehet tekinteni.
A (2) bekezdés a tiszti orvos minősítésére nézve az 1883:I. tc. 9. §-ában, illetőleg az 1908. évi XXXVIII. tc. 7. §-ában előírtakon túlmenően a m. kir. tiszti orvosra nézve az eddigi kétévi orvosi gyakorlat helyett ötévi városi orvosi, községi orvosi, körorvosi vagy azzal egyenlőnek tekintendő tevékenységet szab meg.
Az (1) és (2) bekezdésben előírt szigorúbb előfeltételek azt a célt kívánják biztosítani, hogy a hatósági orvosi szolgálat ellátásában a szakszerűség minél teljesebb mértékben érvényesüljön.
A (1) bekezdés a belügyminiszterre bízza annak megállapítását, hogy e szakasz (2) bekezdése szempontjából milyen orvosi szolgálatot kell a városi orvosi, a községi orvosi, illetőleg a körorvosi szolgálattal egyenlőnek tekinteni. Ennek a kérdésnek törvényben való lerögzítése azért nem volna célszerű, mert a fejlődő élet követelményei ezen a téren a szabályozás gyakoribb módosítását, kiegészítését tehetik szükségessé.
Abból kifolyólag, hogy a tiszti főorvosok és tiszti orvosok a törvényjavaslat szerint állami tisztviselők lesznek és így az önkormányzati tisztviselőkre vonatkozó fegyelmi jogszabályok hatálya reájuk többé nem terjed ki, szükségessé válik reájuk nézve új fegyelmi szabályok megállapítása. A törvényjavaslatban ezt a kérdést csak két vonatkozásban szabályoztam, nevezetesen rendelkezést vettem fel arra nézve, hogy ellenük ki rendelheti el a fegyelmi eljárást, a második rendelkezés pedig arra vonatkozik, hogy mely hatóságok bíráskodnak felettük. Az eljárás részletes szabályait egyébként a szakasz (3) bekezdésében a rendeleti szabályozás körébe utaltam.
Annak, hogy a fegyelmi szabályozást csak ilyen kivonatos alakban hoztam javaslatba, az oka az, hogy a kormány lehetőleg rövid időn belül amúgy is szabályozni kívánja törvény útján általában a tisztviselőkre vonatkozólag a fegyelmi eljárást. Nem volna tehát célszerű és csak a jogszabályok felesleges halmozását jelentené az, ha most külön az állami tisztviselők egy kis csoportjára állítanánk fel törvényben új fegyelmi jogszabályokat.
Ami a kérdés részleteit illeti, az (1) bekezdésnek az a rendelkezése, hogy a fegyelmi eljárást a m. kir. tiszti főorvosok és m. kir. tiszti orvosok ellen a belügyminiszter, a főispán és a közigazgatási bizottság jogosult elrendelni, az adott helyzet természetéből következik. A m. kir. tiszti főorvos és a m. kir. tiszti orvos ugyanis, habár állami tisztviselők lesznek, azért egyúttal a legszorosabban be lesznek ékelve a vármegyék és a városok szervezetébe, ezért természetes követelmény, hogy ellenük a belügyminiszteren kívül a főispán és a közigazgatási bizottság is elrendelhesse a fegyelmi eljárást.
A (2) bekezdés rendelkezése szintén annyira magától adódik, hogy az másként nem is volna helyesen szabályozható.
Az olyan mélyreható változásnál, mint aminő a hatósági orvosok államosítása, elkerülhetetlenül szükséges, hogy az alkalmazó kormányhatóságnak a kiválasztás joga biztosíttassék. A kiválasztással szorosan összefügg, hogy mindazoknak a törvényhatósági főorvosoknak és járási orvosoknak, városi tiszti orvosoknak és megyei városi ügyvezető orvosoknak, akik az 1936. évi július hó 1-ig m. kir. tiszti főorvosokká, illetőleg m. kir. tiszti orvosokká nem neveztetnének ki, ellátásra való jogosultságuk megfelelően biztosíttassék. Ez történik e szakasz (1) bekezdésében, mely a szóbanlevő orvosoknak az 1936. évi július hó 1-ével szabályszerű elbánás alá vonását rendeli el s egyúttal megszabja azt is, hogy az ekként előálló terhek miként viseltessenek.
