A gümőkór (tuberculosis) az emberi szervezetet számtalan pontján: tüdő, csontok, izületek, bőr, bél, agy és egyéb belső szerveken megtámadó idült fertőző betegség, az emberiséget pusztító legsúlyosabb ártalmak egyike, végigkíséri a kultúra fejlődésének útját s káros kihatásainál fogva az emberiséget már évezredek óta védekezésre készteti.
A gümőkór elleni küzdelem módja és eszközei az évtizedek folyamán a gümőkórról vallott felfogással együtt változtak. A bakteriológiai felfedezések korában - miután Koch 1882-ben a gümőkór bacillusát felfedezte - a gümőkórt a fertőző betegségek közé sorozták s ellene a fertőző betegségeknél szokásos módokkal próbáltak küzdeni. Később, különösen a század eleje óta - felismerve a szociális tényezőknek fontosságát a gümőkór terjedésében - a gümőkórt „szociális”, máskor „proletár-betegségnek” mondták, s a szociális helyzet javításával törekedtek a gümőkórt leküzdeni. Kiderült, hogy a gümőkór elleni sikeres küzdelmet sem kizárólag az egyik, sem csak a másik úton megvívni nem lehet. A gümőkór fertőző betegség, amelynek terjedésében a szociális, gazdasági tényezőknek fontos szerepük van. A gümőkór elleni küzdelemben tehát mind a két szempontot figyelembe kell venni, s küzdelmünket ennek megfelelően kell kiépítenünk.
Hazánkban a gümőkór elleni küzdelem a 49,851/1897. B. M. számú belügyminiszteri rendelettel vette tulajdonképpeni kezdetét. Azonban úgy ez, mint az ezt követő 61,213/1898., 90,993-1906. B. M. rendeletek, valamint a hivatkozott 49,851/1897. B. M. rendelet kibocsátásával egyidejűleg belügyminiszteri felkérésre saját ügykörükben kiadott szakminiszteri rendeletek csupán kezdeményező lépéseknek tekinthetők, amelyek a kérdésnek lényegét még nem ölelték fel. Komolyabb lépéssel haladt elő a gümőkór elleni védekezés a 141,049/1912. B. M. rendelet kibocsátásával, mely a kötelező bejelentést írta elő. A kórházaknak a gümőkóros betegekkel szemben való eljárását szabályozza a 42,818/1913. B. M. rendelet. A nyílt gümőkórban szenvedők bejelentését még szélesebb alapokra fekteti a 36,500/1930. N. M. M. rendelet. A gümőkór elleni küzdelmet a M. kir. Országos Közegészségügyi Intézet keretében újjászervezi és erre a célra külön szakfelügyelőt állít be a 269,886/1936. B. M. rendelet. A szegénysorsú gümőkóros betegek ingyenes ápolását kívánja előmozdítani a 263,140/1938. B. M. rendelet olyképpen, hogy a kórházi, szanatóriumi és tüdőbetegotthoni beutalás jogát az egész ország területéről a M. kir. Országos Közegészségügyi Intézet igazgatójára ruházza. Ez utóbbi intézkedésnek az volt a célja, hogy a kórházi, szanatóriumi elhelyezésre váró nagyszámú beteg közül az aránytalanul kisszámú ágyra az illetők és s köz szempontjából leginkább és legsürgősebben rászorulók elhelyezését biztosítsa.
A főbb vonásokban fentiekben ismertetett részletintézkedéseken kívül a gümőkór elleni védekezés tekintetében hazánkban mindezideig nem történt összefogó szabályozás, bárha a gümőkóros halálozások nagy száma élesen rávilágít ennek a kérdésnek a néperő fenntartása szempontjából való kiváló jelentőségére.
Nem mond ellent az átfogó szabályozás szükségességének az az ismert tény, hogy a gümőkóros halálozás hazánkban, a kultúrállamokban észlelhető általános apadáshoz hasonlóan, az utolsó évtizedekben fokozatosan csökkent. Míg 1920-ban Csonka-Magyarország területén gümőkórban 25,082 ember (100,000 lélekre 316), addig 1930-ban 17,162 ember halt meg (100,000 lélekre 199), 1936-ban pedig 13,646 ember (100,000 lélekre 155). Ebből esetleg arra lehetne következtetni, hogy ha semmi újabb intézkedés sem történnék a gümőkóros elhalálozás csökkentésére, ez még akkor is magától fokozatosan tovább csökkenne. A gümőkóros halálozás csökkenése egyideig még a jelenlegi elrendezés mellett is lehetséges, de a csökkenés mind lassúbb lenne s a mai intézkedések mellett egy idő mulva előreláthatólag meg is állana.
Figyelmet érdemel az a megállapítás is, hogy a gümőkór a városokban csökken erősebben, míg a falvakban a csökkenés jóval lassúbb. A gümőkórhalálozás emelkedését városokban a mult század közepén az iparosodással s ennek következtében a falusi lakosságnak a városokba özönlésével hozták oki kapcsolatba. A városi kedvezőtlen élet- és munkaviszonyok teremtették meg azokat a kedvezőtlen életkörülményeket, melyek annakidején - különösen a faluról a városba özönlött népesség körében - a gümőkór terjedését kiváltották. A lakosság széles rétegei estek át gümőkórfertőzésen. Ez a fertőzés egyrészt nagyszámú gümős halálozást okozott, másrészt azonban a lakosság tekintélyes részének bizonyos védettségét váltotta ki. Ez - karöltve a város- és iparhigiéne fejlődésével, a munkaviszonyok és kereseti lehetőségek javulásával - a városi lakosság gümőkóros halálozásának fokozatos - csökkenéséhez vezetett. Viszont a város és a falu mind szorosabbá váló kapcsolata a falusi lakosságnak erősebb fertőzéséhez vezetett. Csak súlyosbította a helyzetet ez agrárlakosság életviszonyainak higienés szempontból nézve is primitívebb foka, a falusi népnek sokszor célszerűtlen, máskor egyszersmind elégtelen táplálkozása.
Egyes államokban a városi lakosság tuberkulózis-halálozása máris alacsonyabb a falusi lakosság gümőkóros halálozási arányánál. A városoknak egy másik csoportjában a még mindig magasabb szinten mozgó gümőkórhalálozása elsősorban a városok gyógyító központ jellegével függ össze, annál inkább, minél erősebb a falusi lakosságnak a városok felé áramlása. Mindezek a tények a falusi települések fokozottabb védelmének megszervezését sürgetik.
Rá kell mutatnom továbbá még egy igen fontos körülményre, s ez az, hogy a gümőkóros halálozás csökkenésével nem halad szükségkép párhuzamosan a gümőkóros megbetegedéseknek száma. A gümőkóros megbetegedések számára vonatkozólag - a kötelező bejelentés hiányában - számadatok nem állanak ugyan rendelkezésünkre, számos szakembernek azonban az a véleménye, hogy a gümőkóros halálozások számának csökkenése a gümőkórban megbetegedettek életének meghosszabbodásával függ össze. Szerintük az aránylag rövid idő alatt halálhoz vezető gümőkóros megbetegedések helyét most a hosszú, lassú lefolyású gümőkóros esetek foglalták el. A gümőkórhalandóság általánosan észlelhető csökkenésében az életszínvonal emelkedésének fontos szerepe van; ennek szétbontása több részletekben ható tényező szerepére világít rá. A kultúrállamokban ugyanis általában minőségileg megjavult a népesség táplálkozása racionálisabb lett a népesség ruházkodása, emelkedett a lakásegészségügy szintje, csökkent a lakások zsúfoltsága s a tömegek életében egyre kiemelkedőbb szükségletté vált a testápolás. A gyengébb vagy gyenge gazdasági alapokon élő népesség le nem becsülhető szociális és egészségügyi támogatáshoz jutott a társadalombiztosításnak és a hatósági, illetőleg társadalmi úton létesített szegénygondozásnak kiszélesítése és helyesebb mederben való megszervezése útján. Bár el kell fogadnunk azt a tételt, hogy a gümőkórhalandóság kialakulásában számos tényező, így a népesség alkata, a környezet hatása, az előző fertőződés nagy szerepet játszanak, mégis külön ki kell emelnünk a tervszerű védekezés jelentőségét, amelynek segítségével - a külföldi adatok szerint is - a gümőkóros megbetegedések és halálozások számát csökkenteni lehet.
Hazánkban a gümőkór terén még szükséges tennivalókat szemléltetően mutatja be az alábbi halálozási statisztika:
Tuberkolózis halálozási arány 100,000 lélekre (1934).
| Hollandia | 55 | |
| Dánia | 55 | |
| Egyesült Államok | 57 | |
| Németország | 72 | |
| Belgium | 73 | |
| Anglia | 76 | |
| Olaszország | 93 | |
| Svájc | 101 | |
| Svédország | 102 | |
| Ausztria | 111 | |
| Norvégia | 113 | |
| Franciaország | 131 | |
| Magyarország | 158 |
Magyarországon 1934-ben 14,013 ember halt meg gümőkórban. Ha hazánkban az arányszám olyan alacsony lett volna, mint ugyanebben az évben Hollandiában vagy Dániában, úgy a 14,013 helyett csak 4894 ember halt volna meg gümőkórban. A németországi (72) arányszám mellett 14,013 helyett csak 6406 ember pusztult volna el.
