Az országhoz visszatért területek ú. n. önkormányzati közigazgatásában szükséges tisztviselők alkalmazására, valamint egyéb szolgálati viszonyaira megállapított különleges szabályok és ezeknek a szabályoknak az ország trianoni területén is jelentkező kihatásai olyan problémákat vetettek fel, amelyeknek gyökeres, átfogó és gyors megoldása elsőrendű országos érdek.
Amint ismeretes: a visszatért területeken az önkormányzati közigazgatási állások betöltésére nézve az a különleges szabály érvényesül, hogy az egyebütt választás útján betöltendő önkormányzati tisztviselői állásokat kinevezéssel kell betölteni.
Más megoldásra itt - tekintettel arra, hogy éppen a közigazgatás szervezetének alapjaiból új felépítéséről volt szó - gondolni sem lehetett, mert hiszen a tisztviselők választására hivatott szerveknek: a törvényhatósági bizottságoknak és a képviselőtestületeknek a rendes szabályok szerint való megalakításához hiányoztak az előfeltételek. A tisztviselői állások betöltésére tehát csak egyetlen mód kínálkozott: a kinevezés.
A kormány azonban e megoldás mellett biztosítani akarta a visszatért területeken alakított önkormányzati közületek részére azt a lehetőséget, hogy a tisztviselői állások betöltése tekintetében később ugyanúgy nyilváníthassák akaratukat, mint az ország egyéb törvényhatóságai és községei. Éppen ezért a vonatkozó jogszabályok a kinevezést kifejezetten ideiglenes hatályúnak nyilvánítják, amely bármikor visszavonható és legfeljebb arra az időre szól, amíg a választásra hivatott szervek a rendes szabályok szerint meg nem alakulnak.
A törvényhatósági bizottságok, illetőleg a képviselőtestületek azonban még az - 1938-ban - elsőnek visszatért felvidéki területeken sem alakulhattak meg ezideig a rendes szabályok szerint. A választójogi összeírást ott ugyan elvégezték, ámde a törvényhatósági bizottságok újjáalakítását maga a törvényhozás még a trianoni Magyarország területén is elhalasztotta, mégpedig először az 1939:XIX., majd az 1940:XXXI., legutóbb pedig - ezúttal már bizonytalan időre:a törvényhozás további intézkedéséig - az 1941:XIX. törvénycikkel. Ennek az oka - amint ismeretes - az volt, hogy a kormány a törvényhatósági bizottságok és a községi képviselőtestületek szervezeti reformját és általában az egész közigazgatás újjászervezését készíti elő.
A fentiekben vázolt helyzet következményeképpen: a visszatért felvidéki területen immár közel négy esztendeje, a kárpátaljai területen több mint három esztendeje, az erdélyi területeken közel két éve és a délvidéki területeken is már egy évnél hosszabb idő óta az ú. n. önkormányzati közigazgatást - a vezető állásokban is - ideiglenes tisztviselők látják el, akiknek legfeljebb csak reménye lehet arra, hogy helyzetük egyszer majd véglegessé válik.
Hogy mit jelent a közigazgatás megfelelő vitele szempontjából az, hogy a tisztviselők éveken keresztül annak tudatában végzik tennivalóikat, hogy végleges alkalmazásuk egy választás eshetőségeitől, a választásnál esetleg érvényesülő személyi tényezőktől függ, - úgy vélem - nem kell bővebben részleteznem.
A visszatért területeken szervezett önkormányzati állások betöltése tekintetében fennálló különleges jogállapotnak azonban nemcsak a visszatért területeken vannak hátrányos kihatásai. Komoly hátrányok jelentkeznek az országnak ú. n. trianoni területén is.
A szakszerűség követelményeinek legalább bizonyos mértékig való biztosítása szükségessé tette, hogy a visszatért területeken szervezett állásokra az országnak trianoni területéről vitessenek át - megfelelő számban - szakképzett, a magyar közigazgatásban felnőtt tisztviselők.
A vármegyéktől elvitt tisztviselők helyét - a vonatkozó jogszabályok értelmében - véglegesen be lehet tölteni, itt tehát csak a megfelelő utánpótlás szempontjából mutatkoznak zökkenők.
Nem így azonban a városoknál és a községeknél.
