A javaslat az állam rendje és a társadalom békéje ellen irányuló legfontosabb bűncselekmények elbírálására olyan bíróságot szervez, amely a ma működő büntető törvényszékektől részben eltérő szervezetű s amelynek eljárására részben eltérő szabályok lesznek irányadók. Nincs szó azonban kivételes bíróságról abban az értelemben, mintha ezek a bíróságok a rendestől eltérő anyagi büntetőjogi szabályok alkalmazásával és a bűnvádi perrendtartás elveitől merőben elütő eljárás szerint járnának el és nincs szó arról sem, hogy ebben a bíráskodásban olyan személyek vegyenek részt, akik a hatályos jog szerint bíráskodásra nem hivatottak. Ellenkezőleg a bíráskodást a javaslat nem veszi ki a rendes bíróságoknak és a hivatásos bíráknak működési köréből. Elsőfokon a kir. ítélőtáblák székhelyén működő kir. törvényszékek, Budapesten a kir. büntető törvényszék fognak eljárni. Ugyanezeknek a törvényszékeknek az eddigi jogszabályok (1897:XXXIV. tc. 15. § ut. bekezdése, 1921:III. tc. 12. §) szerint már is kizárólagos és kivételes illetékességük van az 1-7. pontokban felsorolt cselekmények nagyobb részére, így a felségsértésre, a hűtlenségre, a lázadásra és az állami és társadalmi rend hatályosabb védelméről szóló törvényt sértő bűncselekményekre (1-3., 5. p.), úgyszintén az izgatásra (4. p.), ha az utóbbit sajtó útján követték el.
Az a rendelkezés, hogy a törvényszék ítélkező tanácsa öt tagból álljon, azt célozza, hogy az elsőfokú bíróságnál úgy a ténykérdés, mint a jogkérdés eldöntése a gyorsaság mellett az alaposságot is biztosító fokozottabb eljárási garancia mellett történjék, mintegy a kétfokú perorvoslat mellőzésének ellenértékeként. Hasonló okból ugyanígy határozta meg az elsőfokú bíróságok szervezetét az 1915:XIX. tc. 16. §-a a háború idején elkövetett súlyosabb államellenes bűncselekmények tárgykörében.
Az öttagú külön tanács hatáskörét a § 1-7. pontjai úgy határozzák meg, hogy az az ott felsorolt törvényekben, illetőleg törvényfejezetekben meghatározott minden bűncselekményre, azok közelebbi megjelölésére és súlyosságára tekintet nélkül kiterjedjen. Ide tartoznak majd az említett pontok alá eső vétségi esetek is. A javaslat ugyanis nem azt tervezi, hogy az általa szervezett bíróság a különösen súlyos esetekben szigorú büntetéseket kiszabó bíróságként szerepeljen, mint a rögtönítélő bíróság - hanem inkább gyorsan és különös hozzáértéssel eljáró szakbíróságot kíván teremteni az állam rendjét sértő bűncselekmények bizonyos csoportjaira. Habár több oldalról nyomatékosan merült föl az a kívánság, hogy legalább az 1921:III. tc. 8. §-ában meghatározott nemzetgyalázás vétsége kivétessék a külön tanács hatásköréből, arra tekintettel, hogy ezek a cselekmények az állam ellen irányuló többi deliktumok közt aránylag nagy számban fordulnak elő és nagy többségükben csekélyebb súlyúak. A javaslatnak ellentétes álláspontja viszont arra támaszkodik, hogy az 1921:III. törvénycikkben foglalt minden bűntett és vétség az említett törvénycikk 12. §-a értelmében amúgyis a kir. ítélőtáblák székhelyén működő kir. törvényszékek hatáskörébe tartoznak és hogy az említett vétségnek az 1921:III. törvénycikk rendelkezéseibe ütköző egyéb bűncselekményektől különösen az idézett tc. 7. §-ában meghatározott bűntettől, illetőleg vétségtől megkülönböztetése esetleg csak az ítélethozás időpontjában válik véglegessé.
A robbantószer és robbanóanyag előállításával, tartásával és használatával elkövetett bűncselekményeknek a felsorolásba felvételét - habár ezek nem közvetlenül az állam ellen, hanem esetleg magánszemélyek ellen irányuló cselekmények eszközeiként szerepelhetnek, vagy ilyen bűncselekményekkel lehetnek összefüggésben - az indokolja, hogy ezek a cselekmények mindig súlyosan sértik a közrendet és hogy az esetek túlnyomó részében mégis felforgató mozgalmak előmozdítására szolgálnak.
