Budapest székesfőváros vízzel való zavartalan ellátása érdekében a budai vízműveknek sürgős fejlesztése vált szükségessé. Az új vízművek elhelyezésére a szentendrei sziget parti területei mutatkoztak a legalkalmasabbaknak, amelyek nagyobbrészben a koronauradalmi és államkincstári ingatlanokból álló szigetmonostori erdőgazdasághoz tartoztak.
Ezeknek a területeknek megszerzése érdekében a székesfőváros kisajátítási eljárást indított, közben azonban tárgyalások indultak aziránt, hogy egyes területrészek igénybevétele helyett, amelyeknek kihasítása a szigetmonostori erdőgazdaságot legértékesebb részeitől fosztotta volna meg és megbontotta volna az erdőgazdaság egységét is, a főváros az összes szigetmonostori koronauradalmi és államkincstári erdőingatlanokat vásárolja meg.
A tárgyalások eredményre vezettek s az 1934. évi október hó 23-án a törvényhozás hozzájárulásától feltételezetten hivatali elődöm által jóváhagyott szerződéssel a szigetmonostori koronauradalmi és államkincstári erdőingatlanokat 861,000 pengő vételáron a székesfőváros megvásárolta.
Békásmegyer község határában a volt óbudai jószágigazgatóság által kezelt ingatlanok közül a jószágigazgatóság megszűnése után 33 helyen szétszórva összesen 18 kataszteri hold és 678 négyzetöl nagyobbrészben koronajószágot képező, kisebbrészben pedig államkincstári ingatlan maradt vissza.
Ezek között a területek között községi út és utca is szerepel, egyes területek pedig az idők folyamán idegenek használatába kerültek. Jövedelmet nem hoztak s azokra, mint célszerűen nem kezelhető ingatlanokra, sem a koronauradalomnak, sem pedig az államkincstárnak szüksége nincsen.
Az idegen használatban lévő területrészek eladása érdekében megindult tárgyalások eredményre vezettek s ezzel kapcsolatban a község által használt területrészek községi tulajdonba való juttatása iránt is a szükséges lépéseket megtettem.
A perbáli koronauradalmi erdőingatlan aránylag kicsiny terjedelmű és a többi koronajavaktól való nagy távolsága miatt nehezen kezelhető. Ezért a szóbanlévő ingatlannak elidegenítését, illetve annak a koronajavak kiegészítésére alkalmas erdővel való elcserélését tervezték.
Ez a terv azonban mindezideig nem volt megvalósítható, mert egyrészt a csereképpen felajánlott ingatlanok nem voltak megfelelők, másrészt pedig nem akadt vevő, aki akkora vételárat ajánlott volna fel, amelyből a koronajavak kiegészítésére alkalmas ingatlant lehetett volna vásárolni.
A legutóbb megajánlott 300,000 pengős vételár az ingatlannak megbecsült értékét jóval felülmúlja s ezért a törvényhozás hozzájárulásától feltételezetten az adásvételi szerződés 1936. évi március 9-én megköttetett.
Minthogy az 1439:XVI. tc. 1. §-a a koronajavakat elidegeníthetetleneknek mondja ki, a koronajavak állagát érintő intézkedések alkotmányos gyakorlatunk szerint mindig törvénybe foglaltattak (1868:V., 1869:XXV., 1870:XXVI., 1877:XXV. törvénycikkek és az 1925:IX. tc. 8. §-a), az államkincstári ingatlanok elidegenítését pedig az 1897:XX. tc. 37. §-a köti törvénybe foglalt felhatalmazáshoz, ezért van szükség ennek a törvényjavaslatnak beterjesztésére.
