Az 1. § általánosságban megállapítja, hogy a honvédelemben a részvétel kötelezettsége mindenkire kiterjed, mégpedig mind a személyes szolgálat, mind az anyagi kötelezettségek vonatkozásában s utal arra, hogy a részvétel részletes szabályait a törvény foglalja magában.
A 2. § a honvédelmi kötelezettség tagozódását állapítja meg a törvény rendszeri beosztásának megfelelően.
A korszerű hadviselés fokozott mértékben megkívánja az ország minden erőforrásának a hadviselési célok szolgálatába állítását s ennek elérése érdekében megfelelő békebeli előkészítésre van szükség. Ezeknek a munkálatoknak egységes irányítása megkívánja, hogy azzal egy megfelelő hatáskörrel rendelkező külön szerv foglalkozzék. Ilyen szerv a Legfelső Honvédelmi Tanács. Ez a § az említett Tanács létesítésére vonatkozó rendelkezéseket tartalmazza.
A § (3) bekezdése a Tanács összeállítását szabályozza, s annak elnökéül a miniszterelnököt, tagjaiul a minisztereket, a honvédség főparancsnokát és a vezérkar főnökét jelöli meg. Vagyis a Tanács lényegében a honvédség főparancsnokával és a vezérkar főnökével kiegészített minisztertanács lesz, határozatai tehát lényegileg minisztertanácsi határozatok. A dolog természetéből következik, hogy az országnak a honvédelemre való előkészítését érintő kérdések tárgyalásánál és eldöntésénél a honvédségnek a honvédelmi előkészületek szempontjából kimagaslóan fontos feladatkört betöltő ezt a két tényezőjét nem lehet nélkülözni, hanem módot kell adni arra, hogy felfogásukat érvényesíthessék.
A (4) bekezdésnek a szakértők meghallgatására vonatkozó rendelkezésére azért van szükség, mert az országnak a honvédelemre való előkészítése során, a korszerű hadviselési követelmények következtében, oly bonyolult szakkérdések merülhetnek fel, amelyeket csak különleges ismeretekkel rendelkező szakemberek véleménye alapján lehet eldönteni. A szakértők a határozathozatalban természetesen nem vesznek részt.
A 4. § a minisztereket a vezetésük alatt álló, valamint a felügyeletük alá tartozó hatóságoknak, hivataloknak, üzemeknek és egyéb intézményeknek a Legfelső Honvédelmi Tanács által megállapított irányelvek szerint a honvédelemre való előkészítésére kötelezi.
A Legfelső Honvédelmi Tanácsnak az előkészületek végrehajtásánál a § (2) bekezdése értelmében biztosított közreműködése a Tanács hivatásából folyó természetes következmény.
A honvédelmi előkészületekkel kapcsolatos munkálatok természete az azokat végrehajtó közegek legteljesebb szakképzettségét és odaadását kívánja meg. Ezek a követelmények olyan fontosak, hogy azoknak a törvényben való megrögzítése is szükségesnek látszik. Ezzel függ össze az (1) bekezdésnek az a rendelkezése is, amely ennek a munkakörnek ellátására szigorúbb fegyelmi felelősséget állapít meg és az esetleges mulasztások szigorúbb megtorlását írja elő. A törvényjavaslat büntető rendelkezései viszont különleges büntető rendelkezéseket is tartalmaznak az ebben a munkakörben foglalkoztatott közszolgálati alkalmazottakra nézve.
A (2) bekezdés a közszolgálati alkalmazottaknak kivételes hatalom idején, (141. § a szolgálatban való visszatartására teremt jogalapot. Erre a rendelkezésre föltétlenül szükség van ahhoz, hogy a közigazgatás az ily esetekben megnövekedett mértékben reá háruló honvédelmi érdekű feladatokat a katonai szolgálatra való bevonulások folytán csökkent számú személyzetével is kellő időben és pontosan elláthassa.
A (3) bekezdésben foglalt rendelkezésre azért van szükség, hogy a § rendelkezései a közszolgálat terén szerződéses alkalmazotti minőségben működő személyekre is kiterjedjenek.
A testgyakorlási kötelezettség is az ifjúság testi és lelki nevelését, illetve ezekben a vonatkozásokban való erősítését célozta. A leventekötelezettséget illető célkitűzés ezzel megegyezik s az (1) bekezdés csupán az átalakulásnak megfelelően a katonai vonatkozást juttatja jobban kifejezésre, de egyúttal annak is kifejezést ad, hogy a leventeképzés a jövőben sem lehet az ifjúság általános nevelésétől független kiképzés, hanem annak a jövőben is egyik alkotórésze marad. Az ifjúság nevelése általánosságban a hazafias kötelességteljesítésre nevelést célozza s felöleli a polgári kötelességteljesítésre való készségnek elsajátítását, a szabad polgári élet fegyelmére való szoktatást, a vallásos és tisztességes magán- és közéletre való nevelést, az iskolákban tanult úgynevezett nemzeti tárgyak (magyar nyelv, történelem, népismeret és honismeret) élményszerű elsajátítását, a művelődésre és komoly tanulásra való készség kialakítását, a szülők és a család iránt való kötelességérzet megerősítését. Mindezeket a magasztos célokat a leventeképzés sem tévesztheti szem elől éppen úgy, mint ahogy szem előtt tartotta ezeket, mint az ifjúság nevelésének célkitűzéseit az általános testnevelés is.
A leventekötelesek foglalkoztatásának a magyar ifjúságnak a fentiekben vázolt általános nevelésébe való beillesztése folytán szükséges a leventefoglalkoztatás nevelési anyagának megállapításánál a vallás- és közoktatásügyi miniszter közreműködése is. A honvédelmi miniszter - aki a leventeképzés legfontosabb céljának, a katonai előképzésnek megfelelően a leventekötelesek nevelésének és kiképzésének irányítására hivatott - a fentebb említett nevelési anyagnak a vonatkozó részét a vallás- és közoktatásügyi miniszterrel egyetértésben fogja megállapítani.
A 7. §-nak (1) bekezdése a leventekötelezettség alsó korhatáraként a testnevelési kötelezettségre vonatkozólag fennállott alsó korhatárt, amely az elemi iskola elhagyásának idejével esett általában véve egybe, korlátozás nélkül általánosítja. Ez lényegében azt jelenti, hogy ezután - szemben a multtal, amikor a kötelezettség alá csak az iskolát elhagyó ifjúság tartozott s az iskolák kötelékébe tartozó ifjak csak az iskolában részesültek az iskolákon kívül állók képzéséhez hasonló képzésben - az iskolák kötelékébe tartozó ifjúság is az általános leventekötelezettség alá fog tartozni s a kötelezettség szempontjából az iskolát elhagyó ifjúsággal azonos elbánásban, azokkal együttes képzésben fog részesülni.
A kötelezettség felső korhatárát illetően viszont változás a javaslatban az, hogy a leventekötelezettség - szemben a megszüntetésre kerülő testgyakorlási kötelezettséggel, amely a testnevelésről szóló törvény (1921:LIII. tc.) 2. §-ának 2. pontja szerint a huszonegyedik életév elérésével végződött - most a katonai szolgálat megkezdése időpontjában, de általában legkésőbb a huszonharmadik életév betöltése naptári évének szeptember 30. napjával fog végződni. Ez a rendelkezés a leventeképzés céljából (katonai előképzés) következik, ami a két kiképzés közötti folyamatosságot kívánja meg. Ez indokolja a § (1) bekezdésében a felső határt illetően foglalt azt a rendelkezést is, hogy az olyan ifjúnak leventekötelezettsége, aki a tényleges szolgálatának megkezdésére halasztást kapott, a huszonharmadik életéven túl is egészen katonai szolgálatra való bevonulásáig tart. A felső korhatárnak a huszonharmadik életévben való megállapítását az magyarázza, hogy a huszonhárom éves korban a harmadik korosztályban a katonai szolgálatra alkalmatlannak talált ifjaknak további leventeképzés alá vonása céltalan volna.
A § (2) bekezdésében foglalt rendelkezés indoka az, hogy a hadkötelezettséggel ebben a vonatkozásban is meglegyen az összhang.
A 8. § (1) bekezdése a leventekötelesek nyilvántartásának megalapozásához és további vezetéséhez szükséges rendelkezéseket tartalmazza. Nem volt szükség arra, hogy a javaslat törvényerőre emelkedése alkalmával leventekötelezettség alá eső összes ifjak egyszeri jelentkezése elrendeltessék, mert a testgyakorlásra kötelezettek jelenlegi nyilvántartását a leventeintézmény átveheti. A jövőben csak ennek az átveendő nyilvántartásnak évenkinti kiegészítésére lesz szükség, s így csak azt kell e célból elrendelni, hogy a leventekötelezettség alá jutók tizenkettedik életévük betöltésének naptári évében összeírásba való felvételük végett jelentkezzenek. Ezt rendeli el a § (1) bekezdése, amely bekezdés egyébként, ezt a fentiekben tárgyalt jelentkezést követően, a lakhelyváltoztatásoknak a leventekötelezettség egész tartama alatt való bejelentését is előírja, amely rendelkezés az állandó lakóhely alapján vezetett nyilvántartások helyesbítését szolgálja, hogy azok a való helyzetnek mindenkor megfeleljenek. A rendelkezés szerint a bejelentési kötelezettség a tizennyolcadik életévüket még el nem ért leventekötelesekre nézve a szülőket, illetőleg az azok gondozásra hivatott személyeket terheli, míg a tizennyolcadik életéven felüliek, mint serdült korúak már saját maguk lesznek kötelesek jelentkezni, mert hiszen az ilyen korúak egy része már önálló kereső is, s az ebben a korban lévő ifjak már feltétlenül eléggé értelmesek és önállóak ahhoz, hogy bejelentési kötelezettségüknek maguk tegyenek eleget, s annak teljesítéséért felelőssé legyenek tehetők.
A § (2) bekezdésében említett orvosi vizsgálat a leventeképzés természetéből folyóan szükséges. Ezek az orvosi vizsgálatok általában a lakóhelyen lesznek s azokat a helybeli vagy oda kirendelt hatósági orvos fogja végrehajtani. Az alkalmasság tekintetében a leventekötelezettség tartama alatt a rendes vizsgálaton kívül felmerülő kérdés esetén az alkalmasság felülbírálásához a szükséghez képest a vallás- és közoktatásügyi miniszterrel egyetértésben be fognak vonatni az iskolaorvosok és az említett miniszter felügyelete alá tartozó sportorvosok, illetve sportorvosi intézmények is.
A § (3) bekezdése az orvosi vizsgálat költségeire vonatkozó rendelkezéseket tartalmazza. Ezek a rendelkezések a leventekötelezettség állampolgári kötelezettségi jellegéből kifolyóan ugyanazon az elven nyugszanak, amely az állításkötelesek sorozásánál érvényesül. A leventekötelest csupán a személyes megjelenésével felmerülő költségek fogják terhelni. Minthogy azonban az orvosi vizsgálat általában az érdekeltek lakóhelyén fog megtartatni, az azon való megjelenésből kifolyólag költségek csak egész kivételes esetekben fognak felmerülni, tehát a rendelkezés az érdekeltekre tulajdonképpen semmiféle terhet nem hárít, hanem annak inkább csak elvi jelentősége van.
A (4) bekezdésben foglalt rendelkezés szerint a nyilvántartást és az orvosi vizsgálatot a honvédelmi miniszter az érdekelt miniszterekkel, a belügyminiszterrel és e vallás- és közoktatásügyi miniszterrel egyetértve fogja rendelettel szabályozni. Úgy a nyilvántartás tökéletes elkészítése és vezetése, mint a vizsgálatoknak végrehajtása a leventeképzés érdekein felül abból az okból is különösen fontos, mert azok egyúttal az állításkötelesek összeírásának és az újoncállításnak is előkészítését szolgálják.
A 9. § a leventeképzésre vonatkozó rendelkezéseket foglalja magában. A leventeképzést két részre osztja. Az egyik az állandó, a „folyamatos leventekiképzés”, a másik pedig a tizennyolcadik életév betöltésének naptári évében teljesítendő háromhetes összefüggő-gyakorlat. Ily módon teremti meg a törvényjavaslat a teljes értékű katonai előképzés lehetőségét, mely azonban természetesen nem lesz végig az egész leventeköteles koron keresztül egyformán tisztán csak katonai kiképzés, hanem a leventefoglalkoztatás kiképzési és tananyaga a kötelezettek életkora szerint változni fog.
A leventeképzésre fordítható időt a § (1) bekezdése nem merev, hanem rugalmas intézkedéssel évente legfeljebb tíz hónapban és legfeljebb heti négy órában szabja meg. A rendelkezés tehát csak az igénybevétel maximumát szabja meg, amelyen belül mozoghat a kiképzésre fordítható idő.
A 18. életévben esedékes háromhetes összefüggő gyakorlat fogja a teljes értékű katonai előképzés kezdetét jelenteni. Természetes, hogy az összefüggő gyakorlatot követően ismét az évenkénti folyamatos kiképzés folytatódik.
A (3) bekezdés az ú. n. folyamatos kiképzés helyett tartható, legfeljebb két heti tartamú összefüggő-kiképzést rendszeresíti, az ott meghatározott különleges esetekre. Az élet követelményeit veszi figyelembe a törvényjavaslat, mikor ezt a lehetőséget megteremti s ezzel is azt célozza, hogy az érdekeltek a honvédelem szempontjából fontos kötelezettségüknek életviszonyaik lehető legcsekélyebb megzavarása mellett tehessenek eleget.
A (2) és (4) bekezdés az elmulasztott kiképzés és gyakorlat pótlásának kötelezettségét szabja meg, ami természetes következménye annak, hogy a leventeképzésen való részvétel állampolgári kötelezettség. Az utánpótlás kötelezettségének kimondása nélkül lehetőség nyilnék arra, hogy egyesek a kiképzés alól kivonják magukat s ezeknél a kiképzési célt nem lehetne elérni. Természetes, hogy aki az összefüggő kiképzést elmulasztja, ezt a mulasztását is pótolni köteles.
Az (5) bekezdésben foglaltakat a papi pályára készülők különleges helyzete indokolja.
A (7)-(9) bekezdések a leventeképzésben való részvétellel felmerülő költségekkel foglalkoznak. A leventekötelesnek az állandó lakóhelyén végrehajtott ú. n. folyamatos leventekiképzésben való részvételével számottevő költség nem merülhet fel. Ha mégis felmerülne valamilyen költség, azt az érdekeltnek kell viselnie. Az összefüggő gyakorlat és összefüggő-kiképzés költségei [(8) bekezdés)] a kincstárt terhelik, ezek alatt a leventeköteles kincstári élelmezésben és elhelyezésben részesül.
A tapasztalat szerint az együvétartozás érzésének kellő mértékben való kifejlődését igen nagy részben elősegíti a formaruha, de lényeges tényezője ez a fegyelem kialakításának is, és az intézmény tekintélyét is emeli.
A 11. § egyrészt a serdületlenkorú leventekötelesekre vonatkozó különleges rendelkezéseket, másrészt a szolgálati vagy munkaviszonyban álló leventekötelesek kötelezettségének teljesítését biztosító rendelkezéseket tartalmazza.
Az (1) bekezdés a törvényes képviselőt, illetőleg a leventeköteles gondozására vagy felügyeletére hivatott más személyt egyrészt arra kötelezi, hogy a tizennyolcadik életévét be nem töltött leventeköteles helyett a nyilvántartás céljából szükséges bejelentéseket megtegye, másrészt arra, hogy az atyai hatalma, illetőleg a felügyelői vagy gondozói kötelessége alapján gondoskodjék arról, hogy a tizennyolcadik életévét betöltött leventeköteles jelentkezési kötelezettségének eleget tegyen.
A (2) bekezdés elsősorban megállapítja a törvényes képviselőnek, illetőleg a gondozásra vagy felügyeletre hivatott személynek azt a kötelezettségét is, hogy a leventekötelest ellenőrizze, vajjon az kötelezettségének eleget tesz-e, s azt kötelezettségének teljesítésére szorítsa.
Az iskolánkívüli ifjúság testnevelése körül felmerülő szükségletek költségeinek fedezését a testnevelésről szóló törvény végrehajtása tárgyában 1924. évi 9000. szám alatt kiadott vallás- és közoktatásügyi miniszteri rendelet az önkormányzatokra, elsősorban a községekre (városokra) hárította. Ennek hátrányos következménye igen hamar mutatkozott. Az önkormányzatok eltérő teherbíróképessége folytán a testnevelés terén nemcsak országos, hanem még közigazgatási járási viszonylatban, sőt azon belül az egyes községek között is igen nagy eltérések alakultak ki, ami az iskolánkívüli testnevelés kitűzött céljának egyöntetű elérését lehetetlenné tette.
A testnevelési kötelezettségnek a katonai előképzést szolgáló leventekötelezettséggé való átalakítása után természetesen nem lehet ezt a helyzetet fenntartani. A fontos állami érdeket szolgáló leventeképzés költségeinek fedezésére az állam erejét kell igénybe venni s ennek megfelelően a szükséges összeget az állami költségvetésben kell biztosítani.
A § (2) bekezdésében foglalt rendelkezések lényegükben megegyeznek a testnevelésről szóló törvény (1921:LIII. tc.) 5. §-ának első mondatában foglalt rendelkezésekkel. Ezek szerint továbbra is a községek és városok feladata marad a leventeképzés céljaira szükséges gyakorló- és lőterek, fürdők, uszodák, egyéb épületek és berendezések, végül leventeotthonok létesítése és fenntartása vagy támogatása, továbbá a leventeegyesületek létesítési és fenntartási költségeinek fedezése.
A (3) bekezdés szorosan a (2) bekezdéshez kapcsolódó rendelkezés. E rendelkezésből is kitűnik az, hogy a leventeképzés az ifjúság testi nevelésének keretében a sport űzésére is gondot fog fordítani, különösen a leventeegyesületek ily irányú tevékenysége útján. E bekezdés második mondatában foglalt rendelkezés a testnevelésről szóló törvény (1921:LIII. tc.) 5. §-ának második mondatában foglalt rendelkezéssel azonos értelmű rendelkezés s célja az, hogy a megszabott kötelezettség teljesítése körüli vita miniszteriális fokon törvény erejénél fogva legyen végleg eldönthető. E döntéseknél a javaslat szerint a honvédelmi miniszter előzetesen a vallás- és közoktatásügyi minisztert és a belügyminisztert meghallgatni tartozik. Indoka ennek az, hogy a levente-gyakorlóterek, illetve sporttérré is kialakítható gyakorlóterek az iskolai ifjúság testnevelésének szolgálatába is állíthatók. Ebből a szempontból netán jelentkező követelmények érvényre juttatása a vallás- és közoktatásügyi miniszter feladata. Az autonómiák feletti vagyoni főfelügyeletre tekintettel pedig nélkülözhetetlen a belügyminiszter meghallgatása is.
A (4) bekezdés ugyanazt a rendelkezést tartalmazza, amely a testnevelésről szóló törvény 6. §-ában foglaltatik; a különbség csak az, hogy a kisajátítás engedélyezéséhez a honvédelmi miniszter és a belügyminiszter hozzájárulását is megkívánja. A rendelkezésnek az a célja, hogy a községek és városok részére a területek rendelkezésre bocsátását megállapító kötelezettségek teljesítését lehetővé tegye.
A (6) bekezdésben javasolt rendelkezések a községekre és városokra háruló költségek fedezésének biztosítását szolgálják és gondoskodnak arról is, hogy az arra rászoruló községek a vármegyék részéről támogatásban részesüljenek; ennek következménye az, hogy a törvényjavaslat a vármegyéket a községek támogatására szükséges összegeknek költségvetésükben való biztosítására kötelezi. A községek, városok és vármegyék költségvetésébe felveendő összegek mérvét a törvényjavaslat szerint a belügyminiszter a leventeképzés és a költségvetés szempontjából illetékes honvédelmi és pénzügyminiszterekkel egyetértve állapítaná meg. A bekezdés utolsó mondatában foglalt rendelkezés a költségvetésbe felvett összegek felhasználása tekintetében a dolog természetéből folyólag a honvédelmi miniszter részére is felügyeleti jogot biztosít.
A § (6) bekezdése, a leventekiképzés költségeinek csökkentése érdekében, a nem állami iskolák helyiségeinek és testnevelési célokra szolgáló berendezéseinek a leventeképzés céljaira való igénybevételére teremt jogalapot. E nélkül a lehetőség nélkül a leventeképzés, főleg nagyobb községekben és, városokban, belátható időn belül alig lenne keresztülvihető. Természetesen az állami iskolák ily helyiségei és berendezései is fel fognak a leventeképzés céljaira használtatni, ehhez azonban nincs szükség törvényi rendelkezésre.
A § (1) bekezdésében foglalt rendelkezés indoka ez, hogy a leventefoglalkoztatás, bár főleg katonai előképzési célokat fog szolgálni, mégis alkotó része a magyar ifjúság nevelésének, amely tevékenységnél pedig különösen a fiatalabb leventekötelesekre való tekintettel, az iskolai tanszemélyzet közreműködését nem lehet nélkülözni. A közreműködést természetesen a vallás- és közoktatásügyi miniszter szabályozza a honvédelmi miniszter részéről megjelölendő kívánalmaknak megfelelően.
A 14. §-hoz. A § annak az (1) bekezdésben történt megállapítása után, hogy az állam hadereje a m. kir. honvédség, a (2) bekezdésben megállapítja annak feladatát. A rendelkezés a honvédelmi, vagyis az ország határainak katonai védelmét jelentő határszolgálat ellátása mellett az egyéb határőrizeti és határellenőrzési, továbbá a folyamrendészeti szolgálatban való közreműködést is a honvédség feladatkörébe utalja, ami annak a következménye, hogy a határőrség (vámőrség), valamint a folyamőrség a honvédségbe olvad be.
A (3) bekezdés a honvédség alaptagozódását jelöli meg. A honvédség szervezetét a § nem rögzíti meg, mert annak szervezetét ma még nem lehet végleg kialakultnak tekinteni.
A § (4) bekezdése a méneskar jogi helyzetét a multban fennállott jogállapotnak megfelelően szabályozza.
A § (5) bekezdésének a. m. kir. csendőrség, m. kir. rendőrség, m. kir. pénzügyőrség és az állami erdészet fegyveres személyzetének a megjelölt esetben a honvédséghez való csatlakozását aláíró rendelkezése a volt népfelkelési törvényben foglalt hasonló rendelkezéssel egyezik meg, simulva a mai helyzethez, amikor is külön népfölkelés fenntartását a törvényjavaslat nem veszi tervbe.
A 17. § a honvédség állományával foglalkozik.
A honvédség tiszti, lelkészi és tisztviselői karára vonatkozó azokat a fontos elvi rendelkezéseket tartalmazza, amelyeknek törvényben való rögzítése kívánatos.
A 19. § a hadkötelezettséget állítja mint hadkiegészítési rendszert vissza. A multtal szemben egyik alapvető, azonban inkább formainak tekinthető eltérés, hogy a törvényjavaslat a hadkötelezettségen belül a népfölkelési kötelezettséget nem különbözteti meg, hanem a hadkötelezettség egységét megőrzi.
A (2) bekezdésben foglalt rendelkezés a multban a hadkötelezettségi rendszer mellett fennállott jogállapotnak felel meg, s többek között az is a célja, hogy a magyar állampolgárság megszerzésétől bizonyos hátsó gondolatokkal való esetleges tartózkodást céltalanná tegye.