A visszatért területeken alkalmazott azokra a tisztviselőkre vonatkozóan, akik az ország egyéb területén rendszeresített városi vagy községi tisztviselői állásból kerültek a visszatért területen szervezett önkormányzati állásba, még azt a különleges szabályt is felállították a visszatért területek közigazgatásának megszervezésére vonatkozó jogszabályok, hogy az ilyen tisztviselők korábbi állása mindaddig nem tekinthető megüresedettnek, tehát azt mindaddig nem lehet véglegesen betölteni, amíg az elvitt tisztviselőnek a visszatért területen való alkalmazása véglegessé nem válik.
Ez ismét szükségszerű megoldás volt, más megoldást ebben a vonatkozásban sem lehetett választani. Ennek a megoldásnak azonban az lett a következménye, hogy az ország trianoni területén is szenvedjük az alkalmazások ideiglenes voltának minden hátrányát azokban a városokban és községekben, amelyek a visszatért területekre tisztviselőket adtak.
Hogy a fentiekben vázolt különleges jogállapot folytán adott esetekben milyen visszás helyzetek állottak és állhatnak elő, arra csak egy példát kívánok felhozni.
Mint ismeretes: Kassa sz. kir. thj. város polgármesterévé Újpest megyei város polgármestere lett kinevezve.
Amellett tehát, hogy ideiglenes megbizatással működik Kassának - ennek a 66,000 lélekszámú törvényhatósági jogú városnak - polgármestere és általában minden tisztviselője, a visszatért területekkel kapcsolatos különleges szabályok kihatásaképpen: az ország trianoni területén fekvő 70,000 lakosú Újpest is abba a szerencsésnek éppen nem mondható helyzetbe került, hogy nehéz polgármesteri tisztét immár közel négy év óta ideiglenes helyettes tölti be.
Ez kétségtelenül a legkirívóbb példa. Azonban még a legkisebb önkormányzati kerületnél is hátrányt jelent az, ha igazgatását nem véglegesen alkalmazott személy intézi, hanem olyan, aki még választás alá kerül.
Ami pedig általában az ilyen esetek számát illeti: azt nem lehet lekicsinyelni. Igen jelentős számban vannak az ország trianoni területén olyan városi és községi tisztviselői állások - vezető állások is - amelyeken immár három és fél éve ideiglenes tisztviselő működik.
Amikor a visszatért területeken szervezett önkormányzati állások betöltésére vonatkozó különleges szabályozás kihatásait vizsgáljuk, nem hagyhatjuk figyelmen kívül a tisztviselői utánpótlás terén jelentkező kihatásokat sem.
Köztudomású az az örvendetes jelenség, hogy értelmiségi ifjúságunk a megváltozott gazdasági viszonyok következtében mind nagyobb mértékben tódul a gazdasági életpályák felé, tekintettel arra, hogy azok nagyobb anyagi előnyöket biztosítanak számukra.
A közhivatalnoki pályának általában mindig csak a nagyobb stabilitás volt a vonzóereje.
Ideiglenes hatályú kinevezés mellett ez a tényező elesik és kérdem: milyen vonzóereje lehet már most egy olyan állásnak, amelyben kisebb jövedelem mellett még annak is ki van téve az alkalmazott személy, hogy pár évi szolgálat után újra kezdheti pályáját.
Az ideiglenes alkalmazás állapotának fenntartása tehát azt jelenti, hogy azokon a területeken, illetőleg azoknál az állásoknál, amelyekre ez a szabály érvényesül, a tisztviselői utánpótlás teljes megszűnésével kell számolnunk.
A fentiekben felhozott indokok kellően bizonyítják azt, hogy azokon a területeken, ahol az egyébként választás útján betöltendő önkormányzati közigazgatási állások ideiglenes hatályú kinevezéssel töltetnek be, sürgősen át kell térnünk a végleges alkalmazás rendszerére.
A végleges alkalmazás módjaként pedig csak a kinevezés jöhet számításba, mert hiszen a választásra hivatott testületi szerveknek a rendes szabályok szerint való megalakítására ezidőszerint - márcsak az 1941:XIX. törvénycikk rendelkezéseire tekintettel is - gondolni sem lehet.
Ha azonban az előbb említett területeken áttérünk a végleges kinevezés rendszerére, felmerül a kérdés: nem volna-e indokolt a kinevezési rendszert a mai rendkívüli időkben - átmeneti hatállyal - az ország egész területére bevezetni.
