A bűntettekről és vétségekről szóló büntetőtörvénykönyvünknek (1878:V. tc. - Btk.) megalkotása óta eltelt hat évtizedet meghaladó és történelmi jelentőségű változásokban gazdag időszakban számos hiánya mutatkozott. Ezeknek egy részén időközben részleges törvényalkotások útján igyekezett a törvényhozás segíteni, nagyobbrészt azonban a szükségesnek felismert javításokat és pótlásokat is célszerűbbnek látta olyan időre halasztani, amely alkalmas lesz új, egységes és rendszeres törvénykönyv megalkotására.
A rendkívüli idők tapasztalatai azonban mind a kormányzatban, mind a szakkörökben azt a meggyőződést érlelték meg, hogy az állam biztonsága érdekében a büntetőjog területén sürgős törvényalkotás útján is meg kell tenni minden óvóintézkedést, amelynek elmulasztása a magyar állam biztonságát, nemzetközi érdekét vagy létét veszélyeztethetné. Egyszerre parancsolóan időszerűvé vált tehát a büntetőtörvénykönyv ama hézagainak betöltése, amelyek már az elmúlt évtizedek gyakorlati jogalkalmazásában hiányokként jelentkeztek, amennyiben ezek egyúttal az állami rend és biztonság büntetőjogi védelmének érezhető csorbáit jelentik. Másfelől azonban a legteljesebb mértékben számot kell vetni azzal a világtörténelmi helyzettel is, amelybe az ország az európai háború következtében jutott. Ez a rendkívüli helyzet fokozottan kötelességévé teszi a magyar törvényhozásnak, hogy minden körülmények között és minden eshetőséggel szembenézve gondoskodjék a magyar állam és a magyar nemzet fennmaradásáról és fejlődéséről. A most folyó európai háború tapasztalatai arra mutatnak, hogy a hadviselő hatalmak egy része igyekszik a kisebb, nem hadviselő államokat a háborúba belesodorni és azok területét hadicéljaiknak megfelelő hadszíntérré, vagy legalább is az egymás ellen folytatott és a hadműveletekkel párhuzamos gazdasági, diplomáciai és propaganda-háború területi alapjának megtenni. Magyarországnak, földrajzi helyzeténél fogva, különös gonddal kell ügyelnie arra, hogy az állam biztonságát és nemzetközi érdekét veszélyeztető cselekmények megfelelő megtorlás nélkül ne maradjanak. A tapasztalatok mutatják, hogy az ilyen cselekmények, még ha az állam hivatalos szervezetétől távolálló magánszemélyek követik is el, - megfelelő büntetőjogi visszahatás hiányában - az országot könnyen abba a gyanúba keverhetik, hogy egyik vagy másik hadviselő fél érdekében tűri el az ilyen üzelmeket, esetleg célzatosan engedi azokat rendszeres tevékenységgé, sőt mozgalommá kifejlődni s ekként területét voltaképpen a gazdasági és szellemi burkolt hadviselés színterét engedi át. Ha pedig ez a felfogás valamelyik hadviselő hatalom kormányzatában vagy közvéleményében meggyőződéssé szilárdulna, az ennek folytán a magyarsággal és államával szemben elkerülhetetlenül meggyökerező ellenőrzés, sőt a körülményekhez képest bekövetkezhető gazdasági, politikai vagy katonai visszahatás kiszámíthatatlan veszélyekbe dönthetné hazánkat.
Ehhez képest halaszthatatlanul időszerűvé vált az állam biztonságát és nemzetközi érdekét a fentebb kifejtett értelemben veszélyeztető büntetendő cselekmények hatályosabb megtorlása és ezáltal az ország nyugalmának, biztonságának, nemzetközi érdekének, különösképpen pedig politikai cselekvési szabadságának biztosítása.
