A hatósági orvosi szolgálatnak - az 1936:IX. törvénycikkel történt - államosítása több évtizedre visszatekintő, céltudatos törekvésnek volt beteljesülése, amely hivatva volt biztosítani a közegészségügyi szakszolgálat gyorsaságát, egyöntetűségét, szakszerűségét és pontosságát.
A hivatkozott törvény keretében azonban az elvi elgondolást nem lehetett teljes mértékben megvalósítani, egyrészt, mert az államháztartás teherbíróképességével számolni kellett, másrészt, mert kívánatosnak látszott az államosításból folyó gyakorlati eredményeket is bevárni.
Ezért történt olyan megoldás, amely a tisztiorvosi szolgálatot - Budapest székesfőváros kivételével - teljes egészében államosította, viszont a városi orvosi, községi orvosi és körorvosi állásokra nézve csak a kinevezés jogát adta meg a belügyminiszternek, az alkalmazási viszony jellegét azonban az utóbbiakat illetően nem változtatta meg, s így azok továbbra is városi, illetve községi alkalmazottak maradtak.
Az 1936:IX. törvénycikk megalkotása óta elmúlt évek az államosításhoz fűződő gyakorlati várakozásokat a legteljesebb mértékben kielégítették. Az átszervezés után jelenleg olyan tiszti orvosi kar áll a közegészségügyi igazgatás szolgálatában, amely hivatástudatával, rátermettségével és magas színvonalú szakismereteivel erőteljesen előmozdítja az ország közegészségügyi helyzetének megjavításához fűződő fontos nemzeti érdekeket. Lényeges javulás észlelhető a városi orvosi, községi orvosi, illetőleg körorvosi szolgálat terén is, ami elsősorban annak köszönhető, hogy az 1936:IX. törvénycikk a leendő községi, kör-, illetőleg városi orvosok részére tanfolyam hallgatását tette kötelezővé. Az állami kinevezési rendszer biztosítani kívánta a helyi érdekektől való függőség megszűnését, a szolgálati jogviszonyok közelebbi szabályozása pedig a szakszerűség felfokozását. Mindazonáltal a helyhatósági jellegű városi orvosi, községi orvosi és körorvosi szolgálatnál, különösképpen azonban a községi orvosi és körorvosi szolgálatnál - elsősorban gazdasági okokból - a jelenlegi rendszer sem hozhatott gyökeres javulást.
Köztudomású tény, hogy számottevő orvoshiánnyal állunk szemben. Az orvosi pályára lépők között a községi orvosi, illetve körorvosi pályák iránt azonban sokkal nagyobb mértékben csökken az érdeklődés, mint azt az új orvosgeneráció megfogyatkozása indokolttá tenné. Ennek okai a megfelelő községi orvosi, illetőleg körorvosi lakások hiányán kívül három eredőre vezethetők vissza: a helyhezkötöttségre, az állással egybekötött alacsony javadalmazásra és az előlépés korlátozottságára.
Annakidején a hatósági orvosi szolgálatról szóló törvényjavaslat parlamenti tárgyalása során a javaslatot több oldalról is éppen ezért kifogásolták, mert a hatósági orvos áthelyezhetősége állítólag a közérdek, valamint maga az egyén érdekei szempontjából súlyos veszélyt rejtene magában. Erre az elvi állásfoglalásra a gyakorlati tapasztalatok alaposan rácáfoltak. Emellett az orvosi érdekképviseletek is az államosításnak a helyhatósági orvosi szolgálatban való sürgős keresztülvitelét indokoltnak és kívánatosnak tartják.
