A statisztikai adatok azt mutatják, hogy aránytalanság áll fenn egyfelől a jövedelem- és vagyonadót, valamint az általános kereseti adót fizető adózók, másfelől a társulati adó alá tartozó vállalatok adózása között. Abból a célból, hogy ezek az aránytalanságok a lehetőséghez képest csökkentessenek, a társulati adóra vonatkozó jogszabályok az 1931:XXVI., valamint az 1932:VII. törvénycikkekben foglalt felhatalmazások alapján, előbb az 1932. évi 2030/M. E., majd az 1933. évi 2600/M. E. rendeletekkel módosíttattak. Az adóalapok megállapítására vonatkozó jogszabályok tárgyilagos vizsgálata után mégis kétségtelenül megállapítható, hogy a jövedelem- és vagyonadó, valamint az általános kereseti adó alá tartozó adóalanyokkal szemben a társulati adó alá tartozó vállalatok ezidőszerint is kedvezőbb helyzetben vannak s a társulati adó alapjául szolgáló nyereség mikénti alakulására nagy befolyásuk van.
A társulati adó történeti fejlődését tekintve, azt állapíthatjuk meg, hogy azok a rendelkezések, amelyek az adóköteles nyereség megállapítása tekintetében érvényben vannak, részben a nyilvános számadásra kötelezett vállalatok adóztatását elsőízben szabályozó 1875:XXIV. törvénycikkből vétettek át. Az alaptörvénynek az adóköteles nyereség megállapítására vonatkozó rendelkezéseit a későbbi törvények igyekeztek ugyan szigorítani, az ezirányban megindult jogfejlődés üteme azonban rendkívül lassú volt s nagy részben ez az oka annak, hogy a társulatok adóztatási kérdése mindezideig nyugvópontra nem jutott. A hivatkozott alaptörvény legjellegzetesebb sajátossága a mérleg érinthetetlensége volt, ami lényegében azt jelentette, hogy a fizetendő adók összege az adózó vállalat által nyilvánosságra hozott mérlegben kimutatott nyereséghez igazodott a nélkül, hogy a pénzügyi hatóság a tartalékolt nyereségeket - a mérleg tételein túl - vizsgálat és bírálat tárgyává tehette volna.
Az 1909. évi adóreform során az 1909:VIII. törvénycikkel a nyilvános számadásra kötelezett vállalatok adóztatása is új szabályozás alá került. Ez a törvény az adóalap kimunkálásának az 1875. évi XXIV. törvénycikkben foglalt szabályait némileg megszigorította. Ebből a szempontból különösen azt tartom szükségesnek megemlíteni, hogy a törvény az előző évről áthozott veszteség levonása tekintetében tiltó rendelkezést állapított meg e ezzel azt az álláspontot foglalta el, hogy minden üzletév eredménye önmagában külön-külön szolgáltatja az adóalapot. Ez a törvény egyébként teljes mértékben igyekezett a kétszeres adóztatást elkerülni, kimondván, hogy azok a jövedelmek, amelyek más adónemek alá is tartoznak, az adóköteles nyereség kimunkálásánál figyelmen kívül hagyandók, viszont azokat a kiadásokat, amelyek más hozadéki adó alá tartozó jövedelmek megszerzése érdekében merültek fel, a mérlegszerű nyereséghez hozzá kell számítani. Ez annál inkább indokolt volt, mert a jövedelemadóról szóló 1909:X. tc. rendelkezései szerint a nyilvános számadásra kötelezett vállalatok összes jövedelmeik után jövedelemadó fizetésére is köteleztettek volna.
Az 1909:VIII. tc. azonban 1917. évi január 1-vel már csak az időközben alkotott 1912. évi LVII. és 1916:XXXIV. törvénycikkekben foglalt lényeges módosításokkal lépett hatályba. Az utóbbi törvény volt az első, amely azt célozta, hogy a nyilvános számadásra kötelezett vállalatok összes jövedelme a társulati adó keretében kerüljön adóztatás alá. Ennek a célnak az elérése érdekében - az 1909:VIII. tc. rendelkezéseinek módosítása mellett - a társulati adó kulcsát is lényegesen felemelte, mert az 1919:XLVI. tc. már korábban elejtette a jövedelemadóról szóló 1909:X. törvénycikknek azt a rendelkezését, hogy a vállalatok összes jövedelmük után jövedelemadót is kötelesek fizetni. További gyökeres újítást jelentett a törvénynek az a rendelkezése, amely az eddig egységes adókulcs helyett - az ipari vállalatok és szövetkezetek kivételével - a vállalat jövedelmezősége alapján, a nyereségnek a saját tőkéhez való aránya szerint rétegesen emelkedő adókulcsot állapított meg.
A világháború alatt egyre fokozódó hadikiadások természetszerűleg szükségessé tették a nyilvános számadásra kötelezett vállalatok adóterhének növelését is. Az adó alapjának kimunkálására vonatkozó törvényes rendelkezések szigorítása helyett azonban a törvényhozás a már érvényben levő szabályok alapján kimunkált adóalapnak külön adóval való megadóztatását, valamint a rendes adókulcsok alkalmazásával kiszámított adónak pótlékolását határozta el. Az előbbi célt szolgálta a hadinyereségadóról szóló 1916:XXIX. tc., az utóbbit pedig a hadipótlék kivetését szabályozó 1918:IX. tc.
Az 1922. évi adóreformot megelőzőleg az 1920:XXIII. tc. és az 1921:XVIII. tc. a nyilvános számadásra kötelezett vállalatok kereseti adójára vonatkozó törvényes rendelkezéseket tovább módosították, minek következtében már hét törvény foglalta magában azokat a jogszabályokat, amelyek alapján a vállalatok kereseti adója kiszámítandó volt.
Az 1922. évi adóreform során a társulati adóról szóló 1922:XXIV. tc. az adóköteles nyereség kimunkálását szilárdabb alapokra fektette és az adóköteles nyereség fogalmát a tényleges üzleti eredmény fogalmával igyekezett azonossá tenni s ezért a vállalat titkos tartalékainak adómentes kezelését lényegesen megszigorította. Megszüntette továbbá a föld- és házadó alá eső jövedelmek, a kölcsönkötvények, záloglevetek kamatainak, a részvények osztalékainak, valamint a pénzintézeti kamatoknak részleges adómentességét is. Ezekkel a rendelkezésekkel szemben azonban a törvény adómentességben részesítette a látszólagos nyereségeket. Ezt az adómentességet azzal a rendelkezéssel biztosította, hogy az anyagok, áruk és értékpapírok évvégi értékelésénél az előző évi készletnek megfelelő mennyiségek ugyanolyan értékben voltak felvehetők, mint az előző évben, a többlet pedig beszerzési vagy előállítási áron, avagy az évvégi alacsonyabb forgalmi értékben, sőt az áruknál és anyagoknál az értékelés az évvégi forgalmi érték 80%-ában is történhetett. Ez a szabályozás abból az elgondolásból indult ki, hogy változatlan készletek, illetőleg mennyiségek mellett nincs nyereség, mert az értékelés következtében csupán könyv szerint jelentkező és még nem realizált nyereségek nem egyebek látszólagos nyereségnél. Ugyanennek a célnak az elérése érdekében a törvény az adómentes tartalékok körét bővítette, s a berendezési tárgyak és felszerelések felújítására külön tartalékalap létesítését engedélyezte.
