A jogrendszer demokratikus szellemű átalakítása és továbbfejlesztése szükségessé teszi bűnvádi perrendtartásunk átdolgozását is. Ilyen nagyjelentőségű törvénynek hosszú időre szóló reformjára azonban a mai helyzet nem látszik alkalmasnak. Ezidőszerint tehát a törvényhozásnak arra kell szorítkoznia, hogy bűnvádi eljárási jogunk ama visszásságait orvosolja, amelyeknek kiküszöbölése egyfelől a legsürgősebb, másfelől késedelem nélkül meg is valósítható.
A jelen javaslat főcélja a bűnvádi eljárás gyorsítása.
Bár a bűnvádi eljárás felesleges hosszadalmasságainak kiküszöbölése alig valósítható meg annak gyökeres reformja, főként pedig a perorvoslati rendszer átalakítása nélkül: ezidőszerint is mód kínálkozik arra, hogy egy feleslegesnek bizonyult perszak kikapcsoltassék az eljárásból.
A vád alá helyezési eljárás nem váltotta be azokat a reményeket, amelyeket a bűnvádi perrendtartás alkotói ehhez az intézményhez fűztek. A vádiratnak a terhelt kifogására, külön bírói fórum által való megvizsgálása kétségkívül biztosítékot nyujt az ellen, hogy a terhelt alaptalan vád esetén kitétessék a főtárgyalás izgalmainak és egyéb hátrányainak. A valóságban azonban ennek veszélye nem túlzottan jelentős. A közvádló, aki a törvényszéki bűnügyek túlnyomó többségében a vádat képviseli és akit bűnvádi perrendtartásunk tárgyilagosságra, a mentőkörülmények és bizonyítékok figyelembevételére kötelez, rendszerint tartózkodik a könnyelmű vádemeléstől. A vádtanács működésére vonatkozó statisztikai adatok arról tesznek tanuságot, hogy a vádtanács az esetek zömében vád alá helyező határozatot hoz, tehát alig teljesíti azt a rostáló, szelektáló szerepet, amelyre a bűnvádi perrendtartás elgondolása szerint hivatott volna. A vádhatározat meghozatala továbbá bizonyos lélektani hátránnyal jár. Annak bírói megállapítása ugyanis, hogy a vádtanács a vádiratot alaposnak találja: mintegy előreveti a bűnösséget kimondó ítélet árnyékát és a vádlottra eleve hátrányosabb perbeli helyzetet teremt. A bűnvádi eljárási jog tökéletesedése a bírói funkcióknak nem felaprózódását, hanem ellenkezőleg azok központosítását, az eljáró hatóságok felelősségének nem ellaposítását, hanem fokozását kívánja meg. Az az érdek pedig, amely a vádlott nyilvános főtárgyaláson való alaptalan meghurcolásának megelőzéséhez fűződik: más módon, külön perszak közbeiktatása nélkül, a vádiratnak az ítélőbíróságra bízott előzetes megvizsgálása által is biztosítható.
Ezekből a megfontolásokból kiindulva, már az 1921:XXIX. törvénycikk kikapcsolta az egyesbírói eljárásból a vád alá helyezés intézményét, a törvénykezés egyszerűsítéséről szóló 1930:XXXIV. törvénycikk megalkotásakor pedig a közbeeső, vád alá helyezési eljárás teljes mellőzése vétetett tervbe. Maga a törvény 111. §-ában megállt a fele úton, amennyiben általában eltörölte ugyan a kifogások lehetőségét, míg bizonyos, tüzetesen felsorolt bűncselekményre nézve fenntartotta azt. A törvény alkalmazása során szerzett tapasztalatok azonban arról győztek meg, hogy a kifogás és vád alá helyezési eljárás teljességgel nélkülözhető.
Az előadottakhoz képest a javaslat 1. §-ának (1) bekezdése kimondja, hogy a vádtanács intézménye megszűnik, az 1. § (2) bekezdése és a 2. § pedig gondoskodik a vádtanács eddigi hatáskörének más bírói szervek között való felosztásáról.
