1937. évi IV. törvénycikk indokolása

az ügyvédi rendtartás tárgyában * 

Részletes indokolás

Az I. fejezethez

A javaslat a magyar nemzeti jogfejlődés történeti értékeinek legmesszebbmenő tiszteletben tartásával határozza meg az ügyvédi szervezet és az ügyvédi működés jogi rendjét. Ehhez képest megtartja a hatályos szabályozás alapelvéből és tételes rendelkezéseiből mindazt, amit maradandó értékűvé avatott a nemzeti közfelfogás, mindazt, ami kiállotta közel hét évtized eseményeinek és eszmeáramlatainak próbakövét, ami hatályos előmozdítója az igazságszolgáltatás jóságának s ami szervesen beleilleszthető abba a gondolatkörbe, amely minden közületi cselekvésnek a nemzet egészére gyakorolt hatását állítja a szemlélet középpontjába. Ennek megfelelően a javaslat is a kamara intézményére alapítja az ügyvédség önkormányzatának szervezetét, alapfelfogásához képest azonban a hatályos szabályozással szemben nyomatékosabb erővel juttatja kifejezésre, hogy az önkormányzatban irányuló részvételre kiválasztás fokozottabb megtiszteltetést s hatványozottabb felelősséget jelent. Ezt az alapgondolatot fejezik ki a javaslat 31., 32., 33., és 34. §-ainak rendelkezései, amelyek legalább tíz évre terjedő önálló ügyvédi gyakorlat folytatásához vagy az ügyvédek névjegyzékébe bejegyzéséhez szükséges elméleti képzettség megszerzése után fogalmazási szakban eltöltött legalább tíz évi közszolgálati működéshez, úgyszintén kifogástalan erkölcsi magatartáshoz kötik az önkormányzatban irányító részvétel lehetőségét. A javaslat 39. §-a - amely szervesen kapcsolódik a 31-34. §-ok rendelkezéseibe - pedig teljesen kizárja az önkormányzatban részvételből azt az ügyvédet, aki a kamarával szemben fennálló tagsági díj s gyám- és nyugdíjintézeti járulék tekintetében fizetési kötelezettségének eleget nem tesz. Ez a rendelkezés egyébként megfelel a hatályos jogszabálynak (1934. II. tc. 14. és 1934:XXIII. tc. 8. § harmadik bekezdése). Míg a 31. §-nak az ott felsorolt tisztségekre választás előfeltételéül meghatározott tíz évi önálló ügyvédi gyakorlatra s az önkormányzati működés erkölcsi értékelése szempontjából azzal azonos tekintet alá eső egyéb közszolgálati működésre vonatkozó rendelkezése az új szabályozás alapelveiből folyó teljesen új rendelkezés, addig a 32-34. §-ok rendelkezéseiben a hatályos jognak elvi alapra helyezett rendszeres továbbfejlesztése jelentkezik. A 32. § az 1934:II. tc. 15. §-nak gondolatkörében azokat az eseteket határozza meg, amelyekben a kamarai tagot nem lehet megválasztani, illetőleg kijelölni a §-ban felsorolt tisztségekre. A 32. §-ban felsorolt tisztségekre való elhivatás erkölcsi alapjának határvonala egyfelől a bűnvádi vagy fegyelmi úton történő jogerős elítélés állapotán innen kezdődik, másfelől kiterjed a jogerős elítélés után is bizonyos ideig.

Ezen az elvi megfontoláson rendelkezik a 32. § akként, hogy nem választható, illetőleg nem jelölhető a kamarai tag a szóbanlevő tisztségekre, ha bűntett miatt vagy az állami és társadalmi rend ellen vagy nyereségvágyból elkövetett vétség miatt előzetes letartóztatásban vagy vizsgálati fogságban van, vagy ha ilyen büntetendő cselekmény miatt vád alá helyezték, vagy ellene a kir. bíróság ilyen bűncselekmény miatt főtárgyalást tűzött ki, vagy akit nem jogerősen hivatalvesztésre vagy az ügyvédség elvesztésére ítélt, vagy akit a fegyelmi bíróság nem jogerősen pénzbírságra, felfüggesztésre, vagy elmozdításra ítélt, vagy az ügyvédség gyakorlatától felfüggesztett. De ugyancsak nem lehet helye a megválasztásnak vagy a kijelölésnek olyan kamarai tag tekintetében sem, akit bűnvádi vagy fegyelmi úton jogerősen elítéltek, bizonyos ideig, amely alatt az elítélés erkölcsi kihatása veszít emlékeztető és bizalomfosztó erejéből. Ezt az időt a javaslat méltányos körültekintéssel tíz évben állapítja meg bűntető ítélet esetében, fegyelmi büntetés esetében pedig a 112. §-ban meghatározott tartamban.

A 32. §-ban meghatározott okok fennforgásuk ideje alatt egyfelől megakadályozzák a választhatóságot, illetőleg kijelölhetőséget, másfelől pedig, ha olyan kamarai taggal szemben merülnek fel, aki a szóbanlevő tisztségek betöltője, mindaddig kizárják az illetőt a szóbanlevő tisztség ellátásából, amíg fennállanak. Az 1934:II. tc. 15. §-ban foglalt szabályozás továbbfejlesztéseként erről rendelkezik a javaslat 33. §-a. A 34. § szabálya pedig betetőzi a szabályozás útjának logikai folyamatát annak elrendelésével, hogy elvész a kamarai tisztség, illetőleg a kamarai tagsággal összefüggő egyéb működés abban az esetben, ha a 32. §-ban meghatározott ideiglenesség állapota teljessé és véglegessé válik, vagyis ha az ott említett bűncselekmény fegyelmi bűntetés jogerőre emelkedett.

A javaslat alapjában fenntartja a kamarai szervezetnek a hatályos szabályozásban meghatározott szerkezetét. A javaslat 1. §-a az 1874:XXXIV. tc. 18. §-ában; 2. §-a az 1874:XXXIV. tc. 17. §-ában; 3. §-a az 1874:XXXIV. tc. 19. §-ában; 4. §-a az 1874:XXXIV. tc. 20. §-ában; 6. §-a az 1874:XXXIV. tc. 21., 27., 29. és 33. §-ában; 7. §-a az 1874:XXXIV. tc. 29., 31. §-ában; 8. §-a az 1934:II. tc. 10. §-ában; 9. §-a az 1874:XXXIV. tc. 11. §-ában; 10. §-a az 1934:II. tc. 12. és 13. §-ában foglalt szabályozás elveinek felel meg, illetőleg azokat fejleszti tovább a javaslat gondolatrendszerében. Az eltérések olyan kevésbbé jelentősek, hogy tüzetesebb megokolásuk szükségtelen. A javaslat - 6. § első bekezdésének 9. pontjában, 22. §-ának 1. pontjában és 40. §-ának második bekezdésében foglalt egybefüggő rendelkezéseivel - teljes határozottsággal juttatja kifejezésre, hogy a kamara évi működéséről szóló jelentést a választmány készíti elő és a közgyűlés állapítja meg; a 6. § 10. pontja és a 22. § 1. pontja ugyancsak kétségek eloszlatására állapítja meg a közgyűlés és a választmány jogkörének összefüggését, elrendelvén, hogy a közgyűlésnek csupán azok a tennivalók tartoznak hatáskörébe, amelyeket jogszabály kifejezetten a közgyűlés hatáskörébe utasít, vagy amelyeket a választmány döntés végett a közgyűlés elé terjeszt; ellenben a választmány jár el mindazokban az ügyekben, amelyeket jogszabály kifejezetten a választmány hatáskörébe utasít, úgyszintén mindazokban az ügyekben, amelyeket a jogszabály az ügyvédi kamara hatáskörébe utasít a nélkül, hogy annak ellátására a kamara valamelyik szervét megjelölné.

Jelentős újítása azonban a javaslatnak a helyi bizottságnak (28., 29. §) és az ügyvédi kamarák országos bizottságának (35., 37. §) a megszervezése. Az előbbi az önkormányzat működésének gördülékenységét és gazdaságosságát van hivatva előmozdítani. Az ügyvédi kamara - figyelembevéve az ország igazságszolgáltatási tagozódottságát s a hatályos állapotot is - csak törvényszéki székhelyeken szervezhető, de viszont minden kir. törvényszék székhelyén nem szervezhető ügyvédi kamara, aminthogy ezidőszerint sincs minden törvényszék székhelyén ügyvédi kamara. A javaslatnak szóbanlevő új intézménye azt teszi lehetővé, hogy az ügyvédi kar az ügyvédi kamara szervezetébe kapcsolódó szervezett tömörülésben fejthesse ki hivatásának testületi működését olyan kir. törvényszék vagy törvényszéki kirendeltség területén is, amelynek székhelyén nem célszerű ügyvédi kamarát szervezni. A javaslat 28. és 29. §-ai részletesen meghatározzák a helyi bizottság szervezetét és jogállását s megteremtik az alapot ebben a vonatkozásban is az önkormányzati szervezet továbbfejlesztéséhez.