A társulati adó fejlődésének további állomásait az államháztartás egyensúlyának helyreállításáról szóló 1924:IV. tc. alapján kiadott 1925. évi 400/P. M. számú hivatalos összeállítás, majd az 1927:V. tc. alapján kiadott, s jelenleg is érvényben levő 1927. évi 400/P. M. számú hivatalos összeállítás jelentik. Az első hivatalos összeállítás kiadását a társulati adónak aranykorona értékben való kivetése, az 1927. évi hivatalos összeállítás kiadását pedig a pengőértékre való áttérés tette szükségessé. E hivatalos összeállítások újítást csak annyit tartalmaztak, amennyit az aranykorona, később a pengőértékre való áttérés, a mérlegvalódiság helyreállítása, s az azzal kapcsolatos rendelkezések szükségszerűen magukkal hoztak.
Ezt követőleg a társulati adóztatás terén az első változást a korlátolt felelősségű társasági formának a magyar jogrendszerbe való intézményes bevezetése idézte elő. Az ezzel kapcsolatos módosítást azonban nem lehet lényegesnek mondani, mert a meglevő kereteken úgyszólván semmit sem változtatott s a korlátolt felelősségű társaságok adó- és illetékkötelezettségéről szóló 1932:X. törvénycikknek az általános szabálytól eltérő és mérsékeltebb adókulcsot megállapító, valamint az árfolyamkülönbözeti tartalék adómentes kezelését biztosító rendelkezései ezeknek a vállalatoknak a magyar gazdasági életben való elterjedését akarták előmozdítani.
Sokkal mélyrehatóbbak azok a változások, amelyek az 1932. évi 2030/M. E. és az 1933. évi 2600/M. E. szám alatt kiadott rendeletekben valósultak meg. Az előbbi rendelet legfontosabb intézkedése a vállalatok minimális adóval való megadóztatása. Ezekben a rendeletekben továbbá megtétettek az első lépések ahhoz, hogy egyes olyan csatornák, amelyek legalkalmasabbak a nyereség adózatlan elvezetésére, betömessenek. Ezt a célt szolgálják a nyugdíj- és segélyalapok adómentes javadalmazására, a szabadalmi és védjegy használati jog fejében kiadott összegek elszámolására vonatkozó rendelkezések szigorítása, a látszólagos nyereségek adómentes kezelésének megszüntetésére s végül a házrészvénytársaság súlyosabb adóztatására vonatkozó rendelkezések.
Ezek a rendelkezések sem voltak azonban elegendők arra, hogy a társulati adóztatás hibái kiküszöböltessenek. A kivetési eredményekből nyilvánvaló, hogy a társulati adózás kérdésének gyökeres, az arányos és igazságos teherviselés elvének megfelelőbb rendezése szükséges. A kérdés rendezésével kapcsolatban az első gondolat az volt, hogy novelláris úton módosíttassanak vagy kiegészíttessenek a társulati adóra vonatkozó azok a rendelkezések, amelyek a nyereségnek az adó alól való elvonására a legtöbb lehetőséget nyujtják. Ezt a megoldást azonban nem találtam célravezetőnek, mert a társulati adónak újabb novelláris módosítása - tekintettel a korábbi változásokra is - annyira megbontaná az idevonatkozó jogszabályok egységét, hogy a más és más időben megjelent és több ízben is módosított jogszabályokban való eligazodást nemcsak az adózó közönség, hanem a pénzügyi hatóságok részére is nagyon nehézzé tenné. Éppen ezért célszerűnek láttam, hogy a társulati adó jogszabályai egységes törvénybe foglaltassanak és ily módon szabályoztassanak mindazok a kérdések, amelyek a társulati adó alanyai igazságosabb és az államháztartás érdekei által is követelt erőteljesebb megadóztatásának eddig útjában állottak.
Ennek a célnak az elérése érdekében olyan rendelkezések életbeléptetésére van szükség, amelyek megszigorítják az adóköteles nyereség megállapítására vonatkozó rendelkezéseket azokban a vonatkozásokban, amelyekben a társulati adó alá tartozó vállalatok javára nem indokolható eltéréseket mutatnak, vagy amelyek az üzleti nyereségnek az adó alól való elvonására alkalmasak és ezzel - a lehetőséghez képest - kiegyenlítik azokat az aránytalanságokat, amelyek a társulati adó alanyai javára az általános kereseti adó, valamint a jövedelem- és vagyonadó alanyaival szemben fennállanak.
Mielőtt az adóköteles nyereség jobb és alaposabb kimunkálására vonatkozó javaslataimat részletesen ismertetném és megindokolnám, szükségesnek tartom megemlíteni, hogy a törvényjavaslatban a társulati adóra vonatkozó törvényes rendelkezések eddigi rendszerén szerkezetileg is változtattam s a javaslatnak az adókötelezettségre, az adóalap meghatározására és az adó kulcsára vonatkozó fejezetei egységesen magukban foglalják a társulati adóval, a tantiemadóval és a társulati vagyonadóval kapcsolatos összes anyagi jogszabályokat.
Ezzel kapcsolatban hangsúlyozni kívánom, hogy a vállalati adóztatásban az általános kereseti, valamint a jövedelemadó kivetésénél meghonosított becslési eljárásnak lehetőséget biztosítani ezúttal sem kívántam. Az adókötelezettségre vonatkozó jogszabályokat pedig csak ott módosítottam, ahol azt a jogfejlődés, a kialakult joggyakorlat vagy a célszerűségi okok megkövetelték.
Az eddig érvényben levő rendelkezésektől eltérően javasolom rendezni az adókivetési jog elévülésének kérdését. E tekintetben a jelenlegi helyzet az, hogy a kincstár adókivetési joga úgyszólván sohasem évül el, mert az elévülés csak akkor következik be, ha a társulati adót az adóeltitkolás felderítésének napját követő ötödik naptári év végéig nem vetik ki. Elvileg tehát egy ma elkövetett, de csak 40 év mulva felderített adóeltitkolás esetében a megrövidített adó a 46. év végéig kivethető. Ennek a gyakorlatilag alig végrehajtható jogi szabályozásnak a megszüntetése végett, az adó kivetéséhez való jog elévülését, az elévülés lényegének figyelembevételével valamennyi adónemnél azonos módon kívánom szabályozni és ezt a rendelkezést vettem fel a társulati adóra vonatkozó szabályok közé is. Ezek szerint adóbevallás beadása esetében 5 év alatt, bevallás hiányában vagy adócsalás esetén 10 év alatt évül el az adó kivetéséhez való jog, éspedig annak az évnek utolsó napjától számítva, amely évben a vállalat adóbevallását beadta, vagy ezt be kellett volna adnia.
Már az előbbiekben is rámutattam arra, hogy a törvényjavaslat legfőbb célja az adóköteles nyereség kimunkálásának szilárdabb alapokra fektetése. Ezt a célt csak úgy lehet elérni, ha az üzleti nyereség fogalmának formailag körülhatárolt jelenlegi szűk kereteit tágítjuk s ezzel kapcsolatban egyfelől módosítjuk az értékpapirok, valamint az áru- és anyagkészlet értékelésének azt az egyoldalú szabályozását, amely a még nem realizált veszteségek elszámolását megengedi, de ugyanakkor a még nem realizált nyereségek elszámolását nem kívánja, másfelől pedig adóköteles nyereségnek minősítjük mindazt, amit a vállalatban résztvevő tőkeérdekeltség különféle címeken - a nyereség nyilvános kimutatása előtt - a vállalattól a maga javára nyiltan vagy burkoltan elvon. Ezzel kapcsolatban elsősorban a kamat- és jutalékszámlákra, továbbá az érdekeltségi vállalatokra áthárított különféle költségekre gondolok. Az elmúlt hosszú évek alatt szerzett tapasztalatok ugyanis azt bizonyítják, hogy a vállalatok egy része ezeket a számlákat használja fel az adóztatás elkerülése céljából a rejtett nyereségjuttatásokra és az üzleti nyereség csökkentésére.