A (3) bekezdés a hadköteles kor alsó határát a tizennyolcadik életév betöltése évének január hava 1. napjában, felső korhatárát a hatvanadik életév betöltése évének december hava 31. napjában állapítja meg. Ez a rendelkezés a hadköteles kort, még a világháború alatt fennállott időtartalommal szemben is (az 1915:II. tc. értelmében a népfölkelési kötelezettség az 1914-1918. évi világháború tartamára a 18-50 éves életkorra terjedt) felemeli. Ezt a felemelést a jövő háborújában jelentkező katonai követelmények és országunk különleges helyzete elkerülhetetlenül szükségessé teszik.
A (4) bekezdés a hadkötelezettségnek állítási és szolgálati kötelezettségére való alaptagozódását állapítja meg.
Az (5) bekezdésben foglalt rendelkezés a hadköteles korban levő, de szolgálati kötelezettség alatt nem álló személyeknek mozgósítás (hadiállományra való kiegészítés) esetén, valamint háború idején katonai szolgálatra való igénybevételére teremt jogalapot; lényegében megfelel a multban érvényben volt népfölkelési törvény rendelkezéseinek és azokat pótolja. Egyébként bővebb indokolásra aligha szorul.
A 20. § az állításkötelezettségre vonatkozó szabályokat tartalmazza s lényegében megegyezik azokkal a rendelkezésekkel, amelyek a multban ebben a vonatkozásban érvényben voltak.
A 21. §-ban a szolgálati kötelezettség kerül szabályozásra.
A 22. § lényegében a régi véderőtörvény rendelkezéseivel egyezik meg, úgy abban a tekintetben, hogy egyes kategóriák külön szolgálati kötelezettségének megszabását a honvédelmi miniszter hatáskörébe utalja, mint abban a tekintetben, hogy a tisztképző- és nevelőintézetekben fizetéses helyen végzett szolgálatkötelesekre háruló külön szolgálati kötelezettséget maga a törvény szabályozza.
A 23. § lényegében a régi véderőtörvényünk rendelkezéseinek felel meg, eltérés csupán a korhatár tekintetében van. Amíg ugyanis a multban csak a harmincharmadik életévük betöltéséig honosítottakat terhelte állítási kötelezettség, a törvényjavaslat a honosítottak állítási kötelezettségének felső korhatárát a negyvennyolcadik életévig terjesztette ki. Ez a kiterjesztés az összes szolgálati kötelezettség új időtartamával áll kapcsolatban.
A 24. § a honvédség kiegészítési módjait sorolja fel.
A hadkiegészítési hatóságok közül a törvényjavaslat csupán a polgáriakat jelöli meg határozottan, míg a katonaiak megszervezését a honvédelmi miniszter hatáskörébe utalja.
A 26. §-ban foglalt rendelkezések nem újak, azok természetes velejárói az általános hadkötelezettségnek s a multban fennállott törvényeink rendelkezéseivel szemben jóformán csak annyiban tartalmaznak változást, hogy amíg a multban legutóbb az 1912:XXX. törvénycikk hatálybanléte idején az állításkötelesek összeírása, az állítási lajstromokba való felvétele és sorozásra előállítása a községi illetőség alapján történt, vagyis az állítási kötelezettség szempontjából az illetékességet a községi illetőség állapította meg, addig a jövőben ezt az állandó lakóhely fogja megállapítani s ezen az alapon történik majd az állításköteleseknek sorozóbizottság elé állítása is.
A 27-28. §-okhoz.
A 27. és a 28. § az újoncállításra (sorozásra) vonatkozó rendelkezéseket foglalja magában. Ezek a rendelkezések, a jelen törvény új alapelveiből folyó eltérésekkel, általában megfelelnek az 1912:XXX. tc. hatályban léte alatt érvényben volt rendelkezéseknek.
A 29. § az állításkötelesek katonai alkalmasságának, valamint a családfenntartói kedvezmény szempontjából figyelembejövő férfi családtagok keresetképességének nézeteltérés vagy kétely esetén való felülbírálása iránt intézkedik. Vegyes felülvizsgálatra a még be nem sorozott állításkötelesek és a férfi családtagok kerülnek. Míg a már besorozott hadköteleseknek katonai alkalmasságát kétely felmerülése esetén tisztán katonai bizottságok vizsgálják felül. A két eljárás megkülönböztetése érdekében kell az itt tárgyalt felülvizsgálatot „vegyes” jelzővel megjelölni, szemben a másik, az ú. n. katonai felülvizsgálattal. A katonai felülvizsgálatra nézve a törvényjavaslat nem rendelkezik, mert ez a honvédségnek belső ügye. A vegyes felülvizsgálat elnevezését onnan kapta, hogy azt vegyes összetételű, polgári és katonai tagokból álló bizottság hajtja végre.
A §-ban foglalt rendelkezések a multban hatályban volt rendelkezésektől az újonc megajánlási jog elejtése következtében lényegesen eltérnek. Az újoncmegajánlási jog elejtése az évi újoncjutalék megállapítását s a besorozott újoncok szigorú elszámolását feleslegessé tette. Természetesen az újoncszükséglet ennek dacára számszerűleg fog jelentkezni a mindenkori szervezéshez és költségvetési fedezethez igazodva. A jövőben is szükséges lesz tehát a sorozási eredménynek a fősorozás lezárta után való megállapítása. Elő fog fordulni a jövőben is az, sőt erre határozottan számítani is lehet, hogy a szükségletet meg fogja haladni a besorozott újoncok száma. Ez esetben, mint ahogy erre a multban szükség volt, szükség lesz a jövőben is a besorozott újoncokban mutatkozó felesleg egyéni kiválasztására, másszóval annak egyénenkénti megállapítására, hogy melyik újonc vétessék igénybe a rendes tényleges szolgálati kötelezettség teljesítésére s melyik osztassék be a póttartalékba. A § (3) bekezdése tartalmazza azokat a rendelkezéseket, amelyek a fölösszámúak kiválasztásához - természetesen mindenkor szem előtt tartva a honvédségnek a speciális képesítésű, képzettségű szakmunkásokban mutatkozó szükségletét - az irányelveket megadják. A fölösszámúak kiválasztása éppúgy, amint az 1912. évi véderőtörvény megszabta, egyénenkénti elbírálás mellett kedvezményszerűen történik, mert ez az út biztosítja a katonai tehernek a népességre való igazságos elosztását.
A fölösszámúak kiválasztásánál a törvényjavaslat egyenlő feltételek mellett előnyt nyujt a hadirokkant apa, a hadiözvegy és végül a tűzharcos apa fiának póttartalékba beosztása tekintetében. Ez a rendelkezés folyománya és szerves kiegészítése mindazoknak az eddig már megalkotott törvényes rendelkezéseknek, amelyek az említetteknek úgy saját személyükre nézve, mint gyermekeiknek neveltetése és iskoláztatása terén az élet több vonatkozásában előnyt biztosítanak. A sokgyermekes szülők fiainak előnyben részesítése és a két katonát már adott családok harmadik fiának póttartalékba helyezése viszont az egyke elleni küzdelem céljait szolgálja.
A § (4) bekezdése a leventekötelezettségüknek kielégítő mértékben eleget nem tett újoncokat is kizárni rendeli a fölösszámúként való kiválasztásból s ezzel kiegészíti és teljessé teszi azokat a rendszabályokat, amelyek a leventekötelezettség pontos teljesítésének előmozdítását vannak hivatva szolgálni.
A 31. § (2) bekezdésben foglalt rendelkezése a hadköteleseknek szolgálati kötelezettségük teljesítésére a m. kir. csendőrséghez való beosztását teszi lehetővé. Ez a rendelkezés teljesen új és magyarázatát egyrészt azokban a speciális és nagyjelentőségű feladatokban leli, amelyek mozgósítás esetén és háború idején a csendőrségre hárulnak s amelyeknek zökkenés nélküli ellátása érdekében ily esetekben a csendőrség eddig katonai megerősítést kapott, mert a nélkül az ezekben az időkben reá háruló feladatot állandó csendőrszemélyzetével nem lett volna képes ellátni.
A § (3) bekezdése a bevonulási napok megállapítására ad a honvédelmi miniszternek felhatalmazást.
A 32. §-hoz. Az (1) bekezdés az önkéntes belépés feltételeit általában a multban érvényben volt rendelkezéseknek megfelelően állapítja meg. Új feltétel csupán az erkölcsi érdemesség és a nemzethűség szempontjából való megbízhatóság (c) pont) megkívánása; Az e) pont a tartalékos tiszti kiképzésre törekvő önként jelentkezőknél természetszerűleg az e kedvezményre való igényjogosultság fennállását is megkívánja.
A (2) bekezdés lényegében az előző bekezdés c) pontjához kapcsolódó rendelkezéseket tartalmazza s a katonai szolgálat erkölcsi értékét kívánja megőrizni azzal, hogy csak feddhetetlen előéletű személyeknek önkéntes belépés útján való felvételét engedi meg.
A (4) bekezdés azért tartalmaz a tartalékos tiszti kiképzésre önkéntes belépés útján felvehetők számának megállapítására különleges rendelkezést, hogy lehetővé váljék, hogy ilyenek a létszámviszonyok által megengedett mértékben lehetőleg minél nagyobb számban vétessenek fel még az állításköteles kor elérése előtt a honvédséghez, hogy katonai kötelezettségüknek lehetőleg mindjárt a középiskola elvégzése után eleget tehessenek s további tanulmányaik folytatását a két évi katonai szolgálat teljesítése ne zavarja meg.
Az (5) bekezdés rendelkezése a továbbszolgáló altisztek utánpótlásának biztosítását szolgálja.
A 33. § arra ad felhatalmazást a honvédelmi miniszternek, hogy a nősülési tilalmat életbeléptethesse. Ez a megoldás módot nyujt arra, hogy a nősülési tilalmat életbeléptethesse. Ez a megoldás módot nyujt arra, hogy a honvédelmi miniszter, ha szükségesnek látja, a hadköteleseknek az állításköteles korba lépése előtt és az állítási kötelezettség tartama alatt való nősülését nősülési engedélyhez köthesse.
A 34. §-nak (1) bekezdése az ország területének elhagyása szempontjából állít fel korlátozó rendelkezéseket. A korlátozás azonban csak addig terjed, amíg a hadköteles állítási kötelezettség, illetőleg ha besorozott, tényleges szolgálati kötelezettség alatt áll vagy az I. tartalék három legfiatalabb évfolyamába tartozik. Ugyanilyen terjedelmű korlátozás alá kerül természetesen a póttartaléki szolgálati kötelezettség alatt álló hadköteles is. Ennél a korlátozásnál erősebb megszorítást életbeléptetni különösen a mai körülmények között, amikor a külföldre való kiutazás, a külállamokban való tartózkodás és letelepedés amúgy is igen meg van minden külállamban szorítva, nem látszik indokoltnak, mert a külföldön való letelepedés révén a honvédséget veszteség jelentős mértékben alig érheti. Ha pedig rendkívüli körülmények a kiutazásoknak honvédelmi szempontból nagyobbmérvű megszorítását tennék indokolttá, a megszorítás az útlevélügyről szóló 1903:VI. tc. 2. §-ában foglalt e a minisztériumnak adott felhatalmazás alapján megvalósítható, sőt a honvédség kötelékébe tartozóknak, tehát a szolgálati kötelezettség alatt állóknak útlevéllel való ellátása teljesen meg is szüntethető.
A (2) bekezdés a kivándorlásról szóló törvénynek, az 1909:II. tc. 2. §-ának b) pontjában foglalt rendelkezését módosítja. Ez a rendelkezés a szolgálati kötelezettségnek a hatvanadik életévig való kiterjesztése következtében szorul módosításra, mert módosítása nélkül a honvédségi szolgálati kötelezettség alatt álló személyek hatvanadik életévük betöltéséig szorultak volna kivándorlási engedélyre. Ugyanis a kivándorlási törvény idézett rendelkezése a tizenhetedik életévüket betöltött férfiszemélyek kivándorlását arra az időre kötötte engedélyhez, amíg a véderőtörvényen alapuló állítási vagy szolgálati kötelezettség alatt állanak. A honvédségi szolgálati kötelezettség alatt álló férfiszemélyek kivándorlásának hatvanadik életévük betöltéséig való korlátozása katonai szempontból nem szükséges. Katonai szempontból kielégítő a kivándorlási törvény megalkotása idején fennállott jogállapot fenntartása. Akkor a szolgálati kötelezettség tizenkét évre terjedt s így legfeljebb a harminchatodik életévig tartott annak idején a kivándorlás katonai engedélyhez kötöttsége.
A 35. §-ban foglalt megkötöttséget, illetőleg tilalmat a régi véderőtörvény nem ismerte, ellenben ehhez hasonló rendelkezés volt a törvény végrehajtási utasításában. Ennek nyomán halad a javaslat a szóbanforgó tilalom megalkotásával. Az ebben a §-ban javasolt rendelkezés azt az elvi követelményt igyekszik érvényre juttatni, hogy ne kapjon hatóságtól, közülettől támogatást, segélyt, engedélyt az, aki a hadkötelezettségének lerovásánál mulasztásban van.
A 36. § a tartalékos tiszti kiképzésre vonatkozó általános rendelkezéseket foglalja magában.
A 37. § a tartalékos csapattisztek kiképzéséről intézkedik.
Az (1) bekezdés külön megjelölésként a „hadapród” jelző rendszeresíti azoknak a karpaszományosoknak megjelölésére, akik a tiszti kiképzésen megfeleltek ugyan, de valamely más okból még nem léptethetők tartalékos tisztjelöltté elő.
A (2) bekezdés rendelkezése azzal áll összefüggésben, hogy a tartalékos tiszti kiképzés eredményes teljesítése önmagában nem elegendő a tartalékos tiszti (tisztjelölti) előléptetéshez, hanem ahhoz még az is szükséges, hogy az érdekelt a tisztekkel szemben támasztott egyéb követelményeknek is megfeleljen.
A (3) bekezdés a tartalékos tiszti képesítésnek kivételes esetekben való utólagos igazolására nyujt módot.
A 38. § a tartalékos orvosok kiképzését szabályozza. A tartalékos orvosképzésre bocsátásnak az az alapfeltétele, hogy az illető hazai egyetemen orvosi tanulmányokat folytasson, illetőleg, hogy hazai orvosi gyakorlatra jogosító oklevele legyen. Külföldön megszerzett orvostudori oklevelet csak belföldön történt nosztrifikálása esetén lehet a tartalékos orvosképzés szempontjából figyelembe venni.
A tartalékos orvosképzésre kerülők szolgálatukat két részben fogják teljesíteni. Az első rész négy és félhónapi csapatszolgálatból áll, amelyet legkésőbb abban az évben kell teljesíteni, amelyben az érdekelt huszonnegyedik életévét betölti. Ezt a szolgálatot az egyetemi félévek közé ékelve május hó 15-étől szeptember hó 30-áig kell teljesíteni. Ez az időpont a vallás- és közoktatásügyi miniszterrel egyetértőleg állapíttatott meg s a törvényjavaslat kifejezetten biztosítja annak a tanulmányok sérelme nélkül való teljesítését. A szolgálatnak tizenkilenc és fél hónapra terjedő nagyobb részét a tartalékos orvosképzésre bocsátott személy orvosi oklevelének megszerzés után honvéd egészségügyi intézetben teljesíti s ez alatt orvosi szolgálatra osztatik be. Ebben leli magyarázatát a § (1) bekezdésének utolsó mondatában foglalt az a rendelkezés, hogy az orvosként szolgáló karpaszományos a tényleges szolgálata első évének letelte után címzetes segédorvos helyettessé (zászlóssá) neveztetik ki.
A tényleges katonai szolgálat hosszú időtartamának bizonyos mérvű ellenértékét kívánja a § (6) bekezdésében foglalt az a rendelkezés nyujtani, amely a katonai szolgálat orvosi minőségben teljesített részének a szakorvosi képesítés megszerzéséhez szükséges gyakorlati időbe való beszámítására teremt lehetőséget.
A 39. § a tartalékos állatorvosképzésről intézkedik. Nemcsak az okleveles állatorvosoknak, hanem már az abszolutóriumot nyert, de állatorvosi oklevelet még nem szerzett állatorvostanhallgatóknak tartalékos állatorvosképzésre bocsátását is megengedi. Ennek a rendelkezésnek az az indoka, hogy az érdekeltek katonai szolgálatának egy része tanulmányaik szempontjából beszámítható legyen. Az állatorvosi oklevél megszerzése előtt bevonulók ugyanis tényleges katonai szolgálatuk első évében két hónapra állami ménesgazdaságba vagy csikótelepre vezényeltetnek s a § ennek a két hónapi szolgálatnak az állatorvosi oklevél megszerzéséhez szükséges gyakorlati félévbe való beszámítását írja elő. Ez az előny az illetékes miniszterekkel történt tárgyalás eredményeként vétetett fel a törvényjavaslatba. A tartalékos állatorvosi kiképzésre bocsátásnak természetesen a hazai állatorvosi oklevél, illetőleg az állatorvosi tanulmányoknak a hazai műszaki és gazdaságtudományi egyetem figyelembe jövő karán, illetőleg osztályán való folytatása az előfeltétele.
A tartalékos állatorvosi kiképzésre bocsátott hadköteleseknek a csapatnál állatorvosi szolgálatra való alkalmazása magyarázza a (3) bekezdésben foglalt azt a rendelkezést, hogy a kiképzésen megfelelt állatorvosokat a tényleges szolgálat első évének leteltével címzetes segédállatorvoshelyettessé kell kinevezni.
A 40. § a tartalékos gyógyszerészképzésről rendelkezik. A katonai szolgálat hosszú tartamát azzal ellensúlyozza, hogy a katonai szolgálat honvédkórház gyógyszertárában eltöltött részének a gyógyszertár önálló vezetésére feljogosító vizsga letételéhez szükséges három évi segédi gyakorlati időbe való beszámítását írja elő.
A tartalékos gyógyszerészi kiképzésnél a középiskolai végzettséggel nem rendelkező gyógyszerészek már nem jönnek figyelembe, mert ma már csak középiskolai végzettséggel lehet a gyógyszerészi pályára lépni. A tartalékos gyógyszerészi kiképzésre bocsátásnak természetesen a gyógyszerészi tanulmányoknak hazai egyetemen való folytatása, illetőleg a hazai gyógyszerészsegédi oklevél az előfeltétele.
A 41. § lehetővé teszi a tartalékos tiszti kiképzéshez szükséges iskolai végzettséggel rendelkező állításkötelesek közül azoknak a besorozását és katonai szolgálatra való igénybevételét is, akik a csapatszolgálathoz szükséges testi alkalmassággal nem rendelkeznek ugyan, de egyéb segédszolgálatra még alkalmasak. Ez a rendelkezés a népesség katonai erejének teljesebb kihasználására nyujt módot, mert elejét veszi annak, hogy a csekélyebb fokú alkalmasságot megkívánó szolgálatok ellátása érdekében teljesen alkalmas személyek a csapatszolgálattól elvonassanak.
A 42. §-nak a kedvezményre való igény előfeltételeit megállapító rendelkezései jóformán teljesen megegyeznek a multban hatályban volt rendelkezésekkel. Eltérés csak az, hogy a (2) bekezdés a) pontja a papnövendéki kedvezményre való igény szempontjából a hittudományi tanulmányok megkezdésének végső határidejéül, a katonai szolgálat megkezdésének időpontja mellett, a huszonnegyedik életév betöltésének évét is megjelöli. Ennek az újszerű rendelkezésnek az a célja, hogy elejét vegye annak, hogy háború idején ezt a kedvezményt olyanok is megszerezhessék, akik csak idősebb korban, vagy talán éppen csak a háború idején kezdenek papi tanulmányokat. Ezzel a rendelkezéssel összhangban a (2) bekezdés b) pontja a kedvezményre való igényből kifejezetten kizárja azokat, akik bár a tényleges szolgálat teljesítése után, de háború idején folytatnak vagy kezdenek hittudományi tanulmányokat. Ennél a kedvezménynél is általában szükséges feltétel az, hogy az illető a tanulmányokat hazai papnevelő intézetben stb. folytassa. Ettől a szabálytól a § (3) bekezdésében foglaltak szerint csak esetenként lehet eltekinteni. A kivétel lehetőségére azért van szükség, mert - bár az állami érdekek szempontjából ez a helyzet nem is kívánatos - vannak olyan bevett és elismert felekezeteink, amelyeknek nincsen az országban papnevelő intézetük.
A kedvezményre való igény előfeltételeinél bevezetett, fent ismertetett csekélyebb jelentőségű eltéréseken kívül igen lényeges újítást vezet be a törvényjavaslat a multtal szemben a kedvezmény lényegét, a papok, papjelöltek és papnövendékek szolgálati kötelezettségének tartalmát illetően. Amíg a multban a papok, papjelöltek és papnövendékek mind békében, mind háborúban mindennemű katonai szolgálat, katonai kiképzés, fegyvergyakorlat és ellenőrzési szemle alól mentesek voltak és csak a felszentelt papok, illetőleg felavatott lelkészek és papi és papi jellegű tanárok voltak és csakis mozgósítás esetén és háború idején lelkészi teendőkre a haderőnél igénybevehetők, addig a jelen § szerint, úgy a papnövendékek, mint a papjelöltek és a felszentelt papok és felavatott lelkészek már békében kiképzésben fognak részesíttetni és I. póttartaléki szolgálati kötelezettségük időtartama alatt a póttartalékosokra irányadó rendelkezések szerint szolgálati gyakorlatok teljesítésére lesznek kötelesek. Kiképzésük és szolgálati gyakorlatuk természetesen papi hivatásuknak megfelelő lesz és a tábori lelkészi alkalmaztatásukkor szükséges előképzést fogja nyujtani. Magától értetődik, hogy fegyveres kiképzésben nem fognak részesülni és fegyveres szolgálat teljesítésére nem fognak igénybevétetni. A kiképzés és a gyakorlatok időtartama igen méltányosan van megállapítva, de természetesen úgy, hogy a szükségnek megfeleljen. A papok, papjelöltek és papnövendékek közül azok, akik a tartalékos tiszti kiképzésre jelentkezés előfeltételeinek megfelelnek, a karpaszományt szolgálati kötelezettségük egész ideje alatt viselhetik.
Ugyancsak új a § (7) bekezdésének az a rendelkezése, amely a papjelölteknek és papnövendékeknek mozgósítás és háború idején egészségügyi szolgálatra való igénybevételét teszi lehetővé. Ez az igénybevétel a népességgel szemben jelentkező fokozott katonai követelmények folytán válik szükségessé s annak, hogy az a papi hivatással nem áll ellentétben, legjobb bizonyítéka, hogy van olyan szerzetesrend, amely egyenesen a gyógyítás szolgálatában áll.
A § (8) bekezdése a multban az egész (12 évi) szolgálati kötelezettség időtartamára kiterjedő jogcím igazolási kötelezettséget az I. póttartaléki kötelezettség időtartamára (a 42. életév betöltéséig) korlátozza.
A § többi rendelkezése megfelel a multban is érvényben volt rendelkezéseknek.
A 43. §-ban szabályozás alá vett kedvezmény feltételei azonosak a multban fennállott hasonló kedvezmény feltételeivel, azzal a különbséggel, hogy a figyelembejövő birtok maximuma, amely a multban egy öttagú család önálló eltartásához elegendő földjövedelem négyszeresében volt megszabva, leszállíttatott ennek a háromszorosára.
