A műszaki ismeretek hatalmas előretörése nyomán a XIX. században erőteljesen fejlődött ki világszerte a gyáripar, a közlekedés és a kereskedelem. Az új gazdasági rend, amelyet a közgazdaságtudomány a kapitalizmus névvel nevez, Nyugat-Európában már a mult század első felében kibontakozott. Hazánkban ez a gazdasági folyamat több gazdasági, társadalmi és politikai tényező együttes közrehatása következtében mintegy félszázadnyi késéssel csak a hatvanas években indult meg.
Ebben a korszakban hazánk autochton népességének alig voltak olyan rétegei, amelyek a nagy tőkén felépülő új gazdasági életbe erőteljes cselekvő tényezőként léphettek volna be. A rövid idővel előbb felszabadult jobbágyságnak sem hajlama, sem iskolázottsága, sem vagyona nem volt ahhoz, hogy az új ipari és kereskedelmi életbe két keze munkáján felül mást is bele vigyen. A nemesség hosszú évszázadokon át csaknem kizárólagosan fegyverforgatással, mezőgazdálkodással foglalkozott és a közügyekben vett részt, az ipari és kereskedelmi vállalkozás neki idegen terület volt s éppen abban a korszakban, az ősi birtokrendszer és a patriarchális gazdálkodás gyökeres átalakulása következtében tőke és hitel hiánya miatt még megmaradt földbirtokával is csak nehezen boldogult. A városi polgárság még legkönnyebben vállalhatott volna vezető szerepet a kibontakozó új ipari és kereskedelmi életben, de ebben a társadalmi rétegben sem volt meg a kellő felkészültség ahhoz, hogy a kézműipar és a helyi kereskedés megszokott szűk köréből hirtelen a kapitalista termelés és a nagy vállalkozás világába helyezkedjék át. Ilyen viszonyok között mi sem volt természetesebb tehát, mint az, hogy ellenállás és versenytárs hiányában a kapitalisztikus új gazdasági élet első lehetőségeit a zsidóság szállotta meg, amelynek készsége a kapitalisztikus vállalkozásokra közismert. A zsidóság évszázadok óta jelentős szerepet vitt a pénz és a hitelgazdálkodásban, amire bizonyos mértékben rászorította őt az a kényszerű helyzet is, amely más foglalkozásoktól való eltiltása miatt a hitelműveletek lebonyolításában s a pénzgazdálkodásban számára szinte monopolisztikus szerepet biztosított. Erre a szerepre hazai zsidóságunknak megvoltak az anyagi lehetőségei is, mert a zsidóság már akkor tőkés osztálya volt az országnak. Az ipari és a mezőgazdasági életnek ez a zsidóságtól való megszállása nem volt jelentéktelen, mert a zsidóság száma már 1840-ben 241,000-re rúgott.
Természetes az is, hogy a gazdasági érvényesülésnek szinte korlátlan lehetőségei mintegy mágnesként vonzották hazánkba a külföldi zsidóságot is. A bevándorlás hatalmas méreteit mutatja az, hogy 1840-1871-ig a zsidóság száma 241,000-ről 553,641 főre, 1871-1900-ig pedig 851,378 főre szökött fel; ez a gyarapodás egyedül a természetes szaporodással nem magyarázható meg. A bevándorlás legközvetlenebb útja a dolog természete szerint Ausztria azon tartományaiból, amelyekben a zsidóság már abban az időben igen sűrű és nagyszámú településekben lakott, jelesül Galiciából és Bukovinából vezetett hazánkba. Bár sokan - maga Deák Ferenc is - sürgették a bevándorlás kérdésének törvényes rendezését, ez azonban különböző és ez alkalommal tüzetesen nem ismerhető okok folytán elmaradt.
Amikor a zsidóságról, szerepéről és megítéléséről beszélünk, nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a körülményt, hogy ez a bevándorolt, vagy sokszor csak átvándorlásban lévő réteg felfogásban, érzésben és egész szellemi habitusában nem tudott a hazai népesség egyéb rétegeihez idomulni.
A zsidóság hatalmas gazdasági térfoglalásához természetes következményképpen csatlakozott térfoglalásuk az összes értelmiségi pályákon, a sajtóban és az előadó-művészetekben. A mult század utolsó évtizedeinek szabadelvű politikai, közgazdasági, vámpolitikai, adózási viszonyai között a szociális kötelességekkel meg nem terhelt ipari, kereskedelmi és hiteléleti vállalkozás nagy nyereséget biztosított a gazdasági élet vállalkozóinak. A vagyon viszont biztosította a magasabb képzettség, a magasabb műveltség megszerzésének lehetőségét, aminek következtében a zsidóság elözönlötte most már a gazdasági pályákon felül a magasabb szellemi képesítéshez kötött szabad kereseti pályákat is, különösen az ügyvédi, az orvosi és a mérnöki pályát. A sajtó és az előadóművészet területének megszállását egyrészt a magasabb műveltség megszerzésének anyagi lehetőségei, másrészt az magyarázza, hogy a sajtóban és a színházban a zsidóság nem utolsó sorban a nyereséges vállalkozás lehetőségét látta és kereste.
A zsidóság folyton erősödő térfoglalásának sem a háború, sem a háború után az országra szakadt nemzeti, társadalmi és gazdasági válságok sorozata nem vetett gátat. Talán ez az egyetlen társadalmi és gazdasági folyamat a nemzet életében, amely a válságokon keresztül is nemcsak töretlenül folytatódott, hanem még erősödött is. Hazánk mai területén ugyan a zsidó lakosság számaránya az 1920. évtől - amelyben a legmagasabb mértéket, vagyis az ország összes lakosságának 5.9%-át érte el - csökkent, mert az 1930. évi népszámlálás adatai szerint számarányuk 5.1%, mégis a gazdasági életnek és a társadalmi életnek nem egy ágazatában újabb tereket foglaltak el. Így különösen az iparban több mint 4000, a kereskedelemben több mint 8000 fővel emelkedett a zsidó értelmiségi alkalmazottak száma, a kereskedelmi alkalmazottak között pedig még arányszámuk is megnövekedett 48.2%-ról 52.8%-ra. Ugyancsak növekedett az arányszámuk a sajtóban és az előadóművészet körében is.
A statisztikai adatoknak tudományos módszeres feldolgozása minden kétséget kizáróan tárja elénk azt a képet, hogy a zsidóság hazánkban minden vonatkozásban sokkal nagyobb teret foglal el a gazdasági életben, mint amennyi az ország lakosságában elfoglalt számarányának megfelel.
A zsidóságnak ez a szembetűnő gazdasági térfoglalása már a háború előtti időkben is nyugtalanságot keltett az ország egyéb társadalmi rétegeiben. Már a mult század utolsó évtizedeiben erős jelenségei mutatkoztak olyan törekvéseknek, amelyek a zsidókérdésnek politikai, társadalmi és gazdasági szempontból való megoldását sürgették. 1884-ben 17 képviselőből álló párt küldetett az országgyűlésbe, amely célkitűzéseinek előterébe e kérdés intézményes megoldását helyezte. Az 1894-ben megalakult katolikus néppárt ugyancsak a szabadelvű politikai irányzat következtében fellépett egyes társadalmi és politikai visszásságok ellen vette fel a harcot és a párt gyakorlati közéleti magatartásában is világosan felismerhetők voltak a zsidókérdés megoldására irányuló törekvések. Erősebb politikai szervezkedés a zsidóság térfoglalása ellen azonban csak a háború után indult meg.
