1936. évi X. törvénycikk indokolása

a tűzrendészet fejlesztéséről * 

Általános indokolás

A tűzvész pusztításának megakadályozásához olyan országos érdekek fűződnek, amely érdekek megvédését minden időben - de különösen a mai nehéz gazdasági viszonyok között - minden rendelkezésünkre álló eszköz felhasználásával biztosítanunk kell. Ez a cél úgy érhető el, ha a megelőző tűzrendészet hatékony fejlesztéséről gondoskodunk, a tűzrendészet működő szervezetét pedig olyan színvonalra emeljük, hogy az a követelményeknek mindenben megfeleljen.

Az elmúlt években mind sűrűbben előforduló tűzesetek körülményeit és okait vizsgálva, arra a megállapításra kell jutnunk, hogy a mai tűzrendészeti igazgatásnak a reá háruló nagy feladatoknak azért nem tud kellő mértékben megfelelni, mert szervezete nincs úgy kiépítve, amint azt a magasabb országos érdekek - az egységes irányítás szempontjából - megkövetelik. Vannak városok és vármegyék, amelyekben a tűzoltóság a korszerű követelményeknek megfelel, vannak viszont olyan helyek és vidékek, ahol a tűzrendészeti szervezet és berendezkedés nagyon sok kívánni valót hagy hátra. Ennek az okát viszont abban látom, hogy a tűzrendészet kérdése nálunk ezideig nem volt megfelelően szabályozva.

A szabályozás multját vizsgálva, azt látjuk, hogy a legelső magyar tűzrendészeti rendelkezést, amely inkább tűzrendészeti útmutatás kíván lenni, 1788-ban Mária Terézia tette közzé. A Mária Terézia-féle útmutatás intézkedéseit vette át a II. József által kiadott ú. n. tűzrendészeti „szabályrendelet”. Ezután 1808. évben 16,249. szám alatt jelent meg egy helytartótanácsi „intézvény”, 1838-ban pedig 2548. szám alatt József nádor adta ki tűzrendészeti „intézkedéseit”.

Hosszú idő után, éppen egy fél évszázad mulva, 1888. évben jelent meg 53,888. B. M. szám alatt az ú. n. tűzrendészeti kormányrendelet, amely az egész magyar tűzrendészet főjogforrása lett. Ez a kormányrendelet a tűzrendészet kérdéseit az akkori viszonyoknak megfelelően kellő körültekintéssel rendezte. 1925-ben a tűzrendészet kérdését újból szabályozta a 230,000. számú belügyminiszteri rendelet, azonban ez sem juttatta nyugvópontra a kérdés megoldását, mert nem szabályozhatott olyan kérdéseket, amelyeket csak törvény útján lehet rendezni és amelyeknek szabályozása a tűzrendészet céljainak elérése szempontjából nélkülözhetetlen.

Nagy nehézséget okoz az is, hogy a tűzrendészeti kérdéseket ma már - az általános vonatkozású rendeletek mellett - több mint száz miniszteri rendelet és számos egymástól többé-kevésbbé eltérő rendelkezéseket tartalmazó törvényhatósági és községi szabályrendelet szabályozza. Felesleges hangsúlyozni, hogy milyen nyugtalan helyzetet jelent az, ha egy ilyen fontos kérdés ennyire szétágazó módon van rendezve.

A most megalkotandó tűzrendészeti törvénynek tehát az egyik főcélja az, hogy végre törvényben fektessük le a törvényi szabályozást igénylő rendelkezéseket, a másik főcélja pedig az, hogy mint kerettörvény egységes irányt adjon a tűzrendészet fejlesztésének és hogy lehetőséget nyujtson arra, hogy a törvény alapján kiadandó végrehajtási rendelet felölelhesse az összes eddigi, a gyakorlati életben bevált jogszabályokat.

