Jogszabályaink már az Árpádházi királyok korában is tartalmaztak olyan rendelkezéseket, amelyek a zsidók jogait korlátozták. Szent László és Kálmán királyaink dekrétumokkal tiltották meg a zsidóknak, hogy keresztény rabszolgát tarthassanak. Ezek a kétségtelenül egyházi célok szolgálatában megszületett dekrétumok - a földmíveléshez szükséges munkaerő elvonásával - alkalmasak lehettek arra is, hogy a zsidók birtoklását megnehezítsék. IV. Béla királyunk 1251-ben kelt szabadalomlevele a zsidóságnak különböző szabadságokat engedélyezett, azonban a szabadalomlevél 24. pontja szerint az országnagyok által zsidóknál elzálogosított jószágokat keresztény kiválthatja: tehát itt is nyomát találjuk a zsidók birtoklási jogainak korlátozására irányuló törekvéseknek. Nagy Lajos királyunk 1360-ban az országból eltávolította a zsidókat, javaik értékesítésére határidőt szabott s a bizonyos idő alatt el nem adott javaikat a kincstár részére lefoglalta. Mátyás király 1475-ben Pozsony városához intézett rendeletében megtiltotta a város lakóinak, hogy ingatlanaikat zsidóknál elzálogosítsák, minthogy a keresztény tulajdonban levő ingatlanoknak zsidókézre jutása „nyilvános botrány az összes kereszténységre”.
A zsidók birtokszerzésével szemben vallott közfelfogás a Habsburgházi uralkodók alatt sem mutat lényeges változást. III. Ferdinánd 1647-ben kiadott rendeletében a zsidókról úgy emlékezik meg, mint akik „az ország jogainak nem részesei”, már pedig az ország (a „regrum”) jogai közé tartozott a föld birtokának joga is. Még a XVIII. század második felében II. József is csak azt engedte meg, hogy a zsidók jobbágytelkeket bérelhessenek, ha sajátkezőleg művelik.
A különböző korokból vázlatosan kiragadott törvények és rendeletek olyan korszakok közfelfogását tükrözik vissza, amelyeknek jogi és gazdasági rendje nemcsak nem kedvezett, de kifejezetten akadályozta is a zsidók földbirtoklási lehetőségeit. Hazánkban a földbirtoklás rendjét teljes öt évszázadon keresztül Nagy Lajos királyunk 1351-ben kelt - ősiség néven ismeretes - dekrétuma szabályozta. A társadalmi és gazdasági berendezkedésünknek egész 1848-ig alapjává vált e törvényünk, megszüntetve a nemeseknek birtokaik felett való szabad rendelkezési jogát, a nemzetségi és adományi birtokokat - az egyéni rendelkezési jog korlátozásával - kötött családi tulajdonná tette, amely az egyenesági és oldalági atyafiság kihaltával minden birtokjog forrására, a Szent Koronára háramlott vissza. A rendi kötöttségek folytán a magyar föld egészen a XIX. századig tulajdonként zsidókézre nem kerülhetett. A zsidóság a mondott időpontig a magyar földből nem is birtokolt többet, mint amit záloghitelezőként tartott időleges bírálatában, vagy amelyben, különösebben a XVIII. századtól kezdve, mint haszonbérlő helyezkedett el s végül azokat a városi telkeket, amelyeknek birtoklását az egyes városok e korszakban megengedték.
Hogy ez még a XIX. század első felében is így volt, arra elegendő bizonyítékul szolgál az 1840:XXIX. törvénycikk, valamint az 1844:IV. törvénycikk is. Az előbb említett törvény 5. §-ában a zsidók ingatlanszerzését illetően csak annyit mond, hogy „amennyiben izraeliták polgári telkek (fundusok) szabad szerezhetésének gyakorlatában lennének, az ily városokban ezen gyakorlat jövőre nézve is megállapíttatik”; s nem biztosítanak a zsidóság számára több jogot „a nemesi javak bírhatásának nem nemesekre kiterjesztéséről” szóló 1844:IV. törvénycikkek rendelkezései sem, amelyek a birtokképesség előfeltételéül a bevett valláshoz való tartozást jelöli meg, kizárva ezáltal is annak a lehetőségét, hogy zsidók nemesi ingatlan tulajdonát megszerezhessék.
Új korszak s új lehetőség nyílt meg a zsidóság számára a XIX. század derekán a rendi kötöttség megszűntével. Az 1848-as mélyreható reformok után a magyar birtokos osztály csakúgy, mint a jobbágyság kellő előkészítés és védelem nélkül sodródott bele abba a gazdasági harcba, amelyet a gazdasági szabadság, a gazdasági szabadverseny alapjára helyezkedő új rend kiváltott. A régi védőkereteket lebontották a nélkül, hogy újakról gondoskodtak volna s a pénzgazdálkodás törvényeiben, útvesztőiben járatlan magyar társadalmi rétegeket védelem nélkül szolgáltatták ki a korlátlan szabadversenynek. A politikai és gazdasági szabadság kettős pillérére épült új rend politikai tekintetben magától értetődően váltotta ki a zsidók egyenjogúsítására irányuló törekvéseket, a gazdasági szabadság pedig a termelési tényezők közül egyre erősödő szerepet juttatott az ingó tőkének, amelynek természetszerű következménye az lett, hogy az új rend első gazdasági lehetőségeit - számarányát messze meghaladó mérvben - az a zsidóság szállta meg, amelynek a kereskedelemmel, hitellel, általában az ingó tőkével való foglalkozás szinte évezredes öröksége volt.
A gazdasági szabadság, illetőleg szabadverseny következtében megváltoztak a mezőgazdasági termelés alapfeltételei is. A birtokosnemesség a felszabadított jobbágyságban nemcsak ingyenes munkaerőt veszített, de elvesztette a földmíveléshez szükséges s a jobbágyok tulajdonában volt élő és holt gazdasági felszerelést s azokat a terményszolgáltatásokat is, amelyekkel neki a jobbágyság ősidők óta tartozott. A tőkehiány a tulajdonosok egy részét gazdasági felszerelés beszerzése céljából kölcsönök felvételére, más részét pedig arra kényszerítette, hogy birtoka egy részétől megváljék, vagy birtokát haszonbérletileg hasznosítsa. A felvett kölcsönök a bank- és hitelszervezetet mindinkább kézbentartó zsidóság befolyásának csakúgy teret biztosítottak, mint ahogy a zsidók földhaszonbérletei is a zsidók birtoklásának és gazdasági hatalmának a kiterjesztését jelentették.
A zsidók birtokszerzése tekintetében fennállott korlátozásokat 1860. évi február 18-án, az új korszellemnek megfelelően kiadott császári rendelet, törvényileg pedig az „izraeliták egyenjogúságáról polgári és politikai jogok tekintetében” alkotott 1867:XVII. törvénycikk szüntette meg. E törvény hatálybalépésétől 1939. évi május 5. napjáig, az 1939:IV. törvénycikk (az ú. n. második zsidótörvény) hatálybalépéséig, zsidók bármilyen ingatlant szabadon szerezhettek. A következőkben e szabad birtokszerzés szomorú következményeivel kívánunk röviden foglalkozni.
