1940. évi XXII. törvénycikk indokolása

az egyenesadókra vonatkozó és törvényes rendelkezések módosításáról és kiegészítéséről * 

Általános indokolás

Az egyenesadók reformja terén az első jelentős lépést a „társulati adóról, a társulati vagyonadóról és a tantiémadóról” szóló törvényjavaslat előterjesztésével tettem meg. Jelen törvényjavaslat további előrehaladást jelent az egyenesadók reformja terén. A reformintézkedések sorozata azonban e javaslattal koránt sincs lezárva.

Ez a törvényjavaslat jelentős rendelkezéseket tartalmaz a fennálló törvények kiegészítése és az adóztatásnak mind az adózók, mind az adóigazgatás irányában való egyszerűsítése céljából. Az egyenesadók terhének arányosítása érdekében is igen hatékony rendelkezéseket tartalmaznak előterjesztett javaslataim.

Terméspolitikai szempontok érvényesülését célzó rendelkezéseket e törvényjavaslat keretében nem tervezek. Ezeknek ugyanis teljes összhangban kell lenniök, a földmívelésügyi miniszter úr által tervezett termeléspolitikai javaslatokkal, azok előterjesztése tehát csak azokkal kapcsolatban időszerű.

Részletes indokolás

A 2. §-hoz

Nagyobb területeknek hivatalból történt új osztálybasorozása esetén az eredménynek a földadókataszteri alapmunkálatokban való keresztülvezetése hosszabb időt kíván, úgyhogy a keresztülvezetés után az eddigi szabályozás szerint néha 2-3 évi földadószaporulatot kell az érdekeltekre visszamenőleg kivetni. Ezt a súlyos megterhelést szünteti meg az új szabályozás, amelynek értelmében az új osztálybasorozás eredményekép esetleg jelentkező földadószaporulat, visszamenőleges kivetés mellőzésével, kizárólag csak a jövőre nézve érvényesül.

A 4. §-hoz

Az elemi károk bejelentésénél eddig megbízott képviselő bárki lehetett, még az is, aki nem volt károsult birtokos. Ez a helyzet zavarokat okozott, amelyeknek kiküszöbölése céljából az (1) bekezdés oly rendelkezést tartalmaz, hogy megbízott képviselő csak az lehet, aki maga is birtokos ugyanabban a károsult dűlőben, amelyben a megbízóknak birtokuk van.

Az eddigi szabályok szerint az árvízkárt az árvíz legmagasabb állásának időpontjától számított nyolc nap alatt kellett bejelenteni. Az árvíz legmagasabb állása időpontjának meghatározása az érdekelteket igen nagy nehézség elé állítja s a legmagasabb vízállástól számítva az árvíz még hetekig eltarthat, amikor is a nyolc napi határidő betartása lehetetlen. Ezért helyesebbnek látszik a határidőt a (2) bekezdés a) pontjában tervezett rendelkezés szerint az árvíz megszűnésétől számítani. A községi elöljáróság kötelessége lesz közhírré tenni azt az időpontot, amelytől kezdve az árvíz megszűntnek tekintendő.

Az 5. §-hoz

Eddig az elemi kár mérvét harmadrészekben kellett megállapítani és ennek megfelelően a földadó egyharmad, kétharmad vagy háromharmad részben volt elengedhető. Ha a kár az egyharmadot el nem érte, földadó elengedés nem,volt adható; egyharmadot meghaladó, de kétharmadot el nem érő kár esetében egyharmad részben, kétharmadot meghaladó, de a háromharmadot el nem érő kár esetében pedig kétharmad részben kellett a kár mérvét megállapítani.

Indokoltnak tartom, hogy a kár mérvének megállapítása kisebb törtrészekben történjék. Túl messze menni azonban veszélyes volna, mert minél kisebb törtrészekben történik a kár mérvének megállapítása, annál nehezebb annak gyakorlati kivitele és annál több vitára ad lehetőséget. Az (1) bekezdés szerint a negyedrészekben való kárbecslésre kívánok tehát áttérni, aminek folytán az érdekeltek már egynegyed kár fennforgása esetében is földadó elengedésre tarthatnak igényt.