A háború után megnehezült gazdasági viszonyok ugyanis fokozottabban terelték a figyelmet arra a jelenségre, hogy a zsidóság a háború, a forradalmak és a nyomukban járó gazdasági válságok ellenére is nemcsak megőrizte, hanem még gyarapította is egyébként is kiemelkedő gazdasági birtok- és értékállományát. Az ország népességének zsidó és nem zsidó társadalmi rétegei között az egyensúly megbomlása széles néprétegekben tudatossá lett. Társadalmi egyesületek, politikai pártok, magának a képviselőháznak is több pártja már nevükben, külsőleg, de programmjukban is kifejezésre juttatták, hogy a nem zsidó társadalmi rétegek gazdasági boldogulásának kérdésével foglalkozni kívánnak.
A közvéleménynek ez a megmozdulása érthető. A szerencsétlen trianoni békeszerződéssel megcsonkított országnak szűk területre szorult és gazdaságilag is meggyöngült közhatósági és társadalmi szervezete a fiatalságot a régi megszokott közpályákon nem tudta többé elhelyezni. Az elhelyezést kereső értelmiség száma ugyanis nem csökkent arányosan az ország területének kisebbedésével, mert Nagy-Magyarország területén az értelmiségi, különösen a közpályákat nagyobb részben a magyarság töltötte be, minthogy az értelmiségi osztály a magyarságban volt a legerősebb. A megcsonkított országnak tehát nemcsak egy aránytalanul nagy értelmiségi osztálynak kellett megélhetést biztosítania, hanem még gondoskodnia kellett azokról az ezekről is, akik az elszakított területekről a csonka ország területére húzódtak vissza. Észrevehetően megnövelte az értelmiségi pályákon elhelyezkedést keresők számát az is, hogy a falusi földmíves és a városi iparososztályból felfelé törekvők száma mindinkább jelentősebb lett az egyetemi és általában a magasabb műveltséget megszerzett ifjúságban. Tagadhatatlan, hogy a nemzetnek egyik legértékesebb rétege, az értelmiségi osztály válságos helyzetbe jutott. Ez a válság nemcsak egy aránylag kisebb számú társadalmi osztály gondja, hanem a társadalmi osztályok egymásrautaltságánál fogva a nemzet egészére nehezedik. Ebben a súlyos helyzetben, amikor az egyházak a lelki élet válságából, az állam pedig a társadalmi és gazdasági élet válságából a szociális és a nemzeti eszme fokozottabb érvényrejuttatásával és a népi összefogás erőteljes felkarolásával igyekeznek kivezetni a nemzetet, nem kerülheti el a figyelmet az a jelenség, hogy a nagytőkén felépülő modern kapitalista gazdasági rend előnyeit a népességnek egy aránylag kisebb számú, a nemzeti és a társadalmi együvétartozás gondolatától nem minden rétegében áthatott csoportja élvezi.
Azt az ellenvetést, hogy a magyar fajban az önálló vállalkozást igénylő gazdasági pályára nincsen meg a készség, a közvélemény nem tette magáévá. Ha a mult század hatvanas évei készületlenül találták is a magyarságot arra, hogy szinte egyik napról a másikra belevesse magát a szabadelvű közgazdasági és társadalmi elvek szinte korlátlan érvényesülése által előidézett kíméletlen gazdasági küzdelembe, azóta két emberöltő telt el, a mai generáció nem idegenkedik a gazdasági vállalkozás egyik formájától sem s műszaki, gazdasági ismeretek és nyelvtudás szempontjából is megfelel a kor követelményeinek.
A nemzeti közvélemény azt a helyzetet, amely a zsidóságnak az egyes kereseti pályákon történt túlzott térfoglalása miatt a népesség más rétegeinek a gazdasági életben való elhelyezkedését szerfelett megnehezítette, sem igazságosnak, sem ésszerűnek, sem pedig változhatatlannak elfogadni nem hajlandó és erre az sem szolgálhat okul, hogy a nagy vállalkozás mai fejlődésében és kétségtelen eredményeiben a zsidóság kezdeményező szerepének nagy jelentősége van. Az ipari, a gazdasági és hitelélet fellendülésének világszerte ható okai azok, amelyek Magyarországon éppúgy, mint máshol, a gazdasági élet ezen szektorának a multhoz képest egyre növekvő jelentőséget adtak. Az ipar fejlesztésének helyesen felismert szükségessége, a kereskedelem támogatását szolgáló intézkedések természetszerűen előmozdították az ipari, a kereskedelmi és hitelélet nagymértékű fellendülését és ezzel együtt kellett hogy járjon az ezen pályákon elhelyezkedett zsidóság gazdasági és társadalmi erejének igen nagy mértékű megnövekedése is.
Az egyensúlynak megbontását, amelyet a zsidóságnak az egyes gazdasági foglalkozásokban való aránytalan elhelyezkedése jelentett, még inkább jelentőssé tette az a körülmény, hogy a lakosságnak ez a rétege jelentős többségében nem érezte át a nemzet történeti hagyományait, ezek reá nézve nem jelentették ugyanazt az értéket, mint a lakosságnak többi, különösen autochton rétegeire.
Tény az, hogy a hazánkban lakó zsidó népesség nagyobb része és az ország lakosságának többi tömegei között felfogásbeli ellentét van, amely megnyilvánulásaiban áthat a kulturális és politikai élet legtöbb területére és amelyet csak még jobban kiélez a kereseti viszonyoknak a zsidóság javára történt szembetűnő eltolódása. Kétségtelen, hogy a megbontott egyensúlyt az ország érdekében helyreállítani nemcsak szükséges, de az ország mai társadalmi viszonyai között elkerülhetetlen nemzeti feladat és általános érdek fűződik ahhoz, hogy ennek az egyensúlynak helyreállítása nyugodt fejlődés útján, törvényes intézkedésekkel történhessék meg. A magyar alkotmány jellegzetességeihez és a magyar közélet ősi hagyományaihoz tartozik a közéleti kérdéseknek és a társadalmi problémáknak a felismert szükséghez és a békés evolució nagy elvéhez igazodó törvényes megoldása, ezeket a tradiciókat igazolják azok az intézkedések is, amelyek a zsidóság egészségtelen irányú térfoglalásának korlátozására eddig történtek. Ismeretesek azok a törvényes intézkedések, amelyek az egyetemeken életbeléptetett zárt létszám keretében a multhoz képest méltányosabb és igazságosabb arányszámot kívánnak biztosítani a főiskolákon a népesség nem zsidó többségének s ismeretesek azok a törvényhozási és kormányzati intézkedések is, amelyek a nem zsidó ifjúságot nagyobb mértékben törekedtek a gazdasági pályák felé terelni. Ugyanezt a célt szolgálják a kormánynak azok az intézkedései is, amelyek az értelmiségi munkanélküliség csökkentése végett a nem zsidó ifjúságot a gazdasági életben is igyekeztek elhelyezéshez juttatni. A kormánynak ezt a törekvését a gazdasági vállalatok általában megértéssel támogatták. Meg kell azonban állapítanunk, hogy akadtak olyan vállalatok is, amelyek a kormányzatnak a társadalmi egyensúly megóvása szempontjából oly nagy jelentőségű törekvésével szemben közömbösek maradtak. A törvényjavaslat indokolásához mellékelt statisztikai adatok beszélő bizonyságai ennek a közömbösségnek és egyúttal az eddig foganatosított intézkedések elégtelenségének is.
