Az elmult negyedszázad büntetőjogi fejlődésének egyik jellegzetessége az alkotmányos állami rend, az állam külső és belső biztonságának és a társadalmi békének az addiginél szélesebb körű, hatékonyabb fegyverekkel való céltudatos védelme. Államvédelmi törvényekkel az utóbbi évtizedekben Európa valamennyi államában találkozunk, államformára és kormányzati rendszerre tekintet nélkül, köztársaságokban és monarchikus formájú államokban egyaránt. Bár e törvények értéke és büntetőjogi jelentősége különböző is, a maguk egészében bizonyítják, milyen általános és uralkodó követelmény az állam büntetőjogi védelmének hathatós kiépítése.
Az állam- és társadalomellenes bűnözés és a szabad politikai tevékenység határának éles megvonása, az állam fennállását és alkotmányos rendjét támadó cselekmények ellen irányuló büntetőjogi védelem megkülönböztetése a hatalmon lévő rendszer merev állandósításának érdekétől: mindez előfeltétele a büntetőjogi államvédelem, a jogállam és az emberi szabadság megfelelő kiépítésének. A helyes elvek figyelembevételével megalkotott államvédelmi törvény így nem megfojtója vagy akadályozója a nemes értelemben vett békés politikai és szociális haladásnak, de legelemibb biztosító és oltalmazó előfeltétele az egyéni és közszabadságnak.
Az állami rend büntetőjogi védelme minden országnak elsőrangú kötelessége, a hathatós büntetőjogi államvédelmet a demokratikus elveken nyugvó rendszer sem nélkülözheti. De legkevésbbé az olyan állam, mint az évtizedes reakciós uralom, a második világháború és a nyilas-német pusztítás után feltámadó Magyarország. Demokratikus államrendszerünk alig egy éves fejlődésre tekinthet vissza, a köztársasági államforma pedig csupán a közelmultban valósult meg. Ilyen körülmények között a demokratikus magyar államrendszer és államforma ellen intézett támadások még súlyosabban esnek latba, hiszen létükben veszélyeztetik az állam fennállását, a társadalom életének fejlődését és ezzel együtt a magyar nép helyét a demokratikus nemzetek sorában.
A magyar államnak az a büntetőjogi védelme, amely a büntetőtörvénykönyvben és melléktörvényeiben, elsősorban az állami és társadalmi rend hatályosabb védelméről szóló 1921:III. törvénycikkben volt lefektetve, a demokratikus állami rendszer védelmére elégtelen, nagyrészt meg nem felelő és ezért nem tartható többé hatályban. A büntetőtörvénykönyvnek a felségsértésről szóló fejezete a királyság intézményének megszűnésével túlnyomó részt hatályát vesztette és a politikai bűnözés legújabb fejlődése folytán szerkezetileg sem megfelelő. De megcáfolhatatlan érvek szólnak az 1921:III. törvénycikk további alkalmazása ellen is, amely - mint az ellenforradalmi korszak állami és társadalmi rendjét széleskörű büntetőjogi védelemmel körülbástyázó törvény - a „felforgató mozgalom” és a „nemzetgyalázás” tényálladékaival a baloldali munkásmozgalmak és a szabad politikai véleménynyilvánítás elnyomására irányult.
Új államvédelmi törvény megalkotásának szüksége - az előadottakra tekintettel - már régebben felmerült, arra azonban csak az államforma kérdésében való döntés után kerülhetett sor. A törvényjavaslat legfőbb célja, hogy biztosítsa a demokratikus szemléletből folyó politikai szabadságjogokat, a jogegyenlőséget, a közélet bírálatának lehetőségét és a szólásszabadságot, de ugyanakkor hathatós védelemben részesítse a demokratikus magyar köztársaságot. Nem hívja ki a büntetőjogi megtorlást az, aki pl. a tárgyilagos politikai bírálat vagy éppen a tudományos meggyőzés hangján foglalkozik az államforma kérdésével, sem az, aki a demokrácia egyik-másik elvét elutasító konzervatív álláspontot képvisel. De ugyanakkor súlyosan megtorlandó minden olyan támadás, mely a demokratikus állami rendszer megdöntésére vagy a köztársasági államforma jogellenes módon való megváltoztatására irányul.
