1940. évi X. törvénycikk indokolása

a magyar kir. külképviseleti hatóságok okiratkiállítási és okirathitelesítési hatáskörével kapcsolatos egyes kérdésekről * 

Általános indokolás

Egyes nemzetközi egyezmények külképviseleti hatóságainkat kifejezetten feljogosítják a másik szerződő államban okiratok szerkesztésére és hitelesítésére. Ez a jog egyébként, nemzetközi szokás alapján, egyezmény nélkül is általános gyakorlatban van, nincsen azonban olyan magyar törvény, amely e jog gyakorlását a hatáskör tekintetében általánosan szabályozná és biztosítaná a külképviseleti hatóságaink részéről kiállított és hitelesített közokiratok belföldi elismerését és joghatályát.

Úgy jogbiztonsági, mint alkotmányjogi szempontból kívánatos, hogy külképviseleti hatóságainknak, mégpedig úgy a hivatásos külképviseleti hatóságainknak, mint a magyar kir. tiszteletbeli konzulátusoknak ez a hatásköre mielőbb törvényben nyerjen részletes szabályozást, mert nem kielégítők törvényeinknek egyes elszórt rendelkezései, például a polgári perrendtartásról szóló 1911:I. tc. (Pp.) 335. §-ának 3. bekezdése, amely a követségek és a konzulátusok által hitelesített közokiratokról szól. A jogbiztonság szempontjából különösen akkor szükséges külképviseleti hatóságainkat a közokiratok kiállításának és okiratok hitelesítésének jogkörével felruházni, amikor valamely államban a közjegyzői intézmény ismeretlen s az ott lakó magyar állampolgárok vagy külföldiek valamely magyarországi hatóság előtt használat céljából oly jogügyletről vagy jognyilatkozatról kívánnak közokiratot kiállítani, amelynél a közokiratbafoglalás a magyar jogszabályok értelmében az illető jogügylet vagy jognyilatkozat érvényességének feltétele.

Ezen a hiányon kíván ez a törvényjavaslat segíteni, amely az okiratok kiállítása és hitelesítése körüli tennivalók tekintetében külképviseleti hatóságaink hatáskörét, a magyar kir. tiszteletbeli konzulátusok szempontjából szükséges megszorításoktól eltekintve, azonosítja a kir. közjegyzők hatáskörével s ezzel kiküszöböli azokat a nehézségeket, melyek a gyakorlatban eddig sok kétségre adtak okot.

Külképviseleti hatóságainknak a törvényjavaslatban szabályozott hatásköre az általános nemzetközi elvekhez és az eddig követett gyakorlathoz igazodik.

A törvényjavaslat nem érinti a diplomáciai vagy konzuli hitelesítésre vonatkozó azokat rendelkezéseket, amelyek a Pp. 335. §-ának 3. bekezdésében, a telekkönyvi rendtartás 82. §-ának e) pontjában és a törvénykezés egyszerűsítéséről szóló 1930:XXXIV. tc. (Te.) 54. §-ában foglaltatnak.

Részletes indokolás

Az 1. §-hoz

A törvényjavaslat külön kiemeli, hogy a m. kir. külképviseleti hatóságok végintézkedésről és a házasulóknak a gyermekek vallására nézve kötött megegyezéséről is kiállíthatnak közokiratot. Ennek kiemeléséré az említett jogügyletek sajátos természeténél és nagy jelentőségénél fogva, minden félreértés elhárítása céljából van szükség. A gyermekek vallására nézve kötött megegyezés kiemelése ezenkívül szükséges azért is, mert a külföldön élő magyar állampolgárok születendő gyermekeik vallására nézve az 1894:XXXII. tc. 1. §-ának rendelkezése miatt eddig külföldön megegyezést nem köthettek. A jelen törvényjavaslat tehát ezen a helyzeten is változtatni akar.

Az 1. §-ban megállapított hatáskör gyakorlásából azonban a magyar kir. tiszteletbeli konzulátusokat ki kellett zárni. A tiszteletbeli konzulok ugyanis rendszerint nem rendelkeznek azokkal a jogi ismeretekkel, amelyek közokiratok kiállításánál nélkülözhetetlenek. Nem lehet ezzel a jogkörrel felruházni azokat a tiszteletbeli konzulátusokat sem, amelyeknél hivatásos tisztviselő van alkalmazva, mert az okiratforgalom biztonságához fűződő érdekek nem tűrhetnek meg ilyen, külsőleg nehezen ellenőrizhető megkülönböztetéseket. A tiszteletbeli konzulátusok a közokiratok kiállításának jogával jelenleg sincsenek felruházva.