A javaslat - céljának feladása nélkül - nem zárhatta ki az öttagú külön tanács hatásköréből a sajtó útján elkövetett cselekményeket sem. A forradalmi jellegű mozgalmak egyik főeszköze éppen a célzatos sajtótermékek terjesztése; tehát a büntetőtörvénybe ütköző szervezkedés részesei között nem lehet különbséget tenni a szerint, hogy a sajtó eszközeivel vagy a nélkül szolgálták-e valamennyiüknek közös célját. A külön bírói szerv létesítésének pedig az is egyik vezető gondolata, hogy - valamely mozgalmat vagy szervezkedést egyöntetű jogi meggyőződésből kiindulva - törvényellenesnek bélyegezhessen és ezen az alapon ítélkezhessék annak minden egyes résztvevője felett.
Ugyanezen okból a fiatalkorúakat (a 12-18. évesek) sem lehetett kivenni az öttagú külön tanács hatásköréből már csak arra tekintettel sem, hogy tapasztalat szerint a fiatalkorúak különleges bűncselekményeinek büntetőjogi elbírálását a felnőttek gyakran igyekeznek a maguk mentesítésére kihasználni, fiatalkorúaknak előtérbe tolásával. Önként értetik, hogy miután a fiatalkorúakra hatályos anyagi jogi szabályokat a javaslat 1. §-ában meghatározott bíróság is alkalmazni köteles, ehhezképest ez a bíróság sem hagyhatja figyelmen kívül ügydöntő határozatában azokat a különleges szempontokat, amelyek a fiatalkorúak bűncselekményeinek elbírálásában általában irányadók s amelyek a rideg megtorlás helyett a fiatalkorúak megmentésének gondolatát helyezik előtérbe és módot nyujtanak nemcsak büntető, hanem elsősorban nevelést célzó rendelkezések alkalmazására is. Nem lesz tehát akadálya a jövőben sem annak, hogy az öttagú tanács, ha a fiatalkorú terhelt jövőbeli magaviselete és erkölcsi fejlődése szempontjából azt tartja kívánatosnak, hogy a fiatalkorú ügyét dorgálással, próbárabocsátással vagy javítónevelésének elrendelésével intézze el, sőt esetleg az eljárást egészen mellőzhesse (1913:VII. tc. 23. §). Természetes azonban, hogy a bíróság a megfelelő esetben kellő szigorral is felléphet a fiatalkorúval szemben és súlyos fogházbüntetést is szabhat ki, amelynek tartama a legsúlyosabb esetekben tizenöt évig terjedhet (1913:VII. tc. 68. §).
Az öttagú külön tanács elnökét (elnökhelyettesét) és tagjait (póttagjait) a kir. ítélőtábla elnöke évenként jelöli ki. Ez is biztosítékul szolgál arra, hogy a kivételes bíróság összeállítása körültekintéssel és előre, nem pedig a felmerült egyes büntetendő cselekmények figyelembevételével tehát esetenként fog megtörténni. A kir. ítélőtábla tanácselnökeinek és bíráinak esetleges bevonása azt célozza, hogy az arra képzettségüknél, szakbeli jártasságuknál fogva legalkalmasabb bírákból legyen összeállítható, szükséghez képest esetleg több öttagú tanács legyen alakítható és hogy ebben a nagyobb élettapasztalatokkal rendelkező, idősebb bíráknak közreműködése igénybevehető legyen akkor is, ha azok már a kir. ítélőtáblán teljesítenek szolgálatot. Az igazságszolgáltatás rendjét ez az ideiglenes beosztás már azért sem zavarhatja meg, mert a javaslat rendelkezései értelmében a kir. ítélőtábláknak mint fellebbviteli bíróságoknak ebben az eljárásban nem lesz szerepük.
Külön ki kellett mondani ebben a §-ban, hogy az eljárás nem válik semmissé azáltal, mert az öttagú tanács nem osztja a vádlónak a vád tárgyává tett bűncselekmény minősítésére nézve elfoglalt jogi álláspontját és ennek dacára az ügy érdemében határoz. A minősítés tekintetében ugyanis - az úgynevezett tettazonosság keretében - a bíróság nincs kötve a vádló indítványához (Bp. 325. § második bekezdése).
