1940. évi XV. törvénycikk indokolása

a legkisebb gazdasági munkabérek megállapításáról * 

Általános indokolás

A legkisebb munkabérek hivatalos megállapításának kívánalma bármennyire időszerű most, mégis már négy évtizeddel előbb felvetődött a magyar törvényhozás előtt. A munkaadók és mezőgazdasági munkások közötti jogviszonyok szabályozásáról szóló 1898:II tc. miniszteri indokolása szerint abban az időben is „felmerült az az óhaj, hogy a mezőgazdasági s különösen az aratási munkabérek minimuma s maximuma a törvényhozás által az egész országra vonatkozólag vidékenkint közvetlenül megállapíttassék, vagy valamely, a feleken felül álló közhatóság e munkabérek szabályozására a törvényhozás által feljogosíttassék.” A századforduló törvényhozója azonban távol állt attól, hogy a közhatalomnak a munkabérek alakulásába befolyást engedjen. Az akkori közfelfogás helyeselt az idézett miniszteri indokolásnak abban, hogy a bérminimálásra vonatkozó „óhaj megvalósítása teljes ellentétben áll a munkabérképződés természetes és súlyos közgazdasági következmények nélkül meg nem másítható törvényeivel.”

A háborús gazdálkodás a közgazdasági és szociálpolitikai gondolkodás számára új távlatokat nyitott. A kényszerűség megtanított arra, hogy mind az áru-, mind a munkapiacot nemcsak lehet és szabad, de kell is szabályozni a gyengébb védelme, vagy a közjó érdekében. Amikor azután a pénzromlás viharos idejében a mezőgazdasági munkás keresete és megélhetése a szolgálati szerződési elvének tágkörű érvényesülése mellett veszélybe jutott, a törvényhozó megragadta a hivatalos munkabérmegállapítás eszközét és törvénybe iktatta a mezőgazdasági munkások munkaereje jogosulatlan kihasználásának meggátlásáról szóló 1923:XXV. törvénycikket, amely a napszám és szakmánybérek tekintetében lehetővé teszi azok legkisebb mértékének megállapítását.

Az 1923:XXV. törvénycikkel megvalósított munkabérmegállapítást csak átmeneti rendszabálynak szánták.

Az átmeneti jelleg mellett az 1923:XXV. törvénycikkre nézve a kezdő lépés óvatossága is jellemző. Csupán a napszám- és szakmánybérek legkisebb mértékét lehet megállapítani. A megállapításnak csak akkor van helye, ha azt a földmívelésügyi miniszter, még pedig lehetőleg az illetékes mezőgazdasági kamara véleményének meghallgatása után külön elrendelte. Sokáig nem is volt számottevő a munkabérmegállapító bizottságok által hozott határozatok száma, s a legkisebb munkabéreket megállapító határozatok statisztikája csak az utóbbi években mutat emelkedő irányzatot.

Az 1923:XXV. tc. hatálybalépését követő másfél évtized alatt gazdasági életünk ismét nagy átalakuláson ment keresztül, s ennek az átalakulásnak a folyamán a közhatalom beavatkozása a gazdasági élet minden síkján, mindnagyobb méreteket öltött. Habár a fejlődés további irányát előre meg nem állapíthatjuk, kétségtelen annyi, hogy a közhatalmi beavatkozás nyomán járó szabályozások és kényszerintézkedések olyan újabb gazdasági és társadalmi berendezést kezdenek kiépíteni, amely nem csupán válságjellegű. Nem csupán szükséges rossz, amit a körülmények kényszerítő erejének hatása alatt egyelőre tűrnünk kell, de ami mielőbb ismét helyet kell, hogy engedjen a kereslet és kínálat szabad érvényesülésének.