A jelenlegi rendszer mellett pl. a körorvos arról az állomáshelyről, ahova kinevezték, más közegészségügyi körbe, községbe vagy városba csak üresedés esetén, új kinevezés útján kerülhet. Nem szorul bővebb magyarázatra, mennyire másképpen alakul a helyzet, ha a körorvos egyszerű áthelyezés útján kerülhet megfelelőbb új elhelyezkedési lehetőséghez, akár jobb fekvésű, jobbmódú, jobb közlekedési viszonyokkal rendelkező közegészségügyi körbe jutás, akár községi orvosi állás elnyerése, akár pedig legkedvezőbb esetben városba kerülés útján. Az egyéni érdemesség, a családi körülmények gondos mérlegelése mellett az orvos pályája így felfelé ívelhet, szakmunkássága számára megfelelőbb helyeket biztosíthat magának, kultúrális igényeit jobban elégítheti ki és emellett enyhülnek a gyermekneveléssel járó, sokszor súlyos pénzügyi kihatású problémái. Ugyanakkor fontos közérdek, hogy az orvosi szolgálat ellátása szempontjából legnehezebb kis falvakban ne fáradt, reményüket vesztett orvosok működjenek, hanem olyan orvosok dolgozzanak, akik jó szolgálatukkal akarják kiérdemelni és elérni, hogy idővel anyagiakban is előnyösebb és kultúrális igényeik kielégítésére is alkalmas nagyobb közületekhez jussanak. Meg vagyok győződve, hogy az áthelyezhetőség biztosításával és ennek megfelelő alkalmazásával javítani tudjuk - elsősorban a kis lélekszámú falvakban - az orvosi szolgálatot.
Az államosításból folyó áthelyezési jog alkalmas lesz arra, hogy a helyhatósági orvosi szolgálat körében felmerült kívánalmakat nagy mértékben kielégítse és ekként a városi orvosi, községi orvosi és körorvosi pályát népszerűbbé tegye.
A másik fontos probléma az orvosi javadalmazás kérdésének rendezése.
A városi orvosok helyzete általában kedvezőbb a községi orvosok és a körorvosok helyzeténél, ugyanis a X. fizetési osztályban arányszámuk jóval kisebb, mint a községi orvosoké, illetőleg körorvosoké.
A községi orvosi és a körorvosi pályával szemben való érdeklődésnek nagyfokú hiánya nemcsak a kezdőjavadalmazás elégtelenségére vezethető vissza, hanem arra is, hogy a szóbanlévő orvosok előtt jelenleg csupán a VIII. fizetési osztály van megnyitva s így főiskolai képesítésük ellenére a községi jegyzőnél, illetőleg a körjegyzőnél hátrányosabb helyzetben vannak.
A helyhatósági orvosi szolgálat zavartalan működéséhez fűződő igen fontos közegészségügyi érdekekre tekintettel az orvosok anyagi helyzetének megjavítása most már további halasztást nem szenvedhet.
II. A kórházügy, valamint a közkórházi ápolási költségek viselésének kérdése már hosszabb idő óta összefoglaló, újabb szabályozást kíván meg. A kórházügy rendezése elsősorban államháztartási okokból szenved késedelmet, de várakozást tesz szükségessé a visszacsatolt, illetőleg visszafoglalt területek kórházaival kapcsolatos kérdések jelenlegi ideiglenes jellegű elrendezettsége is. Az anyaországhoz visszatért területeken a kórházak állami kezelésbevételére nézve tett rendelkezések gyakorlati eredményeit azért látszik kívánatosnak bevárni, mert elsősorban ezek figyelembevételével lehet azt a kérdést általánosságban eldönteni, hogy a közületek által fenntartott kórházak államosítása mennyiben indokolt, illetőleg, hogy az államosítás mennyiben jelentene megtakarítást. A közkórházi ápolási költségek viselésének kérdését a jelenlegi államháztartási viszonyok között ugyancsak nem volna lehetséges kielégítően elrendezni. A belügyminiszter által annakidején az 1938. évben benyujtott ezirányú törvényjavaslat alkotmányos tárgyalását is éppen azért kellett elhalasztani, mert a tervezettel szemben minden oldalról megnyilvánuló kívánságok a kiadások oly nagymérvű megnövekedését jelentették volna, amelyre pénzügyi fedezetet biztosítani nem sikerült.
Bárha tehát az összefoglaló újabb szabályozásra a jelenlegi időpont nem látszik alkalmasnak mindazonáltal egyes gyakorlati kérdések elrendezésére - különösen a jogbizonytalanság megszüntetése érdekében - mulhatatlanul szükség van. A törvényjavaslat II. fejezete ezeket a kérdéseket foglalja össze.