Megtörténhetik tehát az az eset, hogy a bíróság a vád tárgyává tett cselekményt nem vonja az 1. §-ban felsorolt bűncselekménycsoportok egyike alá sem. Ebből pedig az következnék, - ha az öttagú tanácsnak a vádtól eltérő ilyen minősítése jogerőssé válik - hogy a bíróság olyan ügyben ítélt, amely különben nem tartozott az ötöstanács hatáskörébe. Abból a célból tehát, hogy a javaslat elejét vegye minden olyan értelmű jogi vitának, hogy az ötöstanács az említett esetben hatáskörét hivatalból nem vizsgálta, illetőleg nem szállította le (Bp. 15. §) s ehhezképest hivatalból figyelembe veendő semmisségi okot valósított meg (Bp. 384. § 4. pontja és utolsó bekezdése), ebben a §-ban világosan rendelkezik a felől, hogy az eljárás érvényét ez a körülmény nem érintheti.
A javaslat szükségesnek tartja, hogy módosítsa egyes bűncselekmények törvényes büntetési tételét; nevezetesen azokat a büntetési tételeket, amelyeket az 1. § 1-7. pontjaiban felsorolt büntetendő cselekmények közül a hatályos jog államfogházzal büntet. (Alkotmány elleni felségsértés, lázadás és izgatás egyes esetei.) A büntetőtörvénykönyv az akkori különleges történelmi helyzet és közhangulat hatása alatt állott, amikor pl. a felségsértésnél különbséget tett aszerint, hogy a bűncselekmény a király személye vagy az állam területi épsége ellen irányult-e vagy pedig az alkotmány ellen és az utóbbi esetben fegyház helyett államfogházat állapított meg (Btk. 129. §). Ma már alig lehetne megindokolni az állami élet alapelemei közt a büntetőjogi védelem szempontjából tett ezt a megkülönböztetést. A Btk. megalkotása óta szerzett tapasztalatok azt mutatják, hogy ma a politikai és a közönséges bűncselekmények határai egyébként is összefolynak és hogy az államfogháznak a veszélyesebb büntettesekre nincs meg a kellő visszatartó hatása. Ennek tanulságából a következtetést törvényhozásunk egyébként már az utóbb alkotott törvényekben le is vonta. Az 1930:III. törvénycikk a hűtlenség újraszabályozásánál és az 1921:III. törvénycikk az állami és társadalmi rendet sértő bűncselekmények szabályozásánál teljesen mellőzte az államfogháznak büntetési nemül felhasználását, holott e téren is „politikai” jellegű cselekményekről volt szó.
Mindezeknél fogva a javaslat az 1. § 1-7. pontjaiban meghatározott bűncselekmények esetében államfogház helyett fegyházat, illetőleg börtönt rendel kiszabni, a büntetési nem megváltozása azonban a törvényben meghatározott tartamot nem érinti. A fiatalkorú terheltekre nézve is megszűnik az államfogház megállapításának (1908:XXXVI. tc. 26. § 5. bek.) lehetősége és ahelyett a fiatalkorúra fogházbüntetést kell kiróni, a fiatalkorúak fogházbüntetésének rendes időbeli keretei között. Eme rendelkezés következtében államfogház helyett börtön-, illetőleg fegyházbüntetés alá fog esni a Btk. már említett 129. §-án felül a Btk. IV. fejezetének 152., 153., 154., 156. és 158. §-ai alá eső lázadás, továbbá a Btk. 171. §-a alá eső felhívás és a 173. §-ába ütköző lázítás bűncselekménye is.
A katonai büntetőbíráskodás körében az 1930:III. tc. 85. §-a - bár általában emeli a Btk.-ben a felségsértésre meghatározott büntetéseket - a 3. pontjában és utolsó bekezdésében mégis - kivételesen - öt évig, illetőleg három évig terjedhető államfogházbüntetést rendel. E helyett - a javaslat tárgyalt rendelkezése folytán - öt-, illetőleg háromévi börtön lesz a büntetés. Következetlenség lenne ugyanis, ha a katonai büntetőjog éppen a legsúlyosabb államellenes bűncselekménynél a polgári büntetőjognál enyhébb álláspontot foglalna el.
Az 1921:III. tc. 1. §-ában meghatározott büntetendő cselekmény törvényes fogalmát - a változott viszonyok követelményeihez képest - ki kell terjeszteni az olyan mozgalomra vagy szervezkedésre is, amely csupán a felületes - megtévesztő - látszat szerint nem erőszakkal kíván célba jutni.
A javaslat 5. §-a az ilyen büntetendő mozgalomnak vagy szervezkedésnek ismérvét a mozgalom vagy a szervezkedés módjából kétségtelenül megállapíthatónak tartja és példaképpen emeli ki csupán ilyen mód különösen jellegzetes ismertető jeléül a titkosságot az esküvel fogadalommal vagy ünnepélyes ígérettel kötelezést. Az ilyen körülményekből ugyanis a mozgalom vagy szervezkedés felől már alig lehet kétséges, hogy a törvényes jogrend erőszakos megváltoztatásának veszélyét rejti magában.