A javaslat megalkotásánál állandóan szem előtt lebegett, hogy a demokrácia sem jelent korlátlan szabadságot és nem nyujthat lehetőséget a szabadságjogokkal való visszaélésre, még kevésbbé a demokratikus állam megdöntésére. Az állampolgári szabadságot minden esetben össze kellett egyeztetni az állami rend biztonságának követelményével. A cél a demokratikus állami rendszer megbontására törő reakció mindennemű szervezett tevékenységének büntetés alá helyezése, a magyar demokráciának erélyes büntetőjogi védelme nemcsak közvetlen támadásokkal és merényletekkel, hanem az annak aláásására alkalmas közveszélyes szellemi fertőzéssel szemben is. Hogy az ország elpusztítása után fasiszta jellegű államellenes törekvések komoly formában ne ismétlődhessenek, szükségessé teszi, hogy az államhatalom ne kesztyűs kézzel, hanem kemény szigorral sujtson le rájuk. Ha a háborús és népellenes bűntettesek, akik cselekményeiket a multban követték el, most a magyar népbíróság előtt adnak számot tetteikért: akkor a demokrácia megdöntésére irányuló bűncselekményeknek a jövőben is ugyanilyen szigorú megtorlásban kell részesülniök.
A javaslat védelemben kívánja részesíteni egyfelől a demokratikus állami rendet és ennek keretében a demokrácia lényegéhez tartozó állampolgári jogegyenlőséget és szabadságjogokat, másfelől pedig a köztársasági államformát és a köztársasági elnök személyét. Az előbbinek megdöntésére vagy megbontására közvetlenül irányuló mindennemű cselekmény, mozgalom vagy szervezkedés mindenképpen büntetendő, míg a köztársasági államformának csupán jogellenes módon való megváltoztatására irányuló cselekmény esik büntetés alá. Ebből következik, hogy a köztársaságitól eltérő államforma alkotmányos bevezetésére törvényes keretek között folyó mozgalom szabadsága továbbra is fennmarad. Ezzel szemben a demokratikus államberendezés, mint a magyar nép élet- és társadalom berendezésének alapja ellen nemcsak erőszakos vagy jogellenes módon, hanem egyébként sem szabad támadni vagy mozgalmat szervezni, mert az ilyen tevékenység a javaslat álláspontja szerint mindig jogellenes.
A javaslat a demokratikus állami berendezés, a köztársasági államforma és a köztársasági elnök személye ellen irányuló, szorosan vett támadó cselekményeken felül bünteti a demokráciaellenes lázítás és izgatás különböző nemeit, továbbá a háborús és népellenes, valamint a törvényjavaslatban meghatározott bűntettek magasztalását és ilyenek elkövetőjének feldícsérését.
A javaslat a benne foglalt bűntettek tárgyában való ítélkezést a népbíróságok hatáskörébe utalja. Ezáltal az nemcsak az elmult korszak háborús- és népellenes bűnösei, hanem a jövőben előforduló legsúlyosabb politikai bűnözők felett is kizárólagos hatáskörrel rendelkezik.
Ez a § foglalja magában a javaslatban meghatározott legjelentősebb bűncselekményt és látja el büntetőjogi védelemmel a demokratikus állami berendezést, valamint a köztársasági államformát a legsúlyosabb támadásokkal szemben.
A büntetőtörvénykönyvnek a felségsértésről szóló 127. § 2. pontja csak az alkotmányt védte az erőszakos megváltoztatással szemben. Alkotmányunk történelmi fejlődésen alapulván és ú. n. alaptörvények híján az alkotmány fogalma meglehetősen tág körben mozgott. Az 1921:III. törvénycikk pedig egész általánosan „az állami és társadalmi rend”-et védte a maga egészében. Ámde „az állam és társadalom törvényes rendje” annyira kiterjeszthető fogalom, hogy túlságosan tág alkalmazási kört ad az azt védő büntetőjogi szabálynak. Nem kétséges, hogy az 1921:III. törvénycikk inkább a rendet védte, mint a szabadságot, alkalmasabb volt a fennálló helyzet megrögzítésére, mint a szabad politikai fejlődés biztosítására.
A javaslat ezzel szemben közelebbről meghatározza a védelem tárgyát, amely egyfelől a demokratikus állami rendszer, másfelől a köztársasági államforma. A demokratikus állami rendszer, másszóval a népuralmi politikai berendezés, nem egyszerűen a fennálló állami rendet jelenti, hanem közelebbről is meghatározható; lényege a népnek az állami élet irányításában való részvétele és a többségi elv érvényesülése. Az ezt védő törvény célja magától értetődően nem az adott állami rend megmerevített fenntartása, hanem csak a demokratikus szabadság fejlődésének biztosítása lehet. A Magyarország államformájának meghatározásáról szóló 1946:I. törvénycikk közelebbről meghatározza a demokratikus állami berendezést és bevezetésében példaszerűen felsorolja mindazokat a szabadságjogokat, amelyek az állampolgárokat megilletik. Hasonlóképpen, ugyancsak részletesen körülírt és szabályozott jogi fogalom a köztársasági államforma is.