Az ügyvédi kamarák országos bizottságának szervezése ugyancsak az önkormányzat számottevő kiszélesítésének gondolatkörében találja alapját. Alakítása kizárólag az önkormányzat ténye (36. §); jelentős szerepe van az ügyvédek, helyettes ügyvédek és ügyvédjelöltek névjegyzékébe felvétel (50. §; 65. §; 68. § első bekezdése, 71. § első bekezdése); a névjegyzékből törlés (58. §, 68. § második bekezdése, 71. § második bekezdése); a felvétel korlátozása (51. §); a korlátozás megszűntetése (53. §); az ügyvédi díjszabás megállapítása (97. §) körül; azonfelül fokozza a javaslat az ügyvédség testületi szervezetének az igazságszolgáltatás egyetemes szempontjából biztosított jelentőségét (3. §) azáltal, hogy magasrendű külön szervet létesít abból a célból, hogy az ügyvédi testület az igazságszolgáltatásra vonatkozó kérdésekben elfoglalt álláspontját az egyes kamaráknak esetleges részlegesítő megítélését átfogó szemléletbe emelt nagy áttekintésben juttassa kifejezésre, s ezáltal fokozottabb súlyt adjon az ügyvédség állásfoglalásának és eredményesebb hasznára legyen az igazságszolgáltatásnak. A 36-37. §-okba foglalt részletes rendelkezések nem szorulnak különösebb megvilágításra.

A választmány tagjainak számára vonatkozó rendelkezések (20. §) kétirányú megfontolás eredményét tűntetik fel. A javaslat hangsúlyozottan törekszik érvényt szerezni annak a szervezési elvnek, hogy az igazgatás körébe tartozó folyamatos és folytonos tennivalók elvégzésére nem alkalmas túlnagy számú szerv. Nem kerülheti el továbbá a figyelembevételt az az összefüggés, amely az önkormányzati szervezet taglétszáma és igazgatási tennivalóinak súlya és mennyisége között fennáll. Ebből a kettős megfontolásból természetszerűen következik olyan szabályozás, amely a választmányi tagok számát a kamara taglétszámához képest szabja meg. Ezen az elgondoláson alapul a négyes fokozat felvétele. A javaslat (20. §) a hatályos szabályozással szemben részben csökkenti, részben azonban emeli a választmányi tagok számát. Az 1925:VIII. tc. 40. §-ának rendelkezései szerint ugyanis ezidőszerint Budapesten 48, vidéken 12 a kamarai választmányi tagok száma; a javaslat 20. §-ának rendelkezése szerint a választmányi tagok száma tizenkettő és harminchat között fog váltakozni a kamarai tagok száma szerint. A csökkenést viszont ellensúlyozza a javaslatnak az az újítása, amely szerint az 1874:XXXIV. tc. 27. §-ának 6. pontjában foglalt hatályos szabályozással szemben a fegyelmi bíróság tagjainak választását nem szorítja a választmányi tagok körére (6. § első bekezdésének 2. pontja, 119. § harmadik bekezdése), ami által lényegesen könnyíti a választmányi tagsággal járó megterheltetést s teret biztosít a fegyelmi bíráskodásban részvételre olyan ügyvédek számára is, akik nem tagjai a választmánynak; ezzel végeredményben szélesebb körben teszi lehetővé a szakszerűség érvényesülését a fegyelmi bíráskodásban. Ugyanennek az elvnek az alapján szervezi a javaslat az új intézményként létesített összeférhetetlenségi bizottságot is (6. § első bekezdés 2. pont, 66. § második bekezdés).

A javaslat a választással kapcsolatos bonyolódottságok elkerülése végett elrendeli, hogy külön kell szavazni a kamarai tisztikar tagjaira és külön a választmány többi tagjára (21. § harmadik bekezdése). A szavazás eredménye és a szavazó akarata között feltétlenül szükséges okozatos összhang biztosítása érdekében mellőzi a javaslat az előkészítő munkálatok folyamán felmerült annak a kívánságnak a figyelembevételét, amely arra irányul, hogy a tisztikari választás folyamán kisebbségben maradt jelölteket választmányi tagokká megválasztottakként kell tekinteni, továbbá azt a javaslatot, amely szerint, ha ugyanazt a kamarai tagot a tisztikar tagjává is, azonfelül választmányi taggá is megválasztották, köteles legyen a tisztikari tagságot elfogadni. Erre nézve fenn kell tartani az illető szabad elhatározását s annak eredményéhez képest a választói akarat szabad megnyilatkozását.

A javaslat 21. §-a magában foglalja a választásra vonatkozó azokat a leglényegesebb rendelkezéseket, amelyek a javaslat alapgondolatához képest a törvény szabályozásának körébe tartoznak s amelyek voltaképpen magukban foglalják a túlnyomóan eljárási természetű részletes szabályok irányelveit is. A jogszabályalkotás gazdaságossága és rugalmassága érdekében utalja a javaslat 21. §-ának harmadik bekezdése ezeknek a részletes szabályoknak megalkotását az igazságügyminiszter rendeleti jogalkotásának körébe.

A ma hatályos szabályozás (1874:XXXIV. tc. 23. §-ának utolsóelőtti bekezdése) a választmány működésének megszabott tartama előtt megürült választmányi tagság betöltéséről akként rendelkezik, hogy ilyenkor a megelőző választásnál viszonylag legtöbb szavazatot nyert jelöltet, illetőleg jelölteket kell a választmányba behívni, kapott szavazataik arányának sorrendjében. Ezzel szemben a javaslat 21. §-ának utolsóelőtti bekezdése ilyen esetre mind a tisztikar tagjai, mind a választmányi tag tekintetében új választás tartását rendeli. Nemcsak a tisztikari tagságra, hanem a választmányi tagságra elhivatás is annyira a kamara bizalmának megnyilvánulása, hogy mindkét megbizatás tekintetében érvényesülni kell a betöltés idejében választásra jogosultak akaratának.

A javaslat a közgyűlés és a választmány hatáskörét - a hatályos jog szellemében szabályozza. A javaslat 3. §-ában, 6. §-a első bekezdésének 11. pontjában - s ezzel összhangban 35. §-nak második bekezdésében - előforduló szóhasználat, - amely szerint a kamara szervezetének rendeltetésszerű megnyilvánulása útján - állást foglal és javaslatot tesz az igazságszolgáltatásra vonatkozó kérdésekben - nem jelent eltérést a hatályos jog megfelelő szabályozásától (1874:XXXIV. tc. 19. §-nak első bekezdése). Az igazságügyminiszter a felügyeleti jog gyakorlása körében saját megfontolása szerint minden olyan kérdésben kikérheti az ügyvédi kamarák véleményét, amelyben az ügyvédség tudásától és tapasztalataitól értékes közreműködést vár. Az ügyvédség azonban kétségtelenül az igazságszolgáltatás szervezetébe tartozó intézmény, ehhez képest a szerkesztés és szövegezés szabatosságára különös gondot fordító jogalkotásnak intézményesen is ki kell fejezni azt, hogy az igazságszolgáltatásra vonatkozó kérdések alkotják az ügyvédség állásfoglalásának és javaslattételének tárgyát.

A javaslat a törvényi szabályozás keretei között a szükséges mértékű teljességgel állapítja meg a tisztikarra vonatkozó rendelkezéseket s ezek körében figyelembe veszi az önkormányzat szükségleteinek az életviszonyok összetettebbé válása s az önkormányzat kereteinek kiszélesítése folytán bekövetkezett megnövekedését. Ez a szempont jut kifejezésre a 20. § harmadik bekezdésének immár általános érvényre emelkedett rendelkezéseiben. Intézményesen gondoskodik a javaslat a tisztikari működés folytonosságának biztosításáról a helyettesítésre vonatkozó rendelkezésekkel (25. § első, negyedik és ötödik bekezdése); meghatározza a tisztikar tagjainak egymáshoz és a kamara életét irányító kamarai elnökhöz való viszonyát; a kamara működésében kiemelkedő jelentőségű kamarai ügyész (főügyész) számára azonban kifejezetten biztosítja a fegyelmi vádképviselet ellátásának önállóságát, mert az elnök irányítását csak a kamara ügyvédi képviseletével kapcsolatos tennivalókra szorítja (26. § második bekezdése). Az önkormányzat kereteinek közérdekű kiszélesítésére irányuló alapgondolatból származik a 25. § második bekezdésében foglalt az a rendelkezés, amely a kamara elnökének az ügyvédi hivatásból folyó kötelességek megelőző oltalma érdekében az önkormányzati működés szervezetével és az ügyvédi működés függetlenségével a cél által indokolt arányos összhangban álló felügyeleti jogot biztosít.