A Btk. 161. §-a. büntetés alá vonja annak a cselekményét, aki - ugyan nem felségsértés, hűtlenség vagy lázadás elkövetésének céljából, de a törvény vagy a magyar kormány engedélye nélkül - a magyar állam területén csapatot gyüjt, azt felfegyverzi, hadiszerekkel ellátja, vagy hadigyakorlatokban oktatja, úgyszintén aki ilyen csapat vezényletét vagy abban valamely tisztséget elvállal.
Ez a tényálladék több szempontból nem kielégítő. A §-ban foglalt rendelkezéseket ugyanis a jogtudomány és a bírói gyakorlat akként értelmezte, hogy a csapatgyüjtés önmagában még nem esik büntetés alá, hanem ahhoz a csapat felfegyverzésére, hadiszerekkel ellátására vagy hadigyakorlatokban oktatására irányuló tevékenységnek is kell járulnia. Bár ez a megszorító értelmezés vitatható, is számolni lehet azzal, hogy a szabályozás hézagos volta miatt a belső rend és külső biztonság szempontjából büntetést érdemlő esetek elkerülik a megtorlást. További hiányossága a §-nak, hogy csupán a vezető szerepet játszó személyeket vonja büntetés alá, míg a csapat többi tagját büntetlenül hagyja.
Az általános indokolásban részletezett érdekek megkövetelik, hogy az ilyen törvényellenes csapatok alakulásával szemben az eddiginél hatásosabb büntetőjogi eszközök álljanak rendelkezésre. A javaslat álláspontja szerint nincs ok arra, hogy a csapat közönséges tagjai büntetlenséget élvezzenek, sem pedig arra, hogy a büntető megtorlás addig késsen, amíg a csapatot felfegyverzik, hadiszerekkel ellátják stb. Ellenkezőleg, a veszélyeztetett állami érdek éppen azt kívánja, hogy már olyan időben is fel lehessen lépni, amikor a csapat megalakulása még kezdeti állapotban van. Továbbá indokoltnak mutatkozik nem csupán a fegyveres, hanem általában bármely más erőszakos fellépésre szánt csapat alakítását is büntetés alá helyezni.
Ennélfogva a jelen § a Btk. 161. §-ának helyébe egyszerűbb szerkezetű olyan átfogó rendelkezést léptet, hogy a fegyveres vagy egyébként erőszakos fellépésre törvényellenesen alakuló csapat szervezésében, megalakulásában vagy működésében való részvétel vétség miatt esik büntetés alá. A § szövege nem hagy kétséget maga után abban a tekintetben, hogy csupán az ország területén való részvétel esik büntetés alá, ellenben az a körülmény már közömbös, hogy a csapat belföldi vagy külföldi fellépésre volt-e szánva. A kezdeményezők vagy vezetők tevékenysége a Btk. 161. §-ában is kifejezésre jutó büntetőjogi felfogásnak megfelelően természetszerűleg súlyosabb beszámítás alá esik. Ehhez képest a javaslat a kezdeményezők és vezetők cselekményét bűntetté minősíti és annak büntetését öt évig terjedhető börtönben, hivatalvesztésben és a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztésében állapítja meg.
A „csapat” fogalma alatt a javaslat a fegyveres vagy erőszakos fellépésre utalással - az eddigi bírói gyakorlatnak is megfelelően - katonai jellegű szervezettel bíró és katonai fegyelem alatt tartott, nagyobb számú résztvevőből álló alakulatot ért.
Kifejezésre juttatja a § szövegezése azt is, hogy ú. n. kisegítő szabályt tartalmaz, tehát nem alkalmazható, ha a cselekmény súlyosabb büntető jogszabály kereteit tölti be.