A két jogtárgy között azonban értékkülönbség van, amely kihat a büntetőjogi védelem fokára. Az, hogy Magyarország állami élete demokratikus elveken alapul, magával hozza, hogy annak demokráciaellenes, fasiszta, parancsuralmi rendszerekkel való felcserélése érdekében tilos mindennemű tevékenység, mozgalom és szervezkedés. Az ilyen tevékenység stb. tehát - a javaslat felfogása szerint - mindenképpen jogellenes. Ezzel szemben a gondolat és vélemény szabad nyilvánításának joga magával hozza, hogy bárki a köztársasági államformától eltérő államforma hívének vallhassa magát, feltéve, hogy ezen meggyőződése érdekében nem vetemedik jogellenes, erőszakos cselekményekre. A javaslat tehát nem kívánja büntetni azt, aki pl. a tudományos tárgyilagosság hangján méltatja a monarchikus államforma szerinte fennálló előnyeit a köztársaságival szemben, sem azt, aki pl. a törvényhozás útján óhajtja a köztársasági államforma megváltoztatását.
Röviden összefoglalva: a demokrácia államrendszerünk alapja és ennek megfelelően abszolút büntetőjogi védelmet igényel, míg a köztársaság alkotmányos intézménye ilyen mérvű védelmet nem igényel. Tehát a demokratikus állami rendszer mindennemű megbontása vagy megdöntése bűntett, míg a köztársasági államforma megváltoztatására csak jogellenes (pl. erőszakos) módon nem szabad törekedni.
Míg a büntetőtörvénykönyv megalkotójának szeme előtt a felségsértéssel kapcsolatosan csak egyedi cselekmények és legfeljebb a szűkkörű szövetség állott, viszont az 1921:III. törvénycikk hangsúlyozottan a felforgató mozgalmak és szervezkedések büntetés alá helyezését tartotta szükségesnek, a javaslat 1. §-a a kettőt egyesíti és úgy az egyes támadó cselekményt, mint pedig a szervezett bűncselekmény alakjait is felveszi meghatározásába. Mind az izolált cselekménynek, mind a mozgalomnak vagy szervezkedésnek közvetlenül a demokratikus állami rend megbontására vagy megdöntésére, avagy a köztársasági államforma jogellenes módon való megváltoztatására kell irányulnia, ami határt szab a bűncselekmény túl tág értelmezésének. Másfelől pedig figyelembe kellett venni, hogy lehetnek cselekmények, mozgalmak vagy szervezkedések, amelyek a demokrácia teljes megdöntését - akár elvi, akár reálpolitikai okokból - nem célozzák, mégis ugyanolyan büntetést igényelnek, ha a demokratikus állami rendszer alappilléreinek meglazításával, intézményeinek aláásásával alkalmasak annak megbontására. Ezért a javaslat 1. §-a a „megdöntés”-sel azonosan bírálja el a „megbontás”-t.
Az 1. § első bekezdése az ilyen szervezkedés vagy mozgalom kezdeményezőit és vezetőit, a második pedig a mozgalom vagy szervezkedés tevékeny résztvevőit és annak előmozdítóit helyezi büntetés alá, de - a 10. §-ból kitűnően - lényegesen eltérő módon. A kriminológiai vizsgálatok és a tömeglélektani kutatások ugyanis meggyőzően igazolták, hogy a vezetők és a vezetettek között igen lényeges különbséget kell tenni, minthogy nemcsak cselekményük tárgyi súlya, hanem büntetőjogi felelősségük mértéke is lényegesen különbözik egymástól.
Az elkövetési cselekmény említett négy alakja azonban elégtelennek mutatkozik. A legutóbbi évek külföldi és hazai tapasztalatai beigazolták, hogy korunk szervezett politikai bűnözésének kialakulásában a világnézeti meggyőződés fanatizmusa mellett döntő jelentőségű az államrendszer megdöntésére irányuló mozgalmak mögött álló tőke, anyagi érdekeltség szerepe is. Ez a minden időkben nélkülözhetetlen tényező legújabban különös jelentőségre emelkedett, habár mindenkor igyekszik a háttérben maradni. Indokolt tehát, hogy a javaslat által büntetett antidemokratikus szervezkedés finanszírozása ne - az általános jogszabályok alkalmazásával - egyszerű előmozdításként büntettessék, hanem a kezdeményező és vezető tevékenységgel azonos súllyal. Ez a szabályozás egyébként külföldi államvédelmi törvényben sehol sem található. Meg kell azonban jegyezni, hogy az egyszerű pénzbeli segélyt (pl. a tagdíjfizetést) a javaslat 1. §-a is csupán előmozdításnak tekinti. Az első bekezdésben említett „lényeges anyagi támogatás” ennél sokkal jelentősebb tevékenységet jelez: a szervezet vagy mozgalom tárgyi előfeltételeinek lehetővé tételét olymérvű anyagi, vagyoni támogatással, amely nélkül az esetleg létre sem jött volna, vagy céljának elérésére legalább is jóval kevésbbé volna alkalmas.