Kétségtelen, hogy a gümőkór a halálozási aránynak észlelhető csökkenése mellett még mindig súlyos nemzeti probléma. Ugyanezt állapították meg más államokban is s törekedtek a gümőkór elleni küzdelmet fokozatosan kiépíteni és nagy anyagi áldozatokkal hatásossá tenni.
A gümőkór elleni küzdelem célkitűzése kettős: a megbetegedések megelőzése és a megbetegedettek gyógyítása.
A gümőkór gyógyításában már a mult század végén igazolást nyert, hogy enyhe klímájú és magaslati helyeken való tartózkodás kedvezően befolyásolja a betegséget (Egyiptom, Alger, Nice, Cannes, Menton, San Remo, Napoli, Davos stb.). Brehmer Hermann már 1853-ban lerakta alapjait a gümőkór higiénés-diétás kezelésének (Görbersdorf, Szilézia), melyet Dettweiler és mások, hazánkban báró Korányi Frigyes, a mai időkben is legkiválóbb eredménnyel alkalmazott tüdőbetegszanatóriumi ápolássá fejlesztettek. Hazánkban 1901-ben nyílt meg az első tüdőbetegszanatórium: az Erzsébet Királyné-Szanatórium Budakeszin.
A betegségek megelőzésének észszerű gondolata sürgette olyan intézmények létesítését, amelyek elősegítik a betegek felkutatását, a megbetegedettek korai felismerését, amelyek közel férkőznek a beteghez, a beteg családjához, hogy megfelelő tanáccsal szolgálhassanak s amelyek munkakörüket nemcsak a betegre, hanem annak környezetében élő egészségesekre, vagyis az egészségesek egészségének megvédésére is kiterjesztik. A kezdeményezés az angol Philips a német Pütter és a francia Calmette nevéhez fűződik. A korszerű tüdőbeteggondozó intézetet Calmette alapította meg, amikor 1901. február 1-én Lille-ben az első intézetet megnyitotta. Hazánkban Budapesten 1907-ben nyílt meg a VIII. kerület Kistemplom-utca 6. szám alatt az első tüdőbeteggondozó intézet.
A gümőkór elleni küzdelem fenti célkitűzéseiből kiindulva, szükség van a) intézményekre, amelyek a betegség korai felismerését elősegítik, b) intézményekre, amelyek a beteg gyógyítását szolgálják, c) a gondozást elvégző szervezetre.
a) A gümőkór megbízhatóan való felismerése - különösen annak kezdeti stádiumában - a régi orvosi vizsgáló módszerekkel (kopogtatás, hallgatódzás, hőmérőzés stb.) igen gyakran nem lehetséges. Ezért szükség van a gümőkór felismerését szolgáló olyan intézményekre, amelyek korszerű diagnosztikus eszközökkel (röntgen, laboratórium stb.) fel vannak szerelve s amelyek egyszersmind az egész gümőkór elleni küzdelemnek egy bizonyos területre vonatkozólag központjai is. Ezek az intézmények az úgynevezett tüdőbeteggondozó intézetek (dispensairek).
A tüdőbeteggondozó intézetek hálózatát úgy kell kiépíteni, hogy a betegek a gondozó intézetet könnyen megközelíthessék. E célból a decentralizálásnak nézetem szerint legalább a járások székhelyéig kell mennie, vagyis a hatásos gümőkór elleni küzdelemnek egyik első feltétele, hogy legalább járásonkint - lehetőleg a székhelyen - tüdőbeteggondozó intézet működjék. A törvénytervezet szerint az egész ország területén mintegy 200 tüdőbeteggondozó intézetre lesz szükség, amelyből ezidőszerint 91 van működésben. Még kisebb községekben pénzügyi okokból nem tudunk tüdőbeteggondozó intézeteket felállítani. Ezekben a zöldkeresztes általános egészségvédelmi szolgálat kiépítése van folyamatban az 1933-ban felállított és 1934-ben megindított tízéves programm szerint. Ez foglalkozik a gümőkóros betegekkel is. A gümőkóros betegek felkutatása a zöldkeresztes egészségvédelmi körzetek kiépítésével kapcsolatban biztosítható lesz. A zöldkeresztes egészségügyi védőnőknek egyik igen fontos feladata a gümőkórban szenvedők lehető korai felkutatása. A védőnők kötelesek egészségvédelmi szolgálat megindulásakor a gümőkórban elhunytak névsorát az anyakönyvekből megállapítani. Ezek hozzátartozóit meglátogatják, érdeklődnek egészségi állapotuk felől és odahatnak, hogy a családtagok a gondozó intézetet felkeressék. Közöttük igen gyakran akadnak gümőkórban szenvedők. Sokszoros tapasztalás azt mutatja, hogy a falusi magánorvosok a diagnózis felállítása céljából magánbetegeiket is elküldik a gondozó intézetbe vagy a magukat betegeknek érzők maguk mennek oda. Ezenfelül sok gümőkóros megbetegedést ismernek fel az iskolás gyermekeknek, a terhes anyáknak és a csecsemőknek megszervezett vizsgálata és gondozása során, akiket az orvosok és a védőnők ugyancsak elküldenek a gondozó intézetbe. Az ez év óta bevezetett zöldkeresztes ingyen tej- és cukorakcióval kapcsolatos egészségügyi vizsgálatok kapcsán is sok beteget küldenek a gondozó intézetekbe. Így a gondozó intézet rövidesen a gondozott terület védelmi központjává épül ki.
A tüdőbeteggondozó intézetnek legalább egy váró-, egy tanácsadó- és egy röntgen-helyiségből kell állania. Kívánatos azonban, hogy a légmellkezelés (pneumothorax) céljára lehetőleg még egy helyiség álljon rendelkezésre. Minden gondozó intézetet feltétlenül fel kell szerelni megfelelő röntgenkészülékkel, ezenkívül mikroszkóppal a köpetvizsgálatokra és egyéb kisebb laboratóriumi eszközökkel, a légmellkezeléshez szükséges berendezéssel és az egyéb szokásos bútorokkal és felszerelési tárgyakkal.
A tüdőbeteggondozó intézetben az orvosi munkát szakorvosnak kell végeznie. Hogy a multban számos gondozó intézetünk nem tudott eredményt felmutatni, annak oka nagyrészt abban rejlik, hogy orvosa nem volt szakember a gümőkór elleni küzdelem kérdésében. Hiábavaló kiadás akármilyen pompásan felszerelt gondozó intézet fenntartása, ha azt nem vezeti jólképzett szakorvos, aki a betegséget korán felismeri s a megfelelő gyógykezelést ajánlani, illetőleg végezni tudja.
Feltétlenül szükség van még a gondozó intézettel kapcsolatban jólképzett egészségügyi védőnőre. Kevés kivétellel nem lesz szükség arra, hogy erre a célra külön védőnő alkalmaztassék, mert a zöldkeresztes járási egészségügyi védőnő ezt a munkát egyéb feladatai mellett elláthatja.
A tüdőbeteggondozó intézet tehát járási székhelyenkint állíttatnék fel, míg a járás többi községében a zöldkeresztes egészségvédelmi szolgálat végezné a gümőkórosoknak, illetve a gümőkórra gyanúsaknak kiválasztását („kiszűrését”) és a járási gondozó intézetbe való eljuttatását. A járási gondozóintézet megállapításai alapján és irányítása mellett teljesítenék azután a körzeti egészségvédelmi szolgálatok a betegek további gondozását.
b) A gümőkórosok gyógyítása céljából egyelőre háromféle gyógyintézetre van nálunk szükség: 1. szanatóriumokra, 2. kórházi gümőkóros osztályokra, 3. tüdőbeteg-otthonokra. A felsoroltakon kívül ugyan még egyéb intézményekre is szükség volna, ezek létesítésére azonban a szükséges anyagi fedezet egyelőre nem áll rendelkezésre.
1. Szanatóriumok gümőkóros betegek részére részben hegyvidéken létesítendők, de megfelelnek a célnak sík vidéken létesült szanatóriumok is. Ezeknek a célja, hogy egyrészt klimatikus viszonyaikkal, az ott biztosított pihenéssel, nyugalommal és jó táplálkozással, továbbá az egyéb roboráló (erősítő) eljárásokkal a korai (kezdeti) stádiumban lévő gümőkóros betegeknek gyógyulását biztosítsák. Költséges létesítésüknél, elhelyezésüknél és a szolgáltatásaiknál fogva ezek a legdrágább intézményei a gümőkór elleni küzdelemnek. A napi ápolási díj rendesen 6-8 pengő körül van. Ezeknek az intézményeknek fejlesztése azonban ennek ellenére szükséges, mert a bennük elért gyógyulási eredmények ezt mindenben megokolttá teszik.
2. Kórházak gümőkóros osztályai főképpen azt a célt szolgálják, hogy az ott felvett betegeken a gümőkór gyógyításában jól bevált műtéti beavatkozásokat elvégezzék. Ide kerülnek azok a gümőkóros betegek is, akik e mellett másfajta olyan betegségben szenvednek, amely kórházi ápolást igényel. Az ápolási díj általában a kórházi ápolási díjaknak felel meg, s napi 4-5 pengő körül mozog.
