A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet 1935. évi XIX. egyetemes értekezletén egyezménytervezetet fogadott el a nők földalatti munkájának bármilyen bányában való eltiltása tárgyában.
A kérdés kétségtelenül megérett a nemzetközi szabályozásra, mert a nők földalatti munkájának eltiltása a munkaügyi szabályoknak egyik legrégibb és legáltalánosabb tárgya. Ez a jogszabály egyes nagyobb bányaipari államokban már majdnem egyévszázad óta hatályban van. Valóban, a bányákban és különösen a mély bányákban végzett földalatti munka kifejezetten súlyos természetű munka. A nők alkalmazása erre a munkára már hosszú idő óta megbotránkoztatást keltő visszaélésnek minősül. Már akkor, amikor még nem is voltak munkásvédelmi törvények, a közvélemény nyomása alatt mozgalom indult meg annak megszüntetése érdekében, hogy nőket alkalmazzanak a nehéz földalatti munkára, különösen a teheremelésekre. Az 1842-ben Angliában elfogadott törvény, amely ezt a női munkát tiltja, egyike a nőkre vonatkozó legelső munkásvédelmi törvényeknek és első a felnőtt munkások védelmét szolgáló törvények között. Lassanként a többi európai állam is követte ezt a példát, így Ausztriában és Magyarországon az 1854. évi bányatörvény 200. §-ában biztosított jog érvényesítésével tiltották meg a bányakapitányságok a nők földalatti munkáját, majd húsz évvel később 1874-ben Franciaország törvényhozása tiltotta meg a nők földalatti foglalkoztatását. Hasonló tilalmat állapítottak meg 1878-ban Luxemburgban és 1878-ban Németországban. A földalatti munkának női munkaerővel végzését annyira kiküszöbölendőnek tartották, hogy még azok az európai államok is, amelyek soha nem alkalmaztak nőket ilyen munkánál, törvénnyel szabályozták a kérdést.
Mindazonáltal, bár mindinkább szűkülő körben, néhány keleti országban megmaradt a nők bányamunkára alkalmazásának szokása, ez a gyakorlat azonban az utóbbi években gyors ütemben visszafejlődik. Kétségtelen, hogy a technika fejlődése következtében a munkafeltételek már nem olyan kegyetlenek, mint azok, amelyek mellett a nők 1840 táján voltak kénytelenek dolgozni; a bányamunka szabályozása szintén erősen csökkentette ennek a munkának durvaságát, mégis ez a munka, ezek közt a javult körülmények között is, elég súlyos ahhoz, hogy igen kívánatossá tegye a törekvést ennek a gyakorlatnak teljes megszüntetésére.
Az egyes országok vonatkozó törvényhozását vizsgálva, mindenekelőtt meg kell állapítani, hogy azokban az országokban, amelyekben a kérdés nincs szabályozva, ez a hiány legtöbb esetben vagy azért mutatkozik, mert az illető ország földtani viszonyai folytán nincs bányaipar, illetve földalatti bányászás vagy azért, mivel az uralkodó ipari gyakorlat a nélkül, hogy törvényes tilalommal kellett volna közbelépni, nem ad teret a nők földalatti munkájának.
Gyakran a szabályok, bár kifejezetten nem állapítják meg a nők bányamunkájának tilalmát, lehetetlenné teszik a nők ilyen alkalmazását a gyakorlatban azzal az általános rendelkezéssel, amely szerint a nőket nem szabad olyan munkára alkalmazni, amely a nők fizikai tulajdonságainak nem felel meg, erejüket meghaladja vagy egészségtelen (Lettország). Más esetekben pedig a földalatti munkának egyes fajait tiltják meg a nőknek. Ezek a közvetett szabályozások is mellőzhetővé tehetik a közvetlen tilalom kimondását.
A helyzet tehát az, hogy bár a gyakorlatban már 1854. év óta nem alkalmaznak nőket a földalatti bányákban, kifejezetten ilyen tartalmú külön jogszabályunk, amely az ország egész területére kiterjedne, ezidőszerint nincsen.
Kétségtelen, hogy azokban az országokban is, ahol csupán általánosan elfogadott gyakorlat folytán tilos a nőknek földalatti munkánál való alkalmazása, helyes, ha jogszabállyal biztosítjuk ennek a tényleges helyzetnek fenntartását.