Bár a magyar föld jelentős részének zsidókézre jutását időrendben statisztikailag nyomon követni nem tudjuk, kétségtelenül megállapítható, hogy a zsidóságnak a földvagyonban jelentkező térhódítása egybeesik a nemesi középbirtokoknak a századforduló körül bekövetkezett folyamatos szétforgácsolódásával, valamint a mult század végén a magyar mezőgazdaságot ismételten sujtó mezőgazdasági válság szomorú időszakával. A hazai birtokostársadalom eladósodása utat nyitott a zsidó tőke fokozott érvényesülésére s e tőkének földben való gyümölcsöztetésére is. A zsidók birtokszerzése főképpen a nemesi középbirtokosok osztályát sujtotta, amely osztály az úrbéri viszonyok megszüntetésével együtt járt válságban is a legtöbbet szenvedett.
Magyarország területéből csak a trianoni Magyarország területét véve vizsgálat alá, a zsidóság számbeli gyarapodására a következő adatokat kapjuk. A mondott területen 1830-ban mindössze 92,026 főnyi zsidóság élt, az akkori lakosság 23%-a; 1880-ban e területen 296,044 zsidó lakott, ami a lakosságnak akkor 5.6%-át jelentette. Újabb 30 év elteltével, 1910-ben a zsidók száma már 471,355 főre emelkedett s az összes népességből 6.2%-os arányt képviselt. (Nagy-Magyarországot illetően a zsidóság aránya kisebb volt, amennyiben a történelmi ország területén 1900-ban 4.9%, 1910-ben pedig kereken 5% - 831,162, illetőleg 911,227 - zsidó volt.) Ez a feltűnő számbeli gyarapodás magától értetődően nem történhetett gazdasági megerősödés nélkül, amelynek természetes velejárója volt, hogy a zsidóság nemcsak az ingó, hanem a fundált vagyonnak is mindinkább részesévé vált. A zsidóságnak már előbb megindult földszerzése különösen erős lendületet vett az 1900-as évek körül, amikor a parcellázások során, valamint ugyanez időtájban az eladósodott közép- és kisbirtokok felvásárlása útján jelentős területhez jutott. A zsidóság birtokállományának gyarapítására az utolsó jelentős alkalmat az 1914-1918-as világháború és az azt követő évek jelentették, amikor a zsidóság konjunkturális nyereségét igyekezett a földvagyonban konzerválni.
A zsidók alig 60 évre terjedő korlátlan ingatlanszerzési lehetőségei után a zsidó földvagyon aránytalan és rohamos gyarapodása szociál- és a nemzetpolitikai szempontból természetszerű ellenhatásként váltotta ki az 1920 óta sorozatosan hozott birtokpolitikai törvényeket, amelyek a földmíves lakosság földhözjuttatására irányuló fő célkitűzésük mellett a zsidóság térhódításának megállítására s lehető visszafejlesztésére is irányultak. Az 1920:XXXVI. és 1936:XXVII. törvénycikk rendelkezései, amelyek szerint a megváltási eljárást elsősorban a háborús szerzeményű s általában az újszerzeményű birtokokra kellett megindítani, a már jelzett főcél szolgálata mellett csakúgy a zsidó térhódítás ellen irányultak, mint azok a rendelkezések, amelyekkel az egymást követő törvények a birtokfogalmat mind hatályosabb hatósági ellenőrzés alá helyezték.
A fajilag zsidó földtulajdonosok számáról és földbirtokállományuk nagyságáról adataink nincsenek s az izraelita hitfelekezethez tartozók hasonló adatai is - megfelelő adatgyűjtések és feldolgozások hiányában - csak hézagosan állanak rendelkezésre. Az első részletesebb idevágó számadatok az 1916. évi állapotra vonatkoznak; ezek szerint a világháború idejében a trianoni Magyarország területén - a kötött forgalmú birtokokat számításon kívül hagyva - 790,045 kat. hold volt a 100 kat. holdnál nagyobb zsidó földbirtokok (az izraeliták tulajdonában lévő ilyen birtokok) kiterjedése, amely terület az akkori összes szabadforgalmú közép- és nagybirtoknak 16.5%-a.
A nagyobb zsidó földbirtokok területállománya a világháború után jelentős mértékben csökkent. Ez a csökkenés túlnyomó hányadában az 1920-as földbirtokreform eredménye, amelynek következtében 312,000 kat. hold zsidó föld került túlnyomórészt kis földmívesek tulajdonába.
A statisztikai adatok cáfolhatatlanul bizonyítják, hogy amikor a nemesi kiváltságok megszüntetésével meg kellett volna indulnia az egészséges keveredésnek, az alulról jövő népi erők feláramlásának, akkor lassankint egy át nem eresztő réteg férkőzött az alsó népréteg és a felsők közé. Ez az át nem eresztő réteg a zsidóság volt. Annak, hogy a magyar parasztságból viszonylag kevesen jutottak a felső társadalmi rétegekbe, nem kis részben ez az át nem eresztő réteg volt az oka, amely az egészséges társadalmi hajszálcsövességet megakadályozta. Ugyancsak ennek a rétegnek a számláját terheli, hogy azoknak a területeknek jelentős része, amit a birtokos osztály a változott viszonyok közt elveszített, egyszersmind ki is esett a magyarság birtokállományából. Nem a magyar parasztságnak, a magyar föld népének kezére került, ami egészséges viszonyok mellett szükségképpen bekövetkezett volna, hanem olyanok kezére, akik azt egy külön öncélú gazdasági, társadalmi rendszer, egy külön kultúra és sajátos politikai célok erőforrásaivá tették.
Ezt a térhódítást a magyar reformkorszak vezetői közül többen: Széchenyi, Kölcsey, Wesselényi s mások is előre látták. A magyarság azonban a maga nagy egészében szinte az utolsó évekig, ha ráeszmélt is ennek a zsidó térhódításnak a veszélyére, a szabadelvűség bűvölete alatt - sajátságos önpusztító szemérmességből - nem tudott azzal szemben sarkára állni. Ha egyesek gátakat kerestek is a veszély ellen, ez csak elszigetelt jelenség maradt.
Ez a közömbösség is egyik oka volt annak, hogy míg az európai versenyre felkészületlen autochton néprétegek a századforduló körül százezerszámra vették kezükbe a vándorbotot, hogy külföldre és főleg Amerikába vándoroljanak szerencsét próbálni, addig szinte ugyanilyen tömegekben vándorolt be északról és keletről Magyarországba a zsidóság, hogy abban a versenyben, amelyben a magyar ellen esélyesen indulni nem tudott, felvegyék a küzdelmet és maguk körül egészen új és jellegzetes vegetációt fejlesszenek ki. Magyarország száz esztendő alatt (1810-1910) ilyenformán elérte azt, hogy a zsidóság lélekszáma nyolcszorosára emelkedett, ami természetes szaporodással semmi módon sem magyarázható. Lehet-e csodálkozni ezek után, ha a zsidókérdés a magyarság elsők között megoldandó problémájává lett és lehet-e természetellenesnek tartani, ha a magyarság ezen az állapoton segíteni kíván.
A zsidóság szembetűnő térfoglalása már a háborúelőtti időben is nyugtalanságot keltett az ország egyéb társadalmi rétegeiben. A XIX. század végétől kezdve ismételten jelentkeztek olyan törekvések, amelyek a zsidókérdés megoldását politikai, társadalmi és gazdasági szempontból egyaránt sürgették. Már a katolikus néppárt is a zsidók célját szolgáló szabadelvű politikai irányzat és a zsidóság térfoglalása ellen lépett fel. A zsidóság térfoglalása ellen azonban erősebb politikai szervezkedés csak az 1918-ban befejeződött világháború után indult meg.