Az 1936:IX. törvénycikk 1. §-ának (4) bekezdése értelmében városi orvosi állásra csak, azt lehet alkalmazni, aki a tiszti orvosi vizsgát sikerrel letette. A megnövekedett államterületen azonban a városi orvosi állások betöltése a tiszti orvosi képesítés megkívánása folytán egyre nagyobb nehézségekbe ütközik. A (2) bekezdés olyan értelmű rendelkezéssel kívánja a kérdést megoldani, hogy úgy a városi orvosi, mint a községi orvosi, illetőleg körorvosi állás elnyeréséhez egyforma képesítést ír elő, mégpedig vagylagosan a tiszti orvosi, illetőleg községi orvosi vizsga letételét. E bekezdésnek fontos új rendelkezése, hogy a szóbanlévő orvosi állásokon történő alkalmazás előfeltételéül a belügyminiszter két évnél nem hosszabb tartamú kórházi gyakorlat kimutatását írhatja elő. Ennek a rendelkezésnek indoka, hogy a helyhatósági orvosok az egészségvédelem, illetőleg a gyógyítás körében fejtenek ki tevékenységet s így a gondozásukra bízott lakosság érdekében álló, hogy gyakorlati ismereteik minél teljesebbek legyenek. A gyakorlati szakismeretek tökéletesbítésére és általában a gyakorlati orvosi továbbképzésre ezidőszerint a kórházak mutatkoznak a legalkalmasabbnak, azért kívánja a tervezet ezeket az intézményeket e célból igénybe venni. Minthogy a gyakorlati képzés legfeljebb két év alatt a szükséges szakismeretek teljes elsajátítását lehetővé teszi, a kötelező kórházi gyakorlat legfelső határa két évben állapíttatott meg. Vannak azonban egyéb olyan tevékenységi körök is, mint pl. a szülőotthonokban, anya- és csecsemővédőintézetekben és más közegészségügyi intézetekben való szolgálat, amelyekben az orvos ugyancsak megszerezheti a helyhatósági orvosi alkalmazáshoz különösen szükséges gyakorlati ismereteket. A § lehetővé teszi ennek a tevékenységnek beszámítását, és a figyelembe vehető tevékenységek kijelölését a belügyminiszter jogkörébe utalja.
A falusi orvoshiánynak egyik kétségtelenül legnyomatékosabb oka a lakáskérdés megoldatlansága. Ezen a hiányon a kormányzat minden rendelkezésre álló eszközzel segíteni kíván.
Régi kívánsága az orvosi rendnek, hogy egyes, fertőzés veszélyének különösen kitett alkalmazási körökben az orvost külön pótlék illesse meg. Ezt a kérdést Budapest székesfőváros az önkormányzati igazgatása körében már régebben meg is oldotta akként, hogy egyes veszélyeztetett közkórházi osztályokon valamint a Székesfővárosi Közegészségügyi Intézetben a törzsfizetés 30%-ának megfelelő összegű nyugdíjba be nem számítható fertőzőpótlékot rendszeresített. Az 1940:VI. törvénycikk tárgyalása során az orvosi érdekképviselet a tüdőbeteggondozó intézeti orvosok javadalmazásának megállapításával kapcsolatosan - utalva a bekövetkezett fertőződések számára - ismételten felvetette a kérdés rendezésének fontosságát. Az orvosok hivatásbeli fokozott veszélyeztetettsége valóban fennáll ezeken az osztályokon, hiszen a rendelkezésre álló adatok szerint pl. 1917-től 1925-ig a székesfővárosi Szent László közkórházban 104 orvos, 12 tisztviselő és 630 ápolónő betegedett meg hivatásának gyakorlása közben szerzett fertőző betegségben, akik közül 44 meg is halt. A megoldást egy lépéssel sikerült előbbre vinni akkor, amikor az 1942. évi állami költségvetésben az Országos Közegészségügyi Intézet orvosai és egyéb alkalmazottai részére a veszélyeztetett foglalkozási kör jogcímén külön működési pótlék irányoztatott elő. A jelen § (1) bekezdése összefogóan szabályozza a kérdést a belügyminiszter felügyelete alatt álló összes közületi kórházakra nézve. Egyrészt maga a jogszabály sorolja fel azokat a kórházi osztályokat és laboratóriumokat, amelyeknek orvosai és egyéb alkalmazottai erre a pótlékra jogosultak, másrészt a kórházi fertőző- és a tüdőbetegosztályokat illetően a kijelölés jogát a tervezet a belügyminiszternek tartja fenn, mert ez utóbbiakra nézve csupán esetenkint lehet elbírálni hegy forgalmuknál és berendezésüknél fogva azokban kikre nézve és mennyiben áll fenn komoly fertőződés veszélye. Annak eldöntése, hogy veszélyességi pótlék a beszámítható javadalmazás meghatározott százalékában, avagy meghatározott évi összegben állapíttassék-e meg, továbbá a pótlék szempontjából figyelembe vehető alkalmazási körök kijelölése rendeleti útra maradt.