Büntetőtörvénykönyvünknek a foglyok megszöktetéséről rendelkező XL. fejezet nem határozza meg a „fogoly” fogalmát. A Btk. 447. §-ához fűzött miniszteri indokolás rámutat arra, hogy: „a fogoly alatt a hatósági fogságban vagy a hatóság őrizete alatt levő, letartóztatott egyének egyáltalán értetnek; tehát a fegyencek, rabok, a kihágás miatt elzártak, úgyszintén a vizsgálati foglyok egyaránt; értetnek továbbá azok is, akik nem őriztetnek bezárt vagy bekerített helyiségben, hanem mint munkások őrizet alatt a szabadban vagy továbbszállítás céljából az úton vannak:” minthogy azonban a miniszteri indokolás a bíróságokra nem kötelező, a fogoly fogalmának különböző értelmezésére nyílott lehetőség. Valóban a bírói gyakorlat általában szűken magyarázta ezt a fogalmat. Mert amíg egyfelől kimondta azt, hogy a tolonc fogolynak tekintendő és legújabban a fegyelmi büntetésként elrendelt hatósági őrizetben lévő személyt is fogolynak minősítette, másfelől mereven kitartott a mellett az álláspontja mellett, ahogy az elmegyógyintézetbe felvett közveszélyű elmebeteg nem fogoly. Márpedig nyomós közérdekű szempontoktól szólnak a mellett, hogy az ilyen közveszélyes személy megszöktetése is büntető megtorlást vonjon maga után.
A javaslat ennélfogva célszerűnek látja, hogy a fogoly fogalommeghatározása jogszabályban foglaljon helyet, továbbá, hogy a Btk. miniszteri indokolásában foglaltaknál egyszerűbb és átfogóbb szövegezést nyerjen. Ezért a jelen § úgy rendelkezik, hogy a büntetőtörvények alkalmazása szempontjából fogolynak kell tekinteni azt a személyt, akit a hatóság őrizetben vagy felügyelet alatt tart, feltéve, hogy a hatósági felügyelet is a személyes szabadság korlátozásával jár együtt.
A jelen § rendelkezése értelmében nem kétséges, hogy a jövőben a feltételes szabadságra bocsátott elítéltet, valamint a közigazgatási hatóság által elmegyógyintézetbe utalt közveszélyű elmebeteget is fogolynak kell tekinteni. Lehetővé válik továbbá az olyan külföldi személyek megszöktetésének megtorlása is, akiket a hátóság a nemzetközi jog értelmében kénytelen őrizetben vagy felügyelet alatt tartani és akiknek a magyar államhatalom ellenőrzése alól elvonása alkalmas lehet kényes természetű nemzetközi bonyodalmak felidézésére.
A Btk. 461. §-ának a közhivatalnokról adott fogalmi meghatározása szűk és nem felel meg a jelen kor követelményeinek.
A bíróságok ugyanis az állam közigazgatási, a törvényhatóság vagy község hatósági teendője alatt természetszerűleg csak azokat a szűkebb értelemben vett közigazgatási tennivalókat értették, amelyeket a mult század hetvenes éveiben a szabadelvű államban közfeladatoknak tekintettek és ebbe a körbe - a törvényi rendelkezésnek megfelelően - csak a közalapítványok ügykezelését és a közegészségügyi szolgálatot vonták. Ezeken túlmenőleg a közérdekű üzemeket és általában az állam gazdálkodási tevékenységét az állam (törvényhatóság, község) közigazgatási tennivalóján kivülesőnek vélték és a közhivatalnok fogalmi körét még a közüzemek alkalmazottaira sem terjesztették ki.
Az elmúlt évtizedekben az állam és az önkormányzati szervezetek hivatásáról a közfelfogás átalakult. Ma már nem tartják azt, hogy ha a közhatalom a lakosságnak az elsőrendű életszükségletekkel ellátása, az arra rászoruló néprétegek támogatása, a gazdasági élet egészséges fejlődése érdekében vagy más közérdekből maga is gazdálkodási tevékenységet folytat, avagy általában úgynevezett népgondozó tevékenységet fejt ki, igazi hivatásán kívül eső területre tévedt, s ezért csupán magánjogi alanynak kell tekinteni. A mai jogi felfogás szerint mindaz a tevékenység, amit az állam, a törvényhozás vagy a község mindenkori szükséghez képest a maga működési körébe von egyaránt közcélokat szolgáló, egyformán közérdekű tevékenység. E tekintetben nem tesz különbséget, hogy a hatóság működésének ezt az ágát rendes közigazgatásának keretében bonyolítja le, vagy arra külön - többé-kevésbbé önálló - intézményeket, intézeteket vagy esetleg magánjogi vagy kereskedelmi társaságok formájában, látszólagosan független üzemeket szervez. A javaslat megkívánja, hogy az ilyen szervezetek alkalmazottai is tudatában legyenek annak, hogy a közérdeket szolgálják és vállalják az ezzel járó súlyosabb felelősséget. Ennélfogva a megváltozott közfelfogás folytán időszerűvé vált a közhivatalnok fogalmi körének nagymérvű kiterjesztése.
