A családi hitbizomány intézményét az 1687: IX. törvénycikk illesztette be a magyar jogba „az ország mágnásai és előkelői romlásának elhárítása s a fekvő jószágok szokás szerint megkísérelt önkényes elidegenítésének és, elpazarlásának megfékezése végett”. Ez a törvény csak a főnemeseknek engedte meg, hogy szerzeményi vagyonukból királyi jóváhagyással családi hitbizományt alapítsanak. Az 1723: L. törvénycikk ezt a jogot kiterjesztette a köznemesekre és közelebbről Szabályozta az alapítás módját.
A túlnagy hitbizományok káros hatása már száz év mulva foglalkoztatta a törvényhozást és reformjavaslatokra vezetett. Az 1790: LXVII. törvénycikkel a polgári törvények reformjának előkészítésére kiküldött bizottság tervezete („Projectum legum eivilium)” már foglalkozott a kérdéssel, amennyiben a kisebbségi tervezet a hitbizomány legnagyobb terjedelmét 1000 jobbágy telekre kívánta szorítani. Az 1827: VIII. törvénycikkel kiküldött hasonló bizottság javaslata elfogadta a korábbi kisebbségi elvi álláspontot, a legmagasabb mértéket 500 telekben kívánta megállapítani, sőt az 1832-36. évi országgyűlésen az egyik kerületi ülés már a hitbizományok teljes eltörlése mellett foglalt állást; ilyen értelemben szólalt fel Deák Ferenc is (V. ö. A magyar általános polgári törvénykönyv tervezetét előkészítő állandó bizottság jegyzőkönyvei V. füzetével, Budapest, 1899., 136. és köv. 1.).
A hitbizományi reform kérdése a negyvenes években annyira előtérben állott, hogy az Akadémia az 1846. évben pályadíjat tűzött ki a kérdés tárgyalására. Három pályamunkát jutalmazott, ú. m. Keresztury József, Benezur János és Varga Soma dolgozatát. Mindhárom munkát ki is adták egy kötetben az 1847. évben. Mindhárman pénztőkére kívánták átalakítani a hitbizományokat. Az intézmény ellen foglaltak állást: Széchenyi, Kölcsey, Szalay László, Trefort Ágoston, Pulszky Ferenc, Szemere Bertalan és Kossuth Lajos is.
Az Országbírói Értekezlet a hitbizomány intézményét fenntartotta.
Az abszolutizmus korszakában az 1862. évi október 9-én a magyar kir. Kúriához intézett udvari rendelet szabályozta közelebbről a hitbizományi intézményt, lényegében az osztrák polgári törvénykönyvnek megfelelően, az intézmény eredeti szellemében.
A kiegyezés után a magyar kir. igazságügyminiszter a 1868: LIV. törvénycikkben kapott felhatalmazás alapján 1869. évi április 7-én 1090. I. M. E. szám alatt kibocsátott rendeletével szabályozta a hitbizományi ügyekben követendő eljárást, de úgy, hogy a rendeletbe anyagi jogszabályok is felvétettek, mindamellett lényegesebb reformok nélkül. Az 1687: IX. és 1723: L. törvénycikkek mellett az utóbb említett két rendelet a főforrása mai hitbizományi jogunknak.
Az alkotmányos korszak első évtizedeiben is élénk irodalmi tevékenység folyt a hitbizományok fenntartása vagy fenn nem tartása és azok megreformálása kérdésében, főképpen közgazdasági szempontból; ebben a vitában merült fel többek között a hitbizományok nemzetiségi vidékre áttelepítésének és erdőbirtokká átalakításának terve (Beksics).
A kilencvenes években Földes Béla megbízást kapott Szilágyi Dezső igazságügyminisztertől reformtervezet elkészítésére. A tervezet alapelvei állítólag a következők voltak: A hitbizományalapítás köttessék a törvényhozás engedélyéhez, állapíttassék meg a hitbizományban leköthető vagyon legmagasabb mértéke, a hitbizományi lekötés csak határozott időre szólhasson. A tervezet nem került törvényhozási tárgyalás alá.
Az 1890-es évben a magyar általános polgári törvénykönyv tervezetének előkészítésére szervezett állandó bizottság a hitbizományi intézmény újból szabályozásának kérdését is felvette munkakörébe. A bizottság az 1898. évben hat ülésben foglalkozott ezzel a kérdéssel. (L. A magyar általános polgári törvénykönyv tervezetét előkészítő állandó bizottság jegyzőkönyveinek V. füzetét, Budapest, 1899, 130 és köv. 1.). Az előadói tervezetet Lányi Bertalan készítette; e tervezet főalapelvei a következők voltak:
Hitbizományt csak az alapíthasson, aki a közügyek terén érdemeket szerzett. Állapíttassék meg a hitbizományi ingatlanok legnagyobb terjedelme, de pénzértékben; erdőségekre nézve a legmagasabb határt enyhébb szempontok szerint kellene megállapítani. Kötelező legyen az elsőszülöttségi utódlási rend. A hitbizományi vagyonra vonatkozó elidegenítési és terhelési tilalom tétessék rugalmasabbá. A bizottság hosszabb vita után lényegében elfogadta az előadói tervezet alapelveit s ezenfelül még a következő fontosabb alapelvekben állapodott meg: A törvény állapítsa meg a hitbizományokként leköthető terület legnagyobb mennyiségét viszonyítva az ország egész területéhez, valamint az egyes megyék területéhez, számbavételével az egyébként kötött birtokok területének is. Nyujtassék mód állagváltoztatások kötelező elrendelésére, ha az ingatlanok megkötöttsége egyes vidékeken szembeszökő gazdasági hátrányokat okoz. A hitbizományi kötelék egészben vagy részben feloldható legyen, ha ebben minden érdekelt megegyezett.
A Lányi-féle tervezetet az előadó az 1889. évben a Magyar Jogászegyletben is ismertette s annak kapcsán hosszabb vita indult meg. (L. Lányi: A családi hitbizományok reformjának jogászi szempontjai, Magyar Jogászegyleti Értekezések XVII. köt. 3. füzet, Budapest, 1899.)
Ilyen előzmények ellenére a hitbizományi jog sem a polgári törvénykönyv tervezeteibe, sem az 1912. évben benyujtott törvényjavaslatba nem vétetett fel. A magyar általános polgári törvénykönyv első tervezetéhez az 1901. évben kiadott indokolás (I. kötet 6. lap) ezt azzal indokolja, hogy „a hitbizomány keletkezése, szervezete, kezelése és megszűnése számos politikai, társadalmi és gazdasági kérdéstől van feltételezve, amelyeknek tüzetes méltatása az általános magánjog keretén kívül esik”.
Az 1917. és az 1918. évben az akkori kormányok ismét tervbe vették a hitbizományi reform megvalósítását. Az igazságügyi kormány egyelőre megszerezte a hitbizományokra vonatkozó újabb statisztikai adatokat. Egyidejűleg a miniszterelnökségen is készült egy - mindössze 10 §-ból álló - tervezet (az ú. n. Wekerle-féle tervezet), amelynek alapgondolata az volt, hogy a hitbizomány megszűnik és vagyona felosztható akkor, ha az utódlásra jogosult személy az utolsó birtokossal közelebbi rokonságban nincs, vagy ha a megszüntetést az érdekeltek egyhangúlag elhatározták. Ezeket a reformmunkálatokat a forradalmi események akasztották meg.
Az 1919. évben az ingatlanok forgalmának ideiglenes szabályozásáról szóló 5200/1919. M. E. számú rendelet 9. §-a kimondotta, hogy a törvényhozás további intézkedéséig új hitbizományt alapítani, már meglévő hitbizományt növelni, továbbá hitbizomány ingó vagyonát mezőgazdasági művelés alatt álló ingatlan szerzésére fordítani nem szabad. Ezt a szabályt a földbirtok helyesebb megoszlását szabályozó rendelkezésekről szóló 1920: XXXVI. törvénycikk végrehajtása tárgyában kibocsátott 60,000/1921. F. M. számú rendelet 250. §-a hatályában továbbra is fenntartotta s így az ma is élő jog.
Az 1920: XXXVI. törvénycikk a hitbizományi reform kérdését nyitva hagyta és a hitbizományi ingatlanokra általában ugyanazokat az elveket alkalmazta, mint más korlátolt forgalmú birtokokra (lásd pl. a 31., 83. és 88. §-t).
A nemzetgyűlés az 1923. évi december hó 15 tartott ülésében hozott határozatával utasította a kormányt, hogy a jövő ülésszakban terjesszen elő törvényjavaslatot az elavult magyar hitbizományi jog reformjáról.
Az 1925. évben az akkori igazságügyminiszter terjedelmesebb indokolásszerű előterjesztéssel kísért törvénytervezetet készíttetett „a családi hitbizományra vonatkozó törvényes rendelkezések módosítása és kiegészítése tárgyában”. A tervezet alapgondolata az volt, hogy a hitbizományhoz tartozó mezőgazdasági ingatlanok terjedelme korlátoztassék, a többlet szabadíttassék fel s a legközelebbi várományosoknak szabadvagyonként jusson, a lekötöttség alatt maradó hitbizományi vagyonra nézve az elidegenítési és terhelési tilalom enyhíttessék. Az annakidején a miniszterelnökkel közölt ez a tervezet sem került benyujtásra.
Ezt követte még az igazságügyminisztériumban részletesen kidolgozott számos újabb tervezet, amelyek legfontosabb alapelvei megegyeztek az 1925. évi tervezet alapelveivel; törvényhozási intézkedésre azonban ezeknek a tervezeteknek a nyomán sem került sor. Mindössze az egyes hitbizományi vagyontárgyaknak a hitbizományi kötelék alól államfői elhatározással feloldása esetében követendő eljárást szabályozta a 10,130/1931. I. M. számú rendelet az évtizedeken át követett gyakorlatban kialakult elveknek megfelelő rendelkezésekkel.
Ilyen hitbizományi reformtörekvések után készült a jelen törvényjavaslat.
Javaslat abból a meggyőződésből indul ki, hogy a magasabb állami, nemzeti, közgazdasági és földbirtokpolitikai érdekek oly reformot kívánnak, amely a hitbizományok káros hatását megszünteti, de nem követeli egyszersmind a hitbizományok teljes megszüntetését is. Mindenesetre gondoskodni kell arról, hogy a latifundiális jellegű hitbizományok az egészséges közgazdasági fejlődést ne akadályozzák, ne gátolják a földmívelő néprétegek gazdasági terjeszkedését és megerősödését és ne maradjanak a földmíves nép bajainak állandó forrásai; gondoskodni kell továbbá arról, hogy a hitbizományok a nemzeti termelésben az eddiginél fokozottabb módon vegyenek részt és lehetőleg enyhíteni kell a hitbizományi kizárólagos egyéni utódlásban a többi családtagokkal szemben rejlő igazságtalan elbánást is.
Mindezeket a célokat azonban el lehet érni a hitbizományok teljes eltörlése nélkül is: a túlnagy hitbizományoknak kellő korlátok közé szorításával és egészséges reformjával.
A teljes eltörlés olyan értékeket pusztíthatna el, amelyek faji és nemzeti szempontból felette becsesek és csak nemzedékek munkájával volnának újból felépíthetők, ha egyáltalán pótolhatók. A nagy történelmi multtal bíró, erős faji és nemzeti hagyományokkal telített családok gazdasági erejének viszonylagos megtartása maga is fontos nemzeti érdek; ezenkívül számos hitbizomány bizonyos körben és bizonyos határok között művelődési és gazdasági szempontból kedvező hatású; az erdőségeknek osztatlanul egy kézben tartása pedig közgazdasági szempontból vitathatatlanul kívánatos.
Az ingatlan kötöttsége bizonyos viszonyok között és bizonyos mértékig szükséges és kívánatos lehet. Erre mutat, hogy újabb törvényhozásunk a kötött ingatlanoknak több új kategóriáját létesítette a vitézi telek, hadi telek, családi birtok és az oszthatatlan családi birtok formájában. A magánjogi törvénykönyv javaslatának 2138. §-a pedig a középbirtok lekötésének rokon módját kívánja lehetővé tenni. Figyelemreméltó, hogy a környező államok hitbizományi reformjai között legújabb keletű osztrák reform általános rendelkezéssel még részben sem szabadítja fel a - nem csupán bérházból álló - hitbizományi ingatlan vagyonokat, a porosz hitbizományi reform pedig a hitbizományok felszabadítása után is módot nyujt új rendszerű kötött családi nagybirtokok, valamint önálló, kötött parasztbirtokok létesítésére.
Helyes felfogás szerint tehát a baj a családi hitbizományoknak nem puszta létezésében, hanem azok túltengésében rejlik (Vavrik). Ebből következik, hogy csak a hitbizományok túltengését kell megszüntetni s az ebből eredő káros hatásokat kell kiküszöbölni, egyébként azonban - a hitbizományt a közérdek kívánta szűkebb korlátok közé szorítva és átalakítva - meg kell óvni ennek az intézménynek értékes tulajdonságait.
A hitbizománynak a közérdekre káros hatásai jóformán csupán abból származnak, hogy a mezőgazdásági lekötött birtokrész túlnagy terület. Erdőbirtoknál, terméketlen területnél ez a káros hatás nem jelentkezik, éppúgy nem vagy alig jelentkezik más vagyontárgyaknál (készpénz, értékpapírok, ipari és kereskedelmi vállalatok, bérházak).
Ezért a jelen törvényjavaslat akként oldja meg a hitbizományi reform régóta vajudó kérdését, hogy a hitbizományokhoz tartozó mezőgazdasági ingatlanok legnagyobb terjedelmét 30,000 korona kataszteri tiszta jövedelmű, de legalább a hitbizományi mezőgazdasági terület 30 %-át tevő ingatlanban állapítja meg és gondoskodik arról, hogy az így lekötve maradó ingatlanok közérdekű szempontok szerint jelöltessenek ki. A mezőgazdasági ingatlanoknak a most említett mértéket meghaladó része felszabadul s a felszabaduló terület a jelenlegi hitbizományi birtokos halálakor a legközelebbi várományosok között - nagyobbrészt a hitbizományi birtokos ivadékai között - felosztásra kerül. Abból a célból, hogy a - bár csak fokozatosan felszabaduló - mezőgazdasági ingatlanok esetleges tömegesebb kínálata ne súlyosbíthassa a jelenleg fennálló mezőgazdasági válságot, a javaslat a felszabadult ingatlanokat a részesedési jog megnyíltától számított 12 évig elidegenítési tilalommal köti meg, de úgy, hogy ez a tilalom földbirtokpolitikai célok megvalósítását ne gátolja.
Ugyanakkor azonban, amikor a javaslat kellő korlátok közé szorítja a latifundiális jellegű hitbizományi birtokokat, egyben életképesebbekké kívánja tenni és magasabb közérdekű célok szolgálatába kívánja állítani a megmaradó hitbizományokat. A javaslat ugyanis azt a célt tartja szem előtt, hogy a családi hitbizomány a földbirtok helyes eloszlásához, a népesedés előmozdításához s a magasabb társadalompolitikai céloktól irányított nemzeti termeléshez fűződő egyetemes nemzeti közérdekkel teljes összhangban álló intézménnyé alakuljon át.
Javaslatnak ezt a célt szolgáló rendelkezései közül e helyütt főként azokra a rendelkezésekre kell rámutatni, amelyek előmozdítják, hogy a hitbizományi birtokon folyó gazdálkodás mintegy mintaképe legyen az okszerű gazdálkodásnak, továbbá, amely rendelkezések pótolják a ma fennálló hitbizományi jognak azt az érezhetővé vált hiányát, hogy a hitbizományi vagyonkezelés közérdekű szempontoktól irányított megfelelő gazdasági felügyelet nélkül folyt. A javaslat arra is törekszik, hogy a hitbizomány birtokosa lehetőleg ne legyen olyan családtag, akitől - szellemi és erkölcsi tulajdonságaira tekintettel - nem várható, hogy megfelel a hitbizományi birtokosokra váró magasabbrendű követelményeknek. Az egyéni utódlásban rejlő egyenlőtlen elbánást is lényegesen enyhíti a javaslat azzal, hogy az utódlásban nem részesülő legközelebbi családtagok részesedését a hitbizomány jövedelmében az eddiginél tágabb körben teszi lehetővé. A hitbizományi kötelék merevségét főként azzal a rendelkezésével enyhíti a javaslat, amely lehetővé teszi, hogy az összes hitbizományi érdekeltek kellő biztosítékok mellett létrejött egyhangú megállapodással megszüntethessék a hitbizományt.
Minthogy az ekként átalakított hitbizományi intézmény már kellő összhangban van a közérdek követelményeivel, elvileg nem lenne indokolt teljesen kizárni újabb hitbizományok alapításának lehetőségét sem. Gondoskodni kell természetesen arról, hogy az egyes új hitbizományok az intézmény céljának megfelelő értékűek, viszont a földbirtokpolitikai szempontoknak megfelelő mértéket meg nem haladó területűek legyenek. A hitbizományi intézménynek az egyetemes nemzeti közérdek szolgálatába állítása után most már indokolt, hogy új hitbizomány alapítása - kivételes méltánylást érdemlő okokból és a közérdek szempontjából is indokolt esetben - csak annak legyen megengedhető, aki a közélet, a tudomány, a művészet terén, vagy a hazáért egyébként teljesített szolgálataival különös érdemeket szerzett.
A javaslat azonban, - a nagybirtok és középbirtok terjedelmű hitbizományok mellett a mezei gazdálkodás céljára szolgáló s az ily jellegű gazdálkodás folytonosságának, valamint a jogosult családtagok ellátásának biztosítására szolgáló kisbirtokokat is védeni kívánja a céljától való elvonás és a felaprózódás ellen s ennek a védelemnek eszközét az elidegenítési és terhelési tilalomban, a köztörvényi öröklés teljes kizárásában s a családon belül előre meghatározott rendben következő egyéni kizárólagos utódlásban látja.
A kisbirtokok körében a hitbizományhoz hasonló intézményt teremtett már az 1920: XXXVI. törvénycikk VIII. fejezete az oszthatatlan családi birtok formájában. Ennél az intézménynél is feltalálhatók ugyanis a hitbizomány főbb jellemző vonásai, így különösen az, hogy a birtok osztatlan egészként száll utódról utódra s hogy elidegenítési és terhelési tilalom alatt áll. Lényeges eltérés azonban a hitbizománytól az, hogy az utódlás rendje nincs pontosan meghatározva, hanem csak az a sorrend van megállapítva, amelyben a törvényes örökösök az oszthatatlan családi birtokot átvevő örökös - ellenkező kifejezett rendelkezés hiányában - örököstársait pénzben vagy más szolgáltatásban kielégíteni tartozik, míg a hitbizományi utódot ilyen kötelezettség nem terheli.