A köztársaság demokratikus állami rendjének biztosítása nemcsak cselekményekkel, közvetlen erőszakkal szemben szükséges, hanem az állampolgárok kisebb vagy nagyobb csoportjára való olyan lelki reáhatásokkal szemben is, amelyek alkalmasak arra, hogy az emberek lelki világában a demokratikus állami rendszer megdöntésére vagy megbontására való hajlandóságot és lelki készséget felidézzék, illetőleg a demokratikus állami rendszer alapintézményei és eszméi ellen, vagy annak meggyőződéses híveivel szemben gyűlölséget keltsenek. Ezért nyilvánítja bűntetté a javaslat 2. §-a az említett jogi tárgyak ellen irányuló lázítást és izgatást.
Téves látszat, hogy minél tágabb körű valamely büntetőjogi rendszerben a lázítás és izgatás meghatározása, annál szűkebbre szorul a szabad véleménynyilvánítás, a politikai szabadság kifejlődésének köre. Téves a demokratikus szabadságjogokat: a gondolat és a bírálat szabadságát úgy értelmezni, hogy az az állami rendszer aláaknázására, a társadalmi béke felborítására legyen felhasználható. Korunk politikai helyzetképe nálunk sem oly megnyugtató még, hogy a súlyos áldozatokkal felépülő demokratikus államot az izgatás veszedelmeivel szemben kellőkép megvédeni ne kellene. Az elmult évek bebizonyították, hogy a közhangulatnak az izgatás és lázítás lelki eszközeivel való rombolása és fertőzése mindennél alkalmasabb eszköze a legveszedelmesebb tömegszenvedélyek felkeltésének, amelyek előbb-utóbb fegyvert követelnek, hogy az izgatók mögött meghúzódó szervezet vagy mozgalom erőszakos uralomrajutását kiharcolják.
Az izgatás lélektanának tanulságai arról is meggyőztek, hogy elavult büntetőtörvénykönyvünknek rendszere, amely a lázítást és izgatást csak az esetben bünteti, ha azt valamely gyülekezeten nyilvánosan, szóval vagy nyomtatvány útján követik el (Btk. 171. §). A javaslat tehát büntetni kívánja a nyilvánosságot óvatosan kerülő, az egyének külön-külön meggyőzését célzó izgató propagandát és alattomos aknamunkát is.
A javaslat négyféle elkövetési cselekményt ismer aszerint, hogy a lázítás, illetve izgatás mire irányul. Az első változatot az valósítja meg, aki általában a demokratikus állami rendszer megbontására vagy megdöntésére, avagy a köztársasági államforma jogellenes módon való megváltoztatására lázít. A büntetőjogi védelem tárgya itt tehát azonos azzal, amelyet az 1. § közvetlen cselekményekkel, mozgalmakkal és szervezkedésekkel szemben oltalmaz.
A második változat abban áll, hogy a tettes a demokratikus állami rendszerrel vagy annak alapintézményeivel szemben igyekszik ellenséges érzületet, gyűlöletet kelteni.
Az izgatás e módja tehát a demokratikus állami rendszer, illetőleg annak alapintézményei ellen irányul. Maga a demokratikus rendszer a gyakorlatban ritkábban szolgál az izgatás tárgyául, mert elvontabb tartalmánál fogva kevésbbé alkalmas céltáblája a gyűlölködésnek. Annál könnyebben fordulhat elő a demokráciát megtestesítő alapintézmények ellen elkövetett izgatás. Hogy melyek ezek az alapintézmények, ennek eldöntését a bírói gyakorlatra kell bízni, mert a kimerítő felsorolás lehetetlen. Bár a demokratikus világnézet a házasságról sok tekintetben más felfogást vall, mint egyes egyházak vagy a konzervatív álláspont; kétségtelen, hogy a törvényes házasság a demokratikus állami rendszernek is alapintézménye.
Az elmult reakciós korszak hívei nyilván óvakodni fognak attól, hogy a demokratikus állami berendezést és a köztársaságot a lázítás és izgatás említett közvetlen formáival támadják, hanem a demokrácia elleni harcot a személyes küzdelem terére siklatják, amely mindenkor a legeredményesebb és a legkönnyebb módja volt az eszmék és rendszerek lejáratásának. Szükséges ezért oly rendelkezés felvétele, mely gondoskodik azok megbüntetéséről, akik meghatározott népcsoportok ellen gyűlöletre izgatnak azért, mert a nép illető csoportja demokratikus vagy köztársasági meggyőződésű, az újonnan kialakult demokratikus magyar államrendszernek híve. Ez a 2. §-ban büntetés alá helyezett izgatás harmadik típusa.