A jelen § alá eső bűncselekmény ennélfogva csak külső megjelenésében tűnik fel más elbírálás alá esőnek, veszélyességében s ehhez képest lényegében azonban nem különbözik az 1921:III. tc. 1. §-a szerint a hatályos jogban büntetendő hasonló bűncselekménytől.
Miután a javaslat törvényhozói értelmezéssel kiterjeszti az 1921:III. tc. 1. §-ának fogalmát a jelen §-ban foglalt bűncselekményre: nem lehet kétség a tekintetben, hogy az 1921:III. tc. későbbi §-aiban az 1. §-ra történő hivatkozásában mindig annak a jelen §-ban kiterjesztett törvényes fogalmát kell érteni és hogy ehhez képest az 1921:III. tc. 13. §-ának megfelelően a rögtönbíráskodást a jelen §-ban meghatározott büntetendő cselekményre is el lehet rendelni.
Ebben a §-ban azt az általános alapelvet szegezi le a javaslat, hogy az 1. § alá eső büntetendő cselekmények miatt folyó eljárás egész folyamán és természetesen az ötöstanács eljárásban is a rendes bűnvádi perrendtartás és az azt kiegészítő és módosító szabályok rendelkezéseit kell alkalmazni, amennyiben a jelen törvény rendelkezései eltérést nem állapítanak meg.
E § az előkészítő eljárást szabályozza. Rendelkezései szerint az öttagú tanács elé tartozó büntetendő cselekmények miatt folyamatba tett eljárásban vizsgálatnak nincs helye, azt a nyomozás pótolja. Ez a szabályozási mód nem jelent szakítást a bűnvádi perrendtartás alapelveivel, mert hiszen a mai jogunkban is (1921:XXIX. tc. 7. §) aránylag csak igen szűk körben kerülhet sor bűnügyi vizsgálatra. Ugyanúgy ismeretes az a bevált elv, hogy a nyomozást a kir. ügyészség maga is teljesítheti (1921:XXIX. tc. 5. §). Az egyes nyomozási cselekmények közül: tanú megesketését, tanú vagy szakértő nyilatkozásra kényszerítését, lefoglalt postai küldemény felbontását azonban e § kiemeli a kir. ügyészség hatásköréből és ezeket a cselekményeket bírói hatáskörbe utalja. Mert ezeknek a nyomozási cselekményeknek a jellege olyan, hogy azokban - garanciális szempontból - a bírói közreműködés kívánatosnak mutatkozik.
Minden egyéb előkészítő perrendi cselekmény tekintetében a kir. ügyészséget ugyanazok a jogok is megilletik, mint amelyek a bűnvádi perrendtartás szabályai szerint a vizsgálóbírót megilletik. Ez a szabály különben természetesen folyik abból az elvből, hogy csak egyfázisú perelőkészítés lévén: az anyaggyüjtő szakba eső minden eljárási jogkört lehetőleg a kir. ügyészség kezébe kell összpontosítani.
Ehhez képest a kir. ügyészség tanúkat, szakértőket hallgathat meg, szemlét tarthat, a bizonyítékok lefoglalása, a bűnjeleknek esetleg a sértett részére kiadása, házkutatás, személymotozás megtartása és a terhelt letartóztatásba helyezése iránt intézkedhetik.
A kir. ügyészség részére biztosított - a gyors és hatásos eljárás lényege szerint szükséges - ezt a tág perelőkészítő jogkört a § azzal az eljárási biztosítékkal veszi körül, hogy a kir. ügyészség intézkedése és határozata ellen ehelyütt is megtartja mindazt a perorvoslati lehetőséget, amelyet a bűnvádi perrendtartás egyébként az egyes nyomozási és vizsgálati cselekmények esetén a feleknek biztosít.
Ha tehát a kir. ügyészség intézkedésével szemben a bűnvádi perrendtartás szerint előterjesztésnek, a vizsgálóbíró határozata ellen pedig felfolyamodásnak van helye, a javaslat rendelkezéseinek megfelelően teljesített perelőkészítés során is: előterjesztés, illetőleg a vizsgálóbírói jogkörben eljáró kir. ügyészség határozata ellen felfolyamodás nyujtható be az öttagú külön tanácshoz.
Az öttagú tanácsnak az ilyen perorvoslat tárgyában hozott határozata ellen - a javaslatban foglalt egyszerűsítési, gyorsítási elvnek megfelelően - további perorvoslatnak nincs helye.