Különösen sürgeti az új törvényi szabályozást az a világszerte mutatkozó jelenség, hogy az államok és különösképpen a nagyhatalmak a köztük fennálló érdekellentéteket az ellenfél és annak gazdasági életterébe tartozó vagy azzal baráti viszonyt fenntartó kisebb államok gazdasági megfojtására törekednek és pedig tekintet nélkül a háborús állapot fennállására vagy fenn nem állására. Az úgynevezett gazdasági háborút éppoly kíméletlen eszközökkel folytatják egymás ellen, mint a teljes háborút és az erőszakos rongálások veszélye éppúgy fenyegeti a nem hadviselő államok gazdálkodását és közüzemeit, mint a hadviselőkét. Mindezek alapján kétségtelen, hogy az állam gazdálkodási tennivalóinak teljesítésére hivatalánál, szolgálatánál vagy különös megbizatásánál fogva köteles minden személyt az állam biztonsága és honvédelmi érdekeinek megóvása végett közhivatalnokoknak kell nyilvánítani. A gazdasági tennivalók ellátása körében a javaslat - félreértés elkerülése végett - külön kiemeli az 1930:XVIII. tc. szóhasználatának megfelelően az állam (törvényhatóság, község) intézeteiben, közintézményeiben, közműveiben és üzemeiben való működésre köteles személyeket.
A közhivatalnok fogalmi körének kiterjesztésénél indokoltnak mutatkozott az állam (törvényhatóság, község) közoktatási tennivalóinak ellátására hivatott személyeket külön kiemelni, hogy ezáltal az oktató személyzet minden tagja közhivatalnoknak minősüljön. Ugyancsak kívánatos volt s honvédelmi tennivalók ellátására hivatott személyeket és különösképpen a m. kir. honvédség tényleges szolgálatában álló személyeket is kifejezetten közhivatalnokká nyilvánítani, mert a bírói gyakorlat csak a tényleges szolgálatban álló katonatiszteket tekinti a Btk. 461. §-a értelmében közhivatalnoknak. A honvédelemről szóló 1939:II. tc. 195. §-a a törvény 191-194. §-aiban meghatározott büntetendő cselekmények szempontjából, valamint a törvényből folyó szolgálati kötelességgel összefüggő bűncselekmény tekintetében a m. kir. honvédség tényleges szolgálatot teljesítő minden tagját már közhivatalnoknak minősítette. Minthogy azonban a hivatkozott törvényi rendelkezés a kérdést csupán a honvédelmi törvény szempontjából szabályozta, - már csak a jogszabályok összhangja kedvéért is - szükséges volt a fentebb említett általános rendelkezés felvétele.
Végül rá kell mutatni arra, hogy a jelen §-ban foglalt rendelkezések egyáltalában nem érintik azokat a különleges törvényi rendelkezéseket, amelyek valamely hivatást gyakorló vagy foglalkozást űző személyt közhivatalnoknak nyilvánítanak. Így különösen nem érintik a vasúti rendtartásról szóló 1914:XVII. tc. 2. §-ának VI. pontját, amely szerint a vasutak állandó és ideiglenes személyzetének tagjait közhivatalnokoknak kell tekinteni, valamint nem érintik a községi vagy hitfelekezeti iskolai tanítók (1907:XXVII. tc. 1. §) és az állami óvónők (1913:XXXIX. tc. 1. §) közhivatalnoki minőségét.