Rokonintézmény a haditelek (1820/1917. M. E. számú rendelet), valamint a vitézi telek is (6650/1920. M. E. számú rendelet); a vítézi telket azonban, mint különleges közjogi alapon nyugvó intézményt a mezőgazdasági kisbirtok hitbizományi jellegű lekötésének általános kérdésében számításon kívül kell hagyni.
A jelen javaslat IV. fejezetében szabályozott intézmény már lényegesen közelebb áll a hitbizományhoz, mint a kötött kisbirtok eddigi alakjai.
Ez a hitbizományi kisbirtok nem lévén köztörvényi öröklés tárgya, az átvevő utódot nem terheli az örököstársak kielégítésének kötelezettsége sem s ugyanezért nem tárgya a hitbizományi kisbirtok az özvegyi jognak sem. Az örökhagyó házastársa és többi ivadékai csupán természetben való tartást követelhetnek a birtokon, amennyiben arra rászorulnak, de ennek fejében kötelesek a gazdálkodásban munkájukkal családtagokként közreműködni. Az intézmény szervezete egyébként lényegesen egyszerűbb a hitbizományénál; így különösen a gazdasági felügyelet megszervezése nem mutatkozik szükségesnek.
A hitbizományi kisbirtok intézményéhez azt a reményt fűzi a kormány, hogy az a mezőgazdasági kisbirtok felaprózódásának országos viszonylatban számottevő gátja lesz.
A tulajdonképpeni törvényi rendelkezéseket tartalmazó fejezetek elé helyezett bevezető § a törvényjavaslat általános jogpolitikai irányát juttatja kifejezésre, amely egyúttal az egyes rendelkezések logikai értelmezésénél is zsinórmértékül szolgál.
A hitbizományi reform alapgondolata elsősorban az, hogy a hitbizományokhoz tartozó mezőgazdasági terület s az annak gazdasági célját szolgáló felszerelési és egyéb vagyontárgyak egy része a hitbizományi kötöttség alól felszabadíttassék s ezzel a hitbizományi ingatlanvagyon földbirtokpolitikai és egyéb nemzetpolitikai szempontból egyészséges mértékre korlátoztassék. Az ehhez vezető első lépés annak a közelebbi helyes meghatározásában áll, hogy a hitbizományi vagyonból mi maradjon kötöttség alatt és mi szabaduljon fel.
Első tekintetre egyszerűbbnek látszanék csupán a felszabaduló vagyonrészt meghatározni, amiből következnék, hogy ami nem szabadul fel, az hitbizományi kötöttség alatt marad. Gyakorlati szempontok azonban ennek az eljárásnak a fordítottját teszik indokolttá. A kötöttség alatt továbbra is együtt, egy kézben maradó vagyonnál ugyanis közgazdasági érdek fűződik ahhoz, hogy ez a vagyontömeg lehetőleg kerek és egységes gazdasági egész maradjon; míg a felszabaduló és több felé osztódó vagyonnál ez az érdek nem oly nyomatékos és tartósan úgysem volna biztosítható. Ehhez járul még az is, hogy a felszabaduló vagyon mennyiségének meghatározásánál nem lehet fontos gazdasági érdekek érzékeny sérelme nélkül a priori minden egyes esetre illő, teljesen merev szabályokat felállítani, hanem a különböző hitbizományok sajátos viszonyai némely vonatkozásokban eltérő megítélést igényelhetnek. A vagyon kétfelé osztásának gyakorlati végrehajtásánál tehát a helyes kiinduló pont csak a kötöttség alatt tartandó vagyonnak gazdaságilag célszerű kijelölése lehet. Ennélfogva célszerűnek látszik a törvényi szabályozást is ehhez a gyakorlati szemponthoz igazítani és a törvényben csupán a hitbizományi kötöttség alatt maradó vagyont kifejezetten meghatározni, úgy, hogy a felszabaduló vagyonhoz tartozik mindaz, ami kifejezetten kötöttségben nem tartatott.
Ily felfogásból kiindulva a törvényjavaslat 2. §-a tüzetesen meghatározza a hitbizományi kötöttség alatt maradó vagyonrészt, a vagyontárgyak természete szerinti csoportosítással, a a következő elgondolás alapján:
1. Az erdők, nádasok és a törvény értelmében beerdősítendő területek kötöttségben tartása közgazdasági szempontból egyenesen kívánatos. Természetesen a célszerű gazdálkodás érdekében nem csupán a tulajdonképpeni erdőterületet kell kötöttségben tartani, hanem mindazokat az ingatlanokat, berendezési és felszerelési tárgyakat is, amelyek az erdőgazdasági üzem céljára szolgálnak. Különálló kisebb erdőszigetek és a felszabaduló mezőgazdasági ingatlanokon folytatandó okszerű gazdálkodás céljára nélkülözhetetlenül szükséges kisebb erdők felszabadítását azonban a 4. § 4. pontja lehetővé teszi.
2. A kötöttség alatt maradó mezőgazdasági ingatlanok mennyiségének meghatározásánál abból indultam ki, hogy hitbizományonként átlagosan 3000-3500 kat. hold mezőgazdaság területnek lekötöttségben tartása mellett a hitbizományi földbirtok mennyisége országos viszonylatban nem volna túltengőnek tekinthető s ily átlagos felső határ megszabása mellett kellően lehetne gondoskodni arról, hogy a kötöttség alatt maradó mezőgazdasági terület oly helyen jelöltessék ki, ahol az legkevésbbé gátolja a földmívelő népesség gazdasági terjeszkedését s mindamellett életképes gazdasági egység maradna. Ily felső határ merev alkalmazása azonban a nagy hitbizományoknál súlyos bonyodalmakra és méltánytalanságokra vezetne. Nagy hitbizományaink ugyanis számos mezőgazdasági, ipari vagy egyéb olyan vállalatot tartanak fenn, amelyek jelentékenyebb terjedelmű mezőgazdasági üzemre támaszkodnak; az ily vállalatok alól a mezőgazdasági terület elvonása a vállalatokat létalapjukban ingatná meg s a munkások százait foszthatná meg kenyerüktől. De a nagy hitbizományának mezőgazdasági üzemei egyébként is sokszoros szálakkal fűződnek környezetük s a rajtuk és körülöttük élő lakosság gazdasági életéhez, úgy, hogy a nagyobb hitbizományok mezőgazdasági területének felszabadításánál bizonyos óvatos mérsékletre és nagyobb rugalmasságra van szükség. Ezért indokoltnak látszik a lekötöttség alatt tartandó mezőgazdasági terület mennyiségének meghatározásánál a hitbizomány nagyságához igazodó kombinált arányos kulcsot alkalmazni, úgy, hogy lekötöttség alatt a fentebb említett átlagnak megfelelő terület maradjon ugyan, de legalább a hitbizományi mezőgazdasági terület 30 %-a. A megosztás alapjául és mértékéül azonban a javaslat nem a puszta területi kiterjedést veszi, hanem az erre sokkal alkalmasabb és megnyugtatóbb összehasonlítási lehetőséget nyujtó kataszteri tiszta jövedelmet.
Természetesen ebbe a csoportba is nem csupán magukat a mezőgazdasági művelés alatt álló ingatlanokat kell sorozni, hanem a gazdasági céljukat szolgáló berendezési és felszerelési tárgyakat, üzemi ingatlanokat, valamint a velük területileg vagy gazdaságilag összefüggő, földadó alá nem eső területeket is (pl.) utakat, vízborította ingatlanokat stb. Az önálló gyümölcsösöket ebben a pontban külön megemlíteni nem kellett, mert ezek is a mezőgazdasági művelés alatt álló ingatlan fogalma alá esnek.
3. A 2. § 3. pontjában csupán a földadó alá nem eső különálló ingatlanokról van szó, amilyen például egy különálló nagyobb tó. Földadó alá nem eső terület egyébként a 2. § 1. és 2. pontja alapján is maradhat lekötöttség alatt (pl. az erdei és mezei utak) és a felszabaduló területhez is csatolható, ha a felszabaduló ingatlanokkal területileg vagy gazdaságilag összefügg.
4. A községek belterületén fekvő épületek (pl. városi bérházak) és kertek felszabadítását közérdek nem kívánja.
5. A hitbizományi birtokon levő lakóházak (kastélyok) és hozzájuk tartozó kertek (díszkertek, zöldséges és gyümölcsös kertek) kötöttségben tartására vagy felszabadítására nézve minden egyes esetre egyformán illő szabályt alig lehet felállítani. Ott, ahol a hitbizományi vagyon jelentékeny része felszabadul, méltánytalan volna a hitbizományi birtokon álló több kastélyt kivétel nélkül lekötöttség alatt hagyni és fenntartásuk költségét a megcsökkent hitbizományi vagyonra hárítani. Viszont ott, ahol nagyobb vagyon marad lekötve, esetleg egynél több kastélyt vagy más lakóházat is hozzá lehet kapcsolni. Minthogy azonban a kastély és park fenntartásának költsége rendszerint aránytalanul súlyosan nehezednék a lecsökkentett hitbizományi vagyon jövedelmére, így különösen ott, ahol a kastély műemlék vagy történelmi emlék vagy valamely más okból jár az átlagosnál nagyobb fenntartási költséggel, indokoltnak látszik a kastélyok vagy más lakóházak fenntartási költségeinek fedezésére a 2. pont alapján kötöttség alatt maradó mezőgazdasági ingatlanrészt megfelelő mennyiségű és megfelelő jövedelmet nyujtó mezőgazdasági területtel kiegészíteni, de mindenesetre úgy, hogy az ezen a címen lekötöttség alatt tartható mezőgazdasági terület csupán bizonyos szűkebb keretek között mozoghasson.
6. A közérdekű családi gyüjtemények, műkincsek, régiségek, műemlékek és a megőrzésükre szolgáló épületek kötöttségben tartását kulturális közérdek követeli. Minthogy azonban ezek nem jövedelmező vagyontárgyak és fenntartásuk költséggel jár, az előző pontban kifejtettekhez hasonló okokból itt is indokolt a kötöttség alatt maradó mezőgazdasági területet annyival kiegészíteni, amennyinek a jövedelme a fenntartás költségeire fedezetet nyujt, de ismét csak bizonyos szűkebb határok között.
7. A bányavagyon felszabadítását közérdek nem kívánja. Ennélfogva a hitbizományhoz tartozó és már jogerősen adományozott bányatelkek a javaslat szerint kötöttségben maradnak. Külön megítélést igényel az a szénvagyon, amely esetleg a hitbizományi ingatlanok alatt rejtőzik. A szén ugyanis bányajogunk szerint nem lévén a földtulajdontól szabad (ú. n. fenntartott), hanem a földtulajdonhoz kötött ásvány, annak feltárása és kiaknázása elvileg a mindenkori földtulajdonos joga, úgy, hogy arra bányahatósági adományt elvileg csak a földtulajdonos nyerhet, más személy csak a földtulajdonos hozzájárulásával. A fölszabaduló ingatlanok alatt lévő és bányahatósági adományozás tárgyává még nem vált szénvagyon feltárásának és kiaknázásának joga tehát a felszabaduló ingatlanok tulajdonjogának sorsát kell, hogy kövesse. Ez alól csak ott kell kivételt tenni, ahol a bányahatósági adományozás tárgyává még nem vált szénvagyon feltárására és kiaknázására nézve a hitbizományi birtokos a törvény életbelépése előtt a hitbizományi bíróság jóváhagyásával harmadik személlyel (rendszerint valamely bányavállalattal) haszonbérleti szerződést kötött. Ilyenkor ugyanis a szerződési jogviszonyokban és a bányahatósági adományozás kérdésében is súlyos bonyodalmakat okozna az, ha a kőszénbányanyitási és kőszénkiaknázási jog a felszabadult ingatlanok tulajdonjogát követné. Lehetséges végül, hogy a hitbizományi birtokos a törvény életbelépése előtt a hitbizományi bíróság jóváhagyásával a kőszénbányanyitás és kőszénkiaknázás jogát harmadik személynek ellenérték fejében végleg átengedte. Ilyen esetben a kőszénbányanyitási és kőszénkiaknázási jog lényegében már korábban elvált a földtulajdontól és már nem is része a hitbizományi vagyonnak; az annak helyébe lépett ellenérték azonban rendszerint időszakonként visszatérő szolgáltatásokból áll és viták elkerülése végett célszerűnek látszik kimondani, hogy az ily szolgáltatásokhoz való jog akkor is hitbizományi kötöttség alatt marad, ha a szerződés kötöttség alatt nem maradó terület alatt folytatandó bányaművelésre vonatkozott. Természetesen, ha az említett szerződések hitbizományi bírósági jóváhagyás nélkül jöttek létre, úgy nincs ok arra, hogy a szénjog elvonassék azoktól, akikre a hitbizományi kötöttség alól felszabaduló vagyon a törvény értelmében száll.
8. Nem kívánja a közérdek a halastógazdaságok (mesterséges halastavak felszabadítását sem. Célszerűtlen és indokolatlan volna azonban az oly halastógazdaságok kötöttségben tartása, amelyek a kötöttség alatt maradó egyéb területtel helyi és gazdasági összefüggésben nincsenek.
9. A családi kegyeleti helyek (sírboltok) kötöttségben tartása külön indokolásra nem szorul.
10. A hitbizományi ingó vagyontárgyak közül csak azoknak a felszabadítása indokolt, amelyek a felszabaduló ingatlanok gazdasági felszereléséhez tartoznak. A 2. § 10. pontjában felsorolt ingóságok kötöttségben tartását ennélfogva már rendeltetésük okolja meg.
A 2. § értelmében hitbizományi kötöttség alatt maradó terület helyes kijelölése rendkívül bonyolult és súlyos feladat, amely az egész ország földbirtokpolitikai, népesedési, közgazdasági viszonyainak alapos ismeretét, a magasabb nemzetpolitikai és társadalompolitikai érdekek gondos mérlegelését követeli, sőt számos vonatkozásban kellő magángazdasági, különösen mezőgazdasági és erdőgazdasági szakismereteket is kíván. Ily feladat ellátására a bíróság annál kevésbbé látszik alkalmasnak, mert a szóbanlevő kijelölés elvont természete szerint is egyenesen közigazgatási, nem pedig bírói funkció. Ennek a feladatnak ellátása ennélfogva célszerűen alig bízható másra, mint az országos közérdeket az említett összes vonatkozásokban átfogóan áttekinteni képes kormányhatóságra éspedig az igazságügyminiszterre és a földmívelésügyi miniszterre. A javaslat mindamellett biztosítja a kijelölésnél az érdekeltek s a hitbizományi bíróság közreműködését is meghallgatás alakjában, sőt a kijelölési eljárás a javaslat szerint szabályként a hitbizományi birtokos által a hitbizományi bírósághoz benyujtandó kimutatás és javaslat alapján indul meg, amelyet szükség esetében a bíróság hivatalból pótol.
A hitbizományi kötöttség alatt maradó vagyontárgyaknak az a meghatározása, amely a javaslat 2. §-ában foglaltatik, lényegében csak arra a kérdésre ad választ, hogy milyen vagyontárgyak, milyen mennyiségben maradjanak kötöttség alatt. Azt a kérdést, hogy a kötöttség alatt maradó vagyontárgyak és különösen a kötöttség alatt maradó ingatlanok közelebbről hol és miként jelöltessenek ki, minden egyes esetre egyformán illő módon törvénnyel szabályozni nem lehet. Kívánatos azonban, hogy maga a törvény közelebbről határozza meg legalább azokat az általános irányító szempontokat, amelyeket a kötöttség alatt maradó vagyon kijelölésénél követni kell.
Különösen kényes és bonyolult feladat a hitbizományi kötöttség alatt tartandó mezőgazdasági ingatlanrész kijelölése; e részben a javaslat úgy a földbirtokpolitikai és népesedési közérdeknek, mint a közgazdasági és magángazdasági érdekeknek gondos mérlegelésére és ezeknek az érdekeknek lehető összhangba hozására törekvő eljárást követel a kijelölő hatóságtól.
Azonkívül a 2. § szabályainak teljesen merev alkalmazása gazdaságilag célszerűtlen, sőt néha merőben tarthatatlan eredményekre vezethetne. Így pl. a felszabaduló mezőgazdasági ingatlanok közé ékelt kisebb nádasok, valamint a többi hitbizományi területtől távoleső és azzal erdőgazdasági egységként együtt nem kezelhető erdőszigetek kötöttségben tartását sem közgazdasági, sem birtokpolitikai szempontokkal nem lehetne indokolni, sőt az ilyen helyzet az említett szempontokból egyenesen káros volna. Ügyelni kell arra is, hogy a felszabaduló mezőgazdasági birtoktestek önálló üzemképessége lehetőség szerint biztosíttassék és ezért az olyan különálló kisebb erdőket, amelyek a felszabaduló mezőgazdasági ingatlanokon folytatandó okszerű gazdálkodás céljára nélkülözhetetlenül szükségesek, pusztán a 2. § 1. pontjában kimondott elvhez való merev alkalmazkodás kedvéért nem volna indokolt kötöttségben tartani. Hasonló gazdasági célszerűségi szempontokat kell figyelembe venni az erdők közé ékelt kisebb mezőgazdasági szigetek kötöttség alatt tartása kérdésében is.
A 2. § 6. pontjában említett vagyontárgyak kijelölésénél országos közművelődési érdekek is nyomatékosan latba esnek; ezért a javaslat e vagyontárgyak kijelölésénél a vallás- és közoktatásügyi miniszter közreműködését is biztosítja és felhatalmazza őt arra, hogy e vagyontárgyak közérdekű fenntartásának és közművelődési célokra hozzáférhetővé tételének közelebbi módját a hitbizományi családtagok érdekeinek méltányos figyelembevételével rendelettel szabályozza. Ily különös szabályozásra a körülményekhez képest az 1929: XI. tc. rendelkezései mellett is szükség lehet, minthogy a hitbizományi vagyon csökkentése és egy részének a családtagok közötti felosztása némely esetben azzal a következménnyel járhatna, hogy az említett vagyontárgyak fenntartásához fűződő közérdek nem volna kielégítően megóvható.
A 2. § 2. pontja értelmében a hitbizományhoz tartozó mezőgazdasági ingatlanokból annyi marad kötöttség alatt, amennyinek kataszteri tiszta jövedelme 30,000 korona, de legalább a mezőgazdasági terület kataszteri tiszta jövedelem szerint számított 30%-a. Ennélfogva oly hitbizományokból, amelyhez tartozó mezőgazdasági ingatlanok kataszteri tiszta jövedelme 30,000 koronánál kevesebb, semmi sem szabadul fel s így arra nézve nem is szükséges a 3. és 4. §-ban szabályozott eljárást lefolytatni.