Ezek a tapasztalatok késztettek arra, hogy a családi részvénytársaság részvényes tőkeérdekeltsége, valamint a korlátolt felelősségű társaságok tagjai javára kifizetett vagy jóváírt kamatok felszámítását alapos felülvizsgálat alá vétessem és ennek során az ily címen elszámolt összegeket a mérlegszerű nyereséghez hozzáadandónak minősítsem abban az esetben, ha a részvényesek vagy a társasági tagok a kölcsönadott tőkék és az ezekkel kapcsolatban kapott kamatok után jövedelem- és vagyonadót nem fizettek.
Különösen fontosnak tartom annak az ellenőrzését, hogy a vállalat által kölcsönvett tőkék a saját tőkékkel arányban állanak-e s az ezekkel kapcsolatban fizetett kamatok vagy jutalékok nem jelentik-e a nyereség egy részének a vállalat tőkeérdekeltsége javára való elvonását. A tapasztalatok azt bizonyítják, hogy nemcsak a külföldi, de adókedvezményben részesített belföldi vállalatok is jelentős összegeket visznek el adózatlanul ily címeken az érdekkörükbe tartozó vállalatoktól. Megengedhetetlennek tartom, hogy kis alaptőkéjű vállalatok az aránytalanul nagyösszegű kölcsönök után fizetett kamatok vagy jutalékok következtében előálló veszteségek miatt adózatlanul maradjanak, vagy pedig olyan elenyészően csekély nyereséget mutassanak ki, amely nem áll arányban a szabályos üzleti keretek között élő vállalatok nyereségével. A közgazdasági érdekek is azt követelik, hogy a hitelérdekeltségek tőkeérdekeltségekké alakuljanak át s a nyereséget osztalék alakjában élvezzék.
A vállalatok helyes adóztatásának kérdésénél azonban további intézkedésekre is szükség van. Már az 1922:XXIV. tc. 17. §-a korlátot szabott annak, hogy a túlzott mértékű, a vállalat terjedelmével arányban nem álló személyi járandóságokkal az adóalap csökkentessék. Minthogy azonban az e tekintetben hozott rendszabályok kifejezetten csak a családi részvénytársaságokra vonatkoznak, ezek az intézkedések csupán egy meghatározott szűk területen érvényesülhettek, de a törvény hatása - általánosságban mozgó rendelkezéseinél fogva - még ebben a szűk keretben is alig érezhető.
A vállalatok személyi kiadásainak vizsgálata után szembetűnő az a tény, hogy a vezetőállásban levő tisztviselők részére kifizetett járandóságok az összes alkalmazottak részére ily címen kifizetett járandóságokhoz képest sokszor aránytalanul magasak. E kérdéssel kapcsolatban nem kívánok a személyi járandóságok felső határának megállapítására vonatkozó intézkedést tenni, mert ennek a kérdésnek rendezése nem adójogi feladat. A személyi járandóságok azonban az eredményszámlát lényegesen érintvén, azoknak az adóztatás szempontjából is nagy jelentőségük van. A gyakorlatban észlelt feltűnő jelenségek tehát arra indítanak, hogy a kérdést részben adójogi kérdésnek tekintve, az egészséges gazdasági életnek megfelelő, a közvélemény által is megértett járandóságon felül kifizetett összegeknek az adóalaphoz való hozzászámítását javasoljam.
Az e tekintetben lefolytatott széleskörű adatgyüjtés eredménye azt mutatja, hogy a vezető és irányító szerepet betöltő magasabb állású tisztviselők személyi járandóságai általában nem tesznek ki többet, mint a vállalatnál alkalmazott összes tisztviselők részére kifizetett személyi járandóságok 10-15%-át. Ez az arány csak azoknál a vállalatoknál nem érvényesül, amelyeknél a vezető tisztviselők aránytalanul magas javadalmazásban részesülnek. Az arány megállapítása szempontjából vezető állásban levőnek - a javaslat szerint - azt a vállalati alkalmazottat tekintem, akinek bármely címen járó összes illetménye az évi 20,000 P-t meghaladja. A 20,000 P-s illetményhatár megállapításánál természetesen közömbösnek kell lennie annak a körülménynek, hogy az illetményt a munkaadó vállalat maga, vagy pedig az érdekkörébe tartozó más vállalatokkal közösen fizeti ki ugyanannak a tisztviselőnek. A törvényjavaslat tehát úgy intézkedik, hogy a vállalat vezetőségének személyi járandóságai fejében kifizetett összegeknek az a része, amely az előbb említett 15%-os határt meghaladja, a mérlegszerű nyereséghez hozzászámíttassék. E kérdéssel kapcsolatban hangsúlyozni kívánom, hogy a mérlegszerű nyereségnek a javaslatba hozott jogszabály alapján történő kiigazítását az ügyviteli költség csökkentésének kell tekinteni, éppen ezért a hozzáadást nem befolyásolja az a körülmény, hogy a vállalat a személyi járandóságok után a vonatkozó törvényes rendelkezések szerint járó adót lerótta.
A személyi járandóságokkal kapcsolatban kell gondolni a korlátolt felelősségű társaságot adóztatási kérdésének helyesebb megoldására is. Az utóbbi időben - éppen a kedvezőbb adózási lehetőség következtében - feltűnően megnövekedett ezeknek a társaságoknak a száma és bárha a tőketársulások jogi ismérvei nagy részének meg is felelnek, a törzsbetétesek egyéb körülményeinél fogva egészen közel állanak a személyi társulások egyéb ismert jogi formáihoz: a közkereseti és betéti társaságokhoz. Ennek a feltevésnek helyességét eléggé bizonyítja az, hogy a korlátolt felelősségű társaságok túlnyomórésze nem új tőkecsoportosulásként alakult meg, hanem a már meglevő társas és egyéni cégek alakultak át korlátolt felelősségű társaságokká, vagyis a vállalat életében csak annyi változás történt, hogy az eddigi cégtagok mint társasági alkalmazottak vesznek részt a társaság üzleti működésében. Hogy ennek az átalakulásnak milyen gyakorlati előnyei vannak, elég rámutatnom arra, hogy az üzletvitelben alkalmazotti minőségben résztvevő társasági tagok rendszerint évi 3600 P-t meg nem haladó fizetést állapíttatnak meg a maguk számára, az ily összegű fizetés pedig jövedelemadóval meg nem adóztatható. Sűrűn előfordul tehát az az eset, hogy a társasági tagok és azok hozzátartozói fizetés címén együttesen 15-20,000 pengőt vesznek fel a társaságtól a nélkül, hogy terhükre egy fillér jövedelemadó is előírható volna. Tekintettel arra, hogy a közkereseti társaságoknál a cégtagok munkateljesítménye fejében kifizetett összegek általános kereseti adó s ezzel kapcsolatban - amennyiben az egyéb forrásból származó jövedelmekkel együtt jövedelmük évi összege az 1000 P-t meghaladja - jövedelemadó alá is tartoznak, a kétféle társulási forma között adójogilag olyan egyenlőtlen elbánás mutatkozik, hogy már ezért az egy előnyért érdemesnek látszik a korlátolt felelősségű társasági forma felvétele. Minthogy az arányos és egyenlő teherviselés elve ilyen szembetűnő kedvezéseket nem tűrhet meg, indokoltnak tartom, hogy a korlátolt felelősségű társaságok tagjai munkateljesítményének ellenértéke adózási szempontból az egyéni cégekkel teljesen azonos elbánásban részesíttessék.