A viszonyok ilyen alakulása mellett elérkezett az ideje annak, hogy a törvényhozás a mezőgazdasági munkabérmegállapításnak az 1923:XXV. tc. által létesített átmeneti intézményét revízió tárgyává tegye s a kor követelményeinek megfelelően megalkossa a mezőgazdasági legkisebb munkabérek megállapításának állandóbb jellegű szabályait. Helytelen lenne ugyanis, ha a gazdasági élet különböző piacainak szabályozásából egyedül csak a mezőgazdasági munkapiacot hagynánk ki, s egyedül csak ott engednénk szabad teret a gazdasági erők ú. n. szabad játékának. Helytelen lenne ez annál inkább, mert éppen a munkapiac tekintetében a tapasztalat már igen, régen megtanított arra, hogy szabad alku mellett a munkavállaló helyzete szükségszerűen és lényegesen hátrányosabb, mint a munkaadóé. A szabad alku tehát nem képes a munkavállalók, s így a gazdasági munkavállalók részére megfelelő bérszínvonalat és megélhetést biztosítani, amire pedig a magyarság népi erőinek megóvása és gyarapítása érdekében elengedhetetlenül szükség van.

A revízió mellett szól az is, hogy időközben előbb a 6660/1935. M. E. rendelet, majd pedig a munkaviszony egyes kérdéseinek szabályozásáról szóló 1937:XXI. tc. az ipari, kereskedelmi és egyéb üzemekben a legkisebb munkabérek hivatalos megállapításának széles jogalapját szintén megteremti.

A külföldi mezőgazdasági munkajog szintén abban az irányban halad, hogy a mezőgazdasági munkabérek, ha nem is mindig hatósági megállapítással, de egyéb megfelelő módon, mint például munkaszabályszerződésekkel (kollektív munkaszerződésekkel) minimáltassanak.

Javaslatom az 1923:XXV. törvénycikkel szemben főként az alábbi pontokban jelent haladást:

1. A munkabérmegállapítás intézményének állandósítása. Amíg az 1923:XXV. tc. - mint már említettem - csupán átmenetileg kívánta lehetővé tenni a mezőgazdasági munkabérek legkisebb mértékének megállapítását, addig javaslatom állandóbb jellegű rendelkezések alkotását célozza.

2. A bérmegállapítás kiterjesztése. Az 1923:XXV. tc. szerint csak a napszám- és szakmánybérek megállapításának van helye. Ezzel szemben, javaslatom szerint, a bérmegállapítás kiterjedhet bármely gazdasági munkavállalónak fizetett bármilyen természetű munkabérre és járandóságra, így különösen a cselédbérre és részesbérre is. A gazdatisztekre vonatkozó kivételnek csak az az indoka, hogy a gazdatiszti illetmények megállapítására a tervezett munkabérmegállapító bizottságok nem alkalmasak.

3. A bérmegállapítás megkönnyítése. Jelenleg a munkabérmegállapításnak csak ott és csak akkor van helye, ahol és amikor azt a földmívelésügyi miniszter elrendelte. A mezőgazdásági kamara előzetes meghallgatását maga a törvény kívánatosnak mondja ki. A földmívelésügyi miniszter ezenfelül természetesen a közigazgatási hatóságot és a gazdasági felügyelőséget is kénytelen megkérdezni a bérmegállapítás törvényes előfeltételeinek fennállásáról. Ez az eljárás ennélfogva hosszadalmas és a munkabérek megállapítása gyakran megkésve történik. Javaslatom mindenekelőtt kötelezővé teszi, hogy a munkabérmegállapító bizottság minden év januárjában összeüljön és határozatot hozzon. Ezenfelül a kezdeményezés jogát nemcsak földmívelésügyi miniszter számára biztosítja, hanem számos más fórumnak és a mezőgazdasági bizottságokon keresztül az érdekelteknek is. Legalább három munkabérmegállapító bizottsági tag kívánságára az elnök bármikor köteles a bizottságot összehívni, s megteheti ezt saját elhatározásából is.

