Az 1914-1918. évi világháború a magyar nemzettől a hozott rendkívül súlyos véráldozaton felül megkövetelte a legmesszebbmenő anyagi erőkifejtést is. A világháborús magyar kormányok ismételten kénytelenek voltak azzal a felhívással fordulni a nemzethez, hogy a reánk kényszerített háborúban a magyarság ősrégi hagyományaihoz méltó helytállást és az ország területi épségének megvédését hadikölcsönjegyzéssel is mozdítsa elő.
A felhívások eredménye nem is maradt el és a nemzet legszélesebb néprétegei példát mutató hazafias áldozatkészséggel kereken 18 /2 milliárd koronával járultak hozzá ezúton az ország háborús kiadásainak fedezéséhez.
Mindenki előtt ismeretes, hogy az 1918. évi és az ezt követő események, különösen pedig az ország területének megcsonkítása a magyar gazdasági élet alapjait is megrendítették. Az államháztartás egyensúlya teljesen felborult, a korona értéke pedig katasztrofálisan leromlott, úgyhogy a hadikölcsönökbe fektetett tőkék úgyszólván teljesen megsemmisültek.
Az ország nagy erőfeszítéseket tett a belső gazdasági rend helyreállítására, még akkor, amikor az 1927. év őszén a magánjogi pénztartozások átértékelésének kérdése a törvényhozást elé került, az a legjobb szándék mellett sem tudott lehetőséget találni arra, hogy az államháztartás nagynehezen helyreállított egyensúlyának veszélyeztetése nélkül az államnak ily címen alapuló pénztartozásai átértékeltessenek.
A törvényhozás azonban kifejezésre kívánta juttatni azt, hogy nincs szándékában a hadikölcsönkötvényeken alapuló kötelezettségeket egyenlő elbírálás alá vonni az államnak azokkal a magánjogi tartozásaival, amelyeket az 1928:XII. törvénycikk vonatkozó rendelkezéseivel általánosságban kizárt az átértékelésből. Épp ezért az említett törvénycikk 8. §-ában azt mondotta ki, hogy az 1914. évi július hó 28. napja után az 1912:LXIII. törvénycikk 17. §-a alapján kibocsátott államadóssági címletek, vagyis az ú. n. hadikölcsönkötvények átértékelésének kérdésében a törvényhozás az 1921:XXXIII. törvénycikkel becikkelyezett békeszerződésen alapuló kötelezettségek megszűnése után fog határozni.
Az említett elvi jelentőségű kijelentésen felül utóbb életrehívta a törvényhozás az 1928. évi XXXIII. törvénycikkel az ú. n. hadikölcsöntámogatási akciót is, hogy legalább azokon a hadikölcsönkötvénytulajdonosokon segítsen, akik a háború alatt oly mértékben vettek részt a hadikölcsönjegyzésekben, hogy a jegyzett hadikölcsönkötvények kamatai megélhetésüket egészen vagy részben biztosították volna, de a korona értékromlása következtében anyagi támogatásra szorulnak.
Az 1938. év ősze óta bekövetkezett történelmi események: a Felvidék, Kárpátalja, Kelet-Magyarország és Erdély egy részének visszacsatolása, valamint a Délvidék visszafoglalása után - annak ellenére, hogy a honvédelem fejlesztése, nemkülönben a területi megnagyobbodással járó rendkívüli állami feladatok megvalósítása igen súlyos terheket ró az államkincstárra-elérkezettnek látom azt az időpontot, amikor az 1928:XII. törvénycikk 8. §-ában foglalt kijelentésre tekintettel a hadikölcsönkötvények átértékelésének kérdésében a törvényhozás elé javaslatot kell terjesztenem.
A javaslat megalkotásánál érthető okokból a kiindulási pont az államháztartás teherbíróképessége volt. Ezenkívül három főszempontot vettem irányadónak. Az első, hogy minél jobban érvényesüljenek a méltányosság követelményei. A második a szociális szempont, amit a javaslat azzal szolgál, hogy a kisebb névértékű címletmennyiséggel rendelkezőkre az általánosnál magasabb átértékelési kulcsot állapít meg. Végül figyelemmel kellett lenni arra a gyakorlati szempontra, hogy a lebonyolítás minél egyszerűbb legyen, mert több mint 400,000 hadikölcsönkötvénytulajdonosnál kell majd az átértékelési jogosultságot elbírálni.
Az államháztartás teherbíróképességéhez igazodnak a hadikölcsönkötvények átértékelésének módjára és mértékére vonatkozó rendelkezések. A rendelkezések keretét az szabja meg, hogy az államháztartás helyzete ezen a címen mintegy évi 15 millió P teher vállalását engedi meg.
Az átértékelés módja az lenne, hogy a hadikölcsönkötvények pengőre szóló új államadóssági címletekre cseréltetnek ki.