3. A meglévő intézményeken felül a nagyszámú gümőkóros beteg elhelyezésére gondoskodni kell olyan kisebb költséggel létesíthető intézményekről is, ahová azok kerülnek, akik a gümőkórnak már előrehaladott állapotában vannak s akiket szociális és preventív egészségvédelmi okokból kell családjuk köréből kiemelni. Ide kerülnének azok is, akiknél légmellkezelés járóbetegkezelés formájában nem végezhető el. Könnyebb betegek is elhelyezhetők itt, akiket rá akarnak arra szorítani, hogy környezetükre veszélyt ne jelentsenek, másrészt betegségüknek súlyosbodását megelőzzék. Ezek az ú. n. tüdőbetegotthonok. A magaslati szanatóriumok létesítése betegágyanként körülbelül 20,000 pengőbe kerül s a kórházakban új férőhelyek költsége betegágyanként kb. 10,000 pengőt igényel, ezzel szemben ezeket a tüdőbetegotthonokat ágyanként 5-6 ezer pengőből fel lehet állítani. Számos esetben azonban még ennél is kevesebbe kerül felállításuk, mert kis költséggel járó átalakítás útján meglévő s e célra felajánlott épületeket is fel lehet használni. A tüdőbetegotthonok rendszerének kiépítését teszi szükségessé az a körülmény is, hogy a gümőkórosok elhelyezésére szolgáló ágyakban nálunk ezidőszerint még igen nagy hiány van s így elsőrendű követelmény, hogy a rendelkezésre álló hitelkeretekből minél több betegágy létesíttessék.
Az országban jelenleg 5742 ágy áll gümőkóros betegek rendelkezésére, amelyek így oszlanak meg:
| szanatóriumi ágy | 2593 | |
| kórházi ágy | 2679 | |
| gyógyiskolai ágy | 470 |
Általánosan elfogadott az a megállapítás, hogy legalább annyi ágyra van szükség a gümőkóros betegek gyógykezelésével, elhelyezésével kapcsolatban, mint ahány ember egy évben az országban gümőkórban meghal. Magyarországon a gümőkórban elhúnytak száma jelenleg évenkint 13-14,000 között van, e szerint tehát mintegy 13,500 ágyra lenne legalább szükség. Ezzel szemben csak 5742 ágy áll rendelkezésre, de ebből is le kell számítani a 470 gyógyiskolai ágyat, úgyhogy tulajdonképpen csak 5268 ágy szolgál jelenleg a gümőkórosok rendelkezésére. Ez kereken 39%-nyi ellátottságnak, vagyis 61%-os hiánynak felel meg.
Magyarországon tehát távolról sincs elég ágy a gümőkórosok részére, s így a szükséglet biztosításánál az olcsóságra törekvés nemcsak takarékossági célt, hanem a rendelkezésre álló pénzügyi keretek közt a betegek gyógyítására és elkülönítésére szolgáló intézmények szélesebbkörű kiépítésének lehetőségét is szolgálja.
c) A gümőkór elleni küzdelem során gondoskodni kell arról, hogy a gondozó intézet által betegnek talált és gyógyintézeti elhelyezésre nem szoruló gümőkóros betegek megfelelő gondozásban részesüljenek. Ennek a gondozásnak a feladata, hogy az egyént megfelelő életmód folytatására rászoktassa, illetve ránevelje, a beteg környezetét a fertőződéstől megóvja és gondoskodjék arról, hogy a beteg a gondozóintézettel a kapcsolatot fenntartsa. Ezt a gondozást a gondozó intézet szakorvosának irányítása mellett ugyancsak a zöldkeresztes egészségvédelmi szolgálat védőnői látják el.
A zöldkeresztes egészségvédelmi szolgálat kiépítése az 1934. év óta rendszeresen folyik és az 1944. évre az ország egész területén befejezést fog nyerni. A Zöld Kereszt munkája azonban a gümőkór elleni küzdelem terén csak akkor lesz hatásos, ha ugyanakkorra a tüdőbeteggondozó intézetek is kiépülnek. E végből tartom múlhatatlanul szükségesnek, hogy a tüdőbeteggondozó intézetek hálózatát az ország egész területén minél előbb teljessé tegyük.
A gümőkór elleni küzdelem tervezett kiépítésétől joggal várható, hogy a már meglévő és működő intézmények és szervek tevékenységének hatásfoka is növekedni fog s olyan tényezők is belekapcsolódnak a gümőkór elleni küzdelembe (Pl. a társadalombiztosító intézetek), amelyek széles társadalmi rétegek egészsége felett őrködni hivatottak.
II. A nemzettörzs épségét fenyegető ártalmak között súlyosan esnek latba a nemibetegségek.
Az európai népek életében a népesség szaporodásának visszaesése az utolsó évtizedekben jóformán általános jelenséggé vált. A születések fogyásában az okok egész sora jelentkezik. A tudatos védekezés a gyermekáldás ellen ugyan nem az újkor találmánya, azonban kétségtelen, hogy míg a régi időkben a fogamzás megakadályozásában szereplő brutális módszerek valamennyire határt szabtak ezek alkalmazásának, addig a legújabb időkben elterjedt raffinált eszközök elterjedése az elnéptelenedésnek ezt a legveszedelmesebb táperét nagyon felduzzasztotta. A gyermektelenség vagy az egyke azért most már mint nemzeti veszedelem jelentkezik, melynek hatásos, szociális és gazdaságpolitikai, valamint egészségügyi beavatkozással való leküzdése a magyarságnak egyik életkérdése.
A születések fogyásában szerephez jutott másik okcsoport a gyermekáldásnak akaratlan elmaradásában mutatkozik, melyben nem annyira morális, mint inkább pathológiás elváltozások, illetve okok találhatók meg. A szülők bármelyikének megbetegedése létesíthet olyan elváltozásokat, amelyek az egészséges fogamzást és a magzat viselését akadályozzák, illetőleg lehetetlenné teszik. Ezek között rá kell mutatnunk a kedvezőtlen környezetből származó okokra (kedvezőtlen klimatikus viszonyok, rossz táplálkozás, káros életkörülmények: az alkohol, morfium, kokain csiraplazmát rontó hatása stb.), a biológiai okokra (öröklött hajlamok, vérrokonság, szexuális averzió vagy antagonizmus, csiraplazma kimerülése) és végül a pusztán patológiás okokra: belső elválasztás zavarai, genitális fejletlenségek, abnormitások, egyes kórformák: adipositás, Basedow-kór, myxoedema, Addison-kór, cukorbaj, agylágyulás schisophrenia, anaemia, chlorosis stb.) s ezek között a nemi megbetegedésekre (kankó, szifilisz). A felsorolt okok valamennyije kisebb-nagyobb mértékben közreműködik a népszaporodás csökkenésében, mégis minden tapasztalás a mellett szól, hogy ebben a nemibetegségeknek igen jelentékeny szerepe van, holott azokat megfelelő szervezettséggel le lehetne küzdeni.
A megkötött házasságoknak átlag 10%-a gyermektelen, melyekben a magtalanságot tudományos megállapítás szerint mintegy 70%-ban kankós megbetegedések idézik elő. A szaporodási veszteség kankós meddőség folytán hazánkban évi 20,000-re tehető. A szifilisznek romboló hatását legélénkebben szemlélteti, hogy a halvaszületéseknek mintegy 40%-a, a koraszüléseknek pedig mintegy 31%-a ilyen eredetű, amiből arra kell következtetnünk, hogy évenként körülbelül 10,000 születés marad el a szifilisz pusztítása következtében. A magyar depopulációban tehát legalább 30,000 születés elmaradását tehát a nemibetegségek rovására írni. És ezek mellett számot kell vetni azzal, hogy a nemibetegségek közül elsősorban a szifilisz megfelelő gyógykezelés nélkül olyan súlyos bántalmakat okoz (elmebajok, szív- és vesebántalmak stb.), amelyek által okozott halandóság szinte eléri a gümőkór által okozott halálozások szintjét. Ha ezekhez még hozzávesszük azokat a veszteségeket és károkat, melyeket a központi idegrendszer, a vérkeringési szervek szifilisze, a nők idült kankós petefészekgyulladása, méhkörüli gyulladása keresőképességben, munkaképesség-csökkenésben, gyógyításban, kórházi ápolásban, táppénzben jelent, amelyek mint kiadások az államot, a dolgozók összességét vagy egyes családokat terhelik, előttünk áll a nemibetegségek okozta károsodás ijesztő képe.
A nemibetegségek közül a kankóra és lágyfekélyre vonatkozólag az orvostörténelem már az ókorból is őriz adatokat. A szifilisz eredete és megjelenési időpontja tekintetében egységes álláspont nem alakult ki. Kétségtelen azonban, hogy első járványszerű fellépése Európában a XV. század utolsó éveire esik. A nemibetegségek kórokozójának felismerése csak alig 50 éve kincse az orvostudománynak, amióta Neisser 1879-ben a kankó, Schaudinn és Hofmann 1905-ben a szifilisz, illetőleg 1889-ben Ducrey a lágyfekély kórokozóját kimutatta. Különösen hatalmasat lendült a nemibetegségek leküzdését szolgáló mozgalom, amikor Wassermann 1906-ban a szifilisz felismerését nagyon megkönnyítő vizsgálati módszerrel s amikor 1910-ben Ehrlich és Hata a kiváló gyógyszerrel, a szalvarzannal megajándékozták az emberiséget. A lymphogranuloma inguinale - más néven negyedik nemibetegség - felismerése a legújabb időkre esik. Így erről a betegségről a köztudat meglehetősen tájékozatlan. Ez a rendkívül hosszú lefolyású betegség a lágyékmirigyeket elpusztítja, a nemiszerveken és azok körül kifekélyesedő daganatokat, a végbélben gyulladást és végbélszűkületet okoz. A szakirodalom szerint csupán a szegedi klinikán mintegy 40, a kolozsvári klinikán 150 beteget észleltek s így indokolt, hogy ez a kórforma is felvétessék ama betegségek sorába, amelyekre ennek a törvénynek hatálya kiterjed.