A veszélyességi pótlék nem lévén nyugdíjba beszámítható, gondoskodni kellett arról, hogy a fertőződés következtében szolgálatképtelenné váló alkalmazott részére ellátás biztosíttassék arra az esetre is, ha az érvényben álló ellátási szabályok szerint egyébként nem lenne még ellátásra jogosult. A (2) bekezdés a nyugdíjtörvény megfelelő §-ainak kiegészítése útján az ellátás kérdését teljesen rendezi.
A 6000/1931. M. E. számú rendelet 5. §-a első bekezdésének a) pontja értelmében a nyilvános betegápolási és gyermekvédelmi pótadó bevételeiből engedélyezett átalány, illetőleg ápolási költséghozzájárulás terhére kell ápolásban részesíteni „a közkórházakban szülő nőket és szülötteiket a gyermekágyi fekvés befejeztéig.” E rendelkezés a korábban követett gyakorlattal szemben arra engedett következtetni, hogy amennyiben a szülés nem közkórházban történt, a hivatkozott rendelkezés alapján gyermekágyi megbetegedés fellépése esetén sem lehet a szülő nőt, illetőleg szülöttjét közkórházban a nyilvános betegápolási és gyermekvédelmi pótadó bevételeiből engedélyezett átalány, illetőleg költséghozzájárulás terhére ápolásban részesíteni. Ugyancsak kizárva látszott annak lehetősége, hogy a szüléssel bár okozatilag és időrendben összefüggő, a gyermekágyi fekvés alatt fellépő gyermekágyi megbetegedés esetén az ápolási költségek a gyermekágyi fekvés befejezte után is a fentebb megjelölt átalány, illetőleg költséghozzájárulás terhére nyerjenek elszámolást. A 6000/1931. M. E. számú rendelet 5. §-a első bekezdésének a) pontja a szülőnők egészségének megvédéséhez fűződő igen fontos népesedési és szociális szempontokra tekintettel kétségtelenül nem kívánta a közköltségen történő ápolás körét a szülőnők terhére hátrányosan megváltoztatni. Minthogy azonban a hivatkozott rendeletszakasz mikénti értelmezése, különösen a betegségi biztosító intézetek költségviselési kötelezettségének terjedelme szempontjából számos jogvitára szolgáltatott alkalmat, szükségesnek mutatkozott az (1) bekezdés a) és b) pontja alatt a szóbanlévő kérdést a korábbi gyakorlatnak is megfelelően újólag akként elrendezni, hogy a közköltségen történő ápolás gyermekágyi megbetegedés esetén a szülőnők és szülötteik részére akkor is biztosíttassék, ha maga a szülés nem közkórházban történt, illetőleg ha a gyermekágyi fekvés alatt gyermekágyi megbetegedés lépett fel.
A 6000/1931. M. E. számú rendelet 5. §-a első bekezdésének b) pontja a ragadós és fertőző betegség miatt közkórházban ápoltak ápolási költségeinek a nyilvános betegápolási és gyermekvédelmi pótadó bevételeiből engedélyezett átalány, illetőleg költséghozzájárulás terhére való felszámítását ahhoz az előfeltételhez köti, hogy az ápolásbavétel hatósági rendelkezés alapján történjék.