A jövőben nagyobb körültekintéssel kívánom kezeltetni a reprezentációs kiadások címén elszámolt összegeket is. E tekintetben eddig az volt a szabály, hogy az adóhatóságoknak jogukban állott a reprezentációs költségek fejében kiadott összegeket felülvizsgálni és a vállalat természetével és terjedelmével szemben jelentkező „aránytalanul nagy különbözeteket” az adóalaphoz hozzászámítani. A tapasztalt visszaélésekre tekintettel a szóbanlevő kiadások körét a legszűkebbre kívánom szorítani s minden olyan kiadást, amely nem áll arányban a vállalat természetével és terjedelmével, a nyereséghez hozzá kívánom számíttatni.
A vállalat tekintélyének külsőségekben való fenntartásával járó szoros értelemben vett reprezentációs kiadásoktól el kell választani a vállalatok által elszámolt bizalmas (diszkrét) természetű kiadásokat. A multban tapasztalt visszaélésekre való tekintettel a jövőben szigorúan arra az álláspontra helyezkedem, hogy csak azoknak az összegeknek adómentes elszámolását lehet megengedni, amelyeknek mibenlétét a vállalat feltárja és a megtörtént kifizetést hitelt érdemlően igazolja.
Ehhez az állásponthoz azért kell ragaszkodnom, mert a szóbanlevő személyi természetű kiadások után a kincstárnak valahonnan, illetve valakitől feltétlenül meg kell kapni az adót. Ha a vállalat a kincstárnak nem hajlandó segítségére lenni abban, hogy azt, aki a bizalmas juttatást kapta, a részére juttatott jövedelem után megadóztathassa, viselnie kell ennek a magatartásának jogkövetkezményeit, mert azt nem lehet megengedni, hogy az ily címeken elszámolt és sokszor igen jelentős összegek után adót senki se fizessen.
Abból a célból, hogy az ily címeken igazolatlanul elszámolt összegek feltétlenül megadóztattassanak, célszerűbbnek tartottam azokat a tantiemadó alapjának kimunkálásánál számításba venni, mert ennek az adónak keretében a kifizetett összegek akkor is adó alá kerülnek, ha a vállalat üzleti eredményét veszteséggel zárja.
A mérlegszerű nyereséghez hozzáadandó tételek közé vettem fel a nyugdíjalapokra juttatott, de a nyugdíjfizetési kötelezettséggel arányban nem álló, valamint a családi jellegű vállalatok részvényesei, illetőleg tagjai nyugellátását biztosító alapok létesítésére és gyarapítására fordított összegeket.
Minden további vizsgálat nélkül megadóztatni javasolom a külföldi vállalat, anyaintézet vagy telep, továbbá a külföldi holding-társaságok üzleti költségeiből a belföldi telepre vagy érdekeltségi vállalatra áthárított összegeket s ezzel kapcsolatban nagyobb körültekintéssel kívánom kezeltetni a szóbanforgó külföldi vállalatok által a belföldi vállalatra áthárított igazgatási és ellenőrzési költségeket.
Gátat kívánok vetni a külföldre kifizetett szabadalmi- és hasonló természetű díjak korlátlan összegben való elszámolása elé is, mert az e tekintetben szerzett tapasztalatok azt igazolják, hogy az ily címen kifizetett összegek jelentékeny része legtöbbször nem egyéb, mint a szabadalmat átengedő érdekeltség részére juttatott nyereségrészesedés.
A társulati adó alá tartozó vállalatok megadóztatásának egyik legnehezebb kérdése az értékpapírok, továbbá az anyagkészletek és áruleltárak árfolyamának, illetőleg értékének ingadozásából származó különbözetek adójogi kezelése. Ez a kérdés a társulati adó eddigi reformjai során ismételten szabályozás alá került, az eddigi megoldási módok egyike sem volt azonban olyan, amely a kérdést mind a kincstár, mind az érdekelt vállalatok szempontjából egyformán igazságosan, megnyugtató módon rendezte volna.
Az 1922:XXIV. tc. előtt érvényben volt rendelkezések szerint a kincstár azt az értékpapírt, amelynek tőzsdei árfolyama csökkent, a beszerzési áron értékelte és viszont nem fogadta el nyereségnek azt az értéktöbbletet, amellyel az értékpapír a piacon bírt és amelyet a vállalat a tőzsdei árfolyam alapján a kereskedelmi törvény rendelkezései szerint már könyveiben is elszámolt. Az 1922:XXIV. tc. ezt a gyakorlatot azzal az indokolással változtatta meg, hogy se állandó hullámzásnak adózás szempontjából való nyilvántartása nagy munkát és körültekintést igényel és sok esetben állandó vitára vezet. Az új és az 1927. évi 400/P. M. számú hivatalos összeállításban is fenntartott szabályozás lényege az volt, hogy a kincstár adózási szempontból egyfelől megengedi azt, hogy a vállalat azt az értékpapírt vagy árut, amelynek forgalmi értéke a beszerzési árnál alacsonyabb, a forgalmi áron értékelhesse, másfelől pedig nem kívánja az árak csökkentése következtében egyszer leértékelt, de értékükben újból emelkedett vagy új beszerzéseknél a beszerzési árnál magasabb értékkel bíró értékpapíroknak és áruknak a forgalmi áron való értékelését. Ez a gyakorlatban annyit jelent, hogy a vállalat a még nem realizált nyereségeket nem köteles kimutatni, de ugyanakkor joga van ahhoz, hogy a még nem realizált veszteséget elszámolhassa, mérlegszerű nyereségét azzal csökkenthesse.
Véleményem szerint az 1922:XXIV. törvénycikkel megelőzőleg érvényben volt rendelkezésekben több volt a következetesség, mint az azt követő törvényes szabályozásban, mert a kincstár érdekeinek védelmében egyfelől nem engedte meg a még nem realizált veszteségek elszámolását, de ugyanakkor az adózó vállalat érdekeinek védelmében nem kívánta a még nem realizált nyereségek kimutatását sem. Minthogy azonban ez a szabályozás ellentétben állott az 1875:XXXVII. tc. 28. §-ának azzal a rendelkezésével, hogy a leltár és mérleg összeállításánál a javak és követelések azzal az értékkel veendők számításba, amellyel azok a felvétel idejekor bírnak, a kérdés újabb szabályozásánál erre az alapra visszatérni nem volna célszerű, mert a vállalatok ily rendelkezés mellett arra kényszerülnének, hogy a mérlegvalódiság elvének meg nem felelő magasabb értékkel vegyék fel egyes vagyontárgyaikat.