A javaslat változatlanul fenntartja az 1934:II. törvénycikkben meghonosított képviseleti közgyűlés intézményét s az ügyvédi kamarai tagsági díjra, úgyszintén az ügyvédi hivatással együtt járó egyéb anyagi szolgáltatásokra vonatkozó szabályokat is a hatályos szabályozással (1874:XXXIV. tc., 1934:II. tc., 1934:XXIII. tc.) egyezően állapítja meg.

A felügyeletre vonatkozó rendelkezések (40-43. §-ok) voltaképpen csak elvi alapra helyezett s a javaslat alapgondolatát rendszeresebben és teljesebben érvényesítő foglalatát tartalmazzák a főfelügyeleti jogkör egyébként is meglevő jogosítványainak.

A főfelügyeleti jogban természetszerűen benne van az önkormányzati működés korlátozásának, sőt a szükséghez mért időleges elvonásának lehetősége is. A főfelügyeleti jog gyakorlása ugyanis éppen abban a rendeltetésben találja meg alkotmányjogi alapját, amely az államélet rendjének felelős vezetéséből származik. A főfelügyeleti jog gyakorlati érvényesítése a szerint jelentkezik az önkormányzati működésben hatoló intézkedés gyengébb vagy erőteljesebb kihatású változatában, hogy az önkormányzat magatartása milyen mértékben érinti, veszélyezteti vagy sérti azokat az egyetemes érdekeket, amelyeknek éppen a főfelügyeleti jog érvényesítése ad gyakorlati oltalmat. Ezekhez a változatokhoz képest a főfelügyeleti jog gyakorlása egymás fölé illeszkedő öt fokozatban jelentkezik. Az önkormányzati működés érintéséhez viszonyítva, legtávolabbi vonatkozásban az önkormányzat működésének figyelő szemlélésében mutatkozik, amelynek gyakorlati megvalósulása az önkormányzat kötelessége: jelentést tenni működéséről. Erről rendelkezik a javaslat 40. §-a. A következő mozzanat: előzetes biztosítása annak, hogy az önkormányzat cselekvése olyan vonatkozásokban, amelyekben az önkormányzat érdekeinek veszélyeztetésére lesiklás csak távolabbi eshetőség ugyan, de annak elhárítása a legnagyobb gondosság kifejtését teszi szükségessé, hogy az önkormányzat érdekeinek s az önkormányzat működésének jóságához fűződő egyetemes tekinteteknek megfelelő legyen. Ebből az alapgondolatból sarjadzanak a 41. § rendelkezései, amelyek szerint a kamara tagjaira pénzbeli megterhelést jelentő határozat, úgyszintén a költségvetés és a zárszámadás csak az igazságügyminiszter jóváhagyásával érvényes. A főfelügyeleti jog érvényesítésének harmadik fokozatú gyakorlati megnyilvánulása a főfelügyeleti jogok gyakorlására hivatott hatóságoknak az önkormányzat működésébe hatoló közvetlen intézkedése olyan esetben, amikor az önkormányzat nagy nyomatékú érdekeinek veszélyeztetése közvetlen lehetőség. Erről szól a 42. § rendelkezése, amely arra jogosítja fel a főfelügyeleti jogot gyakorló igazságügyminisztert, hogy a kamara háztartásának, illetőleg gazdálkodásának közvetlen ellenőrzésére esetenkint meghatározott jogkörrel miniszteri megbizottat küldhessen ki, ha az ügyvédi kamarának nincs jóváhagyott költségvetése vagy ha nem annak keretében gazdálkodik.

A negyedik mozzanat akkor jelentkezik közvetlen intézkedésben, amikor az önkormányzat cselekvése valóságos közvetlen veszélyeztetése az önkormányzat működésének, vagy közvetlen sérelme a jogszabályban megnyilatkozó államérdekeknek. Ezt a gondolatot juttatja kifejezésre a 43. § rendelkezése, amely szerint az igazságügyminiszter hivatalból megsemmisítheti az ügyvédi kamara határozatát, ha az törvénybe vagy más jogszabály rendelkezésébe ütközik, vagy az ügyvédség önkormányzatának az ország nemzeti jellegével összhangban álló békés működését veszélyezteti.

Az, hogy a főfelügyeleti jog gyakorlására hivatott felelős miniszter egyenesen köteles megsemmisíteni az önkormányzatnak olyan határozatát, amely törvénybe, vagy más jogszabály rendelkezésébe ütközik, annyira természetes értelme a felügyelet lényegének, hogy közelebbi indokolásra nem szorul. Az 1874:XXXIV. tc. 64. §-nak az a rendelkezése, amely szerint az ügyvédi kamarák felett főfelügyeletet gyakorló igazságügyminiszter a „tapasztalt hiányok orvoslásáról gondoskodik, az igazságügy általános érdekében, vagy egyes panaszok esetében a visszaélések megvizsgálása és megtorlása iránt intézkedik”, ha nem is rendszerbe foglalt egységes szempontú szerkezetben, de érdemileg ugyancsak az értelmét fejezi ki a főfelügyeleti jognak, s ugyanabban az értelmezésben részesült a több mint hatvan esztendő gyakorlatában. A javaslat alapjául szolgáló életszemléletben ugyanezt a jelentőséget kell tulajdonítani annak az esetnek is, amikor a kamara határozata az ügyvédség önkormányzatának - mint egyetemes értékű nemzeti közérdeknek - az ország nemzeti jellegével összhangban álló békés működését veszélyezteti. Nem szorul bővebb indokolásra, hogy az önkormányzat működése nem lehet békés, ha figyelmen kívül hagyja a magyar állam ezeresztendős története alatt az egyéni és közületi élet minden vonatkozását átható nemzeti eszme és keresztény erkölcsi felfogás követelményeit. A békés működés hiánya pedig egyenesen kizárja az önkormányzat elvének érvényesülését. Az ország nemzeti jellegével összhangban álló békés működés akadályainak az ilyen kihatású határozat félretétele útján elérhető elhárítása ekként szükségszerűen következik az önkormányzat elvére alapított szabályozásból. Annak, hogy az ügyvédi működésnek és az ügyvédség testületi szervezetének az ország jellegét meghatározó és fenntartó nemzeti erők áramlásának lendületébe állítása nem csupán eszmei értékű, minden gyakorlati kihatást nélkülöző céltalan szemlélődés, hanem a magyar nemzeti élet őstalajában gyökerező, eleven erejű valóság, amelynek átütő jelentőségét az államvezetés semmiféle vonatkozásában sem lehet figyelmen kívül hagyni.

A főfelügyelet érvényesítésének legmagasabb fokozata az az eset, amikor jogszabályainak megfelelő állapot csak az önkormányzat felfüggesztése útján biztosítható. Erről rendelkezik a 43. § második, harmadik és negyedik bekezdése. A harmadik bekezdés annak a kétségtelenül súlyos következmény beállásának eseteit körültekintő gonddal határozza meg. A most vázolt intézkedések alkalmazása a jogi elemek szabatos meghatározása mellett a miniszteri felelősség intézményében is megtalálja minden tekintetet kielégítő biztosítékát.

Egyébként a főfelügyeleti jogra vonatkozó s az ügyvédség szervezetének és működésének minden vonatkozását felölelő kódexből már pusztán a szabályozás teljességére tekintettel sem mellőzhető ezek a rendelkezések sokkal inkább betöltik rendeltetésüket létezésük megelőző erejével, mint alkalmazásukkal.

A 42. §-ban említett miniszteri megbízott kirendelése, úgyszintén a 43. §-ban említett miniszteri kiküldött megbizatása természetesen gyakorlati következménye a főfelügyeleti jog körében tett illető intézkedéseknek. A 42. § rendelkezése alá eső kirendelés - ha erre sor kerül - esetszerű változatok nyomán következik be, azért a törvény nem szabhatja meg a miniszteri megbízott jogkörét, minthogy feladatköre a kirendelés alapjául szolgáló eset különszerűségétől függ. Ez az indoka annak a rendelkezésnek, amely a miniszteri megbízott jogkörének meghatározását a miniszter rendelkezésének körébe utalja.

A 43. § esetében elvileg a kamara hatáskörébe tartozó minden tennivaló elvégzése a miniszteri kiküldöttre hárul. A fegyelmi bíráskodás tekintetében tett - s az erre vonatkozó általános eljárási elvekkel összhangban álló - kivétel a fegyelmi bíráskodás különös alkotmányjogi jelentőségének következménye.