A 2. §-hoz

Külföldiek, jognyilatkozatáról vagy külföldiek között létrejött jogügyletekről külképviseleti hatóságaik csak akkor állíthatnak ki okiratokat, ha az irányadó nemzetközi egyezmények vagy a külképviseleti hatóság hivatali területén hatályban levő nemzeti jogszabályok ezt lehetővé teszik. Ezért a törvényjavaslat külföldi állampolgároknak (jogi személyeknek) jognyilatkozatáról vagy egymással kötött jogügyletéről okirat kiállítására csak a m. kir. külügyminisztertől kapott felhatalmazás korlátain belül jogosítja fel a szóbanforgó külképviseleti hatóságokat.

A 4. §-hoz

A törvényjavaslat 4. §-a lehetővé teszi azt is, hogy olyan esetben, amikor a magyar jogszabályok értelmében a bizonyítás csak közjegyzői okirattal történhetik, vagy pedig az ügyletnek vagy jognyilatkozatnak közjegyzői okiratba foglalása az ügylet vagy jognyilatkozat érvényességének feltétele (1886:VII. tc. 21-23. §), az érdekeltek a magyar hatóság előtt megfelelő közokiratot mutathassanak fel, aminek különösen akkor van nagy jelentősége, ha az okirat kiállításának helyén a közjegyzői intézmény ismeretlen.

Az 5. §-hoz

Az a rendelkezés, amely feljogosítja a külképviseleti hatóságainkat arra, hogy a hivatali területükön működő külföldi hatóságtól vagy hatósági személytől származó okiratot vagy a rajtalevő aláírást, úgyszintén a külföldön kiállított magánokiratokon levő névaláírást vagy kézjegyet hitelesíthessék, azért szükséges, mert egyes jogszabályaink megkívánják a külföldi okiratok diplomáciai vagy konzuli hitelesítését (Pp. 335. § 3. bekezdés, telekkönyvi rendtartás 82. § e) pont, Te. 54. §).

A 7. §-hoz

Az a kérdés, hogy a magyar érdekeket ellátó külföldi külképviseleti hatóságot milyen hatáskör illeti, általános elvi érvénnyel eddig Magyarországon eldöntve nincs. A világháború folyamán, amikor az ellenséges hadviselő felek állampolgáraiknak védelmét a semleges államot külképviseleti hatóságainak igénybevételével látták el, a gyakorlat hajlott olyan felfogás felé, hogy a megbízásból eljáró ezeket az idegen külképviseleti hatóságokat ugyanolyan hatáskör illeti, mintha a védelmük alá helyezett külföldi állampolgárok hazai konzuli (külképviseleti) hatóságai volnának.

Ez a kérdés anyakönyvi kivonatok hitelesítése körül merült fel, amely körben az akkori magyar kormány a kiterjesztő felfogás mellett foglalt állást. Eddig nemzetközi viszonylatban sem merültek fel nehézségek a megbízásból eljáró külképviseleti hatóságok hatáskörének ilyen értelmezésével szemben.

Ez a kérdés fokozott mértékben fontos azoknál a kisebb és szegényebb államoknál, amelyeknek nincsen módjukban minden idegen államban konzuli hivatalokat szervezni, hanem kénytelenek állampolgáraik védelmét valamely barátságos állam külképviseleti hatóságára bízni. Ebből az okból Magyarország érdeke az, hogy az ilymódon megbízásból eljáró külképviseleti hatóságok jogkörét a törvényjavaslatban foglalt terjedelemben elismerje és iparkodjék elismertetni.

Annyira természetesen nem mehet a magyar kormány, hogy a megbízott külképviseleti hatóság jogkörét ugyanabban a jogkörben iparkodjék elismertetni, mint amely a hivatásos magyar kir. külképviseleti hatóságokat illeti meg, mert a megbízott külképviseleti hatóságtól a magyar jognak ehhez szükséges ismerete nem kívánható.


  Vissza az oldal tetejére