1938. évi XVIII. törvénycikk indokolása

az állami rend megóvása végett szükséges sajtórendészeti rendelkezésekről * 

Részletes indokolás

Az 1. §-hoz

Ez a § hatályon kívül helyezve a St. 7. §-át, helyébe iktatja be a sajtórendészeti kötelespéldány beszolgáltatására és a sajtótermékek terjesztésének megkezdésére a javaslat 2-5. §-aiban foglalt rendelkezéseket; vagyis oda, ahova ezek a rendelkezések jogrendszerileg tartoznak.

A St. 7. §-a eredetileg nemcsak a sajtórendészeti kötelespéldány beszolgáltatása tekintetében, hanem a nyomdatermékek tudományos célokra szolgál kötelespéldányainak beszolgáltatása tekintetében is foglalt magában rendelkezéseket; ezek az utóbbi rendelkezések azonban már nincsenek hatályban. Azokat az 1929:XI. törvénycikk már más rendelkezésekkel váltotta fel, ezek azonban a jelen javaslat célját nem érintik s azokkal foglalkoznunk nem kell.

A 2. §-hoz

A § első bekezdése a hatályos joggal szemben két lényeges kiterjesztést tartalmaz. Az egyik, hogy a hatályos jog szerint csak az a kötelesség terheli a nyomda- vagy a kőnyomdavállalat tulajdonosát, hogy a sajtórendészeti kötelespéldányt a terjesztés megkezdésével egyidejűleg küldje meg az illetékes kir. ügyészségnek; a javaslat ezen túlmenőleg arra kötelezi a nyomda- vagy kőnyomdavállalat tulajdonosát, hogy a sajtórendészeti kötelespéldány megküldése nyomban a többszörözés befejezése után történjék. A másik kiterjesztés az, hogy a hatályos jog szerint csak a nyomda- vagy kőnyomdavállalat tulajdonosát terheli beszolgáltatási kötelesség; a javaslat a rájuk megállapított említett kötelességet kiterjeszti mindenkire, aki olyan sajtóterméket többszörösít, amely a közönség körében terjesztésre van szánva. A javaslat eme kétirányú kiterjesztés nélkül nem érhetné el az általános indokolásban említett célját, a sajtóterméket többszörösítő vállalat tulajdonosának pedig figyelmet érdemlő semmiféle érdeke meg nem kívánhatja és nem igazolhatja, hogy a sajtórendészeti kötelespéldány beszolgáltatása nyomban a többszörözés befejezése után meg ne történjék. Nyilvánvaló azonban, hogy ilyen kötelezettség nélkül a nemidőszaki sajtótermékek esetleges bírói lefoglalása könnyen meghiúsítható lenne. A kötelezettségnek kiterjesztését mindenkire, aki a közönség körében terjesztésre szánt sajtóterméket többszörösít, a technika mai fejlettsége kívánja meg.

A § második bekezdése mindenekelőtt hatályában fenntartja az időszaki lapok tekintetében azt a rendelkezést, hogy az időszaki lap terjesztését a sajtórendészeti kötelespéldány megküldésével egyidőben szabad megkezdeni s egyúttal kidomborítja, hogy a §-nak utána következő ettől eltérő rendelkezései csupán a nemidőszaki sajtótermékekre nyernek alkalmazást. Az 1. és a 2. pontban megállapított rendelkezésekben a javaslat tartózkodik attól, hogy bármely közigazgatási hatóságot, akárcsak a kir. ügyészséget is feljogosítsa sajtótermékek lefoglalására. A javaslat a lefoglalás tárgyában a határozathozatalt a hatályos jog szerint érintetlenül fenntartja a független kir. bíróság határozatának. Csak arról gondoskodik, hogy a kir. bíróság lefoglalást elrendelő határozata után foganatosítható is legyen. A 2. pontban egyébként a javaslat módot kíván nyujtani arra is, hogy a most említett célon túl a sajtó ne terheltessék s hogy a törvénytisztviselő, tisztességes sajtó mielőbbi terjeszthetését az 1. pontban meghatározott korlátozás lehetőleg ne is akadályozza.

A § utolsó bekezdésére azért van szükség, mert bűnvádi perrendtartásunknak a sajtótermékek előzetes lefoglalására vonatkozó rendelkezései (Bp. 567., 568. §-ai és St. 49. §-a) a közérdek nagy hátrányára elmulasztottak rendelkezést felvenni a tekintetben, hogy az elsőfokú bíróságnak lefoglalást el nem rendelő határozata ellen a kir. ügyészség részéről használt felfolyamodásnak a terjesztés megkezdésére halasztó hatálya van. Enélkül ugyanis a másodfokú határozat, ha a bíróság a lefoglalást elrendeli, tárgytalanná válik, mert időközben a terjesztés már megtörtént. Természetes azonban, hogy ez a rendelkezés sem vonatkozik az időszaki lapokra, ami egyébként a § szövegéből is nyilvánvaló, úgyszintén az is, hogy csak a kir. ügyészség felfolyamodására s nem az esetleges magánvádlóéra vonatkozik.