Mindegyik küzdelemnek, amely a zsidóság térfoglalása ellen irányult, egyik vezető törekvése volt, a zsidóságot kiszorítani a magyar földből. Semmit sem találhatunk természetesebbnek ennél a törekvésnél. A föld nem hasonlítható egyéb vagyontárgyakhoz, a föld nem az a kereskedelmi árucikk, amellyé az elmúlt évtizedek szabadelvű felfogása kívánta lefokozni; a föld értékét csak gazdasági javakkal mérni nem lehet, mert abban nemcsak a magvak gyökeresednek meg, hanem abból lelkek is nőnek. Egészen különösen sokat jelent a föld nekünk magyaroknak; a magyar életnek, a magyar sorsnak, ezeréves történelmünknek hordozója a magyar föld, amely számunkra a hazát jelenti. Minden örömünknek és keservünknek, minden alázuhanásunknak és minden felemelkedésünknek néma tanúja a magyar föld, amely ma is nemcsak jogok, de velejáró súlyos kötelességek forrása is.
A földnek ez a felsőbbrendű értékelése az államhatalmat arra kötelezi, hogy éberen ügyeljen arra, hogy az állam területét alkotó föld olyan emberek birtokába kerüljön és maradjon is meg, akik a földdel származásuknál és hivatásuknál fogva összeforrottak s a nemzetegésznek jóban-rosszban elválaszthatatlan tagjai. Az államra nézve fontos, hogy a föld azoknak a kezében legyen, akik tagjai a nemzetközösséget alkotó történelmi népességnek, akik nemcsak a jogszabályok alapján, tehát merőben külső körülmények folytán számíthatók a közösséghez, hanem akikben a közösséghez való tartozás, annak erkölcsi jelentősége tudatosan él és hatékonyan működik.
Tudományos megállapítások, de a történelem tanúsága szerint is a zsidóság faji adottságai alapján minden néptől különböző és elkülönülő népcsoport, mely elzárkózottsága alapján mint évezredes faji, lelki, szellemi és érzelmi egység változatlanul megmaradt. A fajhoz való tartozásának adottságait más népekkel való évezredes együttélésben sem akarja levetni. Ez a felfogás az európai államok törvényhozásának irányításában is helyet kapott a népi egységek nem kívánatos széttöredezésének és szétesésének meggátlására.
A zsidóságra vonatkozó fenti általános megállapítás magyar vonatkozásban is változatlanul érvényes. A Magyarországon élő zsidóság nagy tömegeiben nem alakult ki a magyar nemzeti közösséghez való tartozás tudata. Faji adottságainál fogva lelki, szellemi és érzelmi egység maradt s faji egységének érdekeit az állami közösség érdekei fölé helyezte. Mind szellemi, mind gazdasági vonalon saját erkölcseinek elveit követve gátlástól mentesen kereste az életlehetőségeknek a saját érdekeitől vezetett kihasználását. Ha csak a legutóbbi időket vizsgáljuk is, számarányát messze meghaladóan vett részt az önző vagyoni érdekből elkövetett bűncselekményekben és különösen azokban, amelyek az ország gazdasági létének aláásására alkalmasak. Ezenfelül faji szempontból is azt az elemet képviseli, melynek a magyar fajjal való keveredése a magyar faj tisztasága érdekében nem kívánatos (1941:XV. törvénycikk).
Mindezekből a megállapításokból következik, hogy a zsidóság olyan népelem, amely az államéletünk szempontjából legnagyobb jelentőséggel bíró magyar földnek, jelesül mező- és erdőgazdasági mívelés alatt álló területeinknek tulajdonosa nem lehet.
Hasonló megállapításra jutunk akkor is, ha a földet, mint a mezőgazdasági termelés nélkülözhetetlen tényezőjét nézzük. A föld a fentiekben vázolt sajátos jellegét nem veszti el akkor sem, amikor mint termelési tényező jelentkezik. A föld mind termelési tényező sem kezelhető oly módon, mint a termelés többi tényezői s nem állítható egy vonalba a tőkével, a munkával vagy a termelésben szerepet játszó egyéb tényezőkkel, mert maga a mezőgazdasági termelés is sajátos elbírálást kíván. De a közösség tagjainak szempontjából igen fontos az is, hogy a föld kiknek nyújt megélhetési lehetőséget magán a termelésen, mint önálló mozzanaton keresztül. Különösen áll ez az olyan országra, amely - mint Magyarország is - elsősorban agrárország s lakói elsősorban agrártermeléssel foglalkoznak. Ha az állam a földnek a tulajdonát vagy birtokát (haszonbérletét) a pénzügyi lehetőségnek megfelelő méltányos ellenértékért kiveszi azoknak a kezéből, akik a történelmi közösség tagjaitól faji, lelki, szellemi és erkölcsi adottságaiknál fogva annyira különböznek, hogy e különbözőségük folytán nagy tömegükben az állami közösség céljaival ellentétben állanak, ezáltal elvileg nem érinti a magántulajdont. Sőt a nemzeti közösség létérdekeinek védelmére korlátozó intézkedéseivel a tulajdont visszaviszi a kívánt erkölcsi fokra.
Európa államai - felismerve azt a veszélyt, amelyet a zsidóknak a közösség törzslakóitól elkülönülő faji, szellemi, lelki és érzelmi egysége képvisel, valamint azt, amit ennek az egységnek az állami közösségek létérdekeivel össze nem egyeztethető tevékenysége jelent - az utóbbi években jellegzetes módon védekeztek az állami közösség gerincét adó népességtől különböző, idegen fajú elemeknek további beszivárgása ellen, illetve gondoskodtak ezeknek az elemeknek a nemzeti közösségből való kiemeléséről. Ez a védekezés konkrét formát azokban a törvényekben öltöt, amelyek a zsidók jogképességét és cselekvési képességét faji alapon korlátok közé szorítják. Ezek a korlátozások természetszerűleg jelentkeztek abban az irányban is, hogy a zsidók ingatlanszerzési képességét csökkentették, sőt sok esetben teljesen elvették és a már kezükben lévő ingatlanok igénybevételére is megadták a módot.
Hazánkban az ősiség megszűnése után csak 1917-ben került ellenőrzés alá a birtokforgalom. Ez az ellenőrzés bizonyos mértékig már a zsidóság földszerzésének korlátozására is irányult. Mint az előbbiekben már kifejtettük, fellelhetők a zsidóság földszerzése ellen irányuló rendelkezések - bár e tekintetben nyilt rendelkezéseket nem tartalmaznak - az 1920:XXXVI., az 1936:XXVII., valamint az 1940:IV. törvénycikk egyes szakaszaiban is. A zsidóság ingatlanszerzési képességének korlátozása tekintetében azonban az abszolutizmus óta az első lépést valójában „a kishaszonbérletek alakításának előmozdításáról s más földbirtokpolitikai rendelkezésekről” szóló, az 1939. évi január hó 17. napján az országgyűlés elé terjesztett, a Képviselőház földmívelésügyi, igazságügyi és pénzügyi bizottságai által általánosságban tárgyalt, de az Országgyűlés feloszlatása miatt le nem tárgyalt törvényjavaslat tette meg.
