Az idők folyamán a gyakorlati élet olyan eseteket vetett fel, amelyekből meg kellett győződnöm, hogy büntető törvényeink némely hiányosságát fel lehet használni a közélet törvényességét és tisztaságát sértő visszaélések büntetlen elkövetése. Így különösen érezhetővé vált, hogy az országgyűlési képviselők választásról szóló 1938:XIX. törvénycikk XIII. fejezetében a választójog büntetőjogi védelmét tárgyazó rendelkezések nincsenek kiterjesztve a felsőházi tagok választására. E tárgyban az egyik vármegyei törvényhatóság indokolt felterjesztést intézett a minisztériumhoz. Hézagosnak bizonyult az 1938:XIX. törvénycikk 174. §-ának első bekezdése is, mert ez csak az avégett elkövetett választási visszaélést bünteti, hogy a választó a szavazástól tartózkodásra indíttassék. Holott kétségkívül nem csekélyebb büntetést érdemel az is, akinek célja abban állott hogy a választó valamely jelöltre vagy lajstromra szavazzon vagy ne szavazzon. Ezzel kapcsolatban önként felmerül az a feladat, hogy büntetőjogi védelem alá helyezzük egyfelől a törvényesen bevett magyarországi egyházaknak mint nemzeti életünk ősi tartó oszlopainak igazgatása körében előforduló választások szabályszerűségét és visszaélésektől mentességét másfelől a fontos közéleti szerepet betöltő hivatási kamarák és hasonló szervezetek választásainak tisztaságát. Ez utóbbi szempont viszont rátereli a figyelmet arra hogy az a polgári büntető és fegyelmi jellegű bíráskodás, amelyet az egyházak hivatásukból folyóan az egyházhoz tartozókon - továbbá az a fegyelmi ítélkezés amelyet az említett kamarák és szervezetek törvény rendelkezése alapján bizonyos hivatások körében gyakorolnak, a helyes működésükhöz szükséges egyik igen lényeges biztosítékot nélkülözik, ha az eljárás folyamán kihallgatott tanúk nem a hamis tanúzásra vonatkozó büntető rendelkezések súlya alatt teszik meg vallomásukat; az egyházi hatóságoknál emelt hamis vád pedig csupán azért marad büntetlen, mert az 1914:XL. törvénycikknek a hatóság fogalmát a büntetőjog szempontjából meghatározó 1. §-a nem emlékezik meg az egyházi hatóságokról és esetleg a bírói gyakorlat az említett egyik vagy másik hivatási testület fegyelmi ügyekben eljáró szervét sem tekintené - kifejezett és általános rendelkezés hiányában - olyan „hatóságnak” amely előtt csak a hamis vádolás büntetőjogi következményeinek terhe alatt lehet vádaskodni.
Más oldalról az általános jogérzetet sértő hiánynak mutatkozott, hogy a közhivataloknál fennálló vagy fennállónak állított befolyással üzérkedés felháborító esetei büntetlenül maradtak. Ennek a közhivatalok tekintélyét és a megtévesztésnek áldozatul eső közönség érdekeit egyaránt sértő visszaélésnek megbüntetésére külön törvényes rendelkezést kellett szerkeszteni. Ilyen tárgyú jogszabály viszont eszmei értelemben szoros szomszédságban áll a büntetőtörvénykönyvben „megvesztegetés” címen szabályozott tárgykörrel. A megvesztegetésre vonatkozó §-ok (Btk. 465-470. §) átvizsgálása és helyesebb szövegezése amúgy is egyik feladata volt a büntető jogszabályok megújítására irányuló munkálatoknak. Kézenfekvőnek látszott a megvesztegetésre vonatkozó újraszövegezett jogszabályokat a befolyással való üzérkedést tárgyazókkal összekapcsolni s ekként illeszteni a novelláris törvényjavaslat keretébe.
Mindezeket a különböző tárgyú rendelkezéseket egyetlen, közös vezető szempont alá lehet foglalni. Ez a szempont a közélet törvényességének és tisztaságának eszménye, mert a felsorolt és büntetést érdemlőknek felismert cselekmények egyaránt ennek a kiemelkedő fontosságú jogértéknek így vagy amúgy való megcsorbulását jelentik. Felesleges lenne érveket felhozni annak bizonyítására, hogy az egészséges közélet milyen életfontosságú erőforrása a nemzetnek és hogy mennyire szükséges annak sértetlensége akkor, amikor jövőnk biztosításáért kemény harcot vívunk és amikor a nehéz idők sok ember lelkét fogékonyabbá teszik az erkölcsi fertőzés veszélye iránt. Éppen ezért a jelenlegi időpontban különösen időszerűnek kell tekinteni olyan törvényes rendelkezéseknek kezdeményezését, amelyek a közélet egészséges folyamatához nyujtanak büntetőjogi biztosítékokat.
A javaslat alapvető megkülönböztetést tesz egyfelől a vesztegetés, másfelől a tiltott ajándékadás, illetőleg ajándékelfogadás közt. Ezek az utóbbi cselekmények is fontos közérdeket sérthetnek és ezért - bizonyos feltételek mellett - méltán esnek büntetés alá, mégpedig mindkét közreműködőre nézve, azaz úgy az ajándék adójára, mint annak elfogadójára. A javaslat az utóbbi cselekményeket mégis külön szabályozza, jóval enyhébb büntetéssel bünteti, egyes eseteket menthetőeknek talál (3. § harmadik bekezdése), sőt nem is illeti a „megvesztegetés”-nek a közfelfogás szerint súlyosan megbélyegző elnevezésével. A kétrendbeli cselekmény között éles határvonalat szab az, hogy az 1. és a 2. §-okban meghatározott megvesztegetés lényege: a közhivatalnok kötelességszegésének megvásárlása hiányzik a másik deliktum-típusnál. Megvesztegetés esetében a közhivatalnok áruba bocsátja a saját jövőbeli kötelességellenes magatartását, a vesztegető árat fizet érte. A megegyezés tartalma tehát az, hogy az önzéstől és kapzsiságtól elvakított közhivatalnok, a reá ruházott közbizalommal visszaélve, a közérdekből részére biztosított hatáskört, cselekvési lehetőséget a közérdek ellenére fogja felhasználni. A tiltott ajándékozás és ajándékelfogadás a közhivatali működés rendjét más módon és kevesebb határozottsággal veszélyezteti, mert nem irányul valamely felismerhető, jövőbeli és magában véve is jogszabályba ütköző hivatali cselekményre, csak arra, hogy a közhivatalnok magát valaki lekötelezettjének, valaki iránt feszélyezettnek érezze.