4. A munkabérmegállapító bizottságok irányítása. A hatályos törvény a munkabérmegállapító bizottságokat minden irányítás nélkül teljesen magukra hagyta. Ennek következtében jelenleg az egyes munkabérmegállapító bizottságok határozatai nem csupán olyan eltéréseket mutatnak fel, amelyek a helyi viszonyok különbözőségében találják indokukat, hanem amelyek esetlegesek és szinte ötletszerűek. Tisztában vagyok azzal, hogy merev országos irányelvekkel elsenyvesztenénk az egyes bizottságok működését. Igen sok esetben sérelmeket is okozhatnánk a méltánylást érdemlő különleges helyi igényekkel szemben. Javaslatom tehát csupán annak lehetőségét óhajtja megteremteni, hogy egy országos munkabérmegállapító bizottság a földmívelésügyi miniszter jóváhagyásával az indoktalan kilengéseket kötelező irányelvekkel kiküszöbölje s ugyanakkor megállapítson olyan színvonalat, amelyen túl szociális szempontból az ország egy részében sem engedhető meg a bérek alászállása. Ugyanez az országos munkabérmegállapító bizottság bírálná el az alsófokú bizottságok határozatai ellen beadott előterjesztéseket, továbbá pótolná az alsófokú bizottság működését akkor, ha az feladatának indokolatlanul nem tesz eleget.

5. Vármegyei munkabérmegállapító bizottság szervezése. Az 1923:XXV. tc. szerint a munkabérmegállapító bizottságokat járásonkint, illetőleg városonkint kell megszervezni. Javaslatom járási és megyei városi bizottságok szervezését teljesen elejti: vármegyei bizottságokat kíván létesíteni, amelyek illetékesek a vármegyei határon belül eső törvényhatósági jogú városra is, hacsak a helyi viszonyokra tekintettel a földmívelésügyi miniszter külön törvényhatósági jogú városi bizottság szervezését el nem rendeli. E megoldás előnyei könnyen beláthatók. Életképes munkabérmegállapító bizottságokat sokkal könnyebb vármegyénkint létesíteni, mint járásonkint. Kétségtelen, hogy akadtak szép számmal járási munkabérmegállapító bizottságok, amelyek kifogástalan és dícséretreméltó működést fejtettek ki. Viszont sokhelyütt még megalakítani is nehéz volt a járási munkabérmegállapító bizottságot, mert hiszen nem igen működött maga a járási mezőgazdasági bizottság, amely az előbbinek a tagjait adja. A vármegyei bizottság hatásos működésének biztosítéka, hogy az ügyviteli és előadói tennivalók ellátására kellő személyzet állítható rendelkezésre. Járási bizottságoknál ez egyelőre még megvalósíthatatlan lenne. A vármegyei bizottságok kívánatos irányítása is könnyebben valósítható meg, mint a járásiaké. Végül vármegyei bizottságok rendszeresítése nem zárja ki a vármegyén belül eltérő gazdasági és munkaviszonyok honorálását, amit a járási bizottságok előnyeként szoktak felhozni. Ellenkezőleg javaslatom külön kiemeli, hogy a vármegyei bizottság a munkabéreket területileg eltérően is megállapíthatja. Módot nyujt továbbá a járási különleges kívánalmak figyelembevételére is, amidőn úgy rendelkezik, hogy a vármegyei munkabérmegállapító bizottság a járási (városi) mezőgazdasági bizottság idevágó indítványát vagy véleményét tárgyalni köteles.

6. Az ellenőrzés intézményesítése. Az 1923:XXV. tc. a megállapított legkisebb munkabérek fizetésének ellenőrzéséről nem szól. A közigazgatási hatóságoknak ugyan, minthogy a legkisebb munkabért kihágási büntetés is szankcionálja, kötelességük az ellenőrzés, ámde e hatóságok túlterheltségénél és egyéb irányú elfoglaltságánál fogva ettől az ellenőrzéstől nem lehet számottevő eredményeket várni. Már pedig a mezőgazdasági szociálpolitikai kérdések megoldása nem csak, sőt nem is annyira új törvények alkotásától, mint inkább a meglevő és túlnyomó részben helyes jogszabályok végrehajtásától függ. Ennélfogva javaslatom, részben az új költségvetési törvényre támaszkodva, gondoskodni kíván egyrészt a legkisebb munkabérek ellenőrzéséről, de ugyanakkor általánosságban arról, hogy a mezőgazdasági munkásvédelmi jogszabályok megtartásának ellenőrzése szervezetileg biztosíttassék.