Végül az izgatás negyedik típusa: az állampolgári jogegyenlőség érvényesülése ellen irányuló izgatás. A Magyarország államformájáról szóló 1946:I. törvénycikk ünnepélyes bevezetése hangsúlyozza, hogy a köztársaság minden polgárát szabadnak és egyenlő jogúnak ismeri el. Kétségtelen, hogy a jogegyenlőség a demokratikus rendszer alapvető elve, kiemelése mégis azért vált szükségessé, mert éppen a jogegyenlőség volt az, melynek - a multban példa nélkül álló - lábbaltiprásában és sárbarántásában látta a fasiszta korszak a maga legfőbb célját.
A jogegyenlőség eszméjének megtagadásával szorosan összefügg a nemzetiségi, faji vagy felekezeti gyűlölködésre izgatás, amelynek büntetés alá helyezése már a Btk. 172. §-ának második bekezdésében megtörtént. Ez a szabályozás azonban a gyakorlatban nem bizonyult kielégítőnek.
A Btk. 172. §-ának második bekezdése pl. azt kívánta meg a büntethetőséghez, hogy a tettes valamely hitfelekezetet vagy nemzetiséget „a másik” ellen izgassa gyűlöletre. Nem volt tehát büntethető az, aki valamely nemzetiség tagjait egy hitfelekezet ellen izgatta. Az izgatott és a megtámadott csoportnak ezt a szembeállítását mellőzni kellett.
A javaslatban foglalt szabályozás többek közt megkönnyíti annak az antiszemita izgatásnak megfelelő büntetését, amely a letűnt korszak legkedveltebb és nehezen kiirtható jelszavának: a faji eszmének hangoztatásával próbálja nemcsak a jogegyenlőség eszméjét, hanem a faji elvakutlságot magától elutasító demokratikus szemléletet is gyengíteni.
A Kúria az izgatással kapcsolatosan elvi éllel kimondotta, hogy aki a zsidóság ellen általánosságban izgat, az az izraelita hitfelekezet ellen is izgat. A tettes számára tehát - megfelelő törvényértelmezés mellett - a multban nem biztosított bűntetlenséget az a védekezés, hogy nem az izraelita hitfelekezet, hanem a Btk. 172. §-ának második bekezdésében fel nem említett zsidó faj ellen kívánt fellépni. Természetesen távol áll a javaslattól a faji ideológia törvénybeiktatása és a faj természettudományi szempontból is vitás fogalmának jogi szabályozás tárgyává tétele: mégis felvette a faji gyűlölködés fogalmát, mert a multak tapasztalatai alapján számolni kell azzal, hogy az állampolgári jogegyenlőség elleni izgatás a faji ideológia ürügye alatt próbálja bomlasztani a demokratikus állami rendszert.
Túlhaladottnak tekinti azonban a javaslat a büntetőtörvénykönyv 172. §-a második bekezdésének azt a rendelkezését, mely az osztályküzdelem megakadályozására irányuló tilalmat foglal magában. A javaslat ugyanis a társadalmi erők szabad érvényesülésének e vonatkozásban sem kíván gátat vetni és különleges bűncselekmény-alakzat helyett elégségesnek tartja az állampolgári jogegyenlőség már említett büntetőjogi védelmét.
Végül elejti a javaslat a Btk. 171. §-ában körülírt nagyfokú nyilvánosság követelményét azért, mert a nem nyilvános izgatás, a lázítás sokkal mélyebbhatású, vakmerőbb és veszélyesebb lehet, mint a nyilvánosság előtt elkövetett hasonló cselekmény. A titkos propaganda leküzdésének céltudatossága tehát a helyes államönvédelem követelménye.
Az előbbivel rokon a demokráciaellenes hangulatkeltésnek az a módja, amely az ú. n. háborús vagy népellenes bűncselekményeket, illetve a jelen javaslatban meghatározott valamely cselekményt magasztal, vagy pedig ilyennek elkövetőjét annak elkövetése miatt feldicséri. Az az apoteózis, melyben egyesek a nevezett bűncselekmények elkövetőit részesítik (gyakorlatilag főleg a személy feldícsérése jön figyelembe), azért veszélyes, mert közvetve hasonló bűncselekmények elkövetésére ösztönöz, másfelől a háborús, népellenes és a jelen javaslatban meghatározott bűntettekkel élesen szembenálló demokratikus állami rendszerrel való tudatos szembefordulást jelent.
