1937. évi XXIV. törvénycikk indokolása

az 1935. évben Genfben tartott Nemzetközi Munkaügyi Egyetemes Értekezlet által az öregség, rokkantság, halál esetére szóló biztosításban szerzett jogok fenntartására irányuló nemzetközi viszonosság létesítéséről tervezet alakjában elfogadott nemzetközi egyezmény (48. sz.) becikkelyezéséről * 

Általános indokolás

A XX. század első harmadának szociálpolitikai szempontból legnagyobb jelentőségű alkotása az öregségi, rokkantsági és halálesetre szóló társadalombiztosítás fokozatos kiépítése volt, amely a nyugati államok legnagyobb részében nem csupán az ipari, kereskedelmi és közlekedési vállalatokban alkalmazott munkavállalókra, hanem a mezőgazdasági munkásokra is kiterjedt.

A biztosítás kiépítésével elérni kívánt szociális cél jelentősége megkívánta, hogy a biztosítás kötelező legyen. A biztosítási kötelezettség kimondása nélkül ugyanis a munkavállalók jelentékeny része a társadalombiztosítás keretein kívül maradt volna és mivel ez esetben a biztosítás kötelékébe nem tartozókról öregségük, illetőleg hátramaradottaikról haláluk esetére a társadalombiztosítás részéről gondoskodás nem történnék, az ellátatlanul maradt aggok, özvegyek és árvák nagy számukkal a pauperizmust növelnék, az államok és községek szegényügyi és kórházi kiadásait fokoznák.

II. A kötelező társadalombiztosítás elve alapján a biztosításra kötelezett munkanemekben minden munkavállaló állampolgárságára, valamint alkalmazási idejének tartamára való tekintet nélkül a biztosítási járulékokat megfizetni kényszerült.

Az az idegen honos munkás, aki után az előírt legkisebb időn keresztül a biztosítási járulékokat megfizették és várománya ép volt, a biztosítási esemény bekövetkeztekor - akár sajátmaga, akár hátramaradt jogosult családtagja - az előírt szolgáltatásokat megkapta.

A biztosítási járadék élvezetére jogosultak a biztosítási intézmény államához csak annyiban voltak kötve, hogy külön államszerződés nélkül sem a biztosított, sem pedig annak járadékélvezetre jogosult családtagja az állam területét el nem hagyhatta. A külföldön vándorló munkás tehát, valamint annak családja, amennyiben a biztosítási járadék élvezetére való igényjogosultságát elveszteni nem akarta, nem költözhetett haza abba az államba, ahol született, amelynek állampolgára volt, hanem kénytelen volt abban az államban maradni, melyben a biztosítás történt; és e tekintetben közömbös volt, hogy az érzelmi okokon felül a megélhetés kedvezőbb feltételei, esetleg anyagi érdekek tették-e számára kívánatossá a hazavándorlást. Ez volt az egyik nehézség a külföldiek biztosítása szempontjából.

A másik nehézség viszont abban az esetben lépett előtérbe, ha a biztosított munkavállaló több állam területén dolgozott és így több különböző állam társadalombiztosító intézményének kötelékébe tartozott. Az a munkás, akitől a járadékokat a különböző társadalombiztosítási jogterületeken kényszer útján behajtották, elöregedve vagy megrokkanva igen gyakran ellátás nélkül maradt, ellátásáról pedig honossági állama kényszerült gondoskodni, holott gazdasági munkájának gyümölcseit a bevándorlási államok élvezték.

Aránylag kisebb sérelmet jelentett az az eset, amikor a több államban biztosított munkás legalább egyikben szerezte meg a járadékra való igényt, de kétségtelen, hogy az öregségi járadékoknak egy, bár igen sokszor jelentős része ilyenkor is elveszett a biztosított számára.

Különösen súlyossá vált a helyzet a gazdasági válság kitörésekor. A bevándorló országok hatóságainak a munkanélküliség csökkentése érdekében foganatosított intézkedései közt a legelső ténykedés a legtöbbször az volt, hogy a külföldi munkásokat kiutasították, amikor is ezen az alapon a magyar munkások tízezrei vesztették el, az éveken át teljesített járulékfizetések ellenére, jogaikat.

III. A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet miután a betegségi és baleseti, valamint a foglalkozási betegségekre vonatkozó kérdéseket úgy a legkisebb szolgáltatások, mint a nemzetközi viszonyok tekintetében rendezte, az öregségi, rokkantsági és haláleseti biztosítás nemzetközi szempontból jelentős kérdéseinek szabályozását tűzte napirendre.

A magyar törvényhozás az 1933. évi Nemzetközi Egyetemes Munkaügyi Értekezlet által az iparban, kereskedelemben és a szabadfoglalkozásokban foglalkoztatott munkavállalóknak, úgyszintén az otthoni munkásoknak és háztartási alkalmazottaknak öregség, rokkantság és halál esetére kötelező biztosítása ügyében kidolgozott három egyezménytervezetet csak azért nem cikkelyezte még be, mert a háztartási munkások öregségi biztosítása egyelőre fel van függesztve. Egyébként az öregségi, rokkantsági, özvegységi és árvaság esetére szóló kötelező biztosítást szabályozó 1928:XL. törvénycikk szolgáltatásai az említett egyezményekben előírt legkisebb mértékeket általában meghaladják, úgyhogy ebből a szempontból a becikkelyezésnek nem volna akadálya.

IV. Már az imént említett egyezménytervezetek tárgyalásakor fölmerült az a kívánság, hogy az öregségi, rokkantsági és halálesetre szóló biztosításnak nemzetközi vonatkozásai rendeztessenek. Az erre irányuló törekvések azonban azok miatt az ellentétek miatt, amelyek a bevándorló valamint kivándorló országok érdekei között voltak, meghiusultak. Csupán az 1934. és 1935. években tartott XVIII. és XIX. Nemzetközi Egyetemes Munkaügyi Értekezleteken sikerült hosszas küzdelmek után ezeket az érdekösszeütközéseket - a magyar kiküldöttek által képviselt álláspont érvényesítése mellett - áthidalni.


  Vissza az oldal tetejére