Amint az előbb már rámutattam: szakszerűségi szempontból elég nagy számban kellett a visszatért területekre az ország egyéb területeiről közigazgatási tisztviselőket átvinni.
Ezek a tisztviselők általában a középrangú állásokból kerültek ki és természetesen elsősorban azok jöhettek csak szóba, akiknek minősítése minden tekintetben kielégítő volt.
A visszatért területekre átvitt tisztviselőkkel tehát az ország egyéb területein lévő közületek legjobb erőiket vesztették el és egyszersmind azokat, akik a vezető állások betöltésénél elsősorban számításba jöhettek.
A megfelelő utánpótlásban tehát zökkenő támadt.
Ennek a zökkenőnek kiküszöbölése bizonyos mértékű kiegyenlítés útján lehetséges.
Tekintettel ugyanis arra, hogy a visszatért területekre alkalmazásnál a szakképzettségen felül különleges körülmények - különös rátermettség, bizonyos irányú nyelvtudás, stb. - is számításba jöttek, a tisztviselők elvitelével az egyes közületek nincsenek egyformán érintve. Egyik közületből sok esetben aránytalanul több tisztviselő ment el a visszatért területre, mint a másikból.
Az erősebben érintett közületek tisztviselői utánpótlását mármost úgy lehetne biztosítani, hogy a hiányzó tisztviselőket a kevésbbé érintett közületek megfelelő emberanyaga szolgáltassa.
Választási rendszer mellett azonban ez az elgondolás nem vihető keresztül. Amikor az állásokat testületi szerv tölti be, amelynél személyi érdekek, helyi társadalmi kapcsolatok, stb. háttérbe szoríthatják a szakszerűségi követelmények tökéletesebb kielégítésének parancsát - a dolog természeténél fogva - nem lehet várni, hogy ismeretlen, idegen közületből jött személy tisztviselői vagy éppen vezető tisztviselői megbizatáshoz jusson.
Annak a kérdésnek elbírálásánál egyébként, hogy az ország egész területére bevezessük-e a kinevezési rendszert, számításba kell vennünk azt a helyzetet is, amelyben ma élünk.
A mai idők rendkívüli követelményekkel lépnek fel a közigazgatással, a közigazgatás tisztviselőivel szemben és ma nemzeti érdekeink komoly veszélyeztetése nélkül nem engedhetjük meg azt, hogy az önkormányzati közigazgatás tisztviselői állásait arra nem teljesen rátermett személyek foglalják el.
Ilyen körülmények között nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a tapasztalati igazságot, hogy az alkalmazás jogának nagyobb területre kiterjedő hatáskörű, egyéni szerv által való gyakorlása mellett - nagyobb lévén a választék is - inkább megvan a lehetősége annak, hogy az egyes állásokra a legjobb felkészültséggel rendelkező és a legjobban rátermett személy alkalmaztassék.
Végül - amikor azt a kérdést vizsgáljuk, hogy az önkormányzati közigazgatási tisztviselői állások betöltése tekintetében átmenetileg tegyünk-e változtatást a jelenlegi állapoton - még egy tény érdemel figyelmet; jelesül az, hogy ezidőszerint is az ország 41 vármegyéje közül már csak 14 vármegyében állanak fenn a tisztviselői állásokra vonatkozó rendes szabályok, az ország területének körülbelül kétharmad részén a különleges szabályok vannak érvényben, amelyek értelmében az egyébként választás alá eső önkormányzati közigazgatási állásokat kinevezés útján kell betölteni.
A fentiekben előadottakat összevetve kétségtelen, hogy a törvényjavaslat olyan feltétlen szükségszerűséget kíván kielégíteni, amelynek ki nem elégítése nemcsak a közigazgatás jóságának a rovására, hanem végeredményben a nemzet életbevágó érdekeinek a sérelmére is esnék.
A javaslatnak az önkormányzati közigazgatási tisztviselők alkalmazására vonatkozó rendelkezései meghatározott időtartamra szólnának.
Az erre vonatkozó rendelkezést tartalmazza a javaslat 1. §-a.
A 2. § megjelöli azokat az állásokat, amelyek betöltése tekintetében a jelenlegi jogállapot átmenetileg felfüggesztetnék.
