1938. évi III. törvénycikk indokolása

a rendőri büntetőbíráskodás körébe utalt egyes kihágások tettenért elkövetőinek a helyszínen való megbírságolásáról * 

Általános indokolás

A közúti közlekedés rendjének fenntartása és a lehetőleg balesetmentes és zavartalan közlekedés biztosítása egyike a legfontosabb feladatoknak, amelynek súlyát egyaránt érzi mind a közönség, - különösen a nagyvárosok lakossága - mind a hatóságok.

A gépkocsiforgalom fejlődése, a közúti forgalom biztosítása és a balesetek elhárítása terén mind súlyosabb feladatok elé állítja a hatóságokat. E súlyos feladatok megoldását a legcélravezetőbbnek látszó intézkedések haladéktalan foganatosításával még akkor is meg kell kísérelnünk, ha az minden tekintetben kielégítő eredményre nem is vezet.

A közúti közlekedés rendjének szabályozása terén korszakalkotó jelentősége volt az 1929. évben - 250,000/1929. B. M. szám alatt - kiadott úgynevezett közúti közlekedési kódexnek. Ez a rendelet a közúti közlekedés minden kérdését felöleli és azt lehet mondani, hogy ezeket a kérdéseket a mai kor követelményeinek minden tekintetben megfelelő módon szabályozza.

A közúti közlekedésre vonatkozó jogszabályainknak azonban egy nagy hiánya van, és ezt lépten-nyomon tapasztalhatjuk. Ez a nagy hiány az, hogy nincs intézményesen szabályozva egy olyan gyors és egyszerű eljárás, amely lehetővé tenné, hogy a közúti közlekedési szabályokat megszegőkkel szemben az azonnali megtorlás alkalmazható legyen a nélkül, hogy az a hatóságokra olyan munkatöbbletet jelentene, amellyel fizikailag sem tudnának megküzdeni. Ha a közlekedés rendjét ellenőrző közegek minden szabálytalanul közlekedő gyalogjárót megállítanának és személyi adatainak felvétele után azokat feljelentenék, akkor a rendőri bűntetőbíróságok személyzeti létszámát - többszörösen fel kellene emelni, mert olyan munkatöbblet áradna ezekhez a hatóságokhoz.

Maguk az ellenőrző közegek sem volnának képesek kötelességüket megfelelően ellátni, mert a személyi adatok felvétele - ami igen gyakran az őrszobára való bekíséréssel jár - minden idejét elvonná az ellenőrző közegnek.

Ez az oka annak, hogy ezeknek a kihágásoknak túlnyomó része megtorlatlanul marad, ami a közlekedés rendjének és a közönség rendhez szoktatásának szempontjából rendkívül káros, és az egyre növekedő forgalom következtében kihatásaiban napról-napra nagyobb jelentőségűvé válik.

A fentebb említett kihágási ügyeknek nagy része büntetőparanccsal nyerne ugyan elintézést, de a tapasztalat azt bizonyítja, hogy az ilyen egészen kisjelentőségű kihágások nagy tömegével kapcsolatban az eljárásnak még ez a módja is hosszadalmas és aránytalanul költséges.

Ezeken a nehézségeken kíván segíteni a kihágások elbírálásának gyorsítása és egyszerűsítése tárgyában az igazságügyminiszterrel együtt kiadott 920/1935. B. M. számú rendelet és különösen ennek a „helyszínen tettenérés esetében való ítélkezésről” rendelkező része. A rendelet azonban nem hozta meg azokat az eredményeket, amelyeket különösen a közlekedés zavartalansága követel.

Mindezekre tekintettel olyan megoldást kell keresnünk, amely ennek - az eléggé nem kárhoztatható - mai helyzetnek megszüntetése mellett nem jelent a hatóságoknak olyan munkatöbbletet, hogy az a közületek anyagi megterhelésével járna.

Megvizsgálva az egyes államok közlekedésrendészeti szabályait, sok államban megtaláljuk a helyszínen való bírságolás igen jól bevált intézményét.

A helyszínen való bírságolás rendszere jelenleg a következő államokban van meg:

1. Franciaországban,

2. Németországban,

3. Olaszországban,

4. Lengyelországban,

5. Csehszlovákiában,

6. Portugáliában,

7. Spanyolországban,

8. Bulgáriában,

9. Romániában,

10. Monakóban.

Külföldi példákhoz hasonlóan, nálunk is szükségesnek mutatkozik ilyen szabályozás behozatala, főként avégből, hogy a közlekedés rendjét hatékonyabban biztosítsuk. Nem annyira a gépjárműveknél van baj, mint inkább a gyalogjáróknál; különösen ezeknek megrendszabályozása szükséges azért, hogy a forgalmat zavaró hibákat kiküszöböljük.