Ennek az előfeltételnek teljesítése azonban a legtöbb esetben akadályokba ütközik azért, mert a fertőző betegségek elleni védekezés hathatósabbá tétele, valamint a beteg egészségi állapotának megvédése érdekében a beszállítással nem lehet várakozni addig, amíg a hosszabb időt igénybevevő hatósági intézkedés megtörténik.
A hatósági rendelkezés bevárása nélkül történő ápolásbavételnek viszont az volt a jogkövetkezménye, hogy az ápolási költségeket nem az átalány, illetőleg költséghozzájárulás, hanem a fizetésre kötelezettek (6000/1931. M. E. számú rendelet 2-4. §) terhére számították fel. Ez az eljárás, különösen a betegségi biztosító intézetek részére jelentett súlyosabb terhet s számos, a közigazgatási bíróságot feleslegesen terhelő jogvitára szolgáltatott alkalmat.
Ennek a visszás helyzetnek megszűntetése érdekében lehetőséget kellett biztosítani arra nézve, hogy a beteg ápolása indokolt szükség esetén a hatóság rendelkezése nélkül is közköltségen történhessék.
Az (1) bekezdés c) pontja értelmében ilyen esetekben a hatóság rendelkezését a jövőben a tiszti orvosnak a közegészségügyi hatóságnál való bejelentéshez kötött intézkedése pótolhatja. Meg kell jegyezni, hogy a járványok elleni védekezés terén a tiszti orvosok részére már az 1936:IX. törvénycikk 22. §-a is önálló intézkedési kört biztosít.
A közköltségen való ápolásbavételre jogosító betegségek fogalmi körének a korábbi ragadós és fertőző betegséggel szemben fertőző betegségben történő meghatározása az eddigi helyzettel szemben változást nem jelent s az újabb tudományos megállapításoknak felel meg.
A 6000/1931. M. E. számú rendelet 5. §-a első bekezdésének c) pontja akként rendelkezik, hogy a nyilvános betegápolási és gyermekvédelmi pótadó terhére kell ápolásban részesíteni „a közkórházban nemibetegség vagy szemcsés köthártyalob (trachoma) miatt ápoltakat”. Az 1300/1932. N. M. M. számú rendelet 16. §-a (4) bekezdésének 4. pontja - utalással a 6000/1931. M. E. számú rendelet 5. §-ára - a nemibetegségben vagy szemcsés köthártyalobban szenvedőket illetően azt a megszorító rendelkezést tartalmazza, hogy csak akkor esnek az ápolási költségek a szóbanlevő átalány terhére, ha a beteg a kórházi ápolás szükségességét hatósági orvos (tiszti orvos, községi vagy körorvos) bizonyítványával igazolja. Ennek az utóbb említett rendelkezésnek jogszerűsége tekintetében számos jogvita keletkezett. Az 1300/1932. N. M. M. számú rendelet ugyanis bevezető részének szövege szerint, az 1876:XIV. törvénycikk 6. és 167. §-ában, valamint a 6000/1931. M. E. számú rendelet 26. §-ának a) és b) pontjában kapott felhatalmazás alapján adatott ki. E rendelkezésnek azonban nem a közkórházi ápolási költségek ki által leendő viselésének szabályozására hatalmazták fel a szakminisztert, hanem az idézett törvényszakaszok a közegészségügy rendezéséről alkotott törvény korlátai között a részletes szabályozásra megkívánható utasítások kiadására, valamint a felügyelet gyakorlására adtak felhatalmazást, a felhívott kormányrendelet pedig arra, hogy a közkórházi ápolási költségek megállapításának, nyilvántartásának beszedésének és elszámolásának módját, valamint a költségek behajtásának módját szabályozza a szakminiszter. Ezek szerint az 1300/1932. N. M. M. számú rendelet a hivatkozott minisztériumi rendelettel ellentétes megállapításokat felhatalmazás hiányában nem tehetett és így a szóbanlévő korlátozó rendelkezést is csak akként kellett értelmezni, hogy az illetékes szakminiszter nem a költségvetést megállapító jogszabályt módosította, hanem a kórházi felvételt kötötte a hatósági orvosi bizonyítvány előfeltételéhez.