A nemibetegségek elleni küzdelem hosszú ideig nem a megelőzésben és gyógyításban, hanem főképpen rendészeti intézkedésekben, elsősorban a prostituáltak üldözésében merült ki, amelynek jellegzetes emlékeit a bordélyházak megrendszabályozására vonatkozó rendelkezések őrzik. Az orvostudomány fejlődésével a nemibetegségek kórtana és a gyógyítás terén tett újabb felfedezések más megvilágításba helyezték a kérdést és ezzel egyidejűleg előtérbe került a hatósági védekezés szociális és egészségügyi gondozás formájában való megvalósításának gondolata is.
Hazánkban a nemibetegségek elleni küzdelem alapjait már az 1876:XIV. törvénycikkben, a közegészségügyi alaptörvényben fektették le, melynek 89-81. §-ai foglalkoznak e kérdéssel. Idevágóan rendelkezik az 1879:XL. tc. 106. §-a is. A nemibetegek kényszergyógyítására nézve rendelkezik a 83,874/1902. B. M. rendelet, a kórházban felhasznált szalvarzán költségeinek viselésére nézve a 39,521/1911. B. M. rendelet. A 151,403/1912. B. M. rendelet az újszülöttek kankós szemgyulladásának megakadályozását célozza. A 125,471/1927. N. M. H. rendelet a szifiliszben szenvedő terhes nők vizsgálatát szabályozza. A 6000/1931. M. E. rendelet 5. §-ának c) pontja és ehhez fűződőleg az 1300/1932. N. M. M. rendelet 16. §-ának 4. pontja a kórházi költségek viselését szabja meg. A 155,102/1930. K. M. és 6991/1933. K. M. rendeletek a fogadókban, szállodákban, penziókban, vendéglőkben, kávéházakban, kávémérésekben, tejivócsarnokokban, korcsmákban, cukrászdákban nők alkalmazását korhatárhoz kötik. A nemibeteggondozókról rendelkezik a 258,000/1934. B. M. rendelet. Szorosan összefügg a nemibetegségek elleni védekezéssel a prostitúció szabályozásáról szóló 160,100/1926. B. M. rendelet.
A nemibetegségek elleni küzdelem a külállamokat is erősen foglalkoztatta.
Az utolsó 20 évben csaknem minden művelt állam új intézkedéseket, rendelkezéseket, törvényt hozott a nemibetegségek leküzdésére. Ezeknek az új intézkedéseknek szükségessége végeredményben két megváltozott körülmény felismeréséből származott. Az egyik a nemi erkölcs és a nemi élet megváltozottsága. Felismerték, hogy a hivatásos prostituáltaknak rendőri bejegyzése és ellenőrzése nem, vagy csak kivételes körülmények között (idegen helyőrségekben, tengerentúli kikötőkben) nyujt védelmet a nemi fertőzések ellen. A hivatásos és bejegyzett prostitúció mellett ugyanis számtalan faja virul a válogatás nélküli, anyagi ellenszolgáltatásért nyujtott nemiéletnek, amelyet mint titkos, alkalmi, átmeneti időszakos prostitúciót vagy mint rövid ideig tartó szabad szerelmi viszonyt jelölhetünk meg. Az ezekben résztvevő nők - és férfiak is - igen gyakran állandó betegség-terjesztők. Hazai viszonylatban a helyzet az, hogy ma Magyarországon a 160,100/1926. B. M. sz. rendelet értelmében a bejegyzett és a hatóságok által ellenőrzött kéjnők száma valamivel 2000 alatt van, akiknek mintegy fele Budapesten és a környéki városokban él. Ismerünk 30,000 lakosú magyar városokat, ahol egyetlen nő van a rendőrhatóságnál bejegyezve és áll állandó orvosi ellenőrzés alatt. Az pedig kétségtelen, hogy egész Magyarországon Nagy-Budapest leszámításával, nem csupán 1000, vagy abban a magyar városban nem csupán egyetlen nő folytat anyagi ellenszolgáltatásért válogatásnélküli nemiéletet. Ezeknek a száma a valóságban sokszorosan túlhaladja a bejegyzésre önként jelentkező nők számát s már ez a körülmény is indokolja, hogy az ezek által okozott fertőzések meggátlására törvényes intézkedéseket hozzunk. A másik megállapítás, amelyre a nemibetegségek elleni korszerű küzdelem támaszkodik, az orvostudomány haladása, amely ma már olyan eljárásokat bocsát rendelkezésünkre, melyekkel a nemibetegségek korán és könnyen felismerhetők és aránylag rövid idő alatt teljesen kigyógyíthatók vagy legalább is a betegek fertőzésmentessé tehetők. A mai gyógyeljárásokkal a szifilisz fertőző időszaka mintegy egyötödére csökkenthető annak az időnek, ameddig régebben a betegség fertőző volt. Ha tehát minden beteget kezeléshez juttatunk, ezzel a fertőzések lehetőségét egyötödre csökkentjük. E kezelésekkel egyben azt is elérjük, hogy elmaradnak a nemibetegségek késői, az életet veszélyeztető, vagy korai megrokkanást létrehozó kórképei.
A nemibetegségeknek Magyarországon való alakulása kedvezőnek nem mondható. A legutolsó, 1928. évi adatgyüjtés 54,079 orvosi kezelés alatt álló nemibetegséget mutatott ki. Kétségtelen azonban, hogy ez a szám a tényleges szám alatt van. Jellegzetes volt az 1928. évi adatgyüjtés tagozódása, mert ez rávilágított egyrészt arra, hogy a népességnek 7.1 1/00-e volt beteg, amiből 72.4% jutott a férfi- és 27.6% a nő-népességre, másrészt azonban feltárta azt is, hogy a megyei városokban és a 10,000 léleknél népesebb községekben a nemibetegek aránya 7.5 0/00, a törvényhatósági jogú városokban 25 0/00, Budapesten pedig 30.4 0/00 volt. Ezek a számok tájékoztató jellegük mellett mégis határozottan a városok és nagyobb települési helyek súlyosabb veszélyeztetettsége mellett tanúskodnak. A nemibetegségek száma nem mutat csökkenő irányzatot, sőt az újabb adatok a mellett szólnak, hogy a falvaknak és tanyáknak eddig nemibetegségtől bizonyos fokig megkímélt népe mind nagyobb számban fertőződik nemibetegséggel.
A nemibetegek száma a külföldi államokhoz hasonlítva is kedvezőtlennek mondható nálunk. Míg ugyanis Svédországban 1000 lakosra évente 2, Norvégiában 3, Svájcban 4, Németországban 6, addig Magyarországon 7 nemibeteg jutott.
Mindezek a kedvezőtlen jelenségek múlhatatlanul szükségessé teszik, hogy a nemibetegségek leküzdése tekintetében az általános társadalompolitika keretében a különleges antiveneriás küzdelmet fokozottabb mértékben sorompóba állítsam s kívánatosnak tartom, hogy ezeknek a kérdéseknek rendezésére most már törvényhozási úton megfelelő intézkedések tétessenek.
Az antiveneriás küzdelemnek már régi alapjai vannak hazánkban is. Az 1899-ben, majd 1902-ben Brüsszelben megtartott kongresszusok óta a szakemberek minden kultúrállamban törekedtek a mozgalom ébrentartása érdekében különleges társadalmi szervek létesítésére és nemzetközi összejöveteleken a problémák részletes megvitatására. Hazánkban 1928 óta élénk a mozgalom, mely az Országos Közegészségügyi Egyesület Antiveneriás Bizottsága keretében élt s ahol a szakemberek szorgosan dolgozták ki a veneriás betegségek leküzdésének tervezetét. A Bizottság munkájának kormányhatósági támogatás mellett sikerült biztosítani, hogy az országban több helyen a törvényhatóságok, városok és társadalombiztosítási szervek között kötött munkaközösségek alapján egészségvédő (nemibeteggondozó) intézetek létesültek. Így a már előzőleg működött kórházi szakosztályok, klinikák és rendelőintézetek mellett - s szociális és egészségügyi népgondozás legértékesebb szakintézményei, az egészségvédő intézetek is bekapcsolódtak az antiveneriás küzdelembe. Ezeknek a törekvéseknek azonban ezideig nem voltak egységes kereteik, holott e nélkül sikeres és eredményes munkát nem várhatunk. Ezért a törvényi rendelkezésnek egyrészt biztosítania kell azt, hogy minden nemibeteg kezeléshez jusson, másrészt pedig kötelezően kell előírni azt, hogy minden nemibeteg kezeltesse magát.
A nemibetegségben szenvedők kezelését elvégezhetik fizetőképes betegeken a magánszakorvosok, magánkórházak, szanatóriumok, a szegénybetegek számára azonban megfelelő intézetekről és a kórházakban is elegendő számú férőhelyről kell gondoskodni.