A negyedrészekben történő kárbecsléstől eltekintve, a (2) bekezdésben foglalt szabályozás megfelel az eddig követett gyakorlatnak. A szabály törvénybeiktatása azért szükséges, mert a kárbecslések során az érdekeltek igen gyakran azt kívánják, hogy a kárbecslés időpontjában mutatkozó termés mennyisége ahhoz a termésmennyiséghez hasonlíttassék, amely a bekövetkezett elemi csapás nélkül várható volt. Tárgyi alapokon ez a termésmennyiség természetesen megállapíthatatlan. Az érdekeltek pedig ezt a várható termésmennyiséget mindig a legmagasabbra becsülik, úgyhogy ehhez hasonlítva az egészen jelentéktelenül károsult jó közepes termés is hiányt mutat. A dolog természetéből kifolyólag a kár mérvének megállapítása céljából a károsult termésmennyiséget csak ahhoz a termésmennyiséghez lehet hasonlítani, amely után az érdekelt a földadót fizeti, vagyis a közönséges gazdálkodás mellett tartósan nyerhető közép(átlag-)termés mennyiségéhez.

A (3) bekezdés rendelkezései részben a negyedrészekben történő kárbecslésre való áttérésből folynak, másrészt a gyakorlatban eddig is követett, de nem teljes következetességgel alkalmazott szabályt kívánják világosan rögzíteni.

A (8) bekezdésben foglaltak bár eddig csak a végrehajtási utasításban voltak szabályozva, a gyakorlatban évtizedek óta mindenkor alkalmazást nyertek. Minthogy díjakban a gyakorlat ingadozást mutat, szükséges ennek a szabálynak törvénybe iktatása.

A 8. §-hoz

Ez a szakasz a házadóra vonatkozó törvényes rendelkezések Hivatalos Összeállítása 2. §-a 1 bekezdésének 4. és 5. pontjait egészíti ki.

A 9. §-hoz

E szakasz (1) bekezdését a gyakorlatban előforduló azok az esetek indokolják, amidőn az épület vagy épületrész tulajdonosa egyes helyiségeket vallási, közművelődési, közoktatási, közegészségi vagy közjótékonysági célokra teljesen ingyen engedne át egyesületeknek és intézményeknek, azonban ezeket a helyiségeket ezekre a nemes célokra még sem lehet igénybe venni, mert - bár használatuk ingyenes volna - az eddigi rendelkezések szerint az épület vagy épületrész haszonértéke után adót kellene fizetni.

A 10. §-hoz

Ez a törvényszakasz enyhíteni akarja azt a sűrűn felpanaszolt visszás helyzetet, hogy a házbirtokosok a gyermekes családoknak nem szívesen adják bérbe a házukban levő lakásokat. Ezt az ellenszenvet részben azzal lehet magyarázni, hogy a gyermekek nem csupán a lakásban hanem az épület egyes részeiben is nagyobb károkat okoznak, mint a felnőttek, és így a háztulajdonosoknak az épület fenntartásával járó költségei is nagyobbak, mint abban az esetben, ha az épületben csak gyermektelen családok laknak.

A törvényszakasz (1) bekezdésében felhatalmazást kérek tehát arra, hogy az olyan háztulajdonosokat, akiknek házában a gyermekek száma az összes lélekszámnak legalább a felét teszi ki, rendeleti úton megfelelő adókedvezményben részesíthessem. Az ilyen háztulajdonosoknál tehát a kedvezmény mértéke attól fog függni, hogy nem az egyes lakásokban, hanem az egész házban mennyi a gyermekek száma. Az ilyen házakban a gyermekes és gyermektelen családok, vagy a teljesen egyedülálló bérlők vegyesen fognak előfordulni, mert az sem volna kívánatos, ha e kedvezmény következtében a helyzet olyképpen változnék, hogy a háztulajdonosok ellenszenve most már a gyermektelen családok vagy egyedülállók ellen fordulna.

E törvényszakasz (2) bekezdése külön kedvezményt biztosít azoknak a háztulajdonosoknak, akik a bérházaikban levő lakásokat kizárólag többgyermekes családoknak adják bérbe. Ha tehát valamely háztulajdonos ezt a szándékát az adókivető hatóságnál bejelenti és bérházát - mint ilyent - nyilvántartásba véteti, az adókedvezményt a törvény lakásonként engedélyezi, és pedig olyképpen, hogy egy-egy gyermek után évenként 5-5%-ot kell a házadóból törölni. A kedvezmény feltételeit az adóhatóság évenként bírálja el és a kivetett házadóból az adó törlését a gyermekek száma szerint utólagosan eszközli.