A 2. § (1) bekezdése alá eső állások a következők:
a) a vármegyéknél: a fogalmazási tisztviselői állások, a közigazgatási gyakornoki állásokat kivéve, amelyeket ezidőszerint is kinevezés útján a főispán tölt be;
b) a városoknál és a községeknél: az összes tisztviselői állások, ideértve a segéd- és kezelőszemélyzeti állásokat is.
Természetesen a 2. § (1) bekezdése alá esnek a visszacsatolt kárpátaljai területen szervezett azok az állások is, amelyeket a kárpátaljai terület ideiglenes közigazgatásáról szóló 6200/1939. M. E. számú rendelet a vármegyei állásokkal azonos jellegűeknek minősít. Ezt a 9. § (1) bekezdése kifejezetten is megmondja.
Az egyes állások kinevezés útján való betöltésének szükségessége egyelőre csak a szorosan vett közigazgatási állások tekintetében áll fenn; éppen ezért a 2. § (2) bekezdése a törvényhatósági és a községi intézményeknél, intézeteknél, stb. rendszeresített, választás útján betöltendő állásokat kiveszi az (1) bekezdésben foglalt rendelkezés hatálya alól.
A 3. § (1) bekezdése a kinevezés jogának gyakorlására jogosult hatóságokat sorolja fel.
Tekintettel arra, hogy a kinevezési rendszernek az általános indokolásban vázolt előnyei (a szakszerűségi követelmények minél tökéletesebb kielégítése, nagyobb választék a személyekben stb.) annál inkább jelentkeznek, minél nagyobb területre terjed ki a kinevező hatóság illetékessége, a legtökéletesebb megoldás az volna, ha a javaslat 2. §-ában említett állásokat mind a belügyminiszter töltené be. Ez a megoldás azonban a belügyminiszternek olyan munkaterhet jelentene, amely az alárendeltebb jelentőségű állásoknál nem volna arányban az eredménnyel. Éppen ezért a 3. § (2) bekezdése a városi segédhivatali és kezelői állásoknak a betöltését a polgármester hatáskörébe utalja, a nagy- és kisközségi állások betöltésére pedig - a községi (kör-) jegyzői állások kivételével, amelyeknek betöltési jogát a belügyminiszternek tartja fenn - az alispánt jogosítja fel.
Ez a szabályozás megfelel a visszacsatolt területekre vonatkozó különleges szabályokban megállapított rendelkezéseknek: két eltéréssel. Az egyik eltérés az, hogy míg ma a kárpátaljai területen a községi jegyzői állások betöltésének joga a kormányzói biztost illeti, ezt a jogkört a törvényjavaslat szerint a belügyminiszter gyakorolná; a másik eltérés pedig abban áll, hogy míg a visszacsatolt területekre hatályos különleges jogszabályok a beosztott községi tisztviselők kinevezését a főszolgabíró hatáskörébe utalják, a javaslat ezt a jogkört az alispánra ruházza. Ezeket a változtatásokat éppen az az előbb említett körülmény indokolja, hogy a kinevezési rendszer előnyei nagyobb területen jobban érvényesülhetnek.
A községi (kör-) jegyzői állások betöltésének a belügyminiszter hatáskörébe való utalása egyelőre feltétlenül kívánatos. Ezekkel az állásokkal kapcsolatban azonban későbbi időpontban indokoltnak mutatkozhatik a belügyminiszternek a kinevezésekkel járó munkatehertől való mentesítése és a kinevezési jogkörnek a kárpátaljai területen - a jelenlegi jogállapottal egyezően - a kormányzói biztosra, illetőleg egyebütt az alispánra való átruházása. Erre ad felhatalmazást a 3. § (2) bekezdése.
A jelen törvényjavaslattal átmenetileg bevezetni kívánt alkalmazási rendszer fogyatékos volna, ha nem zárná ki azt a lehetőséget, hogy a tisztviselő ellene szegülhessen a kinevezésre jogosult hatóság olyan rendelkezésének, amellyel - közérdekből - a tisztviselő munkaerejét más, a tisztviselő képességeinek megfelelőbb állásban kívánja igénybe venni.
Ezért a 4. § megállapítja a tisztviselőre a kinevezés elfogadásának a kötelezettségét.