A 43. § első bekezdésében említett „határozat” fogalma magában foglalja a kamara működésének minden megnyilvánulását, tehát pl. a kijelölést és a választást is, mert a kamara működése „határozat”-ok alakjában jut kifejezésre.

A II. fejezethez

Az ország társadalmi és gazdasági viszonyaiban az utóbbi évtizedekben bekövetkezett mélyreható változásoknak az ügyvédség helyzetét legközelebbről érintő kihatásai főképpen ennek a fejezetnek a tárgyául szolgáló szabályozásban vonnak maguk után jelentős eltéréseket a hatályos jog szabályaitól. Az elvont értelmű ügyvédi működést gyakorlati értékű jogi képviseletté valósító bizalomnak forrásai között a jogi tudás, az ítélőképesség, az élettapasztalat, a jellemszilárdság, az erkölcsi emelkedettség értelmi, illetőleg erkölcsi értékei mellett kimagasló jelentősége van az anyagi értelemben vett megbízhatóságnak és az anyagi függetlenségnek is. Az ügyvédtől feltétlenül meg kell kívánni azt, hogy bizonyos színvonalat elérő lakása s abban megfelelő irodahelyisége legyen (45. § 5. pontja). A javaslat ennek a mellőzhetetlen követelménynek gyakorlati érvényesítését a legmesszebbmenő méltányosság jegyében viszi keresztül s az ügyvédi kar tekintélyén az életszínvonal keresztmetszetében is éber gonddal őrködő kamarai szervezetek erélyes tapintatosságába, elsősorban pedig az ügyvédek belátásába és erkölcsi érzületük tisztaságába helyezi a komoly rendszabály komoly megtartásának oltalmát.

Ugyanennek a megfontolásnak másik kiágazása az 54. § rendelkezése, amely azt rendeli, hogy az igazságügyminiszter az ügyvédek névjegyzékébe felvételt az ügyvédi kamarák országos bizottságának javaslatára rendeletben ügyvédi biztosíték letételétől teheti függővé. Az ügyvédi működés rendjét meghatározó szabályozás nem volna teljes az ügyvédi biztosítékra vonatkozó rendelkezések nélkül. A javaslat - a köztekintetek védelme és a méltányosság szempontjai között kielégítő egyensúlyt keresve, a kezdeményező fellépést az önkormányzat feladatává tette.

A felvételre vonatkozó szabályok között a hatályos joggal szemben újítást tartalmaz a 47. és 48. § szabályozása, amely a felvételre irányuló eljárást az önkormányzat körében szervezett külön bizottság hatáskörébe utalja, hogy ezáltal is hangsúlyozza az ügyvédek névjegyzékébe felvétel tárgyában határozásnak az egész szabályozás középpontjába helyezett alapvető jelentőségét és a velejáró nagysúlyú felelősséget. Ebből az eszmekörből folyik az a rendelkezés is, amely a bizottság működését időbeli korlátozás alá helyezi, mert ezáltal véli biztosíthatónak a felvételre irányuló kérelmeknek átfogó szemlélet alapján történő elbírálását. A felvételi eljárás tekintetében a kir. ügyészségnek biztosított közreműködés nincs ellentétben az önkormányzat elvével, mert a kir. ügyészségnek ilyen természetű közreműködése a hatályos szabályozásban is érvényesül a fegyelmi eljárásban az önkormányzati elv sérelme nélkül. Az új szabályozás abban is eltér a hatályos jogtól, hogy a felvétel tárgyában hozott határozat ellen érvényesített jogorvoslat elbírálását elvonja a m. kir. Kúria ügyvédi tanácsának felülvizsgálata köréből s az ügyvédi kamarák országos bizottságának hatáskörébe utalja. Ennél a módosításnál egyfelől az az elgondolás, hogy az ügyvédi kar kiegészítése egész vonalon az önkormányzat keretében menjen végbe, másfelől pedig annak figyelembevétele, hogy a felvétel tárgyában történő határozás, igazgatási természeténél fogva inkább utalható kizárólag igazgatási természetű szervek intézkedése körébe, mint a m. kir. Kúriának bírói természetű működés kifejtésére hivatott ügyvédi tanácsa elé.

A felvétel feltételeit tartalmazó szabályozás tekintetében az ügyvédi pályának a nők elől elzárása (45. §, 70. § negyedik bekezdése) voltaképpen megfelel az ezidőszerinti jogi helyzetnek is, mert az 1926:XXIV. törvénycikk s a végrehajtása tárgyában 63,000/1927. VKM szám alatt kiadott rendelet rendelkezései szerint nőket nem lehet a tudományegyetemek jogi karára felvenni. A korábban átmenetileg hatályban volt szabályok alapján ügyvédi oklevelet szerzett s ügyvédi gyakorlatot folytató nők ügyvédi működését a javaslatnak szóbanlevő szabályozása nem érinti; gyakorlati jelentősége tehát csupán abban az esetben lenne a javaslat álláspontjának, ha a jogi pálya megnyílnék a nők számára. Olyan időben azonban, amikor a körülmények kényszere alapján szorosabbra kell vonni az ügyvédi karba juthatás körét, nem lehet kifogásolni a nők intézményes kizárását.

Hasonló irányú a megfontolás a 46. § első bekezdésének 1. és 2. pontjában foglalt rendelkezések javaslatában. Teljes mértékű annak az elvi ellenmondásnak a súlya, amely a szolgálatképtelennek nyílvánított közszolgálati alkalmazottat alkalmasnak tartaná az ügyvédi hívatás betöltésére. Másfelől nem lehet elzárkózni annak tudomásulvételétől, hogy az életben adódhatnak esetek, amelyekben a szóbanlevő rendelkezés kivételt nem tűrő alkalmazása az elvi alapon álló jogszabály által sem szándékolt súlyos méltánytalanságokra vezetne. Ez az indoka a 46. § első bekezdésének 2. pontjában foglalt s kellő biztosítékkal körülbástyázott kivételnek.

A 46. § 3., 4., 5., 6. és 7. pontjában meghatározott kizáró okok a javaslatnak már kifejtett alapgondolatából folynak és közelebbi indokolásra nem szorulnak.

A törlésre vonatkozó rendelkezések (57-63. §) megfelelő összhangban vannak a felvételre és a kizáró okokra vonatkozó szabályokkal, azonfelül a javaslat alapelveinek eszmekörében fenntartják a hatályos jog (1874:XXXIV. tc. 34-37. §-ai) rendelkezését, közelebbi megvilágítás azok tekintetében sem szükséges. Ugyanez a megállapítás vonatkozik az ügyvédek nyilvántartásáról rendelkező 64-65. §-okra is, amelyek az 1874:XXXIV. tc. 8-9. §-ában foglalt szabályokat iktatják be az új szabályozás alapelveinek és szerkezetének megfelelő teljességben a javaslat rendszerébe.

A javaslat a felvétel korlátozhatóságának intézményét (51-52. §) az általános indokolásban kifejtett megfontolások alapján az önkormányzat keretében valósítja meg. A javaslatnak ebben a vonatkozásban elfoglalt álláspontja az élet szolgálata. Ebből az állásfoglalásból származnak az 51-52. §-ba foglalt részletes rendelkezések, amelyek annyira áttetszőek, hogy közelebbi megvilágításra nem is tartanak számot.

A korlátozás megszűntetésének kezdeményezésére az élet természetes menetében ugyancsak az önkormányzat szervezete van hivatva. Biztosítani kívánja azonban a javaslat azt, hogy a korlátozás alapjául szolgáló körülmények megváltozása esetében a korlátozást akkor is meg lehessen szüntetni, amikor az önkormányzat szervezete esetleg - hivatásának magaslatáról letérve - anyagelvi szempontok előtérbe állítása folytán - saját elhatározásából nem kezdeményezné. Ezt a célt szolgálja az 53. § második bekezdése.

Az 1874:XXXIV. tc. 10. §-ban foglalt alapgondolat szélesebb körvonalú rendszeres továbbfejlesztésével szabályozza a javaslat az összeférhetetlenséget. Ebben a vonatkozásban is észszerű felépítésre törekszik (66. §). Összeférhetetlenség címén távoltartja az ügyvédet olyan foglalkozástól, amelytől jogszabály tiltja el, azután az olyan foglalkozástól, amely ügyvédi hivatásának lelkiismeretes betöltésében akadályozná, továbbá az olyan foglalkozástól, amely megbízhatóságát alaposan kétséget keltő színben tűntetné fel, végül az olyan foglalkozástól, amelynek folytatása az ilyen ügyvéden keresztül magának az ügyvédi hivatásnak megbecsülését sértené. Elvi alapon tartózkodik azonban a javaslat az összeférhetetlenség eseteinek kimerítő vagy még példázó felsorolásától is. Az összeférhetetlenség eseteinek megteremtője az élet; a jogi szabályozás ebben a vonatkozásban csak akkor életszerű, ha csupán áttekintésre és összefoglalásra szorítkozik.