A 11. §-hoz

A házadóra vonatkozó törvényes rendelkezések Hivatalos Összeállítása 16. §-a (1) bekezdésének 2. pontja szerint bérbeadás esetében is becslés útján lehet az adóalapot megállapítani, ha a bérlő a tulajdonos közeli rokona és a bevallott bér aggályos vagy túl alacsony. Ez a rendelkezés azonban korántsem elegendő ahhoz, hogy a kincstár jogos érdekei kellően megóvassanak, különösen akkor, ha a rokoni viszony nem a házbirtokos, hanem a házbirtokos családtagja részéről áll fenn, továbbá, ha a bérlő a házbirtokos alkalmazottja, üzlettársa vagy ha részvénytársaság, szövetkezet, illetőleg más jogi személy a házbirtokos, a bérlő pedig ezek érdekkörébe tartozó más vállalat.

A 12. §-hoz

Sűrűn hangzanak el panaszok, hogy az adókivetésekben nagy aránytalanságok vannak. Minthogy ezeket a kis családi házakat rendszerint a szerény életkörülmények között élő kis emberek használják, akiknél minden fillér számot tesz, tehát az adókivetésnél észlelt aránytalanul kis eltérések is elégedetlenséget idéznek elő, ez arra a megfontolásra vezetett, hogy a valóságos haszonérték megállapítása helyett a házadót a kisközségekben és a legfeljebb 10,000 lakosú nagyközségekben egységesen, állandó tételekben javasoljam megállapítani, hogy ily módon a kis embereket az eshetőségektől megóvjam és az egyenlő elbánást részükre biztosítsam.

A 21. §-hoz

A kivetések ellenőrzése során szerzett tapasztalatok szerint a kisebb kézműiparosoknak az általános szabályok szerint való megadóztatása olyan nagy feladat elé állítja a pénzügyi hatóságokat, amely nem áll arányban az ezekre az adózókra kivetett adók összegével. A valóságos kereset nyomozása továbbá igen nagy aránytalanságot idézett elő. Az ilyen kisebb kézműiparosok kereseti lehetősége annyira ismeretes határok közé van szorítva, hogy csaknem megközelítő pontossággal lehet meghatározni és majdnem valamennyi iparágnál azonos jövedelmet lehet kimutatni.

Az államháztartás jelenlegi helyzete mindjobban arra kényszerít, hogy ezeknek a kis tételeknek elhanyagolásával a nagyobb tételek alapos kimunkáltatására fektessem a fősúlyt, mert különben a kis tételek hatalmas tömegére fordított munka következtében a nagyobb tételekben rejlő értéket nem lehet megfelelően kihasználni. Ennek a helyzetnek mérlegelése vezetett arra az elhatározásra, hogy az ilyen kisebb kézműiparosok általános kereseti adóját a valóságos jövedelem kinyomozásától nem függő állandó tételekben állapítsam meg, amely tételek nagysága jórészt attól függ, hogy a kézműiparos kisközségben, nagyközségben vagy városban dolgozik, milyen segéderőt foglalkoztat és a műhelyéért s lakásáért milyen bérösszeget fizet. Ezt az utóbbi körülményt csak a városokban kell az adótétel kifejlesztésénél számításba venni, mert ezekben a kereset nagyságára a lak- és műhelybérből is értékes következtetést lehet vonni.

A 23. §-hoz

Az eddigi szabályok szerint az építési vállalkozók a vállalat székhelyén tartoztak általános kereseti adóbevallást adni, következésként az ilyen vállalatok megadóztatása is mindig a székhelyen történt. Sok ilyen vállalat azonban székhelyén kívül folytatja kereseti tevékenységét és a sokszor hónapokra terjedő építkezés tartama alatt más község utait és közműveit használja a nélkül, hogy az építkezésből származó jövedelem után a község javára kereseti adót lehetne kivetni.