Mint a gümőkórnál, a tennivaló itt is kettős: egyrészt a megelőzés, másrészt a gyógyítás biztosítása. A nemibetegségek elleni küzdelemben azonban a helyzet az, hogy a gyakorlati munkában a megelőzés és gyógyítás feladatának megoldása tulajdonképpen egybeesik. A nemibetegségeket a mai gyógyeljárásokkal aránylag rövid idő alatt biztosan meg lehet gyógyítani, hacsak a beteg nem elkésve, súlyos szervi elváltozásokkal kerül az orvoshoz. A nemibetegségeknél tehát a megelőzés egyenlő az erélyes gyógykezeléssel, mert ezzel a beteg fertőzésmentessé válik és elejét lehet venni a későbbi szövődményeknek. Éppen ezért az antiveneriás küzdelem különleges intézményei: a nemibeteggondozó intézetek egyidejűleg szolgálják a betegség megelőzését és a beteg gyógyítását.
A zöldkeresztes egészségügyi védőnők családgondozó tevékenységük keretében ismerhetik fel a családba behurcolt nemi megbetegedéseket s így módjuk van odahatni, hogy a betegek a kijelölt szakorvost, illetőleg a nemibeteggondozó intézetet felkeressék.
A nemibeteggondozó intézetnek lehetőleg 2 váró-, 1 tanácsadóhelyiségből és lehetőleg még 1 laboratóriumi helyiségből kell állania. A két váróhelyiséget a betegek nem szerint való elkülönítése teszi kívánatossá. Az intézetet olyan módon kell elhelyezni, hogy a bejárás a betegség természetét fel ne fedje.
A nemibeteggondozó intézetben az orvosi munkát szakorvos végezze. Az orvosi segédmunkát a szükséghez képest külön egészségügyi védőnőre kell bízni, annál inkább, mert a nemibeteggondozó intézetek munkaterülete előreláthatólag kiterjedtebb lesz s így egy-egy intézetben nagyobb forgalomra kell számítani és mert a betegek kezelése is - amit az intézet működéséből kirekeszteni nem lehet - sokkal több segédmunkát tesz szükségessé.
Nemibeteggondozó intézetekre elsősorban is a nagyobb közületekben van szükség, ezért minden vármegyében, annak székhelyén, valamint azokban a megyei városokban, illetőleg községekben tervezem gondozóintézet felállítását, ahol a lakosok száma a harmincezret meghaladja. Ekként összesen mintegy 75 nemibeteggondozó intézetre lesz szükség, amelyből ezidőszerint 32 van felállítva.
A nemibeteggondozó intézetek felállítása lényegesen egyszerűbb azokon a helyeken, ahol tüdőbeteggondozó intézet is működik, mert megfelelő kibővítés mellett nem kell különálló épületről gondoskodni.
A nemibeteggondozó intézetnek belső és külső működési területe lesz. A belső területen a betegek ellátását az intézet központja, a külső területen pedig az egészségvédelmi szolgálat, vagy pedig a kormányhatóságilag ezzel megbízott orvosok fogják ellátni. A tizenötezernél nagyobb, de harmincezer lélekszámot meg nem haladó helyeken azonban nemibeteg-szakorvos alkalmazása is elrendelhető lesz.
Ezenfelül ennek a javaslatnak keretén belül gondoskodni kívánok a nemibetegek elhelyezésére szolgáló kórházi ágyak szaporításáról is, hogy ekként a fertőzést leginkább továbbító személyek zárt intézeti kezelése megfelelően biztosítható legyen.
Mindezek az intézkedések az ország mai anyagi teherbírásával számolnak, mindamellett a már meglévő és működő intézmények felhasználásával olyan szervezet kiépítését teszik lehetővé, amely sikerrel veheti fel a nemibetegségek elleni védekezésre irányuló küzdelmet.
A másik fontos tényezője a nemibetegségek elleni küzdelemnek a gyógyítási kényszer intézményessé tétele, mert nem engedhető meg, hogy az államra és társadalomra súlyos veszélyt jelentő nemibetegségeket a népesség a szociális elemei továbbra is terjesszék. Ha a védekezés megszervezése érdekében az ország lakossága teherbíróképességének erős igénybevételével áldozatot hozunk, akkor gondoskodnunk kell arról is, hogy ennek sikerét egyes közérdekű magatartásra önként nem vállalkozó elemek ne veszélyeztessék.
E téren nem mehettem el olyan messzire, mint azt számottevő orvosi részről javaslatba hozták, hogy t. i. az ú. n. „változatos nemiéletet élők” már e címen is hatósági ellenőrzés alá vonassanak, mindazonáltal a személyes szabadságot korlátozó olyan rendelkezésnek felvételét, mely szerint a kezelést elmulasztó vagy hanyagul teljesítő beteg, nemkülönben a betegségre gyanús személy hatósági ellenőrzés alá vétessék, magam is indokoltnak láttam. Eredményt elérni ugyanis fél rendszabályokkal aligha volna lehetséges. Ez a meggondolás vezetett akkor, amikor mindazokkal szemben, akik a hatóság ellenőrzését továbbra is meghiúsítani igyekszenek, kényszerkezelésbe vételt tartottam szükségesnek javaslatba hozni.
Meggyőződésem, hogy a törvényjavaslatba lefektetett elvek gyakorlati végrehajtásával sikerülni fog azt a veszedelmet is megfékezni, mely a magyarság életerejét a nemibetegségek útján fenyegeti.
III. A bábaügy korszerű rendezése népesedéspolitikai szempontból elsőrendű fontosságú követelmény.
A bábák képzése, működésüknek előfeltételei, megélhetésüknek biztosítása e tekintetben azok a kérdések, amelyek az utóbbi évtizedekben úgy külföldön, mint belföldön előtérbe nyomultak.
A jelen törvényjavaslat a bábaképzés ügyét nem vonja szabályozási körébe. Az 1934. évben Londonban és az 1936. évben Berlinben tartott nemzetközi bábakongresszus tárgyalási anyaga az e tekintetben nálunk még megoldásra váró feladatokat szemléltetően megvilágítja.
A jelen törvényjavaslat keretében csupán a leégetőbb két kérdésre: a magánbábák gyakorlatának külön engedélyhez kötésére és a hatósági bábák javadalmazásának rendezésére terjeszkedtem ki.
Hazánkban a bábagyakorlat kérdését a törvényhozás az 1876:XIV. tc. 49-50. §-ában és az 1908:XXXVIII. tc. 27-33. §-ában szabályozta. A törvény a gyakorlat folytatásához csupán tiszti főorvosi képesítő okmányt vagy szülésznői oklevelet kíván meg, amelyet a törvényhatósági kisgyűlésben ki kell hirdetni.
Az akkori viszonyoknak megfelelő ez az elrendezés ma már teljes mértékben idejétmultnak tekinthető.
A végből, hogy a bábagyakorlat újabb szabályozásának szükségessége kellő megvilágításban álljon előttünk, vegyük szemügyre az alábbi megállapításokat.
A szülészeti ügyek miniszteri biztosa a bábák értelmi színvonalára és tudására nézve az 1932-1933. években vizsgálatokat végzett. Ennek során az akkor működő 5583 bábát 51 kivételével megvizsgálták és őket értelmiségük, illetőleg képzettségük alapján három csoportba osztották. Az okleveles bábák közül a „megfelelő” bábák csoportjába 863, az „átmenetileg használhatók” csoportjába 3087, a „teljesen használhatatlanok” csoportjába 1109 került. A 434 ú. n. másodrendű bába közül 169 bizonyult teljesen hasznavehetetlennek. A miniszteri biztos megállapítása szerint végeredményben „..... 2306 olyan személy találtatott a bábalétszámban, kivel foglalkozni teljesen felesleges, mert testi és szellemi fogyatkozásuk kizárja minden értelmi nevelés lehetőségét. E szörnyű személyzetnek mégis módja van az emberiséget életében veszélyeztetni, mert a régi elavult törvény „horribile dictu” élete végéig feljogosítja a bábagyakorlatra.” 3633 bábával háromhetes ismétlőtanfolyamot végeztettek, melynek befejeztével a teljesen használhatatlan bábák száma még mindig 981 volt.
Hogy pedig a közegészségügyre ebből mekkora ártalom származik, kitűnik abból, hogy az 1932. évben az intézeten kívül előfordult 116,597 szülészeti eset (szülés és vetélés) közül orvos csak 18,830-nál (16.2%) volt jelen, míg a többinél csak bába, - s ezek között szerepelt a fentebb említett 981 „teljesen használhatatlan” is.
Ugyancsak kedvezőtlen eredményeket mutat fel a bábák egészségügyi vizsgálata is, amely szerint a bábák 9%-ának volt szifilisze, 15%-a részben vagy teljesen süket, 4%-a alig látott és kb. 30%-a annyira elöregedett, hogy a bábamunka megfelelő elvégzésére képtelennek bizonyult. Egy másik, ismétlőtanfolyamra berendelt 400 bábára vonatkozó vizsgálat szerint 35 nagyothalló, 45 rosszul látó bábát találtak; 12-nek volt lábszárfekélye, 6-nak kifekélyesedett méhelőesése, 2-nek méhrákja, 41-nek (11%) szifiliszes fertőzöttsége. Végeredményben a 400 bába közül csak 194 volt egészségesnek mondható.