A kérdés megoldását abban látom, hogy az értékpapírok, továbbá az anyag- és árukészletek értékelésének szabályait a kereskedelmi törvény előbb idézett rendelkezésével javasolom összhangba hozni. Ennek az összhangnak megvalósítása érdekében a szóbanlévő vagyontárgyak összhangba hozni. Ennek az összhangnak megvalósítása érdekében a szóbanlévő vagyontárgyak értékét adózási szempontból azok forgalmi árában javasolom megállapítani. Ez a rendelkezés továbbra is lehetővé teszi a vállalatok számára a mérlegszerű árfolyamok vagy árak csökkenése következtében mutatkozó nem realizált veszteségek adómentes elszámolását, de ugyanakkor biztosítja azt is, hogy az értékpapírok, valamint az áru- és anyagkészlet értékének bármily okból kifolyólag bekövetkezett emelkedése folytán mutatkozó különbözetek megadóztassanak. Ezzel a rendelkezéssel megszűnik az az eddigi kiváltságos helyzet, hogy a vállalat az értékelésben rejlő titkos tartalékait tetszés szerint és főképpen csak akkor használja fel, amikor az ránézve adózási szempontból a legkedvezőbb.
Az értékpapírok, valamint az áru- és anyagkészlet értékelésének a most vázoltaknak megfelelő szabályozása a vállalatokat abba a helyzetbe hozná, hogy az eddig érvényben lévő jogszabályok mellett adómentesen gyüjtött értékesítési tartalékaik, a javaslatban foglaltak alapján történő első adókivetés során egyszerre adóztatás alá kerülnének. Ez az adóztatás lényegében az eddig gyüjtött és adómentesnek elismert tartalékok tekintetében jogfosztást jelentene, amelyet a kérdéshez fűződő közhiteli érdekekre való tekintettel elkerülni kívánok. A javaslatba hozott új rendelkezésekkel kapcsolatosan oly jogszabályról is gondoskodtam tehát, amely a szóbanlevő vagyontárgyakkal kapcsolatban eddig gyüjtött értékelési tartalékok további adómentes kezelését biztosítja, azzal a megszorítással, hogy a mérlegbe ily módon teherként beállított értékkülönbözeti tartalék adómentesen kizárólag az illető vagyontárgyak értékének esetleges csökkenése következtében később előálló veszteségek fedezetére használható fel.
A javasolt új szabályozás mellett elvesztette létjogosultságát a korlátolt felelősségű társaságok által az 1930:V. tc. 57. §-a második bekezdésének 1. pontja alapján létesíthető árfolyamkülönbözeti tartalék adómentességét biztosító 1932:X. tc. 1. §-ának (2) bekezdése, éppen ezért ezt az adómentes tartalékot a javaslatba nem is vettem fel.
A biztosító magánvállalatok eddig is adómentesen kezelendő tartalékainak körét a szóbanlevő vállalatok állami felügyeletéről szóló 1923. évi 196/M. E. számú minisztériumi rendelet 10. §-ában említett árfolyamingadozási tartalékra is kiterjesztem.
Egyebekben a vállalatok adómentes tartalékolási lehetőségét általában az eddigi keretek között továbbra is fenntartani javasolom. Ki akarom zárni azonban annak lehetőségét, hogy az adómentesen létesített tartalékot a vállalat rendeltetésétől eltérő módon adómentesen felhasználhassa. Ennek elérése érdekében javasolom, hogy az eredeti céljától eltérően felhasznált tartalék - tekintet nélkül arra, hogy az illető év milyen eredménnyel zárult - a felhasználást követő évben s rendes adókulcs alkalmazásával külön megadóztassék.
A pénzügyminiszter a jelenleg érvényben levő rendelkezések szerint fontos közhiteli érdekekből megengedheti, hogy a vállalat meghatározott célra adómentes tartalékot létesíthessen. Amidőn ennek a diszkrecionális jognak további fenntartását javasolom, szükségesnek vélem, hogy a rendkívüli adómentes tartalékolási lehetőség a fontos közgazdasági érdekekből szükséges tartalékok létesítésének engedélyezésére is biztosíttassék, mert a gazdasági életben számos olyan eset fordul elő, amidőn a tartalék adómentes létesítését inkább közgazdasági, mint közhiteli érdekek kívánják.
A termeléspolitikai szempontokra figyelemmel oly rendelkezést is javaslatba hoztam, amely jogot ad arra, hogy megengedhessem a technika fejlődése következtében nagyobb teljesítő-képességű gépi berendezésekre és termelő eszközökre kicserélt régi gépek vagy termelő eszközök kiselejtezésével kapcsolatban a kiselejtezett vagyontárgyak értékének adómentes leírását vagy tartalékolását. Ez a rendelkezés - véleményem szerint - alkalmas lesz arra, hogy a vállalatokat termelésük fokozása és gazdaságosabbá tétele érdekében rendkívüli beruházásokra ösztönözze.
Az adóalaphoz hozzá nem számítható tételek körét bővíteni szándékozom s ennek kapcsán az értékesített termelvények arányában juttatott nyereség-visszatérítések adómentes kezelésének kedvezményét - a fogyasztási szövetkezetek vásárlási visszatérítésének eddig is meglevő kedvezményéhez hasonlóan - az értékesítő szövetkezetekre is kiterjeszteni javasolom. - Ezzel előmozdítani kívánom a falusi lakosság termelvényeinek értékesítését lebonyolító értékesítő szövetkezetek fejlődését. A joghasonlóság elve alapján mentesíteni javasolom a biztosító szövetkezetek által a tagok részére díjfizetéseik arányában juttatott visszatérítéseket is.
A további felesleges viták elkerülése céljából - az évek hosszú során át kialakult joggyakorlatnak megfelelően - az adóalap megállapításánál számításon kívül hagyni javasolom a vállalati tőkéből vagy tőketartalékból mérlegrendezésre felhasznált összegeket, mert az ily módon - rendesen a túlértékelt vagyontárgyak értékének leírására, lényegében tehát a mérlegvalódiság helyreállítására - felhasznált összegek nem az üzleti nyereséget csökkentik. Mentesíteni javasolom továbbá az állam, törvényhatóság vagy község (város) által juttatott támogatásokat, mert ezek nem tartoznak a rendes üzleti bevételek közé, hanem közérdekből a vállalat megerősödését segítik elő. Ezzel kapcsolatban lehetővé kívánom tenni azoknak az összegeknek adómentes kezelését is, amelyeket a részvényesek vagy a hitelezők a vállalat talpraállítása végett vagy mérlegrendezés céljából juttatnak a vállalatnak.
A tényleges üzleteredmény kinyomozása érdekében a számlázás módját és helyességét eddig csupán a családi részvénytársaságoknál kellett vizsgálni. Az e téren szerzett tapasztalatok arra kényszerítenek, hogy a számlaellenőrzést a részvénytársaság és részvényesei, a korlátolt felelősségű társaság és tagjai, a belföldi vállalat és a külföldi telep, a külföldi vállalat és a belföldi telep, az ugyanazon konszernbe tartozó vállalatok, végül az egymással kartellbe lépett vállalatok között létrejött adás-vételi jogügyletekkel kapcsolatban egymás részére átengedett vagyontárgyak vételárának felülvizsgálására is kiterjesszem, mert az egymással szoros vagyoni érdekeltségben levő vállalatok közül bármelyik vállalat üzletműködésének eredményét könnyen átviheti az adózás szempontjából kedvezőbb helyzetben levő - pl. adómentességet élvező - másik tagjára vagy a vele érdekeltségi viszonyban álló másik vállalatra azáltal, hogy a tőlük átvett anyag árát a forgalmi értéknél magasabb összeggel ismeri el. Viszont az alacsonyabb számlázás is alkalmas mód lehet a nyereség egy részének a rosszabb anyagi helyzetben levő érdekeltségi vállalathoz való áttolására, a részvényeseknek és a korlátolt felelősségű társaság tagjainak a nyereségből burkolt módon való részeltetésére.