A 24. §-hoz

Az adózókra nézve könnyítést jelent az, ha abban az évben, amelyben a szükséges árukat vagy nyersanyagokat beszerzik, a beszerzéssel kapcsolatban a következő évben kivetendő általános kereseti adóra előlegeket fizethetnek, mert az áru- és nyersanyag beszerzése alkalmával az azok eladásából várható nyereség után bizonyos méltányos összeggel számított adóelőleg a többi költségek mellett számottevő összeget nem jelent. Természetesen ez az előlegfizetés csak olyan esetekben lehetséges, amikor az áru beszerzése valamely központtól, vagy hatósági elosztó szervtől történik. Ilyen előlegfizetés rendszerét a hentesek és mészárosok érdekképviseleteinek kifejezett kérelmére, egyes közvágóhidakon már bevezettem és az ott szerzett tapasztalatok alapján kívánatos volna más foglalkozásúaknál is ehhez hasonló előlegfizetési rendszert létesíteni. E helyütt is hangsúlyozottan kiemelem, hogy az előleg fizetése az általános kereseti adó kivetési rendszerén semmit sem változtat, az adózókkal való előzetes megállapodás alapján történik s azt a célt szolgálja, hogy az adó fizetését és behajtását megkönnyítése.

A 25. §-hoz

Az alkalmazottak kereseti adójára vonatkozó törvényes rendelkezések szerint olyan esetekben, amidőn az adózó a hetenként vagy havonként rendszeresen kifizetendő illetményein felül egyébilletményeket is kap, ezeket a járandóságait a heti, illetőleg a havi illetményektől elkülönítve, vagy kell adó alá vonni, mintha ez az illetmény egy hóra külön járna. Ez a törvényes rendelkezés módot nyujtott a munkaadóknak arra, hogy a járandóságokat az alkalmazottal kötött külön megállapodás alapján és külön elnevezéssel részekre bonthassák, ezzel az eljárással az illetmények összeszámítását lehetetlenné tegyék, és így az illetmény az egyes részei szerint elkülönítve vonassák adó alá. Ez az eljárás nem ritkán az adónak 30-40%-os csökkentésére vezetett. Gondoskodni kell tehát arról, hogy ez a kérdés rendeztessék.

A törvényjavaslat ezt a kérdést olyan módon rendezi, hogy ha az alkalmazott ugyanabból a szolgálati vagy munkabérviszonyból kifolyólag több címen vagy több helyről kap illetményt, ezeket az illetményeket köteles a vállalat az alkalmazottak kereseti adója szempontjából összevonni és az adót ennek megfelelően leróni.

A törvényjavaslat azonban azt a szempontot mégis figyelembe veszi, hogy az alkalmazottnak lehetnek olyan illetményei, főként természetbeni járandóságai, amelyeket hosszabb időközökben kap kézhez, és így ha azt a kifizetés hónapjában a főjárandóságaival összevontan adóztatnák meg, indokolatlanul nagyobb adót fizetne, mintha azokat is hetenként vagy havonként kapná meg s a nagyobb időközökben kifizetett illetmények tulajdonképpen nem is arra az egy hónapra, hanem több hónapra szólnak. Ezeket tehát a jövőben is külön kell adó alá vonni.

A törvényjavaslat továbbra is mentesíti az alkalmazottak kereseti adója alól azokat a szolgálati járandóságokat, amelyek hivatali kiadásokkal vannak egybekötve. Az adómentességet azonban ahhoz a feltételhez köti, hogy e járandóságok összege a szolgálati, illetőleg hivatali kiadásokkal arányban álljon.

A 27. §-hoz

Az alkalmazott illetményei után járó adót a munkaadó tartozik a vele szemben megállapított szavatosság folyományaként alkalmazottjai illetményeiből levonni és helyette befizetni. Az eddigi törvényes rendelkezések azonban módot nyujtottak a vállalatoknak arra, hogy a szavatosságot adott körülmények között kétes értékűvé tegyék. Éppen ezért törvényhozási rendelkezés szükséges ahhoz, hogy az adóért a vállalaton, mint jogi személyen kívül felelősek legyenek azok a személyek is, akik a vállalatot vezetik, illetőleg az alkalmazottak kereseti adójának levonásával és befizetésével megbízottak.