A (1) bekezdés viszont arra az esetre rendelkezik, ha az érdekelt tisztviselő a m. kir. tiszti főorvosi vagy m. kir. tiszti orvosi kinevezést nem volna hajlandó elfogadni.
Az állami szolgálatban hasonló rendelkezés van hatályban (7000/1925. M. E. 43. § (2) bek.). Méltányosnak mutatkozik tehát ezúton gondoskodni arról, hogy az állami szolgálatba való átvételből kifolyólag e címen senki se szenvedjen jogsérelmet.
A törvényhatósági jogú és megyei városokban a hatósági orvosoknak az egészségügyi közigazgatás körébe tartozó feladatok ellátásán kívül egyéb tevékenységet is ki kell fejteniök (pl. szegény betegek ingyenes gyógyítását). Ez a bekezdés arra nézve tartalmaz rendelkezést, hogy az utóbb említett feladatkör ellátásáról megfelelő számú orvosi állás szervezése útján kell gondoskodni.
Arra az eshetőségre, ha valamely törvényhatósági jogú vagy megyei város az orvosok számát - esetleg rosszul értelmezett takarékossági szempontból - nem a tényleges szükséglethez mérten állapítaná meg, e bekezdés rendelkezése a belügyminiszter részére jogot biztosít arra, hogy a létszám kiegészítését is elrendelhesse. Nem valószínű, hogy ennek a kényszerítő rendelkezésnek az alkalmazására sor kerüljön, mert ma a helyzet éppen megfordítva az, hogy számos esetben a belügyminiszter és pénzügyminiszter tartja vissza a városokat az anyagi helyzetükkel arányban nem álló állásszaporításról. Mégis - a közérdeknek minden esetben való biztosíthatása céljából - szükséges volt ezt a rendelkezést felvenni.
Az (1) bekezdés az 1908:XXXVIII. tc. 3. §-ának felel meg.
A (2) bekezdés rendelkezése új. Az 5000-nél nagyobb lélekszámú község lakossága közegészségügyi szolgálatának ellátása ugyanis olyan magasabbrendű követelményeket támaszthat, amelyeknek ellátására egy községi orvos egymagában nem felelhet meg kielégítő mértékben. Erre való tekintettel a belügyminiszter részére biztosítani kellett azt a jogot, hogy ily esetben, az alispán meghallgatása mellett, több orvosi állás rendszeresítését is előírhassa.
A (3) bekezdés az 1908:XXXVIII. tc. 5. §-ának első bekezdésében meghatározott orvosi kör helyett közegészségügyi kört létesít, melynek keretében a községi orvosi teendőkön felül az egészségvédelmi szolgálat kiépítésével kapcsolatos egyéb feladatok is megvalósításra kerülnek. A közegészségügyi körök kialakítása tekintetében a rendelkezési jogot a belügyminiszternek kellett fenntartanom, mert a közegészségügyi körök beosztását a falusi lakosság gyógykezelésének és egészségvédelmének lehető legcélszerűbb és leggazdaságosabb megoldása érdekében országosan megállapított elvek szerint kell végezni. Emellett természetesen a helyi viszonyokat is legteljesebb mértékben tekintetbe kell venni. E bekezdés egyéb rendelkezései megfelelnek az 1908:XXXVIII. tc. 5. §-ában foglaltaknak.
A (4) bekezdés e szakasz (3) bekezdésével áll összhangban. Míg ugyanis az 1908:XXXVIII. tc. 5. §-ának első bekezdése értelmében a községeket orvosi körbe a törvényhatósági bizottság, illetőleg az 1929:XXX. tc. 35. § (1) bek. 1. pontja értelmében a kisgyűlés osztja be, a kör székhelyét pedig az 1908:XXXVIII. tc. 8. §-ának első bekezdése szerint az alispán állapítja meg; a (3) bekezdésnek abból a rendelkezéséből, hogy a közegészségügyi körbe a belügyminiszter osztja be a községeket okszerűen következik, hogy a kör területe és székhelye tekintetében szintén ő rendelkezzék.
Az (5) bekezdés lényegében az 1908:XXXVIII. tc. 8. §-ához hasonló rendelkezést tartalmaz azzal a megszorítással, hogy a körorvos a közegészségügyi kör területén kívül nem lakhatik.