Ami az átértékelés mértékét és módját illeti, ha összehasonlítást teszünk a Magyarországnál viszonylag is sokkal nagyobb teherbírású Német Birodalomnak e tárgyban hozott jogszabályaival, azt látjuk, hogy az átértékelésnek a törvényjavaslatban meghatározott 5%-os, a legkisebb jegyzőknél azonban 10%-ig emelkedő mértéke általában nemcsak eléri, de bizonyos vonatkozásokban még meg is haladja a német átértékelés mérvét. A Német Birodalomban t. i. az átértékelés olymódon történt, hogy minden 1,000 márka névértékű kötvényért 25 Reichsmark értékű új kötvényt kapott a tulajdonos. Ezeket a kötvényeket, melyek csak a jóvátételi kötelezettségek megszűnte után kezdtek volna kamatozni, időközben konvertálták akként, hogy átlagban 30%-os alapon váltották be azokat az egységes típusú, 4 1/2%-kal kamatozó törlesztéses államadóssági címletekre. Magasabb átértékelésben csak azok részesültek, akik az ú. n. „Altbesitzer”, tehát őstulajdonosi mivoltukat igazolni tudták. Ezek ugyanis az 1,000 márka = 25 Reichsmark arányban kiadott kötvényeken felül sorsolási jogosítványban is részesültek, amelyek 30 éven belül a névérték ötszörösével kerülnek kisorsolásra, amikor is az arra jogosított egyúttal a sorsolás napjáig számított 4 1/2%-os kamatot is megkapja.
Ami most már a lehető legmesszebbmenően érvényesíteni óhajtott méltányossági szempontot illeti, erről a törekvésről - mégpedig úgy tárgyi, mint személyi tekintetben - a javaslat számos rendelkezése tesz tanubizonyságot. E kérdés taglalásánál szükségesnek tartom előrebocsátani a következőket:
A trianoni békeszerződés értelmében a háborús magyar államadósságoknak az a része terhelte csak Magyarországot, amelyek olyan államok polgárainak, illetőleg kormányainak voltak tulajdonában, amely államok a volt Osztrák-Magyar Monarchia területéből nem részesedtek. Arról, hogy a magyar állam és az ú. n. utódállamok miként kezeljék a területükön lévő háborús magyar államadóssági kötvényeket, a békeszerződés rendelkezéseket nem tartalmazott, csupán azt a kötelezettséget rótta reájuk, hogy a háborús magyar államadóssági címleteket megkülönböztető jelzéssel lássák el. A lebélyegzésnek, vagy a címletek bevonásának tényéből azonban az érdekelt államokra a fizetés, illetőleg az adósság elismerése tekintetében kötelezettség nem hárult.
A magyar kormány, a most említett rendelkezésnek megfelelőleg, a 9,390/1920. M. E. számú rendelettel a háborús magyar államadóssági címleteknek nosztrifikálás céljából való jegyzékbevételét és megjelölését rendelte el. A rendelet 1. §-a azt a kijelentést tartalmazta, hogy a magyar állam az így készülő jegyzék alapján fog aziránt nyilatkozni, hogy a magyar állam az így készülő jegyzék alapján fog az iránt nyilatkozni, hogy a magyar nosztrifikálási megjelöléssel ellátott címletekben kifejezett kötelezettséget mennyiben ismeri el saját adósságának. Ez a nyilatkozattétel azonban ilyen formában mindeddig nem történt meg. A magyar államadósságokról és a vagyonváltságról szóló 1921:XXVI. törvénycikk is csupán annyit mondott ki a kérdéses vonatkozásban, hogy a hadikölcsönkötvények után, amelyekre egyébként a békeszerződés 189. cikkei az irányadók, a vagyonváltságot szintén le kell róni. Ilyen előzmények után tett kijelentést a törvényhozás a hadikölcsönök kérdésében az egyes magánjogi pénztartozások átértékeléséről szóló 1928:XII. törvénycikk 8. §-ában. Azonban ez a kijelentés is csak azoknak a háborús magyar államadóssági címleteknek átértékelése tekintetében helyez kilátásba a békeszerződésen alapuló kötelezettségek megszűnése utáni időre intézkedést, amelyek a háborús magyar államadósságok nosztrifikálásakor mint a tulajdonos eredeti jegyzésű címletei láttattak el magyar nosztrifikálási megjelöléssel és azóta is állandóan az eredeti jegyzők vagy örököseik tulajdonában vannak.
Azok közül az államok közül, amelyek a trianoni békeszerződés értelmében a háborús magyar államadóssági címleteket lebélyegezni voltak kötelesek, csupán az egykori Csehszlovák Köztársaság rendezte, - azonban az is csak részben és korlátozott mértékben - a szóbanlévő címleteken alapuló kötelezettségeket. Az 1920. évi 417. számú csehszlovák törvény lehetőséget nyujtott a háborús magyar államadóssági címleteknek új csehszlovák államkölcsön jegyzésére való részbeni felhasználására, sőt az 1924. évi 216. számú csehszlovák törvény arra is, hogy a 25,000 koronánál kisebb vagyonnal rendelkező hadikölcsönkötvénytulajdonosok címleteiket 100 korona = 75 csehkorona arányban csehszlovák államadóssági címletekre kicserélhessék.