A legüdvösebb elveken alapuló állami rendszer sem képes eredményesen szolgálni az egyének és a társadalom javát, ha valótlan tények híresztelésével bemocskolják, iránta saját állampolgárai körében vagy pedig külföldön megvetést szítanak. A demokratikus magyar államrendszert a fasizmus maradványai sem itthon, sem külföldön nem kímélik; nem válogatnak a légből kapott hírek és tényállítások híresztelésében. A büntetőjogi védelem szükségessége indokolt, mert amíg a jogrend nem vet gátat az említett célzatú híreszteléseknek, a demokratikus állam belső és külső megbecsülése és erősödése nem lesz teljes.
A jelen §-ban foglalt bűncselekmény létrejöttéhez szükséges, hogy az állított vagy híresztelt tény valótlan legyen. Erre nézve - amennyiben az állított vagy híresztelt tény valótlansága nem köztudomású - bizonyításnak lehet helye. Bár való tények állítása, illetőleg híresztelése is alkalmas lehet a demokratikus állam tekintélyének csorbítására, a javaslat azt mégsem nyilvánítja büntetendőnek, mert ez nem kívánatos módon korlátozná a bírálat szabadságát. A tény valóságán felül az is szükséges a 4. §-ban meghatározott bűntett létrejöveteléhez, hogy az állított vagy híresztelt tény valóban alkalmas legyen arra, hogy a demokratikus állami rendszer vagy a köztársaság iránt megvetést keltsen, illetőleg annak nemzetközi megbecsülését csorbítsa. Csekély jelentőségű vagy éppen jelentéktelen elszólások, ártalmatlan megjegyzések tehát nem érik el a büntethetőségnek a 4. §-ban megkívánt fokát.
Külön kiemelést és védelmet igényel a magyar állam nemzetközi megbecsülése, mert az államközi kapcsolatok szorosabbá válása és Magyarországnak az Egyesült Nemzetek sorába való felvételéhez fűződő létérdeke nagyjelentőségűvé teszi, hogy Magyarország a demokratikus népek megbecsülését kiérdemelje, illetőleg megtartsa.
A demokratikus állami rendszer és a köztársasági államforma eszmei, illetőleg intézményi jellegű jogtárgyai mellett különleges büntetőjogi védelmet követel az államfő, a köztársaság elnöke. Az 1946:I. tc. 2. §-a értelmében az elnök áll a köztársaság élén, ő képviseli Magyarországot nemzetközi viszonylatokban és letéteményese a végrehajtó hatalomnak. Bár a köztársasági elnök természetszerűen nem tekinthető szuverén uralkodónak, személye mégis sérthetetlen és - nem magánegyénként, hanem alkotmányjogi helyzeténél fogva - különleges büntetőjogi védelemre tarthat számot. A magyar jogfejlődés számára elfogadhatatlanok azok a külföldi példák, amelyek a köztársasági elnök személyét semmiféle különleges büntetőjogi védelemmel nem ruházzák fel és legfeljebb a sérelmére elkövetett rágalmazás vagy becsületsértés büntetési tételét emelik fel. A javaslat ezzel szemben felismeri, hogy a köztársasági elnök ellen elkövetett bűncselekmények jelentősége abban áll, hogy az elnök személyén keresztül magát a köztársasági államformát, sőt a demokratikus állami rendszert is veszélyeztetik.
A köztársasági elnök sérelmére elkövetett bűntettek a köztársasági elnök élete ellen irányuló merénylet, testi épségének vagy személyes szabadságának megsértése, illetve alkotmányos hatalmától való megfosztása, továbbá jogellenes módon arra való kényszerítése, hogy alkotmányos hatalmát meghatározott irányban gyakorolja vagy ne gyakorolja, végül pedig minden olyan cselekmény, amely közvetlenül a felsorolt eredmények valamelyikének előidézésére irányul. A szabályozásnak ez a módja feleslegessé teszi annak kimondását, hogy a kísérlet ugyanúgy büntetendő, mint a bevégzett bűncselekmény. A bűntett tárgya az alkotmányszerűen megválasztott köztársasági elnök alkotmányos tiszte betöltésének ideje alatt elkövetett bűncselekmény.
A legsúlyosabb politikai bűncselekmények által veszélyeztetett nagyjelentőségű társadalmi érdekre tekintettel, a büntetőjogi beavatkozás időpontja - e bűncselekményeket illetően - évszázadok óta koraibb bűncselekményszakra tolódott, mint amelyek általában büntetés alá esnek. A demokratikus köztársaság elemi érdeke követeli, hogy az ellene irányuló támadások büntethetősége ne szorítkozzék a bevégzett bűncselekmény vagy a kísérlet esetére, hanem már az ilyen bűncselekmények elkövetésére való szövetkezés, illetve a véghezvitel előkészítésére irányuló egyéb cselekmények is, továbbá az arra irányuló izgatás és felhívás is büntettessék. Az újabb jogfejlődés ezenkívül indokoltnak tartja, hogy a legsúlyosabb államellenes bűncselekmények elkövetésére való ajánlkozás vagy vállalkozás is büntetés alá vonassék (így nálunk az 1930:III. tc. 64. §-a a hűtlenség tekintetében). A jelen javaslat ezt a felfogást magáévá teszi.