Ennek a leszállításnak az az egyik indító oka, hogy az erre a kedvezményre való igény a gyakorlatban legtöbbnyire az egykés családok fiainál van meg s így a kedvezmény szerint az egykés családi helyzet méltánylását jelenti, ami nem látszik összeegyeztethetőnek az egyke elleni küzdelemmel. A másik indító oka viszont a gazdasági és megélhetési viszonyokban a világháború befejezése óta beállott eltolódás, amely az igényeknek minden téren való leszállítását teszi szükségessé. A birtok-maximum leszállítása a kisebb gazdaságok fennmaradását, amit ez a kedvezmény biztosítani kíván, nem veszélyezteti, mert az új maximumot meghaladó birtokok a mai viszonyok között igen könnyen hasznosíthatók, akár bérbeadás útján, akár feles megművelés révén. A birtok-maximumnak a (2) bekezdésben történt meghatározása folytán legfeljebb húsz kataszteri hold kiterjedésű öröklött mezőgazdasági birtok lesz a felső határ, míg az alsó kb. hat. kataszteri hold.
Természetes, hogy a törvényjavaslat a földbirtokrendezés és a telepítés során szerzett birtokokra tekintettel van. A vonatkozó rendelkezést a (3) bekezdés tartalmazza. Az a rendelkezés, hogy az ily birtokon gazdálkodót akkor is megilleti a kedvezmény, ha az ingatlan tulajdonjogát nem is szerezte még meg, azért szükséges, mert azok tulajdonjoga csak a vételár teljes kifizetése után száll az érdekeltre.
Újítás a §-ban még az, hogy a jogcím-igazolásra vonatkozó rendelkezés magába a törvényjavaslatba, a § (5) bekezdésébe vétetett fel. Helyesebbnek látszik ugyanis, hogy ilyen, a kedvezmény szempontjából fontos rendelkezést a törvény állapítson meg.
A § többi rendelkezései megfelelnek a multban hatályban volt rendelkezéseknek.
A 44. § a multban is hatályban volt családfenntartói kedvezményt, a gyakorlati élet követelményeit abban kielégítő formában állítja vissza.
Ez a kedvezmény teljesen új, mert bár az 1912. évi véderőtörvény a teljes törvényes igénnyel nem bíró családfenntartók és mezőgazdák kedvezménye keretében lehetőséget is nyujtott a sokgyermekes családoknak kivételes elbánásban való részesítésére, a kedvezményes elbánásra nem volt törvényes igény, hanem az csak diszkrecionárius hatáskörben történhetett s ezenkívül a kedvezmény elismerésének előfeltétele volt az anyagi szempontból való reászorultság is. Ezzel szemben a jelen § törvényes igényt biztosít a sokgyermekes családok fiai részére a póttartalékba helyezésre, tekintet nélkül az előző §-ban szabályozott családfenntartói kedvezménynél megkívánt minden egyéb előfeltételre, pusztán annak a ténynek alapján, hogy a családban több fiú van, tehát sokgyermekes a család. A kedvezmény kizárólag az egyke elleni küzdelem érdekében áll. Azt az előfeltételt, hogy a kedvezmény csak a már legalább három rendes tényleges szolgálatot teljesített vagy teljesítő katonát adott családok negyedik fiát illeti meg, s kedvezménynek egyéni szempontból való igen nagy jelentőségén kívül, a honvédelmi érdekek megóvása kívánja meg. Bár a törvény szövege ezt kifejezetten nem mondja ki, a dolog természetéből következik, hogy a kedvezmény a három rendes szolgálati kötelezettséget teljesítő katonát már adott családoknak nemcsak negyedik, hanem minden további fiát megilleti.
A 46. §-ban foglalt rendelkezés a tartalékos tiszti kiképzésre jelentkezés előfeltételeivel nem rendelkező hadkötelesek tényleges katonai szolgálatának béke idején való elhalasztását biztosítja.
A hatáskör megszabására vonatkozó rendelkezések érdemben azonosak a multban fennálló rendelkezésekkel.
A 48. § a rendes tényleges szolgálat teljesítésével kapcsolatos kérdéseket szabályozza.
Miután számolni kell azzal, hogy a behívottak egy része akár igazolt okból (pl. betegség), akár igazolatlanul (engedetlenség) nem vonul be, viszont a bevonultak egy része már a bemutatásnál a katonai szolgálatra alkalmatlannak bizonyul, a behívandók számának megállapításánál egy bizonyos biztonsági hányadot kell figyelembe venni. Ezen a réven a csapatnál létszámfelesleg jelentkezhetik. A létszámfelesleget tartósan szabadságolni kell. Ez a § a csapatnál netán mutatkozó ily létszámfelesleg egyéni kiválasztásáról intézkedik. Rendelkezése értelmében a szabadságolandókat, a legalább egy évet már szolgáltak közül a besorozottakban mutatkozó feleslegnek megfelelően, a fölösszámúaknak kiválasztására irányadó rendelkezések szerint kell kiválasztani.
Az (1) bekezdésben a póttartalékosi kiképzésre azért kellett tíz héttől tizenhat hétig terjedő, tehát nem végleg meghatározott időszakot felvenni, hogy a póttartalékosi kiképzés terén is a netán jelentkező különös kiképzési követelmények érvényesülhessenek, s a mindenkori korszerű kiképzés bevezetésének ne legyen törvényben foglalt jogszabály az akadálya. A bekezdés oly lehetőséget nyujt, amelyen belül előreláthatóan eleget lehet tenni a kiképzés terén netán jelentkező újabb követelménynek is.
A (2) bekezdés a behívás és állománybavétel tekintetében a rendes tényleges szolgálatra vonatkozó szabályokat terjeszti ki a póttartalékosokra is.
Az 51. § a multban hatályban volt rendelkezésekkel megegyező rendelkezéseket tartalmaz a szabadságvesztés büntetés miatt, továbbá a szökésben létel s az önkényes eltávozás miatt elmulasztott szolgálati idő utánpótlása tekintetében. A multtól eltérőleg nem rendelkezik azonban ez a § a behívási parancs nem teljesítése következtében elmulasztott szolgálati idő utánpótlása kérdésében, mert hiszen a behívott szolgálati idejének számítása most a bevonulás napjával kezdődik, s akkor történik az állománybavétel is, szemben a mult rendelkezéseivel, amikor a szolgálati idő az állománybavételtől kezdve számíttatott, ami pedig nem a bevonulás napja, hanem általában egy előre meghatározott napon (október hó 1. napján) történt.
Az 52. § rendelkezései azonosak a multban hatályban volt rendelkezésekkel.
A hadiállományra való kiegészítés és mozgósítás esetén való behívás elrendelésére vonatkozó hatáskört ez a § az államfőnek tartja fenn. A rendelkezés az államfőt a fegyveres erő kivételes alkalmazása tekintetében megillető jogkörből következik.
Az 54. §-hoz. A §-ban foglalt rendelkezések a multban hatályban volt rendelkezésektől csak a fegyvergyakorlatok (szolgálati gyakorlatok) száma, időtartama, a fegyvergyakorlatok számának a tényleges szolgálat önkéntes folytatása következtében való csökkentése s a tartalékosok és póttartalékosok fegyvergyakorlati kötelezettségének szabályozása tekintetében térnek el [(1), (3) és (6) bekezdések!].
A kötelezettség teljesítése lövészeti gyakorlatozás és egyéb továbbképzés keretében fog történni. Ezek a gyakorlatozások rövid tartamúak lesznek. A lövészkötelezettségnek évi harminchat órában való magállapítása nem jár a hadkötelesekre számottevő újabb megterheléssel.
A multban a véderőtörvény imperatív rendelkezést tartalmazott az ellenőrzési szemlék és tiszti bemutatások tartását illetően. A jelen § csak a lehetőséget adja meg erre. Főként a nyilvántartás helyzete lesz irányadó abban a tekintetben, hogy tartassék-e ellenőrzési szemle.
Amennyiben az ellenőrzési szemle megtartása elkerülhetetlenül szükségesnek fog mutatkozni, azt a § (1) bekezdése értelmében az érdekeltek lakóhelyén vagy legalább is a lakóhelyük járása területén fekvő községben, tehát úgy kell megtartani, hogy az érdekeltekre a legcsekélyebb megterheléssel járjon. Az ellenőrzési szemle két napnál hosszabb időt nem vehet igénybe. Más lesz a helyzet a tartalékos tiszteket és hasonló állásúakat terhelős tiszti bemutatás tekintetében (a § (2) bekezdése). Ezek feltétlenül fognak tartatni. A tartalékos tisztek és hasonló állásúak tiszti bemutatás alkalmával abban a tekintetben is ellenőrzésre kerülnek, hogy rendelkeznek-e azzal az előírt egyenruhával és felszereléssel, amelynek beszerzésére és fenntartására kinevezésük alkalmával kötelezték magukat.
A § (3) bekezdése, a multban fennállott helyzetnek megfelelően, lehetővé teszi az ellenőrzési szemlének és tiszti bemutatásnak írásbeli jelentkezéssel való helyettesítését, ami az érdekeltek helyzetének könnyítését szolgálja.
Az 57. § a besorozottak nősülésének korlátozását a multban hatályban volt rendelkezésekhez hasonlóan rendezi. Az eltérés mindössze annyi, hogy a nősülési engedélyre szorulók között kifejezetten megemlíti azokat is, akik felülvizsgálati úton tartósan szabadságoltattak, de még tényleges szolgálati kötelezettség alatt állanak. Ennek indoka az, hogy az ilyen személy még nem vált ki véglegesen a honvédség kötelékéből és az újabb felülvizsgálat alapján a tényleges szolgálat továbbfolytatására kötelezhető, tehát újból a tényleges állományba juthat.
Az 58. § a nem tényleges állományú katonai egyének nyilvántartása céljából szükséges jelentkezési kötelezettséget szabályozza.
Nemcsak a katonai követelmények kielégítése, hanem az egyenlő elbánás elvének érvényesítése is kívánatossá teszi, hogy a háború idején vagy egyéb rendkívüli katonai intézkedések esetén is az azonos helyzetben levő hadkötelesek, minden más körülményre való tekintet nélkül, egyenlő elbánásban részesüljenek, vagyis a katonai szolgálati kötelezettség alatt állók tényleges katonai szolgálatra vonuljanak be, az ily szolgálati kötelezettség alatt nem állók pedig egyenlő szabályok szerint vétessenek egyéb honvédelmi érdekű szolgálatokra igénybe. A gyakorlatban azonban ezt a követelményt nem lehet mereven érvényesíteni. Nemcsak az élet követelményei, hanem igen gyakran katonai érdekek is engedményre kényszerítenek, mert előfordul az is, hogy a szolgálatköteles polgári hivatása körében fontosabb katonai érdeket elégít ki, mintha katonai szolgálatot teljesítene. Ezért lehetővé kell tenni a szolgálatköteleseknek ilyen kivételes esetekben a katonai igénybevétel alól közérdekből való mentesítését.
A 61. § azt szabályozza, hogy az országgyűlés tagjai milyen mértékben tartoznak a törvényjavaslat értelmében rájuk háruló szolgálati kötelezettségnek eleget tenni. A kérdés szabályozásánál a véderő kötelékében álló országgyűlési tagok katonai szolgálatra való behívásának szabályozásáról szóló 1889:XXII. tc. rendelkezései vétettek irányadónak, minthogy a § rendelkezései annak helyébe lépnek. Ennek a törvénynek rendelkezései annak a helyes elvnek felismeréséből indulnak ki, hogy a törvényhozónak a békés viszonyok között meg kell adni a lehetőséget arra, hogy képviselői megbízásából felsőházi tagságából folyó feladatának, az állami élet szempontjából igen fontos kötelességének zavartalanul eleget tehessen s ebben - ha a rendes tényleges szolgálati kötelezettségének eleget tett, illetőleg a póttartaléki kiképzésen átesett - a katonai szolgálat teljesítése sem akadályozza. Ilyen szolgálatként a fegyvergyakorlatok és a lövészkötelezettség teljesítése jöhet figyelembe.
A 62. § a honvédség kötelékéből való elbocsátás eseteit állapítja meg.
A 63. § a szolgálati kötelezettség letelte címén való elbocsátást szabályozza. Az abban foglalt rendelkezés szerint a 60. életév betöltése naptári évének végével kell a hadkötelest a szolgálati kötelezettsége letelte miatt elbocsátani. A törvényjavaslat nem veszi át a háború idejére a multban hatályban volt korlátozó rendelkezést, amely az elbocsátást az államfőnek tartotta fenn. A 60. életév oly magas kor, hogy azon túl a hadkötelest katonai szolgálatban tartani még háború esetén sem látszik indokoltnak. E magas felső korhatár következménye is az, hogy a §-ba nem vétetett át a multban hatályban volt az a rendelkezés sem, amely a haderő kötelékében saját kérelemre a szolgálati kötelezettség letelte után való visszatartást lehetővé tette.
A 64. § azonos a multban hatályban volt rendelkezéssel.
A 65. § (1) bekezdése megokolást nem igényel.
A (2) bekezdésben foglalt rendelkezés abban leli magyarázatát, hogy az állításköteles kor előtt önként belépő lényegében ugyanazt a tényleges katonai szolgálatot vállalja és teljesíti, mint a hadkötelezettség alapján besorozott. Ha tehát az önként belépő már szolgált, kiképeztetett, s így s kincstárnak pénzébe került, nem látszik indokoltnak az, hogy feltétlenül és megmásíthatatlanul elbocsátásra kerüljön olyan ok miatt, amely ugyan önként belépésének eredetileg akadálya lett volna, ha akkor már ismert lett volna, állításkötelesként való besorozását azonban nem akadályozta volna. Főleg a büntetett előéletnek egyes, idejében ki nem derült esetei fognak itt figyelembe jönni. A bekezdésben adott felhatalmazás az ilyen önként belépettek visszatartására teremt lehetőséget. Természetes, hogy a felhatalmazással a honvédelmi miniszter nem fog úgy élni, hogy az önkéntes belépőkkel szemben támasztott erkölcsi követelmények csorbát szenvedjenek vagy a bűnös szándékkal s honvédség kötelékébe önkéntes belépés útján befurakodó ott továbbra is megmaradhasson.
A 66. § a régi véderőtörvény (1912:XXX. tc.) 62. §-ának nyomán készült s annak csak a kivándorlásra vonatkozó rendelkezései (utolsó három bekezdése) azok, melyek nem ebben §-ban, hanem a kiutazási korlátozásokat tárgyaló 31. §-ban foglalnak helyet.
A 67. § a honvédség költségeinek fedezéséről intézkedik.
A 68. § a régi véderőtörvény (1912:XXX. tc.) 39. §-ban foglalt szabályozásnál részletesebben foglalkozik az újoncállítás költségeivel.
A bevonulással kapcsolatban, valamint a leszerelés után való hazatéréssel kapcsolatban felmerülő útiköltségek (a vasúton, hajón vagy egyéb közlekedési eszközön megtett utazás menetdíjai) megtérítésének 15 km-en felüli és az ország területén belül megtett útra való korlátozása költségvetési érdeket szolgál. Ez a korlátozás a bevonuló, illetve hazatérő hadkötelesek érdekeivel is összeegyeztethető, mert hiszen a 15 km-en aluli út nem olyan hosszú, hogy ne lehetne azt nagyobb nehézség nélkül gyalog is megtenni, lófogatú járművön való megtétele pedig, amely járművel a népességnek itt figyelembe jövő része általában rendelkezik, nagyobb költséggel nem jár. A másik korlátozás nem új keletű. A külföldről hazatérni kényszerülő hadkötelesek a multban sem részesültek a honvédelmi tárca terhére útiköltségmegtérítésben, legfeljebb a külügyminiszteri tárca terhére segélyeztettek a saját költségükön hazautazni nem tudó személyek támogatására felvett költségvetési hitelből.
A (3) bekezdésben foglalt rendelkezés szerint az ellenőrzési szemlén és a tiszti bemutatáson való részvétel költségei magukat az érdekelteket terhelik. A megjelenés nem fog számottevő költséggel járni, mert az ellenőrző szemlét és a tiszti bemutatást a vonatkozó § rendelkezései szerint az érdekeltek lakóhelyén vagy annak közvetlen közelében kell megtartani.
A dolog természetéből következik, hogy a lövészkötelezettség teljesítésével kapcsolatban felmerülő igazgatási és egyéb költségek a honvédelmi tárcát terhelik. A lövészeknek a kötelezettség teljesítésével kapcsolatban felmerülő költségeik viselésére azonban a törvényjavaslat általában magukat az érdekelteket kötelezi. A rendszeres kiképzésen való megjelenés alig fog költséggel járni, mivel a lövészfoglalkoztatás általában a lakóhelyen lesz, arra az esetre pedig, ha netán hosszabb út megtétele (lőtérre való utazás) válnék szükségessé, a 15 km-nél távolabb fekvő helyre való utazás költségeit a javaslat értelmében a kincstár viseli.
A 71. §-hoz. Régi véderőtörvényeink a katonai szolgálatra bevonuló közszolgálati alkalmazottak érdekeinek megvédésével nem foglalkoztak ugyan, azonban azok érdekeinek megvédéséről egyéb jogszabályok gondoskodtak. Célszerűnek látszik, hogy a vonatkozó rendelkezések ebbe a törvénybe foglaltassanak.
A 72. §-ban foglalt rendelkezések a katonai szolgálatra bevonult magánalkalmazottak érdekének megvédését célozzák. A védelmet az alkalmi munkások és napszámosok kivételével a magánalkalmazottak valamennyi csoportjára kiterjesztik s egyúttal előnyösen kibővítik az azok egy részére egyes törvényekben a katonai szolgálatra való bevonulás esetére már biztosított védelem tartalmát is.
A 73. § azokról kíván gondoskodni, akik a katonai szolgálatra való bevonulásuk idején még nem voltak az előző §-ok szerint figyelembejövő alkalmazásban. E § a katonai szolgálatot teljesítetteknek közszolgálatban való elhelyezkedését igyekszik elősegíteni.
A 74. §-hoz. Az általános hadkötelezettségnek a jelen törvényjavaslat szerint tervbevett újból való bevezetése folytán rendezni kell a hadkötelezettségi viszonyát mindazoknak, akik a trianoni szerződést megelőzően életben volt általános hadkötelezettség alapján akár mint újoncállítás útján besorozott szolgálatkötelesek, akár mint népfölkelési szemlén felavatott népfölkelők tényleges katonai szolgálatot teljesítettek, továbbá mindazoknak, akik a trianoni szerződés után történt felavatásuk következtében teljesítettek katonai vagy a katonaival egyenértékűnek tekintendő egyéb (a határőrségnél, folyamőrségnél, különleges csendőrségi és rendőrségi alakulatoknál vagy a méneskarnál) szolgálatot.
Az utóbbiakra vonatkozó rendelkezéseket a § (1) bekezdése, az előbbikre vonatkozókat a § (2) bekezdése foglalja magában.
A 75. §-ban kért felhatalmazás azokra a jelen törvény folytán hadkötelessé válókra vonatkozik, akik a törvény hatálybalépése idején már túllesznek az állításköteles koron. A honvédség szükséglete lesz az irányadó annak a kérdésnek eldöntése tekintetében, hogy a kért felhatalmazás megadása esetén azzal milyen mértékben kell élnünk.
Azoknak a ténykedéseknek következtében, melyek az előző §-ban kért felhatalmazás alapján az elmaradott évfolyamoknak esetleges igénybevételére fognak irányulni, valamint annak következtében, hogy a besorozandók közül a póttartalékosi szolgálatra kötelezettek száma esetleg igen nagy lesz, a költségvetés keretei között a póttartalékosok kiképzési költségei esetleg csak a rendes tényleges szolgálatra kötelezettek költségvetési helyén lesznek fedezhetők s ennek folytán a rendes tényleges szolgálatra kötelezettek csak a 10-16 hétig tartó póttartalékosi kiképzés lebonyolítása után lesznek behívhatók. Mivel pedig a 21. § (4) bekezdésében foglalt rendelkezés szerint a tényleges szolgálati kötelezettség idejének a számítása a bevonulás napjától kezdődik, s az onnan számított három év leteltét követő december hó 31. napján fejeződik be, az e különleges helyzet folytán bevonulók tényleges szolgálati kötelezettségi ideje az október helyett januárban vagy februárban történő bevonulás következtében a rendes szabály értelmében jóformán egy évvel hosszabbodnék meg. Ezt a hátrányt küszöböli ki az ebben a §-ban foglalt rendelkezés.
A 77. § rendelkezése hasonlóan az előző §-ban javasolt rendelkezéshez ugyancsak abból az előreláthatóan bekövetkező helyzetből kifolyólag szükséges, hogy a törvény hatálybalépése folytán még néhány éven keresztül, sokkal több újonc lesz, mint amennyire szükség van. Az 1942/43. kiképzési évtől kezdve azonban már előreláthatóan olyan lesz a helyzet, hogy a §-ban hivatkozott alaprendelkezés alkalmazása és végrehajtása nem fog már akadályba ütközni, tehát akkor előreláthatólag már be fog következni az a normális helyzet, hogy a besorozott a besorozást követő kiképzési évben kerül behívásra és a katonai szolgálat teljesítésére.
Minthogy a Felvidék egy részének visszacsatolása folytán a jelen törvény rendelkezései igen számos olyan hadkötelesre terjednének ki, akikre nézve a hadkötelezettség rendes szabályainak teljes mértékben való alkalmazása idegen hadseregben történt korábbi kiképzésükre tekintettel nem lenne megfelelő, indokolt e tekintetben a honvédelmi miniszter részére átmenetileg eltérő szabályozásra felhatalmazást adni a végből, hogy ezeket a hadköteleseket a magyar haderő használható tagjaivá képeztethesse át.
A 79. §-ban javasolt rendelkezés ugyancsak azzal számol, hogy a hadkötelezettség újból való bevezetése következtében az idősebb korban igénybevételre kerülők között sokan lesznek olyanok, akik már családot alapítottak s gyermekeik is vannak. Ezeknek a családfő bevonulása esetére támogatásban való részesítésre elkerülhetetlenül szükséges.
A határőrségnek és a folyamőrségnek a m. kir. honvédségbe való beolvasztása indokolást nem igényel. A határőrség által ellátott feladatoknak a honvédség feladatává válása már a 14. § (2) bekezdéséből is kitűnik.
A 81. § azt az időt határozza meg, amely alatt a honvédelmi szolgáltatások igénybevételének és a honvédelmi érdekű gazdasági korlátozások alkalmazásának helye lehet.
A 82. § a honvédelmi szolgáltatások körét határozza meg, lényegileg az 1912:LXVIII. tc. 1. §-ának megfelelően, mégis azokkal a kiegészítésekkel, amelyeket a honvédelem feladatkörének kiszélesedése megkíván. A korszerű hadviselés szempontjából ugyanis a hátország belső rendjének és gazdasági életének megszervezése ugyanolyan fontossággal bír, mint a hadműveletek sikerének biztosítása.
A 83. § a honvédelmi szolgáltatások tárgyát határozza meg, lényegileg s korábbi helyzetnek megfelelően. Az eltérés annyi, hogy a hadiszolgáltatási törvényekben úgynevezett „személyes szolgáltatások” címén, amelyeket ez a javaslat „honvédelmi munka” név alatt foglal össze, nemcsak a törvényben előre meghatározott tevékenység, hanem egészen általánosságban bármely testi vagy szellemi munka teljesítése követelhető. Ami a szellemi munka igénybevételét illeti, szó lehet ebben a vonatkozásban pl. sürgős szükség esetében bizonyos irodai munkákról, a testi munkára igénybevett személyek szakszerű felügyeletéről és ellenőrzéséről, kiképzéséről, bizonyos felmérések sürgős elvégzéséről stb.