Egyéb tényezők mellett a bábakérdésnek ez a rendezetlensége is közrejátszik abban, hogy a vetéléseknek a születésekhez viszonyított középértéke az alábbi tudományos megállapítás szerint egyre emelkedik:
| 1881-1892. években | 6.75% | |
| 1893-1902. években | 8.72% | |
| 1903-1912. években | 9.37% | |
| 1913-1922. években | 13.95% | |
| 1923-1932. években | 24.89% |
A bábakérdésnek megnyugtató rendezését mindezideig az hátráltatta, hogy jelenlegi jogszabályaink a bábagyakorlatnak közigazgatási úton történő betiltására - az 1876:XIV. tc. 50. §-ában meghatározott, s alig számottevő kivételtől eltekintve - módot nem nyujtanak.
Ennek a lehetőségnek hiánya következtében a testi vagy szellemi fogyatkozásban szenvedő, a megbízhatatlan, a továbbképzésben elmaradt elemek a közegészségügy legnagyobb ártalmára a bábagyakorlatból ki nem zárhatók, a magzatelhajtás nemzetpusztító fészkei ki nem irthatók. E tekintetben a Btk. 285., 286., 289. §-ainak szigorú rendelkezései sem tudnak gyakorlati tapasztalatok szerint a visszaéléseknek gátat vetni, mert a bűnvádi eljárás bizonyítási nehézségek következtében a legtöbbször nem jár kellő eredménnyel.
Ezek a fentebb vázolt nehézségek irányították a külföldi újabb jogfejlődést a bábakérdés rendezésénél az engedélyezési eljárás bevezetésére.
Az ezúttal bemutatott törvényjavaslat a magánbábák gyakorlatát nálunk is külön hatósági engedélyhez kívánja kötni, amely a szükségesség által indokolt esetekben ideiglenesen, illetőleg véglegesen visszavonható. Természetesen a bábaoklevelek törvényhatósági kihirdetése a jövőre nézve megszűnik. Ez az újabb szabályozás módot nyujt a közigazgatási hatóságnak, hogy a közegészségügyre ártalmas bábát lehetőleg rövid eljárás keretében, a további káros tevékenység kifejtésétől elzárja. A hatósági bábákat illetően nem tartottam szükségesnek ily értelmű rendelkezés felvételét azért, mert fegyelmi eljárás keretében az alkalmatlan bábák eltávolításának amúgy is megvan a törvényes lehetősége.
A bábakérdés megoldásának másik fontos tényezője a hatósági bábák illetményrendezése. Az 1908:XXXVIII. tc. 30. §-ának, illetőleg az 1928:II. tc. 1. §-ának rendelkezései értelmében a községi bába évi járandósága 500 lakoson alul 150, 1000 lakoson alul 300, 1500 lakoson alul 450, 1500 lakoson felül 600 pengőnél kevesebb nem lehet és annak összegét a törvényhatósági kisgyűlés jóváhagyásával a képviselőtestület állapítja meg. Ezek az összegek az 5000/1931. M. E. rendeletnek megfelelően 10%-kal még le is szállíttattak.
A mai rendszer két szempontból esik súlyos kifogás alá. Először is nem számol azzal a minimális jövedelemmel, amely a megélhetés biztosítására elégséges. Míg például a német bábatörvény végrehajtásakép a bábák évi legkisebb jövedelme 1400 márkában (mintegy 2000 pengőben) van előirányozva, addig nálunk kisebb lélekszámú községekben oly csekély a javadalmazás, hogy a legszerényebb igények mellett sem tekinthető megélhetési forrásnak és ezért a jobb elemek a pályát elkerülik, mások pedig kénytelenek esetleg a bábaság mellett olyan munkát vállalni, mely a bábatevékenységgel nem fér össze.
A kérdés fontossága kitűnik abból, hogy az országban (a trianoni területen)
| 100-nál kevesebb lélekszámú község van | 5 | |
| 101-200 közötti lélekszámú község van | 78 | |
| 201-300 lélekszámú község van | 182 | |
| 301-500 lélekszámú község van | 487 | |
| 501-700 lélekszámú község van | 449 | |
| 701-1000 lélekszámú község van | 504 | |
| összesen 1000-nél kevesebb lélekszámú község van | 1705 |
vagyis a községek 49.9%-ának lélekszáma 1000-en alul van. Másodsorban azonban logikailag sem helytálló a jelenlegi elrendezés, mert épp a legkisebb helyeken, ahol magánkeresetre úgyszólván semmi kilátás sincs (500 lakosú községben az évi szülések száma 10-15-re tehető), nyujtja a legkisebb fizetést, míg a nagyobb helyeken, ahol magánkeresetre is jobb lehetőség nyílik, adja a magasabb összegű javadalmazást.
Az 1908:XXXVIII. tc. 30. §-ában ezt az aránytalanságot akként kívánták eltüntetni, hogy a bábák részére az államkincstár terhére helyi pótlék volt engedélyezhető. Az 1928:II. tc. azonban ezt a helyi pótlékot megszüntette.
A kérdés beható tanulmányozása után arra a meggyőződésre jutottam, hogy az intézmények újabb szabályozása az egyedül célravezető út, mely a bábák járandóságának megfelelő színvonalon tartása mellett ezt a régen megoldásra váró kérdést kielégítő módon rendezi.
A gümőkór gyógyításának egyik legfontosabb feltétele, hogy a beteg idejekorán gyógykezelésbe kerüljön. Az (1) bekezdésbe foglalt rendelkezés a gyógykezeltetési kötelezettség kimondásával ezt a célt kívánja szolgálni, melytől még akkor is kedvező eredményt lehet remélni, ha csupán morális értékkel bír s azzal büntető joghatály egybekötve nincsen.
Ugyanezt a célt szolgálja a munkaadónak munkavállalójával szemben kimondott figyelmeztetési kötelessége.
Minthogy pedig a betegségi biztosító intézeteknek jelentékeny anyagi érdeke fűződik ahhoz, hogy a munkavállaló kellő időben kerüljön gyógykezelésbe s ekként korai megrokkanása elkerülhető legyen, a javaslat a munkaadóra külön kötelezettséget ír elő a tekintetben, hogy a megbetegedést a biztosító intézetnek is bejelentse. A bejelentés alapján az intézetnek módjában lesz ellenőriznie, vajjon a beteg megfelelő kezelésben részesül-e.
A törvényszakasz (2)-(5) bekezdése összefoglalóan rendezi a be- és kijelentés kérdését. A bejelentési kört a javaslat a nyilt tuberkulózis helyett a fertőzőképes vagy arra gyanús gümőkórban szabja meg. Annak megállapítása mellett, hogy a jelentési kötelezettség kit terhel, a részletes szabályozás rendeleti útra tartatott fenn. A gümőkór elleni hathatós védekezés érdekében a bejelentések körül a sorozásoknál és leventekötelesek vizsgálatánál nyert adatok is fel fognak használtatni, nemkülönben további hatósági gondoskodás tárgyai lesznek a betegségük miatt katonai szolgálatból elbocsátott személyek is.
A nyilvántartás vezetése a betegség elleni küzdelemnek egyik fontos tényezője, mely biztosítani hivatott, hogy a beteg a hatósági gondozás köréből magát ki ne vonhassa. A részletes szabályozás szintén rendeleti útra marad.
Azok a súlyos jogkövetkezmények, amelyek a jelen javaslat (5. értelmében a betegnek talált személyt érhetik, szükségessé teszik, hogy az orvosi megállapítás felülvizsgálásának lehetősége is biztosíttassék. Ennek szabályai rendeletben fognak megállapíttatni.
E § (1) bekezdése a gümőkóros megbetegedése tekintetében az általános jogelveknek megfelelően a titoktartás kötelességét rögzíti.
Az orvosi titoktartás azonban arra szolgál, hogy a betegnek orvosához való bizalmát biztosítsa és a beteg jogos anyagi, erkölcsi és egyébirányú érdekeit megvédje. De semmiesetre sem szolgálhat arra, hogy fertőzőképes betegek az orvosi titoktartással visszaélve, illetve annak leple alatt büntetlenül közegészségellenes ténykedést fejthessenek ki. Ha tehát a beteg a kezeltetést elmulasztja vagy az orvosi előírást nem tartja be, közérdekű kötelességet teljesít az, aki erről a hatóságot, munkaadót vagy a fertőzés közvetlen veszélyének kitett más személyt értesíti, ezért a (2) bekezdés erre az esetre a titoktartási kötelességet feloldja.
A (3) bekezdés feloldja a titoktartási kötelességet a biztosító intézetekkel, illetőleg szervekkel vonatkozásban az intézet, illetőleg szerv orvosára nézve is. Indokolt azonban, hogy olyan személyek tekintetében, akik a beteggel közös háztartásban élnek s így a fertőzés veszélyének a legnagyobb mértékben ki vannak téve, az orvos titoktartási kötelessége arra az esetre se álljon fenn, ha a beteg egyébként rendesen kezelteti magát, illetőleg a kezelési szabályokat is betartja. E bekezdés ily értelemben rendelkezik.
A honvédorvosok külön közlési kötelességét a törvénytervezet nem érinti.
E § a gümőkóros megbetegedések felkutatása érdekében szűrővizsgálatokat intézményesít.