Ma fennálló hitbizományaink között több olyan van, amelynek a vagyona jobbára a világháborúval kapcsolatos események következtében teljesen elértéktelenedett vagy annyira csökkent, hogy e hitbizományuk céljukat többé nem érhetik el és jóformán csak nevükben állanak fenn. Ilyen például úgynevezett pénzhitbizományaink legnagyobb része vagy a Pálffy-féle pozsonyi szenioratusi hitbizománynak a trianoni határon innen maradt, mindössze 1.57 kat. hold terjedelmű része. Ezeknek a hitbizományoknak a végleges megszüntetésére nyujt módot a 6. § mégis magánjogi elveinkkel összhangban úgy, hogy a jelenlegi hitbizományi birtokost az utódlási sorrendben következő várományossal szemben erre a vagyonra nézve csupán az előörökös jogállása illesse.
A fennálló gyakorlat szerint az államfő különös méltánylást érdemlő esetben egyes hitbizományi vagyontárgyakat a hitbizományi birtokos kérelmére feloldhat a hitbizományi kötelék alól. Az ily államfői elhatározások a feloldást rendszerint bizonyos közelebbről kijelölt célra, Pl. a hitbizományi terhek csökkentésére vagy a hitbizomány viszonyainak egyéb rendezésére engedélyezték s a feloldást ehhezképest rendszerint bizonyos feltételek teljesítéséhez kötötték. Több esetről van tudomásom, amelyben a hitbizományi birtokos a kikötött feltételeket mindeddig nem teljesítette s így a feloldást mindeddig nem hajtották végre. Ez a függőben lévő helyzet magában is sok bonyodalom forrása; de a kötöttség alatt maradó s a felszabaduló vagyon kiszámításánál és szétválasztásánál egyenesen megoldhatatlan nehézségeket teremtene. Ezért a javaslat az ily feloldásokat meghiusultnak tekinti, ha a hitbizományi birtokos a kikötött feltételeket a törvény életbelépéséig nem teljesítette.
Mint már a 2. § indokolásánál említettem, az erdők és a törvény értelmében beerdősítendő területek kötöttségben tartása közgazdasági szempontból egyenes kívánatos. Még inkább kívánatos a hitbizomány vagyonában minden olyan csere vagy más állagváltoztatás, amelynek során a mezőgazdasági ingatlanok helyébe erdőterület vagy beerdősítendő terület lép. A hitbizományok ilyen átalakításának gondolata már évtizedek óta foglalkoztatja a hitbizományi reform elméleti és gyakorlati híveit; jelenlegi viszonyaink között azonban az ily átalakításnak kényszerítő erővel végrehajtása rendkívül költséges, hosszadalmas és mindamellett kevés sikert ígérő eljárás volna. A javaslat mégis értékesíteni kívánja ezt a gondolatot oly formában, hogy ily önkéntes átalakítás révén módot nyujt a hitbizományi birtokosnak a felszabaduló vagyonrész csökkentésére. Nevezetesen a jelenlegi hitbizományi birtokos, akinek továbbra is kezén marad a felszabaduló vagyon - bár korlátozott tulajdonjoggal (10. §) -, a javaslat szerint jogosítva van a felszabaduló vagyonban oly állagváltoztatást (pl. adásvétel, csere útján) végrehajtani, amelynek során a felszabaduló mezőgazdasági ingatlanok helyébe erdőterületet vagy beerdősítendő területet szerez. (Az állagváltoztatás jogi fogalmára nézve egyébként utalok a 37. §-hoz fűzött indokolásra.) Ha ezt az állagváltoztatást záros határidőn belül végrehajtja, a megszerzett erdőt vagy beerdősítendő területet a hitbizományi kötöttség alatt maradó vagyonhoz kell csatolni s a felszabaduló vagyon ennyivel csökken. Az ily átalakítást azért kell záros határidőhöz kötni, mert a kötöttség alatt maradó és felszabaduló vagyon végleges kijelölését és szétválasztását nem lehet sokáig függőben tartani; hiszen minden pillanatban készen kell állani arra, hogy a felszabaduló vagyonban a családtagok részesedése megnyílik (18. §), amikor a csereterületnek a hitbizományi vagyonhoz csatolása már nem történhetnék meg. A záros határidőbe azonban nem volna méltányos beszámítani azt az időt, amely alatt az állagváltoztatás céljából kötött jogügyletek a szükséges hatósági jóváhagyás vagy engedély kérdésében való döntés végett hatósági elbírálás alatt állanak.
Van olyan hitbizományunk (a Széchenyi-féle nagycenki hitbizomány), amelynek az alapítólevél sajátságos és teljesen magában álló rendelkezése alapján ezidőszerint két birtokosa van. Gróf Széchenyi Ferenc ugyanis 1814-ben három elsőszülöttségi hitbizományt alapítván három fia részére, az alapítólevélben úgy rendelkezett, hogy ha valamelyik fiának ága kihalna, az ő ága javára alapított hitbizomány javai szálljanak át a másik két hitbizomány birtokosára ezek közös birtoklása és kezelése mellett. Ez az eset valóban bekövetkezett a nagycenki hitbizományra nézve. Minthogy azonban ily közös birtoklás mellett az említett három hitbizományból felszabaduló terület mennyiségének meghatározása nehezen megoldható bonyodalmakkal és vitákkal járna s a közös birtoklás egyébként is alig egyeztethető össze a hitbizományi intézmény természetével, minthogy továbbá az alapítólevél egyéb rendelkezéseiből az tűnik ki, hogy az alapító a kihalt ágak hitbizományi javait a túlélő ág hitbizományával maga is egyesíteni kívánta a javaslatba oly rendelkezést vettem fel, amely szerint az ily hitbizomány vagyonát a társbirtokosok között egyenlő arányban meg kell osztani s a megosztással keletkezett részeket a testvérhitbizományokhoz kell csatolni. Ez a rendelkezés elhárítaná azokat a nehézségeket, amelyek a szóbanlevő három hitbizomány sajátos viszonyaiból a reform végrehajtásánál támadnának s viszont nem jár sem a közérdek, sem valamely jogos magánérdek sérelmével.
A hitbizományi kötöttség alól felszabaduló vagyon a javaslat szerint a legközelebbi várományosok között bizonyos kulcs szerint felosztásra kerül (12. §). Erre azonban helyesen csak akkor kerülhet a sor, ha a jelenlegi hitbizományi birtokos meghal, lemond vagy hitbizományi birtoklási jogát más okból elveszti (18. §). Méltánytalan volna a jelenlegi hitbizományi birtokost megfosztani annak a vagyonnak a haszonvételeitől, amelyekre ő még a törvény életbelépése előtt érvényesen jogot szerzett; ily jogfosztás jogrendszerünk hagyományos szellemével nem volna összeegyeztethető. A javaslat szerint ennélfogva a felszabaduló vagyon továbbra is annak a kezén marad, aki a törvény életbelépése időpontjában a hitbizomány birtokosa, de terhelve a részesedésre jogosultak (12. §) várományi jogával. Ehhezképest a felszabaduló vagyonra nézve e vagyon utolsó hitbizományi birtokosa és a részesedésre jogosultak között olyan jogviszony keletkezik, mint amilyen az előörökös és az utóörökösök között áll fenn.
A felszabaduló ingatlanok telekkönyvébe a felszabadulás folytán teljesítendő bejegyzések önként folynak a 10. § rendelkezéseiből. A szükséges részletes szabályokat a 114. § alapján kibocsátandó rendelet fogja megállapítani.
A hitbizományi reform egyik legnehezebb kérdése az, hogy a hitbizományi kötöttség alól felszabaduló vagyon a jelenlegi hitbizományi birtokos után kinek jusson.
Minden méltánylást érdemlő érdeket teljesen és maradéktalanul kielégítő megoldást ebben a kérdésben találni alig lehet. Első tekintetre az a gondolat merülhetne fel, hogy a felszabaduló vagyon az erre a vagyonra nézve várományi jogukat elveszítő összes várományosok között osztassék fel és pedig abban az arányban amily arányban áll egymáshoz az egyes várományosok utódlási lehetőségének matematikai valószínűsége. Ez az elv azonban szigorú következetességgel megvalósításában oly kicsiny töredékek képzéséhez vezetne, amelyek nemcsak gazdaságilag volnának életképtelenek, hanem amelyek túlmennének a gazdasági oszthatóság határain is. Az utódlási sorrendben távol álló oldaláig várományosok túlnyomó részének útódlási valószínűsége oly csekély, hogy az csak igen kis törtszámmal volna kifejezhető és a felszabaduló földbirtok felosztásánál csak a gazdasági oszthatóság szempontjainak teljes mellőzésével volna figyelembe vehető. Ennélfogva alig képzelhető gyakorlatilag más megoldás, mint az, hogy a törvény a felszabaduló vagyonban részesedést a várományosok egy részére korlátozza és ezt a vagyont azoknak juttassa, akiknek azt maga az alapító is elsősorban szánta, illetőleg akiknek a felszabaduló vagyonban részesítése az alapító feltehető szándékának leginkább megfelel: vagyis a legközelebbi várományosoknak, illetőleg azoknak a várományosoknak, akik a jelenlegi hitbizományi birtokoshoz a családi és várközösségben a legközelebb állanak. Ezek pedig: az első várományos, a hitbizományi birtokos ivadékai, testvérei és ezek leszármazói. Igaz ugyan, hogy a leányivadékok, ha utódlási joggal egyáltalában fel vannak ruházva, a hitbizományi alapítólevelek rendelkezései értelmében rendszerint csak a fiágak kihalása után kerülhetnek sorra. Felette kétséges azonban, hogy az alapító, ha a hitbizományi kötöttségnek jogszabállyal megszüntetésével számolt volna, a hozzá vérségi köteléken közelebb álló leányivadékokat a felszabaduló vagyonban részesítésnél a távolabb álló fiágak mögé sorozta volna; ellenkezőleg a fiágak kezdeményezése nyilván csak azon a feltevésen nyugszik, hogy a vagyon hitbizományként együtt marad. A javaslat ennélfogva a felszabaduló vagyonban részesítésnél nem tesz különbséget fiú- és leányivadékok között, feltéve, hogy az alapítólevél őket várományosi joggal egyáltalán felruházta.
Ennek az elgondolásnak az alapján a javaslat a felszabaduló vagyonban részesedő várományosokat három csoportba sorozza, amely csoportoknak a felszabaduló vagyon 2/5: 2/5: 1/5 arányban jut. Az első csoportba tartozik az első várományos, a második csoportba a hitbizomány birtokos ivadékai, a harmadik csoportba pedig a hitbizományi birtokos testvérei és azok ivadékai. A második és harmadik csoportba tartozók egymás közt a törvényes öröklésnek megfelelő szabályok szerint osztoznak: vagyis törzsenkint a képviseleti elv szerint úgy, hogy a közelebbi ivadék kizárja a távolabbit s a kiesett jogosultat ivadékai törzsenkint képviselik. Azt, hogy ki a részesedésre jogosult várományos, nem a törvény életbelépése időpontjában, hanem a részesedés megnyílása időpontjában (18. §), rendszerint tehát a jelenlegi hitbizományi birtokos halála időpontjában fennálló helyzet szerint kell megítélni, mert a felszabaduló vagyon csak akkor kerül a jogosult várományosok között felosztásra.
Az egyes csoportokra eső hányadok természetesen csupán eszmei részek s a részesedésre jogosultak között a felszabaduló vagyonra nézve jogközösség (communio ineidens) támad, éppúgy, mint a törvényes örököstársak között mindaddig, amíg az az érdekeltek ezt a jogközösséget egyességgel meg nem szüntetik vagy a bíróság határozata azt meg nem szünteti (17. és 18. §).
Magánjogunk általános szabályaival összhangban a javaslat az élő várományosokkal egy tekintetbe veszi a részesedés megnyílása időpontjában (18. §) már megfogant méhmagzatot is arra az esetre, ha élve születik meg.
Az első várományos, akinek a javaslat szerint a felszabaduló vagyon első 2/5 része jut, legtöbb esetben a hitbizományi birtokos ivadéka, esetleg azonban a hitbizományi birtokos testvére vagy testvérének leszármazója, vagyis rendszerint egyúttal a második vagy harmadik csoportba is beleesnék. Minthogy azonban az első várományos már e minősége alapján úgyis megkapja a felszabaduló vagyon 2/5 részét, nem volna méltányos őt egyúttal a második vagy harmadik csoportba tartozás alapján is részesíteni; ezért a javaslat őt a második és harmadik csoportban megjelölt várományosok között figyelmen kívül hagyni rendeli. Ez persze nem jelenti azt, hogy abban az esetben, ha a második vagy a harmadik csoportban egyáltalában nem volna jogosult várományos, az erre a csoportba eső részen az első várományos vagyonrésze arányában nem osztozhatnék; ez az osztozás azonban a 13. §-ban szabályozott növedékjogon alapszik, de nem azon, hogy az első várományos egyúttal a második vagy a harmadik csoporthoz is tartozik.
Azt a várományost, aki a hitbizományi utódlásból ki van zárva (30. §), indokoltnak látszik a felszabaduló vagyonban való részesedésből is kizárni.
E szakasz rendelkezései - öröklési jogunk alapelveinek megfelelően - nem zárják ki azt, hogy aki több hitbizomány várományosa, mindegyik hitbizományból felszabaduló vagyonban részesedhessék.
Lehetséges, hogy valamely hitbizománynál a részesedés megnyílása időpontjában a részesedésre jogosult csoportok valamelyikében nincs jogosult várományos. Erre az esetre a javaslat öröklési jogunk szabályainak hasonlatosságára a növedékjog (jus accrescendi) elvének alkalmazásával ad megoldást.
Ha a részesedésre jogosult csoportok egyikében sincs jogosult várományos, a felszabadult vagyon a javaslat szerint az utolsó hitbizományi birtokos végrendeleti vagy törvényes örököseinek jut. Ebben az esetben tehát a felszabadult vagyonban a leányivadékok akkor is részesedhetnek, ha az alapítólevél szerint várományosi joggal felruházva nincsenek.
Újabb hitbizományaink között van olyan, amelynek birtokosa még most is az, aki a hitbizományt felmenőjének végrendeleti meghagyása alapján az e végből neki hagyott vagyonból létesítette, saját vagyonából kiegészítette s az általa kiállított alapítólevélben a végrendelkező eredeti szándékán túlmenően saját ivadékai kihalása esetére oldalrokonoknak is biztosította az utódlási jogot. Minthogy itt merőben a jelenlegi hitbizományi birtokos ágának vagyona köttetett le hitbizományként, méltánytalanság volna a felszabaduló vagyonban az ivadékok megrövidítésével az oldalági várományosokat is részesíteni; ezért a javaslat ilyen esetben a harmadik csoportbeli várományosokat a részesedésből kizárja.
Lehetséges, hogy a részesedési jog megnyílásáig az első várományos az első várományos az utódlás jogáról lemond vagy már korábban, esetleg még a törvény életbelépése előtt lemondott. Félreértések és viták elkerülése végett célszerűnek látszik kimondani, hogy ez a lemondás nem fosztja meg a lemondót a felszabaduló vagyonban való részesedés jogától abban az esetben, ha a lemondó egyébként egyúttal a részesedésre jogosultak valamelyikének csoportjába tartozik. Ily szabály hiányában ugyanis az utódlásról történt lemondásnak esetleg azt az értelmet lehetne tulajdonítani, hogy azzal a lemondó a várományosi minőségéből eredő minden jogról lemondott; holott esetleg akkor még nem is számolhatott azzal, hogy várományosi jogához a felszabaduló vagyonban való részesedés fog fűződni.
A felszabaduló vagyonban részesedésnek a 12-16. §-okban meghatározott szabályait nem kell oly kényszerítő jellegűeknek tekinteni, hogy a részesedésre jogosultak egyességgel a részesedés mértékét és módját ezektől a szabályoktól eltérően ne szabályozhassák. Ez az álláspont összhangban van magánjogunk általános elveivel is, nevezetesen az örököstársak közötti osztály szabadságának elvével. Bonyodalmak elkerülése végett azonban célszerűnek látszik kimondani, hogy abban az esetben, ha az egyességet még a részesedési jog megnyílása (18. §) előtt kötötték, - amikor még nem bizonyos, hogy valóban kik lesznek a részesedésre jogosultak, - az egyesség csak úgy hatályos, ha az egyességet kötő feleket a részesedés megnyiltakor részesedési jog valóban megilleti.
Indokoltnak látszik ezen felül megfelelő törvényi rendelkezéssel elejét venni a részesedés jogával való üzérkedésnek.
Minthogy a 10. § értelmében a felszabaduló vagyon az előörököséhez hasonló jogokkal és megkötöttséggel továbbra is annak a kezén marad, aki a törvény életbelépésekor a hitbizomány birtokosa, a részesedés az erre jogosult várományosok részére csak akkor nyílhatik meg, amikor a felszabaduló vagyon utolsó hitbizományi birtokosa meghal vagy hitbizományi birtoklási joga más okból megszűnik.
Mint a 12. § indokolásánál már említettem, ilyenkor a részesedésre jogosultak között jogközösség támad. Ezt a jogközösséget az érdekeltek mindenekelőtt a 17. § értelmében kötött egyességgel szüntethetik meg. Arra az esetre azonban, ha ilyen egyesség az érdekeltek között bizonyos ideig létre nem jönne, célszerűnek látszik a jogközösség megszüntetésére irányuló költséges peres eljárás elkerülése végett nem peres eljárás útjára tereli annak a kérdésnek az eldöntését, hogy a felszabaduló vagyonban kik és milyen arány szerint részesednek és hogy a felszabaduló vagyon közöttük miképpen osztassék meg. Ez a szabályozás arra is alkalmas, hogy az érdekeltek között az egyesség megkötését előmozdítsa.
A hitbizományi kötöttségből felszabaduló mezőgazdasági terület sorsának szabályozása földbirtokpolitikai és közgazdasági szempontból is fokozott gondosságot és óvatosságot igényel. Ha ezek a területek a jogosultak között azonnal teljesen szabad vagyonként kerülnének felosztásra, úgy alaposan kellene tartani attól, hogy a közeljövőben a felszabadult mezőgazdasági ingatlanok jelentékeny része tömegesen kerülne piacra. Hogy egy ilyen nagytömegű földkínálat mezőgazdaságunk mai súlyos helyzetét katasztrófálissá fokozhatná, azt különösebben megokolni nem szükséges. Ilyen helyzetben a földbirtokok ügyleti forgalmának ellenőrzésére és korlátozására ezidőszerint rendelkezésre álló eszközök (elidegenítő jogügylet hatósági tudomásulvétele, állami elővásárlási jog) is elégteleneknek bizonyulnának az országos földbirtok politikai érdekek kellő védelmére. Ennélfogva szükségesnek mutatkozik azt az időpontot, amelyben a hitbizományi kötöttségből felszabaduló ingatlanok a részesedésre jogosultak kezén szabad ügyleti forgalomba kerülhetnek, törvényi rendelkezéssel későbbre kitolni s e végből ezeket az ingatlanokat átmenetileg még egy enyhített formájú ügyleti elidegenítési és terhelési tilalom alá vetni. E tilalom hatálya alatt is a felszabaduló vagyon tovább osztódhatik a részesedő személyek törvényes örökösei között, s a részesedőket a javaslat szerint megilleti az a jog is, hogy törvényes örököseik között e vagyonra nézve az osztályt végintézkedéssel megszabják; csupán a törvényes örökösök körén kívül álló személyre nem lehet a vagyont a tilalom hatálya alatt végintézkedéssel hagyni. Sőt az ügyleti elidegenítést is lehetővé teszi a javaslat bizonyos szűkebb körben, nevezetesen akkor, ha az ingatlant a hitbizományi várományosok valamelyikére ruházzák át; más személyre azonban az ily ingatlant csak az elidegenítési tilalomnak a 20. §-ban szabályozott feloldása esetében lehet jogügylettel átruházni.