A 86. §-hoz. A honvédelmi szolgáltatások terhét a szolgáltatásra kötelezetteket tekintve is, lényegesen megkönnyíti az, ha azok igénybevételét előre megszervezik s a teherviselési képességre, az arányos felosztás lehetőségére már jóelőre adatokat gyüjtenek. De szükséges ez az előzetes adatgyüjtés a háború idején teendő hatósági intézkedések tervszerűségének, gyorsaságának és egyöntetűségének előre való biztosítása érdekében is.
Arra nézve, hogy a munkakötelezettség nőt is terhelhet, már az 1914:L. tc. 5. §-a is tartalmazott rendelkezést meghatározott célok érdekében, túlmenve az 1912:LXVIII. 4. §-án, amely csak a férfinemhez tartozókat kötelezte személyes szolgálatokra.
A 88. § (1) bekezdése annyiban tér el az 1912:LXVIII. tc. 5. §-ától, hogy az alkalmatlanságot nem veszi mentességi oknak, mert az alkalmasságot a kötelezettség előfeltételének tekinti, amint ezt a javaslat 87. §-ának (1) bekezdése „a testi és szellemi képességnek megfelelő” munkára való utalással kifejezésre is juttatja. Mentességi okként említi a javaslat a tényleges katonai szolgálat teljesítését. A katonai személyek mentességére az 1912:LXVIII. tc. 4. §-a olyképpen utalt, hogy csak a „polgári egyén” kötelezettségét állapította meg, ez azonban nem volt kielégítő, mert így a nyugállományú katonai személyt is mentesítette, már pedig ennek mentességére ok nincs. A javaslat a közalkalmazottakat sem kívánja feltétlenül mentesíteni, az 1912:LXVIII. tc. 5. §-ának b) pontjában foglalt rendelkezést ennélfogva nem vette át. Sürgős szükség esetében tehát - ha hivatali elfoglaltságuk ezt nem akadályozza - közalkalmazottakat is igénybe lehet venni honvédelmi munkára.
A végből, hogy bizonyos különös ismereteket vagy gyakorlatot igénylő honvédelmi munkák tekintetében, amennyiben háború idején szükségessé válnak, a megfelelően kiképzett személyzet nyomban rendelkezésre álljon, nélkülözhetetlen az előkészítés érdekében az ezekre való előzetes kiképzést lehetővé tenni. Így pl. szakmunkásoknak haditermelésre való átképzése, a haditermeléssel kapcsolatos munkákra való áttérés gyors megoldása érdekében gyakorlatok tartása, ifjaknak híradó szolgálatra való kiképzése stb. Minthogy az ily kiképzésre való igénybevétel a társadalom legkülönbözőbb rétegeit érinti s a gazdasági élet rendes menetének megzavarása nélkül oldandó meg, a részletes szabályozást indokoltnak látszik - minden szempont beható mérlegelésének biztosítása érdekében - minisztériumra bízni.
A 92. § elvileg béke idején is alkalmazhatóknak nyilvánítja a honvédelmi munkakötelezettségre vonatkozó rendelkezéseket. Erre a honvédelmi előkészületek eredményes elvégzése szempontjából van szükség. Ez a kívánalom azonban béke idején csupán a honvédség szükségletei és a hadviselést szolgáló védelmi intézkedések tekintetében áll fenn feltétlenül, mert az egyéb közintézmények és a polgári lakosság szükségleteit béke idején a közigazgatási működés és a gazdasági élet rendes eszközeinek alkalmazásával lehet és kell is biztosítani.
A 93. § megfelel az 1912:LXVIII. tc. 7. §-ának.
A 94. § megfelel az 1912:LXVIII. tc. 8. §-a utolsó bekezdésének.
A 95. § általában megegyezik az 1912:LXVIII. tc. 21. §-ával, a lényegesebb eltérés mindössze annyi, hogy a javaslat a honvédelmi munkát teljesítő személyek elhelyezése céljára is lehetővé teszi - akár a béke idején való - ideiglenes beszállásolást, a katonai beszállásolás szabályai szerint.
A 96. § lényegileg megfelel az 1912:LXVIII. tc. 10. §-ának, illetőleg az 1914:L. tc. 16. §-ának és tartalmazza az 1916:IV. tc. 5. §-ában foglalt rendelkezést is.
A 97. § lényegében megfelel az 1912:LXVIII. tc. 11. §-ának, azzal a kiegészítéssel azonban, hogy a fogatos járóművekhez hasonlóan (96. §) a szárazföldi gépjáróművek ideiglenes igénybevételét is biztosítja béke idejére. A gépjáróműveknek a személy- és teherszállításnál a világháború óta megnövekedett jelentősége és az, hogy számuknak rohamos emelkedésével a fogatos járóműveket mindinkább kiszorítják, indokolttá teszi ezekre is kiterjeszteni a békebeli ideiglenes igénybevétel lehetőségét, úgy, amint ezt a fogatos járművek tekintetében az 1912:LXIX. tc. megengedte.
A 98. § (1) bekezdése az 1912:LXVIII. tc. 12. §-ának felel meg. A (2) bekezdés már béke idejére is megadja az előkészítésre kötelezés lehetőségét, értve itt az előkészítés alatt azokat az intézkedéseket is, amelyek arra irányulnak, hogy a járómű, amennyiben háború idején az ellenség kezébe kerülésétől kell tartani, ennek megakadályozása végett gyorsan megsemmisíthető vagy használhatatlanná tehető legyen.
A 99. § korszerű módosításokkal megfelel az 1912:LXVIII. tc. 13. §-ának, illetőleg az 1912:LXIX. tc. 1. §-ának.
A közlekedésnek a korszerű hadviselés szempontjából való döntő jelentősége követeli meg ennek a rendelkezésnek a felvételét, amely a vízi és légi járóművek tekintetében már az 1912:LXVIII. tc. 12. §-ában is megtalálható.
Az előbbi § indokolásában előadottak teszik szükségessé azt is, hogy a javaslat az 1912:LXVIII. tc. 16. §-ában foglalt rendelkezéseken túlmenjen.
A korszerű kiegészítésekkel megfelel az 1912:LXVIII. tc. 15. §-ának.
A 103. §-hoz. A hírszolgálatnak a hadviselés szempontjából való különleges fontossága követeli meg, hogy az 1912:LXVIII. tc. 17. §-ában foglalt rendelkezések lényegesen kibővíttessenek, így mindenekelőtt a m. kir. postára vonatkozó, az (1) bekezdésben foglalt rendelkezések felvételével.
A 104. § megfelel az 1912:LXVIII. tc. 14. §-ának.
A 105. § a korszerű kiegészítésekkel az 1912:LXVIII. tc. 19. és 20. §-ának felel meg.
A 106. § (1) bekezdése az állambiztonsági érdekek érvényrejuttatását célozza, lehetővé téve, hogy az esetleges ellenséges támadásnak leginkább kitett s már békében is az állam ellen irányuló hírszolgálat működési teréül és beszivárgás útján a nem kívánatos terjeszkedési törekvések célpontjául szolgáló területeken csak olyan személyek szerezhessenek ingatlannal való rendelkezési jogokat, akik az említett szempontból megbízhatók és aggálytalanok.
A kisajátítási árra vonatkozó rendelkezések egyrészt azért szükségesek, mert az 1881:XLI. tc. csak ingatlanokra nézve tartalmaz idevágó szabályokat, másrészt ezek a rendelkezések a kártalanítási eljárás egyszerűsítését célozzák. A kisajátításra vonatkozó rendelkezéseknek hadianyaggyárak tekintetében béke idejére való kiterjesztése olyan kívánalomnak tesz eleget, amelyet már eddig is több állam valóra váltott, illetőleg amelynek megvalósítására korunkban a legkülönbözőbb politikai rendszerű államokban törekvés mutatkozik.
A hátországnak a hadviselés szolgálatába állítása szempontjából a legnagyobb fontosságú feladatok egyike a termelés folytonosságának biztosítása. A honvédelmi előkészületeknél tehát különös jelentősége van a termeléssel foglalkozó és a termelés eredményét forgalomba hozó üzemek, vállalatok olyan előzetes irányításának, amely a haditermelésre való áttérést zökkenő nélkül biztosítja és képessé teszi az üzemeket, vállalatokat arra, hogy feladataikat a megváltozott körülmények és a bizonyos vonatkozásokban megnövekedett igények mellett is akadálytalanul elláthassák.
A 109. § a vállalatok tekintetében szükséges honvédelmi előkészületeket oly módon kívánja biztosítani, hogy lehetővé teszi az új vállalatok létesítésének rendeleti úton egyenesen attól függővé tételét: biztosítja-e a vállalkozó már előre azokat az előfeltételeket, amelyeket a honvédelmi miniszter a biztonság, valamint a haditermelésre való átalakítás lehetősége szempontjából szükségesnek talál. Előkészület érdekében felállított szabályról lévén szó, ennek hatálya természetszerűen béke idejére is kiterjed.
A hátország egész gazdasági életének a honvédelem szolgálatába állítása csak úgy oldható meg sikerrel, ha a minisztérium a háború ideje alatt, illetőleg a háború veszélyével fenyegető válságos időben minden tekintetben szabadkezet kap az anyagi javak termelésének forgalmának és fogyasztásának, valamint a termelés legfontosabb emberi tényezőjének: a munkának, illetőleg az ehhez fűződő jogviszonyoknak a szükséghez mért szabályozására.
A hadviselés szempontjából fontos műszerek és műszaki eszközök tekintetében egyrészt azért szükséges a honvédelmi miniszternek szabályozásra jogot adni, hogy az előállítás egységes módjával járó előnyöket (a használatnak, kiegészítéseknek, javításoknak, pótlásoknak megkönnyítése) biztosítani lehessen, másrészt azért, hogy előre úgy lehessen irányítani az esetleges külföldről való beszerzést, hogy e tekintetben háború esetében se álljanak elő nehézségek.
A hadviselés szempontjából és nemzetközi politikai tekintetekből is elsőrendű fontossága van annak, hogy a minisztérium a hadianyagok forgalmát illetően - mégpedig béke idején is - belátása szerint szabadon rendelkezhessék.
A fennálló törvényes rendelkezések csak a szabadalmaknak katonai célokra való igénybevételét szabályozzák, de nem nyujtanak lehetőséget a találmányoknak, tehát a még nem lajstromozott szellemi tulajdonnak honvédelmi célra való igénybevételére, továbbá annak megakadályozására sem, hogy hadviselés szempontjából fontos találmányok az országból kivihetők vagy általában nyilvánosságra hozhatók s ilyen módon esetleg az állam érdekeinek súlyos sérelmével éppen akár ellenünk felhasználhatók legyenek. A jelen § jogrendszerünknek ezeket az érezhető súlyos hiányait van hivatva pótolni. A § egyébként a felállított korlátozások mellett biztosítja a feltaláló anyagi érdekeit is, a bírói úton megállapítandó méltányos kártalanítás útján. Természetesen gondoskodni kell arról, hogy a §-ban lefektetett engedélyezési rendszer ne lassítsa meg nagy mértékben a találmányok értékesítését, és így ne hasson ki hátrányosan a szabadalom és más oltalom megszerzésénél legnagyobb fontosságú elsőbbség érvényesítésének lehetőségére.
Lényegében megfelel az 1912:LXVIII. tc. 25. §-ának. A § alkalmazását a honvédelmi munkát teljesítő személyek tekintetében azért kell béke idejére is kiterjeszteni, mert a honvédelmi munkakötelezettség igénybevételének béke idejére is fennálló lehetősége elkerülhetetlenül megkívánja, hogy a honvédelmi munkára esetleg már béke idején tömegesen igénybevett személyek egészségügyének ellátásáról rendszeres gondoskodás történjék, ami másképpen, mint a már meglevő kórházak felhasználása útján vagy szükségkórházak létesítésével, aligha lenne kielégítő módon megvalósítható.
A törvényjavaslat a lehető legszélesebb terjedelemben részletezi az igénybevehető honvédelmi szolgáltatások körét, az ilyen felsorolás azonban a világháború idején alkotott törvényekből leszűrhető tapasztalatok szerint is, sohasem lehet kimerítő, illetőleg a honvédelem érdekei szempontjából kielégítő. Ennek felismerésén alapul a javaslat 120. §-a, amely felhatalmazza a minisztériumot, hogy amennyiben a honvédelem érdekében elkerülhetetlenül szükséges, a dologi honvédelmi szolgáltatások körét a törvényben megállapított körön túl is kiterjessze, azzal az alkotmányjogi szempontból indokolt megszorítással azonban, hogy az ebben a tárgyban kibocsátott rendeletet haladéktalanul be kell mutatni az országgyűlésnek.
A dologi szolgáltatásokért járó térítésekről s az azokkal kapcsolatos kártérítésekről az 1912:LXVIII. tc. elszórtan, az egyes szolgáltatásokra vonatkozó §-okban rendelkezett. A jelen törvényjavaslatban célszerűbbnek látszott a térítések és kártérítések kérdését összefoglalóan szabályozni s egyszersmind az 1912:LXVIII. tc. keretein túlmenően olyan közelebbi részletes szabályokat is felvenni, amelyek azelőtt csupán a hadiszolgáltatásokra vonatkozó végrehajtási utasításban állapíttattak meg. A honvédelmi szolgáltatások ugyanis a kötelezettek vagyonjogi érdekeit oly behatóan érintik, hogy garanciális szempontból a kérdésnek egységes elvek szerint való minél részletesebb törvényi szabályozása mutatkozik szükségesnek. A rendelkezések egyébként érdemben megfelelnek a korábbi hadiszolgáltatási törvények hasonló tárgyú rendelkezéseinek.
A bizottsági becslési eljárásra - amelyet a javaslat 122. §-a általában az egyedi értékkel bíró dolgok igénybevétele esetére szab meg - már az 1912:LXVIII. törvénycikk is számos rendelkezésében utalt (pl. 13., 18-20. §-ok), a bizottság összeállítása tekintetében azonban rendelkezést nem tartalmazott, hanem e felől a végrehajtási utasítás rendelkezett. A törvényjavaslat fennhagyja ugyan azt a lehetőséget, hogy a bizottság megalakítása tekintetében külön törvény vagy más jogszabály (pl. bizonyos honvédelmi szolgáltatás igénybevételét elrendelő rendelet) a szolgáltatás különleges természetére tekintettel máskép rendelkezzék, ily különleges rendelkezés hiánya esetére azonban a bizottság összetételére nézve maga állít fel olyan általános szabályt, amely a rendszerinti kívánalmaknak megfelelni látszik.
Annak megállapítását, hogy bizonyos honvédelmi szolgáltatás igénybevételének szüksége beállott s ehhez képest annak elrendelését, hogy az illető honvédelmi szolgáltatást igénybe lehet s illetőleg igénybe kell venni, a § az illetékes miniszter által kibocsátandó rendeletre bízza. Ez a rendelkezés lényegében megfelel az 1912:LXVIII. tc. 27. §-a 1. bekezdésében foglalt rendelkezéseknek, mégis azzal az eltéréssel, hogy nem kizárólag a honvédelmi minisztert tekinti illetékesnek a honvédelmi szolgáltatások igénybevételének elrendelésére. Elvileg ugyan a jelen § is a honvédelmi minisztert jelenti ki erre illetékesnek, azonban csak arra az esetre rendelkezik így, ha célszerűségi és szakszempontok alapján maga a törvény nem tartalmaz egyes honvédelmi szolgáltatások tekintetében eltérő rendelkezést (mint pl. a 103. § (1) és a 106. § (2) bekezdése) vagy a minisztérium rendelete nem jelöl ki más minisztert bizonyos honvédelmi szolgáltatások tekintetében az igénybevétel elrendelésére illetékesnek.
A honvédelmi szolgáltatások elrendelt igénybevételének foganatosítása tekintetében a törvényjavaslat általában fenntartja az 1912:LXVIII. törvénycikk rendelkezését: az igénybevételnek kivetési eljárás útján a helyi közigazgatási hatóságok által való foganatosítását, úgyszintén az említett törvénynek a sürgős esetekre és a végső szükség esetére vonatkozó rendelkezéseit.
Az előbbi § rendelkezéseivel összhangban megfelel az 1912:LXVIII. tc. 30. §-ának.
Az előbbi §-ok rendelkezéseivel összhangban megfelel az 1912:LXVIII. tc. 31. §-ának.
Megfelel az 1912:LXVIII. tc. 33. §-ában foglalt rendelkezéseknek.
A 129. § lényegében fenntartja az 1912:LXVIII. tc. 33. §-ában megszabott eljárást, mégis azzal a módosítással, hogy a bizottságok megalakításánál már annak idején irányadóul vett szempontok egyébképeni érvényrejuttatása mellett egyszerűbb összetételű, kisebb létszámú s gyorsabb működésre képes bizottságokat rendel szervezni.
Minthogy a honvédelmi szolgáltatások a 2. § szerint a polgári lakosság szükségleteinek kielégítésére is igénybevehetők, nem lenne helyes a szolgáltatások folytán felmerülő költségekkel kizárólag a honvédelmi miniszter tárcáját terhelni úgy, amint ezt a kérdést az 1912. évi LXVIII. tc. 34. §-a megoldotta.
A 131. § a légvédelem célját határozza meg. Erre, a törvényi szabályozás teljességének követelményén kívül, a törvényjavaslat jelen részében szabályozásra kerülő légvédelemnek a katonai légvédelemtől és a működő hadseregnek és intézményeinek légvédelmétől, vagyis a légvédelemnek általában aktív légvédelem elnevezéssel megjelölt részétől való pontos elhatárolása érdekében van szükség. A törvényjavaslat jelen részében foglalt rendelkezések az ország lakosságának és javainak a légi támadásoktól való megvédését (légvédelem) és a légi támadások hatásának csökkentését (légoltalom) szolgálják és legnagyobbrészt a légvédelem passzív elnevezéssel megjelölt részének (légoltalom) megszervezését és hathatós működését kívánják biztosítani.
A 132. § (1) bekezdése a személyes légvédelmi kötelezettséget a honvédelmi munkakötelezettség alatt állókra terjeszti ki, aminek folytán a személyes légvédelmi kötelezettségnek az 1935:XII. tc. 1. §-ában megállapított időtartama meghosszabbodik, mert a szerint a kötelezettség felső korhatára a 60. életév volt. A rendelkezés értelmében személyes légvédelmi kötelezettség alatt fog állani - nemre való tekintet nélkül - minden 14-70 éves személy. A kérdés ilyen értelmű rendezésére, a honvédelmi munkakötelezettségre vonatkozó rendelkezéssel való összhang megteremtésén kívül, azért is volt szükség, mert lehetnek olyan hatvanévesnél idősebb személyek is, akik a légvédelmi szolgálat ellátására még alkalmasak s akiknek erre a szolgálatra való igénybevétele fiatalabbaknak a honvédelem érdekében álló terhesebb szolgálatra való alkalmazását teszi lehetővé. Vagyis a kiterjesztés a népesség munkaerejének gazdaságos kihasználása szempontjából fontos.
A § (2) bekezdése a légvédelmi szolgálat kötelezettségének a személyes légvédelmi kötelezettség alatt nem álló személyek részéről való önkéntes elvállalását teszi lehetővé. Bár gyakorlati hatása, a személyes légvédelmi kötelezettségnek a népességnek csaknem teljes figyelembe jövő részére való kiterjedése következtében, aránylag szűk körben fog is érvényesülni, még nem látszott célszerűnek a lehetőségét teljesen kizárni, mert a légvédelmet esetleg igen értékes munkaerőkhöz juttatja.
A 133. § a különleges légvédelmi szolgálatra vonatkozó rendelkezéseket foglalja magában. A különleges légvédelmi szolgálat alatt - a közérdekű légvédelmi alakulatoknál teljesítendő szolgálatot kell érteni. A különleges légvédelmi szolgálatot teljesítők körét pontosan a végrehajtási rendelet fogja meghatározni. Ilyen szolgálat lesz általában közérdekű védelmi alakulatoknál teljesített szolgálat:
a városok és községek légoltalmi vezetőségében, légvédelmi tűzeszközei mellett; légvédelmi figyelő-, jelentő-, riasztó, elsötétítő-, híradó-szolgálatban: a felderítő-, mentő- és egészségügyi-, fertőtlenítő-, helyreállító- és egyéb munkásosztagokban teljesített szolgálat.
Ez a § a tanuló ifjúságnak és a leventeköteleseknek légvédelmi oktatásban és a tanuló ifjúságnak, valamint az egyetemek és főiskolák hallgatóinak légvédelmi kiképzésben való részesítéséről is rendelkezik. Ennél az oktatásnál és kiképzésnél a cserkészek, akik a cserkészszervezet körében külön légvédelmi szakismereteket szereznek, társaik kiképzésénél igen előnyösen lesznek felhasználhatók. Nemcsak a honvédelmi érdekek, hanem a népesség személyes érdekei is megkívánják a légi támadások veszélyességének és az azok ellen való védekezés módjának és eszközeinek a legszélesebb körben való megismertetését s a népesség legszélesebb rétegeinek a védekezésre való kioktatását. Erre az ismertetésre és oktatásra kiváló alkalmat nyujt az iskola.
A törvényjavaslat 132. §-ának abból a rendelkezéséből, hogy a személyes légvédelmi kötelezettséget a honvédelmi munkakötelezettség alatt állókra terjeszti ki, önként következik, hogy a személyes légvédelmi kötelezettségre általában a honvédelmi munkakötelezettségre vonatkozó rendelkezéseket kell alkalmazni. Ezt írja elő ez a §.
Az 1935:XII. tc. 3. §-ában foglalt rendelkezésekről a törvény életbeléptetése óta eltelt három év alatt mindinkább nyilvánvalóvá lett, hogy a légvédelemnek azok alapján való előkészítése, megszervezése bizonyos nehézségekbe ütközik. Az idézett törvényhely oly tömeges intézkedést utal a honvédelmi miniszter feladatkörébe, ami szinte lehetetlenné teszi, hogy a központi kormányhatóság ennek a feladatnak eleget tegyen.
Az 1935:XII. törvénycikk rendelkezései szerint annak megállapítása, illetőleg kijelölése is a honvédelmi miniszter hatáskörébe tartozott, hogy egyes városokban és községekben mely vagyontárgyakat kell és milyen légvédelmi eszközökkel és berendezésekkel ellátni s ugyancsak az ő hatáskörébe tartozott mindezeknek az előkészületi munkáknak ellenőrzése is.
Ezeknek a feladatoknak központilag való elvégzése nemcsak a figyelembejövő objektumok óriási tömegére való tekintettel, hanem a kellő helyi ismeretek hiánya folytán is igen nehezen megoldható feladat. Sokkal célszerűbb és helyesebb az általános irányelvek központi megállapítása mellett, a gyakorlati végrehajtásnál a helyi viszonyokkal ismerős alsóbbfokú közigazgatási hatóságok közreműködésének igénybevétele, ami ennek a feladatnak zökkenésmentes, sima, gyors és eredményes lebonyolítását jelentékenyen elősegíti.