A 3. §-hoz

Ez a § természetes következménye a 2. §-ban tett rendelkezésnek. A sajtótermék elszállításának megtiltása csupán a világosság célját szolgálja. Erre a világosságra azonban nagy szükség van, mert a rendelkezés megszegése súlyos büntetés alá esik (l. 5. §-t).

A 4. §-hoz

Ez a § a 2. §-ban javasolt újítás következtében hatályos jogunknak nagy hiányosságát pótolja. E nélkül ugyanis a nemidőszaki sajtóterméknek bűntettet vagy vétséget megállapító tartalma miatt nem lehetne lefoglalást, elkobzást elrendelni s a büntető eljárást miatta megindítani és a sajtójogi felelősséget megállapítani, ha a terjesztést (St. 8. §) még nem kezdték meg. Ami nyilvánvalóan céltvesztetté tenné a javaslat 2. §-ában javasolt rendelkezéseket.

Egyenesen nevetségessé válnék azonban a javaslat, ha nem gondoskodnék arról, hogy a nemidőszaki sajtóterméknek bűntettet vagy vétséget megállapító tartalma miatt büntetés legyen megállapítható abban az esetben, amikor terjesztése éppen a bíróság által a miatt elrendelt határozat következtében vált lehetetlenné. A javaslat ilyen esetben az általános elveknek is megfelelően a cselekményt kísérletként kívánja büntetni. Természetes azonban, hogy a cselekményt ilyenként minden esetben, vagyis akkor is büntetni kívánja a javaslat, ha az esetleg elkövetett vétség kísérlete az általános szabályok szerint (Btk. 65. § második bekezdése) nem esnék büntetés alá.

A § második és harmadik bekezdésében több oldalról előterjesztett óhajnak megfelelve, a javaslat módot kíván adni a sértettnek arra, hogy a nemidőszaki sajtótermékben sérelmére elkövetni szándékolt bűntett vagy vétség esetében a bíróságnál kellő időben tett indítványa alapján a bíróság által esetleg elrendelt lefoglalás útján az ilyen sajtótermék terjesztését megakadályozza.

Az 5. §-hoz

Az 5. § a büntető rendelkezést tartalmazza.

Az első bekezdés a nyomda-, kőnyomda- vagy más többszörösítő vállalat tulajdonosának vagy más többszörösítőnek büntetőjogi felelősségét állapítja meg, mégpedig a szándékos és a gondatlanságból elkövetett cselekményre ugyanabban a büntetési tételben, a második bekezdés pedig a terjesztésben vagy elszállításban közreműködőnek, továbbá az ott megjelölt sajtótermék terjesztőjének büntetőjogi felelősségét állapítja meg, de csak arra az esetre, ha a cselekményt szándékosan követte el, amit világosan kifejezésre juttat a második bekezdésben „tudva” s az „e körülményt ismerve” szavak használata.

A vétkesség tekintetében ez a megkülönböztetés teljesen indokolt és méltányos; a terjesztőtől s az elszállításban vagy a terjesztésben közreműködőtől ugyanis nem lehet általában elvárni akkora elővigyázatosságot és gondosságot, hogy mielőtt tevékenységét megkezdette volna, tájékozódásra kötelezzük a tekintetben, hogy közreműködése nem olyan cselekményt mozdít-e elő, amelyet a jogszabály még tilt. Ha azonban ezt tudja, cselekménye kétségtelenül büntetést érdemel.

Az első bekezdésben a szándékos s a gondatlan cselekménynek ugyanazon büntetéssel sujtása módot fog adni a bíróságnak az egyéniesítés legmesszebbmenő alkalmazására s az ellen aggodalom a cselekmények súlyossága tekintetéből sem támasztható, mert gondatlanságból elkövetett cselekmény, ha a közérdek súlyos megsértésével járt vagy azt súlyosan veszélyeztette, tárgyilag is súlyosabb és súlyosabb büntetést érdemlő cselekmény lehet, mint az olyan szándékos cselekmény, amely sem a közérdeket, sem mások jogos érdekét számbavehetőleg nem sérti és nem is veszélyezteti. De meg büntető jogszabályainknak az enyhítő körülmények figyelembevételére (Btk. 92. §), megfelelő esetben pedig az ítélet végrehajtásának felfüggesztésére (Bn. 1. §, Te. 124. §), sőt bűnösség esetében is az eljárás megszüntetésére (Te. 125. §) vonatkozó rendelkezései mindkét esetben egyaránt alkalmazást nyerhetnek és módot adnak az adott eset összes körülményeinek méltányos figyelembevételével az igazságos és méltányos határozat meghozatalára.