Félreértések elkerülése végett célszerűnek látszott kimondani, hogy ez az elidegenítési tilalom nem gátolja a kisajátítást s a telepítési célra jogszabályon alapuló igénybevételt. Az utóbbi célra igénybevétel tekintetéhen a közelebbi részletes szabályokat az előkészítés alatt álló telepítési törvényjavaslat fogja tartalmazni.
A 19. §-ban meghatározott elidegenítési tilalomnak természetesen nem szabad odáig terjednie, hogy útját állja kellő hatósági ellenőrzés alatt álló oly ügyleti elidegenítésnek (pl. kisbirtoktestekre vagy házhelyekre feldarabolásnak), amely földbirtokpolitikai szempontból célszerű. Ezért a 20. § módot nyujt arra, hogy az igazságügyminiszter az elidegenítési tilalmat feloldhassa, ha a földmívelésügyi miniszter megítélése szerint a tervezett ügyleti elidegenítés földbirtokpolitikai szempontból kívánatos.
Ily ügyleti elidegenítés lehetőségéből a vagyon utolsó hitbizományi birtokosát sem volna helyes kizárni, míg a felszabaduló vagyon az ő kezén van. Minthogy azonban ezt a hitbizományi birtokost a felszabaduló vagyonra nézve csupán az előörökös jogai illetik meg (10. §), ő az elidegenített ingatlanok értékét köteles lesz a felszabaduló vagyonhoz csatolni; ez az ellenérték is a részesedésre jogosultak várományi jogával van terhelve és minden vonatkozásban a felszabaduló vagyonra vonatkozó szabályok alá esik. Ha tehát az ellenérték ingatlanokból áll (pl. csere esetében), a 10. §-on alapuló tulajdoni korlátozást s annak idején a 19. §-ban meghatározott elidegenítési tilalmat ezekre az ellenértékül kapott ingatlanokra is fel kell jegyezni; ha pedig az ellenérték készpénzből vagy más ingóságokból áll, külön rendelkezéssel kell biztosítani az ellenértéknek a felszabaduló vagyonhoz csatolását, nehogy az ellenérték a felszabaduló vagyontól önkényesen elvonható legyen.
Mégis mindaddig, amíg a felszabaduló vagyon még utolsó hitbizományi birtokosának kezén van, tehát még nem szállott a részesedésre jogosultakra, célszerűnek látszik módot nyujtani arra, hogy a hitbizományi birtokos a készpénzből vagy más ingóságokból álló ellenértéket hatósági engedély és bírósági ellenőrzés mellett a hitbizományi kötöttség alatt maradó vagyon tehermentesítésére fordíthassa. Ilyen rendelkezés mellett a felszabaduló mezőgazdasági ingatlanoknak a 20. § szabályai szerint megengedett elidegenítése a közérdek szempontjából kettős előnnyel jár: egyfelől hatósági ellenőrzés mellett előmozdítja a mezőgazdasági földbirtokok helyesebb megoszlását, másfelől megoldáshoz segíti a hitbizományok tehermentesítésének annyira nehéz problémáját. Az ily ingó ellenértéknek tehermentesítésre fordításával a felszabaduló vagyon csökken ugyan; ez azonban a részesedésre jogosultakra nézve nem jelent jogfosztást, mert ilyen esetben a törvény tőlük csak azt a reménybeli előnyt, illetőleg annak egy részét vonja el, amelyre nekik az alapítólevél szerint joguk nem volt, amelyben őket csupán ez a törvény kívánta részesíteni s amelynek alapján ők még a vagyon valóságos birtokába nem léptek; az pedig, aki közülük az alapítólevélen nyugvó hitbizományi várományosi joga alapján utóbb valóban hitbizományi birtokossá válik, a tehermentesítés előnyeit maga is élvezni fogja.
A felszabaduló vagyonban kisajátítás és telepítési célra igénybevétel (19. § ut. bek.) esetében is beállhat olyan változás, amelynek során mezőgazdasági ingatlan helyébe ingó ellenérték lép. Az ellenértéknek a felszabaduló vagyonhoz csatolását ilyenkor is megfelelően biztosítani kell; de viszont indokoltnak látszik ilyenkor is megengedni, hogy ez az ellenérték a hitbizományi kötöttség alatt maradt vagyon tehermentesítésére fordíttassék, ha a felszabadult vagyon még nem szállt át a részesedésre jogosultakra.
Olyankor, amikor a hitbizományi birtokos a 8. §-ban említett állagváltoztatást hajtja végre, vagyis a felszabaduló mezőgazdasági ingatlanokat erdőterületre vagy beerdősítendő területre cseréli ki, az ellenértékre vonatkozó ezek a szabályok természetesen nem nyernek alkalmazást.
Éppúgy, mint az elidegenítési tilalom, a megterhelési tilalom sem lehet teljesen merev s indokolt esetben módot kell nyujtani a megterhelési tilalom feloldására is, ha ez hasznos beruházások teljesítése végett szükséges; egyidejűleg biztosítani kell azonban a beruházások valóságos teljesítését, mert különben hasznos beruházások ürügye alatt a tilallom kijátszható volna.
Családi hitbizományainkat rendszerint dologi kegyuraság terheli. Ha már most a hitbizományi vagyon egy része felszabadul, majd földbirtokpolitikai célokra történő elidegenítés vagy telepítési célokra igénybevétel során, utóbb pedig az érdekeltek közötti felosztás útján kisebb-nagyobb részekre eldarabolódik, bonyolult viták fognak támadni az érdekeltek között abban a kérdésben, hogy a kegyúri terhek közöttük miképpen oszlanak meg. Bírói gyakorlatunk szerint a terhek megosztásának kulcsát a birtokrészek aránya adja (Polgárijogi Határozatok Tára I. köt. 42. sorsz. hat.); de éppen a birtokrészek értékének aránya a legbonyolultabb viták forrása és kisbirtoktestekre történő feldarabolás esetében a kegyúri szolgáltatások teljesítése csak igen nehezen és körülményesen biztosítható. A legcélszerűbb ilyenkor az egyességi megoldás és különösen a kegyúri terhek egyességi megváltása a felszabaduló vagyonból természetesen kihasított birtokrész útján. A javaslat erre az egyességi megoldásra kívánja az érdekelteket rászorítani azzal, hogy az egyes ingatlanrészletek tulajdonjogát csak akkor engedi a szerzőfél nevére átírni, ha az érdekelt egyház (egyházmegyei hatóság) nyilatkozatával igazolják, hogy a kegyúri terhek viselése vagy megváltása biztosítva van; a költséges és hosszadalmas pereskedés elkerülése végett a felmerült viták eldöntését a vallás- és közoktatásügyi miniszterre kellene bízni.
Gondos és óvatos elrendezést igényel az a kérdés is, hogy milyen mértékű felelősség terhelje a felszabaduló vagyonban részesedőket a hitbizomány terheiért. E részben a különböző természetű terhek eltérő megítélést igényelnek. Ami mindenekelőtt azoknak a hitbizományi családtagoknak a követeléseit illeti, akik már a törvény életbelépése előtt jogszabály alapján vagy az alapítólevél értelmében a hitbizomány jövedelméből tartást, ellátást, kiházasítást, életjáradékot (apanage) követelhettek, ezeket lehetőleg oly helyzetbe kell hozni, hogy szerzett jogaik csorbát ne szenvedjenek és hogy lehetőség szerint ne legyenek kénytelenek egységes követelésüknek szétszórt töredékekben való behajtásával kísérletezni. Addig, amíg a felszabaduló vagyon még a hitbizományi birtokos kezén van (10. §), helyzetük lényegesen nem változik, mert a hitbizományi birtokos az ő követeléseikért továbbra is egyedül marad felelős; mihelyt azonban a felszabaduló vagyonban a részesedés megnyílik (18. §), követelésekért a részesedőket is felelősekké kell tenni. Ezt a felelősséget a javaslat az örökösök felelősségének hasonlatosságára szabályozza: vagyis a felelősség egyetemleges, de a részesedőknek jutott vagyonrészek értéke erejéig van korlátozva. A hitbizományi birtokos felelőssége is egyetemleges; ő azonban csak a hitbizományként lekötve maradó vagyon jövedelmével felelős, de ezzel is csak úgy, hogy a tiszta jövedelem felénél többet nem köteles a hitbizományi családtagok ilyen természetű követeléseinek kiegészítésére fordítani, ideértve a 35. § értelmében keletkező újabb követeléseket is. A hitbizományi birtokosnak ugyanis számolnia kell azzal, hogy a 3§ § értelmében a törvény életbelépése után is fognak még hasonló természetű új igények keletkezni, amelyeket már részben sem lehet a felszabadult vagyon tulajdonosaira áthárítani; az igényjogosult családtagok pedig az egyetemlegesség elvénél fogva rendszerint valamennyien a hitbizományi birtokossal szemben fogják egész követelésüket érvényesíteni, s bár a hitbizományi birtokosnak arányos részben megtérítési igénye van a felszabaduló vagyon tulajdonosaival szemben, az igényjogosult családtagok nagyobb száma mellett mégis méltánytalanul súlyos helyzetbe kerülhet. Ezért indokolt az egyetemlegesség elvének érintése nélkül a hitbizományi birtokok felelősségének mértékét a tiszta jövedelem felére korlátozni. Tiszta jövedelemnek ebből a szempontból a jövedelemnek azt a részét kell tekinteni, amely a köztartozások és egyéb évi terhek levonása után fennmarad; az „egyéb évi terhek” pedig a rendes vagyonkezelés mellett rendszerint visszatérő kiadásokat jelentik, mint amilyenek a vagyon fenntartásának és karban tartásának költségei, a jelzálogos kölcsönök törlesztő részletei és kamatai, az alkalmazottak és volt alkalmazottak járandóságai, a kegyúri terhek stb.
Egymás közötti belső viszonyukban a hitbizományi birtokos s a felszabaduló vagyonból részesedők a vagyonrészek értéke arányában felelősek; ha tehát ezen az arányon túlmenő szolgáltatást voltak kénytelenek teljesíteni, egymástól megtérítést követelhetnek. A belső tehermegosztásnak ez a módja csak akkor változik, ha a vagyonrészek arányában a hitbizományra oly összegű teher esnék, amely - a 35. § értelmében keletkező újabb kötelezettségekkel együtt - a hitbizomány tiszta jövedelmének felénél többet emésztene fel. Ilyenkor ugyanis ezt a tehertöbbletet a kötelezettek egymásközötti belső viszonyában is a felszabaduló vagyonból részesedők kötelesek átvenni. A törvény életbelépésekor már igényjogosult családtagok ilynemű követeléseinek fedezetéül a törvény életbelépése előtt az osztatlan hitbizomány egész jövedelme szolgált. Ennélfogva indokoltnak látszik ezeket a követeléseket a felszabadult vagyontárgyakon (jelzálogjoggal vagy más dologi biztosíték nyujtásával) biztosítani.
Természetesen nincs akadálya annak, hogy az érdekeltek a szóbanlevő kötelezettségek felől egyességileg a törvénytől eltérően állapodhassanak meg; ez az egyességi elrendezés végleges megváltásában is állhat.
Megtörténhetik, hogy valamely hitbizományi családtag, akit a hitbizomány jövedelméből életjáradék vagy a 23. §-ban említett valamely más szolgáltatás illet, a felszabaduló vagyonból részesedik. Ilyenkor a szolgáltatáshoz való jognak már az általános magánjogi elvek (concursus duarum causarum luctrativarum) értelmében meg kell szűnnie abban az arányban, amelyben a felszabadult vagyonból a jogosultnak jutott rész a szolgáltatást fedezi. Ennek az aránynak a kiszámítása végett oly szolgáltatásnál, amely időszakonkint visszatérő, a felszabadult vagyonból a jogosultnak jutott rész jövedelmét kell az összehasonlítás alapjául venni, - nem visszatérő szolgáltatásnál (pl. kiházasításnál) pedig a felszabadult vagyonból a jogosultnak jutott vagyonrész értékét. Ha a jogosultat úgy visszatérő, mint vissza nem térő szolgáltatás illeti, az ezekhez való jog csak akkor szűnik meg, ha mindkét szolgáltatás külön-külön teljesen fedezve van a felszabadult vagyonrészből származó előnnyel.
Fennálló hitbizományi jogunk szabályai értelmében a mindenkori hitbizományi birtokosnak a hitbizományi vagyonra vonatkozó jogügyleteiből eredő kötelezettségek csak akkor szállnak át a hitbizományi birtokos utódjára, ha a jogügyletet a hitbizományi bíróság jóváhagyta, vagy e nélkül is, ha a jogügylet a rendes vagyonkezelés körében jött létre. Az ilyen ügyletekből származó kötelezettségeket - és természetesen az azokkal kapcsolatos jogokat is - ennélfogva a felszabaduló vagyonban részesedőkre is át kell hárítani, de nem egyetemlegesen, hanem aránylagosan a szerint, hogy a jogügyletek mely hitbizományi vagyonrészek vagy vagyontárgyak kezelése körében jöttek létre. Ehhez képest a felszabaduló vagyonban részesedők az ily jogügyletekből eredő kötelezettségekért csak annyiban válnak felelősekké, amennyiben a jogügylet egészben vagy részben olyan vagyontárgyaknak a kezelése körében jött létre, amelyek reájuk szállottak át. Ez áll például valamely nagyobb mezőgazdasági gép vételére vagy javítására, talajjavítási munkálatokra, kárbiztosításra stb. vonatkozó szerződésekből eredő kötelezettségekre.
Némileg eltérő megítélést igényelnek a szolgálati, bérleti és haszonbérleti szerződésekből eredő jogviszonyok; ezért ezekre a 26. és 27. § külön szabályokat tartalmaz.
Azoknak a volt hitbizományi alkalmazottaknak a nyugdíját és hasonló járandóságait, akiket ily járandóság már a részesedés megnyílta előtt megilletett, az egész volt hitbizományi vagyontömeg terhének kell tekinteni; minthogy pedig itt is életjáradékszerű szolgáltatásokról van szó, a javaslat ezekre a terhekre megfelelően alkalmazza a 23. § szabályait; vagyis a hitbizományi birtokos és a felszabaduló vagyonban részesedők ezekért a kötelezettségekért egyetemlegesen, de a 23. §-ban meghatározott korlátozásokkal felelősek.
A tényleges szolgálatban álló alkalmazottak szolgálati jogviszonyaira nézve a javaslat alapelve az, hogy ezek a jogviszonyok lehetőleg érintetlenül maradjanak. Ennélfogva a felszabaduló vagyon kezelése körében alkalmazottak szolgálati jogviszonyába szolgálatadóként a törvény alapján az lép, akire az a vagyonrész száll, amelyen az alkalmazott szolgálatban áll; ha az alkalmazott működési köre több vagyonrészre terjedt ki, az ő alkalmaztatásából vele szemben fennálló kötelezettségek a vagyonrészek arányában oszlanak meg. Bármelyik félnek joga van azonban a szolgálati jogviszonyt rendes felmondással megszüntetni, de csak az alkalmazottat a szolgálati viszony vétlen megszűnése esetében megillető jogok (például nyugdíj, végkielégítés) sérelme nélkül.
A felszabaduló vagyontárgyakra vonatkozóan a hitbizományi bíróság jóváhagyásával kötött határozott tartalmú bérleti és haszonbérleti szerződések hatályát a 25. § indokolásánál kifejtett okokból a felszabaduló vagyonban részesedőkre is ki kell terjeszteni. A hitbizományi bíróság által jóvá nem hagyott bérleti vagy haszonbérleti szerződések fenntartását azonban elvileg nem lehet a felszabaduló vagyonban részesedőkre kötelezővé tenni s ennélfogva fel kell őket jogosítani arra, hogy a szerződési jogviszonyt rendes felmondással a szerződésben kikötött időtartam lejárta előtt is megszüntethessék. Lehetséges ugyan, hogy e miatt a bérlő vagy haszonbérlő kárt szenved; ezért a kárért azonban a felszabaduló vagyonban részesedőket nem lehet felelősekké tenni, mert a szerződés hatálya a már kifejtett okokból rájuk nem terjed ki. De nem lehet felelősekké tenni ezért a károsodásért elvileg a hitbizományi birtokost vagy az ő örököseit sem, mert hiszen a szerződés nem az ő vétkességük folytán szűnt meg; viszont azzal, hogy a szerződés bírósági jóváhagyás hiányában vagy a bírósági jóváhagyás megtagadása esetében a hitbizományi birtokos birtoklásának időtartamán túl nem lesz fenntartható, a bérlőnek vagy haszonbérlőnek is számolnia kellett már a szerződés megkötésekor s ezért neki magának is érdekében és módjában állott a szerződés bírósági jóváhagyását kérelmezni. Más eredményre csak akkor kellene jutni, ha valamely konkrét esetben kifejezetten bizonyítható volna, hogy a bírósági jóváhagyás a hitbizományi birtokos vétkes szerződésszegése következtében hiusult meg vagy maradt el vagy hogy a hitbizományi birtokos a bírósági jóváhagyás bekövetkezte felől a bérlőt vagy haszonbérlőt megtévesztette; az ilyen estek azonban a szerződésszegésre és a tiltott cselekményre vonatkozó általános magánjogi elvek alapján bírálandók el s ebben a törvényben külön szabályozást nem igényelnek.
Az, hogy a hitbizományi ingatlanokra a felszabadulás előtt a hitbizományi bíróság jóváhagyásával bejegyzett jelzálogjogok a felszabaduló ingatlanokat továbbra is terhelik és pedig a kötöttség alatt maradó ingatlanokkal egyetemlegesen, már a jelzálogjog általános elveiből következik. A 28. §-ra inkább csak annak kimondása végett van szükség, hogy a felszabadult ingatlanokra a felszabadulás előtt szerzett jelzálogjogok a felszabadulás után is csupán az ingatlanok haszonvételét terhelik s nem terjednek ki az ingatlanok állagára is csupán azért, mert a hitbizományi kötöttség megszűnt.