A jelen § a jogerős közigazgatási határozattal megállapított kötelezettség feltétlen keresztülvitelét van hivatva annak a lehetőségnek megteremtése útján is biztosítani, hogy mulasztás vagy vonakodás esetén a munkálatokat a kötelezett terhére a hatóság végeztetheti el s a felmerült költségek megtérítésére a mulasztó vagy vonakodó személyt kötelezheti. A felmerült költségeket ez esetben a kötelezettől közadók módjára hajtják be. Arra, hogy a vonakodó helyett a munkálatokat a hatóság elvégeztethesse, feltétlenül szükség van, hogy azok elvégzése késedelmet ne szenvedjen és a légvédelem hatékony előkészítését ne veszélyeztesse. Ez a rendelkezés egyébként az 1935:XII. tc. 3. §-ának harmadik bekezdésében is benne foglaltatott.
A 139. § (1) bekezdése az ingatlanoknak és tartozékainak a légvédelem céljaira való igénybevételére nézve tartalmaz rendelkezéseket. Ezekre az eléggé széles körre terjedő, de az ingatlan nagyobb megterhelését, használatának lényegesebb korlátozását alig jelentő igénybevételi lehetőségekre azért van szükség, hogy az ingatlanokat úgy az aktív, mint a passzív légvédelem (légoltalom) céljaira hosszadalmas tárgyalások nélkül a szükség mérvéig bármikor, tehát nemcsak légi veszély esetén, hanem már a légvédelmi előkészületek során is igénybe lehessen venni.
A (2) bekezdés a légvédelem érdekében végrehajtandó fásítások és irtások elrendelésére tartalmaz felhatalmazást. Légvédelmi szempontból inkább a fásításra fog sor kerülni, mert szakszerű fásítással nemcsak egyes épületek, hanem még épületcsoportok és telepek is célszerűen leplezhetők, míg az irtásra csak ritkábban, főként a légelhárító tűzeszközök kilövésének biztosítása vagy a tűzveszély csökkentése érdekében lesz szükség.
A 140. § szószerint egyezik az 1935:XII. tc. 2. §-ában foglalt rendelkezésekkel. A rendelkezés a légvédelem célszerű keresztülvitele szempontjából elkerülhetetlenül szükséges. Az elsötétítés, különböző forgalmi korlátozások, a lakosságnak óvóhelyekben elhelyezkedésre kötelezése, menekülőknek a házakba való kötelező beengedése azok az intézkedések, amelyek elrendelésére ennek a felhatalmazásnak alapján a gyakorlatban leginkább sor fog kerülni.
A 141. § annyiban tér el az 1912:LXIII. tc. 1. §-ától, hogy a háború mellett a háború fenyegető veszélyének okából elrendelt katonai előkészületek helyett - az országot közvetlenül érintő nemzetközi feszültséget jelöli meg a kivételes hatalom igénybevételének előfeltételéül. A katonai előkészületek ugyanis éppen úgy csak szükséges következményei az országot közvetlenül érintő nemzetközi feszültségnek, mint a kivételes intézkedések igénybevétele. Helyesebb tehát a kivételes hatalom előfeltételéül az annak szükségét valóságban felidéző okot, magát a nemzetközi feszültséget megállapítani, nem pedig a nemzetközi feszültség egyik okozatához, a katonai intézkedésekhez kapcsolni a kivételes intézkedések lehetőségét.
A 142. § azokat a felhatalmazásokat foglalja össze, amelyeknek igénybevétele előreláthatóan szükséges lehet avégből, hogy háború idején a közigazgatási tennivalók intézése mind az állami, mind az önkormányzati közigazgatás körében megfelelő gyorsasággal történhessék s az igazgatás a rendkívüli események által előidézett különleges helyzetben is és a felmerülő új különleges feladatok ellátására alkalmas módon legyen szabályozható.
A 143. § tartalmi kibővítéssel az 1912:LXIII. tc. 5. §-ának 3. bekezdésében foglalt rendelkezést és azt a lehetőséget tartalmazza, hogy a belügyminisztert illető jogkörrel a kormánybiztos is felruházható legyen.
A 144. § az 1912:LXIII. tc. 4. §-ának 5-11. bekezdéseivel egybehangzó rendelkezéseket tartalmaz, mégis azzal az eltéréssel, hogy a jelen § (2) bekezdése a fegyelmi hatóság jogerős ítéletének is megadja a kormánybiztos által alkalmazott felfüggesztést megszüntető hatályt. Ez a rendelkezés természetesen nem érinti a kormánybiztosnak azt a jogát, hogy a meg nem felelő alkalmazottat a szolgálatból felmenthesse, ami - ha az alkalmazott más beosztásban sem használható - a (3) bekezdés értelmében az alkalmazott nyugdíjazására, illetőleg elbocsátására vezethet.
A kormánybiztos intézkedéseinek hatályosságát biztosítja e §, amely megengedi, a kormánybiztos felhatalmazását arra, hogy hatáskörében kiadott rendelkezéseinek megszegését - a miniszteri rendeletre megállapított korlátok között - kihágássá nyilvánítsa.
A 146. § (1) bekezdése az 1912:LXIII. tc. 6. §-a (1) bekezdésének, (2) bekezdése pedig - a felhatalmaznak közvetlenül a belügyminiszter részére való megadása mellett - az 1915:XIII. tc. 7. §-ának felel meg.
A 147. §-ban foglalt rendelkezések előfutárát tartalmazta már az 1912:LXIII. törvénycikk 6. §-a és az 1914:L. tc. 10. §-a is. A kiürítés lehetőségét azonban az ország kisebb területét és a jövő hadviselés módozatait - különösen a légitámadások lehetőségét szem előtt tartva - ennél sokkal tágabb körben kell megállapítani s arra az eseményeknek igen gyakran váratlan bekövetkezése folytán, sürgős esetekben nemcsak a minisztert, hanem a kormánybiztost is fel kell jogosítani, a szorosan vett harcoló seregek működési területén pedig ebben az irányban a közvetlen katonai intézkedést is lehetővé kell tenni.
Lényegileg megfelel az 1912:LXIII. tc. 10. §-a 1. bekezdésének, azzal a kiterjesztéssel, hogy az ország jelenlegi területére tekintettel nem csupán egyes törvényhatóságokra teszi lehetővé az intézkedések megtételét, viszont azzal a bővebb indokolást nem kívánó megszorítással, hogy a bevett vagy törvényesen elismert vallásfelekezetek testületi szerveinek gyűléseit is kiveszi az engedélyezés alól.
A 150. §-nak megfelelő rendelkezéseket tartalmaz az 1912:LXIII. tc. 6. §-a és az 1914:L. tc. 10. §-a is. A gazdasági okokból káros személyekkel szemben tehető intézkedések lehetőségét - amelyet egyébként a más fontos állami érdekekre való utalás is magában foglal - arra a különös veszélyre tekintettel indokolt kiemelni, amelyet háborús időkben a lánckereskedőknek, árdrágítóknak, csempészeknek alig megakadályozható elszaporodása szokott jelenteni.
A 151. § az 1912:LXIII. tc. 11. §-a helyébe lép. Az (1) bekezdés a rendelkezések célját határozza meg.
A 152. § a rádióra is kiterjesztve, lényegében megismétli az 1912:LXIII. tc. 8. §-ában foglalt rendelkezést.
A 153. § megfelel az 1912:LXIII. tc. 7. §-a 1-3. bekezdéseinek.
A 154. §-nak a felvételét a közrend megóvásának szempontjai indokolják.
A 155. §-hoz
Megfelel az 1912:LXIII. tc. 17. §-ának.
A 156. § azért szükséges, mert a pénzforgalom szabályozásának és korlátozásának lehetősége nélkül sem az államháztartás egyensúlyának, sem a gazdasági élet zavartalanságának és egységes szempontok szerint való irányításának biztosítása nem lenne a rendkívüli viszonyok között elérhető.
A 157. § az 1931:XXVI. tc. 4. és 5. §-aiban foglalt ideiglenes felhatalmazásnak megfelelő rendelkezést tartalmaz.
Az 1912:LXIII. tc. 16. §-ában foglaltnak megfelelő rendelkezést hasonló okokból szükségesnek látszik pénzügyi szempontból nagyjelentőségű másik két intézményünkre: a Pénzintézeti Központra és a m. kir. postatakarékpénztárra is kiterjeszteni.
Megfelel az 1912:LXIII. tc. 16. és az 1914:L. tc. 14. §-ának.
Megfelel az 1912:LXIII. tc. 12. §-a 3. és 4. pontjában foglalt rendelkezéseknek.
Hasonló rendelkezést tartalmazott már a világháború alatt kibocsátott 1118-1915. M. E. számú rendelet is, amely az 1912:LXIII. tc. 16. §-ára, illetőleg az 1914:L. tc. 14. §-ára volt alapítva. A bírói függetlenség garanciális jelentőségére tekintettel helyesebbnek mutatkozik az e §-ban foglalt felhatalmazást kifejezetten külön is megadni.
Ez a § megfelel az 1916:IV. tc. 3. §-ában foglalt rendelkezésnek.
A § (1) bekezdését, amely a gyors közegészségügyi intézkedések megtételét minden vonatkozásban biztosítja, a legkülönbözőbb betegségeknek a háborús időkben sűrűn tapasztalható elharapózása teszi szükségessé. A (2) bekezdés a háborús viszonyok között a kórházak befogadóképessége s megfelelő számú orvossal való ellátása tekintetében érthetően előálló nehézségek elhárítását, illetőleg csökkentését célozza. A (2) bekezdés az 1915:XIII. tc. 1. §-ában foglalt rendelkezéseknek a kor követelményeihez igazodó módosítása.
Az (1) és (2) bekezdés az 1917:VII. tc. 6. §-ában foglalt rendelkezésnek felel meg. A (3) bekezdés rendelkezése a felekezeti temető fenntartóját biztosítja a költségek tekintetében. E költségeknek végeredményben a községre hárítása azokra a terhekre tekintettel indokolt, amelyek a felekezeti temetőnek a § rendelkezéseinek alkalmazása folytán való megtelése s így szükségessé váló kibővítése vagy megújítása következtében a fenntartóra hárulnak.
A háborús események mind a kötelező biztosítást ellátó intézetek ügyvitelében, mind a biztosítottak körében (a bevonulások, kisegítő alkalmazottak tömeges felvétele, halálesetek, üzemeknek hadiüzemmé átalakítása, honvédelmi munkára való igénybevételek, bevonulók igényeinek fenntartása stb. következtében), oly rendkívüli helyzetet teremthetnek, amelyeknek kihatásait csak az ebben a körben adott széleskörű felhatalmazás mellett állhat módjában a minisztériumnak gyors szabályalkotás útján a megfelelő mederbe terelni.
Az 1917:VII. tc. 4. §-ának megfelelő rendelkezést tartalmaz azzal a - célszerűségi szempontból indokolt - kiegészítéssel, hogy az egységes szempontok érvényrejuttatása érdekében az illetékes miniszternek közvetlen intézkedési jogot is ad.
Megfelel az 1914:L. tc. 12. §-ának.
Az (1) bekezdés az 1915:XIII. tc. 5. §-ának felel meg, a rendelkezésnek a (2) bekezdésben a szaktanfolyamokra és a gyakorlati vizsgákra kiterjesztése bővebb indokolásra nem szorul.
Megfelel az 1916:IV. tc. 4. §-ában foglalt rendelkezésnek.
Ez a § az ú. n. dologi kiürítés tekintetében tartalmaz a 147. §-ban szabályozott személyi kiürítéshez hasonló rendelkezéseket. Célja az, hogy azokat a magánjavakat, amelyeknek az ország gazdasági élete szempontjából is jelentőségük van, szükség esetében kötelező hatósági rendelkezés útján lehessen biztonságba helyeztetni s ilyen módon megóvni attól, hogy azok esetleg az ellenség kezébe kerüljenek és annak erejét gyarapítsák.
E § (1) bekezdése kihágássá nyilvánítja a leventekötelesnek azt a mulasztását, hogy az a hatósági orvosi vizsgálaton nem jelenik meg és elmaradását alapos okkal ki nem menti. Ezzel a mulasztással ugyanis a leventeköteles meghiúsítja, hogy őt hatósági orvosi bemutatószemlén a leventekötelesség teljesítését célzó szolgálatra testi és szellemi alkalmasság szempontjából megvizsgálják (1. bek. 1. p.).
Kihágás továbbá a leventeköteles mulasztása, ha a leventeképzésen vagy gyakorlaton nem jelenik meg és elmaradását alapos okkal nem menti ki; mert az ilyen mulasztás önmagában is a rend és fegyelem meglazítására alkalmas magatartás (1. bek. 2. p.).
A § (1) bekezdésének 3. pontja a leventekötelesnek - a rendes fegyelem meglazítására egyébként szintén alkalmas - azt a magatartását, hogy a leventeképzésben közreműködő felettesével szándékosan tiszteletlenül viselkedik vagy a leventeképzés körében kapott parancsnak szándékosan nem engedelmeskedik, csak abban az esetben teszi kihágásként megtorolható cselekménnyé, ha a levente már korábban hasonló tiszteletlenséget vagy engedetlenséget követett el és az ilyen magatartás miatt korábban már a legsúlyosabb fegyelmi fenyítésben részesült. A rend és fegyelem megszegésének efféle esete ugyanis - különösen, ha gondatlanságból követik el - kihágásnál, tehát köztörvényes bűncselekménynél rendszerint kisebb súlyú fegyelmi vétség; ehhezképest annak fegyelmi úton elintézése hatásosabb az olyan leventével szemben, aki például első ízben követ el fegyelmezetlenséget, illetőleg rendzavarást. Ellenben komolyabb megítélés alá esik és kihágás miatt érdemel megtorlást az a levente, aki ismételten tanúsít efféle szándékos tiszteletlenséget vagy engedetlenséget; mert a korábbi hasonló cselekménye miatt kiállott fegyelmi fenyítéssel őt hasonló magatartástól visszatartani nem sikerült, tehát újabb ilyen magatartását a megkívánt fegyelemmel szemben már komolyabb rendzavarásnak kell tekinteni. Részben ugyanezzel a felfogással függ össze a § (2) bekezdésének ama rendelkezése, hogy a leventekötelesnek az (1) bekezdés 1. és 2. pontjai alá eső mulasztását nem minősíti kihágásnak, hanem úgy rendelkezik, hogy ezekben az esetekben a cselekményt házi, iskolai vagy fegyelmi fenyítéssel kell megtorolni, ha a levente tizennyolc évesnél fiatalabb, tehát büntetőjogi elbírálás szempontjából fiatalkorú. Az ilyen fiatalkorú leventével szemben ugyanis a házi, iskolai vagy fegyelmi fenyítés szintén hatásosabb javítóeszköznek ígérkezik, mint a cselekménynek kihágásként megtorlása.
A § (3) bekezdése a leventekötelesnek aránylag legjelentéktelenebb kihágására vonatkozólag tartalmaz rendelkezést. Ennek a kihágásnak csekélyebb tárgyi súlya abban van, hogy - bár előre felkeltve a fegyelmezetlenség látszatát - tulajdonképpen a törvény által védett jogtárgyat: a leventekötelesség teljesítésénél megkívánt fegyelmet csak távolabbról érinti. Ezenfelül alanyi szempontból kisebb jelentőségű ez a kihágás azért, mert itten rendszerint olyan kötelességszegésről van szó, amely utóbb történt bejelentéssel, illetőleg a nyilvántartás céljára szolgáló adatoknak közlésével később jóvátehető. Ehhezképest a § ezt a kihágást csupán pénzbüntetéssel teszi megtorolhatóvá, mégpedig csak a tizennyolc évnél idősebb leventekötelessel szemben.
E § (1) bekezdése a leventeköteles törvényes képviselőjének (atyjának, gyámjának), szállásadójának, illetve munka- vagy szolgálatadójának azt a szándékos cselekményét bünteti kihágásként, amidőn a gondozására bízott, illetőleg keze alatt dolgozó leventekötelest a javaslatban foglalt, kötelességének teljesítésében megakadályozza vagy e miatt hátránnyal sujtja, esetleg alkalmazásából elbocsátja. Ezzel a büntetőrendelkezéssel a javaslat elejét kívánja venni az olyan tarthatatlan helyzetnek, hogy a leventeköteles a törvénnyel ellenkező parancsnak legyen kénytelen engedelmeskedni, illetőleg, hogy a törvény szavára hallgató levente hátrányos helyzetbe kerülhessen, sőt életfenntartását kockáztassa azért, mert törvényes kötelességének lelkiismeretesen eleget tett.
A § (2) bekezdésének 1. pontjában a törvényes képviselő (atya, gyám), a leventére való gondviseléssel is megbízott szállásadó, illetőleg a munka- vagy szolgálatadó bejelentési és nyilvántartási kötelességére vonatkozó rendelkezés megfelel az 1. § (3) bekezdése szerint a leventekötelesre vonatkozó hasonló rendelkezésnek. A § (2) bekezdésének 2. pontja kihágás miatt ezenfelül büntetés alá vonja a gondviselőt és munkaadót akkor is, ha a leventekötelesnek ebbeli kötelezettségmulasztása miatt szemet hunyt, holott a rendelkezésére álló házi fegyelem eszközeivel a leventekötelest kötelezettsége teljesítésére szoríthatta volna. A különbség az (1) bekezdés és a (2) bekezdés 2. pontja alá eső cselekmény elkövetési módja közt az, hogy az utóbbi kihágást csak mulasztással lehet elkövetni.
A javaslat 12. §-ának (8) bekezdése megjelöli azokat a vállalatokat, amelyeknek tulajdonosa vagy üzletvezetője köteles a törvényben meghatározott feltétetek és módozatok szerint a leventeképzés céljára megfelelő berendezés létesítéséről vagy fenntartásáról gondoskodni. A jelen § az említett törvényes rendelkezés megszegőjével szemben létesít büntető rendelkezést, ha a hatóság ezirányú felhívásának nem tesz eleget. A gondoskodás elmulasztása - a javaslat szóhasználatából és annak értelméből kitűnőleg - nem csupán szándékos cselekmény lehet. Ehhez képest ezt a kihágást gondatlanságból is el lehet követni.
A javaslat e §-a a leventekötelezettség kijátszásának két - általános keretben megjelölt - módját különbözteti meg és bünteti vétségként. Az egyik eset az, hogy a leventeköteles fondorlattal vonja ki magát a leventekötelezettség alól; a másik mód pedig, ha külföldre távozik abból a célból, hogy a távollét által a leventenyilvántartás, a bemutató szemle, a behívás, a gyakorlati kiképzés stb. alól szabaduljon.
A fondorlat büntetőjogi értelemben itten is viszonylagos fogalom. Jelenti mindazt az elképzelhető és előfordulható, megtévesztő magatartást, amely adott esetben alkalmas lehet arra, hogy a leventeköteles ebbeli kötelezettségének teljesítése alól magát kivonja. Ide tartozik például betegségnek színlelése, az öncsonkítás vagy az egészségnek abból a célból megrontása, hogy valaki az orvosi vizsgálaton leventeszolgálatra alkalmatlannak nyilváníttassék. Természetes az is, hogy a javaslat az e §-ban foglalt vétség megalkotásával nem kívánja érinteni a bírói gyakorlatnak ama ismert állásfoglalását, hogy ha például a leventekötelezettség alól szabadulás végett alkalmazott fondorlat eszközeként valamely hamis vagy hamisított okirat szerepelt, ilyen esetben az e §-ban foglalt vétséggel együtt az önállóan létesült okirathamisítás anyagi halmazatban megállapítható.
A 175. § a büntetőszabályaink rendszerében azt a hiányt pótolja, hogy a leventeintézmény és szolgálati fegyelme ellen irányuló izgatás is megfelelő büntetés alá essék. A javaslatnak itten kifejezett álláspontja kitűnik abból, hogy az 1921:III. tc. 6. §-át egészíti ki, mégpedig ugyanolyan keretben tartott büntetőjogi rendelkezéssel, mint amilyen a katonaság stb. intézménye és annak szolgálati fegyelme ellen irányuló izgatásra nézve ismeretes. A leventeképzés a honvédelmi szolgálat előkészítése; ehhez képest a leventeintézményt és a leventeképzésben közreműködő személyeknek alakilag és tartalmilag egyaránt törvényes rendelkezését a felhívási cselekményekkel szemben is megfelelő büntetőjogi védelemben kell részesíteni.
Különbség - az 1921:III. tc. 6. §-ában foglalt büntetési tétel viszonyában - csak az, hogy az e § alá eső izgatás büntetése két évig terjedhető fogház. A kisebb büntetési tételt indokolja, hogy a leventeintézmény a büntetőjogi védelem értékelése szempontjából - bár annak fontosságát a javaslat éppen e helyütt domborítja ki - mégsem éri el azt a jelentőséget, amelyet a törvény általában a kiegészített §-ban meghatározott úgynevezett „antimilitarista” izgatáshoz fűz.
176. § A törvényjavaslatnak abból az ismételten hangsúlyozott alapvető felfogásából kiindulva, hogy a leventeintézmény szorosan a honvédelem érdekét szolgálja, mert a leventeképzés a honvédelmi szolgálat előkészítése, éppúgy felhatalmazáshoz köti a leventeintézmény ellen elkövetett rágalmazás vagy becsületsértés üldözhetését, mint azt az 1914:XLI. törvénycikk 8. §-ának 3. pontja a fegyveres erő, a csendőrség, valamely külön rendeltetéssel felállított katonai őrtestület vagy egyik részük ellen elkövetett hasonló bűncselekményekre nézve teszi. Ez a rendelkezés módot fog nyujtani a honvédelmi miniszternek, hogy a felhatalmazás kérdésében való döntés alkalmából megvizsgálja a leventeintézményt ért támadás ténybeli alapját és ehhez képest a közérdeknek megfelelően intézkedjék.
Ennélfogva a § rendelkezése - amely az 1914:XLI. tc. 8. §-ának 3. pontját ennek megfelelően kiegészíti - csupán felhatalmazás alapján teszi megtorolhatóvá a rágalmazás és becsületsértés vétségét, ha azt a leventeintézmény ellen általában vagy annak keretében a leventeképzés célját szolgáló hivatalos vagy társadalmi szervezet - például leventeegyesület - ellen követik el tekintet nélkül arra, hogy az állított vagy híresztelt tény a sértett hivatása gyakorlására vonatkozott-e vagy sem, vagy hogy a becsületsértés pusztán csak gyalázkodó kijelentés volt-e.
A hadkötelezettséggel összefüggő bejelentési, jelentkezési vagy megjelenési kötelesség elmulasztására nézve az 1912:XXX. tc. 63., 64., 65. és 73. §-ai tartalmaztak büntető rendelkezéseket.
Az említett törvényben szereplő bűncselekményeseteknek szétfolyó felsorolása helyett e § a bűncselekmények átfogó fogalmi meghatározására törekszik.
A 178. §-hoz. Az 1912:XXX. tc. 66. §-a az ország területének elhagyását csak abban az esetben bünteti, ha azt a cselekményt abból a célból követik el, hogy a hadköteles állítási kötelezettségét kikerülje, vagy ha már besorozták, a véghezvitelben az a cél vezeti, hogy a tényleges szolgálatnak vagy a póttartalékosi minőségben való első katonai kiképzésnek megkezdését kikerülje. A külföldön tartózkodást pedig csak abban az esetben bünteti, ha a tettes célja állítási kötelezettségének kikerülése volt. Ezzel szemben a honvédelmi érdekek ma azt követelik, hogy a hadköteles már abban az esetben is megfelelően büntethető legyen, ha az ország területét engedély nélkül elhagyja vagy a kapott engedély korlátait túllépi, a nélkül, hogy az előbb említett célok valamelyike vezette volna.
A § az 1912:XXX. tc. 69. §-át pótolja; egyben az említett törvényben foglalt jogszabálynak megfelelő, illetőleg hasonló rendelkezést létesít a hadkötelesnek és a vele összejátszó személynek büntetés alá eső cselekménye tekintetében.