A kötelességszegést és annak ellenértékét megállapító törvényellenes megegyezésnek szükségképpen két résztvevője van, akiknek szerepe éppoly különböző, mintha valamely kétoldalú jogügylet két ügyfelének helyét töltenék be. Különböző az a kötelesség, amelyet megsértenek és ehhez képest gyakran bűnösségük mértéke is, és különbözők azok a cselekvési módozatok, amelyekkel a büntetést kiérdemlik. Büntethetőségük a cselekmény másik résztvevőjétől független és megállhat akkor is, ha az utóbbi tévedés, beszámítási képességének hiánya vagy más személyes ok folytán büntetlen marad.
A javaslat a vesztegetési megállapodásból előálló veszélyt továbbá olyan súlyosnak tekinti, hogy a befejezett bűncselekmény büntetésének alkalmazásához nem várja meg a megállapodás tartalmának teljes megvalósulását, azaz azt, hogy a közhivatalnok a kapott vagy ígért ellenértékért csakugyan véghez vigye a kikötött törvénytelenséget. A büntetési szankció az ügy lebonyolódásának jóval előbbi szakában, már akkor alkalmazhatóvá válik, mihelyt valamelyik fél a bűnös megállapodás felé vezető első lépést megteszi, azaz a másik fél irányában ilynemű ajánlatot tesz. Még az sem szükséges, hogy az akaratmegegyezés valóban létrejöjjön, az sem, hogy a másik fél legalább színleg elfogadja a vesztegetésre irányuló ajánlkozást.
Ezekből az okokból a javaslat egyfelől a vesztegető, másfelől a megvesztegethető közhivatalnok cselekményét és annak büntetőjogi jogkövetkezményeit külön szabályozza, előbbit az 1., az utóbbit a 2. §-ban.
A javaslat ismertetett rendszeréből következik, hogy a vesztegetőt csak az 1. § alapján lehet felelősségre vonni, nem pedig egyúttal a 2. § szerint is azon a címen, hogy a közhivatalnok felbujtója vagy bűnsegéde. Ezt feleslegessé teszi egyébként az, hogy a javaslat 1. §-a - a Btk. 470. §-ával ellentétben - a cselekményt bűntetté minősíti és olyan büntetési keretet állapít meg, amely a legsúlyosabb esetekben is kielégítő lesz.
A vesztegető a javaslat szerint nemcsak akkor válik bűnössé, ha a közhivatalnokot sikerült kötelességszegésre indítani, hanem már akkor, mihelyt erre „törekszik”, azaz ilyen céllal személyes vagy vagyoni előnyt ad vagy ígér, akár a közhivatalnoknak közvetlenül, akár bárkinek másnak, akitől reméli, hogy az előny fejében a közhivatalnokra a vesztegető szándékainak megfelel hatást fog gyakorolni, esetleg az előnyt a közhivatalnokhoz közvetíti.
A büntethetőségnek a jogsérelemre vezető folyamat ilyen kezdeti szakába való előretolása a kísérlet lehetőségének csak csekély teret enged, - például ha a törvényellenes ajánlkozás megtétetik ugyan, de nem jut a másik félnek, vagy a közvetítésre kiszemelt személynek tudomására.
Az aktív vesztegetés elkövetési módja a Btk. 470. §-a szerint az adás és az ígéret. A javaslat is lényegében ugyanezeket a cselekvési módozatokat tartja szem előtt, kifejezi azonban az adásnak és az ígérésnek jellemző irányzatát, azaz azt, hogy a közhivatalnoki kötelességszegés előidézésének eszközéül szolgálnak.
A Btk. 465., 467., 468. és 470. §-ai a vesztegetés eszközeiül az ajándékot és a jutalmat említik. A javaslat szabatosabb meghatározás kedvéért és avégett, hogy az esetleges túlszoros értelmezés elkerültessék, a „személyes vagy vagyoni elönyről” szól. Már az 1915:XIX. törvénycikk 8-10. §-ai is szükségesnek látták az ajándék és a jutalom mellé az „egyéb előny” kifejezést is felvenni. A „személyes” előnyt a mindennapi életben szokásos módon a javaslat a „vagyoni” előny ellentéteképpen használja; ezt a szembeállítást szükségessé teszi, hogy a javaslat más helyén - az 5. §-ban - csak vagyoni előnyről szól. Az ajándék és a jutalom kifejezéseket a javaslat példázóan nem említi, mert éppen ez a két szó nem talál arra a szerepre, amelyet az előny az 1. §-ban meghatározott cselekménynél betölt. A vesztegetés eszköze nem ajándék, nem ingyenes „animo donandi” adott juttatás, hanem valamely törvényellenes szolgáltatás kialkudott ellenértéke. Nem is jutalom, mert előre adják vagy legalább is előzetesen ígérik meg.
A javaslat tehát világosan kijelenti, hogy nemcsak vagyoni előny felhasználásával lehet a vesztegetést elkövetni. Az előny szót természetesen tárgyi értelemben kell venni, figyelemmel arra, hogy a közfelfogás általában mit ismer el valakinek helyzetét javító, valakire komoly befolyást gyakorló tényezőnek. Udvariassági ténykedések, amelyek az egyéni önérzetet vagy hiúságot pillanatnyilag kellemesen érintik, olyanok, amelyek csak jelentéktelen, múló érzéki élvezetet nyujtanak, nem megfelelő eszközei a vesztegetésnek. Nem lehet előny olyan kötelezettség teljesítése, amelyre a közhivatalnoknak jogos igénye van. Előny ellenben mindaz, ami a közhivatalnok helyzetét javíthatja, emelheti, például előléptetés, kitüntetés, kedvezőbb beosztás, áthelyezés” cím, rendjel adományozásának kieszközlése stb.