Az (1) bekezdés d) pontja további jogviták megelőzése céljából a szóbanforgó kérdést kifejezett rendelkezéssel újra szabályozza és a közköltségen való ápolást ahhoz az előfeltételhez köti, hogy a beteg az ápolás szükségességét előzetesen tiszti orvosi bizonyítvánnyal igazolja. Ilyértelmű korlátozó rendelkezés felvételét teszi indokolttá az a gyakorlati tapasztalat, hogy különösen nemibetegeknél nem minden esetben történik a korlátolt hitelkeretek és a magasabb közegészségügyi érdekek folytán kényszerítőleg megkívánt szigorral annak elbírálása, vajjon a beteg kórházi felvétele mulhatatlanul szükséges-e, illetőleg járóbetegként nem volna-e teljesen kielégítő gyógykezelésben részesíthető. Ezen túlmenőleg az ápolásbavételnek hatósági rendelkezéshez kötése a nemibetegségek leküzdése terén súlyos gyakorlati nehézségekkel járna.
A 6000/1931. M. E. számú rendelet 5. §-a első bekezdésének d) pontja értelmében a közkórházi ápolási költség megfizetését az annak fizetésére egyébként kötelezettektől (2-4. §) nem lehet követelni, hanem a hivatkozott rendelet 9. §-ában meghatározott átalány vagy ápolási költséghozzájárulás terhére kell ápolásban részesíteni a közkórházban elmebetegség miatt ápoltakat arra az időre, amelynek tartama alatt a biztosító intézettől - mint biztosítottak - egyébként gyógykezelést igényelhetnének. E rendelkezést a bírói gyakorlat akként értelmezte, hogy a jogszabály elmebetegségeknél az átalány, illetőleg ápolási költséghozzájárulás költségviselési kötelezettségét nem szorítja a biztosító intézetek biztosított tagjaira, hanem csak a költségviselés időtartamát határozza meg abban az időben, amelyre a biztosító intézetek fizetési kötelezettsége fennáll. Minthogy azonban a hivatkozott rendelethely csupán a biztosító intézetek tagjait illetőleg kívánt rendelkezni, ennek folytán az (1) bekezdés e) pontjában ilyértelmű kifejezett rendelkezés történt. A nem biztosított elmebetegekre vonatkozólag tehát az ápolási költségek viselése tekintetében az általános szabályok az irányadók.
Azokban az esetekben, amikor a fertőző beteget tiszti orvos utalja be közkórházi ápolásra, a (3) bekezdés szerint szükséges, hogy intézkedéséről egyidejűleg az illetékes egészségügyi hatóságot is értesítse. Ilyértelmű rendelkezést elsősorban az tesz szükségessé, hogy a beteg szabad rendelkezési körébe beavatkozást jelentő kényszerbeszállítás nyilvánvalóan hatósági feladat, az ily ügyekben való másirányú eljárás csak kisegítő jellegű, tehát a hatóságnak arról szintén tudomással kell bírnia. De ezenfelül jelentősége van a kérdésnek a fertőző betegségek elleni védekezés szempontjából is, mert az egészségügyi hatóság preventív és represszív feladatának sikeresen természetszerűleg csak akkor felelhet meg, ha a súlyosabb természetű kórházi ápolást igénylő megbetegedésekről külön is értesítést kap.
Azok a szociális szempontok, amelyek a kormányzatot a mezőgazdasági lakosság életszínvonalának emelése és néperejének megóvása tekintetében vezetik, mindenképpen olyan elrendezést kívánnak meg, amely szerint a gazdasági cselédeket betegség esetére a gazda terhére harmincnapi kórházi ápolás akkor is megillesse, ha azt a háziápolás, esetleg annak leghosszabb tartama (negyvenöt nap) megelőzte.
A kérdés elvi elrendezése tehát ezen az alapon történt.
Mindazonáltal a javaslat számolni kíván a kisbirtokososztály korlátozott teherbíróképességével is.