Fennálló hitbizományi jogunk szabályai értelmében, ha a hitbizományi birtokos a hitbizományi vagyonba szabad vagyonából hasznos beruházásokat tett, ezeknek a legközelebbi utódláskor még meglevő értéke erejéig ő vagy örökösei a hitbizományi utódtól a hitbizomány jövedelméből megtérítést követelhetnek. Ha ily beruházások a felszabaduló vagyonba történtek, azok értékét a felszabaduló vagyonból részesedőknek kellene megtéríteniök; minthogy azonban ez a megtérítés a részesedőkre nyilván igen súlyos nehézségekkel járna, egyszerűbbnek látszik a beruházások még meglévő értéke erejéig a hitbizományi birtokost, illetőleg örököseit a felszabaduló vagyonból természetben kielégíteni. Mindez azokra a beruházásokra áll, amelyeket a hitbizományi birtokos még a törvény életbelépése előtt teljesített a felszabaduló vagyonba. A törvény életbelépése után teljesített beruházások címén támasztani kívánt ily megtérítési igényeket célszerűnek látszik szűkebb körre, nevezetesen a hitbizományi bíróság által külön jóváhagyott beruházások esetére szorítani; a hitbizományi bíróság ugyanis a jóváhagyás előtt a várományosokat meghallgatni köteles s így ezeknek módjukban lesz nyilatkozatuk megtételénél számot vetni azzal a körülménnyel is, hogy a tervezett beruházás a rájuk szálló vagyonrész csökkenésével fog járni.
A felszabaduló vagyon kihasítása után kötöttség alatt maradó hitbizomány jogviszonyainak szabályozására nézve a javaslat nagyjában fennálló hitbizományi jogunk elveit veszi alapul vagy legalább kiinduló pontul, mégis azokkal az eltérésekkel, amelyeket a javaslat bevezető 1. §-ában megjelölt cél indokolttá tesz.
Ami mindenekelőtt a családi hitbizomány élvezetére jogosult családtagok jogait illeti, a javaslat természetesen fenntartja a családi hitbizományban az alapítólevélben előre meghatározott utódlási rendhez igazodó egyéni kizárólagos utódlás elvét, minthogy ez a hitbizományi intézmény lényege.
Eddigi jogunk azonban nem szabályozta kielégítően a hitbizományi utódlásból kizáró okokat. Ilyen kizáró okokat - az alapítólevelek egyes rendelkezésein felül - csupán a hazaárulók vagyoni felelősségéről szóló törvényeink (1915: XVIII. tc., 1921: XLIII. tc.) állapítottak meg. A javaslat ezen felül kizáró oknak minősíti a magyar állampolgárság hiányát, az állandóan külföldön tartózkodást, az ünnepélyes szerzetesi fogadalmat és bizonyos, a közönséges öröklési jogi méltatlanságot okozó körülményekhez hasonló tényeket. A magyar állampolgárság hiánya, mint kizáró ok alól viszonosság okából kivételt kell tenni - a 33. § esetén kívül - oly állam polgárára nézve, amelynek területén magyar állampolgár birtokában álló hitbizomány van. Ez ezidőszerint csupán Ausztriára áll, amelynek területén több magyar állampolgárnak vannak jelentékeny hitbizományi javai.
Ezenkívül indokoltnak látszik módot nyujtani arra, hogy a hitbizományi bíróság a sorrendben következő várományos vagy a hitbizományi gondnok kérelmére az utódlásból kizárhassa azt a várományost, akit jogerősen gondnokság alá helyeztek, vagy akinek kiskorúságát jogerősen meghosszabbították, feltéve, hogy a kieső családtagnak és a vele szemben tartásra jogosultaknak illő eltartása kellően biztosítva van. A gondnokság alatt állók hitbizományi birtokláshoz bocsátása ugyanis a nemzeti termelés és a szociális politika magasabb érdekei szempontjából nem kívánatos, sőt egyenesen káros lehet, minthogy az ilyen személyektől - szellemi és erkölcsi tulajdonságaikra tekintettel - nem lehet azt várni, hogy a hitbizományi birtokosokra háruló magasabbrendű követelményeknek meg fognak felelni.
Természetesen a kizáró okok - a hazaárulás kivételével - nem hatnak ki a kizárt családtag ivadékaira.
A hitbizományi birtoklásról lemondás alakszerűségeit eddigi jogunk nem szabályozta. A javaslat e jogügylet fontosságára és messzeható következményeire figyelemmel a lemondás érvényességéhez annak közokiratba foglalását s a hitbizományi bírósághoz bemutatását kívánja meg.
Jelenlegi családi hitbizományaink túlnyomórészben az elsőszülöttségi utódlási rendre vannak felépítve. Izörökség (majorátus) nálunk ezidőszerint egyáltalán nincsen; korörökség (szeniorátus) van három, de ezek közül is az egyik csupán egy átcsatolt területre esett hitbizomány vagyonának a trianoni határon belül maradt töredéke, a másik pedig elértéktelenedett pénzhitbizomány. De különben is a majorátusnál és a szeniorátusnál a gazdálkodás tervszerűsége és folytonossága szempontjából a gyakorlatban mindenütt oly súlyos hátrányok mutatkoztak, hogy közérdekből ezeknek az egyébként is elsorvadt típusoknak teljes kiküszöbölése mutatkozik szükségesnek.
Ez a rendelkezés összefügg a trianoni szerződés 249. Cikkének utolsóelőtti bekezdésében foglalt rendelkezéssel és a méltányosságnak is megfelel, mert oly családtagokról van szó, akik nem a maguk akaratelhatározásából vesztették el magyar állampolgárságukat.
A hitbizományok egy kézben halmozódásának közérdekből elejét kell venni, mert különben a javaslat I. fejezetében szabályozott részleges felszabadulás nem érheti el célját. Ha az egy kézben egyesült több hitbizományhoz tartozó mezőgazdasági ingatlanok együttvéve sem érik el a 2. § 2. pontjában meghatározott mértéket, vagyis a 30,000 korona kataszteri tiszta jövedelmet, akkor a halmozódást közérdekből nem szükséges meggátolni; ellenkező esetben azonban gondoskodni kell arról, hogy több hitbizomány egy nemzedéken túl egy kézben ne maradhasson. Számos alapítólevélben már az alapító maga is elrendezte az ily hitbizományok szétválasztásának rendjét és módját; ezeket a rendelkezéseket a javaslat nem kívánja érinteni és csupán az alapító más rendelkezése hiányában irányadó szabályokat állít fel, amelyek lényege az, hogy a második és további hitbizományt a távolabbi várományosoknak kell kiadni s ha ilyenek a legközelebbi utódlásig nem jelentkeznek, a fölös hitbizományok felszabadulnak.
Mai hitbizományi jogunk szerint a hitbizományi birtokos birtokelőde leányivadékainak illő tartást és férjhezmenetelük esetében kiházasítást köteles szolgáltatni. Ez az ú. n. hajadoni jog, amelyet a hitbizományokkal kapcsolatban az Országbírói Értekezlet kifejezetten fenntartott (Ideiglenes Törvénykezési Szabályok I. r. 3. §). A javaslat az eltartási jogosultságot kiterjeszti a birtokelőd mindkétnemű ivadékaira (aminek a fiúkra nézve gyakorlati jelentősége lehet akkor, ha a birtokelőd kizáró ok folytán kiesett s a fiúivadék a hitbizománynak más ágra átszállása után született, I. 30. §), de csak ezek kiskorúsága idejére tartja fenn; továbbá kiterjeszti a birtokelődök özvegyeire is, akiket tudvalevően a hitbizományi vagyonra nézve özvegyi jog nem illet; de mindezeket a kötelezettségeket csak arra az esetre tartja fenn, ha a jogosultak a szolgáltatásra rászorulnak és a közönséges családi jogi eltartási kötelezettség alapján mástól eltartásban nem részesülhetnek.
Az alapítólevél értelmében természetesen más családtagoknak és más mértékben is járhat valamely életjáradék, vagy más szolgáltatás; ezeket a javaslat érintetlenül hagyja. Nehogy azonban mindezeken a címeken járó szolgáltatások aránytalanul súlyosan nehezedjenek a hitbizományra, a javaslat szerint ily címeken összesen a hitbizomány tiszta jövedelmének csak a felét lehet igénybevenni.
A § utolsó bekezdésében említett nyilvántartás a hitbizományi birtokossal szerződő harmadik személyek érdekeit van hivatva védeni, akiknek a 42. § rendelkezéseire figyelemmel jogos érdekük fűződhetik ahhoz, hogy a szerződés megkötése előtt számbavehessék a hitbizomány tiszta jövedelmének azt a részét amely esetleges követeléseik kielégítésére igénybe vehető.
A várományosokat megillető jogok szabályozása lényegében megfelel mai jogunknak.
A hitbizományi intézmény lényegéhez tartozik az az elv, hogy a hitbizományi birtokos a hitbizományi vagyont abban az állapotban köteles fenntartani, amelyben az átvette; ennélfogva azt általában és elvileg nem idegenítheti el és nem terhelheti meg. Természetesen ez a tilalom nem állhat meg kivétel nélkül; mai jogunk szerint sem állja útját ez a tilalom a rendes vagyonkezelés körét meg nem haladó elidegenítéseknek s még a rendes vagyonkezelés körén túlmenő elidegenítésnek is helye van akkor, ha az a hitbizománynak érdekében áll s azt a hitbizományi bíróság jóváhagyta. Mezőgazdasági és erdőgazdasági ingatlanok elidegenítéséhez azonban újabb jogszabályaink (2,390/1909. és 17,152/1913. I. M. számú rendeletek) megkívánják a földmívelésügyi miniszter előzetes hozzájárulását is. Természetesen az ily megengedett elidegenítéseknél az elidegenített vagyontárgyért nyert ellenérték a hitbizományi törzsvagyonhoz tartozik s abban az elidegenített vagyontárgy helyébe lép. Az ily megengedett elidegenítések következtében a hitbizományi vagyon tárgyaiban beálló ezt a kicserélődést fennálló jogszabályaink «hitbizományi állagváltoztatás» mászóval jelölik meg, a gyakorlatban azonban ezt a megjelölést sokszor átviszik magukra az állagváltoztatást előidéző jogügyletekre is. Ellenben nem esik a hitbizományi állagváltoztatás jogi fogalma, alá a hitbizományi birtokosnak az a ténye, amellyel elidegenítő jogügylet nélkül, pl. a meglevő hitbizományi ingatlanok mívelési ágait változtatja meg.
A kifejtett elveket követi és az ismertetett fogalommeghatározást tartja szem előtt a hitbizományi vagyon jogi kötöttségére nézve a javaslat is, mégis azzal az eltéréssel, hogy módot nyujt ügyleti állagváltoztatásra (pl. feldarabolásra) akkor is, ha a tervezett állagváltoztatás nem áll ugyan a hitbizomány érdekében, de viszont nem is jár a hitbizományi vagyon állagának csorbulásával, földbirtokpolitikai vagy egyéb nemzetpolitikai érdekből pedig a változtatás végrehajtása kívánatos. Azonkívül gátat kíván vetni a javaslat oly állagváltoztatások elé, amelyek a hitbizományi mezőgazdasági terület növelésével járnának.
Kisajátítás, telepítési célokra jogszabályon alapuló igénybevétel és általában jogszabályon alapuló kényszerű elidegenítés esetében természetesen céltalan volna megkívánni külön a hitbizományi bíróság jóváhagyását is. Amennyiben azonban a hitbizományi birtokos ily eljárások során a hitbizományi vagyon állagát érintő jognyilatkozatokat van jogosítva tenni ezekhez a jognyilatkozatokhoz a hitbizományi bíróság jóváhagyását meg kell kívánni.
Ez a § a hitbizományi vagyon megterhelésére s a birtokutódot is kötelező egyéb ügyleti rendelkezésekre nézve lényegében a mai jogszabályokat rögzíti.
Azt a kérdést, hogy adott esetben valamely jogügylet meghaladja-e a rendes vagyonkezelés körét, az eset körülményei szerint kell elbírálni. Így például egy gazdatisztnek vagy erdőőrnek nyugdíjjogosultsággal való alkalmazása nagyobb hitbizománynál rendszerint nem haladja meg a rendes vagyonkezelés körét, nevezetesen akkor, ha ilyen alkalmazott szerződtetésére a hitbizományi vagyon adott viszonyai között szükség van és ha a szerződés feltételei megfelelnek az alkalmazott munkakörének, szakképzettségének és arányban vannak a hitbizományi vagyon teherbíróképességével. A most említett feltételeknek meg nem felelő szolgálati szerződést mai bírói gyakorlatunk (Kúria P. II. 2191/1934. sz. hat.) sem tekinti a hitbizományi utódra kötelezőnek.
A hitbizományhoz tartozó vagyontárgyaknak jelzálogjoggal megterhelése tekintetében a javaslat mai jogunktól annyiban tér el, hogy a hasznos beruházások céljára történő megterhelésen felül megengedi a hitbizománynak oly kölcsönösszeg biztosítására szolgáló jelzálogjoggal való megterhelését is, amely a hitbizományi vagyont terhelő öröklési és ezzel kapcsolatos vagyonátruházási illeték kiegyenlítésére szükséges. Tapasztalataim szerint ugyanis a hitbizományi vagyon jövedelméből - az okszerű gazdálkodás folytathatásának és általában a hitbizományi cél megvalósításának veszélyeztetése nélkül - az aránylag jelentékeny összegű öröklési és vagyonátruházási illeték egy összegben rendszerint nem egyenlíthető ki.
A § abban is eltér mai jogunktól, hogy a terhelési határt nem a vagyon leltári tiszta értékének 1/3 részében, hanem a kataszteri tiszta jövedelem tizenötszörösében (házingatlanoknál a nyers házbérjövedelem, illetőleg haszonérték négyszeresében) állapítja meg, minthogy ez a terhelési határ a mainál egyszerűbben, olcsóbban és biztosabban állapítható meg.
Ez a § lényegesen korlátozza a hitbizományi ingatlanok haszonbérbeadását; a hitbizományi birtokostól ugyanis joggal lehet megkívánni azt, hogy a törvénnyel védett és közérdekű felügyelet alatt álló hitbizományi javakon rendszerint maga gazdálkodjék. Ez a rendelkezés természetesen nem kívánja érinteni az 1877:XX. tc. 108. és 109. §-ában foglalt rendelkezéseket, sőt ezeken felül más különös méltánylást érdemlő okból is módot nyujt a haszonbérbeadás megengedésére. A hitbizományi erdők haszonbérbeadását egyenesen közérdekből kell meggátolni; ezt az 1877:XX. tc. 109. §-ának első bekezdése is lehetővé teszi.
A hitbizományi intézménnyel kapcsolatos elidegenítési és terhelési tilalom lényeges jogi következménye, hogy a hitbizományi vagyon állagát végrehajtás alá vonni nem lehet, hogy tehát a hitbizományi hitelezők csak a haszonvételekből kereshetnek kielégítést. (E részben természetesen nem tesz különbséget az, hogy a követelés magánjogi vagy közjogi jogcímen alapul-e).
Más elbírálás alá esnek természetesen azok, akik még az alapítóval szemben fennállott követelésük vagy az alapító után őket illető kötelesrész címén támaszthatnak igényt; vagy akiknek a vagyon állagából részesedésre maga az alapítórendelkezés biztosított igényt. Mindezek ugyanis valójában nem is hitbizományi hitelezők.
Ezt a lényeges alapelvet a javaslatnak is meg kellett őriznie. Minthogy azonban tudomásom van oly telekkönyvi bejegyzésekről is, amelyeknél a jelzálogjogot tévedésből vagy elnézésből a hitbizományi vagyon állagára is bekebelezték, szükségesnek látszott kimondani, hogy ily téves bejegyzések alapján is csak a haszonvételekre lehet végrehajtást vezetni.
A hitbizományi hitelezőkön vagyis azokon a hitelezőkön kívül, akik a hitbizományi bíróság jóváhagyásával vagy egyébként a rendes vagyonkezelés körében kötött ügyletek alapján szereztek a mindenkori hitbizományi birtokossal szemben érvényesíthető követelést (39. §), lehetnek a hitbizományi birtokosnak személyes hitelezői is, akik követelésüket csupán a hitbizományi birtokossal vagy örököseivel szemben érvényesíthetik, de követelésük a hitbizományi utódot nem terheli. Mindaddig, amíg adósuk a hitbizományt birtokolja, ők is kereshetnek kielégítést az adósukat megillető hitbizományi haszonvételekből; mégis a gyakorlatban felmerült viták kiküszöbölése végett, továbbá a hitbizományi családtagok és hitbizományi hitelezők érdekeinek kellő oltalma céljából is indokoltnak látszik az ő kielégítési jogukat csupán a hitbizományi jövedelem megfelelő részére, nevezetesen a hitbizományi családtagok és a jelzálogjoggal biztosított hitbizományi hitelezők kielégítése után mutatkozó jövedelemmaradványra szorítani. E szabály alól államháztartási érdekből kivételt kell tenni a köztartozásokra nézve.
A hitbizományi vagyon kezelése körében a hitbizományi birtokos jogainak és kötelezettségeinek általános elvi meghatározása megfelel élő jogunknak.
A hitbizományi törzsvagyonhoz tartozó készpénz elhelyezésére nézve a javaslat lényegében a ma fennálló jog szabályait követi. Tüzetesebben szabályozza azonban azt a kérdést, hogy a hitbizományi birtokos a hitbizományi pénztőkét igénybe veheti-e a gazdálkodás céljára (1869. okt. 9-én kelt udvari rendelet 18. és 22. §-a). A szabályozásnál követett elgondolás lényege az, hogy a hitbizományi birtokos a hitbizományi pénztőkét csak a hitbizományi biróság engedélyével és csupán üzemi forgótőke vagy hasznos beruházások céljaira veheti igénybe, továbbá csak a 40. §-ban meghatározott terhelési határ erejéig és az igénybevett tőkét előre meghatározott törlesztési terv szerint éppúgy visszatéríteni köteles, mintha azt hasznos beruházások céljaira a hitbizományi bíróság engedélyével mástól kölcsön vette volna.
A hitbizományok feletti felügyelet körében felmerült esetekben ismételten volt alkalmam tapasztalni, hogy a ma fennálló jogszabályok szerint hasznos beruházások céljaira engedélyezett kölcsönöket nem a kijelölt célra fordították s a hitbizományi bíróság részéről - csupán utólag felmerült panaszok folytán - alkalmazott orvosló vagy megtorló rendszabályok (például a zárlat elrendelése) rendszerint már elkéstek. Mindez több esetben a hitbizományi vagyon súlyos károsodására vezetett. A javaslat 46. §-a ezért gondoskodni kíván arról, hogy a hitbizományi birtokos a kölcsön felhasználásánál kellő előzetes ellenőrzés alatt álljon s a kölcsön rendeltetésszerű felhasználása kellően biztosíttassék.
A készpénzen kívül egyéb értékek és ingóságok kezelésére és elhelyezésére nézve a javaslatban foglalt rendelkezések lényegükben megfelelnek a ma fennálló jogszabályoknak.