A „neki vagy másnak” kifejezéssel a javaslat egyrészt arra céloz, hogy a közhivatalnok esetleg a maga egyéni szempontjából előnynek tekinti, tehát befolyásoló mozzanatnak érzi az olyan juttatást is, amelyet nem ő kap, hanem valaki más. Ez a más: rendszerint hozzátartozója, barátja vagy olyan személy, akinek csak leplező szerepe van. De az előny átvevője olyan személy is lehet, aki az előnyt magának megtartva, saját érdekében vállal kötelezettséget a közhivatalnok tetteinek irányítására.
A „hivatalos” mellett a „szolgálati” kötelesség kiemelése főleg a közhivatalnok büntetőjogi fogalmának az 1940:XVIII. törvénycikk 3. §-a által történt jelentős kiterjesztése következtében vétetett fel. Eszerint a § szerint ugyanis a közhivatalnokká minősítés a nem szorosan vett hatósági tennivalókkal foglalkozó személyek széleskörű csoportjait is magában foglalja, ideértve a m. kir. honvédségnek tényleges szolgálatot teljesítő minden tagját is.
A „hivatalos hatáskörben” és a „szolgálatban” kifejezésekkel a § azt kívánja kijelenteni, hogy az előnytől csábíttatva a közhivatalnok olyan cselekményt végez, érdemben szándékosan helytelenül vagy alakjában szabálytalanul, amelynek végrehajtására hivatali állása vagy szolgálati viszonya feljogosítaná, sőt rendszerint kötelezné is, természetesen úgy, hogy azt törvényes tartalommal és szabályos alakban teljesítse. Nem öleli fel ez a fogalom a közhivatalnoknak hivatali hatáskörén (szolgálatán) kívül tanúsított magatartását, még ha az bizonyos szempontokból a szolgálati viszonyt szabályozó rendelkezések hatálya alatt is áll s így kötelességszegésre alkalmat szolgáltathat. Nem megvesztegetés tehát, ha a közhivatalnokot csupán arra kívánják rávenni, hogy hivatalán kívül tilos mellékfoglalkozást űzzön, hivatása tekintélyével össze nem férő életmódot folytasson, vagy hogy ellenértéket fogadjon el olyan cselekményért, amelyet ingyenesen kellene teljesítenie, de éppúgy, mint ahogy díjazásért végzi.
A „kötelességszegés” lehet cselekvés, állhat valamely köteles cselekvés elmulasztásában, mindenesetre azonban valamely jövőben teljesítendő magatartás a megvesztegetési alku tárgya. Erre utal a §-nak az a kifejezése: „kötelességszegésre indítani törekszik”. Már végrehajtott kötelességszegésnek előre meg nem ígért utólagos megjutalmazása esetleg a 3. § alá eshet. Ez is lehet súlyosan erkölcstelen és egyben jogellenes is, de mégsem vesztegetés, azaz a kötelességszegésnek, mint a közhivatalnok részére nyujtott vagy ígért előny ellenértékének előzetes kétoldalú elhatározása, vagy legalább is erreirányuló egyoldalú, előzetes kezdeményezés. A kötelességszegésnek továbbá mindenkor legalább körvonalaiban előre meghatározott cselekményre vagy cselekménysorozatra kell vonatkoznia.
A kötelességszegésre irányuló „aktív” vesztegetés büntetése a Btk. 470. §-a szerint általában egy évig, - ha bíróval, vizsgálóbíróval, esküdtszéki taggal szemben követik el, öt évig terjedhető fogház. Figyelmet érdemel azonban, hogy a Kúria büntető jogegységi tanácsának 35. számú döntvénye szerint, ha a közhivatalnok a jutalmat vagy az ajándékot elfogadja, illetve az ez iránt tett ígéretet nem utasítja vissza, a kivülálló nem a Btk. 470. §-a alapján, hanem a közhivatalnok felbujtójaként vagy bűnsegédeként büntetendő. Az 1915:XIX. törvénycikk 10. §-ának első bekezdése arra az esetre, ha az idézett törvénycikk 7. §-a első bekezdése alá eső kötelesség csorbítatlansága van veszélyeztetve, öt évig terjedhető börtönt állapít meg. Ezt az utóbbi rendelkezést az 1939:II. törvénycikk 191. §-a akként egészíti ki, hogy az 1915:XIX. törvénycikk 7. §-ában említett hivatali kötelességekkel egy tekintet alá helyezi a közhivatalnokot a hadkötelesek, valamint a honvédelmi munkakötelezettség és a személyes légvédelmi kötelezettség alatt álló személyek, úgyszintén a dologi honvédelmi szolgáltatások nyilvántartása, ellenőrzése és igénybevétele, továbbá a lakosság ellátása vagy segélyezése körül terhelő kötelezettségeket is.
A § az „aktív” vesztegetést bűntetté nyilvánítja s arra egységesen öt évig terjedhető börtönt rendel főbüntetésül. Ez a széles büntetési keret módot nyujt a bírónak arra, hogy az eset jelentőségét kellően értékelje s különösen annak a kötelességszegésnek súlyát és következményeit is mérlegre tegye, amelyre a vesztegetés vezetett vagy vezethetett. A büntetés kiszabásánál az is mérlegelés tárgya lehet, hogy az adott esetben a vesztegető valóban a kezdeményező, a csábító fél volt-e vagy éppen ellenkezőleg, csupán gyengeségből engedett a kapzsi közhivatalnok részéről jövő kísértésnek.
A 2. § önállóan határozza meg azokat az elkövetési módozatokat, amelyekkel a megvesztegethető közhivatalnok a törvény ellen vét. A § az elkövetési cselekedet meghatározásánál abból indul ki, hogy a 2. § tényálladékát világosan el kell határolni a 4. §-tól, azaz a passzív vesztegetést az ajándék tiltott elfogadásától; azon az alapon, hogy a súlyosabb minősítést és büntetést a hivatalos kötelesség érdemi megsértésének veszélye okolja meg. Kétségkívül ez az eset áll fenn, ha a közhivatalnok az előny fejében nyiltan vállalkozik vagy ajánlkozik kötelességének megszegésére és az ajánlkozás” esetében az sem tesz különbséget, ha a másik fél a felhívást visszautasítja. De ugyanilyen elbírálás alá tartozik az is, ha a közhivatalnok nem kockáztat meg határozott ajánlatot vagy ígéretet, hanem szó nélkül elfogad olyan előnyt, amelyről tudja, hogy azt adója vagy ígérője vesztegetés eszközének szánta. Az ügy ilyen lebonyolítása is rendszerint hallgatag megállapodást jelent, de ha a közhivatalnok azzal a belső fenntartással él is, hogy a díj vagy más előny átvétele ellenére is törvényesen fog eljárni, mégis a közhatalom hűtlen letéteményesének mutatkozott, játszott a közhivatali erkölcs megromlásának veszélyével és a másik félben a közhivatali működés megvásárolhatásának meggyőződését keltette fel.