A 6. §-hoz

Hatályos jogunk, amint azt a 2. § indokolásában már említettük, nem ismeri a „nyomban a többszörözés befejezése után” kötelező beszolgáltatási kötelezettséget és csak pénzbüntetéssel (eredetileg csak 200 K-ig terjedhetett) büntethető kihágásként bünteti a St. 27. §-ában a nyomda- vagy kőnyomdatulajdonost, aki a kötelespéldányt az illetékes kir. ügyészségnek meg nem küldi. A terjesztés egyes eseteit pedig hatályos jogunk (St. 24. § 3. p.) ugyan vétségként, de csak egy hónapig terjedhető fogházzal (St. 25. § 2. p.) bünteti.

Tekintve, hogy a javaslat a fentebb kifejtett okokból ugyanazon büntetési tétellel rendeli büntetni az 5. § első vagy második bekezdés alá eső cselekményeket, második bekezdésébe beleolvasztotta a St. 24. § 3. pontjában meghatározott vétséget és ennek folytán a javaslat 6. §-ában hatályon kívül helyezte a St. 24. §-ának 3. pontját, továbbá a St. 25. § 2. pontjának azt a részét, amely az előbb említett pontra a büntetési tételt megállapítja. Ugyanebben a §-ban hatályon kívül helyezi továbbá a javaslat a most már tárgytalanná vált St. 27. §-át is.

A 7. §-hoz

A javaslat 7. §-ában az ott felsorolt eljárási törvények megfelelő helyére illeszti be a kir. bíróságnak a javaslat 8. §-ában adott felhatalmazást; ezzel a javaslat ezt a joganyagot egyrészt megfelelően kívánja beleilleszteni az eljárási jogszabályok rendszerébe, másrészt ezzel kifejezésre kívánja juttatni azt a szándékát, hogy a 8. §-ban foglalt felhatalmazás csak a 7. §-ban felsorolt eljárási jogszabályok alapján eljáró bíróságokat illeti meg, nem illeti meg azonban azokat a bíróságokat, amelyek más eljárási szabályok alapján (pl. a rendőri büntetőbíróságok) járnak el.

A 8. §-hoz

A 8. §-ban új intézményt kíván a javaslat jogrendszerünkbe bevezetni. A hatályos jog ugyanis mind a három eljárási jogszabály területén csak a tárgyalás nyilvánosságának kizárására ad módot s ezzel egyúttal kizárja annak lehetőségét, hogy a zárt tárgyalás anyaga sajtóban büntetlenül közölhető legyen, nem nyujt azonban módot arra, hogy a bíróság megakadályozhassa, hogy a nyilvánosan tartott tárgyalás anyaga ne jelentsen egyuttal sajtónyilvánosságot is, vagyis hogy a bíróság megtilthassa annak, ami bár nyilvános tárgyaláson hangzott el vagy történt, közzétételét, ha a közzététel sérti a közérdeket vagy a jogos magánérdeket.

Erre a kiegészítésre nagy szükség van, mert igen gyakori eset, hogy zárt tárgyalásra valóságban nincs is szükség, mert nem a tárgyalóterem hallgatóságára szorítkozó nyilvánosság aggodalmas, hanem a széleskörű nyilvánosság, amibe beletartozik a sajtónyilvánosság is.

A 8. § törvénnyé válása alapján mód lesz arra, hogy a bíróság ritkábban zárja ki a nyilvánosságot, különösen olyankor, amikor a tárgyalásnak csak egyes mozzanatai vagy a tárgyalási anyagának csak egyes részei azok, amelyeknek különösen a sajtó széleskörű nyilvánossága elé bocsátása közérdekből vagy jogos magánérdek megóvása tekintetéből nem kívánatos. Az egész tárgyalásnak vagy egész tárgyalási szaknak nyilvánosságát kizárni csak a legfontosabb érdekből és csak kivételesen lehet indokolni, míg más kisebb jelentőségű okokból elegendő csupán egyes tárgyalási mozzanatoknak vagy egyes tényeknek a sajtó korlátlan nyilvánossága elé jutását megtiltani. Ezt teszi lehetővé a javaslat 8. §-a, amelynek hatályosulását az utolsó bekezdésében foglalt büntető rendelkezés kívánja biztosítani.


  Vissza az oldal tetejére