A 37. §-hoz

Az egyszeri beruházási hozzájárulásról szóló 1938:XX. tc. alkotmányos tárgyalása alkalmával több oldalról az a követelés hangzott el, hogy a beruházási hozzájárulás terhéből ne csak azok vegyék ki részüket, akiknek 50,000 P-t meghaladó értékű vagyonuk van, hanem azok is, akik vagyonának értéke az 50,000 P-t nem haladja meg ugyan, azonban tekintélyes jövedelem felett rendelkeznek. Már az idézett törvény javaslatának országgyűlési tárgyalása alkalmával kifejeztem azt a szándékomat, hogy az ilyen személyek teherviselőképességét más irányban fogom igénybe venni.

A javaslat szerint tehát mindazokat a nagyobb jövedelmű adózókat, akik beruházási hozzájárulás fizetésére nem kötelesek, öt éven át a jövedelemadó után 40%-os beruházási pótlék fizetésére kívánom kötelezni. Ez a beruházási pótlék a jövedelem nagyságához, illetőleg a jövedelemadó összegéhez igazodik. A törvényjavaslatban ennek a beruházási pótléknak a fizetésére azokat szándékozom kötelezni, akiknek az 1940. évi adókivetésnél alapul vett tiszta jövedelme az évi 10,000 P-t meghaladja és ezen a kötelezettségen nem változtat az, ha a későbbi években a jövedelmük a 10,000 P alá esik.

Gondoskodni kell azonban ezzel kapcsolatban arról, hogy a beruházási pótlékot valóban az a személy fizesse, akit azzal megterhelni kívánunk. Ha tehát az adózónak joga van a közterheket alapszabálynál, szerződésnél vagy más kötelezésnél fogva más személyre áthárítani, lehetőséget kell nyujtani az ilyen személynek az adózóval szemben arra, hogy a beruházási pótlék megtérítésének kötelezettségétől mentesüljön. De gondoskodni kell arról is, hogy ha az adózó helyett a beruházási pótlékot mégis más személy fizeti meg és ezzel az adózó a terhet magáról áthárította, az ebből származó anyagi előny után mégis fizessen megfelelő adót, amit olyan módon kívánok elérni, hogy a helyette megfizetett, beruházási pótlékot az alkalmazottak kereseti adóalapjához, valamint jövedelemadóalapjához hozzá kell számítani.

A 39. §-hoz

A jövedelem- és vagyonadó kivetési rendszere ellen sűrűn elhangzik az a panasz, hogy ennek az adónak nehézkes az igazgatása. Az adóznak olyan jövedelméről is újból kell bevallást adnia, amelyről a hozadéki adóknál már számot adott és e helyütt sem tud többet mondani a jövedelemforrás jövedelmét nem az az adóhatóság állapítja meg, amelynek területéről a jövedelem származik, s így aránytalanságok állanak elő; a kivetésre aránylag rövid idő áll rendelkezésre, ami igen sokszor a munka alaposságát és helyességét veszélyezteti.

Az egyszerűsítés útját abban látom, hogy az adózótól lehetőleg ne kérjünk új bevallást, ha már a hozadéki adók kivetésénél jövedelméről számot adott.

Hazánkban az adózók nagy tömegének tiszta jövedelme évi 6000 P-n alul van; ezeknek a száma vidéken az adózók 92%-át, a fővárosban közel 78%-át teszi. Kézenfekvő - és ezt a több esetben végzett számítások is igazolni látszanak - hogy az összlétszámnak körülbelül 60-70%-át, teszik azok az adózók, akiknek csak egy jövedelemforrásuk van. Ha figyelembe vesszük azt is, hogy a több jövedelemforrással bíró adózók csoportjához tartoznak vidéken azok a gazdák, iparosok és kereskedők is, akiknek földjükön, iparukon és üzletükön kívül, csak egy kis házuk van, az egy jövedelemforrással bíró adózók arányszáma 70-75%-ra becsülhető. Ezek szerint az esetek nagy részében a hozadéki adókkal együtt és egyszerre a jövedelemforrás helyén a jövedelem- és vagyonadó is kivethető.

Felhatalmazást kérek tehát arra, hogy a jövedelem- és vagyonadók kivetése helyéül a jövedelemforrás helyét jelölhessem ki. Ennek megvalósítása esetén elesik az a kifogás, hogy a jövedelemforrás jövedelmének megadóztatásával az adózó lakóhelye szerint illetékes olyan adókivető hatóságok foglalkoznak, amelyek a jövedelemforrás helyi viszonyait és körülményeit nem ismerik, és így a jövedelem felbecsülését helyesen nem is végezhetik.