Ezenfelül a törvényhozásnak azt az esetet is figyelembe kell vennie, ha a vesztegetési előnyt a közhivatalnok befolyásolása céljából harmadik személynek adják vagy ígérik. Ha erről a közhivatalnok tud és egy lépést sem tesz az ő hivatali kötelességét tárgyazó üzérkedés megakadályozására, alapot nyújt arra az észszerű feltevésre, hogy a másnak adott vagy ígért előnyből ő is részesedik, vagy legalább is az elfogadó előnyét a sajátjának érzi és cselekedeteiben ez által vezérelteti magát.
Az „előny” a 2. §-ban is ugyanazt jelenti, mint az 1. §-ban. Felöleli tehát úgy a személyes, mint a vagyoni - úgy az adott, mint az ígért előnyt. A „kötelességnek hivatalos hatáskörben, vagy szolgálatban” való megszegésére is az 1. §-nál elmondottak állanak.
Kötelességszegés természetesen az is, ha a közhivatalnok olyan esetben, amidőn a döntés belátására van bízva, például valamely kedvezmény odaítéléséről, valamely állás betöltéséről van szó s e célból több, egyaránt jogosult kérvényező vagy pályázó közt kell választania, nem pártatlanul mérlegel tárgyi szempontokat, hanem saját előnyét tekinti mindent lenyomó súlynak. Ugyancsak kötelességszegés, ha a megvesztegetett közhivatalnok nem hivatott ugyan a döntésére, de ennek előkészítése végett tényeket kell megállapítania, véleményt kell előadnia és e tevékenységében tér le az elfogulatlan tárgyilagosság útjáról. E tekintetben a magyar bírói gyakorlat már meglehetősen szilárd elveket alakított ki.
A javaslat a bűntetté minősítést és az öt évig terjedhető börtönbüntetést teszi általánossá. Nem téveszti azonban szem elől, hogy a passzív megvesztegetésnek, a megvesztegethető közhivatalnokok eltévelyedéseinek lehetnek olyan súlyos esetei, amelyek az állami élet törvényes rendje s a közélet erkölcsi tisztasága érdekéből még ennél is szigorúbb megtorlásra szorulnak.
A javaslat mellőzve a szükségtelen megkülönböztetéseket, egységesen tíz évig terjedhető fegyházbüntetést állapít meg arra a közhivatalnokra, aki fontosabb ügyekben hivatott intézkedésre s aki ekként önálló és megkülönböztetett bizalmat feltételező hatáskörével él vissza, - valamint más közhivatalnokra is, ha egyes esetben vagy állandóan olyan feladattal tüntetik ki, amelynek hű teljesítéséhez fontos közérdek fűződik s így megközelíthetőségével különösen érzékeny hivatali kötelességet sért meg vagy veszélyeztet.
Nem szorul bővebb fejtegetésre, hogy a bírónál és a vádhatóság tagjánál a pártatlanság olyan hivatali követelmény, amelynek legkisebb sérelme is a jogrend épségébe vetett közbizalom megrendülését jelenti. Tehát a bírót és a vádhatóság tagját mindenesetre azok közé a személyek közé kell sorozni, akik állásuk súlya vagy kötelességeik természete következtében megvesztegethetőségükkel a súlyosabb büntetésre válnak érdemesekké.
Továbbá ugyanilyen súlyosságú büntetés éri azt a közhivatalnokot is, aki az előnyért hivatalos hatáskörében vagy szolgálatában megszegte kötelességét és ezzel súlyos kárt okozott. Eltekintve ettől az utóbbi esettől - amelyet a jogelmélet delictum complexumnak nevezne - sem az alaptényálladék, sem a minősített esetek nem foglalják magukban azt a további elemet, hogy a közhivatalnok ne csak vállalkozzék a hivatalos kötelesség megszegésére, hanem azt csakugyan véghez is vigye. Ha a vesztegetés ilyen további káros eredményt okoz, és feltéve, hogy a közhivatalnok kötelességszegése egyébként is büntető törvénykönyvbe ütközik, azt a mai bírói gyakorlat a részesekre is kiterjedően a megvesztegetés mellett önálló bűncselekményként bírálja el.
A javaslat 3. §-a először is megfontolás tárgyává tette: milyen terjedelemben kellene a közhivatalnok megajándékozását büntetés alá helyezni. Kétségtelen, hogy a szokásos társadalmi, udvariassági, barátsági ajándékozásokat és ajándéknak szinte nem is nevezhető figyelmességeket nem lenne helyes bűnvádi eljárás tárgyává tenni. Megengedett lehet ez még akkor is, ha kapcsolatba lehet hozni a közhivatalnoknak hivatali vagy szolgálati működésével. Az életben előforduló, senki által el nem ítélt esetek például, ha a közhivatalnoknak szolgálati jubileuma vagy nyugdíjazása alkalmával kartársai vagy ismerősei emléktárgyat nyujtanak át, vagy magánosok, a felsőbb hatóság kifejezett vagy hallgatólagos beleegyezésével egyik vagy másik - rendszerint alárendeltebb - közhivatalnokot megjutalmazzák, különösen sikeres kezdeményező tevékenységéért, például életmentésért, bűncselekmény felderítéséért stb. Bizonyos előny elfogadása továbbá pusztán az állás tekintélyének megóvása vagy a mellékfoglalkozásoktól elvonás érdekéből lehet megtiltva. Ilyenkor az előny nyujtója, aki a közhivatali viszonyon kívül áll és a hivatási felfogástól idegen, nem érdemli meg, hogy esetleg hátsó gondolat nélkül adott juttatásáért büntetőjogi felelősségre vonják. Erre csak olyan cselekmény szolgáltat erkölcsi alapot, amelyben a megrontás csíráját is fel lehet fedezni, azaz az eset egyéni körülményei szerint a közhivatalnok pártatlanságának csorbítását, a javaslat kifejezéséhez képest a közérdek kárára való befolyásolását eredményezheti. Tehát az olyan „sine causa” juttatást érti a javaslat, amely elég jelentékeny arra, hogy a közhivatalnok magát lekötelezettnek tekintse, - érezze, hogy tőle olyan komoly viszontszolgálatot várnak, amit csak közhivatalnoki minőségben, nem mint magánember teljesíthet. Ez a helyzet bizonyára csak két olyan személy között állhat be, akiknek egyike hivatalos hatáskörénél fogva a másik féllel szemben, ez utóbbinak lényeges érdekeire, tetszése szerint kedvező vagy kedvezőtlen magatartást tanúsíthat. Az természetesen nem
szükséges, hogy az ajándékozó már meghatározott ügyet és abban a közhivatalnoknak valamely meghatározott magatartását vegye célba.