Ebből az alapvető jelentőségű állásfoglalásból következik a javaslatnak az a további újítása a hatályos jog szabályával szemben, amely az összeférhetetlenség elbírálását külön bizottságra bízza. Ezáltal véli legközvetlenebbül elérni azt a nagyon jelentősnek tartott célját, hogy az összeférhetetlenség kérdésének emelkedett szellemű és rezdülésszerűen érzékeny elbírálása is nagy mértékben hozzájáruljon az ügyvédség erkölcsi színvonalának emeléséhez. Az összeférhetetlenségi bizottságra a javaslat elgondolásában kimagaslóan fontos és nemes hivatás vár. Az összeférhetetlenségi bizottságra vár az a feladat, hogy az ügyvédség erkölcsi fensőbbségének világnézetté erősödött érzülettel legyen oltalmazója.

Az összeférhetetlenség elbírálása bírói természetű működés, ezért a javaslat az egyébként is a fegyelmi eljárás szabályainak megfelelő alkalmazásával eljáró összeférhetetlenségi bizottság határozata ellen érvényesített jogorvoslat elbírálását a m. kir. Kúria ügyvédi tanácsának hatáskörébe utalja.

A javaslat a helyettes ügyvédség intézményét az önálló ügyvédi exisztencia alapításának előkészítésére, továbbá olyan ügyvédek tisztességes megélhetésének biztosítására szolgáló intézménynek szánja, akik önálló ügyvédi gyakorlat útján nem volnának képesek maguknak megélhetést biztosítani, vagy akik a felvétel esetleges korlátozása miatt egyelőre nem kerülhetnek be az ügyvédi karba, vagy az ügyvédi kötelezettségük elmulasztása vagy egyéb okok miatt onnan kikerülnek. A helyettes ügyvédség intézményének ekként meghatározott rendeltetése megszabja az intézményre vonatkozó részletes szabályozás tartalmát is. A helyettes ügyvéd az önkormányzatban nem vesz részt, mert nem önálló ügyvéd, nem terhelhetik ennélfogva az önkormányzatban részvétel anyagi velejárói. Ugyancsak, minthogy nem önálló ügyvéd, nem érvényesülnek vele szemben az ügyvédi önállóság előnyeinek mintegy közszempontú áraként felfogható megkötöttségek, mint aminő pl. a felvétel korlátozása, az ügyvédi biztosíték, azonfelül a 46. § első bekezdésének 1., 2., 4. és 7. pontjában, az 57. § 5., 10., 11. és 12. pontjában, az 59. §-ban s a 61-63. §-okban foglalt megkötöttségek, illetőleg kötelezettségek. A helyettes ügyvéd - ebből a nézőszögből folyóan - nem tagja az Országos Ügyvédi Gyám- és Nyugdíjintézetnek; viszont lehetővé kívánja tenni a javaslat azt, hogy önkéntes tagság alapján a helyettes ügyvéd is biztosíthassa magának az Országos Ügyvédi Gyám- és Nyugdíjintézet szolgáltatásait (69. §).

Az ügyvédjelöltre vonatkozó szabályozás elvi éllel hangsúlyozza a javaslat (70. § első bekezdés), hogy az ügyvédjelölti gyakorlat célja azoknak az elméleti és gyakorlati ismereteknek a megszerzése, amelyek az egységes bírói és ügyvédi vizsga sikeres letételéhez szükségesek. A javaslatnak ez a rendelkezése azonban az ügyvédjelöltet alkalmazó főnök irányában is kötelezettségeket szab, mégpedig az oktató foglalkoztatás és a céltudatos képzés bensőséges kötelességét. Természetesen nem mellőzheti a javaslat annak a ténynek a figyelembevételét, hogy az ügyvédjelölti működés egyben keresetforrás is. Éppen ezért, az ügyvédjelöltek jogos érdekeinek intézményes oltalmat is kíván biztosítani a díjazásra, a felmondásra, a szabadságidőre, s az ügyvédjelölt alkalmazására vonatkozó megállapodásnak s az abban bekövetkezett módosításoknak kötelező bejelentésére vonatkozó rendelkezéseivel (70. § második és negyedik bekezdése). Az utóbbi rendelkezés az úgynevezett álbejegyzések kiküszöbölésére is alkalmas lesz. Az ügyvédjelölti gyakorlatnak az utóbb említett eszmekörben hangsúlyozott komolyságát van hivatva előmozdítani a 73. § első bekezdésének rendelkezése is.

Az ügyvédjelöltekre vonatkozó szabályozás körében különös kiemelést érdemel a javaslatnak az a határozott rendelkezése, amely szerint az ügyvédjelöltek névjegyzékébe egyebek közt csak azt lehet bejegyezni, aki valamelyik ügyvédi kamaránál bejegyzett ügyvédnél joggyakorlatra lépett. Ez a rendelkezés megszűnteti azokat a visszásságokat, amelyek az 1913:LIII. tc. 13. §-ában, 16. §-ának második bekezdésében, 17. §-ában, úgyszintén a 22. §-ában foglalt rendelkezések nyomában főként a kir. kincstár és a közalapítványok perbeli képviseletére rendelt hivatalnál joggyakorlaton lévők tekintetében fölmerültek. Kétségtelen ugyanis az, hogy a szóbanlevő alkalmazottak nem ügyvédek s nem is ügyvédjelöltek, hanem közszolgálati alkalmazottak, reájuk nézve tehát a közszolgálat érdekében a közszolgálati alkalmazottakra vonatkozó jogszabályoknak kell kiterjedniök. Ezt a kétségtelen megállapítást elhomályosítják az előbb említett jogszabályoknak azok a rendelkezései, amelyek szerint a kir. kincstár és a közalapítványok perbeli képviseletére rendelt hivatalnál joggyakorlatra lépett jogtudort az ügyvédjelöltek névjegyzékébe lehetett felvenni, a joggyakorlatot teljesítő említett közszolgálati alkalmazottak felett fegyelmi bíráskodást gyakorol az ügyvédi kamara, a kir. kincstár és a közalapítványok perbeli képviseletére rendelt hivatalnál töltött joggyakorlatról az ügyvédi kamara állít ki tanusítványt, a kir. kincstár és a közalapítványok perbeli képviseletére rendelt hivatalnál alkalmazottak ügyvédi esküt tesznek az ügyvédi kamara választmánya előtt. Ezeknek a rendelkezéseknek a 164. §-ban történt hatályonkívül helyezésével, illetőleg megfelelő módosításával megszűnik az említett visszásság, amely egyebek közt főképpen a párhuzamos fegyelmi joghatóság folyományaképpen jelentkezett.

A m. kir. Kúria, a m. kir. Közigazgatási Bíróság, a Hatásköri Bíróság és a m. kir. Legfőbb Honvéd Törvényszék előtt ügyfél képviseletében csak olyan ügyvéd vehet részt tárgyaláson, aki legalább öt éven át folytatott ügyvédi gyakorlatot vagy fejtett ki azzal a szóbanlevő vonatkozásban azonos tekintet alá eső működést. Ennek az alapelvnek természetszerű folyománya az önálló ügyvédi gyakorlatot nem folytató helyettes ügyvédek tekintetében a 67. § második bekezdésében s az ügyvédjelöltek tekintetében a 74. § második bekezdésében foglalt hasonló értelmű megszorítás, az ügyvédjelöltek tekintetében kiegészítve még azzal, hogy ügyvédjelölt a kir. Ítélőtábla előtt sem járhat el helyettesként sem.

A 72. §-nak és a 74. § első bekezdésének rendelkezése megfelel az 1871:XXXV. tc. 14. és 16. §-ában foglalt szabályozás szellemének.