Bár a fentiek szerint az 1928:XII. törvénycikk 8. §-a csak a magyar részről nosztrifikált, eredeti jegyzésű hadikölcsöncímletek átértékeléséről tett említést, a javaslat mégis bevonja a kedvezményezettek közé mindazokat a hadikölcsönkötvénytulajdonosokat is, akik számára az átértékelés lehetőségét méltányosnak látszik szintén biztosítani.
Így nagyon is méltánytalan lenne azokat a hadikölcsönkötvénytulajdososokat kizárni az átértékelés lehetőségéből, akik bár nem ősjegyzők, de akik a nosztrifikálási eljárás során igazolták azt, hogy a címleteket egyéb módon még az 1918. évi október hó 31. napja előtt szerezték. Az olyan címlettulajdonos ugyanis, aki pl. 1916-ban nyilt piacon vásárolta hadikölcsönkötvényeit, nagyobb értékű koronában fizette meg a vételárat, mint az, aki ugyan eredeti jegyzés útján, de csak 1918-ban jutott a hadikölcsönkötvényekhez.
Ugyancsak méltánytalan lenne kizárni azt is, aki a nosztrifikálási eljárás során azért nem tudta az eredeti jegyzést, illetőleg az 1918. október 31. napja előtti szerzést igazolni, mert a jegyzési, illetőleg őrzési hely a trianoni határokon túl volt és az akkori viszonyok folytán ezek az igazolások beszerezhetők nem voltak.
A Felvidék, Kárpátalja, Kelet-Magyarország és Erdély egy részének Magyarországhoz visszacsatolása, továbbá a délvidéki területek visszafoglalása következtében vannak olyan hadikölcsönkötvény-tulajdonosok is, akik a háborús magyar államadóssági címletek nosztrifikálásakor csehszlovák, román vagy jugoszláv uralom alatt állottak. Ezeknek helyzete az elszenvedett veszteség szempontjából többnyire semmiben sem különbözik a trianoni Magyarország hadikölcsönkötvény-tulajdonosainak a helyzetétől. Feltétlenül indokolt tehát az átértékelés kedvezményében őket is részesíteni. Igaz, hogy a csehszlovák uralom alatt volt a hadikölcsönkötvénytulajdonosok egy részénél bizonyos rendezés: mégis vannak közöttük is olyanok, akik nem kaptak követelésük alapján mindezideig semmit sem. Bár ugyan nyitva állt előttük a lehetőség arra, hogy címleteiket legalább részben csehszlovák államkölcsön jegyzésére használják, mégsem lenne méltányos, ha azokat, akik ezt a lehetőséget éppen jó magyar érzésük sugallatára, vagy megfelelő anyagi erő híján nem tudták felhasználni, az átértékelés kedvezményéből most kizárnók.
Viszont más oldalról semmiképpen sem lenne indokolt, ha azok a jogi személyek, - értve alatta elsősorban a kereskedelmi társaságokat - amelyeknek aktivái és passzivái egyaránt koronában állottak fenn és így azok a koronaérték romlása következtében egyforma arányban csökkentek, aktív vagyonuknak hadikölcsönben elhelyezett része tekintetében - amelynek rendszerint koronára szóló pénzkötelezettség volt az ellentétele - most átértékelésben részesülnének. A kereskedelmi társaságok a hadikölcsönkötvényeken alapuló követelésüket legnagyobbrészt már amúgyis leírták és így számukra az a körülmény, hogy az átértékelésből kizáratnak, elviselhetetlen, illetőleg igazságtalan terhet nem jelent. Ezért a javaslat az átértékelés lehetőségét a jogi személyek közül csupán az egyházi, közművelődési és közjóléti tevékenységet kifejtő alapítványoknak és ilyen rendeltetésű más jogi személyeknek kívánja biztosítani. Arra pedig önérthetőleg a leggondosabban ügyel a javaslat, hogy ne juthassanak hozzá az átértékelés kedvezményéhez olyanok, akik hadikölcsönkötvényeiket nyerészkedési céllal vásárolták.
A szociális szempont indokolja az 1,000 koronáig terjedő címlettulajdonosoknál az általános érvényű 5%-os kulcs kétszeresét jelentő 10%-os átértékelési kulcsot és azt, hogy az 1,000-től 2,000 koronáig terjedő címletmennyiségek esetére megfelelő átmenet lenne az 5 és 10%-os kulcs között. Ugyancsak a szociális szempontok indokolják azt is, hogy az 1928:XXXIII. törvénycikkel életrehívott hadikölcsöntámogatási akció bizonyos vonatkozásokban továbbra is fennmaradjon, nehogy az erre igazán rászorulók rosszabb anyagi helyzetbe kerüljenek, mint amilyenben eddig voltak.