A § harmadik bekezdésében foglalt rendelkezéssel a javaslat méltányolja annak a félnek helyzetét, aki igazságos vagy annak vélt ügyét kívánja a közhivatalnoknál előterjeszteni s annak részéről jogtalan előny követelésével találkozik. Kézenfekvő, hogy a fél ilyenkor számításba veszi vonakodása esetére ügyének rosszindulatú kezelését, ezt esetleg kilátásba is helyezik neki vagy éreztetik vele. Arra, hogy a közhivatalnok felsőbb hatóságánál keressen orvoslást, a magánosnak talán nincs kellő jártassága vagy bátorsága vagy nem rendelkezik a szükséges bizonyítékokkal. Őt tehát nem lehet büntetőjogi felelősség alá vonni akkor sem, ha kételkedésében arra határozza magát, hogy enged a közhivatalnok jogtalan követelésének. Még inkább áll ez, ha a közhivatalnok konkrét üggyel vonatkozás nélkül lép fel igényekkel olyan személlyel szemben, akire nem közömbös, hogy a közhatalom valamely tényezője jóindulattal vagy rosszakarattal viseltetik-e iránta.
Megjegyzendő, hogy a harmadik bekezdés kivétele csak a 3. § esetére vonatkozik, azaz a tiltott ajándékozásra. Ha az extraneus a hivatali kötelességszegés ígéretét is magában foglaló követelésnek enged, azaz olyan ügyet kíván az előnynyujtással diadalra vinni, amelyről maga is tudja, hogy azt a közhivatalnok csak jogellenesség elkövetése útján segítheti elő, a büntetlenség kedvezményében nem részesül és arra kétségkívül nem is érdemes. Az általános büntetőjogi szabályok értelmében egyébként nincs akadálya annak, hogy ha a kötelességszegésről csak a közhivatalnok tud, a másik fél nem, az előbbi cselekménye a 2. § az utóbbié a 3. § alapján kerüljön megítélés alá.
A javaslat 4. §-a különválasztja az előny követelésének és elfogadásának eseteit. Azt, aki közszolgálati működésével kapcsolatban egyéni követelést támaszt, magánérdeket érvényesít, csak az mentheti, ha jogszabály vagy hatósági rendelkezés kifejezetten feljogosítja díjak közvetlen beszedésére, vagy bizonyos szolgáltatások igénybevételére. Minden más esetben a közönség az ilyenféle követelőzést a közhivatali állással visszaélésnek érzi, ezért helyénvaló azt a közszolgálat tisztasága érdekében nemcsak megtiltani, hanem a tilalomhoz büntetőjogi következményeket is fűzni. Ezen az sem változtathat, ha a követelt előny módja és mértéke nem tűnik fel alkalmasnak arra, hogy a közhivatalnok működését lényegesen befolyásolhassa.
Az „elfogadás” tekintetében viszont ugyanazok állanak, mint amelyeket a 3. §-nál az előny nyujtójának szempontjából kifejtettem. Nem lenne helyes bárminő előny elfogadását válogatás nélkül büntetés alá helyezni, ebben az esetben a kivételek egész sorát kellene a Btk. 466. § példájára és azon túlmenően felsorolni. A hivatali viszonyt rendező jogszabályok e tekintetben távol vannak a teljességtől és nem lehet bennük a részletekben is eligazító utasításokat találni. Sőt, ha a közhivatali viszony szempontjából kétségkívül meg nem engedettnek kell is tekinteni bizonyos előny elfogadását, ebből még nem következik, hogy szükséges és kívánatos az esetnek a bűnvádi üldözés útjára terelése; esetleg fegyelmi eljárás útján kielégítően lehet a közhivatalnokot hivatása követelményeihez való alkalmazkodásra kényszeríteni. A javaslat felfogásához képest a büntetőjogi bűnösség határvonalát az a közhivatalnok lépi át, aki olyan előnyt fogad el, amely hivatali vagy szolgálati működését a közérdek kárára befolyásolhatja. Ez a fogalom a 3. §-nál már közelebbi kifejtést nyert egyébként erkölcsi értékeléseknek tág teret enged. Az ilyenszerű juttatás kétségkívül már veszélyeztetheti a közhivatali működés pártatlanságát, elfogulatlanságát, tehát érdemi helyességét is.
Arra való tekintettel, hogy a 3. § a közhivatalnok megajándékozásának közvetett, azaz olyanképpen való véghezvitelét is tiltja és bünteti, amidőn a közhivatalnokra tekintettel, hozzá bármely okból közelálló személyt részesítenek „előnyben”, a 4. § a közhivatalnok vétségének egyik módozataként felsorolja a közhivatalnok egyetértését azzal, aki az előnyt átveszi. Az a követelmény, hogy az előnynek ilyen esetben is alkalmasnak kell lennie a közhivatalnok közérdekellenesen káros befolyásolására, arra céloz, hogy az elfogadó a közhivatalnokkal olyan érzelmi vagy érdekközösségi kapcsolatban álljon, hogy az előnynyujtás az utóbbit is lekötelezze.