Néhány hónap előtt fogadta el a törvényhozás a légvédelemről készített törvényjavaslatot, amely mint 1935:XII. tc. lépett életbe. Ugyanazok az okok, amelyek a légitámadás elleni védekezés megszervezését szükségessé teszik, egyúttal a tűzrendészet fejlesztését is elkerülhetetlenné teszik. A légitámadások rendes kísérő jelensége ugyanis a tűzvész, ennek a kihatásai ellen pedig eredményesen csakis úgy lehet küzdeni, ha az ország lakossága megfelelően felkészül a tűzvész elleni védekezésre is.

Részletes indokolás

Az 1. §-hoz

A szakasz (1) bekezdése a törvényhatósági jogi és a megyei városokra nézve a hivatásos tűzoltóság fenntartási kötelezettségét állapítja meg. A városokban ugyan ma már különben is hivatásos tűzoltóság van, a rendszer teljessége kedvéért azonban kívánatos ezt a kötelezettséget kifejezetten megállapítani. A tűzoltófőparancsnok, a tűzoltóparancsnok és a hivatásos tűzoltóság tisztikara tagjainak kinevezését - az 1929:XXX. tc. 68. § (1) bekezdésében foglalt rendelkezések mintájára - azért kívánatos a főispán, Budapesten a főpolgármester jogkörébe utalni, hogy ezáltal a szakszerűség figyelembe vételével a legmegfelelőbb egyének legyenek kiválaszthatók. Az a rendelkezés, hogy a kinevezések előtt az Országos tűzrendészeti felügyelőt meg kell hallgatni, azt a célt szolgálja, hogy a kiválasztásban lehetőleg egységes irányítás érvényesüljön.

A szakasz (2) bekezdése, amely szerint nagy- és kisközségekben a tűzoltóság szervezetét és a tűzoltói szolgálat ellátását a belügyminiszter a 10. szakasz alapján kiadott rendeletben szabályozza, azt jelenti, hogy nagy- és kisközségekre nézve ezt a kérdést miniszteri rendelet és szabályrendeletek fogják szabályozni. Ezt a megoldást azért tartom helyesnek, mert arra való tekintettel, hogy a községek életviszonyai vármegyénkint, sőt egyes vármegyében belül is nagyon változóak, az idevonatkozó szabályoknak törvényben való lerögzítése - nézetem szerint - nem volna célszerű.

Nagy- és kisközségekben a helyzet ma az, hogy a tűzoltói teendők ellátása a legkevésbbé sem kielégítő. Itt-ott van önkéntes tűzoltóság, máshol kötelező alapon megszervezett tűzoltóság; tény azonban, hogy egyik sem áll hivatása magaslatán. Tény továbbá az is, hogy számos olyan községünk van, ahol a tűzoltóság semmiféle alakban sincs megszervezve. Nem lehet vitás, hogy ezt az állapotot meg kell szüntetni. A törvény alapján kiadandó miniszteri rendelet és az azt kiegészítő szabályrendeletek lesznek hivatva arra, hogy ezt a kérdést végre gyökeresen rendezzék.

A 2. §-hoz

Ez a szakasz szoros összefüggésben van a törvényjavaslat céljával. A cél az, hogy a városok és a községek tűzoltói szervezete és berendezése kielégítő legyen. Ezt minden körülmények között biztosítani kell; erre pedig végső esetben nincs más mód csak az, hogy a belügyminiszter részére jogot iktatunk törvénybe, amelynek alapján kötelező rendelkezéseket tehet a városok és községek tűzoltói szervezetének és berendezésének kiegészítésére nézve. Ez a magyarázata a § (1) bekezdésének.

A (2) bekezdés csak kiegészítője az (1) bekezdésben foglalt rendelkezésnek. A helyi viszonyok ugyanis szükségessé tehetik, hogy a nagy ipari és mezőgazdasági üzemek a maguk részére külön tűzoltói berendezést és külön tűzoltóságot tartsanak fent, mert a város, illetőleg a község tűzrendészeti felkészültsége csak így felelhet meg a követelményeknek. Ilyen esetben ennek a szükségességnek is érvényt kell szerezni, ami végső esetben szintén csak hatósági rendelkezés útján történhetik.