A társulati adó rendes kulcsának a vállalat jövedelmezőségére alapított rétegesen emelkedő rendszerét változatlanul fenntartani javasolom. Az adóalapok szigorúbb kimunkálására tekintettel nem tartom ugyanis méltányosnak, hogy az egész nyereségnek a saját tőkéhez való viszonya szerint megállapítandó adókulcs alkalmaztassék, hanem az eddigi szabálynak fenntartását javasolom, amely szerint a nyereséget a javaslatban megállapított és a saját tőkéhez százalékosan igazodó rétegekre kell felbontani és az adót minden rétegre külön-külön kell kiszámítani.
A korlátolt felelősségű társaságok adóalapjainak kimunkálásával kapcsolatban javaslatba hozott rendelkezésekre tekintettel változatlanul vettem fel a szóbanlévő társaságokra az 1932. évi X. törvénycikkel megállapított 10%-os adókulcsot is.
Ugyancsak 10%-os adókulcs alkalmazandó a jelenlegi rendelkezések szerint azoknak az önsegélyző szövetkezeteknek, továbbá azoknak a termelési, beszerzési, értékesítési és fogyasztási szövetkezeteknek megadóztatásánál, amelyek üzletrészeik után 6%-nál nagyobb osztalékot alapszabályaik szerint nem fizetnek. Ezt a rendelkezést a törvényjavaslatban olyképpen javasolom megváltoztatni, hogy a 10%-os adókulcs - üzletkörére való tekintet nélkül - minden olyan szövetkezetre kiterjesztessék, amely alapszabályai szerint üzletrészei után 6%-nál nagyobb osztalékot nem fizet.
Változatlanul javasolom megállapítani az állami, törvényhatósági és községi (városi) vállalatoknak a nyereség szerint emelkedő 5-15%-os adókulcsát is.
Lényeges módosításokat hoztam javaslatba a nyereség hiányában is fizetendő legkisebb adó rendszerének további kiépítésére.
Adóköteles nyereség hiányában egyre nagyobb számban maradtak vállalatok adózatlanul, miért is a közteherviselésben való részvétel érdekében az ilyen vállalatok az 1932. év óta legalább a saját tőke 2 ezrelékét tartoznak társulati adó fejében fizetni. Ennél alacsonyabb kulcs alapján adóznak az öröklakásos házszövetkezetek, továbbá a közforgalmú vasutak, súlyosabb szabályok szerint adóznak a házrészvénytársaságok.
A legkisebb adóval való megadóztatással kapcsolatban szerzett tapasztalatok azonban azt bizonyítják, hogy aránytalanul nagyobb teher nehezedik azokra a vállalatokra, amelyek üzletük természete miatt nagyösszegű saját tőkével alakultak és üzleti forgalmuk a saját tőkéhez viszonyítva csekély, viszont a legkisebb adótétet nem megfelelő azokra a vállalatokra, amelyek kis tőkével is nagy forgalmat tudnak lebonyolítani, illetőleg amelyeknek üzleti forgalma sokszor a saját tőke többszörösét teszi. Ezért az ipari és kereskedelmi vállalatoknál a legkisebb adó kulcsát a jelenlegi 2 ezrelékről fokozatosan 1%-ig javasolom megállapítani. Az emelkedés mérve attól függ, hogy az adózó vállalat üzleti forgalma hányszorosát teszi ki a saját tőke összegének. A javaslat pénzügyi kihatását a következő példa teszi szemléltetővé. A jelenleg érvényben lévő szabályok szerint az olyan vállalat, amelynek a saját tőkéje 2.000,000 P, veszteséges üzletmenet mellett egyformán 4000 P legkisebb adót fizet 2.000,000 P vagy 20.000,000 P forgalom mellett is. A javaslatba hozott rendelkezés szerint a saját tőke egyszerese alatt maradó forgalom mellett 4000 P lesz a társulati adó, viszont ha pl. a forgalom a saját tőke nyolcszorosát is túlhaladja, ugyanez a vállalat legkisebb adó fejében már 20,000 P társulati adót fog fizetni.
A javasolt rendelkezések kevésbbé fogják érinteni az ipari vállalatokat, ellenben alkalmasak lesznek arra, hogy az áruházak, valamint a többfiókot fenntartó és ezek révén nagy forgalmat lebonyolító kereskedelmi vállalatok a jelenleginél nagyobb adóterhet viseljenek; ennek következtében az érdekeltek által már évek óta sürgetett külön „áruházi adó” nélkül is a kívánt nagyobb megterhelést keresztülvigyék. Ezt a fokozottabb megterhelést nem kívánom alkalmazni az alapszabályaik értelmében 6%-nál nagyobb osztalékot nem fizető szövetkezetekkel szemben.
Mióta a részvénytársasági formában működő házvagyonok adóztatási szabályai megszigoríttattak, a jövedelem- és vagyonadó terhe alól menekülni akaró tőke egyre sűrűbben rejtőzik el a korlátolt felelősségű társasági forma mögé. Az egyenlő elbánás elvének megfelelően a házrészvénytársaságok legkisebb adójának megállapítására vonatkozó szabályokat a hasonló üzletkörű korlátolt felelősségű társaságokra, továbbá a hazánkban honossággal nem bíró, de külföldi vállalat telepeként itt működő részvényekre alakult betéti társaságokra is kiterjeszteni javasolom. Ugyanilyen módon kívánom megadóztatni a mező- és erdőgazdasági ingatlanokon őstermeléssel foglalkozó vállalatokat is.
A biztosító vállalatok legkisebb társulati adójának arányosabb megállapítását szolgálja az a rendelkezés, hogy a legkisebb adót a díjbevételek alapján kell megállapítani. Ez az elv egyébként nem új a társulati adó rendszerében, mert az 1922:XXIV. tc. 22. §-a a biztosító társaságoknál ugyanezt vette a kivetés alapjául.
A legkisebb adó rendszerének teljes kiépítését segíti elő a legkisebb adónak összegszerűleg való megállapítása is. Az erre vonatkozó javaslat szoros összefüggésben áll a mérlegvalódiság helyreállításáról szóló 1925. évi 7000 P. M. rendeletnek azzal az intézkedésével, amely az újonnan alakuló részvénytársaságok részvénytőkéinek legkisebb összegét 150,000 P-ben, illetőleg a helyi jellegű vállalatokét 100,000 P-ben állapította meg. A javasolt rendelkezések megszüntetik azt a különbséget, amely a legkisebb adó kivetése során a régi és az új vállalatok között fennáll és meg fogják akadályozni azt is, hogy az utóbbi időben elszaporodott korlátolt felelősségű társaságok esetleg évi 20 P fizetésével eleget tehessenek társulati adófizetési kötelezettségüknek.
