1942. évi IV. törvénycikk indokolása

az orvosi rendtartásról szóló 1936. évi I. törvénycikk egyes rendelkezéseinek módosításáról és kiegészítéséről * 

Általános indokolás

A zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról szóló 1939:IV. törvénycikk 9. §-ának negyedik bekezdése elrendeli azt, hogy az egyes élethivatások körében működők részére alakult önkormányzati szervezetekben - igy az orvosi kamarákban is - az önkormányzat irányításában, tehát a kamara tisztikarában és választmányában zsidó csak a felvétel tekintetében a törvény általános rendelkezésében megszabott aránynak - azaz csak hat százaléknak - megfelelő számban vehet részt. A törvényhozás - az 1939:IV. törvénycikk miniszteri javaslatának indokolása szerint - a szóbanlévő kamarák nagy közéleti jelentőségére tekintettel indokoltnak és szükségesnek tartotta azt, hogy a zsidók arányszáma tekintetében a törvényben meghatározott általános korlátozás a törvény hatálybalépésekor nyomban érvényre jusson, tekintet nélkül arra, hogy a kamarai tagok létszáma tekintetében a százalékos arányt a törvény rendelkezései értelmében mikor lehet elérni.

A törvénynek ezt az alapgondolatát voltaképpen olyan értelmű rendelkezés juttatta volna következetesen és teljesen érvényre, mely a zsidókra meghatározott százalékos korlátozást nem csupán a tisztségek tekintetében valósította volna meg nyomban a törvény hatálybalépésekor, hanem a kamarai választási jog tekintetében is. Az ügyvédekre, ügyvédjelöltekre és az ügyvédi önkormányzatra vonatkozó egyes kérdések szabályozásáról szóló törvényjavaslat indokolása részletesen kifejti azokat, az okokat, amelyek a kamarai életben a zsidó tagok passzív választójogán felül az aktív-választójognak korlátozását megkívánják. Ezek az okok az orvosi kamarákat illetően teljes egészében megállanak.

Mellőzhetetlenül szükség van ezeknél fogva az orvosi kamaráknál is olyan értelmű törvényi rendelkezésre, mely addig is, míg az orvosi kamara zsidó tagjainak száma az összes kamarai tagok százalékának megfelelő számra nem csökken, kamarai választási jogot csak a kamarai tagokat százalékának megfelelő számú zsidó kamarai tagnak biztosít.

Ilyen értelmű szabályozás alkotásának szükségességét kellőképpen indokolja egymagában az a tény, hogy a visszacsatolt keleti és erdélyi területen alakitott kamarák, valamint a kassai orvosi kamara kivételével az 1940. év végén működő kilenc orvosi kamara tagjai közül háromban, mégpedig az érsekújvári (35.9%), a budapesti (34.4%) és a miskolci (30.3%) orvosi kamarákban a zsidó tagok száma az összes kamarai tagok számának harminc százalékát meghaladja.

Ezekből az adatokból nyilvánvaló, hogy a zsidó orvosoknak a kamarai életben való szerepköre a keresztény szellemű önkormányzat szempontjából mindezideig nem alakult kielégítően és így az 1939:IV. törvénycikk célkitűzéseinek megvalósítása érdekében a zsidó tagok választási jogának korlátozására szükség van.

Az előbbiekben ismertetett megfontolásokból szükségszerűen következik, hogy a zsidó orvosok önkormányzati működését korlátozó rendelkezések hatályát ki kell terjeszteni azokra a zsidókra is, akiket az 1939:IV. törvénycikk 2. §-a mentesit a zsidókra vonatkozó bizonyos korlátozások alól.