Külön szabályozza ez a § a kir. ügyészség által elrendelt előzetes letartóztatás ellen használható felfolyamodást, mert a személyes szabadság korlátozását jelentő ilyen vádhatósági határozattal szemben külön - a javaslat rendszerének megfelelő - biztosítékokat kívánt meghonosítani.
Az egyszerű és gyors eljárásból következik, hogy az öttagú külön tanács a kir. ügyészségnek a letartóztatás tárgyában hozott határozatát haladéktalanul felülvizsgálni tartozik, ehhez képest kötelezi a javaslat az öttagú tanácsot, hogy a felfolyamodás tárgyában az ötös tanács negyvennyolc óra alatt határozni köteles. Tehát az a kérdés: vajjon a terhelt letartóztatásban marad-e, vagy sem, e § rendelkezéséhez képest felfolyamodás esetében negyvennyolc óra alatt a független bíróság döntése elé kerül. Az öttagú bírói tanács azután legjobb belátása szerint dönthet, hogy a terheltet szabadlábra vagy pedig letartóztatásba helyezi-e, illetőleg a letartóztatást a foganatbavételtől számított tizenöt napig (Bp. 147. §) vagy pedig a főtárgyaláson hozandó érdemleges határozatig (Bp. 267. § második bekezdése) tartja-e fenn.
A § rendelkezése szerint: a fenntartott előzetes letartóztatás rendszerint a főtárgyaláson hozandó érdemleges határozatig tart. Ez a rendelkezés nem jelenti szigorúbb elvi intézkedésnek meghonosítását a terhelt szabadságkorlátozása tekintetében. Mert a Bp. 267. § második bekezdésében foglalt szabály, hogy a vádtanács vádhatározatában elrendelt vagy fenntartott letartóztatás - külön meghosszabbítás nélkül - a főtárgyaláson hozandó érdemleges határozatig érvényes. Minthogy pedig a javaslatban szabályozott eljárásban a vádtanácsnak nincs szerepe, a letartóztatás kérdésében döntő öttagú külön tanács - a dolog természete szerint - szükségképpen azt is megvizsgálja, hogy terhelt ellen a bűnvádi eljárás folytatására alapul szolgáló bűncselekmény nyomatékos gyanuja fennforog-e és hogy megállapíthatók-e a letartóztatásnak a törvényben meghatározott feltételei az öttagú külön tanácsnak olyan gyakorlata, hogy terhelt letartóztatása esetében az előzetes letartóztatást a főtárgyalásig hozandó határozatig egyúttal meghosszabbítja, egyfelől minden tekintetben megnyugtató módon helyettesíti a vádtanácsnak a rendes eljárás során hasonló jogkörben hozott ilyen határozatát, másfelől pedig a javaslatnak különösen a perelőkészítés és érdemleges perszak eljárási fázisait áthidaló, gyakorlatias rendszerébe összhangzatosan símul bele.
Új és további garanciális elv, hogy az öttagú külön tanács az általa már elrendelt vagy fenntartott letartóztatás okait bármikor hivatalból is megvizsgálhatja, s ehhez képest - ha indokoltnak látja - a terheltet bármikor szabadlábra helyezheti. Ez a rendelkezés azután - a személyes szabadságkorlátozás biztosítékainak megóvása szempontjából - a javaslat rendszerével összhangban kiegészíti és megnyugtató módon ellensúlyozza azt a rendelkezést, hogy az öttagú külön tanácsnak sem a terhelt őrizetben vagy letartóztatásban tartása, sem pedig biztosíték nélkül vagy biztosíték mellett szabadlábrahelyezése tárgyában hozott határozata ellen perorvoslatnak helye nincs.
A perorvoslati jognak - további felfolyamodásnak - ehelyütt lényegében ugyanama okból nem lehet helye, mint amely eljárási egyszerűsítési és gyorsítási elvénél fogva a perorvoslatot a 7. § is kizárja.
Ez a § a perelőkészítő és érdemleges perszak közé ékelt vádtanácsi kifogási eljárást küszöböli ki. A javaslat szerint tárgyalandó bűnügyek tekintetében tehát lényegében ugyanazt a perrendi helyzetet honosítja meg, mint amilyen a törvényszéki egyesbíró, valamint az 1930:XXXIV. tc. (Te). 111. §-ában felsorolt esetek kivételével - egyéb törvényszéki hatáskörbe utalt ügyek tárgyalásánál már most is hatályban van. A vádtanács elé tartozó kifogási eljárást az 1921:XXIX. tc. 10. §-a, valamint az 1930:XXXIV. tc. 111. §-a éppen azért küszöbölték ki, illetőleg korlátozták a bűncselekményeknek igen szűk körére, mert a gyakorlati tapasztalat azt mutatta, hogy a vádtanács előtt folyó kifogás érvényesítése: túlnyomó részben csak az ügy elhúzását célzó alaki jog érvényesítése volt.