Erre a két rendelkezésre feltétlenül szükség van, mert ezek nélkül a törvényjavaslattal biztosítani kívánt célt, vagyis a tűzrendészet fejlesztését el nem érhetjük. Nagyon természetes azonban, hogy a beavatkozási jog érvényesítésének csakis kellő indokoltság esetében, a legszükségesebb mértékben lehet helye. Az e tekintetben esetleg felmerülő aggályokat eloszlathatja az a körülmény, hogy a belügyminiszter a városoknak és a községeknek nemcsak tűzrendészeti, hanem egyúttal vagyonfelügyeleti legfőbb hatósága is, akinek kötelessége, hogy minden intézkedésnél a városok és községek teherbíró képességét is figyelembe vegye. Ha pedig ipari vagy mezőgazdasági üzemekkel szemben alkalmazzák a kötelező rendelkezést, megnyugvásul szolgálhat az, hogy az ilyen kötelezés úgy első- mint másodfokon a legilletékesebb szakhatóságok meghallgatásával történik.

A 3. §-hoz

Az (1) bekezdés rendelkezését az indokolás általános részében már említett az a kapcsolat teszi megokolttá, amely a légitámadás és a tűzvész között fennáll. E kapcsolat miatt szükséges, hogy a két veszély elleni védekezést egymással összhangba hozzuk.

A (2) bekezdésben foglalt rendelkezés azért szükséges, mert légitámadás esetében a tűzvész elleni védekezés csak egy része az egész védekezési műveletnek, amely természetszerűleg csakis egységes irányítás és egyöntetű vezetés alatt lehetséges.

A 4. §-hoz

E szakasz (1) bekezdése a tűzrendészeti ügyekben eljáró hatóságokat a mai tényleges helyzetnek megfelelően állapítja meg.

A (2) bekezdés kiveszi a törvényi szabályozás köréből az ipartelepekre és a közlekedési vállalatokra vonatkozóan tűzrendészeti ügyekben eljárni hivatott hatóságok megállapítását azért, mert ez a kérdés - szétágazó volta miatt - inkább rendeleti szabályozást igényel.

Az 5. §-hoz

Ez a szakasz tűzrendészeti felügyelőkről rendelkezik.

Jelenleg is meg van már szervezve rendeleti úton a vármegyei és a járási tűzrendészeti felügyelői tisztség, ezt az intézményt fejleszti tovább a törvényjavaslat, amikor kerületi felügyelőkről és országos tűzrendészeti felügyelőről is gondoskodik.

A szakasz (4) bekezdése szerint tűzrendészeti felügyelői tisztségre csak vármegyei vagy városi tisztviselőket lehet kinevezni, akik ezt a megbízást elfogadni kötelesek. Ezt a rendelkezést azért vettem fel, mert az állam és az önkormányzatok háztartásának mai súlyos helyzete új nyugdíjas állások szervezését nem engedi meg; de ettől el is tekintve, azt hiszem, hogy a tűzrendészeti felügyelet eredményes kiépítését ezen az úton tudjuk a legjobban megoldani.

Az (5) bekezdésének az a rendelkezése, hogy az országos tűzrendészeti felügyelő megbizatása 10 évi és a kerületi tűzrendészeti felügyelők megbizatása 5-5 évi időtartamra szól, azért szükséges, hogy ezek a szervek munkájukat bizonyos hosszabb ideig tartó független helyzetben végezhessék s ne legyenek kitéve annak, hogy megbizatásuk - esetleg indokolatlanul - rövidebb idő eltelte után visszavonható lesz.

A (6) bekezdés szerint a tűzrendészeti felügyelők feladatkörük ellátásáért költségátalányt kapnak.

A 7. §-hoz

A szakszerűségi szempontok fokozottabb biztosítása céljából kívánatos, hogy a vármegyei tűzrendészeti felügyelőnek és a törvényhatósági jogú város tűzoltófőparancsnokának fellebbezési joga legyen a közigazgatási hatóság határozatai ellen azok tűzrendészeti vonatkozásaiban.