Közköltségen történő ápolásnak elvi szempontból csakis a legalacsonyabb kórházi ápolási díjosztályon lehet helye. A közköltségen történő ápolás ugyanis csak annyit nyujthat az ápoltnak, amennyi egészségének helyreállításához feltétlenül szükséges. Elvi szempontból nem helyes az sem, hogy a magasabb ápolási díjosztályon ápolt beteg ápolási költségeit a legalacsonyabb ápolási díjosztály mértékéig a nyilvános betegápolási átalány, azonfelül pedig a beteg valamely fizetésre nem kötelezett hozzátartozója vagy más személy viselje. A jótékonykodást gyakorló egyéneket és intézményeket ugyanis arra kell szorítani, hogy tevékenységük által a nyilvános betegápolási átalány terheit lehetőség szerint csökkentsék.
Oly rendelkezést, hogy a szegénybetegeknek közköltségen történő ápolása csak a legalacsonyabb kórházi díjosztályon lehetséges, mindezideig nem adtak ki. Minthogy ez számos jogvitára szolgáltatott alkalmat a tekintetben, hogy vajjon magasabb díjosztályon történt ápolás esetén a legalacsonyabb ápolási díjosztály szerint számított költségek a nyilvános betegápolási átalány terhére felszámíthatók-e, ezt a lehetőséget ki kellett zárni.
Annak a lehetőségét, hogy a magasabb díjosztályon történt ápolás esetén a legalacsonyabb ápolási díjosztály szerint számított költségek a nyilvános betegápolási átalány terhére felszámíthatók legyenek, azért is ki kellett zárni, mert ellenkező esetben az ápolási költségek viselése tekintetében ugyanannak a konkrét ügynek elbírálása a nyilvános betegápolási átalány terhére történő költségviselési kérdések tekintetében a 6000/1931. M. E. számú rendelet 7. §-ában meghatározott hatóságokat, végső fokon tehát a közigazgatási bíróságot, a két ápolási díjosztály közötti különbözet viselése tekintetében pedig a rendes bíróságokat foglalkoztatná (1300/1932. N. M. M. számú rendelet 27. §-ának (4) bekezdése).
Természetszerű, hogy a § nem érinti a betegségi biztosítási eljárást, amely a biztosítottnak magasabb ápolási díjosztályon való ápolását lehetővé teszi. A biztosított ugyanis járulékfizetése révén a költségviselésben maga is jelentékeny mértékben részt vesz s így a szegénybetegekkel nem vehető egy tekintet alá.
Régi panasz, hogy különösen a kedvezőtlen anyagi helyzetben levő községek a közgyógyszerellátással kapcsolatos kiadások rendezéséről nem tudnak megfelelően gondoskodni. A 6000/1931. M. E. számú rendelet 15. §-ának b) pontja értelmében a városok és községek a belügyminiszter által engedélyezett hozzájárulás felhasználásával kötelesek ezeket a kiadásokat fedezni. A hozzájárulások természetszerűleg a ténylegesen felmerülő kiadásoknak csak kisebb részét fedezik, úgy hogy a közületek háztartási költségvetésükben kénytelenek a szükséges fedezetet biztosítani. Egy-egy költségesebb kezelés (pl. inzulin-kezelés) a kisebb községek költségvetését igen súlyosan terheli.