Ilyen körülmények között kötelessége a kormánynak, hogy törvény alkotásával és a törvényi rendelkezésekre felépítendő kormányzati intézkedésekkel indítsa meg és biztosítsa azt a folyamatot, amely szükségesnek látszik a végből, hogy a gazdasági életben és a szabad kereseti pályákon az egyensúlyt a zsidó és a nem zsidó társadalmi rétegek részvétele szempontjából helyreállítsa.
Kétségtelen, hogy azok az intézkedések, amelyek ennek az egyensúlynak helyreállítását célozzák, kényszerítően nyúlnak bele egyes társadalmi rétegeknek a gazdasági életben való mikénti részvételébe és kétségtelen az is, hogy az eddigi helyzettel szemben erős korlátozásokat jelentenek. A kormányzat úgy érezte azonban, hogy ezekre az intézkedésekre a társadalom békéjének és a gazdasági rend megóvásának érdekében feltétlenül szükség van.
Szükség van főként a nemcsak területében, népességében, de gazdasági lehetőségeiben is megcsonkított ország nem zsidó fiatal értelmiségének jogos elhelyezkedési és kereseti igényeinek méltányos kielégítése szempontjából, de abból a szempontból is, hogy a legutóbbi évtizedek közismert birtokpolitikai intézkedései következtében megszaporodott és új erőhöz jutott földmívesrétegek erre hivatott gyermekei a helyes és az egészséges társadalmi emelkedés követelményeinek megfelelően jussanak be az ország szellemi, kulturális és gazdasági életfolyamatait ellátó és irányító értelmiségi foglalkozások keretei közé. E szempontok figyelmen kívül hagyása és a kellő intézkedések elmulasztása beláthatatlan zavarokat és komplikációkat idézne elő az ország gazdasági és társadalmi életében és hátrányosan befolyásolná a békés nemzeti evolúció annyira kívánatos folyamatát.
Nem szükséges külön hangsúlyoznunk, hogy a zsidóság részvételének különösen a sajtóban és színművészetben való korlátozása egyúttal a magyarság hagyományos értékeinek erősebb kidomborítását célozza a szellemi életnek azokon a terein, amelyeknek a közvélemény és a közízlés kialakítására különös befolyásuk van. Tagadhatatlan ugyanis, hogy a magyar szellemiségnek aligha lehetnek aggálytalan kifejezői a zsidóságnak azok az elemei, amelyek a magyarságnak csak külső vonásait vették fel, de nem eresztettek még gyökeret több nemzedékkel a magyar talajba.
A törvényjavaslat a kérdés megoldására két úton törekszik. Egyrészt meghatározza, hogy a zsidók a szabad értelmiségi pályán működnek már fennálló vagy az ezúttal létesítendő kamaráiban milyen százalékos arányban lehetnek tagok; ezt kiegészítik az ügyvédek, a mérnökök és az orvosok tekintetében máris fennálló, az újságírók, a színészek és a színházhoz tartozó egyéb személyzet tekintetében ezúttal felállított azok a szabályok, amelyek megtiltják, hogy az illető foglalkozási körben más is működhessék, mint aki a kamara tagja. Másrészt szabályozás alá esik az is, hogy a gazdasági vállalatoknál, értelmiségi foglalkozási körökben milyen százalékos arányszámban alkalmazhatnak zsidókat.
Az arányszám megállapításánál tekintettel voltunk arra, miszerint egyes értelmiségi foglalkozási ágakban, mint pl. a közszolgálat, sőt a gazdasági élet egyes vállalkozásaiban is a zsidóság részvétele csak szórványosnak mondható, ezért a törvényjavaslat által szabályozni kívánt elhelyezkedési lehetőségeknél az országos arányszámot meghaladó mérték alkalmazását véltük helyesnek.
Mind a két irányban a törvényjavaslat csak az alapelveket tartalmazza, a részletek megállapítása a törvény végrehajtására fog tartozni.
Szorosan véve ugyan nem tartozik a jelen törvényjavaslat tárgykörébe, gyakorlati szempontokból mégis célszerűnek látszott, hogy ennek a keretében kérjük az 1931:XXVI. törvénycikkben foglalt és azóta évről-évre meghosszabbított felhatalmazás további meghosszabbítását is, minthogy ez is az ország gazdasági és hitelélete rendjének a megóvását célozza.
Szükségesnek tartottuk ezzel kapcsolatban a felhatalmazás körét a termelés folytonosságának biztosítását célzó rendelkezések megtételére is kibővíteni. Az ország jövő boldogulása és a nemzeti célok hatályosabb szolgálata szempontjából súlyos jelentősége van a termelés fokozásának és a termelési folyamat folytonosságának, amelynek biztosítása a kormánynak egyik legfontosabb törvényes feladata. Ennek a feladatnak ellátásához szükség van a megfelelő intézkedések megtételét lehetővé tevő törvényhozási felhatalmazásra.
Az általános indokolásban kifejtjük azokat a körülményeket, amelyek Magyarországon a mult század derekától kezdve a társadalmi és a gazdasági élet viszonyainak alakulására hatással voltak és ennek során a zsidóságnak vagyonban, valamint a gazdasági és szellemi élet terén az egyéb társadalmi rétegek rovására rendkívüli mértékben megerősödésére vezettek. Az erre nézve ugyancsak az általános indokolásban ismertetett statisztikai adatok alapulvételével immár halaszthatatlanul szükséges a társadalmi és gazdasági életben olyan egyensúlyi helyzet megteremtése, amelynek során az érvényesülésükben eddig elmaradt egyéb társadalmi rétegek egyfelől minden foglalkozási ágban, másfelől pedig az egyes foglalkozási ágak körén belül is a nagy nemzeti érdekeknek megfelelő jelentőséghez jutnak és fokozatosan mindenütt elérik a magyar társadalom életében az őket megillető vezetőszerepet.
Az említett statisztikai adatok nyilvánvalóvá teszik, hogy különösen a zsidóságnak a szellemi életben, a sajtó, a színművészet és a filmvállalkozás, de nem kevésbbé az úgynevezett szabad foglalkozások, úgyszintén a kereskedelmi, a hitelélet, a gyárvállalatok körében való térfoglalás volt az utolsó fél évszázadban egyéb társadalmi rétegek rovására rendkívül nagymértékű és nagyjelentőségű. Az ebben a körben szükséges intézkedéseknek igen sok részletre kell kiterjedniök. Társadalmi és gazdasági életünk zavartalan menete érdekében életbevágó jelentőségű, hogy minden intézkedés a meglevő körülményeknek és a megvalósítás lehetőségeinek a lehető legpontosabban számbavétele mellett gyorsan valósuljon meg. Nem lehet ugyanis kétséges, hogy társadalmi és gazdasági életünknek a törvényjavaslat 2-8. §-ában tervezett intézkedések segítségével való mélyreható átalakítása elkerülhetetlenül kihat a nemzetgazdaságnak és a társadalom mindenfajta életműködésének rendes menetére. Az ehhez szükséges nyugalmat mielőbb újból el kell érni.