Az államháztartás helyzete nem engedi meg azt, hogy e célra, valamint a munkaügyi igazgatás egyéb tennivalóira, így különösen a mezőgazdasági hatósági munkaközvetítés kiépítésére, önálló hivatalokat létesítsünk. Meg kellett tehát elégednünk azzal, hogy e tennivalókat továbbra önálló hivatalokat létesítsünk. Meg kellett tehát elégednünk azzal, hogy e tennivalókat továbbra is a gazdasági felügyelőségekre bízzuk, de ugyanakkor a vármegyei gazdasági felügyelőségek személyzetét - egyelőre legalább is azokban a vármegyékben, ahol szociális szempontból leginkább indokolt - külön munkaügyi felügyelővel megerősítsük. E célra az 1939-1940. évi állami költségvetés tizenhat új állást rendszeresít. A rendszeres állások mellett mód van arra is, hogy néhány vármegyében kisegítő munkaerő alkalmazásával tétessék lehetővé a munkaügyi igazgatás különálló ellátása. Azokban a vármegyékben pedig, ahova még kisegítő munkaerő sem jut, a gazdasági felügyelőségek rendes személyzetük keretében lesznek kötelesek a gazdasági munkaügyi tennivalókat, s így a jelen javaslat törvényerőre emelkedése esetében, az arra vonatkozó ellenőrzést fokozottabb mértékben ellátni.

Részletes indokolás

Az 1. §-hoz

Az (1) bekezdés a legkisebb munkabérek megállapításának célját a gazdasági munkavállalók részére megfelelő munkabér biztosításában állapítja meg. Amidőn részletezi, hogy milyen szempontokból kell e munkabérnek megfelelőnek lennie, egyben megszabja azokat a kereteket, amelyeket a munkabérmegállapító bizottságoknak általában szem előtt kell tartaniok. A munkabérmegállapító határozatban tekintettel kell lenni a munka értékére (magángazdasági szempont), a munkavállaló és családja megélhetésére (szociális szempont) és a gazdasági viszonyokra, azaz rendszerint a mezőgazdasági stb. termelés teherbíróképességére (közgazdasági szempont).

A 2. §-hoz

Vannak törvényhatósági jogú városaink, amelyek területén a gazdaság különböző ágai jelentős helyet nem töltenek be. Ilyen városban, csak azért, mert törvényhatóságok, nem lenne célszerű különálló munkabérmegállapító bizottságot létesíteni. A (2) bekezdés azonban módot ad arra, hogy törvényhatósági jogú városban (Budapesten), ahol a gazdálkodás jelentős volta, illetőleg a viszonyoknak eltérő alakulása szükségessé teszi, külön városi munkabérmegállapító bizottság szerveztessék.

A 3. §-hoz

Nem tehetem magamévá azt a felvetett gondolatot, hogy a bizottság munkaadó és munkavállaló tagjait a járási mezőgazdasági bizottságok válasszák meg és küldjék be a vármegyei munkabérmegállapító bizottságba. Ez a rendszer ugyanis olyan bonyodalmakkal járna, amelyek az elérni kívánt céllal nem állanak arányban, különösen nem akkor, amikor a járási sajátosságok méltánylására javaslatom 12. §-a kellő rendelkezéseket tartalmaz. A járási mezőgazdasági bizottságokból való tagküldés megnehezítené a munkabérmegállapító bizottságok megalakulását; megnehezítené a határozatképesség szabályozását, vagy olyan nagy létszámú bizottságot kívánna meg, hogy akadályozná az eredményes működést.