A hatósági orvosi szolgálatnak teljes egészében való államosítását a jelenlegi államháztartási viszonyok mellett megvalósítani nem volt lehetséges. Gondoskodnom kellett tehát arról, hogy a hatósági orvosi szolgálat ellátásában szintén résztvevő városi orvosok, községi orvosok és körorvosok kiválasztása képességeiknek, szakképzettségüknek, egyéni rátermettségüknek elbírálása tekintetében az államhatalomnak megfelelő befolyás biztosíttassék.
Ezidőszerint ugyanis a törvényhatósági jogú és megyei városi orvost a törvényhatósági bizottság, illetőleg a képviselőtestület élethossziglan választotta (1908:XXXVIII. tc. 6. § (2) bek., 1929:XXX. tc. 68. § (5) bek.), a községi orvost a község képviselőtestülete élethossziglan választotta (1908:XXXVIII. tc. 6. § (2) bek.), a körorvost pedig az orvosi kört alkotó községek képviselő testületeinek kiküldöttei és az alispán által kiküldött törvényhatósági bizottsági tagok együttes gyűlésen élethossziglan választották (1908:XXXVIII. tc. 6. § (3) bek.).
A közegészségügy érdekében az a megoldás mutatkozott leginkább célravezetőnek, hogy a szóbanlévő orvosok választás helyett kinevezés alá essenek, a kinevezési jogkör pedig a belügyminiszterre ruháztassék.
A (2) bekezdés kifejezett rendelkezést tartalmaz oly értelemben, hogy az (1) bekezdésben említett orvosok szolgálati jogviszonya a kinevezési rendszer folytán sem változik, tehát ezek városi, illetőleg községi tisztviselők maradnak, képviselőtestületi tagságuk változatlanul fennmarad s rendszeres személyi járandóságaik továbbra is az érdekelt közületeket terhelik.
A (3) bekezdés azt kívánja biztosítani, hogy a városi, a községi és a körorvos tevékenységét a különleges helyi viszonyoknak megfelelően - a jogszabályok által megszabott korlátokon belül - szabályrendeleti úton továbbra is meghatározni lehessen.
A (4) bekezdés, gyakorlati tapasztalatoknak megfelelően, a közegészségügyi érdekeket az esetleges helyi érdekektől függetleníteni kívánja azzal az intézkedéssel, hogy az (1) bekezdésben említett, belügyminiszteri kinevezés alá eső orvosok szabályszerű elbánás alá vonására a belügyminisztert is feljogosítja.
Az (1) bekezdés annak az elgondolásnak ad kifejezést, hogy az ezidőszerint tényleges szolgálatban álló városi, községi és körorvosok az 1. § (2) bekezdésben megkívánt magasabb képesítés hiányában is, jelenleg betöltött állásukat továbbra megtarthatják. Természetszerű, hogy más, bár hasonló jellegű állást csupán az 1. § (2) bekezdésben előírt feltételek fennforgása esetén nyerhetnek el.
Az 1876:XIV. tc. a közegészségi ügyek tudományos tárgyalása céljából, véleményező és indítványozó testületként az Országos Közegészségi Tanácsot állította fel. Megállapította egyúttal a Tanács összetételét és meghatározta azokat a feladatokat is, melyeket el kell látnia.
Az Országos Közegészségi Tanács létesítésére nagy szükség volt és változatlanul szükség van ma is. Az orvostudomány és a közegészségügy erős fejlődése, specializálódása, tagozódása folytán ugyanis gyakran merülnek fel olyan kérdések, amelyekre mértékadó véleményt csak az illető szakkérdéssel speciálisan is foglalkozó szakemberek tudnak adni. Ezért a törvényjavaslat a Tanácsot továbbra fenntartja, csupán annak nevét módosította „Országos Közegészségügyi Tanácsra” és szervezetét változtatta meg. Amíg ugyanis az 1876:XIV. tc. 171. §-a szerint a Tanácsnak 12 rendes és meghatározatlan számú rendkívüli tagja lehetett, addig a javaslat a rendkívüli tagságot - mint céltalant - megszüntette, a tagok számának a megállapítását pedig a belügyminiszterre bízza. Ez azért kívánatos, mert a Tanács bizottságokban fog működni, a bizottságok száma pedig a fejlődő viszonyok alakulásától függ, ehhez kell igazodnia a tagok számának is. Ezért helyes az, hogy a tagok számát ne rögzítsük meg.