Az ajánlkozás és a vállalkozás között a különbség abban áll, hogy az ajánlkozó önként kínálja fel szolgálatait, míg a vállalkozó más személy által hozzáintézett felhívás hatása alatt teszi ezt.
A köztársasági elnök személyének az 1946:I. törvénycikkben megállapított sérthetetlenségéből nemcsak az következik, hogy az elnök élete, testi épsége, személyes szabadsága, alkotmányos hatalma, valamint ennek minden kényszertől mentes gyakorlása biztosíttassék (javaslat 5. §-a), hanem az is, hogy az elnök személye és becsülete mindennemű egyéb támadásokkal szemben is a rendesnél jóval hatékonyabb büntetőjogi védelemben részesüljön, mert a köztársasági elnök ellen elkövetett minden támadás vagy sértés közvetve magára a köztársaságra is kihat.
Éppen ezért a javaslat 7. §-ának (1) bekezdése bűntetté nyilvánítja a köztársasági elnöknek a testi épség sérelmével nem járó - tehát az 5. § körén kívüleső - tettleges bántalmazását. A szövegből kétségtelen, hogy ez a fokozott büntetőjogi védelem a tisztségét betöltő elnököt illeti meg, tisztségének megszűnése után tehát a volt köztársasági elnök ellen elkövetett tettlegesség az általános szabályok értelmében büntetendő.
Ugyancsak bűntetté minősíti - bár a 10. § értelmében enyhébb büntetéssel - a 7. § (2) bekezdése a köztársasági elnök ellen, tisztségének tartama alatt elkövetett rágalmazást és becsületsértést is, míg a sérelmére tisztségének megszűnése után elkövetett hasonló cselekményeket csupán abban az esetben, ha tisztségének gyakorlására vonatkoznak. A volt köztársasági elnök ellen elkövetett, a multban viselt tisztségével kapcsolatban nem álló rágalmazás és becsületsértés ugyanis még közvetve sem érinti magát a köztársaságot; az ilyen cselekmények tekintetében tehát elégséges a minden állampolgár becsületének kijáró büntetőjogi oltalom és a sértettnek a multban viselt elnöki tisztsége csupán súlyosbító körülményként jöhet figyelembe.
Nehogy a köztársasági elnök bármily csekély mértékben is elvonassék nagyfontosságú feladataitól: a javaslat meg kívánja őt kímélni attól, hogy nyilatkoznia kelljen, vajjon óhajtja-e a sérelmére elkövetett rágalmazás, illetőleg becsületsértés miatt a bűnvádi eljárás folyamatba tételét. A szóbanforgó bűncselekmények ezért nem felhatalmazásra lesznek üldözendők, hanem - a bűntettekre vonatkozó általános szabálynak megfelelően - egyszerűen hivatalból.
A valóság bizonyítására irányuló eljárás során a sértett erkölcsi értelemben a vádlottak padjára kerül. Bár kizártnak kell tekinteni még annak lehetőségét is, hogy a magyar köztársaság elnökével szemben használt rágalmazó tényállítás, illetőleg ilyen tényre utaló kifejezés valónak bizonyul: a köztársasági elnököt mégsem szabad a valóságbizonyítás vesszőfutásának kitenni. Ez káros hatással lehetne magára a köztársaságra, veszélyeztetné annak belső és nemzetközi tekintélyét, de alkalmas eszközül szolgálhatna arra is, hogy az elnök felelősségre vonására irányadó alkotmányjogi rendelkezések kijátszassanak. A javaslat 7. §-ának (2) bekezdése ezért kizárja a valóság bizonyítását, ami összhangban áll a becsület védelméről szóló 1914:LXI. tc. 15. §-ának 1. pontjában a külföldi államfőkkel kapcsolatban foglalt szabályozással.
Büntetőjogunk a közhivatalt nem viselő állampolgárokra kiterjedő, általános feljelentési kötelezettséget nem ismer. Egyes különleges jelentőségű bűncselekményekről, illetőleg az ilyenekre irányuló mozgalmakról vagy szervezkedésekről azonban - a védelem tárgyának jelentőségére tekintettel - mindenki tartozik a hatóságnak jelentést tenni. Kriminálpolitikai szempontból fontos érdek, hogy ilykép - ha a feljelentés kellő időben megtörténik - elejét lehessen venni a cselekmény véghezvitelének, a szervezkedés vagy mozgalom elterjedésének.