A III. fejezethez

A fejezet rendelkezései a hatályos jog (1874:XXXIV. tc. 38-53., 61-63. §) talajában gyökereznek s annak rendelkezéseit az 1874:XXXIV. törvénycikk megalkotása óta keletkezett újabb eljárási jogszabályok - főként a polgári perrendtartás - kölcsönhatásai alapján, a joggyakorlat eredményeinek és az élet tapasztalatainak figyelembevételével fejlesztik tovább. Legjelentősebb rendelkezése a fejezetnek a 77. §-nak az a szabálya, amely arra kötelezi az ügyvédet, hogy a megbízás megtörténte és a képviselet elválalása alkalmával a fél által vele közölt tényállást foglalja írásba s az ügy jogi megítélésére vonatkozó tanáccsal lássa el az ügyfelet, azonfelül tájékoztassa arról, hogy a képviselet ellátásáért járó munkadíj, amennyiben a fél által közölt tényállás lényegében a valóságnak megfelel és az ellenérdekű fél sem hoz fel előre számításba nem vehető körülményt - előreláthatólag mekkora összegű lenne - legszorosabban összefügg ezzel az alapvető szabállyal a 82. § rendelkezése, amely eltiltja az ügyvédet a nyilvánvalóan jogtalan vagy alaptalan igény érvényesítésére vállalkozástól, továbbá attól, hogy az ügyfelet nyilvánvalóan alaptalan per vitelére felszólítsa, vagy hogy olyan ügy vitelére vállalkozzék, amely meggyőződése vagy az ügyfél határozott kijelentése szerint jogszabály rendelkezésének vagy más jogainak kijátszására vagy a bíróság vagy más hatóság törvényes intézkedésének meghiusítására irányul. Annak a sok visszásságnak, amely az ügyvédség működését hátrányos megítélésben tűnteti fel, egyik legfőbb előidézője az, ha az ügyvéd jogtalan vagy alaptalan ügy képviseletére vállalkozik vagy egyenesen ilyen per vitelére készteti az ügyfelet, az ügy vitelével járó költségek és díjak összegének rendszerint célzatos homályban tartásával. Ezen az úton elkövethető visszásságoknak kívánja elejét venni a 77. § szabálya. Azok az esetleges, de mindenképpen csekélyebb jelentőségű gyakorlati terheltetések, amelyek a tényállás és a jogi tanács írásba foglalásával járhatnak, eltörpülnek azok mellett a nagyhorderejű előnyök mellett, amelyek a szóbanlevő rendelkezés nyomában az ügyvédség megbecsülésének irányában minden valószínűség szerint bekövetkeznek. A 77. § szabálya csupán abban az esetben követeli meg a tényállás és a jogi tanács írásba foglalását, amikor a megbízás és a képviselet elvállalása már megtörtént s ezzel voltaképpen nem követel olyant, amit a rendes ügyvéd ezidőszerint is nem teljesítene, legalább is a tényállás írásba foglalását illetően. Erre mutat az 1874:XXXIV. tc. 44. §-ának utolsó bekezdése is. A jogi tanács írásba foglalásának megkövetelése szintén nem érinti az ügyvédi érdekeket, minthogy a javaslat elgondolása szerint nem kimerítő jogi véleményadásról van szó, hanem a jogi képviselet vállalhatóságának s az igény érvényesítési módjának kérdésében adott tanácsról. Viszont az ügyfél által közölt tényállás alapján írásba foglalt jogi tanács s főként a költségekre vonatkozó tájékoztatás az ügyvéd számára biztosít hathatós igazolást és védelmet a rosszhiszemű vádaskodások ellenében.

Továbbfejleszti a 75. § rendelkezése az 1874:XXXIV. tc. 38. §-ában foglalt hatályos szabályozást, amennyiben a beadvány vagy okirat szerkesztésének kiemelésével is jellemzi az ügyvédi hivatás jellegzetességét. A 75. § szövege lényegében csupán az ügyvédi működés jellegzetességének szembetűnő vonásait határozza meg, de nem kimerítő és nem kizárólagos, sem pozitív, sem negatív irányban. Azonfelül természetesen nem érinti a zugírászatról szóló 1934:III. törvénycikk rendelkezéseit.

Nem kívánja érinteni a javaslat azokat a jogszabályokat sem, amelyek a katonai büntető bíráskodásban a terhelt, a sértett és a magánpanaszos képviseletére vonatkoznak. Ezeket a jogszabályokat az 1912:XXXVII. tc. 91. § első bekezdésének 3. pontja és 108. §-nak második bekezdése tartalmazza. Azokat a szempontokat, amelyek ezeknek a kivételes rendelkezéseknek alapjául szolgáltak, a javaslat is olyan nyomatékosoknak ismeri el, hogy azok megszűntetését nem tartja helyénvalónak.

Kiemelésre tarthat számot a fejezet körében a 83. § rendelkezése, amely az ügyfél és az ügyvéd közt létesülő bizalmi viszonyt részesíti indokolt kiszélesített körben kellő védelemben. Természetesen ez a rendelkezés sem érinti a bűnvádi perrendtartásról szóló 1896:XXXIII. tc. 205. §-nak 2. pontjában a tanu vallomástétel kötelessége alól az ügyvéd és segédje részére biztosított mentességet.

Új alapon szabályozza a javaslat a vagyontalan perlekedők jogi képviseletét. Fenntartja a hatályos szabályozás (1874:XXXIV. tc. 50. §) alapelvét, amely az ügyvédet - elsősorban magasabb erkölcsi tekintetekből - kötelezi a vagyontalan perlekedők jogi képviseletének ellátására. A javaslat ezen a téren is jelentős mértékben szélesíti az önkormányzat területét azzal a rendelkezésével (84. §), amellyel az önkormányzat körébe utalja a pártfogó ügyvéd kirendelését; külön bizottságot szervez erre a célra s arról is intézményesen gondoskodik a 84. § negyedik bekezdésébe iktatott rendelkezéssel, hogy az úgynevezett „szegényvédelem” ellátása minél kisebbfokú megterhelést jelentsen. A 84. § utolsó bekezdése pedig közérdekű kapcsolatot létesít a szegénységi jog kérdésében a polgári perrendtartás szabályai értelmében határozó bíróság és a szegényvédelmet ellátó ügyvéd között.

A javaslatnak az ügyvédi megbízásról rendelkező szabályai a megbízásban érdekelt felek érdekeinek védelme céljából mind az ügyvéd részéről gyakorolt felmondás érvényességéhez, mind az ügyfél által érvényesített visszavonás érvényességéhez a jognyilatkozat okiratba foglalását kívánja meg (92. § második bekezdése, 93. § első bekezdése.)

Továbbfejleszti az ügyvéd anyagi vonatkozású védelmét a javaslat 92. §-nak utolsó bekezdése, amely a § szabályozásának körében intézményesen megállapítja a kiadással járó jogcselekmények foganatosításának megkívánása esetében az ügyfél terhére a kiadások előzetes megtérítésének kötelezettségét.

A IV. fejezethez

A javaslat az ügyvédi díjakra vonatkozó szabályozás körében legnagyobb hatályossággal kívánja biztosítani az ügyvédi munka anyagi megbecsülését. Új intézményként szabályozza az ügyvédet ügyfelével szemben megillető megtartási jogot. Bár a joggyakorlat a magánjogi törvénykönyv javaslatának 1132. §-a nyomán mindinkább nagyobb hajlandóságot mutatott az ügyvédet megillető megtartási jog elismerése és körének tágítása iránt, az ügyvédi munka ellenértékének intézményes védelmét teljes határozottsággal csupán a törvényi szabályozás biztosítja. A javaslat az ügy ellátásával felmerült készkiadások és bíróilag megállapított, valamint okiratban kikötött ügyvédi munkadíj erejéig biztosítja a megtartási jogot, még pedig két változatban. Szabályképpen az illető ügyben az ügyfél részére befolyt pénzre és egyéb értékekre terjed ki a megtartási jog, kivéve azokat, amelyek tekintetében jogszabály rendelkezése kizárja a beszámítást (pl. tartási követelések). A megtartási jog kiterjed azonfelül az ügyfél részére más ügyben befolyt pénzre és egyéb értékre is, kivéve azokat, amelyeket az ügyvéd az ügyfél meghatározott más rendelkezésével kapott kézhez. A javaslat rendelkezésének nyomán tehát az ügyfél részére az ügyvéd kezéhez befolyt értékre szabályképpen kiterjed a megtartási jog; az illető ügyben befolyt értéket csak a jogszabály, más ügyben befolyt értéket ezenfelül az ügyfél rendelkezése vonhatja ki a megtartási jog köréből.

Szükség van azonban bizonyos további megszorításokra is, annak elbírálása végett, hogy az ügyvéd az elszámolás terén tanusított gondatlan késedelmét vagy szándékos mulasztását az ügyfél részéről történt felelősségrevonás után ne burkolhassa a megtartási jog gyakorlásába. Erre a célra szolgálnak a javaslatnak azok a rendelkezései, amelyek arra kötelezik az ügyvédet, hogy a megtartási jog gyakorlásáról a megtartási jog tárgyául szolgáló érték átvételétől számított harminc nap alatt értesítse az ügyfelet, további nyolc nap alatt pedig közölje az ügyféllel követelésének pontos elszámolását. Ezek a rendelkezések az ügyfél védelmére szolgálnak. A javaslat kellő oltalomban részesíti a megtartási jog szabályozásában a pénz vagy egyéb érték tekintetében jogot szerzett harmadik személyt is. Ha ugyanis az a harmadik személy az értesítéstől számított tizenöt nap alatt nem ismeri el az ügyvéd megtartási jogát, az ügyvéd köteles a munkadíjának és költségeinek fedezésére szolgáló összeget a tiltakozás tudomására jutásától számított tizenöt nap alatt bírói letétbe helyezni s a jogát el nem ismerő személy ellen pert indítani. Ez a tiltakozás természetesen az ügyfelet is megilleti (102-103. §). Az ügyvéd jogos érdekeinek védelmét fokozza a 104. § rendelkezése, amely a megtartási jogot csőd és csődönkívüli kényszeregyesség esetére is kiterjeszti.