A 40. §-hoz

A jövedelem- és vagyonadóalapot évenként csak azoknak a terhére kell újból megállapítani, akiknek évi jövedelme a 10,000 P-t, vagyona pedig a 200,000 P-t meghaladja. A többi adózó adóalapját változatlanul kell fenntartani mindaddig, amíg azt maga az adózó nem tartja magára nézve súlyosnak, vagy pedig az adóhatóság meg nem állapítja azt, hogy az adóalapokban 20%-ot meghaladó változás állott be. Az adózó mindig tudja, hogy jövedelme miként változott, ha tehát a rögzített jövedelem vagy vagyon tényleges jövedelménél vagy vagyonánál nagyobb, az adóalap újból megállapítására azonnal jelentkezik. Az adóhatóságok ellenben ritkán jutnak olyan adatok birtokába, amelyekből a jövedelem vagy vagyon nagyságának emelkedésére pozitív következtetést lehet vonni. Ezt az indokolatlan előnyt akarja a törvényjavaslat kiküszöbölni azzal, hogy az adózókat felhívás nélkül önként való jelentkezésre kötelezi minden esetben, amidőn a jövedelem évi 10,000 P fölé, vagy a vagyon a 200,000 P fölé emelkedik, vagyis ha az adó alapja többé már nem rögzíthető, vagy pedig ha a jövedelem 10,000 P, a vagyon pedig 200,000 P fölé nem emelkedett ugyan, tehát az adó alapja változatlanul fenntartható volna, azonban a tényleges jövedelem vagy vagyon és a rögzített adóalap között 50%-ot meghaladó emelkedés mutatkozik.

Azért, hogy az adózók bejelentési kötelezettségüknek tényleg eleget tegyenek, annak elmulasztását az adótöbblet kétszeresét tevő bírsággal kívánom büntetni.

Az adófelszólamlási bizottságnak joga van ahhoz, hogy az újonnan kivetett és az adózó által meg nem fellebbezett adóalapokat felülvizsgálja és azokat szükség esetén felemelje. Ezt a jogát azonban a rögzített tételekkel szemben nem gyakorolhatja, holott adott esetben az adóhatóság birtokába jutott adat már csak az adófelszólamlási bizottság előtt bizonyíthatja, hogy az adóalap az adózó tényleges viszonyainak nem felel meg. Ezért a törvényjavaslat megadja a jogot az adó-felszólamlási bizottságnak ahhoz, hogy adófelemelésí jogát a rögzített tételeknél is gyakorolhassa.

A 41. §-hoz

A jövedelem- és vagyonadóra vonatkozó törvényes rendelkezések szerint, ha a m. kir. adóhivatal a bevallott jövedelmet, vagy vagyont nem találja elfogadhatónak, de nem állanak olyan adatok rendelkezésére, amelyek alapján a jövedelem, illetőleg vagyon nagyságát pontosan számszerint meg tudná határozni, főleg arra kell törekednie, hogy a jövedelem, illetőleg vagyon nagyságát kiváltképpen külső ismertető jelekből állapítsa meg, amelyeket a fizetési meghagyásban részletesen és pontonként felsorolni köteles. Ez az eljárás azonban a valóságos jövedelem és vagyon megállapításánál célravezetőnek nem bizonyult.

Az arányos adóztatás lehetőségének biztosítása céljából szükségesnek tartom tehát, hogy a valóságos vagyon és jövedelem bizonyításának eszközei közé a felfedező eskü is felvétessék. A javaslatban tervezett rendelkezés szerint joga lesz tehát a pénzügyigazgatóságnak és az adó-felszólamlási bizottságnak arra, hogy a javaslatban körvonalazott esetekben a járásbíróságot a felfedező eskü kivétele végett megkeresse.

A felfedező eskü illetékjogunkban az örökösödési illeték kiszabásával kapcsolatban már régóta ismeretes, és olyan illetéktárgyak felfedezésére irányul, amelyekről nyilvánvalóan csak az illetékköteles személyek tudhatnak. A kereseti adónál, valamint a jövedelem- és vagyonadónál tervezett felfedező eskü ugyanezt a célt szolgálja, de az előbbitől abban különbözik, hogy az eskü szövegét nem a bíróság, hanem a pénzügyi hatóság állapítja meg, mert amíg a hagyatéki eljárást bíróság folytatja le, tehát az ügymenet egész tartama alatt a hagyaték állagának összeállításában és az örökösök részére az átadásban részt vett, addig egyenesadóügyekben polgári bíróságainknak szerepük nincsen, következésként tennivalójuk is csak a pénzügyi hatóság által szakszerűen megszövegezett eskü kivételében állhat.