A zsidóság térfoglalásának a gazdasági élet terén való visszaszorítását célzó eddigi törvényes rendelkezések erdőgazdasági ingatlanok tekintetében csupán az ingatlanszerzést és átruházást korlátozták, de az átengedésre kötelezésre nem adtak felhatalmazást.
A Magyar Szent Koronához visszacsatolt kárpátaljai, valamint keleti és erdélyi területeken a magánerdők tekintélyes része zsidókézen van, a közbirtokosságok és volt úrbéres közösségek erdőbirtokossági társulataiba kivétel nélkül befészkelte magát a zsidóság és már számos társulatban a használati illetőségek többsége szintén a kezükben van. Az ezeken a területeken élő zsidóság keletről szivárgott be hazánkba és itt még külső életformájában is élénken elkülönült. Elsősorban az erdőgazdasági ingatlanokat és ipartelepeket vásárolta össze. Az így szerzett vagyon révén szinte korlátlan befolyást biztosított magának a környékbeli községek lakosságára s ezekre a legkárosabban hatott mind erkölcsi, mind nemzeti vonatkozásban.
Elsőrangú nemzeti érdekünk tehát, hogy az erdőgazdasági ingatlanok, a hozzátartozó erdőgazdasági ipari üzemek, valamint a használati illetőségek átengedésére is kötelezzük őket.
A törvény hatálybalépése után hamarosan nyilvánvalóvá lett, hogy azok a rendelkezések, amelyeket törvényhozásunk a zsidók mező- és erdőgazdasági ingatlanai tekintetében a zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról szóló 1939:IV. törvénycikkbe vett fel, nem kielégítőek.
Amikor a zsidók ingatlanaira vonatkozó jogszabályok módosításának a szükségessége felmerült, először úgy látszott, hogy ezt a kérdést novelláris úton is lehet szabályozni. Az előkészítő tárgyalások során azonban az az álláspont alakult ki, hogy célszerűbb a kérdést új, önálló törvényben rendezni. Ennek megfelelően „a zsidók mező- és erdőgazdasági ingatlanairól” szóló jelen törvényjavaslat a zsidók birtokában lévő mező- és erdőgazdasági ingatlanokkal kapcsolatos összes kérdéseket egységesen és szervesen kívánja szabályozni.
A javaslat célja - mint az általános indokolásban is kifejtettem - az, hogy a zsidó fajnak a kezéből kivegye a birtokában lévő mező- és erdőgazdasági ingatlanokat és a nemzetközösséget alkotó történelmi népesség olyan tagjai kezébe adja, akik a földdel származásuknál és hivatásuknál fogva összeforrottak. Ebből a célkitűzésből önként következik, hogy a javaslat rendelkezései a zsidóságra, mint fajra vonatkoznak.
A törvényjavaslat nem érné el célját, ha csak a zsidó természetes személyekre tartalmazna rendelkezéseket. Köztudomású, hogy számos olyan mező- és erdőgazdasági birtok van, amely nem közvetlenül zsidó személyt megillető tulajdonjog, hanem más jogi szerkezet alapján közvetve áll zsidó személyek vagyoni érdekeinek szolgálatában s így biztosítja számukra azt a jogi helyzetet, amit a tulajdonjog biztosítana közvetlenül. - Ilyenek elsősorban az olyan kereskedelmi társaságok, egyesületek és egyéb jogi személyek, amelyeknél az 1. § (2) bekezdésében meghatározott előfeltételek fennállanak. A mondottakra tekintettel a § (2) bekezdése a javaslatnak a zsidókra vonatkozó szabályait ezekre is kiterjeszti.
Abban a tekintetben, hogy az 1939:IV. törvénycikkben megállapított korlátozások alá eső kereskedelmi társaságokra, egyesületekre és egyéb jogi személyekre az említett törvény rendelkezéseit mily esetben kell alkalmazni, a 7,720/1939. M. E. számú rendelet 62. §-a tartalmaz rendelkezéseket.
A jogi személyek egy részénél, különösen az alapítványoknál előfordul, hogy zsidó által létesített és kifejezetten zsidó családi vagy közösségi célokat szolgáló alapítvány vezetősége nemzsidó. Ha tehát a jogi személyek - s ezek közül különösen az alapítványok - zsidó jellegét kívánjuk megállapítani, nem tekinthetünk el annak vizsgálatától sem, hogy ezek vagyona nem áll-e zsidó érdekek szolgálatában; jelesül ezek célkitűzését és rendeltetését is vizsgálnunk kell. A javaslat 1. §-ának (2) bekezdése - a már kialakult gyakorlatnak megfelelően - ennek vizsgálatát is intézményesen biztosítja. Ezzel a rendelkezéssel kapcsolatban felvetődik az a kérdés, hogy ha a nyugdíjalapból (vállalati nyugdíjpénztárból) nyugdíjat élvezők többsége zsidó, vajjon a nyugdíjalap zsidónak tekintendő-e vagy sem. Az 1. § (2) bekezdését e tekintetben helyesen csak akként lehet értelmezni és a nyugdíjalap zsidó jellegéről csak akkor lehet szó, ha a nyugdíjalapból a zsidók részesítése intézményes. Ilyen pl. az az eset, amikor a nyugdíjalapból az érdekelt az alapszabály vagy alapítólevél szerint csak akkor részesíthető, ha megmarad az izraelita vallásban. Az önálló vállalati nyugdíjpénztár vagyona nem csupán a nyugdíjasoké, hanem azoké is, akik ma még ténylegesen szolgálatban vannak, sőt azoké is, akik majd a vállalat kötelékébe lépnek s mint ennek tisztviselői nyugdíjigényt támaszthatnak. Indokolatlan és méltánytalan lenne tehát a nyugdíjalap jellegének a vizsgálásánál a jelenleg nyugdíjban részesülők faji és felekezeti hovatartozásából kiindulni. A nyugdíjalapok önálló jogi személyek s célvagyonok, elvileg függetlenek mind az illető intézettől, mind maguktól a tényleges és jövőbeli nyugdíjasoktól.
Magánjogunk szerint általában minden ember születésétől (fogantatásától) fogva haláláig jogképes, azaz magánjogok és magánjogi kötelezettségek alanya lehet. A jogképességnek azonban különböző korlátozásait ismerjük, amelyek különösen abban az alakban fordulnak elő, hogy egyesek bizonyos vagyontárgyakat vagy bizonyos módon nem szerezhetnek.
Újabb törvényhozásunk a zsidók jogképessége tekintetében lényeges korlátozásokat állított fel. Ezek a korlátozások jórészt a közjog és a közigazgatási jog területére esnek, de igen sok közülük a magánjog területén is korlátozza a zsidók jogképességét. Ilyen az 1939:IV. törvénycikk 15. §-ának az a rendelkezése is, amely szerint zsidónak tekintendő személy mező- vagy erdőgazdasági ingatlant csak árverés vagy árverés hatályával magánkézből eladás során és csakis hatósági engedéllyel tett vételi ajánlat alapján szerezhet.
Amíg a javaslat későbbi §-ainak jórésze általában azt célozza, hogy a már zsidó tulajdonban lévő mező- és erdőgazdasági ingatlanokat keresztény kezekbe juttassa, addig a 2. § - a későbbi §-ban foglalt rendelkezések szerves kiegészítéseképpen - a jövőre nézve kíván mező- és erdőgazdasági vonalon gátat emelni a zsidóság esetleges térfoglalása elé. Ez a § az 1939:IV. törvénycikk 15. §-ában foglalt rendelkezéseknél hatályosabb módon kívánja megakadályozni azt, hogy a zsidók a falusi élet közösségébe és különösen ennek földdel bíró rétegébe ezután bekerülhessenek.