A közszükségleti cikkek megsemmisítését hatályos jogunk két törvényi rendelkezése is bünteti, éspedig az árdrágító visszaélésekről szóló 1920:XV. tc. 1. §-ának 5. pontja, valamint a honvédelemről szóló 1939:II. tc. 206. §-a. Ezek mellet azonban mégis szükség van a javaslat jelen §-aiban foglalt rendelkezésekre is. Az 1920:XV. tc. 1. §-ának 5. pontja alá eső „áruelvonása” ugyanis csupán a forgalombahozatal céljára rendelt közszükségleti cikk tekintetében követhető el, továbbá feltételezi a cikk árának drágítására vagy magas árának fenntartására irányuló nyerészkedési célzat fennforgását. Az 1939:II. tc. 206. §-ába ütköző bűncselekmény viszont csak háború idején esik büntetés alá és elkövetési tárgya csupán az olyan közszükségleti cikk lehet, amellyel való szabad rendelkezést a minisztérium a honvédelmi törvény 113., illetőleg 114. §-a alapján korlátozta. azaz azt zár alá vétette, beszolgáltatását rendelte el stb.
A közszükségleti cikkek készleteivel való takarékoskodáshoz, valamint elosztásuk zavartalanságához fűződő fontos közérdek megköveteli az olyan általános érvényű büntető jogszabály megalkotását, amely háború idején kívül is megtorlással fenyegeti az ilyen készletek oktalan elpocsékolását, mégpedig abban az esetben is, ha a cselekmény célja nem a nyerészkedés volt. Ennek a parancsoló szükségességnek tesz eleget a javaslat, amidőn a közszükségleti cikk készletének megsemmisítését vagy egyébként használhatatlanná tételét mint vétséget bünteti abban az esetben, ha a cselekmény véghezvitele a rendes gazdálkodás szabályainak ellenére és a közérdekre kóros módon történt. A javaslatnak az a felfogása, hogy az ilyen eljárás mindig rosszhiszemű és a közellátást közvetlenül vagy közvetve hátrányosan érintő, tehát büntetést érdemlő magatartás.
A javaslat az 1920:XV. tc. 1. §-ának 5. pontjában foglalt tényálladéktól nemcsak abban különbözik, hogy a nyerészkedési célzat fennforgását nem kívánja meg, hanem abban is, hogy a megsemmisítés és a használhatatlanná tétel, nem forgalombahozatal céljára rendelt készlet tekintetében is elkövethető. A § szövege nem tesz különbséget abban a tekintetben, hogy a cselekményt a tettes saját vagyontárgyain vagy idegen vagyontárgyakon követi-e el, ennélfogva a cselekmény esetleg más büntetőjogszabály, különösen a vagyonrongálás törvényes tényálladékát is megvalósíthatja. Ilyen esetben a büntetőtörvénykönyvnek a bűnhalmazatra vonatkozó rendelkezései (Btk. 95-96. §) nyernek alkalmazást. A védelemre szoruló érdekek fontosságát emeli ki a javaslat 4. §-ának az a további rendelkezése, hogy a cselekmény kísérletét, annak elkövetésére való felhívást, ajánlkozást, összebeszélést és szövetkezést is büntetés alá vonja.
Azok az általános alapelvek, amelyeken a jelen javaslat felépül, elkerülhetetlenül szükségessé teszik az árdrágító visszaélések büntetésének megfelelő mértékben való szigorítását is. A jelenlegi viszonyok között ugyanis kétségtelenül fokozottabb módon kell őrködni azon, hogy az európai háború következtében a közgazdasági életre hárult tetemes nehézségekből a közérdek mérhetetlen kárára senki illetéktelenül hasznot ne húzzon.