Megtörténhetik, hogy a hitbizományi birtokos koránál vagy egészségi állapotánál fogva vagy egyéb okokból nem képes a hitbizományi vagyonkezelést kellően ellátni vagy valamely okból e feladat ellátásában tartósan gátolva van. A körülményekhez képest indokolt lehet, hogy ilyen esetben a vagyonkezelés olyan teljhatalmú vagyonkezelőre bízassék, akiben úgy a hitbizományi birtokos, mint a várományosok megbíznak s akit erre a feladatra a hitbizományi bíróság is alkalmasnak tart. Természetesen ennek a vagyonkezelési megbízásnak bármikor megszűntethetőnek kell lennie és módot kell nyujtani arra is, hogy a vagyonkezelőt a hitbizományi bíróság hivatalból is elmozdíthassa; mindaddig azonban, amíg a megbízás fennáll, a vagyonkezelőt a hitbizományi vagyonra vonatkozó jogügyletek kötésénél a hitbizományi birtokos általános meghatalmazottjának kell tekinteni, ami azt jelenti, hogy a vagyonkezelő által a hitbizományi vagyonkezelés körében kötött jogügyletekből a hitbizományi birtokos van jogosítva és kötelezve s a vagyonkezelő már a megbízás alapján mindazokra a jogcselekményekre fel van jogosítva, amelyeket a hitbizományi vagyonkezelés körében a hitbizományi birtokos megtehet.
A hitbizományok a ma fennálló szabályok szerint is közhatósági felügyelet alatt állanak, amelyet ennek az intézménynek a természete mellőzhetetlenül szükségessé tesz. Ez a felügyelet annak ellenőrzésében és az arról való gondoskodásban áll, hogy a hitbizományi vagyont törvényes rendeltetésének megfelelően fenntartsák és kezeljék.
Ezt a közhatósági felügyeletet rendes bíróságaink látják el néhány hitbizomány kivételével, amelyek az 1909:XVI. tc. értelmében a főudvarnagyi bíróság felügyelete alatt állanak. A családi hitbizományok feletti felügyeletben ugyanis a jogi szempontok túlnyomók s a felügyelet ellátása gyakran a bírói működésbe átnyúló feladatokkal jár.
Mindamellett a felügyelet gyakran tesz szükségessé gazdasági kérdésekben való állásfoglalást is és gazdasági ellenőrzést is követel. Tapasztalat szerint a bírósági felügyelet ebben a vonatkozásban tagadhatatlan hiányosságokat mutat, mert a bíróságoktól nem lehet a kellő gazdasági tájékozottságot és szakismereteket megkívánni s ezért a bíróság csak szakértők igénybevételével képes magán segíteni, ami a felügyeletet lényegesen megdrágítja és nehézkessé teszi.
A javaslat ezen a hiányosságon úgy kíván segíteni, hogy a gazdasági felügyeletbe a bíróság állandó véleményező és segítő szerveként bekapcsolja a vármegyei gazdasági felügyelőséget és erdőfelügyelőséget. Minthogy azonban a gazdasági felügyeletnek ezzel az új módjával szerzendő tapasztalatok esetleg más alkalmasabb szervek közreműködését tehetik indokolttá, szükségesnek mutatkozik a földmívelésügyi minisztert felhatalmazni arra, hogy a gazdasági felügyeletben való közreműködésre a gazdasági felügyelőség, illetőleg az erdőfelügyelőség helyett - más megbízottat jelölhessen ki.
Ma fennálló jogunk szerint (1912:XIV. tc. 98. §-a) a hitbizomány felett a felügyeletet az a törvényszék gyakorolja, amelynek területén a jószág feje fekszik; ha az illetékességet ezen az alapon nem lehet megállapítani, az illetékes törvényszéket az igazságügyminiszter jelöli ki. Ez a szabály a gyakorlatban számos bonyodalmat okozott, mert a hitbizományi vagyon állagában beállott változások esetében ismételten támadtak céltalan viták arról, hogy hol van a jószág feje. Ezért célszerűbb a felügyelet gyakorlására hivatott törvényszék kijelölésére egyszerűen az igazságügyminisztert feljogosítani, aki a kijelölésnél a vagyon fekvésének és egyéb viszonyainak figyelembevételével jár el.
A gazdasági felügyelet kellő gyakorlása végett a gazdálkodás állandó és rendszeres figyelemmel kísérésére van szükség. Nehogy azonban a gazdálkodásnak ez az állandó figyelemmel kísérése és annak alapján a hitbizományi bíróság tájékoztatása zaklató jellegűvé váljék, másrészt, hogy ez a tevékenység átfogó országos szempontokhoz s a nemzeti termelés egyetemleges érdekeihez igazodjék, kívánatosnak látszik a gazdasági felügyelőségnek vagy helyette eljáró más gazdasági véleményező szervnek a gazdálkodás figyelemmel kísérése alapján készítendő jelentéseit előbb a földmívelésügyi miniszter rostáján átbocsátani, mielőtt azok a hitbizományi bírósághoz kerülnének. Ez az eljárás azzal az előnnyel is jár, hogy a földmívelésügyi miniszter a hitbizományokon folyó gazdálkodás eredményéről külön állandó és rendszeres tájékoztatást kap. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy a hitbizományi bíróság közvetlenül is nem kérhetne tájékoztatást vagy véleményt a gazdálkodás valamely kérdéséről a gazdasági felügyelőségtől.
A földmívelésügyi miniszter által megrostált jelentések szerint a gazdálkodásban mutatkozó s a hitbizományi bírósággal is közölni szükségesnek talált hiányok orvoslása céljából az esetek nagy részében bizonyára elegendő lesz az, ha a hitbizományi bíróság a hiányokra és azok megszüntetésének lehetőségére és módjára nézve az érdekelteket meghallgatja. Ha ez a kívánt eredményre nem vezetne, a hitbizományi bíróság szükség esetében az 54. § szerint járhat el.
A hitbizományi gondnok feladatkörére, kirendelésének módjára és személyi kellékeire nézve a javaslat lényegében mai jogunk szabályait követi, de ezeket azzal egészíti ki, hogy a gyámügyi jogszabályoknak a gyámokra és gondnokokra vonatkozó általános rendelkezéseit, amelyek a hitbizományi gondnokokra eddigi jogszabályaink szerint is irányadók voltak némely vonatkozásokban, tágabb körben terjeszti ki a hitbizományi gondnokra, nevezetesen a hitbizományi gondnok költségei, felmentése és elmozdítása tekintetében is.
Mai jogunk nem szabályozza a hitbizományi gondnok díjazásának (jutalmazásának) kérdését; az 1862. október 9-én kiadott udvari rendelet 39. §-ában említett „gondnoksági költségek” fogalma alá ugyanis a gondnok tiszteletdíja nyilván nem vonható. Tudomásom szerint a hitbizományi gondnokok ezt a tisztüket ezidőszerint is díjazás nélkül látják el. Ez a gyakorlat meg is felel a gondnoki tiszt természetének, minthogy a gondnok a hitbizományi birtokos gazdálkodásának független ellenőrzésére hivatott. Ezért indokolt az a rendelkezés, amely szerint a gondnokot díj vagy jutalom nem illeti.
A gazdasági felügyelet hatályos gyakorlása szükségessé teszi, hogy a hitbizományi bíróságnak módjában legyen a megállapított hiányok szükséges orvoslásáról alkalmas eszközökkel gondoskodni. Mai jogunk csupán a gazdálkodás elhanyagolásának és a vagyon veszélyeztetésének súlyos eseteiben ismeri a hitbizományi birtokos ellen közvetlen rendszabály foganatosításának lehetőségét; ez a rendszabály azonban maga is igen súlyos, nevezetesen a zárlat elrendelésében, vagyis a vagyonkezelésnek a hitbizományi birtokostól való teljes elvonásában áll. A javaslat ezzel szemben közbeeső fokozatként enyhébb rendszabályokat is ismer, amelyek számos esetben és különösen enyhébb esetekben bizonyára elegendőknek fognak mutatkozni a megállapított hiányok megszüntetésére, nevezetesen meghatározott gazdasági üzemterv, gazdálkodási mód vagy kezelési szabályok alkalmazásának elrendelését. E rendelkezések szankciója a zárlat, mint végső eszközként igénybevehető rendszabály (55. § 7. pont).
Mai jogunk szerint a hitbizományi vagyon bírói zárlat alá vételének akkor van helye, ha a hitbizományi birtokos magát „adósságokba bonyolítá”, ha a bírói jóváhagyással felvett kölcsönök törlesztését elmulasztja vagy nem pontosan teljesíti, vagy ha a hitbizományi vagyon állagát lényegesen rongálja vagy veszélyezteti (1869. április 7-én kelt igazságügyminiszteri rendelet 18. §-a). A javaslat ezt a szabályt tovább fejleszti és kiterjeszti több más oly esetre, amikor a hitbizományi birtokosnak a vagyonkezelésre való alkalmatlansága vagy megbízhatatlansága annyira nyilvánvaló, hogy úgy közérdekből, mint a hitbizomány törvényes rendeltetése érdekében s a várományosok érdekében is a vagyonkezelést tőle el kell vonni. Természetesen a zárlat csupán biztosító intézkedés, amely csak addig tart, amíg a hitbizományi birtokos személyében rejlő s a zárlat elrendelésére alapul szolgáló okok ezt szükségessé teszik. A szükségesnek mutatkozó eljárási szabályokat a 114. § alapján kibocsátandó rendelet lesz hivatva megállapítani.
A hitbizományi utódlás megnyilta esetében követendő eljárás főelveire nézve a javaslat 56-57. §-ai lényegében mai jogunk szabályait követik. A leltározás s az esetleges vagyonhiány vagy vagyontöbblet megállapítása tekintetében követendő eljárás részleteit a 114. § alapján kibocsátandó rendelet lesz hivatva szabályozni.
A végből, hogy a hitbizományi birtokon levő s az előd szabad vagyonához tartozó gazdasági felszerelési tárgyak a gazdálkodás folytonossága és zavartalansága érdekében a hitbizomány javára biztosíthatók legyenek, az 58. § feljogosítja a hitbizományi utódot arra, hogy az ily gazdasági felszerelési tárgyakat becsértékben magához válthassa.
Mai jogunk szerint a hitbizomány megszűnik, ha tárgya elenyészett vagy ha az alapítólevél szerint utódlásra hivatottak utódok nélkül kihaltak; az utóbbi esetben a hitbizomány köztörvény alá esik (1869. április 7-én kelt igázságügyminiszteri rendelet 24. §-a).
Ezenkívül több évtized óta kialakult gyakorlatunk elismerte egyes hitbizományi vagyonrészek államfői feloldásának lehetőségét is.
A javaslat a hitbizomány megszűnésének több esetét ismeri, mint mai jogunk. A legközelebb fekvő mindenesetre az az eset, ha a hitbizományi birtokos halála időpontjában jogosult várományos nincs. Ilyenkor a hitbizományi vagyon mai jogunk szerint is köztörvényi öröklés alá esik, vagyis bár a hitbizomány csak az utolsó hitbizományi birtokos halála időpontjában szűnik meg, az öröklés szempontjából úgy kell a vagyont tekinteni, mintha az már az örökhagyó életében is az ő szabad vagyona lett volna. Ennélfogva el kell ismerni az utolsó hitbizományi birtokosnak azt a jogát is, hogy a vagyonról végintézkedéssel rendelkezhessék. Ezt az álláspontot követi a javaslat is.
Megtörténhetik az is, hogy az utolsó hitbizományi birtokos birtoklási joga nem halál, hanem lemondás folytán vagy a 30. §-ban említett kizáró okok valamelyike következtében szűnik meg és utána utódlásra jogosult várományos nincs. Más megoldás ilyenkor sem lehetséges, mint hogy a vagyon az utolsó hitbizományi birtokos örököseire szálljon; az utolsó hitbizományi birtokos esetleges eltérő végintézkedését azonban ilyenkor nem lehet figyelembe venni, mert oly vagyonról, amelyről valaki lemondott, nem is végrendelkezhetik s a törvényen alapuló kizárás természetével is merőben ellenkeznék, ha a kizárás ellenére is fenntartatnék a kizárt személy részére a vagyonról való rendelkezés joga. Természetesen a vagyon átszállásának ebből a rendjéből is ki kell rekeszteni azokat, akik a hitbizományi utódlásból ki vannak zárva.
Az 59. § szabályainak kellő összhangban kell lenniök a hazaárulók vagyonfelelősségéről szóló törvények rendelkezéseivel. Az 1921:XLIII. tc. értelmében ugyanis a hazaárulásból származó kárért felelős személyt illető hitbizományi birtoklási jog az államra száll úgy, amint az a felelős személyt illette; az államnak azonban joga van e helyett egyszersmindenkorra szóló váltságképpen a hitbizomány állagának egy részét természetben tulajdonul átvenni; végül a felelős személy leszármazóit a várományosi jog szempontjából nemlétezőnek kell tekinteni. Ebből az következik, hogyha a felelős hitbizományi birtokos után nem létezőknek tekintendő leszármazóin kívül más várományosok nincsenek is, a hitbizomány nem szűnik meg mindaddig, amíg a kizárt felelős személy helyett az állam gyakorolja a hitbizományi birtokos jogait s ha az állam e helyett a hitbizományi vagyon egy részét természetben tulajdonul átveszi s ebben az időpontban sincs jogosult várományos a figyelmen kívül hagyandó leszármazókon kívül a hitbizomány megszűnik ugyan, de a köztörvényi öröklés rendjének megfelelő átszállás alá csak az állam által tulajdonul át nem vett vagyonrész esik.
Habár az általános indokolásban kifejtett okokból adott viszonyaink között csupán a hitbizományok lényeges átalakítására és a túlnagy hitbizományok káros hatásának kiküszöbölésére van szükség, de nem a hitbizományok teljes megszüntetésére, - mégis indokoltnak mutatkozik módot nyujtani arra, hogy az összes hitbizományi érdekeltek közös elhatározással a hitbizományt egyességi úton megszüntethessék. Minthogy azonban a hitbizományi kötöttség létesüléséhez az alapítórendelkezésen felül az ahhoz járó államfői elhatározás is szükséges, úgy az egyességi megszüntetéshez is meg kell kívánni az államfői jóváhagyást. Erre annak meggátlása végett is szükség van, hogy az egyességi megszüntetés ne történhessék a magasabb nemzeti, földbirtokpolitikai és közgazdasági érdekeket veszélyeztető módon vagy ezekkel a magasabb érdekekkel összhangban nem álló körülmények között.
A megszüntetett hitbizományhoz tartozó vagyon sorsára és a vagyonban részesedőknek a terhekért való felelősségére nézve legcélszerűbbnek látszik a törvény I. fejezetének a jelenlegi hitbizományok részleges feloldására vonatkozó szabályait értelemszerűen kiterjeszteni. Az ezektől a szabályoktól eltérő megállapodásra is fel lehet ugyan jogosítani az érdekelteket, de csak annyiban, amennyiben a vagyonban való részesedés módjáról és mértékéről s a terhekért való felelősségnek egymásközötti viszonyukban megoszlásáról van szó, de utóbbi vonatkozásban is csak a hitelezőket az I. fejezet szabályai szerint megillető jogok sérelme nélkül.
Mint már az 59. § indokolásánál említettem, a több évtized óta kialakult gyakorlat szerint az államfő különös méltánylást érdemlő esetben megengedheti egyes hitbizományi vagyontárgyak, illetőleg vagyonrészek feloldását a hitbizományi kötelék alól, ha ez a feloldás a hitbizományi vagyon viszonyainak a hitbizomány céljával összhangban álló rendezése végett az adott körülmények szerint szükségesnek mutatkozik. A gyakorlat ezt a feloldást különösen olyan esetekkel kapcsolatban fejlesztette ki, amikor a hitbizományi birtokos hibáján kívül előállott rendkívüli körülmények folytán aránytalanul súlyos terhek nehezedtek a hitbizományra, amelyek a jövedelem túlnyomó részét hosszú időn át felemésztették vagy egyébként a hitbizomány viszonyai rendkívüli körülmények folytán oly kedvezőtlenül bonyolultak össze, hogy a szükségessé vált vagyoni rendezés az alapító feltehető szándéka szerint is csupán egy vagyonrész feláldozása útján mutatkozott elérhetőnek. Az ilyen esetekben követendő eljárást újabban már írott jogszabály szabályozta (10,130/1931. I. M. számú rendelet). Az ilyen, gyakran kikerülhetetlen vagyonrendezés lehetőségét a jövőre nézve is fenn kellene tartani. A javaslat ezt a részleges feloldást a kialakult gyakorlatnak megfelelően szabályozza.
Mint a 6. § indokolásánál említettem, mai hitbizományaink között is több olyan van, amelynek vagyona elértéktelenedett vagy a cél eléréséhez szükséges legkisebb mérték alá csökkent. Ilyen esetek a jövőben is előfordulhatnak. Az ily hitbizományok megszüntetése ugyanoly elvek szerint történik, mint a melyeket a ma fennálló elértéktelenedett vagy megcsökkent hitbizományokra a 6. § megállapít.
A megszűnő hitbizományhoz tartozó közérdekű családi gyüjtemények, műkincsek, régiségek és műemlékek fenntartásának és megőrzésének kérdésénél lényegében ugyanazok az elvek irányadók, mint amelyeket a 4. § indokolásánál a 2. § 6. pontjával kapcsolatban kifejtettem. A különbség a 2. § 6. pontjával szemben az, hogy ott az ilyen vagyontárgyak kötöttség alatt maradnak, itt pedig felszabadulnak; a fenntartásukról és megőrzésükről közérdekből gondoskodás tehát fokozott mértékben indokolt.
Már az általános indokolásnál kiemeltem, hogy miután az átalakított hitbizományi intézmény már kellő összhangban van a közérdek követelményeivel s nem áll útjában a földbirtokpolitikai és más közérdekű célok érvényesítésének, elvileg nem lenne indokolt teljesen kizárni újabb hitbizományok alapításának lehetőségét sem. Erdőknek hitbizományként lekötése a közérdek szempontjából nemcsak nem aggályos, hanem egyenesen kívánatos; a mellett bizonyos mérsékelt keretben módot lehetne nyujtani középhitbizományok létesüléséhez, amelyek az átmeneti fokozatot adnák a javaslat IV. fejezetében szabályozott hitbizományi kisbirtokhoz. Mindamellett ennek a kérdésnek a rendezésénél fokozott óvatossággal kell eljárni, hogy az új hitbizományok létesítésére nyujtott lehetőség ne léphesse túl az országos közérdekszabta kereteket és ne boríthassa fel a javaslat I. fejezetében foglalt szabályokkal elérni kívánt eredményeket. Ezért új hitbizományok felállítását csak a leggondosabban megvont szűk keretek között és szigorúan meghatározott oly feltételek mellett szabad megengedni, amelyekben kifejezésre jut az engedély kivételes jellege és annak mindenkori függése a közérdek követelményeitől. Ezt kívánja kifejezésre juttatni a 65. § annak kijelentésével, hogy családi hitbizományt a jövőre nézve csak a III. fejezet rendelkezéseinek korlátai között lehet alapítani.