Kétségtelen, hogy a helyszínen való bírságolás rendszerének is lehetnek hátrányai. Nem vitatható az sem, hogy annak bevezetése ellen büntetőjogi jogrendszerünk szempontjából indokolt aggályok támaszthatók. Szembeállítva azonban ezeket a hátrányokat és aggályokat azokkal a gyakorlati előnyökkel, amelyek a helyszíni bírságolás bevezetésével járnak, - a helyszíni bírságolás bevezetése mellett kell dönteni.

A helyszíni bírságolás rendszerének bevezetésével szemben - látszólag talán - leginkább megindokolható volna az az ellenvetés, hogy büntetőjogrendszerünk alapvető jogelveibe ütközik, ha a bíráskodást a hivatása magaslatán álló, magas szakképzettségű bíró helyett a rendőr- (altiszti) közegek fogják ellátni. Első pillanatra talán helytállónak látszik ez az érvelés, azonban, ha a helyszíni bírságolás rendszerének - a törvényjavaslatban lefektetett módon való - bevezetését vizsgáljuk, arra a megállapításra kell jutnunk, hogy ez az elvi aggály és ellenvetés nem állhat meg. A tervezet szerint az eljáró rendőrközeg nem fog bíráskodni és nem is lesz módjában mérlegelni azt, hogy a tett elkövetésének körülményei figyelembevételével milyen összegű bírságot szabjon ki. A belügyminiszter rendeletében ugyanis minden egyes kihágásra pontosan meg lesz állapítva, hogy milyen összegű pénzbírság alkalmazásának lehet helye.

A rendőrközeg szerepe a kihágás tényálladékának megállapításánál tulajdonképpen ugyanaz lesz, mint jelenleg. Az ellenőrző közegek ugyanis - a mai állapot szerint - ha kihágás elkövetésén tettenérnek valakit, a tényállás rövid vázolása mellett teszik meg a feljelentést. A helyszíni bírságolás rendszerének bevezetésével ez a helyzet csak annyiban fog változni, hogy a tettes - a belügyminiszter által összegszerűen megállapított - pénzbírság lefizetésével mentesül a feljelentés és a kihágási eljárás lefolytatása alól.

A helyszíni bírságolás bevezetésének elsősorban - nevelő hatása lesz az akár gyalog, akár járművön közlekedő közönségre. Már maga az a tudat, hogy a rendőrközegek az utcán a szabálytalanul közlekedőt pénzbírság lefizetésére szólíthatják fel, olyan fegyelmező hatással lesz a közönségre, hogy azt a rendszer bevezetését követőleg azonnal észlelni lehet majd az utcák forgalmában. Már maga ez a - kétségtelenül bekövetkező eredmény is a helyszíni bírságolás bevezetése mellett szól.

Részletes indokolás

Az 1. §-hoz

A törvényjavaslat felhatalmazást ad a belügyminiszternek, hogy rendelettel megállapíthassa azoknak a kihágásoknak a csoportját, amelyek elkövetőivel szemben a helyszíni bírságolás alkalmazható. A törvényjavaslat szerint a belügyminiszter a rendeletben pontosan fel fogja sorolni az egyes kihágásokat és összegszerűen minden felsorolt kihágásra vonatkozóan meg fogja állapítani, hogy az illető kihágás elkövetése miatt milyen összegű pénzbírságot lehet alkalmazni. A belügyminiszter 10 pengőnél magasabb összegű pénzbírságot nem állapíthat meg.

A 2. §-hoz

A kihágás tettenért elkövetője a pénzbírságot lefizetni nem köteles, ha azonban nem fizet, akkor ellene a kihágási eljárást meg kell indítani.

A törvényjavaslat tehát a tettenért egyén tetszésére bízza, hogy a helyszíni bírságolásnak aláveti-e magát vagy sem.

A 3. §-hoz

A 3. §-nak maguktól értetődő rendelkezéseivel kapcsolatban csupán a fiatalkorúakra vonatkozó (c pont) rendelkezés kíván talán közelebbi magyarázatot. Ezt a rendelkezést azért kellett felvenni, hogy a törvényjavaslat símuljon az 1908:XXXVI. tc. 17. §-ának ahhoz az irányelvéhez, hogy a fiatalkorúakra vagyoni természetű büntetés nem szabható ki. Az 1913:VII. tc. 69. §-a kimondja ugyan, hogy a fiatalkorút pénzbűntetéssel is lehet bűntetni, ha vagyona vagy keresete van. Ezt azonban ennél az eljárásnál figyelmen kívül kell hagyni, mert ez a körülmény a helyszínen igen ritka esetben volna azonnal megállapítható.


  Vissza az oldal tetejére