A jelen § ennélfogva az árdrágító visszaélésnek az 1920:XV. tc. 1. §-ában meghatározott vétség esetében kiszabható fogházbüntetés legmagasabb mértékét egy évről három évre emeli fel, az említett tc. 3. §-a alá eső árdrágító visszaélés bűntettének büntetését pedig öt évig terjedhető börtön helyett öt évig terjedhető fegyházban állapítja meg. A súlyosbítás az utóbbi esetben különösen abban az irányban jelentős, hogy árdrágító visszaélés bűntette miatt a jövőben rendkívüli enyhítő körülmények fennforgása esetében - a Btk. 92. §-ának alkalmazásával - sem lehet hat hónapi börtönnél enyhébb büntetést kiszabni.
Szigorítás a jelen §-nak az a további rendelkezése is, hogy árdrágító visszaélés vétsége esetében a pénzbüntetés legmagasabb összegére vonatkozólag - az 1928:X. tc. 5. §-ában foglalt, általános szabálytól eltérően - nem a vétségek, hanem a bűntettek esetére megállapított összeg, azaz húszezer pengő irányadó. Ez a kivétel - amelytől a javaslat szintén jelentékeny visszatartó hatást vár - nem áll példa nélkül jogrendszerünkben; hasonló rendelkezést tartalmaz az-1939:IV. tc. 26. §-a is az általa meghatározott vétségek tekintetében.
Végül a fizetési eszközökkel stb. elkövetett visszaélések hatályosabb megtorlásáról szóló 1939:XIV. tc. 3. §-ának hasonlatosságára a jelen § az árdrágító visszaélés bűntette miatt megállapítható vagyoni elégtételre vonatkozó rendelkezéseket is módosítja, amennyiben annak összegét nemcsak az elítélt vagyoni, hanem egyéb egyéni viszonyaihoz, nemkülönben a cselekményből a közérdekre hárulható veszély nagyságához is mérhetővé teszi, sőt módot nyujt az elitélt egész vagyonának elkobzására is. Ez utóbbi szabály abban különbözik az 1920:XV. tc. 3. §-ában foglalt rendelkezéstől, hogy az ítéletben vagyoni elégtételre kötelezés alapján nem csupán pénzösszegben kifejezett érték, hanem meghatározott vagyontárgyak elkobzását is ki lehet mondani.
A fentiek kivételével a javaslat az árdrágító visszaélések miatt megállapítható mellékbüntetésekre vonatkozó rendelkezéseket egyébként érintetlenül hagyja.
Az útlevélügyről szóló 1903:VI. tc. 15. §-a az útlevéllel és a tiltott határátlépéssel elkövetett büntetendő cselekményeket kihágásnak minősítette, holott kétségtelen, hogy ezek a cselekmények - különösen napjainkban - jelentőségüknél fogva messze meghaladják a kihágás fogalmi körét és sok esetben az állam fontos bel- vagy külpolitikai érdekét sértik vagy veszélyeztetik. Ezért a § a tiltott útlevélhasználatot és határátlépést vétségnek minősítette. Indokoltnak mutatkozott a büntetés alá eső cselekmények tényálladékát is kibővíteni és pedig tekintettel arra, hogy a határ átlépése nemcsak útlevéllel történhetik, hanem a határszéli lakosok részére rendszeresített, úgynevezett „határátlépési igazolvánnyal” is, továbbá, hogy újabban a hadköteles belföldi honosok kiutazásához „határátlépési engedélye” is szükséges. Ennélfogva a § az útlevél mellett a határ átlépésére jogosító egyéb okirattal elkövetett visszaéléseket is büntetőjogi megtorlás alá vonja.
Ugyancsak a jelen §-ban meghatározott büntetendő cselekmények körébe kellett vonni a hatóságnak a határátlépési jogosultság tekintetében való félrevezetését, a határnak más meg nem engedett módon (pl. csempészösvényen) való átlépését, valamint a belföldi forgalomban elrendelt útlevélkötelezettség (1903:VI. tc. 2. §) esetében az útlevél nélküli utazás fogalma alá nem eső egyéb közlekedést is.