A zsidók mezőgazdasági ingatlanainak átengedése tekintetében ezidőszerint az 1939:IV. törvénycikk 16. §-ának rendelkezései az irányadók.
A jelen § az 1939:IV. törvénycikk 16. §-ának rendelkezéseit általában szigorítani, az átengedésre kötelezési eljárást pedig gyorsítani kívánja.
Az 1939:IV. törvénycikk 16. §-a szerint az átengedésre kötelezést elvileg mint diszkrecionális jogot lehetett gyakorolni. A jelen § (1) bekezdése a zsidók mező- és erdőgazdasági ingatlanai (használati illetőségei), ezek alkotórészei és tartozékai, valamint mező- és erdőgazdasági ingatlanain levő vagy ezekkel kapcsolatos mező- vagy erdőgazdasági ipari üzem, üzemi berendezései tekintetében az átengedésre kötelezést parancsolólag írja elő. Ez a szabály eleve kizárja, hogy egyeseket - magában a javaslatban meghatározott esetektől eltekintve - kivételes elbánásban lehessen részesíteni.
Az 1939:IV. törvénycikk 16. §-ának végrehajtásában kialakult bírói gyakorlat szerint a mezőgazdasági ingatlanokkal együtt igénybevehetők azok az alkotórészek és tartozékok is, amelyekre a 24,000/1929. I. M. sz. rendelet 7. §-a értelmében az árverés hatálya kiterjed; ezenfelül igénybevehetők a mezőgazdasággal kapcsolatos gyárak és ipari üzemek használhatóságát biztosító gépek és egyéb berendezések is. E tekintetben tehát a javaslat csak a gazdasági szükségességből kialakult bírói joggyakorlatot kívánja törvénybe iktatni, mégpedig nemcsak a mező-, de az erdőgazdasági ingatlanok tekintetében is.
A javaslat célkitűzéseinek megvalósítására irányuló szabályainál gondosan ügyel arra, hogy az ipari üzemek teljesítőképességét ne érintse. Ennek megfelelően a (3) bekezdés kimondja, hogy nincs helye átengedésre kötelezésnek mező- vagy erdőgazdasághoz nem tartozó ipari üzemi épületek és az üzem folytatásához szükséges udvar, rakodó és egyéb üzemi területek tekintetében, ideértve azokat a területeket is, amelyek az üzem folytatásához szükséges bányatermékeket szolgáltatják. Viszont gondosan ügyel arra is, hogy a javaslat célkitűzései az ipari érdekek esetleges túlságos védelme alatt csorbát ne szenvedjenek. Ennek megfelelően abban a kérdésben, hogy az ipari üzemhez mely területet kell az átengedési kötelezés alól kivonni, az iparügyi miniszterrel egyetértve a földmívelésügyi miniszter határoz.
A (3) bekezdés rendelkezéseinél felmerülhet az a kérdés, vajjon az ipari munkások lakásául szolgáló munkásházak az ipari üzemi épületekhez tartoznak-e. A javaslat célkitűzéseiből, de az előbbi bekezdés rendelkezéseiből is következik, hogy a jelen bekezdés alkalmazásában ezeket az épületeket is az ipari üzemhez tartozó épületeknek kell tekinteni és így ezekre sem lehet az átengedésre kötelezést elrendelni. Az üzem folytatásához szükséges területnek kell tekinteni továbbá azokat a beépítetlen üzemi területeket is, amelyekre az érdekelt ipari üzemnek munkáslakások építésére igazolhatóan szüksége van.
Az 1939:IV. törvénycikk 2. §-a a zsidókra vonatkozó rendelkezések hatálya alól kiveszi azokat a zsidókat, akik az említett jogszabályban megjelölt minősített hazafias magatartást tanusítottak, vagy jelentős érdemeket szereztek a haza szolgálatában. A mentesítés rendszerint a kivételezett személy házastársára és leszármazóira is kiterjed. Ez a rendelkezés a gyakorlatban sokszor arra vezetett, hogy a zsidónak tekintendő család nem kivételezett tagjai érdekeiket - így sok esetben ingatlanaikat is - kivételezett személy védelme alá helyezték.
A javaslat - amint már az előbb is említettem - az 1939:IV. törvénycikk 2 §-ának rendelkezéseit általános kivételezési szabályként nem tartja fenn.
E § (1) bekezdése az olyan félvérek tekintetében tartalmaz kivételeket, illetőleg kedvezményeket, akik maguk keresztény hitfelekezet tagjaként születtek, vagy életük 7. évének betöltése előtt keresztény hitfelekezet tagjává lettek és csak amiatt minősülnek zsidónak, mert zsidó szülőjük a házasságkötés előtt nem lett keresztény hitfelekezet tagja. Tekintettel arra, hogy az ilyen személyek fajilag félvérek, tehát éppen annyira nemzsidók, mint amennyire zsidók és amellett mindvégig keresztény vallásban nevelkedtek és éltek, így indokolt volt számukra bizonyos kedvezőbb helyzetet biztosítani.
Az (1) bekezdés értelmében a 3. § (1) és (2) bekezdése alapján nincs helye átengedésre kötelezésnek olyan zsidó ingatlana tekintetében, aki az 1942. évi május hó 22. napjáig előterjesztett kérelmére az 1941:XV. törvénycikk 9. §-ának utolsó bekezdése értelmében kapott felmentés alapján nemzsidóval házasságot kötött. Nincs helye továbbá átengedésre kötelezésnek olyan ingatlan tekintetében sem, amelyet nemzsidó nagyatyától vagy nemzsidó atyától öröklés útján olyan unoka, illetőleg gyermek szerzett, aki származására és vallására nézve az 1941:XV. törvénycikk 9. §-ának utolsó bekezdésében foglalt meghatározásnak megfelel és zsidóval házasságot nem kötött. Amíg az előbbi szabálynak feltétele az, hogy az érdekelt az igazságügyminiszter felmentése alapján nemzsidóval már meg is kötötte a házasságát, az utóbbi esetben a mentesítésnek nem feltétele a házasságkötés, ha azonban az érdekelt zsidóval köt házasságot, vele szemben az átengedésre kötelezés lehetősége feléled. Az utóbbi mentességnek még külön az is feltétele, hogy az ingatlannak nemzsidó nagyatyától vagy nemzsidó atyától öröklés útján kellett átszállania az érdekeltekre.
A (3) bekezdés rendelkezése az (1) bekezdés első mondatában foglalt rendelkezés logikus következménye. Az említett félvérek 1941. évi november hó 1. napja előtt ugyanis engedély nélkül köthettek nemzsidóval házasságot. Az ilyen személyeket azonban csak különös méltánylást érdemlő okból, kivételesen lehet az átengedésre kötelezés alól mentesíteni.
A törvény gyors végrehajtásának útjában álló akadályokat a javaslat 5. §-a elsősorban az átengedési eljárás alá vonható ingatlanok egyenkénti becslésének a szűkebb térre szorításával s ezen keresztül a panasz-lehetőségek visszafejlesztésével kívánja elhárítani.