Mindezeknél az okoknál fogva a szükségesnek felismert sürgős intézkedések megtételét nem lehet a törvényalkotásnak a dolog természete szerint hosszabb és bonyolultabb útjára bízni, hanem - a keretek pontos meghatározása mellett - felhatalmazást kell kérnünk a kormánytól arra, hogy a m. kir. minisztérium minden szükséges intézkedést rendeleti úton tehessen meg akkor is, ha az intézkedés egyébként a törvényhozás ügykörébe tartoznék. Erre nézve aránylag rövid - három hónapi - határidőnek meghatározása a nemzeti élet zavartalan menetének érdekében találja meg bővebb kifejtést nem kívánó magyarázatát.
I. Nem szorul különösebb hangsúlyozásra az, hogy a sajtónak, különösen pedig a hírlapoknak, tehát az időszaki vagy nem időszaki lapoknak milyen döntő jelentőségük van a nemzet szellemi és erkölcsi világnézetének kialakításában. A mai kor lelkületi, társadalmi és gazdasági berendezkedésében, amikor az élet erőltetettebb ütemű menete miatt a mindennapi élet gondjaitól fokozottabban meghajszolt átlagembernek, tehát a nagy tömegnek sem elegendő ideje, sem módja, sem kellő hangulati nyugalma nincs arra, hogy a sajtó tudosításait és egyéb közleményeit kellőképpen megbírálja, mérlegelje, vagy éppen ellenőrizze, fokozottabb mértékben előtérbe kerül a sajtó irányító szerepe. Fokozottabb jelentősége van tehát a sajtó munkásait terhelő felelősségnek. Nem szenvedhet kétséget, hogy a magyar nemzet legnyomatékosabb érdekeinek kormányzati figyelembevétele csak olyan sajtó működését engedheti meg, amely megfelel a magyar állam ezeresztendős története alatt az egyéni és közületi élet minden vonatkozását átható magyar nemzeti eszme és keresztény erkölcsi felfogás követelményeinek. Ennek a gyakorlati érvényesítését olyan szabályozás biztosíthatja legcélravezetőbben, amely a közvélemény kialakítására és irányítására legnagyobb befolyást gyakorló sajtó munkásait testületi szervezetben egyesíti s ezáltal lehetővé teszi egyfelől a sajtó nemzeti és keresztény szellemű működésének biztosítását, másfelől az ilyen szellemi működésre képes és alkalmas testület számára biztosítja az egyetemes közérdek által megszabott keretek között az önkormányzatát, amelyen keresztül a nemzet biztosítékot nyer arra, hogy a sajtószabadság nemes értelemben vett gondolata fog érvényesülni a szabadsággal való visszaélés helyett.
II. Azok a követelmények, amelyeket az ország egyetemes érdekeinek az előbbiekben kiemelt szempontjait a sajtóval szemben támasztanak, megfelelő mértékben fennállanak a színművészet tekintetében is. Ezeknek a követelményeknek gyakorlati megvalósítására ugyancsak a színművészet terén különböző működést kifejtő személyek testületi szervezete mutatkozik a legalkalmasabbnak.
III. Ezeknek a megfontolása alapján utasítja a javaslat - az 1. §-ban foglalt felhatalmazás általános körében - a minisztériumot arra, hogy akár időszaki, akár nem időszaki lap kiadója, szerkesztője vagy a lapnak állandó munkaviszonyban álló munkatársai számára sajtókamara felállításáról, színművészek, filmszínészek, színházi és filmrendezők, úgyszintén színművészeti és filmművészeti ügyvezetők és ügykezelők, valamint a színházaknál és a filmiparban alkalmazott művészi segédszemélyzet (karszemélyzet) részére színművészeti kamara felállításáról gondoskodjék. Ez az utasítás - az általános indokolásban kifejtett okokból - magában foglalja a sajtókamara, illetőleg a színművészeti kamara szervezetére és működésére vonatkozó részletes jogszabályok rendelettel történő megalkotását és természetesen lehetővé teszi azt, hogy a szükséghez képest esetleg több sajtókamara, illetőleg színművészeti kamara szerveztessék.
IV. A javaslat a szabályozásnak csupán legáltalánosabb elveit határozza meg: a részletes szabályok megállapítását a rendeleti szabályozás körébe tartozónak ismeri el. Ilyen általános elvként határozza meg a javaslat 2. §-nak második bekezdése azt, hogy akár időszaki, akár nem időszaki lap kiadója, szerkesztője vagy a lapnak állandó munkaviszonyban álló munkatársa - tehát a közvélemény kialakítására legnagyobb befolyást gyakorló sajtó munkása - csak az lehet, aki a sajtókamarának tagja. Ez a rendelkezés a sajtókamara szervezésének alapjául szolgáló - fentebb tüzetesen előtárt - megfontolás valódi sarkalatos alapja és azoknak a követelményeknek gyakorlati biztosítója, amelyek az ország egyetemes érdekeinek szolgálata szempontjából a sajtóval szemben felmerülnek. Ezért indokolt és szükséges, hogy ezt az alapelvet maga a törvényjavaslat juttassa kifejezésre s ezáltal megadja a sajtókamarára vonatkozó szabályozás alapjellegét. - Ugyanez az alapelv jut kifejezésre a 2. § utolsó bekezdésében, amely azt rendeli el, hogy színháznál, mozgófényképet előállító vállalatnál a 2. § első bekezdése b) pontjában meghatározott foglalkozás körében csak azt szabad alkalmazni, aki a színművészeti kamara tagja. Nem lehet azonban elzárkózni annak felismerésétől, hogy előfordulhatnak esetek, amikor az ország egyetemes érdeke szempontjából is kivételes értéket jelentő színművészi tehetség olyan személyben jelentkezik, aki egyébként nem felelne meg a színművészeti kamarai tagság szempontjából meghatározott képesítési kellékeknek. Nem lenne tehát indokolt az, hogy az ilyen személy el legyen zárva attól, - hogy színháznál vagy mozgófényképet előállító vállalatnál a színművészeti kamarai tagság hiánya miatt ne alkalmaztassék, sőt lehetnek kivételes esetek, amikor az ilyen személynek a színművészet körében való működése az ország egyetemes érdekei szempontjából egyenesen kívánatos. Ezen a megfontoláson alapul a 2. § utolsó bekezdésének az a rendelkezése, amely lehetővé teszi, hogy a kötelező színművészeti kamarai tagság alól a vallás- és közoktatásügyi miniszter indokolt esetben közérdekből kivételt tehet.
V. Számos külföldi állam szabályai rendelkeznek sajtókamara, illetőleg színművészeti kamara szervezéséről. A javaslatot azonban sem a testületi szervezésre vonatkozó általános megfontolásnál, sem a szabályozás alapgondolatainak meghatározásánál nem vezeti külföldi példák követése. A javaslat a sajtókamara, illetőleg a színművészeti kamara szervezésével a legsajátosabb magyar nemzeti célokat kívánja megvalósítani, mint amiképpen a javaslat minden rendelkezése erőteljes magyar nemzeti szellemi értékelés terméke. A különböző élethivatások testületi szervezésének alapgondolata egyébként is megfelel a magyar jogi szemlélet irányának. Erre mutat az ügyvédi, közjegyzői, mérnöki, orvosi, kereskedelmi és iparkamarai, mezőgazdasági kamarai szervezet. A javaslatnak a sajtókamara és a színművészeti kamara szervezésére vonatkozó rendelkezései tehát végeredményképpen a magyar nemzeti jogfejlődés történeti és tételes értékeinek talajából nőttek ki.