A 2. §-nál felhozott okokból a 4. § harmadik bekezdése - éppúgy, mint a 2. § második bekezdésének 1. pontja - magasabb büntetési tételt állapít meg a fontosabb ügyekben intézkedésire hivatott közhivatalnokokra s ezek között a bírákra s a vádhatóságok tagjaira, ha a § büntető rendelkezése ellen vétenek.
A befolyással üzérkedő alakját az élet termelte ki s az többé-kevésbbé mindenki előtt ismeretes. A hatóságoknál, közhivataloknál esetleg csakugyan rendelkezik befolyással, esetleg ezt csak színleli. Befolyását társadalmi állásának, személyes összeköttetéseinek és főleg annak köszönheti, hogy ügyesen tölti be a közérdek önzetlen munkásának szerepét és mindenki azt hiszi, hogy meggyőződésből támogat méltányos ügyet. Ha nincs komoly befolyása, akkor is igyekszik ennek látszatát felkelteni. Ehhez gyakran nincs is szavakra szüksége, sőt az érdekeinek megfelelő hiedelem pusztán abból az okból is elterjedhet, hogy az üzérkedő által elvállalt ügyek némelyike véletlenül eredménnyel végződik.
Erre a cselekményre büntető jogszabályainkban kifejezett rendelkezés nem található. Ha egyes esetekben a vádhatóság a csalás címén való vádemelésre alapot is talált abban, hogy az elkövető befolyást színlelt és ezzel a hozzáfordulót megtévesztette, az eljárás gyakrabban végződik a fondorlat hiánya miatt való felmentéssel, mint büntetés kiszabásával. Az elkövető rendszerint elég óvatos arra, hogy sikertelenség esetében a kapott összeget visszafizesse vagy kimutassa, hogy az ügyben valóban fáradozott és költségei merültek fel. Mindenesetre megvan az a reménye, hogy a vállalt ügy szerencsésen ér célt és akkor megbízója nem fog neki szemrehányást tenni.
Nem szorul tüzetes fejtegetésre, hogy az ilyen eljárás mennyire alkalmas a közhatóságok tekintélyének széles néprétegek előtt való lerombolására. Az a közmeggyőződés, hogy a közhivatalokban nem a tárgyilagos érvelés, az ügy benső igazsága a döntő, hanem megfizethető közbenjárók mesterkedése, az állami élet erkölcsi alapjainak megrendítésével fenyeget. A tapasztalás szerint éppen a legszegényebb, a legtudatlanabb, legkétségbeesettebb kérvényezők esnek áldozatul az ilyen kizsákmányoló, néha teljes anyagi romlásukkal járó műveleteknek.
A javaslat azért az ilyenszerű cselekményeket büntetésre érdemeseknek tartja s azokat büntetés alá is helyezi. Elkövetési cselekedetül „vagyoni előny” követelését kívánja meg, a személyes előnyt itt nem említi, mert tart attól, hogy könnyen mindenféle veszélytelen „szívességi” közbenjárást is bűnügy tárgyává kellene tenni. Kifejezetten csak a magánérdek előmozdítására vállalkozást vagy ajánlkozást vonja a tényálladék körébe. Valódi közérdek elősegítésére irányulót nem fenyegeti büntetéssel, még ha a közbenjáró túlzottan fizetteti is meg fáradozását.
A befolyásukkal üzérkedőknek szokott és különösen elítélendő üzleti fogása, hogy a hozzájuk forduló előtt a követelt összeg aránytalanságát azzal okolják meg, hogy az ügy elintézésére hivatott közhivatalnok „fáradságát honorálni kell” vagy hasonló célzásokat tesznek. Ezzel saját kapzsiságukat leplezik, de egyúttal súlyos gyanúba kevernek mit sem sejtő tisztviselőket és ügyfeleik előtt torzképet festenek a közhivatalokban uralkodó erkölcsi felfogásról. Ez okból a cselekménynek ezt az esetét bűntetté kell nyilvánítani és súlyosabb büntetés alá kell helyezni.
Hasonlóan szigorúbb elbírálást érdemel a befolyásukkal üzérkedők közül az is, aki fondorlatosan kérkedik közhivatalnoki minőséggel, vagy őt meg nem illető egyenruhával, jelvénnyel-címmel, rangfokozattal, rendjellel, díszjellel s aki ekként olyan cselekményt követ el, amely a befolyással üzérkedés mellett az 1930:III. törvénycikk 82. és 83. §-aiban meghatározott kihágásoknak, sőt rendszerint a csalásnak elemeit is magában foglalja, mégpedig akár akkor jár el ilyen módon, amikor áldozatrakész ügyfelével, tárgyal, akár akkor, amikor az elvállalt megbízás teljesítése végett a közhivatalokban törekszik sikert elérni.
Ugyanilyen megítélés alá esik annak cselekménye is, aki befolyásából ismétlési szándékkal állandó keresetforrást kíván teremteni, azaz üzletszerű elkövetésre rendezkedik be.
A Btk. 61. §-ának általános szabályához képest elkobzandók a bűntett vagy vétség elkövetésére szolgáló tárgyak, amennyiben a tettes vagy a részes tulajdonai. Ennek folytán a vesztegetés céljára adott vagyoni előny tárgya is elkobzás alá esik. Ezt a rendelkezést a § több irányban kiegészíti. A törvénybe ütköző juttatást elkobozza attól, aki abban részesült, még akkor is, ha az ellen, mint a bűncselekmény tettese vagy részese ellen, nem lehet eljárást indítani. Ennek oka lehet az is, hogy az előnyt jóhiszeműen szerezte meg, ez a körülmény sem változtat azon, hogy erkölcstelen és törvénytelen alapon, jogos igény nélkül jutott hozzá. Ugyanez áll, ha az előnyben részesült tettes vagy részes távol van, vagy ha javára beszámítást kizáró ok áll fenn.
A dolog elkobzását helyettesíti a már meg nem levő vagy fel nem található dolog, úgyszintén a másnemű vagyoni előny értékének elvonása akként, hogy a § az előnyben részesültre az államkincstár javára megfelelő összegű fizetési kötelességet ró.