A javaslat mezőgazdasági ingatlanok tekintetében az ingatlanok hasznavehetőségét kifejezetten a földadókataszteri munkálatokban kimunkált tiszta jövedelem alapján veszi figyelembe s az ingatlanokért járó térítést ennek a jövedelmezőségnek a figyelembevételével állapítja meg.
A javaslat szerint a térítés megállapításának alapjául az ingatlan átlagos kataszteri tiszta jövedelmét kell venni, amelyet úgy kell kiszámítani, hogy az azonos mívelési ághoz tartozó ingatlanok kataszteri tiszta jövedelmének együttes összegét el kell osztani az illető mívelési ághoz tartozó ingatlanok holdszámával.
A javaslat a házadó alá eső ingatlanokért járó térítés alapjául a házadóalapot fogadja el.
A mezőgazdasági ingatlanok kataszteri értékében - a házadó alá eső épületek és a mezőgazdasági ipari üzemek kivételével - azoknak az alkotórészeknek és tartozékoknak az értéke is benne van, amelyekre a végrehajtási árverés hatálya kiterjed. Ebből valójában az következnék, hogy az ingatlanokon lévő olyan épületekért, amelyek sem házadó alá nem esnek, sem mezőgazdasági ipar céljára nem szolgálnak, azaz a kizárólag mezőgazdaság céljára szolgáló épületekért külön térítést nem kellene megállapítani. Tekintettel mégis arra, hogy az egyes birtokok értékét és használhatóságát lényegesen emelik a rajta levő épületek és építmények, a javaslat 5. §-ának (2) bekezdése ezekért is külön térítés fizetését rendeli el.
Az erdőgazdasági ingatlanokért járó térítést a javaslat ugyancsak az ingatlan jövedelmezősége alapján kívánja megállapítani.
Az erdőgazdasági épületek, üzemek és erdőgazdasági ipari üzemi berendezésekért járó térítés az erdőgazdasági üzem tiszta jövedelme alapján kiszámított összegben benne van, mert a kiszámítás alapjaként figyelembevett tiszta jövedelem kialakításában hasznavehetőségükkel és jövedelmezőségükkel számításba vétetnek.
A hozadék (használhatóság) alapján számított értéket veszi figyelembe a javaslat a (4) bekezdésben említett ingatlanokért, alkotórészekért, tartozékokért, ingóságokért és üzemi berendezésekért járó térítés megállapításában is.
Egyes ingatlanok, az ingóságok és az üzemi berendezések értékelésénél a becslési eljárást nem lehet mellőzni. Ebből a szabályból önként következik, hogy a javaslat egyik legfontosabb célkitűzését, amely az eljárás ütemének fokozására irányul, csak úgy érheti el, ha az eddigi nehézkes becslési eljárási szabályok helyett megfelelőbb szabályokat állapít meg. Erre tekintettel a 6. § új becslési eljárást rendszeresít.
A jelenleg hatályban lévő jogszabályok szerint a földmívelésügyi miniszter az átengedésre kijelölt ingatlanokat saját szakértőjének becslése alapján értékeli. Ha a földmívelésügyi miniszter határozatát az átengedésre kötelezett sérelmesnek találja, az ingatlan fekvése szerint illetékes kir. ítélőtáblához fordulhatott panasszal. A bíróság ilyenkor rendszerint szakértő bevezetését rendeli el és a szakértő becslése alapján állapítja meg az ingatlanok valóságos és teljes becsértékét. Ezzel szemben a jelen § (1) bekezdése akként rendelkezik, hogy a földmívelésügyi miniszter, illetőleg az általa kijelölt hatóság (hivatal, intézet) az általa megállapított becslési összeget az érdekeltekkel közli s ha az érdekelt a megállapítást nem találja kielégítőnek, a közléstől számított 15 nap alatt kérheti, hogy a becslési összeg tekintetében szakértő bizottság adjon véleményt. E szerint tehát, ha az átengedésre kötelezett a földmívelésügyi miniszter megállapítását sérelmesnek tartja, nem fordulhat azonnal az ingatlan fekvése szerint illetékes kir. ítélőtáblához, hanem előbb azt kérheti, hogy a becslési összeg tekintetében szakértő bizottság adjon véleményt. Ilyen esetben a földmívelésügyi miniszter a szakértő bizottság véleményének mérlegelésével határoz. A minisztert a szakértő bizottság szakvéleménye ugyan nem köti, ha azonban a miniszter a térítést a szakértő bizottság által megállapított becslési összegnél kisebb összegben állapítja meg, az átengedésre kötelezett panasszal fordulhat az ingatlan fekvése szerint illetékes kir. ítélőtáblához s panaszában kérheti, hogy a bíróság a miniszter által megállapított térítést a szakértő bizottság által megállapított érték erejéig emelje fel. A kérelem a szakértő bizottság által megállapított értéknél nagyobb összeg erejéig nem terjedhet (10. § (1) bek.). Ebből viszont az is következik, hogyha a miniszter a szakértő bizottság által megállapított összeget állapítja meg térítésként, a megállapítás ellen nincsen panasznak helye.
A becslőbizottsági eljárás az átengedésre kötelezett kérésére indul meg, ezért indokolt, hogy a becslőbizottság költségeit is ő előlegezze és viselje. Ez annál is inkább indokolt, mert ez a rendelkezés elejét veszi annak, hogy az átengedésre kötelezett akkor is becslőbizottsági eljárást kérjen, ha a földmívelésügyi miniszter által felajánlott becslési összeg megfelel a törvény szerint őt megillető térítésnek.
A törvényjavaslatnak azt a kitűzött célját, hogy a zsidók tulajdonából a mező- és erdőgazdasági ingatlanokat mielőbb ki kell venni, a mai kártalanítási rendszer mellett megvalósítani nem lehet. Sem az államháztartás, sem a magángazdaság rövid idő alatt és különösen megrázkódtatás nélkül nem képes az ehhez szükséges fedezeteket rendelkezésre bocsátani. Az adott viszonyok között a kérdést - közszempontból is megfelelően - csak úgy lehet eredményesen megoldani, ha az ellenértéket az átengedésre kötelezettek kötvényben kapják meg.
A kötvények zárolását ugyancsak gazdasági, közelebbről pénzügyi szempontok indokolják.
Az állatállomány és holt felszerelés valójában mozgótőke jellegével bír, ezért indokolt a 7. § (2) bekezdésének a rendelkezése, amely szerint a mezőgazdasági ingatlannal együtt átvett állatállomány és holt felszerelés ellenértékét készpénzben kell kiegyenlíteni. Minthogy azonban az ezekért járó térítés is számottevő összeget jelent, amelynek a zsidók által való rohamos felhasználása közgazdaságilag ugyancsak káros lehetne, célszerű volt annak a kimondása, hogy ezeket az összegeket is zárolt számlára való befizetéssel kell kiegyenlíteni. Ez a megoldási mód abból a szempontból is kívánatos, mert ilyen módon a szóbanlevő összegek megfelelő ellenőrzés alá kerülnek.
Az 1939:IV. törvénycikk 16. §-a első bekezdésének utolsó mondatában foglaltak szerint átengedésre kötelezésre van helye azokkal a tulajdonosokkal (tényleges birtokosokkal) szemben is, akik maguk ugyan semilyen vonatkozásban sem tekinthetők zsidóknak, de mezőgazdasági ingatlanukat élők közötti vagy halál esetére szóló jogügylettel 1937. évi december hó 31. napja után és a második zsidótörvény hatálybalépése előtt, vagyis 1939. évi május hó 5. napja előtt ingatlanszerzési képességükben korlátozott zsidóktól vagy velük egy tekintet alá eső személyektől szerezték. Ezt a rendelkezést - meghatározott módosításokkal, illetőleg korlátozásokkal - a javaslat 3. §-ának (5) bekezdése is hatályban tartja.