Elsősorban is a fiatalkorúak azok, akiknél a betegség korai felismerése s az idejében történő kezelésbevétel a gyógyulásnak egyik legbiztosabb feltétele. Az (1) bekezdés szerint az óvodakötelezettség beálltával, valamint elemi iskolai tankötelezettség megkezdésével történnek szűrővizsgálatok, majd a tízéves korban, tehát a középiskolába beiratkozás időpontjában, valamint a tizenötéves korban, vagyis az elemi iskolai tankötelezettség befejeztével.
A fiatalkorúak között a fertőzés továbbítására az egészségvédelmi szolgálat és a gyermekvédelem körében alkalmazottaknak (védőnőknek, gondozónőknek, telepfelügyelőnőknek), a bábáknak, úgyszintén a kisdedóvodák, a népiskolák, valamint a középiskolák, a középfokú iskolák, az általános és szakirányú tanonciskolák nevelő- és oktatószemélyzetének nyílik leginkább lehetősége. A (2) bekezdés tehát ezek körében az alkalmazást megelőzően, valamint időközönként is rendszeres orvosi ellenőrzést ír elő. Ez a rendelkezés egyébként a tanítóképzésről szóló 1938:XIV. tc. 11. §-ának azzal az előírásával is összhangban áll, melynek értelmében a tanítóképző-akadémia első évfolyamára csak azt lehet felvenni, aki a felvételi (alkalmassági) vizsgálatot sikerrel kiállotta.
Ugyancsak a fertőzés továbbvitelének gyakori eseteit kívánja a (3) bekezdés kizárni akkor, amikor egyrészt az élelmiszerek, italok, fogyasztásra szánt élvezeti cikkek, gyógyszerek, tápszerek, ipari előállításában, kezelésében és forgalombahozatalában alkalmazottakat, másrészt a fodrászkozmetikai és manikűripar körében alkalmazottakat az alkalmazási viszony előtt, valamint időközönkint is orvosi vizsgálatnak vetik alá.
A (4) bekezdésben a háztartásban alkalmazottak időközi ellenőrzéséről történik intézkedés. A házicselédek fertőzöttsége révén fenyegető egészségügyi ártalmak közismertek. Ezek között is különös jelentősége van a csecsemők könnyű fertőződési lehetőségére tekintettel a dajkák fokozott ellenőrzésének. E végből a dajkákat minden munkaviszony megkezdése előtt meg kell vizsgálni. A vizsgálati eredményeket az előző bekezdésben megjelölt célból a cselédkönyvbe be kell jegyezni.
Az (5) bekezdés egyrészt megjelöli, hogy a törvénytervezet szempontjából elsőfokon mely egészségügyi hatóságok hivatottak eljárni, másrészt e hatóságoknak jogkört biztosít arra nézve is, hogy egyeseket vagy meghatározott csoportokat gümőkóros megbetegedés szempontjából orvosi vizsgálatnak vethessenek alá. Ilyértelmű rendelkezés felvételét indokolja, hogy a § előző bekezdéseiben felsorolt személyeken kívül az ellenőrzési körbe közegészségügyi érdekből másoknak a bevonása is szükségessé válhat. Ez utóbbi ellenőrzési eljárás szabályainak megállapítása rendeleti úton történik.
Az orvosi ellenőrzésre hivatott szerveket a (6) bekezdés jelöli ki. A megállapításhoz fűződő súlyos jogkövetkezményekre tekintettel a betegnek talált személy részére orvosi felülvizsgálat lehetősége biztosíttatott.
E § rendelkezéseivel kapcsolatos részletes eljárási szabályok megállapítása a belügyminiszter hatáskörébe utaltatott.
A gümőkóros betegeket illetően mindezideig külön rendelkezés nem történt, jóllehet, a betegség tovaterjedése megakadályozásának jóformán legfontosabb eszköze az, hogy a fertőzőképes beteg személyek - ezek között is elsősorban az aszociális elemek - a közös háztartásban élő egészséges személyektől idejekorán megfelelően elkülöníttessenek. Hazai viszonyaink között, ahol a mezőgazdasági népesség jelentékeny része a lakás nagyságára tekintet nélkül egy szobában él, ennek a kérdésnek különös fontossága további indokolást nem igényel. A törvényjavaslat számol a gazdasági teherbírás kijelölte korlátokkal s házi elkülönítésre gondol elsősorban mindazokban az esetekben, ahol annak lehetősége a lakásviszonyoknál fogva adva van, egyébként pedig zárt intézeti elkülönítésnek lesz helye. Természetszerű, hogy ez utóbbinak a betegápolási célokra rendelkezésre bocsátott hitel összege lesz végeredményben a határmértéke, de az olcsóbb tüdőbetegotthonoknak létesítése is ennek a célnak érdekében történik.
A kényszerelkülönítést elrendelő határozat azonnali végrehajthatóságát a további fertőzés megakadályozásához fűződő közegészségügyi érdek indokolja.
A tüdőbeteggondozó intézetek felállítására jogosultság kérdése két szempontból igényel megvilágítást.
Elsősorban is szembeötlő, hogy magánosok részére e § nem kívánja gondozóintézet felállítását lehetővé tenni. E tekintetben az a meggondolás volt irányadó, hogy a legszebb célkitűzésekkel megindult egyéni kezdeményezések is sokszor magának az alapítónak akaratán kívül vagy éppen az utódok akaratából az eredeti céltól messze eltávolodnak s emberbaráti elgondolások üzleti alapokra helyezkednek. Helyesebbnek mutatkozott tehát ilyen eshetőségnek elejét venni s a magánjótékonyságot e téren abba a keretbe szorítani, hogy magánosok áldozatkészségüknek meghatározott rendeltetéssel az állam vagy valamely önkormányzati testület részére juttatás alakjában tehessenek eleget.
A másik szempont, amely megvilágításra szorul, a biztosító intézetek korlátozott gondozóintézet-felállítási joga. E törvényjavaslat az ország nehéz gazdasági helyzetében a gümőkór leküzdésére igénybevehető összes anyagi erőforrásokat a leggazdaságosabban kívánja felhasználni, éppen ezért a biztosított népesség ellátását elsősorban az állami, illetőleg önkormányzati gondozóintézetek útján kívánja lehetővé tenni. Minthogy azonban a sűrűn lakott ipari településeken a biztosítottak nagy számánál fogva külön biztosító intézeti gondozó intézet teljes kihasználásának megvan a lehetősége, a (2) bekezdés ily esetre a biztosító intézetnek - a belügyminiszteri kijelölési jog fenntartásával - felállítási jogot hagy meg.
E § (3) bekezdése az első vizsgálati ingyenességét rögzíti le. Abban a kérdésben ugyanis, hogy valaki fertőzőképes gümőkórban szenved-e, a továbbfertőzési lehetőségre tekintettel a közérdekű szempontok a túlnyomóak és így annak megállapításánál a vizsgált személy vagyoni viszonyaira nem kell tekintettel lenni.
Az (1) bekezdés a tüdőbetegotthon felállítására jogosultakat jelöli ki. E tekintetben a 12. § (1) bekezdésénél elmondottak voltak irányadók.
Az állam és az önkormányzati testületek által fenntartott tüdőbetegotthonokat azért kell közkórházi jelleggel felruházni, mert a hatályos jogszabály (6000/1931. M. E. rendelet 9. szerint a betegápolási hozzájárulásokból csupán közkórházi ápolások céljára engedélyezhető átalány. A tüdőbetegotthonok különleges jellegére tekintettel azonban nem mutatkozik indokoltnak, hogy reájuk a közkórházakra vonatkozó valamennyi jogszabály hatálya kiterjesztessék, azért a (2) bekezdés a belügyminisztert hatalmazza fel annak kijelölésére, hogy a szóbanlévő rendelkezések közül melyek nyerjenek a tüdőbetegotthonokban is alkalmazást.
A tüdőbetegotthon felállításának engedélyezését - hasonlóan a kórházakra fennálló általános rendelkezéshez - belügyminiszteri hatáskörbe kellett vonni. A (3) bekezdés szerint a részletes szabályok megállapítása rendeleti útra maradt.
A 6000/1931. M. E. rendelet 15. §-a értelmében a fertőző betegek kórházbaszállítási költségei a városokat, illetőleg a községeket terhelik. Minthogy azonban ezek a szállítási költségek csupán kórházi szállítás esetén téríttetnek meg, viszont a légmellkezelések legnagyobb részben nem a kórházakban, hanem gondozóintézetekben történnének, ennek folytán a szóbanlévő költségeknek a községek által történő viselésére nincsen lehetőség. A legszegényebb népréteg a sajátjából ezeket a költségeket viselni képes nem lévén, inkább lemondana a gyógykezelés igénybevételéről s ezzel a törvényjavaslat tulajdonképpeni célja részben meghiúsíttatnék. Erre való tekintettel a törvénytervezet lehetőséget kíván biztosítani arra, hogy a légmellkezelésben részesülő szegény betegek vasúti utazási költségeit a kezelést végző intézet az államkincstár terhére megtéríthesse. Természetbeni fuvarról köteles gondoskodni a község akkor, ha az intézet vasúton nem érhető el. A részletes szabályozás rendeleti úton fog megtörténni.