Az ismertetett megfontolások alapján szükséges rendelkezések az orvosi rendtartás körébe tartozó jogszabályok módosítása, illetőleg kiegészítése útján valósíthatók meg. Ezt az alkalmat célszerűen fel lehet használni az orvosi rendtartás megalkotása óta szerzett tapasztalatok alapján felmerült egyes kérdések szabályozására, valamint az 1836:I. törvénycikk egyes rendelkezéseivel kapcsolatban tapasztalt értelmezési nehézségek megszüntetésére. Ezeknek a rendelkezéseknek magyarázatát a részletes indokolás vonatkozó részei tartalmazzák.

Részletes indokolás

A 2. §-hoz

Az 1936:I. törvénycikk alkotásakor az országban gyakorlatra jogosított orvosok száma összesen 9578 volt, akik közül zsidó volt 3168. Az önkormányzati életben a keresztény és nemzeti szellemet a legjobban az országos választmány összetétele útján lehetett akként biztosítani, hogy a kerületi kamaráknak abban való képviselete nem a tagok számaránya alapján, hanem attól függetlenül történjék. Ezért a legtöbb zsidó tagot magában egyesítő budapesti kamara az országos választmányban csak aránytalanul kis taglétszámmal nyert képviseletet, jóllehet keresztény tagjainak száma is körülbelül ugyanannyi volt, mint a többi kamarák keresztény tagjainak száma összesen.

Ma, amikor az 1938:XV. illetve 1939:IV. törvénycikk rendelkezései a zsidók kamarai tagságát korlátok közé szorították, a jelen törvénytervezet 4. §-a pedig a választásra jogosultság tekintetében további megszorításokat tartalmaz, nem áll fönn többé aggodalom abban a tekintetben, hogy a kamarai önkormányzatban esetleg a zsidó tagok álláspontja fog érvényesülni és így indokoltnak mutatkozik a kerületi kamaráknak az országos választmányban való képviseleti arányát - a budapesti kamarára tekintettel - az eddiginél előnyösebbre változtatni.

A 3. §-hoz

Az orvosi kamarák választás alá eső szervei megbizatásának tartamát az 1936:I. törvénycikk az ügyvédi és mérnöki kamarákhoz hasonlóan három évben szabta meg.

Abban a tekintetben, hogy a kamarai szervek megbizatása három vagy öt évre szóljon, az állásfoglalás a törvény alkotásakor sem volt egyöntetű. Érvek hozhatók ugyanis amellett fel, hogy a megbizatás rövidebb időre szóljon, viszont amellett is felhozhatók indokok, hogy a megbizatás hosszabb tartamú legyen. Így különösen az szól a három éves megbizatás mellett, hogy a kamarai tagoknak a vezetéssel és ügyintézéssel szemben táplált véleménye így gyakrabban jut kifejezésre, a vezetők viszont-rövidebb időközökben lévén a választás esélyeinek kitéve - nagyobb súlyt helyeznek a bizalom kiérdemelésére. Az öt éves megbizatás mellett legdöntőbb érv az, hogy a vezetés egyöntetűsége és tervszerűsége ekként jobban biztosítható. A jelenlegi viszonyok között a hosszabb tartamú megbizatás mellett még az is fölhozható, hogy az orvosi kar tagjait a lehetőséghez képest távol kell tartani a sokszor kiélezett, nem is annyira az orvosi rend érdekében álló személyes jellegű választási mozgalmaktól.

5. §-hoz

A zsidókra vonatkozó korlátozást indokolja az, hogy a hatályos jogszabályok szerint zsidókat csak meghatározott százalékos arányú korlátozással lehet felvenni az orvosi kamarába, a százalékos arány meghatározása pedig elvi és gyakorlati tekintetből megfelelőbb két részletben, félévi időközökben foganatosított felvételek számához viszonyítva, mint elaprózódó egyes esetek számához arányosítva. A félévek végén egy-egy hónapi felvételi szünet gyakorlati tekintetekből indokolt, főképpen a zsidók felvétele szempontjából a százalékos arány pontos meghatározása céljából szükséges igazgatási intézkedések előkészítése érdekében.