Az előny elvonását a § arra az esetre is kimondja, ha egyik közreműködő ellen sem lehet bűnvádi eljárást indítani vagy folytatni, anyagi vagy eljárásjogi előfeltétel hiányában. A § második bekezdése erre az eshetőségre szabályozza a bírói hatáskör és illetékesség kérdését; a törvényszék eljárására a Bp. 477. §-ának az ú. n. objektív sajtóelkobzásra vonatkozó második, harmadik, negyedik és ötödik bekezdései, a perorvoslatra ugyane § hatodik bekezdése nyernek megfelelő alkalmazást.
A § támogatásban részesíti azt a magánszemélyt is, akinek a jogtalan követelőzésre hajlamos hivatalnok vagy a befolyásával üzérkedő kárt okozott. Méltányosnak találja, hogy az, akitől a közhivatalnok tiltott megajándékoztatása végett vagyoni előnyt csikart ki és aki ebbe csak kényszerhelyzetben egyezett bele (3. § harmadik bekezdése), - úgyszintén az, aki a befolyásával üzérkedőnek hálójába került (5. §) - visszakövetelhesse azt, amit bár esetleg turpis causanak tekintendő jogalapon adott. A visszaadásra a jogtalan vagyoni haszonban részesült köteles, akár tudott a juttatás hátteréről, akár nem.
Ha az 5. § esetében az, aki megfizetett pártfogó útján akarja ügyét előmozdítani, kifogásolható módon jár is el, a súlyosabb erkölcsi megrovás kétségkívül arra nehezedik, aki a közhivatalokban való otthonosságából, az ügyek elősegítésében való jártasságából akar magának keresetforrást teremteni. Közérdekből elsősorban az utóbbiak ellen kell fellépni, a fellépés hatályosságához pedig elengedhetetlen, hogy a szerzett vagyoni előny ne maradhasson ott, ahová bűncselekmény folyamányaképpen került és annak, aki az üzérkedő javára anyagi áldozatot hozott, érdekében álljon a történtek leleplezése. Máskülönben alig lenne remélhető, hogy ezekkel a rendesen ügyesen rejtőzködő egyénekkel szemben a vádhatóságnak valaha is alkalma lesz eljárni.
A főrendiház szervezetének módosításáról szóló 1885:VII. törvénycikk 1. §-a értelmében a főrendiháznak a „Horvát-Szlavon” országok gyűlése által az 1881:XV. törvénycikk értelmében eszközölt választás következtében a főrendiházban ülési és szavazati joggal bíró tagokon kívül nem volt olyan tagja, akit a tagság joga választás alapján illetett volna meg. Ehhez képest a választójog büntetőjogi védelmére vonatkozó rendelkezéseknek a főrendiházra kiterjesztése nem mutatkozott szükségesnek és így az 1885:VII. törvénycikk nem is tartalmaz büntető rendelkezéseket.
Lényegesen megváltozott a helyzet az országgyűlés felsőházáról szóló 1926:XXII. törvénycikk megalkotásával. A törvény 2. §-ának 2. pontja és 6. §-a értelmében a felsőház tagjainak többségét a tagság joga választás alapján illeti meg. Egyik vármegyei törvényhatóság felhívta a kormányzat figyelmét arra, hogy a felsőházi tagok választásánál is sajnálatos visszaélések fordultak elő s ezek megtorlatlanul hagyása a törvényalkotás hézagát jelenti. Ennek folytán indokolt az országgyűlési képviselők választásáról szóló törvény rendelkezéseihez hasonlóan a felsőházi tagok választását is megfelelő büntetőjogi védelemben részesíteni.
A mai magyar közfelfogás szerint - megegyezően az évezredes alkotmányos fejlődéssel - a törvényesen bevett magyarországi keresztény egyházak az állami és társadalmi rend, a magyar nemzeti hagyományokon alapuló művelődés és erkölcs legnagyobb fontosságú támaszai. Ennek felismerése alapján más téren gondoskodnak arról jogszabályaink, hogy a világi hatalom az egyházaknak magas hivatásuk betöltéséhez segítőkezet nyujtson. Erre törekszik a maga feladatainak körében a javaslat is, amikor a 7. § 2. pontjában az egyes egyházak alkotmánya szerint tartott választások rendjét megzavaró visszaéléseket a már említett büntetőjogi rendelkezések kiterjesztésével igyekszik meggátolni. A § második bekezdése viszont arról gondoskodik, hogy ilyen, az egyházak belső életéhez tartozó eseményt az állam csak akkor tegyen hivatalos eljárás tárgyává, ha az egyházi hatóság ezt kívánatosnak találja.
A jogvédelem szüksége kiterjed azonban a hivatási kamarákra is. Ezek a közéleti szervek a mai alkotmányos fejlődésben egyre fokozódó fontosságú szerepet töltenek be s a törvényhozás egyre nagyobb jelentőségű közfeladatokat bíz rájuk. Választásaik tisztasága tehát elsőrendű közérdek.
A kamarákon kívül még vannak olyan érdekképviseleti és hivatásszervezetek, amelyeknek a jelen törvény értelmében hivatalos szervekké nyilvánítására szükség lehet és ilyen szervezetek a jövőben is alakulhatnak. Ezeknek a szerveknek hivatalosakká nyilvánítását megkívánhatják azok a megfontolások, amelyek szerint választásaikra vagy fegyelmi hatóságuk gyakorlására közérdekből célszerű a törvényben foglalt büntetőjogi biztosítékokat kiterjeszteni. Ezek a szervezetek annyira eltérőek rendeltetésük és működésük tekintetében, hogy általános szabállyal nehéz lenne megjelölni: melyek eshetnek a törvény szempontjából a kamarákkal azonos megítélés alá. Ezért a kijelölés feladatát kormányrendeletre kellett bízni.
Az 1938:XIX. törvénycikk 194. §-a szerint a m. kir. közigazgatási bíróság vagy a képviselőház bizottsága vagy kiküldöttje előtt választási ügyben elkövetett hamis tanúzásra az 1878:V. törvénycikk 213. §-ának első bekezdésében meghatározott cselekményre vonatkozó rendelkezéseket kell alkalmazni. Erre a szabályra azért volt szükség, mert a Btk. Második Részének a hamis tanúzásról és a hamis esküről rendelkező XII. fejezete a bűnvádi, kihágási, polgári és fegyelmi ügyek különböző csoportjai szempontjából eltérő büntetési tételeket állapít meg, el kellett tehát dönteni, hogy a választási ügyek a hamis tanúzás büntetése tekintetében mely csoportba sorozott ügyekkel vétessenek egyenlőeknek. A javaslat 10. §-ának első bekezdése az 1938:XIX. törvénycikk 194. paragrafusának az országgyűlési képviselőválasztásokra szorítkozó szabályát minden, a törvény védelme alá eső választásra kiterjeszti.