A felfedező eskü azonban csak kényszerítő eszköz arra, hogy az adózó a helyes adatokat szolgáltassa, de nem az a célja, hogy az adózókat mindenáron bíróság elé állítsa. Éppen ezért a javaslat lehetőséget biztosít az adózónak arra, hogy bevallását az eskü letétele előtt még a bíróságnál is módosíthassa, ilyen esetekben azonban az adótöbbleten felül még azt a bírságot is köteles fizetni, amelyet arra az adózóra vetnek ki, aki a bevallását csak a hatóság felhívására elkésve adta be. Ezzel szemben szigorú rendelkezést tartalmaz arra az esetre, ha az adózó az eskü letételét megtagadja, mert ilyen esetben elzárkózott a bizonyítás elől, tehát az adókivető hatóságnak a valószínű jövedelem vagy vagyon megállapítása tárgyában hozott határozata ellen sem védekezhetik további jogorvoslattal.

A 43. §-hoz

Ez a szakasz az eddig érvényben lévő rendelkezésektől eltérően szabályozza az adókivetési jog elévülésének kérdését. Az elévülés kérdésében a jelenlegi helyzet az, hogy jövedéki kihágás vagy adócsalás esetében a kincstár adókivetési joga úgyszólván sohasem évül el mert az elévülés csak akkor következik be, ha az adót az adóeltitkolás felderítésének napjától, az ötödik naptári év végéig sem vetik ki. Elvileg tehát egy ma elkövetett, de csak 40 év mulva felderített adóeltitkolás esetében a megrövidített adó a 46. év végéig kivethető. Ennek a gyakorlatilag alig végrehajtható jogi szabályozásnak megszüntetése végett az adó kivetéséhez való jog elévülését az elévülés lényegének figyelembevételével valamennyi adónemnél - éppen úgy, mint a társulati adónál - azonos módon kívánom szabályozni. Ezek szerint adóbevallás beadása esetében öt év alatt, bevallás hiányában, jövedéki kihágás vagy adócsalás esetén pedig 10 év alatt évül el az adókivetéshez való jog és pedig annak az évnek az utolsó napjától számítva, amely évben az adózó adóbevallását beadta, vagy azt be kellett volna adnia.

A 45. §-hoz

Az 1938:XX. tc. 8. §-a széleskörű közkegyelmet biztosított azok részére, akik a beruházási hozzájárulásra vonatkozó bevallásaikban olyan vagyontárgyakat, illetőleg értékeket is bejelentettek, amelyeket az előző évre, vagy az 1938. évre szóló jövedelem és vagyonadóbevallásukban elhallgattak; az ilyen adózók mentesültek az 1938. évet megelőző időre a pótlólagos megadóztatás alól és ellenük adócsalási vagy jövedéki kihágási eljárás sem indítható.

A törvényjavaslat tárgyalása során többízben az a kívánság hangzott el, hogy hasonló közkegyelemben részesüljenek azok az adózók is, akik beruházási hozzájárulás fizetésére nem kötelesek, és így a hivatkozott törvény alapján a közkegyelmet nem vehetik igénybe azért, mert vagyonuk az 50,000 P-t nem haladja meg, azonban megvan bennük a jószándék arra, hogy az elhallgatott jövedelmek és vagyonok pótlólagos bevallásával a multban elkövetett hibájukat jóvátegyék. Ezért ebben a szakaszban olyan rendelkezést vettem fel, hogy az az adózó, aki legkésőbb 1940. év szeptember hó 30. napjáig elhallgatott jövedelmét és vagyonát bejelenti, a pótlólagos megadóztatás és a büntető eljárás következményei alól mentesül.

Félreértések elkerülése végett azonban hangsúlyozom, hogy ez a közkegyelem csak azokra az adózókra vonatkozik, akik a beruházási hozzájárulással kapcsolatban a közkegyelmet igénybe nem vehették.


  Vissza az oldal tetejére