A javaslatnak az eljárás gyors lefolytatására és a büntetendő cselekmény hatásos megtorlására irányuló célkitűzésével: a vádtanács előtt érvényesíthető kifogási eljárásnak igénybevétele semmiképpen sem volna összeegyeztethető. De ilyen külön vádtanácsi kifogási eljárásra nincs is szükség! A javaslat ugyanis a Bp. eredeti vádtanácsi eljárásánál sokkal hatályosabb rendelkezéseket tartalmaz annak biztosítására, hogy a vádirat a főtárgyalás kitűzése előtt alapos megvizsgálásban részesüljön. A jelen § rendelkezése szerint ugyanis a vádiratot az ítélkező bíróság - az öttagú külön tanács - elnökénél kell benyujtani. A vádiratot - már annak kikézbesítése előtt - úgy az elnök, mint pedig az öttagú külön tanács megvizsgálja. (Bp. 268. §) és határoz abban a kérdésben: van-e helye további eljárásnak, különösen a főtárgyalás kitűzésének.
Az öttagú külön tanács a vádiratnak ezt a rostálását alaposan fogja megejteni! Nemcsak annál az oknál fogva, mert a terhelt éppen olyan keretben (Bp. 257. §) tehet kifogásokat a vádirat ellen, mint a rendes eljárásban esetleg a vádtanács előtt, hanem azért is, mert az öttagú külön tanácsnak, mint az ügy érdemében ítélkezésre hivatott bíróságnak elsőrangú érdeke, hogy csak olyan ügyben tűzzön ki tárgyalást, amelyen a vádirattal közölt ügyirat adataiból kitűnőleg bűnösséget megállapító határozathozásra van kilátás.
Ezzel az elvi tétellel függ össze a jelen §-nak ama rendelkezése, hogy az öttagú tanács nemcsak kifogás alapján, hanem hivatalból is megtehet - még pedig már a főtárgyalás kitűzése előtt is - minden olyan intézkedést, amelyet az előbb említett körülménynek - jelesül terhelt várható elítélésének - eleve tisztázása végett szükségesnek tart. Ehhez képest akár a fél kérelmére, akár hivatalból - utóbbi esetben a vádirat kikézbesítése előtt is - a felek meghallgatását rendelheti el s ezután a vádiratot hivatalból észlelt törvényes ok (Bp. 264. § 1-6. pontja) alapján elutasíthatja; ha pedig az ügyet még kellőképpen tisztázottnak nem látja, nyomozást rendelhet el (Bp. 262. §); más esetben viszont hatáskörét szállíthatja le (263. §) vagy az eljárást függesztheti fel (265. §).
Ha még hozzávesszük ehhez, hogy az öttagú külön tanács mindezt az intézkedését a terhelt kifogásaira a főtárgyalás megtartásáig bármikor utóbb is megteheti: a jelen javaslatban szabályozott eljárásból a vádtanács közreműködésének kiiktatását semmiféle perjogi aggodalom nem kísérheti.
A Bp. 304. § utolsó bekezdése szerint a vádlotthoz az elnökön kívül sem közvetlenül, sem az elnök közvetítésével senki kérdést nem intézhet. A jelen § a vádlotthoz közvetlenül intézhető kérdés jogát az itten szabályozott eljárás rendjén az ítélőbíróság tagjainak, a vádlónak és a védőnek is megadja.
Ez a rendelkezés kizárólag az anyagi igazság kiderítésének célját szolgálja abból a tapasztalatból szerzett meggyőződésből, hogy tévedett a Bp. hatályos fentebb hivatkozott rendelkezése amely zaklatást látott a feleknek ilyen keretű kérdezési jogában.
Ennek a §-nak egyszerű és természetes indoka az, hogy több ember több fő, több szem többet lát! Az öttagú külön tanács tárgyalását vezető elnök figyelmét a vádlott meghallgatása során kikerülheti olyan körülmény, amelyet viszont a tanács tagjai, a vádló, a védő, esetleg nyomban észlelnek. Már pedig a bűnvádi eljárás egyik legfőbb céljául szolgáló tárgyi igazságnak lehetőleg pontos - minden mellékes tekintettől elvonatkoztatott - kiderítése azt kívánja meg, hogyha a tanácstagok, a vádló vagy a védő olyan kérdést tudnak intézni a vádlotthoz, amelyet a tárgyalási elnök még nem tett fel, de amely kérdés az ügy tisztázását szolgálja és a tárgyi igazság kiderítését előbbre viszi: megadassék a jelen §-ban felsorolt személyeknek is a vádlotthoz közvetlenül intézhető kérdezés joga.