Családi hitbizomány létesítéséhez nálunk már az 1687:IX. és 1723:L. tc. szerint is királyi jóváhagyás volt szükséges. Ez a királyi jóváhagyás a gyakorlatban kettős királyi akaratkijelentésből állott: egyfelől a hitbizomány alapítására szóló királyi engedélynek elvben megadásából, másfelől a bemutatott alapítólevél királyi jóváhagyásából. Ez a kettős királyi akaratkijelentés gyakran egy felsőbb elhatározásba foglaltatott ugyan, néha azonban külön-külön és más-más időpontban következett be (I. az 1862. okt. 9-én kelt udvari rendelet 33. §-át); de logikailag is nyilvánvaló, hogy ez a két akaratkijelentés két egymástól különböző kérdésben való döntést jelent.
Ugyanígy bontja szét elemeire az új hitbizomány létesítéséhez szükséges államfői akaratelhatározást a javaslat is. A 66. §-ban még csak arról az államfői elhatározásról van szó, amely abban a kérdésben dönt, vajjon az új hitbizomány alapításának megengedéséért folyamodónak az ehhez szükséges engedély egyáltalában és elvben megadassék-e. E részben a javaslat nyomatékosan domborítja ki az engedélynek egészen kivételes és merőben diszkrecionárius jellegét, amelynek megadása vagy megtagadása felől való döntésnél a folyamodó személyes tulajdonságai és érdemei is számot tesznek ugyan, de első sorban az a kérdés esik latba, hogy a közérdek szempontjából új hitbizomány létesítésének megengedése az adott körülmények szerint egyáltalában indokoltnak mutatkozik-e.
Az államfő előzetes elvi engedélyén kívül a családi hitbizomány létesítésének további jogi alkotó elemei az alapító ügylet és ennek államfői jóváhagyása. Míg az előzetes elvi engedély kérdésében való állásfoglalásnál csupán aziránt történik döntés, vajjon új hitbizomány alapítása egyáltalában megengedtessék-e, közérdekű szempontok és kivételes méltánylást érdemlő okok az engedélyezést indokolttá teszik-e s a folyamodó arra személyes körülményeinél fogva is méltó-e - addig az ügylet államfői jóváhagyásánál már az a konkrét kérdés kerül elbírálásra, vajjon az adott esetben az alapítás megfelel-e a 68-71. §-okban közelebbről megszabott kellékeknek.
Az alapító ügylet az alapítónak kellő alakban kijelentett az a jogügyleti akaratelhatározása, amellyel szabad tulajdonában álló vagyontárgyakat a törvény rendelkezéseinek megfelelően és annak korlátai között hitbizományul rendel. Ez rendszerint egyoldalú jogügylet; és éppúgy, mint mai jogunkban a javaslat szerint sincs kizárva annak a lehetősége, hogy az alapító ügylet végintézkedésbe foglaltassék, Bármely esetben azonban a javaslat az alapító ügylet rendkívüli fontosságára figyelemmel annak közokiratba foglalását követeli meg az ügylet érvényességének kellékéül.
Mindez természetesen fennálló hitbizomány állományának új vagyontárgyakkal növelése esetére is irányadó, mert különben a hitbizományul lekötésre vonatkozó korlátozó szabályok illuzóriusakká válnának.
Az alapító ügylet lényeges tartalma a hitbizományul rendelt vagyontárgyak kijelölése. E mellett az ügylet rendszerinti tartalmához tartozik az utódlás rendjének meghatározása is; ennek hiánya azonban az alapító ügyletet nem teszi érvénytelenné, mert arra az esetre, ha az alapító az utódlás rendjét nem határozta meg vagy nem kimerítően határozta meg, a 77. § diszpozitív szabályokat tartalmaz. Az alapítónak azt a jogát, hogy az utódlás rendjét megszabhassa, a javaslat annyiban szorítja korlátok közé, hogy csupán az elsőszülöttség elvén alapuló utódlási rend meghatározását engedi meg, - ami összhangban van a már fennálló hitbizományokra vonatkozó 32. §-sal, - továbbá, hogy hitbizomány alapítását csak az alapítóval legközelebbi vérségi kapcsolatban álló ivadékok javára engedi meg. A hitbizományrendelésnek ez a szűk vérségi kötelékre szorítása elejét veszi annak, hogy a hitbizomány az osztatlan családi vagyon gondolatától eltávolodjék és öncélú intézménnyé váljék.
Abban a kérdésben, hogy új hitbizomány alapításának megengedését s az alapítórendelkezés jóváhagyását ki van jogosítva kérni, a javaslat lényegében mai jogunk szabályait s az annak alapján kialakult gyakorlatot követi azzal a kiegészítéssel, hogy a kérelem előterjesztésére azt is feljogosítja, akire az alapító végintézkedéssel vagy más ügyleti rendelkezéssel a kérelem előterjesztésének kötelezettségét hárította (ilyen lehet például a végrendeleti végrehajtó).
Az a szabály, amely szerint az alapító csak tehermentes oly vagyonát kötheti le hitbizományul, amellyel szabadon rendelkezhetik, megfelel élő jogunknak (1723:L. tc. 2. §-a és 1869. április 7-én kelt igazságügyminiszteri rendelet 1. §-a). Ebből valójában az következnék, hogy a 19. §-ban meghatározott időleges elidegenítési és terhelési tilalom is akadálya a hitbizományul lekötésnek. Minthogy azonban ezt a tilalmat a 20-21. §-ok értelmében az igazságügyminiszter úgyis feloldhatja, ha a feloldás a földmívelésügyi miniszter megállapítása szerint földbirtokpolitikai szempontból kívánatos, elvileg nem látszik indokoltnak az ily időleges tilalommal terhelt ingatlanokat a hitbizományul lekötés lehetőségéből merőben kizárni.
A gyakorlat szerint a multban új hitbizomány alapításához királyi engedély rendszerint csak nagyobb értékű vagyon lekötése esetében adatott, amely az 1687:IX. és az 1723:L. törvénycikkben meghatározott hitbizományi cél elérésére alkalmasnak mutatkozott. Kétségtelen, hogy bizonyos mértéken aluli vagyon e javaslat szerint sem volna alkalmas arra, hogy a családi hitbizomány törvényes rendeltetésének megfeleljen; kisebb értékű vagyon nem bírná el a gazdasági felügyelettel járó terheket sem. Ennélfogva célszerűnek látszik a hitbizományul leköthető vagyon alsó határát oly vagyoni értékben meghatározni, amely hozzávetőlegesen és normális gazdasági viszonyok mellett megfelel a középbirtok átlagos alsó határának. Ezzel - mint már a 65. § indokolásánál érintettem - mód nyujtatnék középhitbizományok létesítésére is. A vagyoni érték alsó határát természetesen csak pénzértékben lehet kifejezni, minthogy a hitbizományi vagyon különféle vagyontárgyakból állhat.
Magasabb nemzetpolitikai és különösen földbirtokpolitikai okokból, valamint annak meggátlása végett, hogy új hitbizományalapítások a reform hatását meg ne hiusíthassák, szigorú korlátok közé kell szorítani mezőgazdasági ingatlanoknak hitbizományul lekötését. Ezért a javaslat a hitbizományul leköthető mezőgazdasági ingatlanok felső határát oly területben állapítja meg, amelynek kataszteri tiszta jövedelme 10,0000 koronánál nem több, de ennyit is csak abban az esetben enged lekötni, ha a lekötés nincs káros hatással a helyes birtokeloszláshoz fűződő közérdekre s a szomszédos községek gazdasági terjeszkedésére. Ezeket a korlátozó szabályokat a javaslat kiterjeszti pótalapítás esetére is, nehogy a felső határt megállapító korlátozó szabályok megkerülhetők legyenek. Azonkívül a 37. § ezeket a korlátozó szabályokat megfelelően alkalmazni rendeli oly állagváltoztatások esetére is, amelyek a hitbizományi mezőgazdasági terület növelésével járnának.
A kizárólag ingóságokból álló hitbizományok a mult tapasztalatai szerint nem bizonyultak életképeseknek; ezért ilyenek alapítását a javaslat kizárja.
A jóváhagyás iránt előterjesztendő kérelem során a javaslat a 66-71. §-ban meghatározott kellékek igazolásán felül annak kimutatását is megköveteli, hogy az alapító köztartozással hátralékban nincs. Minthogy ugyanis a hitbizományi vagyon állagára végrehajtást vezetni nem lehet, megtörténhetnék, hogy a köztartozásokkal hátralékban levő alapító a vagyonának állagát fenyegető végrehajtást a vagyonnak hitbizományul lekötésével igyekeznék meggátolni vagy megnehezíteni.
Mai jogunk szerint a hitbizományi alapítórendelkezést az alapító visszavonhatja mindaddig, míg valaki a hitbizományhoz átadás vagy szerződés által jogot nem szerzett; s az alapítást kifejezett nyilatkozat nélkül is visszavontnak kell tekinteni, ha az alapítónak utóbb törvényes fiúörököse születik, aki „nem foglaltatik a hitbizományban” (1869. április 7-én kelt igazságügyminiszteri rendelet 22. §-a). Lényegében hasonló szabályt tartalmaz a javaslat 73. §-a is, mégis azzal az eltéréssel, hogy a visszavonást csak akkor zárja ki, ha az alapító a hitbizományt az utódlásra kijelölt első várományosnak már átadta; ellenben harmadik személy részére esetleg történt átadás vagy szerződési jog engedése a körülményekhez képest maga is egyértékű lehet a visszavonással s így nem állhat útjában a kifejezett visszavonásnak. Az utóbb született ivadékok jogait sértő alapítás hatályának törvényből folyó megszűnése tekintetében a javaslat szövege Magyarország Magánjogi Törvénykönyve törvényjavaslatának 1880. §-át követi.
Lehetséges, hogy az alapító az alapításkor elmebetegség miatt vagy más okból cselekvőképtelen volt vagy az alapító ügylet a magánjog általános szabályai értelmében valamely más okból semmis vagy megtámadható. Az alapító rendelkezés államfői jóváhagyása nem jelentheti az alapítóügylet magánjogi fogyatékosságainak orvoslását; nem állhat tehát útjában annak sem, hogy az alapítóügylet magánjogi érvénytelenség címén a jóváhagyás után is megtámadtassék. Az alapítással kapcsolatban lényegesen változó jogi és gazdasági viszonyok lehető zavartalansága azonban azt kívánja, hogy a kellő módon nyilvánosan közhírré tett alapítás érvényességét ne lehessen az egész magánjogi elévülési időtartamon át bármikor megtámadni és ezzel az érvényesség kérdését hosszú időn át bizonytalanságban tartani; ezért a javaslat az alapításnak érvénytelenség címén megtámadását rövid záros határidőhöz köti, amely a nyilvános közhírré tétellel veszi kezdetét.
Az alapítás nem járhat az alapító hitelezőinek megkárosításával vagy az utána kötelesrészre jogosultak megrövidítésével sem; ennélfogva az alapítóügylet államfői jóváhagyása nem lehet akadálya annak sem, hogy mindazok, akik az alapítóval szemben a jóváhagyás előtt jogokat szereztek vagy már a jóváhagyás előtt kötelesrészre jogosultak voltak, jogaikat a hitbizományként lekötött vagyontárgyakra is érvényesítsék. Ezeknek a jogoknak az érvényesítését azonban nem volna indokolt rövidebb záros határidőhöz kötni.
Az alapítóügylet államfői jóváhagyása után az első tennivaló a hitbizományi bíróság kijelölése, amely a jóváhagyott alapítás következtében szükségessé váló további eljárásra s a hitbizomány kezelése felett a felügyelet gyakorlására hivatva van. A kijelölt hitbizományi bíróság részéről a jóváhagyás után követendő eljárásra vonatkozó szabályok megfelelnek mai jogunknak.
Az alapítóügyletet nem teszi érvénytelenné az a körülmény, hogy az alapító az utódlás rendjét esetleg egyáltalában nem vagy csak általánosságban mozgó kijelentéssel vagy egyébként nem kimerítően határozta meg. Erre az esetre a 77. § diszpozitív szabályokat tartalmaz. Ezek lényege az, hogy elsősorban a fiági fiutódok, utánuk a leányági fiutódok, ezek után a fiági leányutódok, végül a leányági leányutódok vannak utódlásra hivatva, mindenkor az elsőszülöttség rendje szerint. Az utólagos házasságkötéssel törvényesített gyermek a törvényes ivadékokkal egy tekintet alá esik, mert az így törvényesített gyermek magánjogunk szabályai szerint atyja vérrokonainak is rokonává válik s őt úgy kell tekinteni, mintha már eredetileg is törvényesnek született volna - azzal az eltéréssel, hogy törvényesítése nem érintheti harmadik személyeknek a házasságkötés előtt már megszerzett jogait. A kegyelemmel törvényesített gyermeket az utódlási rendben már nem lehet a törvényes ivadékokkal egy tekintet alá vonni, mert a kegyelemmel törvényesített gyermek nem rokona atyja felmenő és oldalági rokonainak és így az alapító ivadékának csak akkor tekinthető, ha maga az alapító a törvényesítő atya, de nem akkor, ha az alapító valamelyik ivadékától származik. Még kevésbbé esik az alapító ivadékainak fogalma alá az, akit az alapító valamelyik ivadéka örökbefogadott, mert az örökbefogadás sem létesít rokonságot az örökbefogadó felmenői és az örökbefogadott között.
Elméleti és gyakorlati szakférfiaink már régóta hangoztatják annak a szükségességét, hogy mezőgazdasági kisbirtokos osztályunk részére a törzsöröklési rendhez hasonlóan osztatlanul egészben utódról utódra szálló kötött birtok intézménye létesíttessék.
Valóban a kisbirtoknak törvényi öröklési rendünk mellett beálló osztódása némely vidéken aggályos tünetekre vezetett, helyenkint egyik rúgójává vált az egyke elterjedésének és a gazdálkodás állandóságát és tervszerű folytonosságát is kedvezőtlenül befolyásolja. Hasonló társadalmi és gazdasági bajok ellen számos külföldi állam már régebben a kisbirtoknak különböző módokon való megkötésével igyekezett védekezni.
Mint az általános indokolásban már említettem, a mi törvényhozásunk is létesített már eddig is hasonló kötött birtoktípusokat a vitézi telek, a haditelek és az oszthatatlan családi birtok formájában. A vitézi telek és a haditelek azonban különleges alapon nyugvó és sajátos keretek között élő intézmények, amelyeket ezeken a kereteken túl kiterjeszteni nem lehet; az oszthatatlan családi birtok intézménye pedig népünknél egyáltalában nem tudott gyökeret verni. Ebben bizonyára jelentékeny része van annak a körülménynek is, hogy az oszthatatlan családi birtok átvevője örököstársait rendszerint kielégíteni tartozik, tehát súlyos kötelezettséget vállal magára a birtok átvételével; ha nem akad olyan jogosult, aki az oszthatatlan családi birtokot átvenné vagy átvehetné, e birtok az államra száll. Ezek a szabályok alig lehettek alkalmasak arra, hogy az oszthatatlan családi birtok intézményét népszerűvé tegyék s ennélfogva ez az intézmény nem is volt képes feladatát betölteni.
A javaslat ennélfogva az oszthatatlan családi birtok helyett a kötött mezőgazdasági kisbirtoknak egy új típusát létesíti hitbizományi kisbirtok elnevezése alatt, amely lényegében hasonló a családi hitbizományhoz, de annál egyszerűbb szervezetű s alkalmazkodik a kisbirtokos társadalmi réteg viszonyaihoz. Az intézmény lényeges sajátságai itt is az elidegenítési és terhelési tilalom, a köztörvényi öröklés teljes kizárása és a családon belül előre meghatározott egyéni kizárólagos utódlás, mint a családi hitbizománynál; de a hitbizományi kisbirtok nem áll állandó hatósági felügyelet alatt és elesik vagy módosul minden olyan szabály, amelyet csupán a családi hitbizomány nagyobb terjedelme és bonyolultabb viszonyai tesznek szükségessé. Az intézmény egyúttal alkalmas lehet arra is, hogy annak segítségével a falusi lakosság vezetésére gazdasági, szellemi erkölcsi tekintetben egyaránt alkalmas társadalmi réteg alakuljon ki.
A hitbizományi kisbirtok egyszerűbb szervezetének első következménye az, hogy az alapításhoz nem szükséges államfői engedély, illetőleg jóváhagyás; ezt az engedélyezést, illetőleg jóváhagyást rá lehet bízni a kisbirtokhoz lehetőleg közel eső középfokú hatóságra. Szakszerű feladatkörénél és helyi tájékozottságánál fogva legalkalmasabbnak látszik erre a közigazgatási bizottság gazdasági albizottsága, amelynek a határozata ellen azonban természetesen jogorvoslatot kell engedni a kormányhatósághoz. Azt, hogy a jogorvoslat felett az igazságügyminiszter határozzon a földmívelésügyi miniszterrel egyetértve, az a körülmény teszi indokolttá, hogy a hitbizományi kisbirtok alapítása kérdésénél is számos magánjogi kérdés elbírálása válik szükségessé; az indok tehát lényegében ugyanaz, mint amelynek alapján a családi hitbizomány alapításának jóváhagyása iránt az államfőhöz teendő előterjesztést is az igazságügyminiszter feladatává kell tenni (69. §), aminthogy az eddigi gyakorlat szerint is a hitbizományalapítás jóváhagyása iránt teendő előterjesztés az igazságügyminiszter hatáskörébe tartozott.
Az alapítóügyletnek közokiratba foglalását itt nem szükséges megkívánni s a közönséges írásbeli végrendeletre megszabott alakot már költségkímélés okából is meg kellene engedni.
A hitbizományi kisbirtok alapításához az alapítótól megkívánható személyes tulajdonságok között nem kell éppen valamely különleges közéleti érdemeket megkövetelni; a családi hitbizománnyal szemben (66. §) azonban a lényeges eltérés az, hogy hitbizományi kisbirtokot csak az alapíthat, aki mezei gazdálkodással élethivatásszerűen foglalkozik s akitől el lehet várni, hogy az okszerű gazdálkodásban a község lakosságának példát fog mutatni. A hitbizományi kisbirtok tehát a földmívelőgazdák rendjének sajátos intézménye, ami az utódlási rendre vonatkozó szabályokban is kifejezésre jut. (89. §)
A végből, hogy a hitbizományi kisbirtok egyfelől rendeltetésének megfeleljen, másfelől a nevében is kifejezni kívánt mértéket túl ne léphesse, meg kell állapítani a hitbizomány kisbirtokként leköthető vagyon felső és alsó határát.