6. §-hoz

Az 1936:I törvénycikk 22. §-a sorolja fel azokat az okokat, amelyek alapján az orvosnak a kamarai tagok sorába való felvétel iránt előterjesztett kérelmét meg kell tagadni.

Ha az orvost a kamara a fenti rendelkezéssel ellentétben azért vette fel a kamarai tagok sorába, mert a tiltó körülmény csak utóbb, a felvétel után derült ki, az 1936:I. törvénycikk 24. §-a értelmében a tagot fegyelmi eljárás útján lehetett a tagok sorából törölni.

Minthogy azonban az 1936:I. törvénycikk 24. §-a nem nyujt lehetőséget arra, hogy a visszacsatolt területeken gyakorlatot folytató orvosok kamarai tagfelvételével kapcsolatosan megkívánt egyéb előfeltételeknek hiánya miatt is fegyelmi úton történő törlésnek legyen helye, a szóbanlevő rendelkezést a kívánt célt biztosító rendelkezéssel kellett helyettesíteni.

7. §-hoz

Az 1936:I. törvénycikk 29. §-ának (4) bekezdése tévesen jelöli meg azokat a törvényhelyeket, amelyeket az átjegyzési kérelmekkel kapcsolatosan alkalmazni kell. A jelen § a helyes-e hivatkozási számokat tartalmazza. Ezenfelül a § rendezi azt a vitás kérdést is, hogy átjegyzési kérelem előterjesztése esetén a korábbi kamara mely időpontban jogosult a tagot a névjegyzékéből törölni. A helyes jogi elrendezésnek megfelelően a törlés az új kamarába felvétel megtörténtéről szóló értesítés beérkeztétől van függővé téve.

8. §-hoz

Az 1936:I. törvénycikk 31. §-a azt a helyes elvet rögzíti le, hogy az orvos csak egy helyen folytathat gyakorlatot. Természetszerű, hogy ez a rendelkezés csupán a magángyakorlatra vonatkozhatik, minthogy a hivatali kötelesség körében kifejtett orvosi gyakorlat sok esetben (tiszti orvos, tiszti főorvos, közegészségügyi felügyelő) szélesebb területre terjed. Minthogy azonban a hivatkozott törvényhely e tekintetben nem tartalmaz világos rendelkezést, azt ily értelmű szöveggel kellett helyettesiteni és egyúttal rendelkezni kellett arra nézve is, hogy az orvos működési helyét ne csupán a kamarai felvételi kérvényében, hanem átjegyzés iránti kérelmében is megjelölni, illetőleg ugyanazon kamara területén történő változás esetén a kamarának bejelenteni legyen köteles.

9. §-hoz

Az 1936:I. törvénycikk 40. §-a a kamarai tagokkal szemben eljárni jogosult fegyelmi hatóságokat azzal az elvi elgondolással jelöli ki, hogy az orvos - amennyiben közszolgálatban áll vagy törvény alapján létesült intézetnél működik - nemcsak a szolgálati viszonyból folyó fegyelmi hatóság alatt áll, hanem vele szemben a kamara is fegyelmi joghatóságot gyakorol. Természetszerű, hogy amikor ugyanazon fegyelmi tényálladék alapján - bár különböző szempontokból - két fegyelmi hatóság jogosult eljárni, a hatáskörök szabatos körülhatárolása szükséges, mert ennek hiányában az orvosi rend érdekében nem álló hatásköri vitáknak kell szükségszerűen bekövetkeznie.

A hivatkozott törvényhelynek szövege ebből a szempontból nem teljesen kielégítő és éppen a közelmultban többféle vonatkozásban is félremagyarázásoknak szolgált alapjául.