A tervezett társulati vagyonadó nagy vonásokban hasonlít a természetes személyek terhére kivethető vagyonadóhoz és bevezetése nem új gondolat, arra a külföldi adórendszerekben is van példa. Hogy az utóbbi években mégsem került sor a társulati vagyonadó bevezetésére, annak kizárólag az volt az oka, hogy a vállalatok a mezőgazdaság megsegítésére szolgáló alap javára már vagyonadó jellegű szolgáltatást fizettek. Az ingóvagyon fokozottabb megadóztatását elvként valló kormányprogramm mellett elérkezettnek látom az időt arra, hogy az eddigi, ideiglenes jellegű közszolgáltatás megszüntetésével egyidejűleg az állandó jellegű társulati vagyonadó életbeléptetését javasoljam. A szóbanlevő adóval kapcsolatban lényegében újabb teher nem hárul a vállalatokra, sőt azok a rendelkezések, amelyek a kétszeres adóztatás elkerülése céljából az adóalapul szolgáló saját tőkéből bizonyos levonásokat lehetővé tettek, az adó igazságosabb megállapítását eredményezik.
A társulati adó kivetési eljárásának jelenlegi rendjén a törvényjavaslatban nem változtattam. Ezzel kapcsolatban az eddigi rendelkezéseket csak annyiban módosítottam, amennyiben azt a társulati vagyonadóra vonatkozó rendelkezések szükségessé tették.
A jogorvoslati eljárásban az eddigi rendelkezésekkel szemben lényeges módosítást jelent az a javaslatom, hogy bizonyos pontosan meghatározott kérdések felett végső fokon ne a közigazgatási bíróság, hanem az ebből a célból összeállítandó döntőbizottság határozzon. Az adóköteles nyereség megállapításánál számításba veendő reprezentációs kiadások, a nyugdíj- és segélyalapok javadalmazásai, a külföldi igazgatási és ellenőrzési költségek, a szabadalmi díjak s főként a nyereségjuttatásnak minősített kamatok és jutalékok, végül a számlázások felülvizsgálata során eszközölt árkiigazítások azok a kérdések, amelyekkel kapcsolatban célszerűbbnek látszik a gazdasági életet gyakorlatilag is alaposan ismerő szaktekintélyekből összeállított bizottság ítélkezése, mint a közigazgatási bíróság előtti és csak szakértők meghallgatásával lefolytatható eljárás. Ahhoz ugyanis, hogy az említett kérdésekkel kapcsolatban felmerült viták megnyugtatható módon elbírálhatók legyenek, nem elegendő az idevonatkozó jogszabályok ismerete, hanem szükséges az is, hogy azok, akik ezekben a kérdésekben végső fokon döntenek, az általános elvet tartalmazó szabályok gyakorlati alkalmazásánál a gazdasági és hitelélet alapos ismerete mellett maguknak az érdekelt vállalatoknak viszonyait, gazdasági kapcsolatait, tőkeszükségletét is ismerjék.
Annak hangsúlyozása mellett, hogy a legnagyobb elismeréssel adózom a közigazgatási bíróság működésével szemben, az a meggyőződésem, hogy a gazdasági élet előbb érintett területeit alaposan ismerő személyekből összeállítandó döntőbizottság az adóztatás során felmerülő ily ténykérdések eldöntésére alkalmasabb, mint a közigazgatási bíróság, amely ítéleteinek a meghozatalánál a szóbanlévő kérdésekben szakértők véleményére kénytelen támaszkodni. Nem hagyhatom figyelmen kívül azt sem, hogy ezekben e kérdésekben felmerült viták gyors elintézése egyaránt fontos érdeke mind a kincstárnak, mind az adózó vállalatnak. Ezt a gyors elintézést a döntőbizottság működése biztosítani fogja, mert az eléje tartozó kérdésekben a folyó kivetések ellen előterjesztett fellebbezéseket e bizottság még az adóév folyamán el tudja bírálni.
A javaslat szigorú büntető rendelkezéseket tartalmaz. Ezek az intézkedések - a kincstár érdekeinek védelme mellett - a lelkiismeretes bevallást tevő vállalatok érdekeit is szolgálják, mert éppen azok érdekében kívánatos a lelkiismeretlen és a közérdek iránt értéketlen vállalatokkal szemben a megtorló rendszabályok szigorítása.
A büntető rendelkezések megszigorítását két irányban tervezem: egyfelől a mulasztások és szabálytalanságok alapján járó pénzbírságok mérvét emelni szándékozom, másfelől pedig a vállalatok minden cselekményét, amely a javaslatban szabályozott adók megrövidítésére irányul, adócsalásnak kívánom minősíttetni és ennek megfelelően megtoroltatni. Nem indokolt ugyanis a társulati adó megrövidítésére irányuló cselekményeknek jövedéki kihágássá való minősítése akkor, amidőn a házadó és a kereseti adó megrövidítésére irányuló mindennemű szándékos cselekmény adócsalásként bírálandó el. Ha a ház- és kereseti adóalanyoknál - akik között nagy számmal vannak a törvényes rendelkezésekben kevés jártassággal bíró kisemberek - indokolt az adómegrövidítésekre irányuló cselekmények szigorú elbírálása, annál inkább indokolt ez a társulati adó alá tartozó vállalatoknál, amelyeknek ügyeit különféle társasági szervek intézik s amelyeknek legtöbbször módjukban áll az adóbevallások elkészítésénél jogi tanácsadó segítségét is igénybe venni.
A törvényjavaslat készítésénél - amint ezt már hangsúlyoztam - elsősorban azt tartottam szem előtt, hogy a társulati adó alá tartozó vállalatokban testet öltött tőke gazdasági erejéhez mérten arányosabban vegye ki a részét azokból az áldozatokból, amelyekre állami létünk fenntartása és biztosítása érdekében ma nagyobb szükségünk van, mint valaha. E mellett a szempont mellett azonban nem hagytam figyelmen kívül azt sem, hogy a társulati adó alá tartozó vállalatok jelentékeny része közgazdasági életünknek fontos tényezője és így azok megerősödése a pénzügyi politika szempontjából is kívánatos. A javaslatba hozott súlyosabb természetű rendelkezések ennek a megerősödésnek nem állanak útjában, mert főként azokat a vállalatokat érintik, amelyek működésükben figyelmen kívül hagyják azt, hogy a tőke a nemzeti célok megvalósításának is fontos eszköze.
A társulati vagyonadó fizetésére kötelezettek köre szűkebb a társulati adó fizetésére kötelezett adóalanyok körénél, mert nem volna indokolt, hogy a szövetkezetek, a közforgalmi vasutak, a hajózási vállalatok és az állami vállalatok, amelyek a mezőgazdaság megsegítésére szolgáló alapot megillető hozzájárulás terhe alól mentesek voltak, ezzel az adóval megterheltessenek.
Az eddigi szövegezéssel szemben a törvényhatósági és községi vállalatok közül kihagytam a közkórházakat, mert ezek természetüknél fogva nem vállalatok, s eddig is helytelen volt ezeket a közintézményeket, amelyek természetüknél és rendeltetésüknél fogva nem tartozhatnak az 1. § (1) bekezdésének 2. pontjában említett adóalanyok csoportjába, a vállalatok között szerepeltetni.
Azt az eddigi rendelkezést, hogy felszámolás vagy csőd alatt álló vállalatoknál az adókivetés szünetel, elvileg továbbra is fenntartani javasolom. A tapasztalat szerint azonban egyes felszámoló vállalatok éveken keresztül tovább folytatják rendes üzleti működésüket és ez alatt az idő alatt adót nem fizetnek, a javaslatban foglalt új rendelkezéssel a felszámolás adómentes időtartamát korlátozni kívánom.