A jelen § bűntettnek minősíti a törvény 1., 4., 5., 9. vagy a Btk. 447., illetőleg 448. §-ában meghatározott büntetendő cselekményeket, ha azokat idegen állam érdekében az ország területén követték el.
Ugyancsak bűntettként bünteti valamely idegen állam érdekében az ország területén: idegen állam katonai titkainak kikémlelésével való foglalkozást, az erre irányuló szövetkezést, szervezet vagy berendezés létesítését, azok működésének támogatását, valamint az erre a cselekményekre való felhívást. Ezeknek a cselekményeknek büntetőjogi megtorlás alá helyezését nem az általuk közvetlenül sértett idegen állam, hanem a magyar állam nemzetközi érdekének veszélyeztetése indokolja. E mellett tapasztalati tények azok, hogy akik katonai titkok kikémlelésével hivatásszerűen foglalkoznak, rendszerint egyidejűleg több állam sérelmére kémkednek és különösképpen annak az államnak a katonai titkai kikémlelésével is foglalkoznak, amelynek területén működésüket kifejtik.
A fentebb kifejtett okokból továbbá a jelen § bűntetté nyilvánítja valamely idegen állam belső rendjét vagy külső biztonságát súlyosan sértő cselekményre való szövetkezést, ha ehhez az ország területén elkövetett előkészítő cselekmény is járul, valamint a katonai vagy katonai érdekű szolgálatra való engedély nélküli toborzást, amennyiben a cselekményt idegen állam érdekében az ország területén követik el. Az utóbb említett büntetendő cselekmények tényálladékának megállapításánál a javaslat csak olyan cselekményeket von büntetés alá, amelyek valamely idegen állam érdekeit súlyosan sértik és tartani lehet attól, hogy ezeknek elhárítása végett az idegen állam a magyar állam biztonságát vagy nemzetközi érdekét veszélyeztető magatartásra határozza el magát. Ilyenek különösképpen az úgynevezett szabotázscselekmények és elsősorban a szándékos rongálások. Az e fajta cselekmények abban az esetben is bünteti és alá esnek, ha azokat nem erőszakos eszközökkel követték el (pl. vegyi szerek alkalmazása). A szövetkezésen felül a javaslat a magyar büntetőjog rendszerének megfelelően valamely előkészületi cselekmény végrehajtását is megkívánja, mert a Btk. is ezt teszi a közvetlenül a magyar állam jogrendje ellen irányuló legsúlyosabb bűncselekményeknél, pl. a gyilkosságnál és a gyujtogatásnál. Ami pedig az engedély nélküli toborzást illeti, úgy ez a cselekmény - amennyiben belföldi honosok toborzása útján vagy Magyarországgal ellenséges viszonyban álló idegen állam érdekében követik el - elsősorban a magyar állam honvédelmi érdekét sérti.
Végül külön is kiemeli a jelen § első bekezdése a szárazföldi, vízi vagy légi közlekedés biztonságának veszélyeztetésében megnyilvánuló szabotázscselekményeket. Ezek közül a cselekmények közül a vaspályának, gőz- vagy más hajónak szándékos megrongálását (Btk. 434., a szabályszerű jelzés elmulasztását vagy szándékos hamis jelzést (Btk. 436. §), a vasúti hivatalnoknak vagy szolgának közveszélyű rongálás veszélyével járó szolgálati kötelességszegését (Btk. 438. §), távirdának vagy tartozékainak megrongálását (Btk. 439. §, 1939:II. tc. 208. §), a távirdai személyzet tagjainak a távirda használhatóságának félbeszakításával járó szolgálati kötelességszegését (Btk. 441. §, 1939:II. tc. 280. §), hajó megfeneklésének, elsüllyedésének vagy összezúzatásának okozását szándékos cselekmény vagy mulasztás által (Btk. 444. §) már a hatályos büntető törvények is súlyos büntetés alá helyezik. Ezeknek a büntető rendelkezéseknek a hatályát a honvédelemről szóló 1939:II. tc. 209-211. §-ai megfelelően kiterjesztik a légi járóművekre és a repülés biztonságát szolgáló berendezésekre és tartozékaira, valamint a légvédelmi berendezésekre is. Minthogy azonban lehetnek olyan közveszélyű rongálások, amelyek a fentebb felsorolt büntetendő cselekmények széles körén kívül esnek (pl. valamely viziútnak nagyobb mennyiségű vas, kő vagy cement elsüllyesztésével vagy földomlással való eltorlaszolása), a javaslat indokoltnak tartotta a már fentebb ismertetett feltételek mellett a szárazföldi, vízi vagy légi közlekedés biztonságát veszélyeztető cselekményeket általánosságban is büntetté nyilvánítani, ha azokat idegen állam érdekében követik el.