A 3. § (6) bekezdése pedig akként rendelkezik, hogy minden olyan ingatlanra és egyéb vagyontárgyra vonatkozóan, amely a második zsidótörvény hatálybalépésének napján (1939. évi május hó 5. napján) olyan személy tulajdonában volt, aki az 1939:IV. törvénycikknek a zsidókra vonatkozó földbirtokpolitikai rendelkezései alá esett - az ugyancsak megjelölt kivételektől eltekintve - el lehet rendelni az átengedésre kötelezést abban az esetben is, ha a tulajdonjog időközben öröklés vagy bármely más jogcímen nemzsidóra szállott is át.
A jelen § - abból az elvből kiindulva, hogy a javaslatban tervezett rendelkezések következtében a nemzsidókat ne érhesse károsodás - a 3. § (5) és (6) bekezdése értelmében átengedésre kijelölt ingatlanokért a nemzsidók részére - az 1936:XXVII., illetőleg az 1940:IV. törvénycikknek megfelelően - valóságos és teljes becsértéket állapít meg azzal a korlátozással azonban, hogy az ellenérték összege az átengedésre kötelezett által kifizetett vételár összegét nem haladhatja meg. Ugyancsak a nemzsidók megkülönböztetését szolgálja a §-nak az a további rendelkezése is, amely szerint az ellenértéket az ingatlanok átvételekor teljes egészében készpénzzel kell kifizetni.
Az ingatlanoknak az említett időben zsidó által nemzsidóra ingyenes átruházása alapot adhat arra a feltevésre, hogy a zsidó tulajdonos ingatlanának átruházásával a zsidótörvény rendelkezéseit kívánta megkerülni. Ezért e § szerint ilyen esetben ugyanazokat a rendelkezéseket kell alkalmazni, mint amelyeket az átengedésre kötelezett zsidókkal szemben.
A panaszeljárás meggyorsításánál elsősorban a javaslat elsődleges célkitűzésére kellett figyelemmel lenni, amely szerint a mező- és erdőgazdasági ingatlanokat a zsidók tulajdonából a lehető legrövidebb időn belül el kell vonni. Ez a célkitűzés különbözteti meg a jelen javaslatot egyéb birtokpolitikai törvényeinktől, amelyeknek elsődleges célkitűzése - jelentkező szükséglet esetén - az arra érdemes földműves lakosság földszükségletének a kielégítésére irányul. Az utóbbi szempont érvényesülése a javaslat fő célkitűzése mellett a panaszeljárás gyorsítása révén magától értetődően ugyancsak biztosítva van. A panaszjogot - személyi és tárgyi vonatkozásban - a mondottak mérlegelésével állapítja meg a javaslat. Személyi vonatkozásban csak azon az alapon biztosít panaszjogot, ha az átengedésre kötelezett a törvény hatálya alá nem esik, tárgyi vonatkozásban csak azon az alapon, hogy az ingatlant a törvény értelmében átengedésre kijelölni nem lehet.
Azokban az esetekben, amelyekben az ellenértéket a kataszteri tiszta jövedelem és a házadóalap figyelembevételével kell megállapítani, az átengedésre kötelezettet csak annyiban érheti sérelem, amennyiben a kiszámítás nem ennek megfelelően történik, vagy a kiszámítás számtanilag helytelen. Amennyiben pedig a térítést becslés útján kell megállapítani, a panasz csak akkor indokolt, ha a térítés a becslőbizottság által megállapított becsértéknél alacsonyabb.
A panaszjog biztosításával kapcsolatban az 1939:IV. törvénycikk végrehajtása során szerzett tapasztalatok alapján indokolt volt a javaslatba olyan rendelkezés felvétele is, amely bírsággal sujtja azokat, akik a panaszjogot nyilvánvalóan alaptalanul veszik igénybe. Tekintettel arra, hogy perjogunk a konok perlekedőre vonatkozóan már megfelelő szabályokat tartalmaz, a (2) bekezdésben elegendőnek találtam az 1911:I. törvénycikk 544. §-át felhívni azzal, hogy e benne foglalt rendelkezéseket az alaptalan panasz elutasítása esetében is megfelelően alkalmazni kell.
Az 1939:IV. törvénycikk 16. §-a alapján elrendelt átengedésre kötelezés, valamint az említett jogszabály alapján megszerzett, illetőleg biztosított ingatlan felhasználása tekintetében az 1936:XXVII. törvénycikknek és az ezt kiegészítő, módosító, illetőleg végrehajtó jogszabályoknak rendelkezéseit kell megfelelően alkalmazni (8,360/1939. M. E. sz. rendelet 7. §).
A (3) bekezdés rendelkezése valójában az előbbi § rendelkezéseit egészíti ki, amikor kimondja, hogy a panasznak az átengedésre kötelező határozat végrehajtására és az állam, illetőleg a kijelölt intézet tulajdonjogának bejegyzésére halasztó hatálya nincs. E rendelkezés következtében elméletileg előfordulhat olyan eset, hogy az ingatlant az állam, illetőleg az általa kijelölt intézet már fel is használta, amikor az ítélőtábla a panasz alapján esetleg kimondja, hogy az ingatlan tekintetében nincs helye átengedésre kötelezésnek. Ilyen esetben tulajdonképpen az ingatlant vissza kellene adni a tulajdonosnak; ez azonban lehetetlen, mert - eltekintve attól, hogy az ilyen eljárás az állammal szemben a különböző kártérítési perek sorozatát eredményezhetné - közszempontból sem kívánatos helyzeteket teremthetne. Erre tekintettel a javaslat akként rendelkezik, hogy ha már az ingatlan felhasználásra került, ilyen esetben az átengedésre kötelezett ingatlanáért készpénzben kapja meg a kártalanítást. A kártalanítás tekintetében, ha az érdekelt fél és az állam között nem jön létre megegyezés, a kártalanítás mértékét az átengedett ingatlanok valóságos és teljes becsértékének megfelelően a rendes bíróság állapítja meg. Amennyiben az ilyen átengedésre kötelezett kéri s a földmívelésügyi miniszternek módjában van, természetszerűen nincs akadálya annak sem, hogy az ilyen átengedésre kötelezett más ingatlan juttatásával természetben kártalaníttassék.
A 19. § értelmében a javaslat rendelkezéseit a folyamatban lévő ügyekre is alkalmazni kell, intézkedni kellett tehát a folyamatban lévő panaszok elbírálása tekintetében is.
Feltehető, amint már eddig is előfordult, hogy a zsidóság a javaslat célkitűzéseivel szemben olyan magatartást tanusít, hogy az átengedésre kijelölhető vagyontárgyakat nem gondozza kellő gondossággal, az épületeket és az építményeket lebontja, az élő és holt felszereléseket értékesíti, a szükséges gazdasági munkálatokat elhanyagolja s ezáltal a termelés eddigi rendjét megzavarja, ennek eredményeit csökkenti.