A társulati adó alanyainál rá kívánok térni már az 1909:VIII. tc. által is megvalósítani szándékolt arra az elvre, hogy minden év eredménye az előző évtől függetlenül önmagában szolgáltatja az adóalapot. A jövőben tehát az előző évről áthozott minden mérlegszerű veszteséget hozzáadandónak minősítek a nyereséghez. Ezzel a javaslatommal meg kívánom szüntetni a társulatoknak azt a kivételes kedvezményét, amelyet sem az általános kereseti adó, sem a jövedelemadó alanyai nem élveznek.
A régebbi évekből származó veszteségek áthozatalának tilalmával összhangban meg kívánom szüntetni azt a gyakorlatot, amely szerint a részvénytársaságok alapításuk első öt évében számolhatják el adómentesen az alapítással felmerült költségeket. A jövőben - a többi vállalatokhoz hasonlóan - a részvénytársaságok is csak az alapítás évében számolhatják el adómentesen a felmerült ily természetű költségeket. Ugyanennek az elvnek alapján javasolom a nyereséghez hozzászámítani a biztosító magánvállalat által a biztosítási üzlet szerzésének évét követő évben leírt szerzési költségeket is.
A gyakorlati tapasztalatok késztetnek arra, hogy a részvénytársaságnak korlátolt felelősségű társasággá való átalakulásával kapcsolatban a mérlegszerű nyereséghez hozzáadandónak, illetve a veszteségből levonandónak minősítsem azt az értéktöbbletet, amely a vagyontárgyak értékének a korlátolt felelősségű társaság megnyitó mérlegében történt felemelése következtében jelentkezik. A jelenleg érvényben lévő rendelkezések ugyanis módot nyujtanak arra, hogy az átalakuló részvénytársaság az átalakulás alkalmával meglevő értékelési tartalékait adómentesen elővezethesse, márpedig az átalakulásnak nem lehet az a célja, hogy a vállalat a törvényesen követelhető adótehertől szabaduljon.
A vállalatok életében el nem kerülhető közművelődési, közoktatási, közjótékonysági adományokat, az állam, a törvényhatóság és a község (város) által kezelt közcélú alapokra adott juttatásokat, valamint az üzleti életben szokásos újévi és hasonló ajándékokat elfogadom üzleti költségnek, azonban nem engedhetők meg a kötelezettség nélküli szolgáltatások keretében a részvényesek vagy a társasági tagok javára nyiltan vagy burkoltan elszámolt - vagy el nem számolt - nyereségjuttatások.
A jogszabályokba ütköző cselekmények és mulasztások miatt folyamatba tett eljárás eredményeként fizetett pénzbüntetések és bírságok, valamint az ezekkel kapcsolatban felmerült eljárási költségek nem minősíthetők szoros értelemben vett üzleti kiadásnak, éppen ezért az ily címeken elszámolt összegek adó alá vonását javasolom, mert ezzel megszűnik az a ferde helyzet, hogy a vállalat jogellenes cselekményei miatt kirótt bírság egy részét - annak veszteségként történt elszámolása miatt - az államkincstár viselje.
A vállalati tőke gyarapítására, a leltári vagyon pótlásának nem minősíthető új beszerzésekre, a földadó alá tartozó ingatlanok értékének leírására, az adómentesen nem létesíthető tartalékokra, az alapítók részére nyujtott előnyökre, a vállalati tőke visszafizetésére vagy kölcsönök törlesztésére, a vállalati tőkék után felszámított kamatokra, a reprezentációs kiadásokra, az adómentes jövedelmekkel kapcsolatos aránylagos kiadásokra fordított összegeknek a mérlegszerű nyereséghez való hozzáadására vonatkozó jogszabályokkal kapcsolatos rendelkezéseket ott és annyiban javasolom módosítani, amennyiben azt a kialakult joggyakorlat szükségessé teszi.
Az üzemet nem terhelő illetékek mellett - amelyek eddig is hozzáadandók voltak a mérlegszerű nyereséghez - azért tartottam szükségesnek az üzemet nem terhelő adókat is felvenni, mert az alkalmazottak külön adójának, - ideértve a tantiemekkel kapcsolatos külön adót is - valamint a jövedelemadó rendkívüli pótlékának a vállalat által való átvállalását, illetőleg annak adómentes elszámolását külön jogszabályok kifejezetten tiltják. Az alkalmazottak kereseti adóját, valamint az alkalmazottaknak a vállalattól élvezett járandóságaival kapcsolatos jövedelemadót, amelyeket a vállalat akár szerződés alapján, akár önként az alkalmazottak helyett magára vállal, természetesen továbbra is az üzletet, illetőleg üzemet terhelő adónak kívánom tekinteni.
Az adó vagyonadó jellegére való tekintettel az volna a leghelyesebb, ha az adókivetés alapjául a vagyonadóra vonatkozó törvényes rendelkezések szerint számításba vett társasági vagyon forgalmi értéke szolgálna. Minthogy azonban a kérdésnek ily módon való megoldása nagy nehézségekbe ütköznék, mert a vállalati vagyont a mérlegektől függetlenül évről-évre újból kellene értékelni, célszerűnek tartottam - a mezőgazdaság megsegítésére szolgáló alapot illető vagyonadó jellegű szolgáltatás mintájára - a vállalati saját tőkét az adó alapjául venni.
A saját tőkének a bírói gyakorlat alapján kialakult fogalmát általában az eddigi keretek között tartottam fenn. A következetesség elve alapján azonban kihagytam a saját tőke fogalmi köréből a biztosító vállalatok kárbiztosítási tartalékát, mert ez a tartalék - helyesebben díjátvitel - lényegében a következő évre átnyúló biztosításokból eredő kötelezettségek fedezetéül szolgál. Amint az életbiztosítási díjtartalék nem valódi tartalék, ugyanúgy a kárbiztosítási tartalék sem saját tőkéje a vállalatnak.
A minimális társulati adóra, valamint a társulati vagyonadóra vonatkozó rendelkezések szükségessé tették, hogy az adó kiszámítása szempontjából a saját tőke ne az adóalapul szolgáló mérleget megelőző év mérlegében mutatkozó nagyságában, hanem az adókivetés alapjául szolgáló év mérlegében szereplő összeggel vétessék számításba.
A kétszeres adóztatás elhárítása érdekében méltányosnak tartottam, hogy a saját tőke bizonyos helyesbítésekkel szolgáljon az adó alapjául. Ennek a célnak elérése érdekében a mérlegben kimutatott veszteségnek, az ugyancsak társulati vagyonadó fizetésére kötelezett más vállalat részvényeiben fekvő vagyon arányos értékének és végül a külföldi leányvállalati részvények, valamint a külföldön levő telepek tiszta értékének az adó alapjául szolgáló saját tőkéből való levonását hoztam javaslatba.
A beruházási hozzájárulás kivetésénél is alkalmazott elvek szerint kívánom a társulati vagyonadó alapját megállapítani a törvényhatósági és községi vállalatokra, a házrészvénytársaságokra, a mező- és erdőgazdasági vállalatokra, a korlátolt felelősségű társaságokra és a részvényekre alakult betéti társaságokra nézve. Ennek megfelelően a törvényhatósági és községi (városi) vállalatoknál az adó alapja a mérleg szerint mutatkozó tisztavagyon, az előbb említett családi jellegű vállalatoknál pedig a vagyonadóra vonatkozó rendelkezések szerint kiszámított tisztavagyon.