Ennek a §-nak rendelkezései a legközvetlenebb értelmi összefüggésben állanak a 2. § második és harmadik bekezdésében foglalt rendelkezésekkel. Amiként a 2. § két utolsó bekezdése, úgy a 3. § is a sajtókamara, illetőleg a színművészeti kamara szervezésére vonatkozó alapelveket határozza meg. A kötelező kamarai tagság elvét összhangzatosan egészíti ki a javaslat alapjául szolgáló erőteljes magyar nemzeti szellemű értékelésnek az a folyománya, amely szerint a sajtókamarának, illetőleg a színművészeti kamarának tagja csak magyar állampolgár lehet. A tagságnak azonban egyéb feltételei is vannak, amelyek közül csak példaképpen említem meg a képesítésre, a magyar nemzeti szempontból meghatározott megbízhatóságra, az erkölcsi feddhetetlenségre vonatkozó kellékeket. Ezeknek a kellékeknek a meghatározása a javaslat rendszerében a részletes szabályozás körébe tartozik, ezért a javaslat 3. §-a erre nézve akként rendelkezik, hogy a tagság egyébb feltételeit a minisztérium rendelettel határozza meg.
Az általános indokolásban statisztikai adatok felsorakozásával rámutattunk arra, hogy a zsidóság egyfelől aránytalanul helyezkedett el a kereseti életpályákon, másfelől különösen az ország fővárosában aránytalanul nagy részében helyezkedett el s ennek folytán a főváros szellemi, erkölcsi és gazdasági súlyának az egész országra kiható jelentőségénél fogva nem kívánatos mértékben rányomta a maga bélyegét az egész országnak szellemi, erkölcsi és gazdasági életnyilvánulására. Erre nézve a javaslat szóbanlévő szabályozásának körében részletesebb tájékoztatással szolgálnak a következő adatok:
Az 1920. évben Magyarországban volt 1063 lapszerkesztő és hírlapíró, tehát időszaki vagy nem időszaki lapnak állandóan alkalmazott kereső munkatársa. Ebből zsidó volt 365, vagyis 34.3%. Ugyanebben az évben Budapesten volt 752 lapszerkesztő és hírlapíró, ebből zsidó volt 297, vagyis a budapesti lapszerkesztők és hírlapírók 39.5%-a.
Az 1930. évben a csonkaország egész területén volt 1514 lapszerkesztő és hírlapíró; ebből zsidó 480, vagyis 31.7%. Ugyanebben az évben Budapesten volt 1141 lapszerkesztő és hírlapíró; ebből zsidó 412, vagyis 36.1%.
Az 1935. évben Budapesten volt 1441 lapszerkesztő és hírlapíró; ebből zsidó 508, vagyis 35.3%.
Ha tehát figyelembe vesszük, hogy a zsidóság aránya az ország összes lakosságához képest 1920-ban 5.9%, 1930-ban 5.1%, Budapesten 1920-ban 23.2%, 1930-ban 20.3%, szembetűnően tárul elő az, hogy a zsidóság milyen aránytalanul foglal helyet az újságírók között s hogy különösen milyen nagy mértékben szállotta meg az újságírói kereső foglalkozást az ország fővárosában!
Ha nem is ilyen nagyarányú, de mégis aránytalan mértékű a zsidóság elhelyezkedése a színművészeti kereső foglalkozások körében is. Erről az alábbi adatok tájékoztatnak:
1920-ban volt az ország egész területén 2293 színész és színésznő, beleértve a filmszínészeket is; ebből zsidó 521, vagyis 22.7%.
1930-ban a színészek összes száma az ország egész területén 1970; ebből zsidó 475, azaz 24.1%.
Különösen jellemzőek ebben a körben is a Budapestre vonatkozó adatok. A budapesti színészek száma 1920-ban: 1366; ebből zsidó 379, vagyis 27.7%. Tíz évvel később, 1930-ban volt Budapesten 1168 színész, közülök 354, azaz 30.3% zsidó. 1935-ben a budapesti színészek összes száma 1269, akik között még mindig 339, azaz 28.7% a zsidó.
Ezek a számadatok - utalva az általános indokolásban a történeti fejlődés figyelemmel kísérésével rendszeres összefoglalásban ismertetett adatokra - szembetűnően mutatják a zsidóság hatalmas arányú előnyomulását és gyökeres intézkedés szükségét kiváltó térfoglalását minden téren, de különösen az értelmiségi kereső foglalkozások körében. Ez az előnyomulás az életviszonyok minden vonatkozásában hátrányosan érezhető módon megbontotta a társadalmi és a gazdasági élet egyensúlyát. A társadalmi és a gazdasági élet egyensúlya nélkül nem lehet állandóan vagy tartósan biztos egyéni és közületi életberendezést fenntartani. A történelem tanúsága szerint mindig az egyensúly megbontása idézte elő a társadalmi és az állami élet megrázkódtatásait. Ezeknek elkerülése végett kell egyensúlynak lenni a társadalom, az állam, a nemzet életében éppúgy, mint amiképpen egyensúlynak kell lenni a közületi élet kisebb csoportosulásaiban s magának az egyes embernek életében is. A jogi szabályozásnak ez az egyetemes érvényű alapelve teszi az emberi élet egyéni- és közületi megnyilvánulásait értékelve irányító törvényhozói és kormányzati működésének elemei kötelességévé, hogy a társadalom és a gazdasági élet egyensúlyának hatályos biztosítása érdekében kellő időben megtegye mindazokat a rendelkezéseket és intézkedéseket, amelyek az adott viszonyok közt célravezetőknek mutatkoznak.
Ezeken a megfontolásokon alapul a javaslat 4. §-ának az a rendelkezése, amely szerint a sajtókamara, úgyszintén a színművészeti kamara tagjaiul zsidókat csak olyan arányban lehet felvenni, hogy számuk a kamara összes tagjai számának húsz százalékát ne haladja meg.
Figyelembe véve azt, hogy a zsidók arányszáma ezidőszerint az ország összes lakosságának 5.1%-a - Budapesten, amely a hírlapírók és a színművészek számra és irányító súlyra nagyobb részét foglalja magában, - 20.5%-a - a 20%-ban meghatározott arányszám igazságosnak, helyesnek és tárgyilag keresztülvihetőnek mutatkozik.
A hazáért a legnagyobb áldozatot hozó hadirokkantak és tűzharcosok javára tanúsított méltányosságot jelenti a 4. § második bekezdésének a rendelkezése, amely szerint a 20%-ba nem lehet beleszámítani a hadirokkantat és a tűzharcost.
Minthogy a nemzeti közfelfogáshoz való alkalmazkodás hosszabb folyamat eredménye lehet csupán, a törvényjavaslat azt a rendelkezést tartalmazza, hogy a zsidóság számarányának meghatározásánál a zsidók javára megállapított 20%-ba kell számítani azokat, akik főleg a proletárdiktatura bukása után közismert okokból tértek át valamelyik keresztény vallásra. Budapesten az 1919. évben - augusztus hó 1. napja után - megállapíthatóan 5655, 1920-ban 1260 zsidó tért át keresztény vallásra. Ezt a megfontolást veszi figyelembe a 4. § második bekezdésének az a rendelkezése, amely szerint azt a zsidót, aki az 1919. év augusztus hó 1. napja előtt tért át valamely más felekezetbe és azóta megszakítás nélkül ugyanannak a felekezetnek tagja, vagy aki ilyen szülőktől származik, a 20%-ba szintén nem lehet beleszámítani.