A jelenlegi állapottal szemben változtatás az is, hogy a bizottsági tagok hatéves megbízatási ideje helyett a javaslat csak három évet állapít meg.
Ez a rendelkezés a belügyminiszter előzetes jóváhagyásának kikötése útján azt kívánja lehetővé tenni, hogy a belügyminiszter főfelügyelete alá tartozó hatóságoknál, intézeteknél és intézményeknél alkalmazást kereső orvosok kiválasztása a szakképzettség, egyén rátermettség, megbízhatóság és érdemesség szempontjának figyelembevételével, lehetőleg egységes elvek szerint történjék. Ennek a rendelkezésnek nagy jelentősége van, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a belügyminiszternek ez a beavatkozási joga elég széles területre terjed ki, így legelsősorban Budapest székesfőváros hatósági orvosaira, az összes vármegyék, városok és községek kórházi orvosaira, az Országos Társadalombiztosító Intézetnek, a Magánalkalmazottak Biztosító Intézetének orvosaira stb.
Az e szakaszban foglalt rendelkezés az egészségvédelmi szolgálatnak 10 évre tervezett országos kiépítésével áll szoros összefüggésben. A felmerülő költségek fedezése ugyanis részben állami, részben törvényhatósági, részben pedig községi hozzájárulás útján történik ma és terveztetik a jövőben is. Minthogy a törvényhatóságok és községek a hozzájárulásról költségvetésük keretében gondoskodnak s a szükséges hitelösszegnek esetleg hivatalból beállítására vagy felemelésére is sor kerülhet, ennek folytán az 1927:V. tc. 42. § (3) bekezdésében, 43. § (2) bekezdésében és 44. § (1) bekezdésében foglaltakhoz képest ily értelmű rendelkezés kiadásához megfelelő jogalapot kellett biztosítani.
Az 1876:XIV. tc. olyan időből származik, amikor a himlőoltáson kívül a többi fertőző betegség ellen védőoltással való védekezés ismeretlen volt. Az idézett törvény 81. és 157. §-ai lehetővé teszik ugyan, hogy az egyes törvényhatóságok saját területükön a járványok megelőzése, illetve továbbterjedése érdekében szükséges intézkedéseket megtegyék, ezek között a kötelező védőoltások elrendelését is. Kívánatos volt azonban, hogy erre nézve világos szabály állíttassék fel, annál is inkább, mert eddig nem volt lehetőség arra, hogy szükség esetén az egész országra vagy egy részére vonatkozólag a lakosság beoltását maga a belügyminiszter rendelhesse el.
A kolera és pestis ugyan a háború óta országunk lakosságát nem fenyegeti, de behurcolásának lehetőségét kizárni nem lehet. Épp ezért a védekezésre mindig készeknek kell lennünk. Ennek igen hatásos módja a védőoltás.
A diftéria elleni védekezésnek ma leghatásosabb módja a preventív védőoltás. Jelenleg 18 törvényhatóság már elrendelte e védőoltást, de egyrészt még számos törvényhatóság területén nem kötelező az, másrészt nem mindenütt viszik ezt keresztül kellő pontossággal. Hazánkban jelenleg már egy milliónál több gyermek kapott védőoltást diftéria ellen. Megállapítható, hogy az oltás veszélytelen és az eredmények igen jók. Ezért elérkezett az ideje annak, hogy az egész országban elrendeltessék a gyermekeknek védőoltása diftéria ellen.
Ismeretes hogy az ország bizonyos területein minden évben fellép a hastífusz és sok embert tesz hosszabb időre munkaképtelenné, s a megbetegedetteknek mintegy 10%-a meghal. A hastífusz elleni védőoltás értéke a háború alatt és azóta is ismételten bebizonyult. A jövőben indokolt esetben igénybe kívánom venni a hastífusz elleni védekezésben a védőoltást, legalábbis azokban a községekben, ahol tapasztalat szerint e betegség minden évben mutatkozik és azoknak az egyéneknek (pl. ápolószemélyzet, a beteg hozzátartozói) megvédése érdekében, akik a fertőzés lehetőségének ki vannak téve.
