A XX. század első harmadának szociálpolitikai szempontból legnagyobb jelentőségű alkotása az öregségi, rokkantsági és halálesetre szóló társadalombiztosítás fokozatos kiépítése volt, amely a nyugati államok legnagyobb részében nem csupán az ipari, kereskedelmi és közlekedési vállalatokban alkalmazott munkavállalókra, hanem a mezőgazdasági munkásokra is kiterjedt.
A biztosítás kiépítésével elérni kívánt szociális cél jelentősége megkívánta, hogy a biztosítás kötelező legyen. A biztosítási kötelezettség kimondása nélkül ugyanis a munkavállalók jelentékeny része a társadalombiztosítás keretein kívül maradt volna és mivel ez esetben a biztosítás kötelékébe nem tartozókról öregségük, illetőleg hátramaradottaikról haláluk esetére a társadalombiztosítás részéről gondoskodás nem történnék, az ellátatlanul maradt aggok, özvegyek és árvák nagy számukkal a pauperizmust növelnék, az államok és községek szegényügyi és kórházi kiadásait fokoznák.
II. A kötelező társadalombiztosítás elve alapján a biztosításra kötelezett munkanemekben minden munkavállaló állampolgárságára, valamint alkalmazási idejének tartamára való tekintet nélkül a biztosítási járulékokat megfizetni kényszerült.
Az az idegen honos munkás, aki után az előírt legkisebb időn keresztül a biztosítási járulékokat megfizették és várománya ép volt, a biztosítási esemény bekövetkeztekor - akár sajátmaga, akár hátramaradt jogosult családtagja - az előírt szolgáltatásokat megkapta.
A biztosítási járadék élvezetére jogosultak a biztosítási intézmény államához csak annyiban voltak kötve, hogy külön államszerződés nélkül sem a biztosított, sem pedig annak járadékélvezetre jogosult családtagja az állam területét el nem hagyhatta. A külföldön vándorló munkás tehát, valamint annak családja, amennyiben a biztosítási járadék élvezetére való igényjogosultságát elveszteni nem akarta, nem költözhetett haza abba az államba, ahol született, amelynek állampolgára volt, hanem kénytelen volt abban az államban maradni, melyben a biztosítás történt; és e tekintetben közömbös volt, hogy az érzelmi okokon felül a megélhetés kedvezőbb feltételei, esetleg anyagi érdekek tették-e számára kívánatossá a hazavándorlást. Ez volt az egyik nehézség a külföldiek biztosítása szempontjából.
A másik nehézség viszont abban az esetben lépett előtérbe, ha a biztosított munkavállaló több állam területén dolgozott és így több különböző állam társadalombiztosító intézményének kötelékébe tartozott. Az a munkás, akitől a járadékokat a különböző társadalombiztosítási jogterületeken kényszer útján behajtották, elöregedve vagy megrokkanva igen gyakran ellátás nélkül maradt, ellátásáról pedig honossági állama kényszerült gondoskodni, holott gazdasági munkájának gyümölcseit a bevándorlási államok élvezték.
Aránylag kisebb sérelmet jelentett az az eset, amikor a több államban biztosított munkás legalább egyikben szerezte meg a járadékra való igényt, de kétségtelen, hogy az öregségi járadékoknak egy, bár igen sokszor jelentős része ilyenkor is elveszett a biztosított számára.
Különösen súlyossá vált a helyzet a gazdasági válság kitörésekor. A bevándorló országok hatóságainak a munkanélküliség csökkentése érdekében foganatosított intézkedései közt a legelső ténykedés a legtöbbször az volt, hogy a külföldi munkásokat kiutasították, amikor is ezen az alapon a magyar munkások tízezrei vesztették el, az éveken át teljesített járulékfizetések ellenére, jogaikat.
III. A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet miután a betegségi és baleseti, valamint a foglalkozási betegségekre vonatkozó kérdéseket úgy a legkisebb szolgáltatások, mint a nemzetközi viszonyok tekintetében rendezte, az öregségi, rokkantsági és haláleseti biztosítás nemzetközi szempontból jelentős kérdéseinek szabályozását tűzte napirendre.
A magyar törvényhozás az 1933. évi Nemzetközi Egyetemes Munkaügyi Értekezlet által az iparban, kereskedelemben és a szabadfoglalkozásokban foglalkoztatott munkavállalóknak, úgyszintén az otthoni munkásoknak és háztartási alkalmazottaknak öregség, rokkantság és halál esetére kötelező biztosítása ügyében kidolgozott három egyezménytervezetet csak azért nem cikkelyezte még be, mert a háztartási munkások öregségi biztosítása egyelőre fel van függesztve. Egyébként az öregségi, rokkantsági, özvegységi és árvaság esetére szóló kötelező biztosítást szabályozó 1928:XL. törvénycikk szolgáltatásai az említett egyezményekben előírt legkisebb mértékeket általában meghaladják, úgyhogy ebből a szempontból a becikkelyezésnek nem volna akadálya.
IV. Már az imént említett egyezménytervezetek tárgyalásakor fölmerült az a kívánság, hogy az öregségi, rokkantsági és halálesetre szóló biztosításnak nemzetközi vonatkozásai rendeztessenek. Az erre irányuló törekvések azonban azok miatt az ellentétek miatt, amelyek a bevándorló valamint kivándorló országok érdekei között voltak, meghiusultak. Csupán az 1934. és 1935. években tartott XVIII. és XIX. Nemzetközi Egyetemes Munkaügyi Értekezleteken sikerült hosszas küzdelmek után ezeket az érdekösszeütközéseket - a magyar kiküldöttek által képviselt álláspont érvényesítése mellett - áthidalni.