Így mindenekelőtt az 1. § a kamara fegyelmi joghatóságát minden orvossal szemben általánosságban az orvosi gyakorlat tekintetében írja elő. Minthogy az 1936:I. törvénycikk 30. §-ának (1) bekezdése értelmében orvosi gyakorlat alatt az orvosnak a gyógyítás és az egészség megőrzése érdekében kifejtett összes tevékenységét kell érteni, nyilvánvaló, hogy a törvényhely - annak célzatával ellenkező - szószerinti értelmezése mellett a kamara fegyelmi hatósága a közszolgálatban álló vagy törvény által létesült intézetnél működő orvosok hivatali tevékenységére is kiterjedne. Hogy pedig a cél nem ez volt, igazolja az annak idején benyujtott törvényjavaslat miniszteri indokolása, amelyből világosan kitűnik, hogy a szóbanlévő esetben a kamarának csupán az orvosi magángyakorlatot illetően áll fenn a fegyelmi jogköre.

A törvénynek nem teljesen szabatos előírását tehát minden félreértést kizáró rendelkezéssel kellett helyettesíteni.

További nehézséget okozott ugyanezen § oly értelmű rendelkezése, hogy a közszolgálatban álló vagy törvény alapján létesült intézetnél működő kamarai tag ellen hivatali hatósága által indított fegyelmi eljárást befejező határozatot minden esetben közölni kellett a kerületi orvosi kamarával. Ez a rendelkezés szükségszerűen vezetett egy olyan állásfoglalás kialakulásához, mintha az orvosi kamarák nemcsak orvosetikai szempontból, hanem egyébként is eljárni volnának hivatottak az említett orvosokkal szemben. Kétségtelen, hogy a kamarai önkormányzati jogkör nem mehet olyan messze, hogy tisztán közszolgálati vagy azzal azonosnak tekinthető jogviszonyokba beavatkozzék, azért már eleve ki kellett zárni a lehetőségét annak, hogy a kamara jogkörébe nem tartozó fegyelmi ügyekkel foglalkozzék.

A törvényjavaslat 9. §-ának harmadik bekezdése a kívánt célt akként biztosítja, hogy mindenekelőtt csak olyan fegyelmi ügyre vonatkozóan írja elő a kamarával való közlés kötelezettségét, amelyben orvosetikai fegyelmi vétség (1936:I. törvénycikk 41. § b)) tétetett önállóan vagy más természetű fegyelmi vétség mellett eljárás tárgyává.

A kamara csak ilyen közlés alapján - tehát sohasem önállóan - indíthat meg közszolgálatban álló vagy törvény alapján létesült intézetnél működő orvos ellen fegyelmi eljárást, de az eljárás eredményeképp csupán az orvosi gyakorlattól való felfüggesztést vagy eltiltást szabhatja ki fegyelmi büntetésként. Ha ugyanis enyhébb büntetés alkalmazása mutatkoznék indokoltnak, a fegyelmi vétség megállapítása mellett a büntetés kiszabását teljesen mellőzni kell.

Ily értelmű elrendezést kíván meg a ne bis de idem érvényesítése. Ha ugyanis a kamarai tag a fegyelmi vétségből kifolyóan hivatali hatósága részéről már fegyelmi büntetésben részesült, nem indokolható, hogy őt a kamarai hatósága lényegében hasonló jellegű büntetéssel újólag sujthassa. Viszont a hivatali hatóságnak nem állnak oly fegyelmi megtorló eszközök rendelkezésére, mint az orvosi hivatás gyakorlásának időleges vagy végleges megszüntetése, tehát minden olyan esetben, amikor azt a fegyelmi vétség súlya megkívánja, a már kiszabott fegyelmi büntetést még ily értelmű rendelkezéssel is mintegy ki kell egészíteni. Viszont a fenti jogelvet van hivatva biztosítani az a rendelkezés, hogy a kamara a gyakorlattól felfüggesztéstől, illetőleg eltiltástól eltekintve más fegyelmi büntetést nem szabhat ki, minthogy az 1936:I. törvénycikk 42. §-a (1) bekezdésének a) és b) pontjában megjelölt egyéb fegyelmi büntetések (rosszallás, pénzbírság) a hivatali eljárás során kiszabható fegyelmi büntetésekkel azonos természetűek.