A javaslat az ügyvédi munkadíj fogalmi meghatározása tekintetében szakít a hatályos szabályozás (1874:XXXIV. tc. 53. §) számos félreértésre és még számosabb vitára okot adó fogalom meghatározásával, amely az ügyvédi díjat a „készpénzbeli kiadás”-tól, az „időveszteség megtérítés”-étől és „illő jutalomdíj”-ból származtatta. Az első helyen említett díjtényező a „költség” (készkiadás megtérítése), az utóbb említett két díjtényező pedig a „munkadíj”; az ügyvédi díj költségből és munkadíjból áll. Nem „időveszteség térítés”-t érdemel az ügyvéd, hanem munkájának ellenértékét; az ideje nem elveszett, hanem munkában integrálódott, amelynek ellenértéke természetesen megilleti. Ugyancsak éppen az ügyvédi munka megbecsülésének kifejezésre juttatása végett mellőzi a javaslat a „jutalomdíj” kifejezés használatát.

A 99. § rendelkezései indokolt kivételt állapítanak meg az alól az általános elv alól, hogy az ügyvédi munka anyagi ellenértékét meg kell fizetni. A kivételek nem szorulnak bővebb indokolásra.

Oltalmat nyujt a javaslat az ügyvéd részére az ügyfélnek a rosszhiszeműség határát érintő cselekményével szemben. Erről rendelkezik a 100. §. A 101. § értelmező szabálya, valamint a 105. §-nak az 1912:LIV. tc. 18. §-ában foglalt rendelkezésekkel egyező értelmű szabályozása szintén nem szorul közelebbi megvilágításra; a 106-108. §-oknak az ügyvédi kar által régóta szorgalmazott s újabban a gyakorlatban is elismerésre talált rendelkezései önmagukban hordják indokoltságukat.

Az V. fejezethez

A javaslat a fegyelmi felelősségrevonás szabályait a hatályos szabályozással szemben új elvi alapon a jogfejlődés legújabb eredményeinek figyelembevételével állapítja meg. Az 1874:XXXIV. törvénycikknek a fegyelmi felelősségre vonatkozó szabályai különösen a fegyelmi vétség tényálladékának nem kielégítő meghatározása és a fegyelmi eljárás szabályozása tekintetében tüntetnek fel jelentős fogyatékosságokat.

Az 1874:XXXIV. tc. 68. §-a tényálladékban határozza meg a fegyelmi vétséget egésze az 1871:VIII. tc. 20. §-ának rendelkezései nyomán.

A fegyelmi vétség tényálladékának az 1874:XXXIV. tc. 68. §-ában foglalt meghatározása főként azért esik kifogás alá, mert csak a törvény 65. §-ban meghatározott büntetendő cselekmény megállapítása útján a törvény 68. §-ának b) pontja alá foglalva teszi lehetővé a fegyelmi vétség megállapítását olyan esetben, amikor a hivatásbeli kötelesség megszegésének célja illetéktelen haszon szerzése vagy jogtalan kár okozása volt. A törvénynek a fegyelmi eljárásra vonatkozó rendelkezései pedig az eljárást rendkívül hosszadalmassá teszik, már pedig mind az ügyvédi hivatás rendje, mind a fegyelmi eljárás alá vont személy érdekében különösen fontos, hogy a fegyelmi eljárás minél egyszerűbb szerkezetű és minél gyorsabb legyen.

A fegyelmi vétség tényálladékának a javaslat 109. §-ában foglalt meghatározása kiküszöböli az 1874:XXXIV. tc. 68. §-ában foglalt meghatározás nyomán felmerülő visszásságokat; kifejezésre juttatja, hogy míg a 109. § 1. pontjában foglalt meghatározás szerint az ügyvédi hivatásból folyó kötelességeknek szándékos megszegése minden esetben fegyelmi vétséget alkot, addig az ügyvédi hivatásból folyó kötelességeknek gondatlanságból megszegése csak a súlyosabb esetekben lehet fegyelmi elbírálás tárgya. Ezt az elvi jelentőségű megkülönböztetést a szöveg szóhasználata is kifejezésre kívánja juttatni. A 109. § 2. pontjában az ügyvédi kar tekintélyének súlyos megsértéséről vagy veszélyeztetéséről van szó; ebben az esetben tehát természetesen egy tekintet alá esik az a körülmény, hogy az szándékosan vagy gondatlanságból történt.

A fegyelmi vétség tényálladékának ilyen általános és az élet változatainak rugalmas értékelését biztosító meghatározása feleslegessé teszi az 1874:XXXIV. tc. 69. §-ban foglalt példázó felsorolást.

A fegyelmi büntetésre vonatkozó szabályozás érdemében (110. §) elvben fenntartja a javaslat az 1874:XXXIV. tc. 70. §-nak rendszerét, azt azonban a fegyelmi jog általános elveire alapított rendszeres felépítéssel továbbfejleszti. Megállapítja a fegyelmi büntetés kiszabására vonatkozó irányelveket (111. §), tartózkodva azonban az aprólékos részletezéstől, viszont figyelembe veszi azt, hogy éppen a büntetés kiszabása körül kell a fegyelmi bíróság szabad mérlegelésének minél szélesebb körben érvényesülnie. Meghatározza a fegyelmi büntetés mellékkövetelményeit, amelyek szervesen illenek bele az ügyvédi karba felvételre és abból törlésre vonatkozó rendelkezések foglalatába. Szerkezetileg is elkülönítve meghatározza az egyes fegyelmi büntetések jogi hatályát (113-115. §). A büntetési eszközök között éppen a pénzbüntetés - a javaslat rendszerében: pénzbírság - alkalmas a legnagyobbfokú egyénítésre; ezért mellőzi a javaslat a pénzbírság mértékének meghatározását. Rendelkezik a javaslat a fegyelmi eljárás és a fegyelmi büntetés végrehajtását kizáró okokról (116-118. §) s az ezekre vonatkozó rendelkezéseivel a fegyelmi jog általános elveinek összefüggő rendszerébe emeli a hatályos jognak csupán az elévülést felőlelő szabályát (1874:XXXIV. tc. 102. § második bekezdése).

A 116. §-nak a lemondás fegyelmi jogi elbírálására vonatkozó rendelkezése nincs ellentétben a fegyelmi felelősségrevonás hatályosságához fűződő érdekekkel, mert a lemondás által az illető ügyvéd kivonta magát az ügyvédi karból, az elmozdítás fegyelmi jogi hatálya tehát ténylegesen bekövetkezett; a fegyelmi felelősségrevonás jogi alapja viszont az ügyvédi működés megszűnése folytán hiányzik. Egyébként is teljessé teszi a fegyelmi felelősségrevonás hatályosságát a 116. § második bekezdése.

A m. kir. Kúria ügyvédi tanácsának szervezete és a fegyelmi bíráskodásban meghatározott szerepe teljesen megfelel a hatályos jognak (1907:XXIV. tc. 2-3. §-a). Ugyancsak hatályos jog szellemében határozza meg a javaslatnak a vád képviseletére vonatkozó rendelkezését (122. §). Több vonatkozásban új alapon szabályozza a javaslat a magánvád intézményét. A szabályozás kiinduló elve az, hogy a pótmagánvád jogosultságának alapja az, hogy a sértett felet valóban ért jogsérelem ne maradjon a jogszabályoknak megfelelő elbírálás nélkül akkor sem, ha a bíráskodás folyamatának kezdeményezésére és működésben tartására hivatott szerv az erre vonatkozó működéstől tartózkodik. Ehhez képest a javaslat csak abban az esetben biztosít pótmagánvádlói jogosultságot, ha a fegyelmi bíróság valóban egyéni jogsérelmet is jelent, tehát, ha a 109. § 1. pontjának esetéről van szó. A pótmagánvádra vonatkozó szabályozás másik alapelve az, hogy mindaddig nem indokolt a pótmagánvádló közreműködése, míg a hatósági szervek ki nem merítették a fegyelmi vétség alapos gyanújaként előtárt tények fegyelmi jogi értékelését.