A vármegyei tűzrendészeti felügyelő fellebbezési jogának azonban korlátot kellett szabni. A törvényjavaslat 5. § (4) bekezdése szerint ugyanis tűzrendészeti felügyelői tisztségre «csak vármegyei vagy városi tisztviselőt lehet kinevezni». E szerint a gyakorlatban a vármegyei tűzrendészeti felügyelő a központi közigazgatási tisztviselők egyike, nevezetesen valamelyik vármegyei aljegyző lesz, nem lenne tehát helyes, ha részére olyan jogot biztosítanánk, amelynek alapján közvetlen felettesének, az alispánnak, továbbá a törvényhatósági bizottságnak, a kisgyűlésnek és a közigazgatási bizottságnak határozatait megfellebbezhetné. Erre való tekintettel a vármegyei tűzrendészeti felügyelő fellebbezési jogkörét a javaslatban körülírt módon korlátoztam azzal, hogy a most említett hatóságok határozata ellen a fellebbezési jog a kerületi tűzrendészeti felügyelőt illeti meg.

Ez a korlátozás a tűzoltófőparancsnoknál nem szükséges, mert - nem közigazgatási, hanem szaktisztviselő lévén - közte és a polgármester között távolról sem az a viszony, mint amely fennáll a vármegyei aljegyző és az alispán között.

Tekintettel arra, hogy az 1929:XXX. törvénycikk 47. § (3) bekezdése szerint «fellebbezési és felterjesztési jogot jövőre csak törvény adhat», szükséges volt ezt a kérdést a törvényjavaslatban szabályozni.

A 8. §-hoz

Az e szakaszban foglalt rendelkezések megfelelnek a tényleg létező állapotnak.

A 9. §-hoz

Ez a szakasz a tűzbiztosítással foglalkozó biztosító magánvállalatokat országos tűzrendészeti járulék fizetésére kötelezi. Az ebből eredő bevételek a tűzrendészet fejlesztésével kapcsolatos célokra lesznek fordítva. Ebből nyernek majd fedezetet a tűzrendészeti felügyelők költségátalányai (5. § (6) bek.), a tűzrendészeti tanfolyamok költségei stb.

A járulékfizetésre való kötelezés jogalapja abból a körülményből adódik, hogy a tűzrendészet fejlesztéséből - a tűzesetek számának és a tűzkárok csökkenésének következtében - a biztosító intézetekre kétségtelenül haszon háramlik; méltányos tehát, hogy a tűzrendészet fejlesztésének költségeihez a biztosító magánvállalatok is hozzájáruljanak. llyen rendelkezésre számos példát találunk külföldön is. Bajorországban 1875 óta 3%-ot, 1890 óta 5%-ot kötelesek a tűzkárbiztosító intézetek a bruttó-bevételből a tűzrendészet fejlesztésére leadni. Ausztria majd minden tartományban 10%-ot fizetnek a biztosítók az országos tűzrendészeti alapba. Angliában szintén hozzájárulnak igen nagy százalékban a tűzrendészeti költségek viseléséhez. Svájcban 1885 óta törvény hatalmazza fel a kantonokat, hogy a tűzbiztosító társaságoktól járulékokat szedhessenek. Ugyancsak járulékot fizetnek a biztosító intézetek Lengyelországban, Csehszlovákiában, Jugoszláviában és még több más államban.

Az (1) és (2) bekezdések rendelkezései a fentebb elmondottak után indokolásra már nem szorulnak, a járulék alapjának, továbbá a fizetési kötelezettség kezdete időpontjának megállapításánál gyakorlati szemponttól legcélszerűbbnek látszott a Biztosító Magánvállalatok állami felügyelete költségeihez való hozzájárulás címén - az 1923:VIII. tc. 2. §-a alapján - fizetett felügyeleti díjakra vonatkozó rendelkezésekkel azonos szabályokat megállapítani.