Ez a § a perorvoslatok tekintetében tartalmaz igen lényeges rendelkezéseket.
Az öttagú külön tanács végzése ellen - a többször hivatkozott eljárási egyszerűsítési elvnél fogva - rendszerint nincs helye felfolyamodásnak, kivételt tesz azonban ez alól a szabály alól abban az esetben, ha az öttagú külön tanács a bűnvádi eljárást megszünteti. Ilyen megszüntető végzés ellen felfolyamodásnak van helye, még pedig az általános perjogi rendszertől eltérően - közvetlenül a kir. Kúriához, az ítélet ellen használható semmiségi panasz elbírálása ugyanis szintén közvetlenül e legfelsőbb bíróság elé kerül. Nem volna tehát elvi szempontból helyén való, sem gazdaságos, ha a kétféle - gyakran összefüggő s iratok nélkül el sem bírálható - érdemi perorvoslat különböző felső bíróság elé kerülne.
Az eljárást megszüntető elsőbírói végzés ellen a felfolyamodási jogra azért van szükség, mert a jelen javaslat alá tartozó bűncselekmények az állami és társadalmi rend alapját érintik. Ehhez képest még a lehetőségét is ki kell küszöbölni annak, hogy az ilyen igen súlyos büntetendő cselekmények tekintetében az elsőfokú bíróság - esetleg kellő körültekintés nélkül - végleg határozhasson.
Lényeges perorvoslati jogkiterjesztést, sok felesleges alakiság kiküszöbölését és egyszerűsítést tartalmaz a jelen § második bekezdése. Jogot ad ugyanis az anyagi vagy az eljárási rendelkezések részletes felsorolásának mellőzésével az öttagú külön tanács ítélete ellen a m. kir. Kúriához semmisségi panasznak, általában a törvény lényeges rendelkezésének megsértése - ehhez képest ténykérdésben is - amiatt, mert a tényállás megállapítása a törvény lényeges rendelkezésének megsértésével történt.
A ténykérdésre és jogkérdésre egyaránt kiterjedő, egyben a perorvoslat okainak eseti meghatározását mellőző ez a rendszer, megfelel egyébként a gyakorlati és az elméleti szakférfiaknak szinte egybehangzó s régóta hangoztatott óhajának. De meg a perorvoslati jog ilyen szabályozása bűnvádi eljárási rendszerünkben ma sem ismeretlen. Utalok itt elsősorban a fiatalkorúak bíróságáról szóló 1913:VII. törvénycikk perorvoslati rendszerére (III. fejezet), amely a gyakorlatban bevált, továbbá a fizetési eszközökkel elkövetett visszaélésekről szóló 1922:XXVI. törvénycikk alá eső bűncselekmények miatti - az 5950/1920. és 6150/1923. M. E. számú rendeletekben szabályozott uzsorabírósági eljárásra.
A kir. Kúria felülvizsgálati joga tartalmát illetően is lényegesen módosul a jelen § rendelkezései folytán. Nemcsak gyakorlatias és célszerű megoldás ugyanis, hogy ez a perorvoslat a jogkérdés mellett a ténykérdést is - lehető tág keretben - átfogja, hanem az anyagi igazság gyors kiderítését is hatályosan fogja szolgálni! A ténykérdés és a jogkérdés a gyakorlatban karöltve jár, egymástól élesen elhatárolni azt sokszor alig lehet. Egyfokú perorvoslat mellett - miként az ide tartozó bűnügyekben is - számtalan esetben az igazságos ítélkezés szenvedne csorbát, ha a felső bíróság csak a jogkérdéssel foglalkozhatnék, ellenben nem érinthetné tágabb körben az annak alapjául szolgáló tényállás felülvizsgálását. Az egyfokú perorvoslat rendszeréből természetesen folyik, hogy a perorvoslati jognak mindkét irányban - a tény- és jogkérdésre egyaránt - hatályosnak s azonfelül lehetőleg kötetlennek kell lennie. Ennélfogva nem volna ehelyütt kielégítő a perorvoslati jognak - a rendes eljárásból ismert - olyan megkötése, hogy a perorvoslat eseteit a javaslat megszabott keretben sorolja fel. Ehelyett szükséges, hogy a törvény minden lényeges megsértés miatt megengedje a perorvoslat használatát: mind a közvetlen törvényalkalmazást eredményező - rendszerint a bűncselekmény minősítésére vonatkozó - jogkérdésben, mind pedig abban a közvetett törvényalkalmazást jelentő kérdésben, hogy a jogkérdés alapjául szolgáló tényállás megállapítása vajjon nem a törvény lényeges rendelkezésének megsértésével történt-e.