Abból az elgondolásból kiindulva, hogy a törvény célja a köz védelme, a tervezet szerint a törvény hatálya a nemibetegségeknek csak olyan állapotaira terjed ki, amelyek valamilyen módon a közre veszedelmesek lehetnek. Vannak e betegségeknek másokra nézve veszélytelen állapotai (különösen a szifilisz némely késői következményes megbetegedései), amikor a törvénytervezet nem kívánja a beteget törvényes beavatkozással terhelni, hanem viselkedését, gyógykezeltetését stb. - mint a többi nem fertőző betegségeknél - a beteg egyéni elhatározására bízza.
A (2) bekezdés e törvény rendelkezései szempontjából a nemibeteg meghatározását adja.
Magyarországon eddig nem volt törvényes intézkedés, amely a nemibetegeket általánosan gyógykezelésre kötelezte. Az egyén magánügye, hogy betegségét gyógykezelteti-e, mindaddig, amíg azzal másoknak károkat nem okozhat. Olyan esetekben azonban, mint e törvénytervezet 24. §-ában felsorolt betegségi állapotoknál, amikor az egyén betegségével másokat megfertőzhet vagy olyan károkat idézhet elő, amelyek a közegészségügy fontos érdekeit veszélyeztetik, a gyógyíttatást a köz védelme céljából kötelezővé kell tenni.
Ezt kívánja meg az a gyakorlati tapasztalás, hogy nemcsak a tájékozatlanabb és az aszociális egyének, hanem a magasabb képzettséggel bírók is elhanyagolják gyanú esetén az orvosi vizsgálatot, illetőleg betegség esetén a nemibetegségük gyógykezeltetését.
A törvénytervezet intézkedése a gyógykezeltetés kötelező és pontos teljesítésén kívül arra is kiterjed, hogy a nemibetegek gyógykezeltetésüket a legkorábbi szakban kezdjék el. E végből történik a késedelem nélkül vizsgálatra jelentkezés előírása. A gyógykezeltetés mielőbbi elkezdése nemcsak magának a betegnek, hanem a köznek is igen fontos érdeke.
A vizsgálat, illetve a gyógykezeltetés kötelezettségét mindazoknak teljesíteniök kell, akik nemibetegségükről tudomással bírnak, de ezenkívül azoknak is, akiknek erről a körülményekből kifolyólag tudniok kell.
A gyógykezelés sikerét van hivatva biztosítani a (3) bekezdésnek a beteg szükséges felvilágosítására irányuló rendelkezése.
A nemibetegségeknél a betegnek talált személyekre nézve nincs általános bejelentési kötelesség előírva. A beteg hatósági számbavételére csak akkor kerül a sor, ha a gyógykezelést önkényesen huzamosabb időre megszakítja vagy a gyógykezelésből gyógyulatlanul elmarad és másutt történő kezelését nem igazolja. Ekkor már parancsolólag lép közbe a közérdek követelménye, mely a védekezés lehetővé tétele érdekében az orvosra nézve bejelentési kötelességet ír elő. Ettől függetlenül is be kell jelenteni a beteg házasodási szándékát és a megtudott ragályforrásokat, hogy ekként a betegség terjesztésének ezen leggyakoribb lehetőségei még idejében megakadályoztassanak.
A bejelentési kötelességet e § (2) bekezdése kiterjeszti a sorozáson vagy leventevizsgálaton betegnek talált s gyógykezelésben nem részesülő személyekre, valamint a betegségük miatt szolgálatból elbocsátott honvéd egyénekre is. Ez esetben is a továbbfertőzés lehetőségének kizárása volt az irányadó szempont.
A bejelentések körül az egyéni érdekek védelmét kívánja biztosítani a (3) bekezdésnek olyértelmű előírása, hogy a bejelentést zárt borítékban kell megtenni.
E § a kényszervizsgálat tartását szabályozza. Figyelemmel az ezekhez fűződő súlyos jogkövetkezményekre, ennek elrendelését magának a közegészségügyi hatóságnak kellett fenntartani. Mindazokban az esetekben lehet helye, amikor az orvos a 26. § alapján bejelentést tesz, valamint egyébként is, ha gyanú merül fel arra nézve, hogy valaki nemibetegségben szenved és gyógykezelését elhanyagolja vagy elmulasztja. Magát a vizsgálatot nem a hatóság foganatosítja, hanem erre a nemibetegségek elleni védekezés valamelyik szervét (25. veszi igénybe. A vizsgálat eredményéről az elrendelő hatóságot is értesíteni kell.
Az egészségügyi hatóság a kényszervizsgálat elrendelésénél a legmesszebbmenő tapintatosságra és gondosságra van kötelezve, nehogy előfordulhasson, hogy jóhírüket féltő egyének a hatósági eljárás által kárt szenvedjenek.
Azokra az esetekre vonatkozólag, amikor valaki az elrendelt intézkedés teljesítését megtagadja s nem veti alá magát az orvosi vizsgálatnak, a törvénytervezet nem annyira büntetés kiszabását tartja fontosnak, mint a vizsgálatnak mindenáron, akár karhatalmi kényszer segítségével való végrehajtását. A közegészségügy szempontjából ugyanis a bajmegállapítás és az azt követő alapos gyógykezelés hozhat csak eredményt.
A kényszergyógykezelés lehetősége a 6. §-nál előadottakhoz képest a fertőző betegségeknél eddig is fennállott.
Kétségtelen, hogy aki magát önként vagy hatósági felhívásra gyógykezeltetni nem hajlandó, azt elsősorban a köz érdekében kényszerkezelésnek kell alávetni. Míg eddig a kényszerkezelés zárt intézetben történhetett, a tervezet számol a rendelkezésre álló kórházi ágyak korlátolt számával s ezek magasabb költségeivel, ezért a fertőzőképességre gyanús esetekben a járóbetegkezelés formájában történő gyógyítást is lehetővé teszi. Fertőzőképes betegeket, különösen pedig az életmódjuk vagy foglalkozásuk alapján másokat veszélyeztető egyéneket viszont lehetőleg zárt intézetben kell elhelyezni. A kényszerkezelés elrendelése természetszerűleg a közegészségügyi hatóság hatáskörébe utaltatott.
A kézi gyógyszertárak tartására ezidőszerint a törvényhatóság első tisztviselője ad engedélyt s arról a belügyminiszternek tesz jelentést. Jelentős közegészségügyi érdek fűződik ahhoz, hogy ott, ahol a lakosság gyógyszerszükségletének nyilvános gyógyszertárban való kielégítése nehézségbe ütközik, kézi gyógyszertár álljon rendelkezésre. Viszont ott, ahol erre közegészségügyi érdekből nincs feltétlenül szükség, másrészt egy kézi gyógyszertár engedélyezése a szomszédos nyilvános gyógyszertár létérdekeit veszélyezteti, kézi gyógyszertár engedélyezése nem kívánatos. Minthogy a jelenlegi elrendezés mellett e tekintetben egységes gyakorlat nehezen tud kialakulni s az érdekelt gyógyszerészek mind gyakrabban élnek jogorvoslati kérelemmel, a további panaszok megelőzése érdekében a feljogosítás kérdését belügyminiszteri hatáskörbe kellett vonni.
Az Országos Közegészségügyi Intézetnek feladatkörét az 1925:XXXI. tc. 2. §-ának második bekezdése jelöli ki. E szabályozás óta a közegészségügy terén olyan újabb feladatok jelentkeztek, melyek az intézet törvényben körülírt munkakörével szoros összefüggésben állnak, s amelyet éppen ezért újabb elrendezésig az Intézet látott el. E tekintetben első helyen áll a zöldkeresztes falusi egészségvédelmi munka vezetése, amely az Intézetben külön osztály keretében történik. Az általános egészségvédelemmel szorosan összefügg az egészségvédelmi szakszolgálat - többek között az Országos Stefánia Szövetség anya- és csecsemővédő - munkájának irányítása is.
Az utóbbi években súlyos nehézségek jelentkeztek a gyógyszertárak vizsgálata körül. Az 1876:XIV. tc. 154. és 157. §-ai, a 100/1939. B. M. rendelet 5. és 6. §-ai, valamint a 75,641-1893. B. M. rendelet a gyógyszertárak közigazgatási vizsgálatát, az arra jogosult hatóságokat és szakközegeket határozzák meg. A tisztiorvosi szakképzés terén azonban különösen a gyógyszerészet fejlődése folytán a különleges gyógyszerészi és vegyi ismeretek elsajátítására nem lehet akkora időt fordítani, mely a gyógyszertári vizsgálatok eredményességének biztosításához megkívántatnék. Az ennek folyományakép jelentkező visszaélések leküzdésére különlegesen képzett szakemberek közreműködése vált szükségessé. Legegyszerűbbnek az a megoldás mutatkozott, hogy erre a célra az Országos Közegészségügyi Intézet vétessék igénybe, mely a gyógyszerek törzskönyvezése körüli vizsgálatok teljesítésével kapcsolatban amúgy is megfelelő szakemberekkel rendelkezik. E § tehát a már fennálló, jól bevált gyakorlatot intézményesíti s a részletes szabályozást rendeleti útra bízza.
A jelen törvényjavaslatban megszabott gyógykezeltetési kötelezettségek, nemkülönben a 33. §-ban megjelölt vérsavóvizsgálatok a magánlaboratóriumok munkáját lényegesen fokozni fogják, másrészt azok megállapításához súlyos jogkövetkezmények is fűződhetnek, indokoltnak mutatkozik tehát, hogy működésük fokozottabb ellenőrzésnek vétessék alá. E tekintetben a szükséges intézkedések rendeleti úton fognak kiadatni.