Az elnök és a helyettes elnök az 1923:XXV. tc. szerint csak akkor esnek kinevezés alá, ha a munkabérmegállapító bizottság tagjainak választása eredménnyel nem jár. Minthogy ellenérdekű és egyenlően képviselt tagokról van szó, gyakran kellett az elnököt és helyettesét kinevezni. Erre tekintettel, javaslatom a választás megkísérlését. ami a bizottság megalakulásának szintén hiábavaló késleltetője lehet, elejti. A kinevezés helyesebb azért is, mert így a munkabérmegállapításban az érdekképviseleti önkormányzati befolyás mellett az állami befolyás is biztosítható. A kinevezést nem szükséges a földmívelésügyi miniszter hatáskörébe utalni. A főispánra bízható ez éppúgy, mint a munkabérmegállapító bizottság tagjainak kinevezése akkor, ha kellő időben azokat meg nem választják.

A 4. §-hoz

Az elnök és helyettes elnök személyének kiválasztásánál inkább az a döntő szempont, hogy olyan valaki legyen, aki általános műveltségénél, látókörénél, tapasztalatainál és nem utolsó sorban tekintélyénél fogva képes az esetleg felmerülő ellentéteket kiegyenlíteni. Egy nyugalmazott bíró például erre a szerepre sokkal inkább alkalmas lesz, mint egy nyugalmazott jószágfelügyelő, akit talán életpályája és hivatása arra állított be, hogy elsősorban a köz- és magángazdasági szempontokat kövesse.

A 6. §-hoz

Az 1923:XXV. tc. 10. §-a szerint a járási (városi) munkabérmegállapító bizottság határozata ellen a földmívelésügyi miniszterhez lehet előterjesztéssel élni. Minthogy az előterjesztéssel megtámadott munkabérmegállapító bizottsági határozat felülvizsgálatánál nemcsak a törvényesség kérdésének, hanem a megállapított legkisebb munkabérek helyességének elbírálására és esetleg helyesebb minimális munkabérek megállapítására van szükség, megfelelőbb, ha az előterjesztéssel is egy munkabérmegállapító, mégpedig országos bizottsághoz lehet fordulni.

A 18. §-hoz

Az 1923:XXV. tc. 11. §-ának második bekezdése a legkisebb munkabérre vonatkozó magánjogi védelmet a következőkben állapította meg: „A munkás (napszámos) a munka megszűnte után is kilencven napon belül követelheti teljesített munkája után a megállapított legkisebb munkabér és a részére kifizetett munkabér közötti különbözetet.” Javaslatom továbbmenően körülbástyázza a munkavállalónak a legkisebb munkabérre vonatkozó jogát. A tárgyalt § első mondatával kizárja azt a vitakérdést, hogy ha a felek a legkisebb munkabérnél kevesebbet kötöttek ki a részleges semmiség az egész szolgálati szerződés semmiségéhez vezethet-e. Kifejezetten megvonja a joghatályt a lemondástól.

A 19. §-hoz

A (2)-(4) bekezdések olyan rendelkezéseket állapítanak meg, amelyek elengedhetetlenek ahhoz, hogy az ellenőrzés hatásos legyen. Ezek a bekezdések a legkisebb munkabérek fizetésén felül kiterjednek minden gazdasági munkásvédelmi jogszabály végrehajtásának ellenőrzésére. A gazdasági munkafelügyelet kiépítésének ugyanis éppúgy célja a régebbi, túlnyomórészt ma is helyes rendelkezéseket tartalmazó gazdasági munkás- és cselédtörvények végrehajtása.

Annak a felmerült óhajnak, hogy az ellenőrző vizsgálat csak panasz alapján indulhasson meg, nem tehettem eleget, mert egyrészt az ellenőrzés rendszerességét, következésképpen eredményességét veszélyeztetné, másrészt számolni kell azzal, hogy sok munkavállaló nem szívesen emel panaszt, gyakran nem is mer panaszkodni, vagy nem tudja, hogy mire van joga s mit tegyen, A vizsgálatnak tapintatos végzésére nézve viszont kellő biztosítékot látok abban, hogy a gazdasági felügyelőségnek vizsgálatot tartó tagja, aki mellesleg esküt tett állami tisztviselő (fogadalmat tett állami alkalmazott), a vizsgálatot megelőzőleg köteles magát a munkaadónál, illetőleg megbízottjánál igazolni.