Végül reá kell mutatni arra, hogy a jelen § 3-5. pontjaiban felsorolt rendelkezések nem érintik a honvédelemről szóló 1939:II. törvénycikknek a közérdekű üzemek körében a munka folytonosságának megnehezítésére és meghiúsítására (203. §), valamint a honvédelem érdekét sértő dologrongálásra (204. §) vonatkozó rendelkezéseit, sem az 1878:V. tc. (Btk.) vonatkozó rendelkezéseit, úgymint a más vagyonának megrongálására (418-421. §), a gyujtogatásra (422-428. §), a vízáradás okozására (429-433. §), valamint a közegészség elleni bűncselekményekre (314-316. §) és különösképpen a robbanó anyaggal elkövetett bűncselekményekre (1924:XV. tc.) vonatkozó hatályos rendelkezéseket, sem a tiltott csapatgyüjtésre vonatkozó és a jelen javaslatban foglalt (1. §) rendelkezéseket.
Ez a § a 10.-ban meghatározott cselekmények, mint az állam nemzetközi érdekét veszélyeztető súlyos bűncselekmények elbírálását a 2. pont alá eső büntetendő cselekmények kivételével - a szakszerűség biztosítása végett az 1938:XVI. tc. 1. §-ában foglalt rendelkezéssel összhangban és különös tekintettel arra is, hogy az ilyen természetű cselekményeket - a tapasztalat szerint - legtöbb esetben az ország fővárosában követik el, az ország egész területére kiterjedőleg a budapesti kir. büntető törvényszéknél a hivatkozott törvény 1. §-a értelmében alakított öttagú különtanács hatáskörébe utalja. Így az ezek miatt a bűncselekmények miatt meginduló bűnvádi eljárásban az 1938:XVI. tc. 6-12. §-aiban foglalt és a bűnvádi eljárás gyorsítását célzó rendelkezéseit alkalmazni kell. A budapesti öttagú különtanács kizárólagos hatáskörét az is indokolja, hogy az ország nemzetközi helyzetét érintő fontos ügyekben célszerűnek látszott a bíróság teljesen egyöntetű gyakorlatát egyetlen elsőfokú bíróság kijelölésével biztosítani.
A jelen §-ban foglalt rendelkezés természetszerűleg nem érinti a katonai büntető bíróságok hatáskörét.
Az e §-ban foglalt rendelkezést az a téves gyakorlat tette szükségessé, amely szerint a bíróság által halálbüntetésre elítéltet is feltételes szabadságra bocsátották abban az esetben, ha büntetését kegyelem útján szabadságvesztésbüntetésre változtatták át. Ez a gyakorlat nyilvánvalóan ellentétben áll az 1928:X. tc. (II. Bn.) 48. §-ában foglalt rendelkezéssel, amely csupán az életfogytiglani fegyházra vagy egy évet meghaladó szabadságvesztésbüntetésre ítéltek feltételes szabadságra bocsátását teszi lehetővé. Tekintettel azonban, hogy az említett téves gyakorlatot már több évtizeden át folytatták, annak megszűnését kifejezett törvényi rendelkezéssel is biztosítani kellett.