A tényállásnak felülvizsgálása során a legfelsőbb bíróság arra a meggyőződésre juthat, hogy a tényállás helyes, vagy arra, hogy azt az elsőfokú bíróság nem megfelelően állapította meg. Utóbbi esetben azután a jelen § értelmében tág lehetőségek állanak a felülvizsgálati bíróság rendelkezésére.
A kir. Kúria a § harmadik bekezdésének megfelelően továbbra is eljárhat a továbbra is hatályban maradó s az 1928:X. tc. 33. §-ában foglalt rendelkezés alapján, mely szerint, ha a kir. Kúria úgy találja, hogy az alsóbíróság ténymegállapítása hiányos homályos, vagy az iratok tartalmával ellentétben áll, vagy helytelen ténybeli következtetéssel történt, avagy az elsőfokú bíróság a tényállást a törvény lényeges rendelkezésének megsértésével állapította meg és a helyes tényállás az iratok alapján kétségtelenül helyesen megállapítható: a ténymegállapítást helyesbíti és a Bp. 387. §-ában foglalt rendelkezések szem előtt tartásával a törvénynek megfelelő határozatot hoz.
A jelen § alapján azonban a kir. Kúria jogköre kitágul, mert ha azt találja, hogy a helyes tényállás az iratok alapján kétségtelenül helyesen nem állapítható meg, természetesen továbbra is joga lesz a kir. Kúriának arra, hogy az ítéletet megsemmisítse az alsófokú bíróságot az észlelt hiányok pótlására és új ítélet hozatalára utasítsa (1928:X. tc. 33. §-ának második bekezdése) a jelen §-ban azonban jogot kap a kir. Kúria arra, hogy a tárgyaláson a vádlott jelenlétében bármely bizonyítást maga vegyen fel s hogy a vádlottat is kihallgathassa és arra is, hogy bármely bizonyítás felvételére saját bíráját küldje ki.
Legfelsőbb bíróságunk részére biztosított e tág keretű felülvizsgálási jog összefügg a ténykérdésre is teljes mértékben kiterjedő felülvizsgálás lehetőségével. Ezekben az igen fontos bűnügyekben módot kell adni a kir. Kúriának arra, hogy a bizonyítás kiegészítésével az ügyben mielőbb jogerős ítéletben meghozhassa határozatát. A legfelsőbb bíróságnak ez utóbb említett joga természetesen nem jelent egyebet, minthogy a felülvizsgálati bíróság - ha szükségesnek látja - bizonyítást vehet fel, ez a kir. Kúria szuverén joga, amellyel való élést a javaslat megnyugvással bízza a kir. Kúria bölcsességére.
Végül e § azt is világosan kimondja, hogy újrafelvétel esetében is az öttagú külön tanács - még pedig a jelen javaslatban foglalt rendelkezéseknek megfelelően - jár el. Ennek a rendelkezésnek a célja, hogy elejét vegye a Bp. 452. §-ából fakadó minden olyan esetleges vitának, amely a javaslat céljától eltérően olyan gyakorlat kezdeményezésének lehetne kiinduló pontja, hogy az alapperben eljáró kivételes bíróság ítélete ellen előterjesztett újrafelvétel tekintetében is a rendes bíróság volna hivatott eljárni.
Az 1930:III. tc. 94. és 98. §-ának rendelkezéseit a javaslat azért nem érinti, mert nem kívánja elvonni a katonai büntetőbíráskodás alá nem tartozó egyéneket az 1930:III. tc. 58-64. és 66-69. §-aiban meghatározott bűncselekmények tekintetében a budapesti kir. büntetőtörvényszék kizárólagos illetékessége alól; aminthogy érintetlenül kívánja hagyni a katonai büntetőbíróságok illetékességét is a hűtlenségnek az 1930:III. tc. 60-64., 66. és 68. §-aiban meghatározott bűntette miatt, - amennyiben katonai titok tekintetében követték el - úgyszintén az ilyen cselekmények útján elkövetett szigorúbb büntetendő cselekmény miatt folyamatba tett eljárás esetében.