A fegyelmi eljárás tekintetében alapvető jelentőségű a 127. § szabálya. Ez a rendelkezés annak a szemléletnek következménye, amely minőségi különbséget lát ugyan a fegyelmi vétség és a büntetendő cselekmény között, amely abban áll, hogy a büntetendő cselekmény mindig vétkes jogellenesség, addig a fegyelmi vétség ugyancsak vétkes kötelességszegés, vagyis a fegyelmi vétség lényege az, hogy a fegyelmi felelősséggel tartozó személy vétkesen, tehát neki felróhatóan nem előmozdítója, hanem akadályozója, vagy egyenesen meghiusítója annak a célnak, amelynek előmozdítása kötelessége volna a fegyelmi felelősséget megállapító viszonynál fogva. A minőségi különbség mellett viszont számos közös eleme is van a fegyelmi vétségnek és a büntetendő cselekménynek, amely között legjelentősebb éppen a vétkesség. Ebből az anyagi jogi szemléletből folyik az az eljárásjogi következmény, hogy a fegyelmi eljárás közel áll a büntetendő eljáráshoz, viszont különleges szabályokat is maga után von. Ezeket az alapelveket juttatja kifejezésre a 127. § általános érvényességű szabálya, aminek folytán tehát a fegyelmi eljárásban nincs szabályozatlanul maradt kérdés. A fegyelmi vétség és a fegyelmi eljárás sajátos természetéből folyó szabályok mögött mindenütt ott van mint kiegészítő jogforrás az 1896:XXXIII. törvénycikkbe foglalt bűnvádi perrendtartás az azt módosító és kiegészítő jogszabályokkal.

A javaslat 128-132. §-ai a fegyelmi eljárásra vonatkozó általános elveket tartalmaznak, amelyek közt legnagyobb fontosságú a 129. § szabályozása. A javaslat teljesen kiküszöböli a fegyelmi eljárás szerkezetéből a fegyelmi vizsgálatot. Ez az újítás megfelel a jogfejlődés irányainak, azonfelül a fegyelmi eljárás hosszadalmasságában rejlő hátrányok kiküszöbölésének is leghatályosabb tényezője.

Összefügg ezzel a szabályozással a javaslatnak az a másik fontos rendelkezése, hogy a fegyelmi eljárást mindig kamarai vizsgálat előzi meg. Ez a kamarai vizsgálat van hivatva a tényállásnak a fegyelmi felelősségrevonás célja szempontjából való előkészítő felderítésére. Nem jelent feltétlenül alakszerű cselekménymozzanatot, megfelelő esetben kimerülhet pl. a terhelt nyilatkozatával vagy egy okirat megszemlélésével. A gyakorlati alkalmazás fogja megadni ennek a nagyfontosságú, de célszerűségi és alapelvi szempontból feltétlenül indokolt újításnak egyéni jellegét és közvetlen hasznát.

A 130. § szabálya annak a további alapelvnek folyománya, amely a fegyelmi bíróságot állítja a fegyelmi bíráskodás valódi középpontjába. A legszorosabban összefügg ezzel az alapgondolattal a 131. § szabálya, amely kizárja a fegyelmi eljárásban a vád elejtését. A fegyelmi vétség alaptermészetéből s ezzel szoros összefüggésben a fegyelmi eljárás rendeltetéséből egyaránt következik az az elvi állásfoglalás, amely nem tartja megengedhetőnek azt, hogy a fegyelmi bíróság elé vitt ügy elvonassék a bírói döntés elől. Nem kényszeríti ez a felfogás a vádlót meggyőződésével ellentétes állásfoglalás képviseletére, amennyiben kifejezetten biztosítja számára, hogy a terhelt felmentését indítványozza, ha nem lát alapot fegyelmi vétség megállapítására, de ennek a nyilatkozatnak is ugyanolyan jogi hatályt tulajdonít, mint egyéb előterjesztésének, valamint a vele szemben álló másik fél nyilatkozatának, azaz a bírói döntés kialakulásának tényezőjévé teszi, de kényszerítő erőt nem ad neki (131. §).

Az ismertetett alapelvek nyomán a fegyelmi eljárás szerkezete a következő:

A fegyelmi felelősségrevonás érvényesítése végett panasz tárgyává tett tények észlelése (feljelentés) és előkészítő értékelése a kamarai választmány és a kamarai elnök kezében összpontosul. A kamarai elnök rendeli ki a kamarai vizsgálat foganatosítására a vizsgálóbiztost, aki a vizsgálat iratait bemutatja az elnöknek. Az elnök az iratokat megfelelő indítványtétel végett kiadja a közvádlónak, aki szükség esetében a kamarai vizsgálat kiegészítését is indítványozhatja. A közvádló indítványa alapján kerül az ügy a fegyelmi bíróság elé. A fegyelmi bíróság az indítvány alapján zárt ülésben megvizsgálja az ügyet s az ügy fejleményéhez képest határoz (135. § második bekezdése).

Ha a vádló nem lát alapot fegyelmi vétség megállapítására, megnyílik az alap a magánfél pótmagánvádlói fellépésére.

Ha a fegyelmi bíróság kellő alapot lát az eljárásra, elrendeli a fegyelmi eljárást s akkor közvetlenül a fegyelmi tárgyalásra kerül a sor. Az erre vonatkozó alapelv a bizonyítás közvetlen feltétele s csak elkerülhetetlen szükség esetében lehet helye kiküldés vagy megkeresés útján történő bizonyítás felvételének. Ez a rendelkezés is a fegyelmi eljárás megfontolt gyorsaságát van hivatva biztosítani. A fellebbvitel tekintetében legjelentősebb alapelv a büntetés súlyosbításának tilalma és a részleges jogerő néven ismert perjogi elvek kirekesztése azon az elvi alapon, hogy a rendszerint nagyobb jogi tudás és szélesebbkörű tapasztalás értékeivel rendelkező felsőbíróság ítélkezésének kereteit nem helyes kétes értékű eljárási korlátozásokkal szűkíteni. Az említett perjogi elvek érvényesülését az újabb jogfejlődés egyes intézményei (1928:X. tc., 1936:III. tc.) egyébként is mindinkább gyengítik s a jogfejlődés iránya - a legújabb irodalom útmutatása nyomán - a büntetőeljárás körében is a javasolt szabályozáshoz közeledik.

A javaslat a felfüggesztést a hatályos jog (1874:XXXIV. tc. 105. §) továbbfejlesztésével, kimerítően és áttekinthetően szabályozza.

Kiegészíti a javaslat a fegyelmi felelősségrevonás szabályait a felügyeletre vonatkozó rendelkezésekkel (150. §).

Az ügyvédség testületi szervezéséből folyik az, hogy az ügyvédségnek fegyelmi hatóságot is gyakorló önkormányzati szervezetét felügyeleti jog is megillesse az ügyvédekkel szemben az ügyvédi hivatásból folyó kötelezettségek teljesítésének biztosítása érdekében. Ez az elvi alapja a 150. §-ban foglalt szabályozásnak.

A 152. §-ban foglalt szabályozás az 1874:XXXICV. tc. 66. §-ban, a 133. §-ban foglalt szabályozás pedig az 1887:XXVIII. tc. 2. §-ában foglalt szabályokkal egyező.

A 154. § szabálya önként folyik a helyettes ügyvédség intézményére vonatkozó alapelvekből, a 155. § rendelkezései pedig megfelelnek az 1874:XXXIV. tc. 108. §-ban foglalt szabályoknak.

A 158. és 159. § rendelkezései az 1874:XXXIV. tc. 65., illetőleg 71. §-ában foglalt szabályozást iktatják a javaslat rendszerébe.

A VI. fejezethez

A javaslat 161. §-a módosítja az 1913:LIII. tc. 19. §-nak az egységes bírói és ügyvédi vizsgabizottság alakítására vonatkozó rendelkezéseit. A szóbanlevő vizsgabizottság megalakításában az ügyvédi kamarának juttatott közreműködés nem tartozik az önkormányzat körébe, már pusztán azért sem, mert az említett vizsgabizottság nem csupán az ügyvédi pályára képesít, hanem ezenfelül a közszolgálat számos ágába tartozó közszolgálati alkalmazásokra is. A legteljesebb mértékben megvan tehát a belső indokoltsága annak, hogy a vizsgabizottság megalakításában a közszolgálat szempontjai legyenek a nyomatékosak. A javaslat rendelkezése egyébként kellő közreműködést biztosít már a bizottság megalakításában is az ügyvédség szervezetének, a bizottságnak az 1913:LIII. törvénycikkben megállapított paritását pedig nem érinti.

A 160. § rendelkezései az 1874:XXXIV. tc. 100. §-ban foglalt szabályokkal, a 162. § rendelkezései pedig az 1925:VIII. tc. 39. §-ban meghatározott szabályokkal egyezőek.