A vádtanács feladatának lényege a bűnvádi perrendtartás értelmében a vádirat bírói felülvizsgálata és annak alapossága esetén vádhatározat hozatala. Ezt a hivatását a jövőben a javaslatnak alább megvilágítandó 2. §-a értelmében az ítélőtanács fogja ellátni. E tulajdonképpeni lényeges hatáskörén felül azonban a bűnvádi perrendtartás számos egyéb tennivalót utalt a vádtanács hatáskörébe. Igy a vádtanács intézi el törvényszéki ügyekben a nyomozó hatóság eljárása ellen irányuló előterjesztést, a vizsgálóbíró ellen tett panaszt, a vizsgálóbíró végzése ellen bejelentett felfolyamodást, a vádtanács a vizsgálóbírónak utasítást ad, havi ülésében meghallgatja a vizsgálóbíró jelentését stb. Mindezeket a tennivalókat a javaslat 1. §-ának (2) bekezdése értelmében a törvényszéknek - az elnök által kijelölendő - egyik tanácsa fogja ellátni. Ez a szabályozás továbbra is biztosítja azt az egyöntetűséget, amelyet az említett feladatoknak a vádtanácsnál való összpontosítása eddig megvalósított. Annak természetesen nem lesz akadálya, hogy a vádtanács imént vázolt hatáskörét átvevő törvényszéki tanács - különösen kisebb törvényszékeknél - egyéb bírói munkát is végezzen.
A vádtanács tulajdonképpeni feladatát, amely a vádirat bírói felülvizsgálatában áll, a javaslat 2. §-a az ítélőbíróságra bízza. A törvénykezés egyszerűsítéséről szóló 1930:XXXIV. tc. 111. §-ában foglalt szabály tehát általánossá válik, amennyiben azok a kivételek, amelyekre nézve az említett § a kifogások és a vád alá helyezési eljárás intézményét fenntartotta, a jövőben elesnek.
A javaslat 2. §-ának rendelkezései részleteikben is megfelelnek a Te. 111. §-ában foglaltaknak, csupán a kivételek maradnak el. Alig szorul bővebb indokolásra, hogyha a Te. 111. §-ában szabályozott eljárás helyesnek bizonyult a bűncselekmények túlnyomó többsége tekintetében, az elenyésző kisebbséget alkotó nem is teljes következetességgel megállapított kivételek is nélkülözhetik az eltérő szabályozást.
Hangsúlyoznom kell azonban ehelyütt, hogy a javaslatnak az 1921:XXIX. és az 1930:XXXIV. törvénycikket továbbfejlesztő intézkedése csak akkor lesz valóban megnyugtató, ha az ítélőbíróság él is azzal a lehetőséggel, amely számára a vádirat előzetes vizsgálata során megnyílik. Hiba lenne, ha az ítélőbíróság abból indulva ki, hogy a főtárgyaláson amúgy is minden tisztázódik, főtárgyalás kitűzésének mellőzésével nem szüntetné meg az eljárást valahányszor ennek helyénvaló volta már a vádirat előzetes vizsgálata során kétségtelenül megállapítható. A főtárgyalás ugyanis súlyos meghurcoltatást, mindenesetre pedig jelentékeny izgalmat jelent az ártatlanul a vádlottak padjára ültetett személy számára, nem is szólva arról, hogy a főtárgyalás elrendelése egyes törvényes rendelkezések értelmében önmagában is hátrányos jogkövetkezményekkel jár, pl. a hivatali állástól való felfüggesztés tekintetében. Kívánatos tehát, hogy az ítélőbíróság a javaslat 2. §-ában nyujtott lehetőséget lehetőleg kimerítse.
Minden demokratikus állam sajtótörvényének az a feladata, hogy a közérdek szolgálatában, tisztességesen működő sajtó szabadságát biztosítsa, a sajtóval űzött visszaéléseknek pedig gátat vessen. Az utóbbi cél megközelítésének talán legfontosabb feltétele a sajtóeljárás gyorsasága. Ha a bűncselekmény elleni küzdelem eredményessége általában is attól függ, vajjon a megtorlás elég gyorsan követi-e nyomon a bűncselekmény elkövetését: akkor ez fokozott mértékben áll a sajtóbűncselekményekre. Elengedhetetlenül szükséges, hogy a büntető ítélet olyan időpontban legyen meghozható, amikor a közvéleményben még él a bűncselekményt megvalósító sajtóközlemény emléke. Az alaptalanul meghurcolt sértett is joggal elvárhatja az igazságszolgáltatástól, hogy ne akkor részesítse őt a megérdemelt elégtételben, amikor már hosszú időn át kénytelen volt a becsületét csorbító közlemény bélyegét viselni és amikor az ítélet nyujtotta elégtétel már időszerűtlenné vált. A sajtóeljárásból tehát ki kell kapcsolni minden olyan mozzanatot, amely nem jelenti az eljárás alaposságának komoly biztosítékát. A sajtóeljárás védje meg a becsületes sajtó munkásait, de ne riassza el a sértettet a neki járó elégtétel szorgalmazásától.