A büntetőtörvénykönyv 135. §-a a felségsértéssel kapcsolatosan már büntetés alá helyezte a feljelentési kötelezettség megszegését. Mindenkép indokolt, hogy a jelen javaslatban meghatározott legsúlyosabb bűncselekmények tekintetében - melyek tartalmuknál fogva a felségsértés egykori fogalmának párdarabjai - ugyanez kívántassék meg. Aki hiteltérdemlő tudomással bír a javaslat 1. és 5. §-aiban meghatározott valamely cselekményről, mozgalomról vagy szervezkedésről és erről idejekorán a hatóságnak jelentést nem tesz, nemcsak a társadalom létét súlyosan veszélyeztető cselekményt nem igyekszik elhárítani, hanem mulasztásában olyan fokú bűnösség nyilvánul meg, passzív magatartásával a demokratikus állami rendszer iránt olyan veszedelmes közönyt árul el, amely büntetés nélkül nem maradhat.
Mivel azonban senkit sem lehet arra kötelezni, hogy törvényszabta kötelességét közeli hozzátartozóinak súlyos ártalmára teljesítse és méltányolva a kapcsolat erejét: a 8. § (2) bekezdése a feljelentési kötelesség megszegését illetően büntethetőséget kizáró okot létesít a tettes vagy részes hozzátartozója javára. A hozzátartozók körére nézve a büntetőtörvénykönyv 78. §-a irányadó.
Kriminálpolitikai szempontok követelik, hogy a bűnözés ellen folyó küzdelemben a büntetésen kívül a jutalmazás eszköze is érvényesüljön. Fontosabb közérdek fűződik ahhoz, hogy a legsúlyosabb politikai bűncselekmények elmaradjanak, mint ahhoz, hogy azok elkövetésének az eredmény bekövetkezésétől még távol álló mozzanatai már büntetésben részesüljenek. A javaslat 9. §-a ezt a célt azzal igyekszik elérni, hogy a 6. §-ban meghatározott előkészületi cselekmény elkövetője részére, önkéntes elállása vagy eredményes elhárító tevékenysége esetén, büntetlenséget biztosít. Ugyanez áll a szövetségtől, mozgalomtól vagy szervezkedéstől kellő időben elálló személy javára is, ha minden tőle telhetőt megtesz a veszély elhárítására.
Mint a javaslat egész szerkezete, úgy a büntetésekre vonatkozó szabályai is lehető egyszerűségre törekszenek és ugyanakkor a bírói büntetéskiszabás részére tág kört biztosítanak. A büntetőjog tudománya évtizedek óta helyteleníti a büntetőbíró kezének túlságos megkötését, a büntetési tételeknek a bűncselekmények nemei, egyszerű és minősített esetei és árnyalatai szerint való, számtani kimérését, amely a büntetés mértékét inkább az elvont bűncselekményhez, mint a bűntettes egyéniségéhez szabja. Minősítő körülmények, különösen súlyos esetek kiemelése helyett a javaslat a széleskörű bírói szabadság elvi alapjára helyezkedik.
Igen természetes, hogy a javaslat a szükséges szigor érvényesülését kívánja biztosítani és az 1. § (1) bekezdésében, valamint az 5. §-ban meghatározott cselekmények büntetéséül a halálbüntetést állapítja meg. A halálbüntetés mellett vagylagosan az életfogytig tartó kényszermunka, testi alkalmatlanság esetében pedig az életfogytig tartó fegyházbüntetés szerepel.
A kényszermunka tartamára vonatkozó szabályokat a javaslat a népbíráskodásra vonatkozó rendelkezésekhez igazodva állapította meg. A demokratikus állami rendszert csak közvetett módon érintő, kisebb jelentőségű bűntettekkel szemben pedig elégségesnek mutatkozott a börtönbüntetés alkalmazása, melynek legmagasabb tartama tíz év.
A § (4) bekezdése bővebb indokolást nem igényel. Magától értetődő, hogy azok, akik a demokratikus államrend vagy a köztársaság ellen támadnak, sem közhivatal viselésére, sem pedig a politikai jogok gyakorlására igényt nem tarthatnak, arra való érdemességüket meghatározott időre elvesztették. A javaslat tehát kimondja, hogy mellékbüntetésként a hivatalvesztést és a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztését minden esetben ki kell szabni. A javaslat 1. §-ának (1) bekezdésében meghatározott, különösen veszélyes bűntett elkövetőjével szemben pedig indokolt a teljes vagyonelkobzás is.
A javaslat 12. §-a hatályon kívül helyezi azokat a büntető jogszabályokat, amelyek helyébe a javaslat vonatkozó rendelkezései lépnek. A királyság és a kormányzói intézmény büntetőjogi védelmét meghatározó jogszabályok hatályon kívül helyezése szükségtelen, mert erről már az 1946:I. törvénycikk gondoskodott.