A § az 1912:XXX. tc. 67. §-át pótolja, azonban a cselekmény meghatározásánál egyszerűbb és átfogóbb szerkezetre törekedett. Jogi szerkezetét tekintve, a jelen § alkalmazkodik az előbbi §-ban foglalt szabályozáshoz. A fondorlat fogalma megfelel ugyanannak a fogalomnak, amely a 174. § 1. pontjában meghatározott cselekménynek is alkotó eleme.
Ezt a §-t a javaslat az 1890:XXI. törvénycikk rendelkezéseinek alapulvétele mellett iktatta szövegébe. Nincs azonban tekintettel a tettesek személyének megkülönböztetésére, sem arra, hogy a behívó parancsot milyen közelebbi cél megvalósítása érdekében adták ki. Ennek eredménye azután az, hogy az előbb hivatkozott törvény 1-9. §-ainak anyagát egyetlen § keretébe lehet beilleszteni. Kielégítő ugyanis a behívó parancs iránti engedetlenség egyetlen vétségi, illetőleg bűntetti esetének megállapítása; míg a cselekmény súlybeli különbségének meghatározásánál alapul továbbra is az a körülmény szolgál, vajjon a mulasztás nyolc napnál tovább tartott-e vagy sem. Az általános büntetőjogi elveknek megfelelően bűntetté csak a szándékos mulasztás minősül.
Figyelmet érdemel azonfelül, hogy az 1890:XXI. törvénycikk a bűnösség meghatározására „nem vétlen” kifejezést használja s ez alatt nyilván a szándékosságot és gondatlanságot érti. A Btk. általános rendelkezései között viszont a „nem vétlen” bűnösség fogalma nem szerepel. E szóhasználatnak a javaslatban fenntartása csak félreértésre adhatna alkalmat, ezért a szabatosság érdekében a bűnösségi elemet e helyett is a szándék és gondatlanság megjelöléssel kellett kifejezni.
Kedvezmények fondorlatos kieszközlésének e §-ban foglalt alapcselekménye lényegében egyezik az 1912:XXX. tc. 68. §-ában meghatározott vétséggel. E bűncselekménytípusnak azonban számos olyan változata képzelhető, amely az előidézett veszély, a honvédelmi érdekeken ejtett sérelem, illetőleg a tettes célzata szempontjából közeli rokonságban van a hadkötelezettség kijátszásával (179. és 180. §). A büntetési tételeknek ehhezképest arányosítása végett indokolt az alapcselekmény büntetési tételének - az 1912:XXX. tc. 168. §-ában meghatározott büntetésnél súlyosabb - két évig terjedhető fogházban megállapítása.
Háború idején a cselekményt bűntetté minősíti a § (2) bekezdése.
A 183. § (1) és (2) bekezdése szerkezetileg megegyezik az 1912:XXX. tc. 72. §-ának rendelkezéseivel. Eltérés csupán a büntetési tételek tekintetében van; mégpedig annyiban, hogy az 1912:XXX. tc. 72. §-a szerint a cselekmény minden esetben pénzbüntetéssel büntetendő, ellenben a jelen § csak a polgári tisztviselő gondatlanságból eredő cselekményért állapít meg pénzbüntetést; egyébként a jelen § alá eső cselekmény büntetése elzárás.
A (3) bekezdésben foglalt rendelkezés indoka az, hogy az 1930:III. tc. 92. §-ában meghatározott vétség tettese csak katonai személy lehet, és így lényegét tekintve katonai bűncselekmény. Ennélfogva a jogszerkezeti rendszer, úgyszintén az 1930:III. törvénycikket követő időben szerzett gyakorlati tapasztalat is szükségessé teszi, hogy az említett vétségre a jövőben alkalmazni lehessen a katonai anyagi és a katonai alaki büntetőjognak kizárólag a katonai bűncselekményekre vonatkozó rendelkezéseit.
A § (1) bekezdése 1. pontjában meghatározott cselekmény szerkezetileg részben a 171. § (1) bekezdése 3. pontjában, részben pedig a 181. §-ban foglalt cselekmény fogalmához hasonlít. A különbség az, hogy a munkakötelezettségen és a személy és légvédelmi kötelezettségen alapuló igénybevételi felhívás (kirendelés) iránt tanusított engedetlenség - a dolog természete szerint - csak abban az esetben kihágás, ha a tettes ezt a mulasztását alapos okkal nem tudja kimenteni. A tényállás létesítéséhez elegendő a felhívás (kirendelés) iránt tanusított - szándékos vagy gondatlan - engedetlenség; mert a mulasztás sikeres kimentése bűnösséget kizáró ok. Ebből azután következik, hogy a § (1) bekezdésének 2. pontja szerint büntetés alá eső eredménytelenül csábító is - éppen úgy, mint az engedetlenség elkövetője - csak abban az esetben mentesül a büntetés alól, ha az illetékes szerv alaposnak ismeri el azt az okot, amely miatt a honvédelmi munkakötelezettség, illetőleg légvédelmi kötelezettség alatt álló személy az igénybevételi felhívásnak (kirendelésnek) nem engedelmeskedett. Vagyis a tárgyi büntetőjog alkalmazása és a bűnösség megállapítása szempontjából közömbös, hogy a tettes alaptalan okot tartott-e mentségére alaposnak.
A 181. § (2) bekezdésének viszonyában pedig a helyzet az, hogy a csábítás önálló kihágást valósít meg, habár nem vezetett eredményre; mert az eredményes csábítás e § szerkezete szerint is felbujtásként esik büntetés alá.
A § (2) bekezdése az alapcselekmény minősített esetét vétségként bünteti. Abból a körülményből, hogy e minősített esetnél a cselekményt összebeszélés folytán követik el, következik hogy ezt a minősített esetet csak szándékosan lehet elkövetni.
A § (2) bekezdése háború idejére az (1) bekezdés alá eső cselekményt vétséggé nyilvánítja, a (2) bekezdés alá tartozó esetet pedig - a javaslat általános rendszeréhez képest - bűntettként vonja büntetés alá.
A § szerkezete a 179. § rendszerét követi. Az eltérés mindössze annyi, hogy a § (1) bekezdése alá eső alapcselekménynél vétség esetében a büntetési tétel két évig terjedhető fogház, bűntett esetében pedig három évig terjedhető börtön; míg az üzletszerűen elkövetett csonkítás minősített esetében béke idején a büntetés három évig terjedhető börtön, háború idején pedig öt évig terjedhető fegyház.
Annak indoka, hogy a 175. §-ban foglalt magasabb büntetési tételekhez képest, e §-ban aránylag alacsonyabb büntetések szerepelnek, abban van, hogy a hadkötelezettség maradéktalan teljesítéséhez is aránylag nagyobb érdek fűződik, mint ama jogi tárgyhoz, amelyet a honvédelmi munkakötelezettségnek és személyes légvédelmi kötelezettségnek kijátszásával szemben e § büntetőjogi oltalomban részesít.
A § szerkezete a 180. § rendszerét követi és - miként erre a 185. § indokolása reámutat - ennél a §-nál is aránylagosan alacsonyabb büntetési tételek érvényesülnek.
A § részletes eseti felsorolást és ennek megfelelően különböző büntetési tételeket tartalmaz azzal a honvédelmi munkára, illetőleg személyes légvédelmi szolgálatra igénybevett személlyel szemben, aki beosztását vagy rendeltetési helyét önkényesen elhagyja vagy önkényesen távolmarad. Az önkényes elhagyás vagy az önkényes távolmaradás jelent e helyütt minden parancsellenes, egyben igazolatlan ilyen magatartást ((1) bekezdés), amely a fogalom természete szerint csak szándékos cselekmény lehet.
A (2) bekezdés vétséggé nyilvánítja az alapcselekménynek azt a honvédelem szempontjából veszélyesebb esetét, amidőn két vagy több honvédelmi munkakötelezettség, illetőleg személyes légvédelmi kötelezettség alatt álló személy összebeszél és összebeszélésük következtében hagyják el helyüket, illetőleg maradnak távol onnan.
A (3) bekezdés szerint háború idején már az alapcselekmény is vétség, annak a (2) bekezdésben meghatározott minősített esete pedig bűntett.
Legsúlyosabb esete a rendeltetési hely elhagyásának az, amelyet a § (4) bekezdése említ; tudniillik, amidőn a cselekményből a honvédelemre súlyos hátrány származott, vagy ha a cselekményt a hadrakelt seregnél teljesített szolgálatban követik el.
A § hasonló rendelkezést tartalmaz, mint a 172. § (1) bekezdése és kihágásnak nyilvánítja az alkalmazottak honvédelmi munkakötelezettségének, illetőleg személyes légvédelmi kötelezettségének a munkaadók részéről megakadályozását vagy amiatt azoknak hátránnyal sujtását, avagy alkalmazásból elbocsátását. A § egyébként az 1935:XII. tc. 4. §-a első bekezdésének b) pontjában foglalt - részben egyező - rendelkezést kívánja pótolni.
Az egyik alapcselekmény a légvédelmi berendezés létesítésének elmulasztása. Ezt a kihágási cselekményt a § (1) bekezdése szerint akár szándékosan, akár gondatlanságból el lehet követni olyan módon, hogy a ház tulajdonosa, illetőleg haszonélvezője, haszonbérlője, bérlője vagy más erre kötelezett személy az óvóhelynek elkészítéséről és felszereléséről vagy, a padlástér éghető anyagának tűzmentesítéséről vagy a házi légvédelmi őrség felszereléséről nem gondoskodik. Az imént említett kötelezett személy büntetőjogi értékelés alá eső mulasztása csak akkor következik be, ha a hatóság őt megelőzőleg a felsorolt tennivalók valamelyikének meghatározott idő alatt elvégzésére felszólította.
A hatóság felszólításával szemben tanusított nemleges magatartás - a szóban lévő mulasztás - úgynevezett állapotcselekményt létesít. Ez az állapot új bűncselekménnyé - jelesül a (2) bekezdés szerint vétséggé - válik abban az esetben, ha az (1) bekezdésben meghatározott alapcselekményhez további tényálladéki elem kapcsolódik: amennyiben a kötelezett személyt efféle mulasztás miatt a hatóság már megbüntette s ennek dacára a hatóság újabb felhívására sem hajlandó törvényes kötelezettségének eleget tenni.
A (3) bekezdésben szereplő alapcselekmény viszont a légvédelmi berendezés létesítésének akadályozása. Ez a második vétségi cselekménytípus már tevőleges magatartást jelent. A § szóhasználata szerint: a hatóság rendelkezésével szemben ellentállást a tekintetben, hogy a kötelezett személy a légvédelemmel kapcsolatos közérdekű berendezés létesítését, légvédelmi eszköz elhelyezését, ilyen berendezés, illetőleg eszköz létesítésének vagy elhelyezésének, avagy ingatlan légvédelmi célra igénybevételének előkészítését akadályozza, mégpedig a hatóságnak ebben az irányban tett kényszerű lépéseivel szemben is.
A § megfelel az 1935:XII. tc. 6. §-ának. Eltérés a § szövegébe mindössze annyi, hogy a büntető rendelkezés időbeli alkalmazásának egyik feltételeként e helyütt a légi támadásnak nem "fenyegető", hanem közvetlen veszélye kell, hogy fennforogjon. A tényálladék elemként szereplő közvetlen veszélyről lényegében akkor van szó, ha a légitámadás bekövetkezése bármely pillanatban várható és a hatóság riasztójellel vagy más módon erre a közönség figyelmét felhívja.
Háború idején a nemzet ellentálló képességét biztosítja, ha a közhivatalnok is a tőle telhető legnagyobb munkakészséggel, pontossággal és lelkiismeretességgel végzi kötelességét. Egyfelől a közhivatali kötelességteljesítésnek ez a tárgyi követelménye, másfelől pedig ama tapasztalati szempont is, hogy háború idején a közhivatali bűncselekménynek erkölcsileg különös romboló hatása van: indokolttá teszi, hogy a hadviselés érdekei ellen - a közhivatalnok kötelességének megszegése által - elkövetett bűncselekmények a meglévő szabályoknál szigorúbb megtorlás alá helyeztessenek.
Ehhezképest a javaslat 191. §-a mindenekelőtt kiegészíti az 1915:XIX. tc. 7. §-ának második bekezdésében foglalt felsorolást. Az utóbb említett § a közhivatalnoknak a fegyveres erő céljára létesült szerződés megkötése vagy e célra a törvény alapján járó szolgáltatás kivetése körül, vagy a szerződés, vagy a törvény alapján járó szolgáltatásnál az átadás, az átvétel, a felügyelet, az ellenőrzés vagy a felülvizsgálat körül hivatalánál vagy különös megbizatásánál fogva teljesítendő kötelességének szándékos elmulasztását vagy szándékosan hiányos teljesítését helyezi büntetés alá. Ezek mellé a kötelességek mellé méltán lehet sorozni a hadkötelesek, valamint a honvédelmi munkakötelezettség és a személyes légvédelmi kötelezettség alatt álló személyek és a dologi honvédelmi szolgáltatások nyilvántartása, ellenőrzése és igénybevétele, továbbá a lakosság ellátása vagy segélyezése tekintetében a közhivatalnokot terhelő kötelességet.
A Btk. 462. és 463. §-aiba ütköző hivatali sikkasztásnak háború idején elkövetett eseteire a büntetési tételek szigorítását az ismételten kifejtett honvédelmi szempontok indokolják. A javaslat 192. §-ában meghatározott büntetési tételek csak olyan esetben kerülnek alkalmazásra, amikor a hivatali sikkasztást háború idején a fegyveres erő céljára szolgáló vagy a lakosság ellátására vagy segélyezésére szánt készlet tekintetében követték el. Más esetben, ha a hivatali sikkasztás tárgya nem a 192. §-ban meghatározott készlet, a hivatali sikkasztás büntetésére vonatkozó közönséges szabályok érvényesek.
A § (1) bekezdése a Btk. 480. §-ában meghatározott hivatali kötelesség megtagadását fokozottabb megtorlás alá vonja, ha azt háború idején vagy bár háború idején kívül, de a honvédelemmel összefüggő kötelesség tekintetében követik el.
A súlyosabb büntetés alkalmazása ebben a vonatkozásban már az 1912:LXIII. tc. 24. §-ában is megtalálható. Ez utóbbi törvényben foglalt három évig terjedhető börtönbüntetést - a javaslatnak ismételten kifejtett állásfoglalásából következőleg - a § (1) bekezdése öt évre emeli fel.
A § (2) bekezdése viszont a fokozott - öt évig terjedhető fegyházbüntetésben megállapított - megtorlást a hivatali kötelesség megtagadásának arra a minősített esetére terjeszti ki, amidőn a cselekményt a közhivatalnokok összebeszélés folytán követik el.
Mindkét bekezdés szövege utal még arra, hogy nem e § szerint kell minősíteni a cselekményt, ha az a 191. § súlyosabb büntető rendelkezése alá esik.
A § a hivatali titok megsértése - a Btk. 479. §-a mellett - fokozottabb büntetőjogi védelem alá helyezi. A javaslat azonban nem teszi feleslegessé a Btk. 479. §-át, hanem a büntetés megfelelő szigorításával csak kiemeli azt az esetet, amidőn a közhivatalnok a honvédelmi előkészületekkel kapcsolatos összeírás, adatgyüjtés vagy leltározás adatait, illetőleg a kivételes hatalom alapján elrendelt ellenőrzés során tudomására jutott postaküldemény, távirat, távbeszélgetés vagy egyéb közlemény tartalmát illetéktelen személlyel közli vagy illetéktelenül közzéteszi.
A 479. §-ban foglalt büntetőjogi védelem kiterjesztését jelenti e vonatkozásban, hogy a titok megsértésének elkövetési cselekménye az is, ha a közhivatalnok az imént felsorolt valamely hivatali titkot saját céljára illetéktelenül felhasznál. Természetesen a hűtlenség bűntettére vonatkozó súlyosabb büntető rendelkezéseket kell alkalmazni, ha nem egyszerű hivatali, hanem egyúttal katonai vagy egyéb államtitok (1930:III. tc. 60.) megsértéséről van szó.
Helyénvaló annak világos kimondása, hogy a honvédelemmel összefüggő bűncselekményekre vonatkozó rendelkezések alkalmazása szempontjából a m. kir. honvédség tényleges szolgálatot teljesítő minden tagját közhivatalnoknak kell tekinteni. Jogszabályaink és a bírói gyakorlat szerint nem vitás ugyan, hogy például a tényleges szolgálatban álló katonatiszt, a továbbszolgáló altiszt vagy a m. kir. csendőrség tagja stb. közhivatalnok, az említett személyeknek közhivatali jellegű megbízatása, hatósági tennivalókra kötelezettsége azonban kézenfekvő. A §-ban foglalt általános tartalmú rendelkezésnek a javaslat szövegébe felvételénél viszont az lebegett szem előtt, hogy a jövőben ne legyen vitás; vajjon a m. kir. honvédségnek tényleges szolgálatot teljesítő minden tagját is közhivatalnoknak lehet-e tekinteni a 191-194. §-ok valamelyike alá eső bűncselekmény elkövetése esetében.
A javaslat felfogása szerint ezt a kérdést azért kell igenlően eldönteni, mert tarthatatlan volna olyanféle jogi megkülönböztetés, hogy például a m. kir. honvédségnek tényleges szolgálatot teljesítő rendfokozat nélküli tagja a 191-194. §-oknak megfelelő súlyosabb büntetőjogi felelősség alól mentesíttessék annál fogva, mert esetleg nem mutatható ki, hogy adott esetben egyúttal különös közhivatali megbízatásban járt el, illetőleg közhatósági jellegű tennivalót végzett.
A javaslat alapvető felfogása szerint a honvédelem keretébe tartozó törvényes szabályoknak és intézkedéseknek fokozott büntetőjogi védelem alá kell tartozniok. Ez az álláspont indokolja, hogy e honvédelmi szabályok és intézkedések ellen irányuló izgatás különös büntetőjogi megtorlásban részesüljön, mégpedig abban az esetben is, ha az ilyen izgatás nem nyilvános helyen, hanem pl. házról-házra, egyes személyek között történik.
A honvédelem ellen irányuló izgatás alapcselekményét ehhezképest a § a Btk. 172. §-ának első bekezdésében, illetőleg az 1921:III. tc. 6. §-ának első bekezdésében szereplő tényálladéki elemek felhasználásával akként határozza meg, hogy a §-ban foglalt izgatásnak védelmi tárgya a honvédelemről szóló törvény, illetőleg ennek alapján kiadott rendelet vagy intézkedés; az ilyen rendeletnek és intézkedésnek alakilag és tartalmilag egyaránt törvényesnek kell lennie és a §-ban foglalt izgatásnak a Btk. 171. §-ában meghatározott nyilvánosság nem tényálladéki eleme.
A § (1) bekezdése alá eső ez az alapcselekmény két évig terjedhető fogházzal büntetendő vétség, ha pedig háború idején követik el, bűntett, amelynek büntetése öt évig terjedhető börtön. E bűntettnek további minősített és tíz évig terjedhető fegyházzal büntetendő esete, ha a cselekmény a honvédelem súlyos sérelmével járt.
Bővebb indokolásra nem szorul, hogy a kivételes hatalom idején - amidőn a hatóságnak a közrend, közbiztonság és nyugalom megóvására fokozott gondot kell fordítania - a gyülekezési jog is szükséghez képest korlátozás alá esik. A gyülekezési jognak ilyen korlátozása tárgyában tett mindennemű intézkedésnek megszegését bünteti a § vétségként, két évig terjedhető fogházbüntetéssel.
A kivételes hatalom alapján - a jelen javaslat szabályainak megfelelően - elrendelt sajtóellenőrzés megszegését vagy kijátszását teszi a § (1) bekezdése vétségként két évig terjedhető fogházzal büntethetővé.
A § (2) bekezdése azt a szabályt emeli ki, hogy az (1) bekezdésben foglalt rendelkezés nem érinti a szerző, szerkesztő, kiadó vagy nyomda, avagy más többszörösítő vállalat tulajdonosának sajtójogi, úgyszintén nem érinti a terjesztő köztörvényi felelősségét. Tehát az (1) bekezdés alapján a szabályellenes nyomtatásért vagy terjesztésért büntetik meg az ezért felelős személy, de az alaki szabálytalanság sajtórendészeti jellegű megtorlása nem zárja ki a sajtótermék tartalmáért, a sajtótermékben tartalmazott bűncselekményét (sajtótörvény 32.§ a sajtójogi felelősség szabályai szerint való felelősségrevonást.
A § a Btk. 456. §-a helyébe lép és átfogó értelemben vétségként öt évig terjedhető fogházzal bünteti a honvédelemre vonatkozó tiltott sajtóközlemény közzétételét. A tiltott sajtóközlemény tárgya - katonai titok kivételével - általában minden olyan híradás lehet, amely a magyar államnak vagy szövetségesének haderejével vagy a velük közösen működő haderővel, vagy a honvédelmi előkészületekkel összefüggésben van. Katonai titokról szándékosan vagy gondatlanul történő híradás a hűtlenségről szóló, jóval szigorúbb büntetőségű rendelkezések - nevezetesen az 1930:III. tc. 60. § 2. és 3. pontja, illetőleg az említett törvénycikk 66. §-a - alá esik.
A § a 103. és a 104. §-okban meghatározott tilalom megszegését nyilvánítja bűncselekménnyé. Vétség a § (1) bekezdésének 1. pontja szerint rádió adó (adó-vevő) készüléknek vagy berendezésnek engedély nélkül való létesítése vagy üzemben tartása, a 2. pont szerint pedig híradásra (hírközvetítésre) alkalmas állatnak tiltott tartása vagy hírközvetítésre felhasználása.
Háború idején az ilyen cselekményben rejlő tárgyi veszély a honvédelem szempontjából olyan jelentős, hogy a § (2) bekezdése a cselekményt háború idején bűntettként öt évig terjedhető börtönnel bünteti.
A § (3) bekezdése azt a szabályt mondja ki, hogy minden efféle bűncselekmény esetében, annak hangsúlyozott veszélyes voltánál fogva, elkobzásnak van helye; mégpedig úgynevezett tárgyi eljárás során is, amikor a tettessel szemben a bűnvádi eljárást bármilyen okból nem lehet megindítani vagy lefolytatni.
Iparilag értékesíthető találmányt szabadalmaztatás vagy más oltalom megszerzése végett külföldön bejelenteni, továbbá belföldön szabadalmaztatni, értékesíteni vagy nyilvánosságra hozni csak az iparügyi miniszternek a honvédelmi miniszterrel egyetértve adott engedélyével szabad (117. §). A § (1) bekezdése ennek a rendelkezésnek nyujt büntetőjogi védelmet olyan értelemben, hogy a hadviselés szempontjából fontos találmánynak engedély nélkül szabadalmaztatás vagy más oltalom megszerzése végett külföldön bejelentését, vagy akár bel-, akár külföldön bármilyen módon értékesítését vagy nyilvánosságra hozását vétségként két évig terjedhető fogházzal bünteti.
Ez az alapcselekmény a (2) bekezdés szerint háború idején bűntett és öt évig terjedhető börtönnel büntetendő.
A § (3) bekezdése viszont a honvédelem érdekének vagy az állam biztonságának veszélyeztetése szempontjából különösen jelentős találmány kötelességellenes felhasználását teszi öt évtől tíz évig terjedhető fegyházbüntetéssel megtorolhatóvá.