Természetesen ez a kötelezettség csak odáig terjed, hogy a tisztviselő csak az általa betöltött állással azonos igazgatási ágba és azonos vagy magasabb fizetési osztályba tartozó állásra való kinevezést köteles elfogadni.
Az azonos fizetési osztályba tartozó állások meghatározására a § (3) bekezdése tartalmaz rendelkezést. Eszerint például azonos fizetési osztályba tartozónak kell tekinteni a vármegyei másodfőjegyzői és árvaszéki ülnöki állásokat, mivel mindkettőben egyaránt a VIII. fizetési osztályban kezdi a tisztviselő szolgálatát; azonos fizetési osztályba tartozónak kell tekinteni a vármegyei főjegyzői és a főszolgabírói állásokat is, mert, ha a főjegyzőnek a VII. fizetési osztályban töltendő várakozási ideje három évvel rövidebb is a főszolgabíróénál, éppúgy a VII. fizetési osztályban kezdi szolgálatát, mint a főszolgabíró.
A kinevezés el nem fogadásához a § (2) bekezdése azt a következményt fűzi, hogy ilyen esetben a tisztviselőt nyugdíjazni kell, illetőleg a szolgálatból az erre irányadó szabályok szerint végkielégítéssel vagy a nélkül el kell bocsátani. Ez a rendelkezés nem tekinthető méltánytalannak, mert hiszen a kinevezésnek el nem fogadása a tisztviselő részéről voltaképpen egy törvényes rendelkezés teljesítésének megtagadását jelenti.
A § (4) bekezdése minden félreértés elkerülése végett kifejezetten is kimondja, hogy a tisztviselőknek a § (1) bekezdésében megállapított kötelezettsége a törvény hatálybalépése idején alkalmazásban álló törvényhatósági és községi tisztviselőkre is kiterjed. Ezzel a rendelkezéssel kapcsolatban csak arra mutatok rá, hogy nem volna okszerű különbséget tenni a törvény hatálybalépése után alkalmazott tisztviselők között, annál kevésbbé, mert hiszen a 6. §-ban éppen azt mondja ki a javaslat, hogy a törvény hatálybalépése után - kinevezés útján - alkalmazott tisztviselők minden tekintetben olyan beszámítás alá esnek, mintha választás útján alkalmaztattak volna. A § (1) bekezdésében megállapított kötelezettség hatálya alól azonban a § (4) bekezdése kiveszi a már alkalmazásban lévő alispánokat és thj. városi polgármestereket.
Azt a célt, amelyet a kinevezési rendszer behozatalával szolgálni kívánunk, nem érnők el teljesen, ha az átmeneti időre nem hoznók be egyúttal annak a lehetőségét is, hogy a kinevezésre jogosult hatóság a tisztviselőket más állomáshelyre áthelyezhesse.
Nem szükséges bővebben kifejteni azt, hogy mennyire szükséges lehet adott esetekben a tisztviselők áthelyezésére szóló lehetőség. Hiszen tudott dolog, hogy vannak esetek, amikor az egyébként kiváló tisztviselő egy bizonyos állomáshelyen - helyi körülményeknél fogva - esetleg nem tudja feladatát úgy ellátni, amint azt a közszolgálat érdekei megkövetelik. Az ilyen tisztviselő áthelyezhetetlensége tehát egyenesen a közérdeknek sérelmét jelenti.
De mindentől eltekintve: a tisztviselők áthelyezhetősége a kinevezési rendszer velejáró követelménye is.
Az áthelyezés természetesen csak a tisztviselő addigi állásával azonos állásra történhetik, vagyis nem lehet például egy törvényhatósági jogú városi tisztviselőt megyei városhoz áthelyezni.
Az áthelyezés el nem fogadásához a 3. § (3) bekezdése - éppúgy mint az előbbi § a kinevezés el nem fogadásához - azt a rendelkezést fűzi, hogy ilyen esetben a tisztviselőt nyugdíjazni kell, illetőleg az erre irányadó szabályok szerint a szolgálatból végkielégítéssel vagy a nélkül el kell bocsátani. E rendelkezést illetően utalok a 4. § (2) bekezdésével kapcsolatban mondottakra.
Az 5. § (4) bekezdésében foglalt rendelkezés indoka ugyanaz, mint a 4. § (4) bekezdésében foglalt rendelkezésé.