Az orvosi tudásnak egyik alappillére az anatómiai viszonyok pontos ismerete. A tudományegyetemek anatomiai intézeteiben az orvostanhallgatók oktatása az utóbbi időben egyre nehezebbé vált annak következtében, hogy a szükséges hullák nem állnak kellőszámban rendelkezésre. Ennek oka főképpen arra vezethető vissza, hogy az 1300/1932. N. M. M. számú rendelet 9. §-ában biztosított joguknál fogva a közkórházak igazgatói - különösen Budapesten - a legtöbb esetben elrendelik a hullák kórboncolását. A kórboncolásnak alávetett hullákat viszont tudományegyetemi tanítás céljára már nem lehet megfelelően felhasználni. A hiányt az egyetemek hullaszállítás útján igyekeztek kiküszöbölni, a szállítás azonban az egybekötött hatósági díjakkal együtt az egyetemeknek jelentékeny kiadási többletet okozott. A költségek csökkentése érdekében a 444/1941. B. M. számú rendelet akként intézkedik, hogy a tudományegyetemi tanítás céljára történő hullaszállításnál, valamint a szállításhoz szükséges orvosi bizonyítvány kiállításánál a hatósági orvosi közreműködés díjmentes. Mindezek a rendelkezések azonban a kérdést gyökerében nem oldották meg s azért az 1876. évi XIV. törvénycikk 112. §-ában szabályozott kórházi boncolás kérdését új alapokra kellett fektetni. Maga a közegészségügyi alaptörvény anakidején a kórboncolást illetően még nem tartalmazott rendelkezést, e tekintetben a fentebb hivatkozott 1300/1932. N. M. M. számú rendelet intézkedik. A szabályozás egységessége érdekében az (1) bekezdés a kórboncolás eseteit is törvénybe foglalja.
Az 1876:XIV. törvénycikk 123. §-a azt a helyes elvet rögzíti le, hogy hullaszállításnak csak hatósági engedély mellett lehet helye. Mindazonáltal olyan kivételes esetek is felmerülnek, amelyekben a hullaszállításnak hatósági engedélyhezkötése folytán maga az eltemetés is nehézségekbe ütközik. Így kétségtelen, hogy a budapestkörnyéki városok és községek valamely székesfővárosi kórházban elhalt betegeinek eltemetése a kórház fekvésénél fogva sok esetben könnyebben történhetnék meg a környező város vagy község temetőjében, mint a székesfővárosi köztemetők valamelyikében. Minthogy azonban ehhez a jelenlegi jogszabályok szerint hatósági engedélyre van szükség, a külön költségek és az utánajárás nehézségei miatt a hulla eltemetése a legtöbb esetben a székesfővárosban történik. A §-ban foglalt rendelkezés módot nyújt arra, hogy ilyen esetekben a jövőben hatósági engedély nélkül történhessék a hullaszállítás és így egyrészt a kegyeleti szempontok jobban kielégíthetők legyenek, másrészt pedig a racionális közigazgatás kívánalmai is megfelelően érvényre jussanak. Ezenfelül a rendelkezés meg fogja könnyíteni a hulláknak az egyetemi anatómiai intézetekbe való szállítását is.
Új rendelkezése a §-nak, amely a fertőzés terjesztése szempontjából gyanús személyeknek bizonyos foglalkozásoktól való eltiltását teszi lehetővé. A rendelkezés az ú. n. bacillusgazdákat érinti, akiknek egyes foglalkozási ágakban való tevékenysége komoly közegészségügyi ártalommal járhat. A kérdésnek jelentőségét világítja meg, hogy pl. a balassagyarmati étkeztetési akció során egy hastífusz-bacillusgazda szakács mintegy száz gyermeket fertőzhetett meg. A foglalkozástól eltiltás szociális hátrányának kiegyenlítése érdekében azonban gondoskodás történik arra nézve, hogy a kötelező betegségi biztosítás tagja vagy annak igényjogosult családtagja, szabályszerű táppénz élvezetében részesüljön, ha korábbi életviszonyainak megfelelő más foglalkozást továbbra nem űzhet.
A kérdést véglegesen akként kellett elrendezni, hogy a csecsemőt - fertőződésének megakadályozása érdekében - minden esetben kényszer útján el lehessen különíteni. Bárha ez a rendelkezés a családi élet körébe mélyen belevág, múlhatatlanul szükségesnek mutatkozik, ha a fertőzésnek kitett csecsemőket valóban meg akarjuk menteni. Maga a kérdés az érdekelt csecsemők számát tekintve nem olyan súlyos, mert a megejtett számítások szerint a fertőző gümőkóros anyáktól származó csecsemők az újszülötteknek legfeljebb egy százalékát teszik ki. Az elkülönítés kényszer útján történvén, a csecsemőgondozás minden esetben közköltségen történik, még pedig az e célra legjobban megfelelő állami gyermekmenhelyeken.