Az időpont meghatározásánál szerepet játszott az a körülmény, hogy az 1919-1936-ig terjedő 18 esztendő alatt a kikeresztelkedéseknek a száma kétszer annyi volt, mint az azt megelőző 1895-1918-ig terjedő 24 éves időszakban. Viszont ez időpontot azért teszi a javaslat 1919 augusztus 1-ére, mert azok, akik a szerencsétlen emlékű Károlyi Mihály kormány és a tanácsköztársaság idején tértek át valamely keresztyén vallásra, tehát olyan időben, amikor a zsidósághoz való tartozás éppenséggel nem jelentett hátrányt, - ezzel a magyarság többi rétegeihez való idomulásuknak a tanújelét adták.
A 4. §-ban a sajtókamara tekintetében javasolt az a rendelkezés, amely szerint annak tagjaiul zsidók csak olyan arányban vehetők fel, hogy számuk a kamara összes tagjai számának húszszázalékát ne haladja meg, egymagában nem lehetne a kitűzött cél szempontjából eléggé hatályos. A sajtókamara tagsága biztosíthatja a sajtó munkásai javára a hivatási önkormányzat minden előnyét és ennek az önkormányzatnak körében a kamara tagjaival szemben felelősségrevonás érvényesítésének a lehetőségét, külön kell azonban jogszabályban gondoskodni arról is, hogy akár időszaki, akár nem időszaki lapnál képességeikkel összhangban álló munkakörhöz és megfelelő keresethez juthassanak azok a magyar rétegek, amelyeknek megérdemelt és közszempontból is feltétlenül szükséges érvényesülését a jelen törvényjavaslat egyéb rendelkezései is szolgálják. A jelen § ezt egyfelől a törvényjavaslat 4. §-ában a sajtókamara tagjaira meghatározott számaránynak az időszaki és a nem időszaki lapok állandó munkaviszonyban álló munkatársai létszámára kiterjesztésével, másfelől annak kimondásával kívánja elérni, hogy a húszszázalékos arányt nem csupán a munkatársi viszonyban alkalmazottak létszáma, hanem a lapvállalat ilyen munkaviszonyban álló alkalmazottai illetményeinek arányos elosztása során is érvényesíteni kell.
A jelen § az előbb részletezett intézkedések megvalósítására mintegy másfél évi határidőt kíván megszabni. A sajtónak a közvélemény irányítására kiható és a nemzeti érdekek szempontjából általában fennálló nagy jelentősége megköveteli ezt az aránylag rövid határidőt. De nem is lehetne hosszabb határidőt megszabni annak következtében, mert ha a törvényjavaslat 2. §-ának második bekezdése értelmében akár időszaki, akár nem időszaki lapnak kiadója, szerkesztője vagy állandó munkaviszonyban álló munkatársa csak a hivatási önkormányzat új testületeként felállított sajtókamara tagja lehet, akkor ezzel összhangban kell az ilyen munkatársaknak, mint a sajtókamara tagjainak munkaviszonyát is szabályozni. Nyilvánvalóan ellentétben volna a jelen törvényjavaslat szempontjából alapvető jelentőségű elgondolással akár a sajtókamara felállításában és eredményes működésében való késedelmeskedés, akár az, hogy a sajtó munkásainak sajtókamarai tagsághoz kötött munkaviszonya tekintetében ne azonnal a sajtókamara működésének megkezdésétől kezdve valósítsuk meg a nemzet szempontjából életbevágó jelentőségű követelményeket.
Az alapvető szempontok sérelme nélkül szükséges és lehetséges rugalmasságot a m. kir. miniszterelnöknek indokolt esetben kivétel engedélyezésére kiterjedő utasítási joga biztosítja.
Természetes az, hogy sem a számarány, sem ezzel kapcsolatban az illetmények arányosságának a követelményét nem lehet érvényesíteni azokra a lapokra, amelyek kizárólag hitéleti kérdésekkel és a felekezet ügyeivel foglalkoznak.
A jelen törvényjavaslatban foglaltaknak alapjául szolgáló elvi szempontokból egyfelől a színművészeti kamara tagsága és másfelől az egyes színházaknál, valamint a mozgófényképet előállító egyes vállalatoknál alkalmazott színművészek, művészeti ügyvezetők és ügykezelők, rendezők és művészi segédszemélyzet arányszáma között ugyanaz az összefüggés áll fenn, mint az előző 5. § indokolásában kifejtettek szerint egyfelől a sajtókamara tagjai és másfelől az időszaki lapoknak állandó munkaviszonyaiban álló munkatársai között. Ebből az következik, hogy a színházak és a mozgófényképet előállító vállalatok előbb megjelölt alkalmazottainak arányszáma és illetményük arányos elosztása tekintetében ugyanazokat a szabályokat kellene alkalmazni, amelyeket a jelen törvényjavaslat 5. §-a sajtótermékek munkatársaira megállapít. A színművészet és a filmművészet jellegének, a legkülönbözőbb életviszonyokkal való összefüggésének, a színművészeti és a filmművészeti pályához való különleges hivatottságnak, úgyszintén a szín- és filmművészeti vállalkozás tervszerűségének minden szempontból való figyelembevétele mindezekkel a megfontolásokkal szemben olyan részletes rendelkezéseket követel meg a törvényjavaslat céljának eredményes megvalósítása érdekében, amelyek törvényi szabályként célszerűen nem alkothatók meg. Ezen a téren tehát a törvényjavaslat 1. §-ában foglalt felhatalmazással összhangban és az 1. § indokolásában kifejtetteknek megfelelően a vallás- és közoktatásügyi miniszternek kell rendelkezési jogot biztosítani.
A csonkaország területén működő ügyvédek, orvosok és mérnökök vallás szerint alakuló megoszlásának áttekintése a következő képet mutatja:
1. Az ügyvédek között az 1930. évi népszámlálás adatai szerint
| római katolikus | 1685 | |
| görög katolikus | 31 | |
| református | 774 | |
| ágostai evangélikus | 233 | |
| görög keleti | 6 | |
| zsidó | 2693 | |
| egyéb | 51 |
A 2780 nem zsidó ügyvéddel szemben áll tehát 2693 zsidó ügyvéd, vagyis az összes ügyvédek 49.2%-a. Az ügyvédjelöltek országos létszámában a zsidóság aránya 34.9%.
Az 1930. évi népszámlálásnak Budapest székesfővárosra vonatkozó adatai szerint az ügyvédek között
| római katolikus | 778 | |
| református | 275 | |
| ágostai evangélikus | 112 | |
| zsidó | 1523 | |
| egyéb | 42 |
1207 ügyvéddel szemben áll tehát 1523 zsidó ügyvéd, a budapesti ügyvédek 55.8%-a.
A § figyelembe veszi az ügyvédi rendtartásról szóló 1937:IV. tc. 51. és 52. §-ban a felvétel korlátozása tekintetében foglalt rendelkezéseket is.