A tapasztalatok azt mutatják, hogy vizsgálatnak sajtóügyekben nincs értelme. A gyakorlatban a sajtóbűncselekmények miatt teljesített vizsgálat abban áll, hogy a vizsgálóbíró a vádló vizsgálati indítványa alapján meghozza a vizsgálatot elrendelő végzést, szinte blankettáris módon kihallgatja a terheltet, jegyzőkönyvbe foglalja annak nyilatkozatát, amely rendszerint a nyomozás során tett vallomás megerősítésére szorítkozik, ezzel a vizsgálatot be is fejezi és felhívja a vádlót vádiratának beadására. Nyilvánvaló, hogy az ilyen vizsgálat felesleges, rendszerint tartalmatlan munkát ró a vizsgálóbíróra és szükség nélkül késlelteti az eljárást.
Éppen ezért a javaslat 3. §-ának (1) bekezdése mellőzi sajtóügyekben a vizsgálatot és az előkészítő eljárásból csupán a nyomozást tartja fenn. Ámde kétségtelen, hogy sajtó útján elkövetett bűncselekmény esetén a nyomozás feladata lényegesen egyszerűbb, mint más deliktumok tekintetében. A sajtóbűncselekmény tényálladékának felderítésére nincs szükség, mert ezt a rendelkezésre álló sajtótermék tartalmazza. A nyomozás tehát megfelel céljának, ha a sajtójogi felelősséggel tartozó személy vagy személyek megállapítására szorítkozik. A javaslat 3. §-ának (2) bekezdése a sajtóügyekben foganatosított nyomozást erre a természetes feladatára korlátozza.
A bűnvádi perrendtartás 568. §-a értelmében a sajtótermék lefoglalása hatályát veszti, ha a vádló vizsgálati indítványát nyolc nap alatt nem terjeszti elő. Minthogy a javaslat a vizsgálatot kiküszöböli, a lefoglalás hatályosságának tartalmát máskép kellett szabályoznia. Mivel pedig a javaslat 2. §-ának (4) bekezdése szerint az ítélőbíróság főtárgyalás kitűzése előtt amúgyis köteles az ügyet megvizsgálni és dönteni abban a kérdésben, vajjon az eljárás megszüntetésének vagy főtárgyalás tartásának van-e helye: a legcélszerűbb a lefoglalás hatályát e határozat meghozataláig fenntartani. Az ügy megvizsgálásával kapcsolatban határoz majd az ítélőbíróság a lefoglalás további fenntartása, illetőleg megszüntetése felől. A vádtanács intézményének eltörléséből következik, hogy a lefoglalást elrendelő határozat ellen bejelentett felfolyamodás elintézését más bírói szervre kellett bízni. Erre a bűncselekmény felett ítélkező tanács látszik a leghivatottabbnak [3. § (3) bek.].
A Te. 111. §-ának utolsó bekezdése értelmében a terhelt sajtó útján elkövetett rágalmazás és becsületsértés esetében észrevételeiben nevezheti meg azt a személyt, akinek felelősségrevonása az ő sajtójogi felelősségét kizárja. Bár a gyakorlatban nem volt vitás, hogy ezt a bejelentést a vádirat közlésétől számított nyolc nap alatt kell megtenni és hogy ez a szabály az összes sajtóbűncselekményekre kiterjed, a javaslat 4. §-a mindazonáltal mindkét irányban világosan rendelkezik és félreértést nem tűrő határozottsággal juttatja kifejezésre azt is, hogy az elkésett bejelentés hatálytalan.
Fennálló jogunk is abból a tételből indul ki, hogy aki másnak becsületét támadja, ezt ne utólag összegyüjtendő bizonyítékok reményében, hanem már meglevő bizonyítékok alapján tegye. Megkívánja tehát, hogy a terhelt a valóság bizonyítására irányuló szándékát - bizonyítékainak megjelölésével - a vádirat közlésétől számított nyolc nap alatt jelentse be. Hasonlóképpen rendelkezik a javaslat 5. §-ának (1) bekezdése is.