Az egyházi hatóság előtt folyó eljárásban is történnek tanukihallgatások, a tanukat megesketik és gyakran egyházi hatóság előtt emelnek olyan vádat, amely az egyházi jogszabályok szerint büntető vagy fegyelmi eljárás megindítására vezet. Az egyházi hatóság előtt elkövetett hamis tanuzás, e hatóság félrevezetésére irányuló hamis vádaskodást a mai bírói gyakorlat legfeljebb rágalmazásnak tekinti. Ez a felfogás azon alapul, hogy a Btk. Második Részének XII. és XIII. fejezetei a „hatóság” vagy a „bíróság” előtt elkövetett hamis tanuzást, illetőleg hamis vádat büntetik, a hatóság büntetőjogi védelméről szóló 1914:XL. törvénycikk 1. §-a - a büntető jogszabályok egészére kiterjedő hatállyal - ezek alatt az elnevezések alatt kifejezetten csak az állami, a törvényhatósági és a községi hatóságokat érti, az egyháziakat a felsorolásból kihagyja. Holott más - főleg vallásügyi és közoktatási - törvényeinkben általános az „egyházi hatóság” kifejezés használata.
Kétségtelen, hogy az egyházi hatóságok előtt folyó ügyekben az egyháztagoknak érdekét érintő, reájuk nézve esetleg nagyjelentőségű kérdések kerülnek döntés alá és ha az eljárás helyességét hamis vádlók és hamis tanuk rontják meg, ezzel nemcsak az egyház hivatásszerű működését akadályozzák, hanem az érdekelteknek is súlyos károkat okozhatnak. Ezért a javaslat az ilyen cselekményeket az állami hatóságok előtt elkövetett cselekményekkel azonos büntetési tételek alá helyezi.
A Btk. XII. és XIII. fejezetei a büntetési tételek meghatározásában többrendbeli megkülönböztetés alapján több fokozatot állítanak fel és ebben kizárólag az állami igazságszolgáltatásban szokásos felosztásokat tartják szem előtt. Ezzel kapcsolatban el kellett dönteni, hogy a Btk. mely §-aiban foglalt milyen rendelkezéseket kell az egyházi ügyek egyes csoportjaira alkalmazni. A javaslat szerint az egyházi hatóságok ügyeit - a hamis tanuzás büntetése szempontjából - általában „polgári ügyeknek” kell tekinteni. Ehhez képest a Btk. 216. paragrafusának enyhébb büntetési tétele azokra az ügyekre fog vonatkozni, amelyek tárgyának értékét összegszerűen meg lehet állapítani és az kétszáz pengőt meg nem halad. Nem tekinti azonban a javaslat „polgári ügynek” az egyházi tisztviselő, más egyházi alkalmazott vagy egyháztag ellen, az egyház szabályaiba ütköző cselekmény miatt indított eljárást. Az ilyen ügyet a büntető törvények szempontjából olyan jelentőségűnek nyilvánítja, mint a köztisztviselő ellen indított fegyelmi ügyet (Btk. 220. § első bekezdése, 227. §-a második bekezdésének második tétele). Mégpedig tekintet nélkül arra, hogy az egyház szabályai szerint az egyházi bíróságok az adott esetben az egyházi büntető vagy az egyházi fegyelmi hatalom körében járnak-e el, - tekintettel arra, hogy Magyarországon az egyházi bíróságok valódi, az állami büntetőjog által ismertekhez hasonló büntetéseket nem alkalmaznak és közjogunk értelmében nem is alkalmazhatnak.
A 10. § harmadik bekezdése viszont pótolni kívánja a Btk. 220. §-ának azt a hiányát, hogy csak közhivatalnok vagy ügyvéd ellen indított fegyelmi ügyben elkövetett hamis tanuzásról szól. Ennek folytán büntetlenül maradna az egyéb, az ügyvédi kamaráékhoz hasonló közéleti szerepet betöltő hivatásszervezetek (mérnöki, orvosi kamarák stb.) fegyelmi hatóságai előtt elkövetett hamis tanuzás, holott ezeknek a fegyelmi ügyeknek kimenetele kétségkívül fontos közérdeket és életbevágó egyéni érdekeket érint. Ilyen tárgyú rendelkezés megalkotásával eleget tennénk azoknak a kérelmeknek, amelyeket az érdekelt hivatásszervezetek gyakorlati tapasztalatok alapján ismételten előterjesztettek. Ugyanebből az okból helyénvalónak látszik a fegyelmi ügyben emelt hamis vádat büntető rendelkezést (Btk. 227. § második bekezdésének második tétele) is kiterjeszteni az említett hivatásszervezetek fegyelmi ítélkezésének területére.
A Btk. 220. §-át a fentiek szerint az egyházi büntető és fegyelmi, továbbá a kamarai és egyes más hivatásszervezeti fegyelmi bíráskodásban is alkalmazni kell. E § második bekezdésének első tétele súlyosabb büntetést szab arra, aki a hamis tanuzást a fegyelmi úton vádoltnak terhére követte el azzal az eredménnyel, hogy a megvádoltat hivatalától vagy állásától elmozdították. A teljes szabatosság kedvéért meg kell mondani, hogy az egyházi bíráskodásban az egyházi méltóságtól vagy tisztségtől megfosztás - ilyen például a római katolikus egyházban a depositio és a degradatio - valamint az egyháztagok jogaitól megfosztás - például a református egyház VI. törvénycikkének 47. §-a B., d) alatt foglalt rendelkezése szerint -, a hivatási fegyelmi ítélkezés körében pedig a hivatás gyakorlásától eltiltás felel meg a hamis tanuzást súlyosabban minősítő, a Btk. 220. §-a második bekezdése első tételében említett jogkövetkezménynek.