A m. kir. tiszti főorvosok és m. kir. tiszti orvosok illetményüket - tekintet nélkül területi beosztásukra - a jövőben az államtól fogják kapni.
A vármegyei főorvosokról és járási orvosokról nem tartalmaz külön rendelkezést, ezek ugyanis a járandóságaikat ezideig is az állam terhére kapták. A törvényhatósági jogú városok főorvosai és tiszti orvosai, úgyszintén a megyei városok ügyvezető orvosai illetményét azonban ezidőszerint teljes mértékben a városok viselik. Minthogy a javaslattal az állam amúgyis tehertöbbletet vállal, indokoltnak mutatkozik, hogy a városok a területükön működő m. kir. tiszti főorvosok, illetőleg m. kir. tiszti orvosok illetményeinek fedezésére az állam javára hozzájárulást fizessenek. Ez a rendelkezés legkevésbbé sem kíván a városokra a jelenleginél magasabb terheket róni. A hozzájárulás évi összegét az állami költségvetésben kell megállapítani s így a törvényhozásnak a szükséges mérték felől mindenkor módjában lesz megfelelően határoznia. A törvényhozás által megállapított összeget az érdekelt városok között az ott működő m. kir. tiszti főorvosok és m. kir. tiszti orvosok létszámának arányában a belügyminiszter osztja fel.
Az 1888:VII. tc. 72. §-a értelmében létesített ebadó e törvény végrehajtása során minden megkötöttség nélkül úgy állategészségügyi, mint közegészségügyi célokra egyaránt felhasználható volt. Az 1928:XIX. tc. 37. §-a megváltoztatta ezt a helyzetet olyan értelemben, hogy az ebadóból befolyó jövedelmet teljesen állategészségügyi és állattenyésztési dologi kiadások fedezésére jelölte ki, fenntartotta azonban átmenetileg, az 1938. év végéig, azt a lehetőséget, hogy a szóbanlévő bevételek felerészben közegészségügyi célokra fordíttassanak. Ez a bekezdés ezt az átmeneti állapotot 1948. év végéig hosszabbította meg. Erre a meghosszabbításra feltétlenül szükség van, mert különben 1938 után újabb forrást kellett volna nyitni a kieső bevételek pótlására. Az ebadó felerészének közegészségügyi célokra történő igénybevételét különösképpen indokolják az egészségvédelmi szolgálat kiépítésével kapcsolatos azok a kiadások, melyek fedezéséről más úton gondoskodás nem történhetik. Az ebadó jövedelmének mikénti kezelésére nézve adott rendelkezés gyakorlati célt szolgál.
A hatósági orvosi szolgálat körében, valamint a Közegészségügyi Intézet által magánfél érdekében kifejtett tevékenység ma is díjazás alá esik. E díjazás kérdésének rendezésére nyujt törvényes lehetőséget ez a szakasz.
A díjazást illető összes rendelkezéseknek az érdekelt miniszterrel egyetértőleg történő kiadására a belügyminiszter kap felhatalmazást.
Az 1876:XIV. törvénycikknek és az 1908:XXXVIII. törvénycikknek az egészségügyi bizottságok létesítésére vonatkozó rendelkezései a közegészségügyi érdekek előmozdítása terén kevés gyakorlati eredményt tudtak felmutatni. Sőt e bizottságoknak a járványvédelembe való közvetlen bevonása sem szolgálta azt a célt, hogy a járványok elleni védekezés ezúton hatályosabbá tétessék. A preventív és represszív rendszabályok ugyanis sokkal hatásosabban foganatosíthatók, ha a rendelkezés joga nem testületi szerv kezében van összpontosítva.
Az egészségügyi bizottságok (járványbizottságok) megszüntetése esetére a m. kir. tiszti főorvos, illetőleg a m. kir. tiszti orvos részére biztosítani kellett azt a jogot, hogy veszélyes járvány alkalmából a törvényben meghatározott esetben a szükséges rendszabályokat elrendelhessék és foganatosíthassák. Ugyanilyen jogot ad az 1900:XVII. tc. 14. §-a a járási és városi m. kir. állatorvosnak.