A munkaviszony egyes kérdéseinek szabályozásáról szóló 1937:XXI. törvénycikk és a végrehajtása érdekében kiadott miniszteri rendeletek az őstermelés, a közszolgálat és a közforgalmú közlekedési vállalatok körén kívül eső minden munkaviszony tekintetében a munkaidőt, a legkisebb munkabért és az évenkénti fizetéses szabadságot szabályozták. A munkaviszonynak ugyancsak az 1937:XXI. törvénycikkben meghatározott területein kívánja most szabályozni a jelen törvényjavaslat az egyes társadalmi rétegeknek a magánvállalatoknál tisztviselői, kereskedősegédi vagy más értelmiségi munkakörben való alkalmazását is. A szabályozás alapelve ezen a téren is ugyanaz, mint amelyet a törvényjavaslat 5. §-a az időszaki és nem időszaki lapnál állandó munkaviszonyban álló munkatársul alkalmazottakra megállapít. A szabályozás módja szempontjából azonban különbséget kell tenni aszerint, hogy az 1937:XXI. törvénycikk hatálya alá eső magánvállalatnál értelmiségi munkakörben foglalkoztatottak száma tíz vagy ennél több-e, vagy tíznél kevesebb. Az alkalmazottaknak tíznél kisebb száma esetére a harmadik bekezdésben annak a rendelkezésnek törvénybe iktatását javasoljuk, hogy a zsidó és a nem zsidó alkalmazottaknak az 1938. évi március hó 1. napján fennállott arányszámát a zsidó alkalmazottak javára megváltoztatni nem szabad.
2. Az orvosok országos létszámának a szóbanlévő szempontokon alapuló megoszlása az 1930. évi népszámlálás adatai szerint a következő:
a) Az 1429 főből álló hatósági orvosok között keresztény 1321, zsidó 198, vagyis 13.9%;
b) a kórházi és egyéb gyógyintézeti orvosok 1940 főből álló országos létszámában nem zsidó 1592, zsidó 348, vagyis 17.9%;
c) a társadalombiztosító intézeti és vállalati orvosok 965 főből álló országos létszámában nem zsidó 810, zsidó 155, vagyis 16.1%;
d) a magánorvosok 3948 főből álló országos létszámában nem zsidó 1797, zsidó 2151, vagyis 54.5%.
Budapest székesfőváros orvosainak 2225 főből álló - valamennyi orvost, tehát a köz- vagy magánszolgálatban álló orvosokat is magában foglaló - létszámában 1494, vagyis 67.2% a zsidó.
3. A magánmérnököknek 1170 főből álló országos létszámában az 1930. évi népszámlálás adatai szerint 356, vagyis 30.4%, a budapesti 782 magánmérnök között pedig 282, tehát 36% a zsidó.
II. Ezek az adatok minden további okfejtés nélkül is indokolják a 7. §-nak azt a rendelkezését, amely szerint ügyvédi, mérnöki vagy orvosi kamara tagjaiul a 4. § első bekezdése alá eső személyeket csak olyan arányban lehet felvenni, hogy számuk az összes tagok számának 20%-át ne haladja meg. Minthogy pedig az ismertetett adatok tanusága szerint a már működő ügyvédek, orvosok és mérnökök száma általában meghaladja a javaslat által meghatározott arányszámot, a javaslat gondoskodik a javaslat által meghatározott arányszám fokozatos eléréséről. A 7. §-nak erre vonatkozó rendelkezése, amely a zsidóságnak az országos létszámban elfoglalt százaléka arányában biztosítja az új felvételt, megfelel a javaslat alapgondolatának is, a gyakorlati megvalósulást biztosító méltányosságnak is.
A 2. § utolsó bekezdésében biztosított kivétel indoka megfelelően fennállhat a 7. § szabályozása alá tartozó esetben is, ezért a 7. § is lehetővé teszi azt, hogy az illetékes miniszter a kamara felterjesztésére indokolt esetben közérdekből kivételt tehessen.
Sokkal nagyobb jelentőségű ennél a tíz vagy ennél több alkalmazott értelmiségi munkakörben foglalkoztató vállalatokra javasolt szabályozás. Különösen ebből a szempontból érdemelnek figyelmet az alább következő statisztikai adatok.
Az 1910. évi népszámlálás adatai szerint Magyarország lakosainak 5%-a volt zsidó, ugyanekkor az ipar körében 10%, a kereskedelmi és hitelélet körében 51.8% volt a zsidók száma.
Magyarország mai területén a magyarországi zsidóságnak az ország egész népességéhez viszonyított 1930. évi 5.1%-os országos arányával szemben a zsidók száma az 1930. évben a kereskedelem és hitel csoportjában 40% volt; ugyanekkor a zsidóság az ipari foglalkozások körében a tisztviselők között 33.4%, az önállók között 11%, az egyéb segédszemélyzet soraiban 5.6%-kal; a kereskedelem és az ipar egyesített csoportjában a tisztviselők között 47.6%-kal, az önállók között 45,6%-kal, a segédszemélyzet soraiban 29.1%-kal szerepelt. Az 1920-1930. évek között az iparban több mint 4000-rel, a kereskedelemben közel 8000-rel növekedett meg a zsidó tisztviselők száma, sőt a kereskedelmi tisztviselők között még arányszámuk is erősen megnövekedett 48.2%-ról 52.8%-ra.
A zsidóság tulajdonában levő nagyipari és nagykereskedelmi vállalatokról nehezen lehet kellően tájékoztató statisztikai adatokhoz jutni, mert azoknak jelentős része jogi személy tulajdonában van. A népszámlálás csak azoknak a nagyvállalatoknak a tulajdonosait tudja kimutatni amelyeknél a tulajdonosok nem jogi, hanem természetes személyek. Ennek a rendszernek megfelelően az 1920. évben a nagyipari vállalatok 721 tulajdonosáról lehetett a vallási adatokat megállapítani; ezek közül 357, tehát 49.5% volt zsidó. Ugyanekkor 152 nagykereskedelmi vállalat közül 120, vagyis 78.9% volt zsidók kezében. Ha az ipari és a kereskedelmi nagyvállalatokat összefoglaljuk, akkor kiderül, hogy az 1920. évben 51%-nak, az 1930. évben pedig 51.3%-nak volt zsidó tulajdonosa.
Ha most már azokat a nagyvállalatokat külön vizsgáljuk, amelyeknek csak egy tulajdonosuk van, akkor kiderül az is, hogy a vállalat zsidó tulajdonosa az 1930. évben átlagosan 63.9%-ban, nem zsidó tulajdonosa 26.2%-ban alkalmazott zsidó tisztviselőt; ha pedig a vizsgálódás során azokat a vállalatokat vesszük szemügyre, amelyeknek két tulajdonosuk van, akkor arra az eredményre jutunk, hogy az 1930. évben azoknál a vállalatoknál, amelyeknek mindkét tulajdonosa nem zsidó, 32%-ban, azoknál, amelyeknek egyik tulajdonosa nem zsidó, a másik zsidó, 47.5%-ban, végül azoknál a vállalatoknál, amelyeknek mind a két tulajdonosa zsidó, 73.6%-ban alkalmaztak zsidó tisztviselőket.
Mindezek az adatok nem csupán a jelen §-ban javasolt megoldás jelentőségét és szükségességét világítják meg, hanem a megoldás irányát is kijelölik akként, amint ezt a jelen § második és harmadik bekezdése tartalmazza. Jelesül az értelmiségi munkakörben tíz vagy ennél több alkalmazottat foglalkoztató vállalatok körében gondoskodni kell a jelen § első bekezdésében meghatározott 20%-os arányszámnak egyenletes eléréséről akként, hogy a vállalati tisztviselők létszámának és illetményeinek arányosabbá válása olyan időpontra következzék be, ameddig a rendelkezésre álló idő alatt az eredmény elérése a nemzetgazdaságra és a magángazdaságra egyaránt káros zökkenő lehetősége nélkül bizonyossággal várható.