Ebben leli magyarázatát a (3) bekezdésnek az a rendelkezése, hogy a járulékfizetési kötelezettség kezdő időpontja a már működő biztosító vállalatokra nézve 1935. évi szeptember hó 30-ik napját követő időponttól állapíttatott meg. Erre az időmeghatározásra ugyanis azért van szükség, mert a felügyeleti díjakra megállapított szabályok szerint a díjak a 1/4 év végétől számított kilencven napon belül fizetendők be. Ilyen fizetési módozat mellett pedig a tűzrendészeti járulék kivetésének az első évében egy negyedévi bevétel kiesnék. Ennek a megakadályozását célozza tehát az, hogy első ízben az 1935. évi október-december havi díjbevételek után vetendő ki a járulék és ezzel az első évre is biztosíttatik a négy negyedi bevétel.

A (4) bekezdés felhatalmazást ad a belügyminiszternek, hogy a járulék kivetési kulcsát - 1 és 2% között - a pénzügyminiszterrel egyetértésben a szükségnek megfelelően állapíthassa meg.

Az (5)-(10) bekezdések a tűzrendészeti járulék fizetésére, biztosítására, elévülésére, a késedelmi kamatokra és a késedelmes fizetés esetében kivethető rendbírságokra, valamint a használható jogorvoslatokra ugyanazokat a szabályokat állapítjuk meg, amelyet a Biztosító Magánvállalatok állami felügyeletéről szóló jogszabályok értelmében a biztosító magánvállalatok által fizetendő felügyeleti díjakra is irányadóak.

A 11. §-hoz

Nagy- és kisközségekben az éjjeliőri szolgálatot ezidőszerint vagy fizetett éjjeliőrök vagy úgynevezett soros éjjeliőrök látják el. A soros éjjeliőri szolgálat jogszokás alapján alakult ki. Ez tudvalevőleg abból áll, hogy az éjjeliőrség - megállapított sorrendben - minden háztulajdonosnak olyan kötelezettsége, amely alól az csak helyettesítés vagy pénzváltság megfizetése útján térhet ki. Az idevonatkozó szabályokat szabályrendeletek állapítják meg.

Tekintettel arra, hogy a községek nehéz anyagi viszonyai miatt a fizetett éjjeli őrök száma majdnem mindenütt a tényleges szükséglet alá süllyedt, azok kiegészítéséről a gyakorlatban bevált soros éjjeli őrség útján igyekeznek gondoskodni azok a községek is, ahol eddig csak fizetett éjjeli őrök voltak. A 11. § rendelkezésére tehát azért van szükség, hogy a kérdés szabályozására tiszta jogi alapot teremtsünk. Ezt a rendelkezést pedig nem azért vettem fel ebbe a törvényjavaslatba, mert az éjjeliőri szolgálat a megelőző tűzrendészettel is kapcsolatban van, kívánatos tehát hogy az éjjeliőri szolgálat szabályozása a tűzrendészet követelményeivel is összhangba hozassék.

A 12. §-hoz

A gyakorlati élet azt mutatja, hogy olyan helyeken, ahol a mezőgazdasági termények elhelyezésére állandó közös szérű nincsen az esetenként kijelölt ideiglenes közös szérű a vonatkozó rendelkezések felületes betartása miatt a célnak vagy egyáltalán nem, vagy csak igen kis mértékben felelnek meg. A több kisgazda földjén elterülő, évenként változó helyen kijelölt közös szérűn rendszeres tűzvédelmi intézkedések bajosan foganatosíthatók.

Az ebből származó károk nagysága lényegesen csökkenthető volna, ha a községekben, illetőleg városokban megfelelő nagyságú és számú, arra alkalmas, úgynevezett állandó közös szérű létesíttetnék, mert ezeken az állandó szérűkön a szükséges tűzvédelmi intézkedések hatékonyan foganatosíthatók.

Az ország különböző községeiben és városaiban elszórtan találunk már ilyen állandó közös szérűket s ezek létesítésére irányuló törekvés általában meg is van. Miután azonban nem minden község rendelkezik állandó közösszérű céljaira alkalmas közterülettel - önkéntes eladás útján pedig annak megszerzése nem mindig biztosítható - törvénnyel kell kiterjeszteni a községeknek és városoknak az 1881:XLI. tc. 1-4. §-aiban biztosított kisajátítási jogát a számbavehető alkalmas területekre.


  Vissza az oldal tetejére