A (4) bekezdés pedig a §-ban említett találmányok kikémlelése tekintetében azt a szabályt mondja ki, hogy a katonai titok kikémlelésére vonatkozó rendelkezéseket kell alkalmazni.
A §-ban foglalt szabályozást kiegészíti a 117. § (2) bekezdésének az a rendelkezése, hogy az iparilag értékesíthető találmány szabadalmaztatása iránt benyujtott kérvénynek és mellékleteinek a találmányra vonatkozó tartalma az engedély megadásáig a katonai titok (1930:III. tc. 60. §-ának utolsóelőtti bekezdése) büntetőjogi védelmében részesül.
A § a hadviselés szempontjából fontos és ennélfogva elsősorban katonai célra értékesítendő találmánynak kötelességellenes felhasználásával szemben a büntetőjogi védelmet arra az esetre kívánja biztosítani, ha illetékes helyen a találmányt szabadalmaztatás végett nem mutatják be. Ebben az esetben ugyanis az illetékes iparügyi és honvédelmi miniszternek nincs módjában megállapítani azt, hogy a szabadalmaztatás elől elvont találmány a hadviselés szempontjából értékes, illetőleg fontos-e vagy sem. Így azután a büntetőjogi értékelés is csupán az említett - egyébként eleve mindig fennforgó - ahhoz a veszélyes állapothoz igazodik, amely abból áll elő, hogy a tettes a hadviselés szempontjából fontos találmányt az állam részére való igénybevétele elől elvonni igyekszik. Ezekután az ilyen elvont találmány tekintetében a következő eshetőségek fordulhatnak elő.
Elképzelhető, hogy a találmány nem értékes, illetőleg a hadviselés szempontjából nem bír jelentőséggel. Ilyenkor a §-ban meghatározott bűncselekmény nem forog fenn. Előfordulhat továbbá, hogy a találmány értékénél fogva a hadviselés szempontjából fontos; ebben az esetben arról van szó: vajjon a szabadalmaztatás elől kötelességellenesen elvont találmány közzétételének vagy értékesítésének a honvédelem vagy általában az állam biztonsága szempontjából milyen hatása, illetőleg eredménye lehet. Amennyiben ez a hatás, illetőleg eredmény kisebb jelentőségű: béke idején az (1), háború idején a (2) bekezdésben foglalt cselekmény létesül. Ha ellenben a találmány kötelességellenes elvonása veszélyt jelent a honvédelemre vagy az államra nézve, úgy a (3) bekezdés alá eső súlyos bűntettről van szó. Természetesen a hűtlenség bűntettének mindezeknél a felsorolt eseteknél súlyosabb cselekménye magábaolvasztja a §-ban meghatározott tényálladékot, ha a tettes háború idején a találmány kötelességellenes elvonásával a magyar fegyveres erőnek szándékosan hátrányt vagy az ellenségnek szándékosan előnyt okozott.
A javaslat 107. §-a (1)-(4) bekezdéseiben megszabja azokat a kötelességeket, amelyek a m. kir. honvédség felszerelésére és ellátására szükséges cikkek és anyagok gyártására berendezett üzem, ipartelep vagy egyéb vállalat birtokosát terhelik abban a tekintetben, hogy a honvédelem szükségletének megfelelő minőségű és mennyiségű cikk és anyag előállításáról és szállításáról gondoskodjék, szükség esetében üzemét, ipartelepét, illetőleg vállalatát a honvédelem szolgálatába állítsa, az üzemnél, az ipartelepnél, illetőleg a vállalatnál idegen állampolgárt pedig - a honvédelmi miniszter rendelkezése folytán - esetleg ne alkalmazzon.
A javaslat 107. §-a (5) bekezdésében viszont módot nyujt a minisztériumnak, illetőleg az általa felhatalmazott miniszternek, hogy a (3) bekezdésben említett vállalat üzeméhez tartozó ingatlanokat, berendezéseket és anyagkészleteket a honvédelem céljára kisajátítson. A kisajátított értékeket leltárba kell venni és azokat az illetékes miniszter engedélye nélkül elidegeníteni nem szabad; nem szabad továbbá az ilyen értékeket megrongálni, megsemmisíteni vagy a kisajátítás elől bármilyen módon elvonni sem.
A javaslat 108. §-a tovább megy a tulajdont korlátozó fenti intézkedések tekintetében, amidőn kötelességévé teszi a 107. § (3) bekezdésében említett vállalat birtokosának azt is, hogy a szükséges előkészületi intézkedéseket megtegye és az előkészületi munkálatokat is teljesítse, amelyek az üzemeknek, ipartelepeknek és egyéb vállalatoknak a honvédelem céljára igénybevétele végett szükségesek.
A § (1) bekezdésének 1-3. pontjaiban a - fenti sorrendnek megfelelően - felsorolt esetek egy évig terjedhető fogházzal büntetendő vétséget állapítanak meg a törvény ilyen megszegőjével vagy kijátszójával szemben. A § (2) bekezdése szerint háború idején ez a vétségi alapcselekmény öt évig terjedhető börtönnel büntetendő bűntett; ha pedig a honvédelemre ebből súlyos hátrány származott, öt évig terjedhető fegyház a büntetés.
A 203. §-hoz
A honvédelem elsőrendű érdeke követeli meg, hogy a mindennapi élet szükségleteinek ellátása, a termelés és a forgalom rendje s általában az ország teljesítőképessége szempontjából különös jelentőségű üzemek és egyéb intézmények működésének megzavarására irányuló cselekmények az eddiginél nyomatékosabb büntetőjogi megtorlásban részesüljenek. Hatásos rendelkezéseket lát ezért szükségeseknek a javaslat a közérdekű üzemek és egyéb hasonló intézmények működését megzavaró cselekmények elhárítása érdekében. Az ilyen üzem vagy intézmény működésének megzavarásával ugyanis megháboríthatja az ország népességét mindennapi életében, kiszámíthatatlan vagyoni károkat okozhat, általános izgalmat és elkeseredést kelthet és megrendítve a társadalmi élet alapjait, megbéníthatja magának az állami szervezetnek működését is.
A honvédelem eme kimagasló érdekei mellett egyéni vagy csoportérdekek nem jöhetnek tekintetbe. Ezért a közérdekű üzemekben határozottan ki kell zárni az ipari munkaviszályok elintézésének olyan harci módszereit, amelyeknek alkalmazása a közérdekű üzem megzavarását eredményezheti. Sem a tömeges munkakizárásnak, sem a tömeges munkamegszüntetésnek nem lehet helye, ha ez a közérdekű üzem vagy intézmény hivatásszerű működésének megzavarására vezethet. Ugyanez vonatkozik az e téren előfordulható, egyébként is jogellenes cselekményekre: a munkának tervszerűen lassú, hibás vagy hiányos végzésére, az üzem szándékos rongálására vagy az üzemhez tartozó helyiségbe jogtalan behatolásra vagy ott tartózkodásra (amerikázás, szabotázs).
Ehhezképest a § (1) bekezdése szerint bűntettet követ el és öt évig terjedhető börtönnel büntetendő, aki a vizet, gázt vagy villanyosságot szolgáltató közérdekű üzemnek vagy a közönség életszükségletének ellátására a minisztérium rendeletében nélkülözhetetlennek nyilvánított más közérdekű üzemek, nyilvános közlekedési üzemek vagy a honvédelem céljára dolgozó üzemnek, nyilvános kórháznak vagy más nyilvános közegészségügyi intézménynek hivatásszerű működését a fentiekben részletezett módon megzavarja.
A közérdekű üzemek körét a javaslat akként vonja meg, hogy minden kétség nélkül megállapítható legyen, melyek azok az üzemek, amelyek e § rendelkezése alá esnek. A közérdekűség nyilvánvaló az olyan üzem tekintetében, amelyik a közönség ellátására vizet, gázt vagy villanyosságot szolgáltat, nem tekintve, hogy az utóbbi energiákat a világítás, fűtés vagy hajtóerő céljára használják-e. Továbbá kétségbevonhatatlan a közérdekűség a nyilvános közlekedési üzemnél, a nyilvános kórháznál vagy más nyilvános közegészségügyi intézménynél, és a honvédelem céljára dolgozó üzemnél. Közömbös a közérdekűség szempontjából, hogy az ilyen rendeltetésű üzem az állam vagy valamely más közület tulajdonában van-e, vagy magánosé-e.
Bizonyos üzemek tekintetében kétséges lehet, hogy valóban közérdekűek-e; előfordulhat az is, hogy kétségtelenül közérdekű üzem időleges szünetelése esetében más hasonló üzem a szükségletet a közönség lényeges hátránya nélkül kielégítheti. Ezekre tekintettel a minisztérium nyer felhatalmazást arra, hogy az életszükségletekre termelő ilyen üzemek köréből a mindenkori helyzetnek megfelelően jelölje ki a közérdekből valóban nélkülözhetetleneket.
Az üzem megzavarását elkövetheti az üzem munkavállalója vagy más alkalmazottja, de más is, így különösen maga az üzem tulajdonosa. A közérdekű üzemben - ha a munkamegszüntetés az üzem hivatásszerű működésének megzavarására vezethet - jogellenes és büntetendő lesz, bármi volt is annak oka vagy célja: a munkafeltételek javítása, valódi vagy vélt sérelem megtorlása, tüntetés, megfélemlítés vagy más efféle cselekmény. Ugyanez áll az említett feltétel esetében a munkavállalók kizárására vagy elbocsátására is.
A § (2) bekezdésének rendelkezése a cselekmény veszélyességére tekintettel a bevégzett cselekmény büntetési tétele alá vonja az ilyen bűncselekmény elkövetésére izgatást, vagy felhívást.
A (3) bekezdés pedig arra az esetre, ha a cselekményt háborúban, azaz a legfőbb közveszély idején avagy különösen veszélyes módon - előzetes összebeszélés következtében tömegesen - követik el, a kezdeményezők és a vezetők ellen még súlyosabb, tíz évig terjedhető fegyházbüntetési tételt javasol.
A felelősségnek ama egyenlőtlen megoszlása, amely minden tömegesen vagy legalább is csoportosan elkövetett bűncselekmény jellemző sajátossága, egyfelől kielégítően indokolja a kezdeményezők és a vezetők szigorú megbüntetését, másfelől azonban az alárendelt szerepek betöltőinek enyhébb büntetését kívánja meg, sőt esetleg az ilyen személyekkel szemben a bűnvádi eljárás elengedését teszi indokolttá. Ennélfogva azzal szemben, akinek a tömeges munkamegszüntetésben, munkának tervszerűen lassú, hibás vagy hiányos végzésében álló bűncselekményekben csak alárendelt szerepe volt s akit erre a csekély jelentőségű részvételre is nem saját meggyőződése, hanem csak mások erőszakos fellépése bírt reá, a § (4) bekezdésének rendelkezése szerint a bűnvádi eljárást mellőzni is lehet. Döntő lesz e tekintetben az, hogy a vádhatóság megítélése szerint adott esetben a közrend érdeke a büntető eljárásnak a személyek minő körére kiterjesztését kívánja meg. A rendelkezés tehát egyúttal kivétel a bűnvádi perrendtartás 33. §-ának ama rendelkezése alól, hogy a kir. ügyészség a hivatalból üldözendő és tudomására jutott bűncselekmények minden esetében köteles vádat emelni.
A § (5) bekezdésében foglalt rendelkezés annak kétségtelenné tételét célozza, hogy a §-ban foglalt szabályozás mind a mezőgazdasági, mind az ipari, mind a kereskedelmi üzemek körét felöleli, természetesen abban az esetben, ha a közérdekűség tekintetében az (1) bekezdésben meghatározott közelebbi kellékek megállapíthatók. Ugyancsak kétségek kizárását célzó, értelmező szabály az (5) bekezdésnek az a megállapítása, hogy a szóbanlevő rendelkezések szempontjából kit kell munkavállalónak tekinteni.
A §-ban meghatározott bűncselekmény súlypontja ama célzat, hogy az e § alá eső dologrongálás a honvédelem érdekét sértse. E dologrongálásnak elkövetési módja, hogy a tettes akár a saját, akár a más dolgát - ingó vagy ingatlan vagyonát - megrongálja, rendeltetésszerű használatra alkalmatlanná teszi vagy megsemmisíti. A bűncselekménynek ez a köre a honvédelem érdekének minden esetben komoly sérelmével jár, de különösen akkor, ha a cselekmény célja az volt, hogy idegen érdekből a fegyverkezés előkészületeit megzavarja. A tettes az említett célt - a honvédelem ártalmát - tartva szem előtt: a nemzettel szemben tartozó kötelességét súlyos megítélés alá eső módon szegi meg úgy, hogy ez a cselekmény - önállóan is megvalósítva - a hűtlenség fogalmát súrolja és ettől az esetek nagy részében csak az választja el, hogy az 1930:III. tc. 59. §-a alá eső hűtlenség bűntettét csak háború idején lehet elkövetni és hogy a honvédelem érdeke tágabbkörű fogalom, mint a fegyveres erőnek az 1930:III. tc. 59. §-ában említett érdeke. Ehhezképest a § (1) bekezdésében meghatározott bűncselekmény alapminősítése már bűntett, amely béke idején öt évig terjedhető börtönnel, háború idején pedig tíz évig terjedhető fegyházzal büntetendő.
A § (2) bekezdése életfogytig tartó fegyházbüntetéssel fenyegeti a honvédelem érdekét veszélyeztető azt a dologrongálást, amidőn a cselekmény folytán a honvédelemnek súlyos sérelme következett be; halálbüntetéssel pedig ama legsúlyosabb esetet, amikor a cselekmény egy vagy több ember halálát okozta és a cselekmény elkövetője ezt a végzetes eredményt előre láthatta.
A honvédelemnek a nemzet minden tagjára kiterjedő kötelezettségéből következik, hogy nemcsak katonai, hanem polgári személyek is olyan szolgálat vagy munka teljesítésére lehetnek kötelezve, amelynek a honvédelem érdekében zavartalan és eredményes elvégzését katonai vezetés alá helyezéssel kell biztosítani.
A szolgálatnak vagy munkának katonai vezetése alá helyezéséből következik, hogy a rend és fegyelem megtartását ebben az esetben a fegyelmezés szabályain túlmenő büntetőrendelkezéssel is védelemben kell részesíteni. Ehhezképest a § (1) bekezdése egy évig terjedhető fogházzal bünteti a törvény vagy szerződés alapján katonai vezetés alatt szolgálat vagy munka teljesítésére kötelezett polgári személyt, ha a katonai vezető vagy a katonai vezető által megbízott személy rendelkezésének ellenszegül, utasítását nem teljesíti, vagy nem megfelelően teljesíti.
A § (2) bekezdése az alapcselekményt bűntetté minősíti, amelynek büntetése öt évig terjedhető börtön, háború idején pedig öt évig terjedhető fegyház, ha a cselekményt több személy összebeszélése következtében követik el, vagy ha a tettes vagy tettesek a vezetőt, illetőleg az általa kijelölt személyt a munkamegtagadással kapcsolatban tettleg bántalmazták. A §-nak ebben a keretben tartott átfogó rendelkezése azután feleslegessé teszi az 1930:III. tc. 79. §-át, amelyet ennélfogva a § utolsó bekezdése hatályon kívül helyez.
A § (1) bekezdésében foglalt vétség olyan közszükségleti cikk, illetőleg a hadviselés céljára szolgáló segédeszköz vagy anyag tekintetében követhető el, amelyre nézve a szabad rendelkezést a minisztérium a 113., illetőleg a 114. § alapján korlátozta. Ezt a bűncselekményt csak háború idején lehet elkövetni. Az elkövetés módja: a jogellenes felhasználás, elfogyasztás, elidegenítés, megsemmisítés vagy az igénybevétel elől egyéb módon történt elvonás. Ezeknek a kellékeknek megléte esetében a tényálladék megállapítása szempontjából közömbös az, hogy az említett elkövetési módozatok valamelyike szerint a közszükségleti cikk, illetőleg a hadviselés céljára szolgáló segédeszköz vagy anyag elvonása milyen célzattal történt.
A § (2) és (3) bekezdései azokat a körülményeket állapítják meg, amelyek az (1) bekezdésben meghatározott cselekményt bűntetté minősítik. A büntetési tételek a minősítő körülmények súlya szerint fokozatosan emelkednek és indokoltságuk nem szorul bővebb megvilágításra.
A 206. §-ban meghatározott súlyos büntető rendelkezéseknek alkalmazása méltányossági szempontból indokolatlan olyan esetben, amidőn a háború idején elvont közszükségleti cikk, a hadviselés céljára szolgáló segédeszköz vagy anyag nem haladja meg aránytalanul a cselekmény elkövetőjének házi szükségletét. Ha ez az aránytalanság - amely bírói mérlegelés tárgya - nem áll fenn, a cselekmény két hónapig terjedhető elzárással büntetendő kihágás.
A 208. §-hoz. A § (1) bekezdése a közveszélyű cselekmények büntetésének szigorítását abban a keretben valósítja meg, hogy a Btk. 439. §-ában meghatározott távirat és annak tartozékai megrongálását bűntetté nyilvánítja, amelynek büntetése öt évig terjedhető börtön; a Btk. 441. §-ában meghatározott távirászati alkalmazott kötelességszegésének vétségét pedig hat hónapig terjedhető államfogház helyett két évig terjedhető fogházzal bünteti.
A § (2) bekezdése világosan rendelkezik arra nézve, hogy az (1) bekezdésben foglalt rendelkezéseket mindazokra a cselekményekre is alkalmazni kell, amelyekre a Btk. 439. vagy 441. §-ában megállapított büntető rendelkezéseket külön törvény kiterjesztette. Ehhezképest az (1) bekezdésben foglalt rendelkezésnek megfelelő szigorúbb megtorlás alá esnek még: az 1888:XXXI. tc. 12. §-ában, az 1911:VI. tc. 19. §-ában, az 1925:IX. tc. 24. §-ában és az 1931:XVI. tc. 61. §-ában foglalt tényálladékok is.
A büntetéseknek ez a szigorítása a javaslat szerint azért indokolt, mert az 1922:XVII. tc. 6. §-ának ötödik bekezdése alapján - bár ideiglenesen - is fenntartott rendelkezések hatályban maradásának idején a Btk. 439. §-a tekintetében idáig is a szóbanlevő súlyosabb büntetési tétel volt alkalmazásban, s a javaslat által e részben védett jogi érdekeknek mindinkább emelkedő jelentősége, úgyszintén a Btk. 441. §-ában szereplő aránytalanul enyhe büntetési tétel: indokolttá teszik az e §-ban foglalt szigorúbb rendelkezések alkalmazását.
A légi járóműveknek és ezekhez tartozó tárgyaknak megrongálása a jelen jogállapot szerint csak egyszerű ingó dolog rongálásaként torolható meg. A Btk. megalkotása után azonban a repülés műszaki fejlődése olyan arányokat öltött, hogy e járóművek használata jelentőségében a vaspályákon és hajókon való közlekedést mindinkább megközelíti. Ez a körülmény indokolja, hogy azok a büntető rendelkezések, amelyek a vaspályákon, illetőleg hajókon való közlekedés biztonságát szolgálják, a légi járóművekre is megfelelően kiterjesztessenek.
A § (1) és (2) bekezdései tehát ilyen értelemben tartalmaznak büntetőjogi rendelkezéseket.
A § (3) bekezdése a jelen §-nak alkalmazása szempontjából a légi járómű fogalmát azért határozza meg, hogy ezáltal a gyakorlati viták elejét vegye.
A (4) bekezdés végül az alapcselekménynek amaz eseteit sorolja fel, amelyeknél a honvédelem érdekei háború idején legsúlyosabb veszélynek vannak kitéve, s a hűtlenség legsúlyosabb esetéhez hasonlóan, a legszigorúbb megtorlást érdemlik.
A § a repülés biztonságát szolgáló berendezéseknek és tartozékaiknak megrongálására, használhatóságuk félbeszakítására és gátlására nézve kiterjeszti azokat a büntető rendelkezéseket, amelyek a távirdák vagy tartozékaik megrongálására, használhatóságuk félbeszakítására vagy gátlására vonatkoznak.
A büntetőjogi védelemnek ilyen irányban kiterjesztését ugyanazok a szempontok teszik szükségessé, mint amelyek a 209. §-hoz fűzött indokolás szerint manapság kétségtelenül fennállanak.
A büntetési tételek alkalmazása tekintetében itten is a 208. §-ban foglalt rendelkezések az irányadók.
A § megfelel az 1935:XII. tc. 5. §-a rendelkezéseinek; a büntetési tételek tekintetében azonban itten is a 208. §-ban foglalt rendelkezéseket kell irányadóknak tekinteni.
A § (1)-(5) bekezdéseiben foglalt rendelkezések az 1916:IV. tc. 6. §-ában, illetőleg az 1931:XXVI. tc. 3. §-ában foglalt rendelkezéseknek felelnek meg azzal az eltéréssel, hogy kihágások halmazata esetében a behajthatatlan pénzbüntetést helyettesítő elzárásbüntetés leghosszabb tartama a jelen § szerint egy év, továbbá, hogy a jelen § nemcsak a minisztériumot, hanem az illetékes minisztert is felhatalmazza kihágás megállapítására. A súlyosabb büntetési tételek megállapítására azonban a (2) bekezdés csupán a minisztériumot hatalmazza fel, a minisztert nem.
A § (6) bekezdése területi hatály tekintetében az úgynevezett érdekvédelmet juttatja érvényre. A szóbanlévő kihágások ugyanis a honvédelemnek olyan érdekeit sértik, illetőleg veszélyeztetik, amelyeket idegen államok jogszabályai - a dolog természeténél fogva - esetleg büntetőjogi oltalomban nem részesítenek. Ha tehát a (6) bekezdésben foglalt rendelkezés nem vétetnék fel a javaslatba, a külföldön elkövetett ilyen kihágások tettesei a Kbtk. 13. §-a értelmében nem volnának hazai bíróságok előtt felelősségre vonhatók.
A (7) bekezdésnek ama rendelkezése, hogy a jelen törvényben vagy az annak alapján kibocsátott rendeletben meghatározott kihágások általában a rendőri büntetőbírói hatáskörbe utaltattak, az 1912:XXX. tc. 77. §-a első bekezdésének felel meg. Ezeknél a kihágásoknál kidomborodó jogtárgy természete kívánja meg, hogy a kihágási tanácsban való felülvizsgálatuk alkalmával szakminiszterként a honvédelmi miniszter működjék közre.
A (8) bekezdésben foglalt rendelkezés pedig az 1912:XXX. tc. 77. §-ának harmadik bekezdésén alapszik.
A § (1) bekezdése szerint a törvényjavaslatban meghatározott bűntettekre és vétségekre való sikertelen felbujtást a kísérlet szabályai szerint kell büntetni. Kivétel ez alól az általános rendelkezés alól a behívó parancs iránt tanúsított engedetlenség esete azért, mert az erre a cselekményre való eredménytelen csábítás - annak különös büntetőjogi szerkezeténél fogva - önálló szabályozást nyert a 181. § (2) bekezdésében.
A (2) bekezdésnek az az általános szabálya, hogy a javaslatban meghatározott vétségek kísérlete minden esetben büntetés alá esik, megfelel az 1912:XXX. törvénycikkben foglalt elvnek.
A (3)-(5) bekezdésekben foglalt rendelkezések az 1930:III. tc. 70. §-ának felelnek meg.
A (6) bekezdés rendelkezését ugyanazok a szempontok teszik indokolttá - a Btk. 11. §-ában foglalt szabályozásra tekintettel, - mint amelyeket a 212. § (6) bekezdésének indokolása fejt ki.