Az 5. § (5) bekezdésében foglalt rendelkezés okszerű következménye annak, hogy a (2) bekezdés értelmében a főszolgabíró áthelyezésének a joga a belügyminisztert illeti meg. De a törvényhatósági bizottságnak a főszolgabírák áthelyezésére vonatkozó jogköre akkor sem érvényesülhetne, ha a belügyminiszter részére áthelyezési jog nem volna biztosítva. Megengedhetetlen volna ugyanis, hogy a belügyminiszter által meghatározott állomáshelyre kinevezett főszolgabírót a törvényhatósági bizottság, minden további nélkül, más állomáshelyre áthelyezhesse.
Az 5. §-ban foglalt rendelkezésekkel kapcsolatban még felhívom a figyelmet arra, hogy az áthelyezhetőség a törvényhatóságok első tisztviselőjére ([1.] bek.) nem vonatkozik.
A javaslatnak a választás alá eső önkormányzati közigazgatási állások betöltésére vonatkozó rendelkezései - amint arra már ismételten rámutattam - csak átmeneti jellegűek, meghatározott időre szólnak. Okszerű tehát, hogy a javaslat szerint kinevezés útján alkalmazott tisztviselők minden vonatkozásban olyan tekintet alá essenek, mintha alkalmazásuk választás útján történt volna.
Az erre vonatkozó rendelkezést tartalmazza a javaslat 4. §-a. Ez a rendelkezés jelenti például, hogy az alispánok és a polgármesterek megbizatása csak a kinevezéstől számított 10 évre szól; jelenti továbbá, hogy a kinevezés útján alkalmazott vármegyei és községi tisztviselők nyugdíja az egyesített vármegyei nyugdíjalapot terheli; jelenti, hogy az önkormányzati közigazgatás testületi szerveinek felelősségrevonási joga ugyanolyan terjedelemben fennáll a kinevezett tisztviselőkkel szemben is, mint a választott tisztviselőkkel stb.
A 7. §-ban foglalt rendelkezéseknek célja az, hogy még a lehetőségét is kizárjuk annak, hogy a tisztviselő kinevezés vagy áthelyezés esetén anyagilag kedvezőtlenebb helyzetbe jusson.
A 8. § rendelkezései részletesebb megokolást nem igényelnek.
Az önkormányzati tisztviselők egyes csoportjaira nézve az a szabály, hogy közvetlenül megválasztásuk után a közgyűlés előtt teszik le a hivatali esküt.
Tekintettel mármost arra, hogy a törvény hatályának tartama alatt választás nem volna, rendelkezni kell arra nézve, hogy a hivatali esküt a tisztviselők mely szerv előtt tegyék le.
A 10. § (1) bekezdése minden esetleges félreértés kiküszöbölése végett: a visszacsatolt kárpátaljai területen rendszeresített azokat az állásokat, amelyek a fennálló jogszabály szerint vármegyei tisztviselői állással egy tekintet alá esnek, kifejezetten a vármegyei állások fogalma alá vonja.
A 10. § (2) bekezdésében foglalt rendelkezésnek a lényege az, hogy a visszatért területeken alkalmazott tisztviselőknél ahhoz, hogy alkalmaztatásuk végleges hatályúvá váljék, szükséges, hogy a jelen törvény alapján kinevezést kapjanak. Az a tisztviselő, aki ezidőszerint a visszatért területeken - a vonatkozó különleges jogszabályok alapján - ideiglenes hatállyal van állásban, mindaddig ebben a jogi helyzetében marad, amíg új kinevezési okiratot nem nyer.
A visszatért területeken alkalmazott tisztviselők véglegesítésének ilyen módon rendezése célszerűbbnek látszik az automatikus véglegesítésnél, mert megadja a lehetőségét a véglegesítést megelőzően feltétlenül szükséges újabb és alapos szelekciónak.
Az általános indokolásban az önkormányzati közigazgatás tisztviselői problémájával kapcsolatban felhozottak Budapest székesfővárosra nem vonatkoznak. Éppen azért semmi szüksége nincs annak, hogy a javaslatnak az önkormányzati közigazgatási tisztviselők alkalmazására vonatkozó rendelkezései Budapest székesfővárosra is érvényesüljenek. Ezt zárja ki a 11. § rendelkezése.
A 12. § a törvény hatálybalépésére és végrehajtására vonatkozó szokásos rendelkezéseket tartalmazza.