A tapasztalat azt igazolja, hogy a gazdasági hátrány jobban biztosítja a kötelezettségek teljesítését, mint a büntető rendelkezés. Erre tekintettel a termelés folytonosságának biztosítására vonatkozó fenti rendelkezéseket a javaslat 17. §-ában felvett büntető rendelkezéseken felül a (2) bekezdés azzal is kiegészíti, hogy a szóbanlevő kötelezettség megszegése esetében az átengedésre kötelezettnek járó térítést a kár mértékéhez képest csökkenteni kell. A csökkentés a kár mértékéhez képest a térítés (ellenérték) 100%-áig is terjedhet.
A zsidók mező- és erdőgazdasági ingatlanaira vonatkozó rendelkezések nem alkotnának teljes egészet, ha a javaslat a tulajdoni átengedésre kötelezést szabályozó rendelkezések mellett a haszonbérletre és a fahasználatra rendelkezést nem tartalmazna.
Több oldalról felvetődhetik az a kérdés, vajjon miért nem mondotta ki a javaslat általános érvényű szabályként, hogy zsidó sem mező-, sem erdőgazdasági ingatlant nem vehet haszonbérletbe, sem fának és egyéb erdei terméknek kitermelési jogát nem szerezheti meg. A kérdés rendezésénél azonban más szempontokra is figyelemmel kellett lenni, mint a szóbanforgó ingatlanok tulajdoni viszonyainak a rendezésénél. Előfordul, hogy a tulajdonos - tőke vagy felszerelés hiányában, esetleg kiskorúsága vagy özvegysége miatt is - ingatlanát nem tudja házi kezelésben műveltetni és az ingatlanra megfelelő keresztény haszonbérlő sem akad. Ilyen esetekben az esetleg vállalkozó zsidó haszonbérlő éppen a közérdekből fontos termelés folytonosságának a biztosítását szolgálja. Hasonló esetek állhatnak elő a fa- és egyéb erdei termék kitermelésénél is; különösen a visszacsatolt kárpátaljai, keleti és erdélyi országrészeken, ahol az önálló fűrésztelepek jelentős része zsidók kezén van. A már előbb említett diszkrecionális jog, amelyet a földmívelésügyi miniszter indokolás nélkül gyakorolhat, a zsidóknak a haszonbérletekből és fakitermelésből való fokozatos visszaszorítását - addig a határig, ameddig azt a rendkívüli viszonyaink között mindennél előbbrevaló termelés érdekei megengedik - teljes mértékben biztosítja.
A § (3) bekezdése logikus folyománya a javaslat általános célkitűzéseinek. A javaslat célja, hogy a zsidókat a mező- és erdőgazdasági ingatlanok tulajdonából kirekessze s a zsidók tevékenységét mind a mező-, mind az erdőgazdálkodásban - a gazdasági ésszerűség határáig - korlátozza. Nem lenne tehát teljes a javaslat, ha nem adna módot arra, hogy az olyan tulajdonosok, akik ingatlanaikat zsidóknak voltak kénytelenek haszonbérbe adni - azonban változott viszonyaik között azoknak házi kezelésbe vételére képesek, vagy azokat kishaszonbérletbe adni hajlandók - ezzel a lehetőséggel élhessenek is.
A jelen javaslatnak a fentiekben említett rendelkezései a zsidók mező- és erdőgazdasági ingatlanaira vonatkozóan olyan kérdéseket érintenek, amelyeknek részletei csak akkor állapíthatók meg, ha a szükséges adatokat az érdekeltek bejelentik. Ennélfogva szükséges a földmívelésügyi minisztert rendeleti jogszabályalkotásra felhatalmazni a tekintetben, hogy adatbejelentési kötelezettséget állapíthasson meg és ennek során, ha az ingatlan tulajdonosa részvénytársaság, a részvények letétbehelyezését is elrendelhesse, mert a bemutatóra szóló részvényekkel alakult részvénytársaságokban a zsidók tőkeérdekeltsége máskép meg nem állapítható. Ezenfelül a földmívelésügyi miniszter a vállalat tárgya szerint érdekelt miniszterrel egyetértve az olyan részvénytársaság feloszlatását is elrendelheti, amelynek alapszabályai szerint meghatározott tárgya mező- vagy erdőgazdálkodás.
A mezőgazdasági ingatlanok átengedésre kötelezése tekintetében irányadó rendelkezéseket az 1936:XXVII. és az 1940:IV. törvénycikkek tartalmazzák. A javaslat, amennyiben különös szempontok nem indokolják, nem kívánt eltérni azoktól a rendelkezésektől, amelyek a felhívott két törvény értelmében jelenleg hatályban vannak.
A javaslat célkitűzéseinek gyors és eredményes megvalósítását olyan jogszabályokkal is célszerű elősegíteni, amelyek meghatározott esetekre az átengedésre kijelölhető vagyontárgyak szabadforgalmát is biztosítják. Olyan intézkedés például, amely szerint az átengedésre kijelölhető vagyontárgyakat - vagy ezek egy részét - záros határidő alatt a javaslat rendelkezéseinek megfelelő ellenérték mellett erre érdemes és hatóság által kijelölt személyeknek el lehet adni, jelentékenyen elősegíti - különösen a kisebb ingatlanok tekintetében - az átengedésre kötelező rendelkezések gyors végrehajtását. E tekintetben vidékenkint - különösen pedig a mívelési ágak különbözőségére tekintettel - más és más szabályra lehet szükség. Erre tekintettel, valamint arra is figyelemmel, hogy az ingatlanforgalom korlátozására vonatkozó részletes jogszabályok a törvényjavaslat keretébe nem illeszthetők be, megfelelő felhatalmazás útján kellett a szabályozás és korlátozás lehetőségeit biztosítani.
A zsidókra vonatkozó és hatályban levő törvények a zsidók tulajdonában levő erdőgazdasági ingatlanok átengedése tekintetében rendelkezéseket még nem tartalmaznak. Ezért szabályozni kellett az átengedésre kijelölhető erdőgazdasági ingatlanok felhasználásának a módját is.
A termelés folytonosságának biztosítását célozza az (5) bekezdésnek az a szabálya, hogy az ingatlant átmenetileg az átengedésre kötelezettnek is haszonbérbe lehet adni.
Az 1939:IV. törvénycikk vonatkozó rendelkezései nem jelölték meg kellő határozottsággal, hogy a törvény szempontjából mit kell mezőgazdasági ingatlannak tekinteni. Ezt a hiányt a törvény végrehajtásában kiadott 8,360/1939. M. E. számú rendelet részben pótolta, mégis a végrehajtás során állandó vita tárgya volt, hogy mi tekintendő mező- vagy erdőgazdasági ingatlannak, illetőleg mező- vagy erdőgazdasági ipari üzemnek. Erre tekintettel annál is inkább szükséges volt a javaslatba a kérdést tüzetesen szabályozó rendelkezést felvenni, mert a javaslat a mező- és erdőgazdasági ingatlanok tekintetében bizonyos mértékben eltérő rendelkezéseket is tartalmaz.
Figyelemmel arra, hogy a javaslat törvényerőre emelkedése esetében a javaslat hatálya alá eső vagyontárgyak tulajdoni átengedésre kötelezése csak idő kérdése s így azokat olyannak lehet tekinteni, amelyek az átengedésre kötelezhetők kezelésére vannak bízva, a büntető tényálladék megállapításában a 17. § a bűntettekről és vétségekről szóló 1878:V. törvénycikk 361. és 363. §-ában foglalt hűtlen kezelés vétségét, illetőleg bűntettét vette alapul.