Az értelmiségi munkakörben tíznél kevesebb alkalmazottat foglalkoztató vállalatoknál a kitűzött célt részletes szabályozás és hosszabb határidő megállapítása nélkül kívánja a törvényjavaslat elérni, annak az előbb már érintett egyszerű megoldásnak a révén, hogy az alkalmazottaknak az 1938. évi március hó 1. napján fennállott arányszámát a zsidó alkalmazottak javára megváltoztatni nem szabad.
Az 1931:XXVI. törvénycikk felhatalmazást adott a minisztériumnak arra, hogy a gazdasági és a hitelélet rendjének, továbbá az államháztartás egyensúlyának biztosítása érdekében szükséges intézkedéseket rendeleti úton tehesse meg még akkor is, ha a rendelkezés egyébként a törvényhozás hatáskörébe tartoznék. Ezt a felhatalmazást az idézett tc. §-ának első bekezdése időben korlátozta, amidőn kimondta, hogy e felhatalmazás az 1932. évi június hó végével megszűnik. Az így megszabott határidőt az 1932:VII. törvénycikk az 1933. évi június hó 30. napjáig, az 1933:X. törvénycikk az 1934. évi június hó 30. napjáig, az 1934:XV. törvénycikk az 1935. évi június hó 30. napjáig, az 1935:IX. törvénycikk az 1936. évi június hó 30. napjáig, az 1936:XVIII. törvénycikk az 1937. évi június hó 30. napjáig, végül az 1937:X. törvénycikk az 1938. évi június hó 30. napjáig meghosszabbította.
A legutolsó időben az államháztartás helyzete jelentékenyen megjavult és az 1931. év derekán fennállott helyzethez képest mai közgazdasági helyzetünk is jelentős javulást mutat. Honvédségünk fejlesztése, valamint gazdasági és szociális berendezéseink megerősítése és korszerű színvonalra emelése azonban ezidőszerint is olyan erőfeszítést követel az államháztartástól és a nemzetgazdasági élettől, hogy a gazdasági és a hitelélet rendje, továbbá az államháztartás egyensúlyának biztosítása érdekében az 1931:XXVI. törvénycikkben a minisztériumnak első ízben adott és az előbb részletezett meghosszabbítások útján mindmáig fenntartott felhatalmazás ezentúl is elkerülhetetlenül szükséges. Éppen az előbb megjelölt célból szükséges erőfeszítések és külkereskedelmi versenyképességünk fokozása követelik meg a felhatalmazás körének a termelés folytonosságának biztosítását célzó rendelkezések megtételére kiterjesztését is.
Már az 1931:XXVI. tc. 9. §-a szerint vétség miatt lehetett büntetni azt, aki a gazdasági helyzetet vagy a hitéletet károsan érintő hírt kohol vagy valótlan hírt terjeszt. Minthogy a tapasztalat szerint ez a rendelkezés a védelemre szoruló érdekek szempontjából nem volt kielégítő, szükségessé vált, hogy az előbb már idézett 1937:X. tc. 2. §-a a most megjelölt vétségre vonatkozó rendelkezés helyébe a következő rendelkezést iktassa: „Amennyiben a cselekmény súlyosabb büntető rendelkezés alá nem esik, vétséget követ el és egy évig terjedhető fogházzal büntetendő, aki olyan hírt kohol vagy olyan valótlan hírt terjeszt, amely a közrendet vagy a köznyugalmat zavarhatja vagy az ország külső politikájának érdekét veszélyeztetheti, avagy az ország gazdasági helyzetét vagy hiteléletét károsan érintheti.
Az 1937:X. tc. 1. §-a értelmében a most idézett vétségre vonatkozó rendelkezés hatálya az 1938. évi június hó 30. napján megszűnnék. Minthogy azonban a minisztériumnak az 1931. XXVI. törvénycikkben első ízben adott felhatalmazást a termelés folytonosságának biztosítására vonatkozó kiegészítéssel a jelen § szerint továbbra is fenntartani kívánjuk és ugyanazok az érdekek, amelyek az 1937:X. tc. 2. §-ának megalkotására egy évvel ezelőtt irányadók voltak egyébként is fennállanak, szükségesnek mutatkozik az e §-ban foglalt vétségi rendelkezésnek továbbra is fenntartása.
Az 1937:X. tc. 2. §-ában meghatározott vétség tényállás elemei felölelik azt az egész kört, amelyben a vészhírterjesztés hatályos jogunkban az 1931:XXVI. törvénycikknek hatályon kívül helyezett 9. §-án felül az 1930:III. tc. 80. §-a és az 1879:XL. tc. 40. §-a értelmében büntetés alá esik. Ennek következtében már az 1937:X. tc. 3. §-a kimondta azt, hogy mindaddig, amíg a 2. §-ban meghatározott vétségre vonatkozó rendelkezés hatályban van, az 1879:XL. tc. 40. §-a és az 1930:III. tc. 80. §-a nem nyer alkalmazást. Az 1937:X. tc. 2. §-ának hatályban tartásából éppen ezért az is következik, hogy ezzel együtt hatályban kell tartani az 1937:X. tc. 3. §-ában az előbb megjelölt korábbi törvények büntető rendelkezései alkalmazásának kizárásáról foglalt rendelkezést is.
A törvényjavaslatban foglaltaknak megfelelő rendelkezések végrehajtásának fentebb többször hangsúlyozott sürgős szükségessége megkívánja, hogy a törvény már kihirdetése napján hatályba lépjen.
A törvény eredményes végrehajtása csak úgy lehetséges, ha ennek során rendelkezésre állanak a szükséges tájékozódást mindenkor biztosító adatok. Ennek érdekében kell a törvényben adatszolgáltatási kötelességről és az adatszolgáltatás helyességének ellenőrzéséről rendelkezni.
Az értelmiségi munkanélküliség leküzdése már hosszabb idő óta tárgya a kormányzati politikának. Ezen a téren sem lehet megnyugtató eredményt elérni a szükséges adatszolgáltatás és az erre vonatkozó ellenőrzés biztosítása nélkül. Ilyen kötelezettséget azonban szintén csak törvényben lehet megállapítani.
A 10. § a törvény rendelkezéseinek megtartását kihágási büntetés megállapításának lehetősége útján is biztosítani kívánja. A rendelkezések megtartásához olyan nagy érdekek fűződnek, hogy helyénvaló, ha a kihágásért kiszabható büntetés legmagasabb tétele a jelen törvényjavaslatban foglaltak szempontjából is az 1931:XXVI. tc. 3. §-ában meghatározott mérték szerint, vagyis az elzárásbüntetés két hónapig terjedhető elzárásban, a pénzbüntetés legmagasabb összege pedig az 1928:X. tc. 5. §-ában a vétségekre megállapított legmagasabb összegig, vagyis 8,000 pengőig terjedően állapíttatik meg.
Mindezek a rendelkezések nem szolgálhatják hatályosan a jelen törvényjavaslatnak megfelelő törvény alkalmazását abban a remélhetőleg kivételes esetben, ha valamely vállalat a törvény rendelkezéseinek makacsul ellenszegül és ezeket megállapíthatóan megszegni vagy kijátszani törekszik. Ezzel a lehetőséggel szemben javasoljuk azt a rendelkezést, hogy a minisztérium a törvény rendelkezéseit megszegő vagy kijátszó vállalat élére a vállalat költségére vezetőt rendelhet mindaddig, amíg a rendelkezéseknek a vállalat eleget nem tett.