A (7) bekezdés a § (1)-(6) bekezdéseiben szereplő közös rendelkezések alól kiemeli a javaslat 208-211. §-ai alá eső bűncselekményeket. Ennek a kivételnek indoka, hogy amíg a § (1)-(6) bekezdéseiben foglalt szigorú jog érvényesítésére a honvédelemhez fűződő - nemzeti szempontból kiváltképpen fontos - érdekek miatt feltétlenül szükség van, addig a javaslat 208-211. §-ai alá eső bűncselekmények viszont a Btk. XXXIX. Fejezetébe tartozó szabályozás rendszerébe illeszkednek bele. Ennélfogva nem volna indokolt, hogy a szóbanlévő kivételes szigorúbb rendelkezések ez utóbb említett bűncselekmény-csoportra csak annál az oknál fogva nyerjenek alkalmazást, mert ezek a közveszélyű bűncselekmények a jelen törvényjavaslatba vétettek fel.
A (8) bekezdés az 1912:XXX. tc. 77. §-a negyedik bekezdésének felel meg.
A (9) bekezdésben foglalt rendelkezés eltérést jelent a mai jogállapottal annyiban, hogy nemcsak a behívó parancs iránt tanusított engedetlenséget, hanem az erre való csábítást, valamint az e cselekménnyel elkövetett szigorúbb büntetés alá eső cselekmények elbírálását is a katonai büntetőbíróság hatáskörébe utalja. Ezt a szabályozást indokolttá teszi az a körülmény, hogy a behívó parancs iránti engedetlenség a honvédelmi érdekeknek jelentős veszélyeztetésével jár és hogy ezeknek az érdekeknek kellő védelme csak akkor biztosítható, ha katonai bíróság ítélkezik az olyan személyek cselekménye miatt is, akik - bár eredménytelen csábításukkal - a katonai fegyelmet és rendet megbontani igyekeznek.
A (10) bekezdésben foglalt rendelkezés a szóbanlevő ügyek természetéből folyik és közelebbi megokolásra nem szorul.
A § arra az esetre tartalmaz rendelkezést, amidőn a javaslat vagy annak alapján kibocsátott rendelet, illetőleg tett hatósági intézkedés értelmében jogi személyt terhel olyan kötelezettség, amelynek megszegése bűncselekmény. Ehhez képest a javaslat pontosan meghatározza azt a természetes személyt, akit a jogi személyt terhelő ilyen kötelezettség megszegése miatt bűnvádi úton felelősségre kell vonni. Ezt a rendszert követi egyébként újabb jogszabályalkotásunk más helyen is, így például az 1932:IX. tc. 7. §-ában; a jogi személy ugyanis büntetőjogi felelősségre nem vonható, viszont a tárgya tényállás valamely természetes személynek ilyen felelősségrevonását kívánja meg.
Ennek megfelelően a § jogi személyek szerveinek büntetőjogi felelőssége tekintetében akként rendelkezik, hogy tevéssel elkövetett bűncselekmény esetében azt a természetes személyt kell felelősségre vonni, akinek határozata, intézkedése vagy egyéb tevékenysége eredményezte a jogi személyt terhelő kötelezettség megszegését; mulasztással elkövetett bűncselekmény esetében pedig az a természetes személy tartozik felelősséggel, akinek kötelessége lett volna őrködni a felett, hogy a mulasztás meg ne történjék.
A § általában az 1912:XXX. tc. 76. §-ában foglalt rendelkezéseknek felel meg, azokkal a módosításokkal, amelyeket a §-ban felsorolt bűncselekmények tényálladékai tekintetében a javaslat szerint eszközölt szövegbeli módosítások megkívánnak. Lényegesebb eltérés csupán a (3) bekezdésben van; mert a tilos házasság megkötésénél közreműködő polgári tisztviselőre nézve a büntethetőség elévülésének az 1912:XXX. tc. 76. §-ában meghatározott kivételes - a Btk. általános rendelkezésétől eltérő - szabálya átvételét mi sem indokolja; annál kevésbbé, mert a polgári tisztviselő az ilyen bűncselekmény elévülésének esetében fegyelmi úton is mindig megbüntethető.
A §-ban foglalt rendelkezések általában megegyeznek az 1912. évi XXX. tc. 70. §-ának szabályozásával.
Az 1912:XXX. tc. 70. §-ának az a rendelkezése azonban, hogy ítéletben kell megállapítani, vajjon a 2. pont a) és b) alpontjában az ott meghatározott jogkövetkezmények előfeltételei fennforognak-e, a javaslatban más szövegezést nyert. Az idézett törvénycikkben ugyanis büntetőbírói ítélet keretébe tartozott annak megállapítása, vajjon a 2. pont a) és b) alpontjában említett feltételek fennforognak-e. Ennek a körülménynek a megállapítása azonban kívül esik a büntetőbírói ítélkezés feladatkörén, illetőleg közigazgatási hatáskörbe tartozik. A javaslat csupán azt kívánja biztosítani, hogy a közigazgatási hatóság a 2. pont a) vagy b) alpontja alá eső jogkövetkezmény alkalmazása tekintetében a bírói ítélet tartalmával ellentétbe ne kerüljön. Ehhezképest a § (2) bekezdése kimondja, hogy a szóbanlévő jogkövetkezmény alkalmazása tekintetében a büntetőbírói ítélet tartalmát kell alapul venni.
A másik eltérés továbbá az, hogy az 1912:XXX. tc. 70. §-ának utolsóelőtti bekezdése szerint a szóbanlévő jogkövetkezmények nem állottak be abban az esetben, ha azok előfeltételéül szolgáló valamely cselekményt a hadköteles más érdekében követte el; a § (3) bekezdése viszont akként rendelkezik, hogy a hadköteles a tartalékos tiszti (tisztviselői) kiképzésre jelentkezésből kizáratik akkor is, ha más érdekében követ el olyan cselekményt, amely a § szerint ilyen kizáró okot létesít. Ezt a módosítást a tartalékos tiszti (tisztviselői) minőséggel összefüggő állástekintetek teszik indokolttá.
A § olyan rendelkezést tartalmaz, amely szerint még a két-két, illetőleg három-három bizalmiférfi jelenléte is kirekeszthető a zárt tárgyalásról, ha azt annál az oknál fogva rendelték el, mert a tárgyalás adatainak vagy a tárgyaláson történt eseménynek nyilvánosságra jutása a honvédelem érdekét sértené.
A javaslat a honvédelemmel kapcsolatban a községekre számos vagyoni természetű kötelezettséget ró. Indokolt tehát, hogy az 1901:XX. tc. 23. §-ának, illetőleg az 1938:XII. tc. 37. §-ának a kihágási büntetéspénzek hovafordítása tekintetében hatályos szabályait a § (1) bekezdése megfelelő keretben kiterjessze a javaslatban foglalt, úgyszintén a javaslat alapján kibocsátott rendeletbe ütköző kihágások miatt kiszabott pénzbüntetésekre is.
A javaslatban tervezett büntető rendelkezések elsősorban a honvédelmi érdekek védelmére szolgálnak. Ennélfogva indokolt a (2) bekezdésnek az a szabálya, hogy a javaslatban foglalt bűncselekmények miatt történt elítélés alapján befolyó pénzbüntetések a honvédelem céljára fordíttassanak.
A katonai büntető bíróságok által kiszabott pénzbüntetések hovafordításának kérdése az 1930:II. tc. 9. §-ában önálló szabályozást nyert. A most idézett §-ban foglalt alapvető szabályt kell tehát - a (3) bekezdésnek ezirányú kiterjesztő rendelkezése folytán - a javaslat rendszerében is irányadónak tekinteni.
Az 1930:II. tc. 4. §-a akként rendelkezik, hogy a háború idejére szóló különös rendelkezéseket határvédelmi zavarok vagy az ország belső békéjét súlyosan veszélyeztető lázadás idején is alkalmazni kell. Az ilyen rendelkezések alkalmazásának kezdő és végső napját a minisztérium rendeletben határozza meg.
A § (1) bekezdésében kifejezett és a javaslat 141. §-ával is összhangban álló álláspont szerint azonban indokolt lehet a háború idejére szóló büntető rendelkezések kiterjesztése az említett kereten túl arra az időre is, amidőn az országot közvetlenül érintő nemzetközi feszültség áll fenn. Ilyenkor ugyanis a rend és fegyelem fenntartásához éppen olyan fontos honvédelmi érdek fűződik, mintha már háború volna. Ennélfogva a rendnek és fegyelemnek érvényesülését ez alatt az idő alatt is minden eszközzel, elsősorban a büntetőjog szigorúbb szabályainak alkalmazásával biztosítani kell.
A § (2) bekezdése - hasonlóan az 1930:II. tc. 4. §-ában foglalt rendelkezéshez - a minisztérium kötelességévé teszi annak a napnak közzétételét, amelyen az ilyen szigorúbb büntető szabályok alkalmazása kezdődik és végződik.
Az 1912:XXXIII. tc. 11. §-a az ott felsorolt személyek jövedéki kihágásait - e bűncselekmények elbírálásánál felmerülő szakszerűségi szempontok miatt - kiveszi a honvéd büntetőbíráskodás hatásköréből. Az adócsalási bűntetteket és vétségeket meghatározó újabb törvények azonban a polgári büntetőbíráskodás kizárólagos hatáskörére vonatkozólag nem intézkedtek. Tekintettel arra, hogy az adócsalási bűncselekmények a védett jogi érdeket többnyire súlyosabban veszélyeztetik, mint a jövedéki kihágások, továbbá mert a büntetőper előkészítését az adócsalás és a jövedéki kihágás tekintetében egyaránt a pénzügyi szakközegek végzik, elesik annak a rendelkezésnek indokoltsága, hogy szakszerű előkészítés, illetőleg elbírálás okából a jövedéki kihágások minden esetben a polgári büntetőbíróság elé tartozzanak. A § (1) bekezdése ehhezképest az 1912:XXXIII. tc. 11. §-ában foglalt hatásköri megszorítást elveti.
A lövészkötelezettség teljesítése - az 55. §-ban foglalt rendelkezésekhez képest - a hadkötelezettségnek szerves része; indokolt tehát, hogy a nem tényleges katonai személyek a lövészkötelezettség teljesítésének ideje alatt elkövetett katonai bűncselekmény miatt is a honvéd büntetőbíráskodás alatt álljanak. Az 1912:XXXIII. tc. 13. §-át a § (2) bekezdése ennek megfelelően egészíti ki.
A (3) bekezdés - kisebb eltéréssel - lényegében az 1912:XXX. tc. 50. §-ában, illetőleg az 1921:XLIX. tc. 25. §-ában foglalt rendelkezéseket tartja fenn. A javasolt rendelkezésben foglalt eltérést az indokolja, hogy a javaslat álláspontja szerint helyesebb a katonai hatóságnak módot nyujtani a bűnvádi eljárás megindítására abban az esetben, ha a fegyelmi megtorlás nem látszik kielégítőnek, vagy olyan intézkedésre van szükség, amely az adott esetben csak büntető ítéletben mondható ki. A bekezdés szövegezése világossá kívánja tenni azt az álláspontot, hogy a rendőri büntetőbíráskodás körébe tartozó kihágások rendes elintézési módja ezután is a fegyelmi megtorlás és a büntető eljárás megindításáról csak kivételesen súlyos esetekben lehet szó.
A (4) bekezdés követi az 1912:LXVIII. tc. 9. §-át, a javaslat rendszerének megfelelő azzal a kiegészítéssel, hogy az itten említett feltételek esetében a különleges légvédelmi szolgálatra igénybevett személyt is katonai büntetőbíráskodás alá vonja.
A honvédelem elsőrendű érdeke, hogy az ország épségének és belső rendjének minden körülmények között való megóvása - ha erre szükség van - a legszigorúbb büntetőszabályok igénybevételével is biztosíttassék. Nélkülözhetetlen ennélfogva, hogy a minisztérium a szükséghez képest mindenkor a megtorlás olyan eszközéhez nyúlhasson, amely alkalmas arra, hogy a honvédelemnek előbb említett elsőrendű érdeke ellen irányuló bármilyen támadások elharapózását elrettentő példaadással már csírájában fojtsa el. Ez a megfontolás indokolja a jelen § (1) bekezdésében adott felhatalmazást.
Ami mármost az új szabályozásnak a jelenlegi helyzettel szemben való eltérését illeti, ez - a rendelkezésnek állandó hatályúvá tételén felül - abban áll, hogy az eddigi taxatív felsorolás helyett - amelynek többszöri kiegészítése egymagában elegendő bizonyítékát szolgáltatta elégtelenségének - általánosságban ad felhatalmazást a minisztériumnak arra, hogy a rögtönbíráskodást bármely bűntettre elrendelhesse.
Ezzel az általános felhatalmazással a polgári büntetőbíráskodást illetően feleslegesekké válnak az 1912:LXIII. tc. 12. §-ának kifejezetten is hatályon kívül helyezett (231.§ 4. pontján felül az 1920:XXXVIII. tc. 1. §-ában, az 1921:III. tc. 13. §-ában, az 1921:XXIX. tc. 13. §-ában, az 1922:XVII. tc. 6. §-ában, az 1930:II. tc. 4. §-ában, végül az 1931:XVI. tc. 61. §-ában foglalt különös felhatalmazások.
A § (1)-(3) bekezdésében foglalt rendelkezések egyebekben lényegileg megfelelnek a rögtönbíráskodásra vonatkozó eddigi jogszabályoknak.
A (4) bekezdés kifejezetten is megállapítja, hogy a jelen § nem érinti a katonai rögtönbíráskodásra vonatkozólag az 1912:XXXIII. és az 1930:III. törvénycikkekben foglalt rendelkezéseket. Következőleg a katonai büntetőbíráskodás körében az 1930:III. tc. 42-46. §-aiban meghatározott cselekményekre az említett törvénycikkben, illetőleg az 1912:XXXIII. törvénycikkben megállapított előfeltételek és eljárási szabályok megtartása mellett a honvédelmi miniszter, illetőleg a katonai parancsnok is elrendelheti a rögtönbíráskodást és a jelen §-nak a rendelkezései a katonai büntetőbíráskodás tekintetében csupán annyiban adnak többletet, hogy a most említett rendelkezésekben fel nem sorolt egyéb bűntettek tekintetében a katonai büntetőbíráskodás körében is jogosult a minisztérium rögtönbíráskodás elrendelésére.
A mozgósítás esetében behívottak gyámolítás nélkül maradt családtagjainak segélyezéséről az 1882:XI. tc. és az ennek módosítása tárgyában az elmúlt világháború idején alkotott 1914:XLV. tc. rendelkezett. E törvények az 1922:III. tc. 20. §-ának utolsóelőtti bekezdésében foglalt rendelkezés folytán még annakidején hatályukat vesztették és azok a jelen §-ban foglalt rendelkezés folytán - mivel e § a hadisegély kérdését ezektől a volt törvényektől eltérően szabályozza - nem is léphetnek újból hatályba, mert a mai követelményeknek sokkal megfelelőbb az e §-ban foglalt az a rendelkezés, hogy a mozgósítás (hadiállományra való kiegészítés) esetén és háború idején bevonulók családtagjai segélyezésének kérdése a minisztérium rendeletével legyen szabályozható.
A jelen törvényben megállapított kötelezettségek teljesítéséből kifolyólag megsérült személyekről és a meghalt ilyen személyek gyámolításra szoruló hátramaradottairól gondoskodni kell. A gondoskodásra sem a jelenleg érvényben lévő katonai ellátási törvények, sem a rokkantellátásról szóló 1933:VII. tc. nem nyujtanak alapot. Az érdekeltek gondozására tehát új jogalapot kell teremteni. A § ezt a jogalapot teremti meg, amikor az érdekelteknek a gondozására való igényét megállapítja. A figyelembejövő szolgálatok sokfélesége és különféle természete következtében a gondozás olyan terjedelmes részletes szabályozásra szorul, hogy az nehezen volna magában a törvényben keresztülvihető. De a részletes szabályozást azért sem lehet a törvényben keresztülvinni, mert a gondozásnak a mindenkori viszonyokhoz kell símulnia, ami lehetetlenné teszi a gondozás részletes szabályainak előre nem látható viszonyokra is kiterjedően a törvényben való rögzítését. Ezért a törvényjavaslat a részletes szabályozást rendeleti útnak tartja fenn és a minisztériumra bízza, azonban irányelvül állapítja meg, hogy a szabályozásnak a rokkantellátásról szóló 1933:VII. tc. rendelkezéseinek figyelembevételével kell történnie. Ezen irányelv megállapításának az az egyik legfontosabb következménye, hogy a figyelembejövő sérültek gondozásbavételének alapvető feltétele a kereső és munkaképesség csökkenésének foka lesz. A rendelkezés a gondozás módjának szabályozására is felhatalmazást nyujt, ami azt is lehetővé teszi, hogy a minisztérium - ha az célszerűnek és keresztülvihetőnek mutatkozik - a pénzellátásban való részesítés helyett, más alkalmas módon gondoskodjék az érdekeltek megélhetéséről.
A § a katonai fegyelmi hatalomnak személy és tárgy szerint terjedelme tekintetében általában fenntartja azt a jelen helyzetet, amit eddigi jogszabályaink, nevezetesen az 1921:XLIX. tc. 26. §-a megállapítottak. A katonai fegyelem sértetlen megóvásának érdeke nem is engedné meg a jogkörnek szűkebbre vonását.
Az 1921:XLIX. tc. 26. §-ához képest kibővül a felsorolás lövészkötelezettség elmulasztásának katonai fegyelmi úton való megtorlásával, amit a kötelezettség és hadkötelezettség lényegében azonos célja és jelentősége indokol. Kibővül továbbá a fegyveres erő mozgósított (hadiállományra kiegészített) csapatainak (parancsnokságainak, hatóságainak, intézeteinek) kíséretéhez tartozó - katonai vezetés alatt szolgálatot vagy munkát teljesítő, úgyszintén a légvédelmi szolgálatra igénybevett személyeknek (220. §) e viszony tartama alatt elkövetett fegyelemsértő cselekményeinek az illetékes katonai hatóság által való elbírálásával is. Ezt az utóbbi kiterjesztést kielégítően megindokolja, hogy az említett polgári személyeket a honvédelem érdekeinek megóvása végett a javaslat (220. §) a büntető jogszolgáltatás szempontjából is a katonai büntetőbíróságok a joghatósága alá helyezi.
Ahhoz hasonló tilalom, amelynek kibocsátására a jelen § a minisztériumnak felhatalmazást ad, már a világháború alatt is fennállott az 5482/1914. M. E. számú rendelet értelmében. Az említett rendelet azonban nem közvetlen felhatalmazásra, hanem valójában a Btk. 456. §-ának (illetőleg az 1912:LXIII. tc. 23. §-ának) arra a rendelkezésére volt alapozva, amely a tilalom ellenére történt közlésre büntetőjogi következményeket állapított meg. Helyesebb megoldásnak látszik a közlési tilalom kibocsátására kifejezett felhatalmazást adni, mégpedig - a honvédelem érdekeinek ebben a körben való megfelelő védelme céljából - a tilalom körének taxatív felsorolása helyett általános keretben. A honvédelem érdekei továbbá megkívánják, - különös tekintettel a döntő jelentőséget nyert honvédelmi előkészületekre - hogy a tilalom kibocsátásának lehetősége necsak háború idejére, hanem időbeli korlátozás nélkül állapíttassék meg.
Az e §-ban megállapított illetékmentességek biztosításának a közérdekben gyökerező indokai nem szorulnak bővebb kifejtésre.
Állambiztonsági érdekből különös fontossága van annak, hogy az ország határa mentén fekvő területeken a fogadó- (szálló-, penzió-) ipar gyakorlásával, valamint italméréssel csak olyan személyek foglalkozhassanak, akik ellen megbízhatóság szempontjából kifogás nem merült fel, mert a szállodák és italmérések tapasztalat szerint legalkalmasabb helyek az állam ellen irányuló hírszolgálatban résztvevők működésének folytatására és egymással való összeköttetésük fenntartására. Ez a körülmény indokolja a jelen §-ban foglalt rendelkezésnek a törvénybe való felvételét. Az pedig, hogy a 229. § alapján minisztériumi rendelettel kijelölendő határsávba tartozó területen fennálló engedélyeknek a határsáv kijelölését követően való felülvizsgálatára a javaslat hathónapi időt ad, adminisztrációs okokban leli magyarázatát.
A tekintetben, hogy mely terület nyilvánítassék határsávnak, amelyre a jelen törvény egyes rendelkezései állambiztonsági érdekből különleges szabályokat állapítanak meg, a határtól való meghatározott távolság alapulvétele nem lehet irányadó. A határsáv keretébe sorolandó területek megállapításánál ugyanis az állam védelmi berendezéseinek rendszere a külpolitikai és hadműveleti, sőt sok tekintetben a gazdasági szempontok is lépésről-lépésre haladó esetszerű elbírálást kívánnak. Ez a szempont, továbbá az a körülmény is, hogy a szóbanlévő terület megállapítására nézve a mindenkori helyzethez való alkalmazkodás érdekében nem lenne helyes véglegesnek szánt, megmerevített rendelkezést a törvénybe felvenni, teszi indokolttá a határsáv megállapítására a minisztérium felhatalmazását.
A munkatáborokban teljesített munkaszolgálat önkéntes vállalkozás alakjában már jelenleg is fennáll. Az intézmény fejlődésének iránya a kötelezettséggé való kifejlesztés felé halad. Minthogy azonban a kérdés még nem alakult ki véglegesen, hanem még forrásban van s e mellett a pénzügyi lehetőségek is korlátokat szabnak teljes egészében való azonnali megvalósításának, az most még nem alkalmas részletes törvényi szabályozásra. Tekintettel mégis arra, hogy ez a munkaszolgálat is fontos honvédelmi érdekeket elégít ki, honvédelmi berendezésünk intézményes szabályozásánál erre is ki kell terjeszkedem. A megoldás csak a kormány részére a kérdés szabályozására adott felhatalmazás alakjában történhetik.
Az 1922:III. tc. 20. §-ának az ebben a §-ban megjelölt utolsóelőtti bekezdése az általános hadkötelezettségnek a trianoni békeszerződés katonai rendelkezései folytán bekövetkezett megszüntetésével kapcsolatban a mozgósításra vagy a hadiszolgáltatásra vonatkozóan az egyes törvényeinkben levő rendelkezéseket is hatályon kívül helyezte. Az általános hadkötelezettségnek és a volt hadiszolgáltatás helyett a honvédelmi szolgáltatásoknak a jelen törvényjavaslat rendelkezéseivel való életbeléptetése következtében szükséges az is, hogy az egyes, más egyéb tárgykörben alkotott törvényeinkben foglalt mindazok a rendelkezések, melyek a mozgósításra vagy a hadiszolgáltatásra vonatkoznak, újból hatályba léphessenek, hacsak nem állanak a jelen törvényjavaslat rendelkezéseivel ellentétben. Ily irányban rendelkezik ennek a §-nak (1) bekezdése.
A § (2) bekezdése gondoskodik arról, hogy a közbiztonsági szolgálat szervezéséről szóló 1881:III. tc. (csendőrségi törvény), melyet az 1922:VII. tc. hatályon kívül helyezett, újból hatályba léphessen, ami bővebb indokolást nem igénylő természetes következménye annak, hogy az említett 1922:VII. törvénycikket a törvényjavaslat 231. §-ának (1) bekezdésében foglalt rendelkezés hatályon kívül helyezi.