Jelenleg azonban az a helyzet, hogyha a valóság bizonyításának helye van, rendszerint két főtárgyalást kell tartani. Az első - mintegy perfelvételi - határnapon a vádlott előterjeszti bizonyítási, a sértett pedig esetleges ellenbizonyítási indítványát, a bíróság végzéssel elrendeli a bizonyítást és megszabja annak keretét, magát a bizonyítást azonban csak egy következő, újabb határnapon foganatosíthatja. Ez az eljárás nemcsak késlelteti a sajtóper befejezését, hanem ennél is súlyosabb hátránnyal jár. A bizonyítási indítvány ugyanis szabályként nyilvános tárgyaláson hangzik el, annak hív szellemű közlése tehát a sajtóról szóló 1914:XIV. tc. 44. §-a értelmében büntetlen. Ámde a sajtó tudósításaiból az olvasóközönség gyakran azt a benyomást nyeri, mintha a bizonyítási indítványban a sértettnek tulajdonított tények az egyidejűleg megjelölt bizonyítékokkal már be is igazolódtak volna, holott a bizonyítás foganatosítása a valóságban eredménytelen marad. A bizonyítás meghiúsulása csupán a következő főtárgyaláson következik be, erről pedig a sajtó egyrésze vagy egyáltalában nem, vagy csak kevésbbé nyomatékos módon számol be. A sértett tehát - még a reá nézve kedvezőbb esetben is - jóideig tűrni kénytelen az első tudósítás káros hatását.
Mindezeket a visszásságokat orvosolja a javaslat 5. §-ának (2)-(5) bekezdése. Az ezekben foglalt szabályozás lényege abban áll, hogy a felek a megszabott határidő alatt főtárgyaláson kívül terjesztik elő bizonyítási, illetőleg ellenbizonyítási indítványukat, amely felett az ítélőbíróság a vádirat felülvizsgálata tárgyában tartott zárt ülésben határoz. Sem a bizonyítási, illetőleg ellenbizonyítási indítványt, sem a bíróság határozatát nem lehet tehát a bizonyítás foganatosításától és eredményétől függetlenül, önállóan közzétenni; a bíróság pedig már a főtárgyalás kitűzésekor megidézheti a tanukat, megszerezheti az egyéb bizonyítékokat és a főtárgyalást egyetlen határnapon befejezheti.
Mivel a sajtótörvény 53. §-ában a valóságbizonyítási és ellenbizonyítási indítvány határidejére és tartalmára megszabottak a becsület védelméről szóló 1914:XLI. tc. vonatkozó rendelkezése értelmében közönséges rágalmazás és becsületsértés esetében is irányadók, azt is ki kellett mondani, hogy a javaslat 5. §-ának, a sajtótörvény 53. §-ának helyébe lépő, hasonló rendelkezései a sajtóeljáráson kívül szintén alkalmazandók [5. § (5) bekezdése].
Újabb büntetőjogi szabályaink az államfogházbüntetés alkalmazását nagymértékben korlátozták; az 1938:XVI. tc. 4. §-a óta az csupán két esetben, nevezetesen a királyi ház tagja ellen irat, nyomtatvány stb. útján elkövetett sértés és a párviadal vétsége esetében szabható ki. Az előbbi bűncselekmény az 1946:I. törvénycikk értelmében elvesztette jelentőségét, a párviadal kiváltságos elbírálása pedig ellenkezik a demokratikus felfogással.
Éppen ezért a javaslat 6. §-a kiküszöböli büntetőjogunkból az államfogház idejétmúlta intézményét. Ha valamely bűncselekményre jogszabály öt évet meg nem haladó államfogházat rendel, a büntetés ugyanolyan tartamú fogház lesz, mert a Btk. 20. §-ának harmadik bekezdése értelmében az öt évnél rövidebb államfogház vétségi büntetés. Viszont az öt évet meghaladó államfogház súlyának és jelentőségének a fegyházbüntetés felel meg; ez fog tehát helyébe lépni.
A vádtanács intézményének megszüntetése, az előtte levő ügyeknek a vádtanács hatáskörét átvevő bírói szervekhez való áttétele, nemkülönben a javaslat rendelkezéseinek a folyamatban levő ügyekben miként való alkalmazása azt kívánja, hogy az új rendelkezések hatálybalépésének napját, valamint a szükséges átmeneti intézkedéseket az igazságügyminiszter rendelettel állapíttassa meg. Erre ad felhatalmazást a 7. §.