A javaslat szerint a hitbizományi kisbirtok csak mezei gazdálkodás céljára szolgáló ingatlanokból állhat, - ideértve a lakóházat, udvart, belsőséget és gazdasági épületeket is - továbbá ezeknek az ingatlanoknak az élő és holt felszereléséből. A felszerelés a hitbizományi kisbirtok tartozéka, tehát osztozik a hitbizományi kisbirtok jogi sorsában, azokkal az eltérésekkel, amelyek a 96. § rendelkezéséből, tehát a rendes gazdálkodás folytatásával együtt járó változásokból következnek.
A hitbizományi kisbirtokként leköthető ingatlanok mennyiségének meghatározásánál az általános alapelv az, hogy a birtok tiszta hozadéka elegendő legyen egy mezei gazdálkodással foglalkozó falusi család eltartására, de viszont ne lépje túl a kisbirtok határát.
Az alapító okirat tartalmára, az alapítás visszavonására, az engedély és jóváhagyás iránti kérelem előterjesztésére, a jóváhagyás közhírré tételére s az alapítóügylet megtámadhatására vonatkozó szabályok lényegükben megfelelnek a családi hitbizományra vonatkozó rendelkezéseknek, azokkal az eltérésekkel, amelyek abból folynak, hogy itt a gazdasági albizottság jár el s a közhírrététel a községben szokásos módon történik.
A hitbizományi kisbirtok alapításának jóváhagyásával kapcsolatos tennivalók részint a gazdasági albizottságra, részint a községi elöljáróságra hárulnak. Költségkímélés okából a leltározást is a községi elöljáróságra bízza a javaslat. A hitbizományi kisbirtokok községi törzskönyve a hitbizományi kisbirtokokról vezetendő állandó és rendszeres nyilvántartás céljait szolgálja. Az eljárás részleteit a 114. § alapján kibocsátandó rendelet fogja szabályozni.
Éppúgy, mint a családi hitbizománynál (71. §), a hitbizományi kisbirtoknál is a pótalapítás csak az alapításra nézve fennálló korlátok között történhetik.
Mint a családi hitbizománynál, itt is diszpozitív szabályokat állít fel a javaslat az utódlási rendre nézve arra az esetre, ha az alapító másként nem rendelkezett. Ezek a szabályok azonosak a családi hitbizományra vonatkozó szabályokkal.
A javaslat a hitbizományi kisbirtokot kizárólag földmívelő népességünknek kívánja fenntartani s ezért annak birtoklásából kizárja azt, aki nem élethivatásszerűen foglalkozik mezei gazdálkodással. Különben az utódlásra, a birtoklásról való lemondásra, az utódlás megnyílásra, az utódlásból való kizárásra és a birtoklásról való lemondásra ugyanazok a szabályok irányadók, mint a családi hitbizománynál.
A hitbizományi kisbirtok annyiban is hasonló a családi hitbizományhoz, hogy előre meghatározott egyéni kizárólagos utódlási rend szerint szállván utódról utódra, semmiféle vonatkozásban nem tárgya a közönséges öröklésnek, tehát abból kötelesrész sem jár a birtokos ivadékainak vagy szülőinek és nem tárgya az özvegyi jognak sem, mert az utódra nem elődje jogán száll át, hanem az alapító rendelkezése alapján s ennélfogva nem tartozik a meghalt előd hagyatékához. E tekintetben csak az alapítóval szemben kell kivételt tenni, minthogy neki a hitbizományi kisbirtok még szabad vagyona volt s azt az ő ügyleti rendelkezése tette kötött vagyonná; ennélfogva az alapító rendelkezés nem sértheti az alapító után kötelesrészre jogosultak kötelesrészét s az alapító özvegyének megszorított mértékű özvegyi jogát s ezek jogaikat a hitbizományi kisbirtokként lekötött vagyonra is érvényesíthetik.
Ha azonban a hitbizományi kisbirtok ezek szerint nem is számítható az örökhagyó hagyatékához, bizonyos vonatkozásokban mégis indokoltnak mutatkozik azt figyelembe venni az örököstársak közötti osztálynál. Legtöbbször ugyanis az, akire a hitbizományi kisbirtok az örökhagyóról átszáll, az örökhagyónak szabad vagyonában is örököse. Az ilyen örökös ellenkező kifejezett jogszabály hiányában a többi ugyanolyan ízen álló örökössel egyenlően osztoznék a szabad vagyonban s ezenfelül megkapná a hitbizományi kisbirtokot is, ami nem látszik méltányosnak s a hitbizományi kisbirtok intézményét is gyűlöletessé tehetné. Indokoltnak mutatkozik ennélfogva ilyen esetben a hitbizományi kisbirtokba belépő örökösnek a szabad vagyonból járó örökrészét bizonyos mértékben csökkenteni, és pedig úgy, hogy kötelesrésze érintetlenül maradjon ugyan, az ezt meghaladó örökrészébe azonban beszámíttassék a hitbizományi kisbirtok értékének fele. Természetesen az örökhagyónak módjában van ezt az osztályt végintézkedésben másként is elrendezni.
Az egyéni kizárólagos utódlásban a többi családtagokkal szemben rejlő ridegséget a hitbizományi kisbirtoknál is enyhíteni kell azzal, hogy a legközelebbi családtagoknak, akik utódláshoz nem jutottak vagy egyáltalában nem juthatnak, a hitbizományi kisbirtok jövedelméből a viszonyokhoz mért tartás és esetleg kiházasítás biztosíttassék, amennyiben erre a körülmények szerint rászorulnak. A családi hitbizomány birtokosát terhelő hasonló kötelezettséggel szemben azonban itt bizonyos eltérések mutatkoznak indokoltnak. Egyfelől a hitbizományi kisbirtok nem bírná el a pénzbeli tartásdíj szolgáltatásának kötelezettségét; ezért itt szabállyá a természetben való tartást kell tenni azon a módon és abban a mértékben, ahogy a falusi család tagjai együtt élni szoktak és amint az a hitbizományi kisbirtok viszonyainak megfelel. Másfelől azonban figyelemmel kell lenni arra is, hogy itt jobbára a hitbizományi kisbirtokosnak a családi vagyonból való létfenntartására utalt testvéreiről van szó, akik a falusi kisbirtokos családainknál fennálló szokás szerint már felserdülésük után rendszerint tevékeny részt vesznek a család házi és mezei gazdálkodásában s ha önálló keresőképességüket elérték is, többnyire továbbra is a családi házban és gazdaságban maradnak. Ha ennek a helyzetüknek nagykorúságuk elérése után egyszerre végeszakadna, ez a változás őket felette méltánytalanul érné, mert ha vagyontalanok, vajmi nehéz volna őket más életpályára vagy más kereseti forrásra utalni. Ezért a javaslat nagykorúságuk elérése után is biztosítja nekik a hitbizományi kisbirtok viszonyainak megfelelő tartást abban az esetben, ha a hitbizományi kisbirtok gazdasági megmívelésében vagy az azzal kapcsolatos háztartási tennivalókban a hitbizományi kisbirtokos családfői irányítás mellett munkájukkal családtagokként résztvesznek.
A hitbizományi kisbirtokot megkötő elidegenítési tilalom annyiban szigorúbb a családi hitbizományt terhelő hasonló tilalomnál (37. §), hogy hatósági jóváhagyás mellett is csupán oly ügyleti állagváltoztatásnak van helye, amelynek következtében az elidegenített ingatlan helyébe más mezőgazdasági ingatlan lép. A hitbizományi kisbirtok ugyanis csupán mezei gazdálkodás céljára szolgáló ingatlanokból és azok felszereléséből állhat (81.) §, ennélfogva annak értékét elidegenítés esetében sem lehet más vagyontárgyba fektetni. Az ily elidegenítéssel kapcsolatos állagváltoztatásnál megfelelő rendelkezésekkel biztosítani kell a vagyoni állag csorbítatlanságát. Az esetleges vételármaradványt, amely ingatlan szerzésére már nem fordítható, nem volna célszerű a családi hitbizományra vonatkozó körülményesebb pénzkezelési szabályok (44. §) alá vonni; legcélszerűbbnek látszik az ily maradványt a gazdasági felszerelés kiegészítésére fordíttatni.
A hitbizományi kisbirtoknál is megtörténhetik, hogy a vagyon tárgyaiban nem ügyleti, hanem kényszerű elidegenítés (pl. kisajátítás) következtében áll be változás. Azt az ellenértéket, amely ilyenkor az elvont ingatlan helyett a hitbizományi kisbirtokos kezéhez befolyik, ilyenkor is más mezőgazdasági ingatlan szerzésére, illetőleg a gazdasági felszerelés kiegészítésére kell fordítani. Végrehajtás esetében ez természetesen nem állhat az egész árverési vételárra, hanem legfeljebb az árverési vételár felosztása után mutatkozó s a végrehajtást szenvedő hitbizományi kisbirtokosnak kiutalványozott vételármaradványra, mert hiszen az árverési vételár többi részéről a hitbizományi kisbirtokosnak nincs is módjában rendelkezni.
Minden ilyen esetben megfelelően gondoskodni kell a hitbizományi kisbirtokok községi törzskönyvének s a leltárnak kellő kiigazítása iránt is.
A hitbizományi kisbirtokhoz tartozó élő és holt gazdasági felszerelés természetesen már nem állhat oly szigorú elidegenítési tilalom alatt, mint maga az ingatlan, mert egyes elidegenítések már a rendes gazdálkodás szabályszerű menetéből folynak. A vagyonösszesség megóvásának kötelezettsége itt abban áll, hogy a hitbizományi kisbirtokos a felszerelésből a rendes gazdálkodás szabályai szerint kivált egyes dolgokat pótolni köteles.
A megterhelési engedélyre vonatkozó szabályok lényegükben hasonlók a családi hitbizományra vonatkozó rendelkezésekhez (40. §), azzal az eltéréssel, hogy itt csak hasznos beruházások céljaira van megterhelésnek helye.
Azt a szabályt, amely szerint a hitbizományi vagyon állaga végrehajtás alá nem vonható, hanem csak annak haszonvételeiből lehet kielégítést keresni (42. §), a hitbizományi kisbirtokra csak bizonyos megszorításokkal lehet alkalmazni. Mindenekelőtt az államháztartás érdekében kivételt kell tenni a köztartozásokra nézve, mert a köztartozások behajtásának kizárólag a kis terjedelmű hitbizományi kisbirtokok aránylag csekély haszonvételeire szorítása az e végből szükséges aprólékos zárlati kezelés körülményessége mellett a közszolgálati szervezet aránytalan megterhelésével járna és mindamellett a köztartozások behajtását gyakran nem biztosítaná eléggé. Bizonyos mértékig indokoltnak mutatkozik kivételt tenni a kisbirtokhitel érdekében a hatósági jóváhagyással bekebelezett jelzálogos kölcsönök törlesztési részleteire és kamataira nézve is; e részben a javaslat az 1920:XXXVI. tc. 72. §-ának a családi birtokra vonatkozó rendelkezését követi, és ezek hasonlatosságára úgy rendelkezik, hogy az állagra csak akkor lehet végrehajtást vezetni, ha a követelés az ingatlan három évi haszonvételéből nem volt behajtható s a végrehajtást nem lehet kiterjeszteni a hátralékos egész tőketartozás behajtására.
Más oly követelések behajtására, amelyek a hitbizományi birtok kezeléséből vagy egyéb jogviszonyaiból (pl. a 91. § rendelkezései alapján) származnak, a javaslat szerint a hitbizományi kisbirtoknál is csak a haszonvételeket lehet igénybe venni; sőt a személyes, vagyis oly követelések behajtására, amelyek csupán a hitbizományi kisbirtokost és örököseit terhelik, de utódját nem, a javaslat a haszonvételek végrehajtás alá vonását is ugyanúgy korlátozza, mint a családi hitbizománynál (42. §) sőt ezenfelül a haszonvételeknek ezt a részét is csak akkor engedi igénybe venni, ha a követelést az adós hitbizományi birtokos egyéb vagyonából behajtani nem sikerült. Mindezek a szabályok a hitbizományi kisbirtokot és annak haszonvételét védeni kívánják a törvényes rendeltetésüktől való elvonás ellen.
A megterhelés tilalma alól egyetlen kivétel a hasznos beruházások céljára hatósági engedéllyel felvett kölcsön biztosítására zálogjog engedése. A bérbe vagy haszonbérbe adás tilalma pedig itt még inkább indokolt, mint a családi hitbizománynál, mert hiszen hitbizományi kisbirtokos csak az lehet, aki mezei gazdálkodással élethivatásszerűen foglalkozik (89. §). E szabály alól azonban kivételt kell tenni a gyámsági törvény 108. §-ára figyelemmel a kiskorú és gondnokolt hitbizományi kisbirtokosra nézve.
A vagyonkezelés tekintetében a hitbizományi kisbirtokos jogainak és kötelezettségeinek általános elvi meghatározása, valamint a hasznos beruházások céljára felvett kölcsön felhasználásának ellenőrzésére vonatkozó szabályok egyeznek a családi hitbizományra vonatkozó 43. és 46. §-ok rendelkezéseivel.
Bár a hitbizományi kisbirtokos vagyonkezelése nem áll hatósági gazdasági felügyelet alatt, mégis itt is előfordulhatnak olyan esetek, amikor a vagyonkezelést a hitbizományi kisbirtok törvényes rendeltetésének oltalma érdekében s a várományosok érdekében is a hitbizományi kisbirtokosoktól el kell vonni és azt zárgondnokra kell bízni. A zárlat elrendelésének esetei nagyjában ugyanazok, mint a családi hitbizománynál (55. §); az eltérések a két intézmény különböző szervezetéből folynak.
Az utódlás megnyílta esetében követendő eljárás szabályai lényegükben megfelelnek a családi hitbizományra vonatkozó 56-57. §-ok rendelkezéseinek; egyszerűség és költségkímélés céljából azonban a javaslat az utódlással kapcsolatos leltározást a közönséges hagyatéki leltár felvételére hivatott közegekre bízza s az eljárást egyébként is kapcsolatba hozza az örökösödési eljárással. A részleteket itt is a 114. § alapján kibocsátandó rendelet fogja szabályozni.
A hitbizományi kisbirtok jogi kötöttsége a javaslat szerint ugyanazokban az esetekben és ugyanoly módon szűnik meg, mint a családi hitbizományé, azzal az eltéréssel, hogy egyességi megszüntetésnek (61. §) és részleges feloldásnak (62. §) a hitbizományi kisbirtoknál helye nincs.
Az ezidőszerint fennálló jogszabályok, nevezetesen a 46,000/1930. I. M. számú rendelet 1. §-ának 5. pontja értelmében a hitbizományi bíróság az ott felsorolt fontosabb hitbizományi ügyekben háromtagú tanácsban határoz. Ezt a szabályt indokolt kiterjeszteni a javaslat I. fejezetében meghatározott ügyekre is figyelemmel ezek rendkívüli jelentőségére.
A ma fennálló hitbizományok részleges feloldásáról szóló I. fejezet rendelkezései értelmében azonban a hitbizományi bíróságnak több vonatkozásban olyan jelentékeny vagyoni következményekkel járó kérdésekben is kell döntenie, amelyek elbírálása különös gazdasági szakértelmet kíván (pl. a kötöttség alatt maradó s a felszabaduló vagyon kijelölése kérdésében vélemény adása a 3. § szerint, a felszabaduló vagyon természetben felosztása a jogosultak között a 18. § értelmében, a beruházások megtérítése fejében a hitbizományi birtokosnak vagy örököseinek a felszabaduló vagyonból járó rész kiadása a 29. § szerint stb.). Hogy a bíróságnak ily esetekben szakértők meghallgatásával ne kelljen a költségeket szaporítania s avégből is, hogy a szükséges szakismeretek a bíróságnak az egész eljárás s a tanácskozás alatt is rendelkezésére álljanak, célszerűnek mutatkozik ezekben az ügyekben a döntést háromtagú tanácsra bízni, amelynek egyik tagja gazdasági szakértő ülnök. Ennek a tagnak pártatlansága és elfogulatlansága érdekében a javaslat speciális összeférhetetlenségi szabályokat állít fel. Természetesen ez nem érinti a polgári perrendtartásnak a bírósági személyek kizárására vonatkozó rendelkezéseit.
Néhány hitbizományunk az 1909:XVI. tc. értelmében a főudvarnagyi bíróság felügyelete alatt áll. Viszont a főudvarnagyi bíróság felett a felügyeletet ezidőszerint nem az igazságügyminiszter gyakorolja, hanem az 1909. évi június hó 10-én kelt legfelsőbb elhatározás alapján kiadott ügyviteli szabályok 5. §-a szerint a m. kir. minisztérium. A felügyeletnek ez a szétágazása eddig is körülményessé tette az ügyintézést, de különös nehézségeket okozna a hitbizományi reform végrehajtásánál. Ezért szükségesnek mutatkozott a javaslatba oly rendelkezés felvétele, amely szerint a főudvarnagyi bíróság hitbizományi bírósági működése felettet az igazságügyminiszter gyakorolja.
A 10. § értelmében a hitbizományi kötöttség alól felszabaduló vagyon a részesedésre jogosultak várományi jogával terhelten egyelőre annak a tulajdonába kerül, aki a törvény hatálybalépése időpontjában a hitbizomány birtokosa. Ezt a változást a 11. § értelmében a telekkönyvben is fel kell tüntetni. Bár itt a felszabaduló vagyon utolsó hitbizományi birtokosa valójában csupán benne marad abban a vagyonban, amelyett eddig is - ha más jogcímen - bírt s bár ekként más személyre átruházás itt nem történik, mégis célszerűnek látszik kifejezetten kimondani, hogy ez a változás nem esik vagyonátruházási illeték alá.
Az 1920:XXXVI. tc. 70-75. §-aiban szabályozott családi birtok és oszthatatlan családi birtok intézménye nálunk nem tudott gyökeret verni, sőt ez valójában teljesen élettelen hajtása jogrendszerünknek. A mai napig alig néhány családi birtok alakult, ezek túlnyomó része is házhely; oszthatatlan családi birtok pedig mindössze egy létesült. A 78. § indokolása rámutatott ennek az élettelenségnek valószínű okaira is. A jövőben a hitbizományi kisbirtok mellett a családi birtok és az oszthatatlan családi birtok intézményére nyilván már nem lesz szükség; ezért a javaslat a jövőre nézve családi birtok alakítását kizárja, amivel egyúttal az oszthatatlan családi birtok alakítása is elesik.
A hitbizományi reform teljességéhez és végrehajtásához még számos átmeneti részleteseljárási és telekkönyvi szabályra lesz szükség, amelyeket azonban természetüknél fogva, célszerűbb törvényi felhatalmazás alapján kibocsátandó kormányrendeletbe foglalni. Ugyanezért indokoltnak mutatkozik az is, hogy a törvény hatálybalépésének napját is a kibocsátandó kormányrendelet állapítsa meg.
