I. Fennálló jogunk értelmében a rokonságon alapuló törvényes öröklési kapcsolata a végtelenig terjed és a hagyaték végintézkedés hiányában is csak abban az esetben száll az államra, ha még oly távoli rokon sincs, aki törvényes örökösként léphetne fel.
A törvényes öröklési rendnek ez a végtelensége nem indokolt és egyre erősebb támadások tárgya.
II. A tágabb értelemben vett család, a távolabbi rokonság jelentősége az életviszonyok változása nyomán egyre csökken és a közlekedés fejlődésével, a családtagok szétszóródásával egyenes arányban veszít erejéből az a közösségi érzés is, amely a rokonokat egymáshoz fűzi. Távoli rokonok között csak kivételesen él az egymáshoz tartozásnak az a tudata, amely az öröklési kapcsolat alapjául szolgál; ilyen kivételes esetben pedig módjában áll az örökhagyónak, hogy végintézkedéssel részesítse vagyonában távoli rokonát. Arra azonban semmi szükség sincs, hogy távoli rokonok végintézkedés hiányában is örököljenek olyan örökhagyó után, akit alig ismertek és aki nem is kívánta őket vagyonából gazdagítani.
A távolabbi család együvétartozásának elhomályosodásával párhuzamosan erősödnek azok a szálak, amelyek az egyént a közhöz, az államhoz fűzik. Az újabb fejlődés nyomán az állam egyre többet vesz át a család feladataiból; indokolt tehát, hogy a végintézkedés és közelebbi hozzátartozók hátrahagyása nélkül elhúnyt örökhagyó hagyatéka ne az ő távoli rokonaira, hanem az államra szálljon. Szociálpolitikai okok is ezt kívánják, mert a véletlen szeszélyéből, munka nélkül szerzett vagyon társadalomerkölcsi és közgazdasági szempontból sem örvendetes jelenség. Érthető tehát, hogy az újabb magánjogi törvények alkotásakor erőteljesen érvényesült a törvényes öröklési kapcsolat megszorítására irányuló törekvés.
III. E reform megvalósítása mellett hazánkban különleges okok is szólnak. Törvényes öröklési rendszerünk tudvalevően az ági öröklés alapján áll, amelynek lényege az, hogy az örökhagyóra öröklés vagy élők közti ingyenes jogügylet útján szállott vagyon arra az ágra illetőleg annak az ágnak a leszármazóira száll vissza, ahonnan eredt. Az ági öröklésben kétségkívül sok az igazság, de sok az igazságtalanság is. Még pedig minél nagyobb távolság választja el az örökhagyót attól a felmenőtől, akitől a vagyon eredt, annál kevésbbé indokolt az ági öröklés és annál szembetűnőbbek annak visszásságai. Hogy az ági vagyon testvérről testvérre száll, nem pedig az örökhagyó házastársára: ez eléggé indokolt. De hogy a féltestvér vagy a házastárs elől a másod- vagy harmadfokú unokatestvér ragadhassa el az ági vagyont, vagy annak értékét: olyan eredmény, amely méltán hívja ki a legerősebb bírálatot. Minél távolabbi felmenőről szállt tovább a vagyon az örökhagyóra, annál nagyobbak a vagyoneredet bizonyításának nehézségei is. Ha tehát a törvényes öröklési kapcsolatot és ezzel az ági öröklés körét is megszorítjuk, elesnek, de legalább is csökkennek mindazok a hátrányok, amelyek az ági örökléshez fűződnek és jobban kidomborodnak ez intézmény előnyei.
IV. A végintézkedés megtámadására öröklési jogunk értelmében az jogosult, aki az illető végintézkedés hiányában - tehát rendszerint törvényes öröklés címén - örökölne. Közismert jelenség, hogy a közcélú juttatást tartalmazó vagy egyéb erkölcsi kötelességből fakadó végintézkedés megdöntésére rendszerint felvonul a legkörmönfontabb álokoskodás. Távoli rokonok, akiknek semmi erkölcsi jogcímük sincs a hagyatékhoz, a végintézkedés alaki hiányaiba kapaszkodva, vagy a végintézkedő személyét sem kímélő támadásokkal igyekeznek a részesítettet a neki szánt juttatástól elütni. A közeli hozzátartozók részéről az ilyen törekvés még elfogadható, egészen távoli rokonok részéről azonban kétszeresen visszatetsző. A tapasztalat pedig azt mutatja, hogy éppen a távoli rokonokban erős a hajlandóság a végintézkedés megtámadására, mert kevésbbé feszélyezi őket az örökhagyó iránti kegyelet és végakaratának tisztelete. Azzal tehát, hogy a távolabbi rokonokat kizárjuk a törvényes öröklési kapcsolatból, elejét vesszük annak is, hogy a végintézkedés megtámadásával erkölcsileg nem igazolható előnyökhöz jussanak és az örökhagyó szociális, karitatív vagy más tisztes szándékának érvényesülését meghiúsítsák.
V. A törvényes öröklési kapcsolat megszorítása nálunk jelenleg különösen időszerű. A háború és a lakosság egy része ellen folytatott üldözés következtében egész családok pusztultak el, nagyszámú hagyaték nyilt meg anélkül, hogy az örökhagyónak módjában állott volna vagyonának sorsát végintézkedéssel rendezni. Ilyen körülmények között aránytalanul gyakran fordul elő, hogy távoli örökösök olyan vagyonhoz jutnak, amelyre rendes körülmények között nem is számíthattak és amelyből végintézkedéssel esetleg ki is rekesztettek volna.
Az előadottakhoz képest nem lehet kétséges, hogy a törvényes öröklési kapcsolat megszorítása erkölcsi, társadalmi és gazdasági szempontból egyaránt indokolt, különleges hazai viszonyainkra való tekintettel pedig egyenesen szükséges.
Az általános indokolásban kifejtett okoknál fogva a javaslat 1. §-a kimondja, hogy az örökhagyó után végintézkedés hiányában nagyszülője leszármazójánál távolabbi oldalrokona nem örököl. A javaslat a jogi műnyelven nagyszülői parentelának nevezett személykör, vagyis a nagyszülőktől származott oldalrokonok csoportja után vonja meg a törvényes öröklés határát. Az örökhagyó után tehát örökölnek leszármazói; ha leszármazói nincsenek és hitvestársi öröklésnek van helye, örököl a házastárs; ilyennek hiányában örökölnek szülei, illetőleg leszármazóik azaz az örökhagyó testvérei és ezek ivadékai; ilyenek hiányában örökölnek a nagyszülők, illetőleg leszármazóik, vagyis az örökhagyó unokatestvérei és az utóbbiak ivadékai. Ha ilyenek sincsenek, örökölnek a szépszülők, de ezek leszármazói már nem, hanem az állam.
A javaslat tehát tovább megy mint az eddigi reformtörekvések, amennyiben már a második (nagyszülői) személycsoport után lezárja az oldalrokonok törvényes öröklését. Azt azonban, hogy már a szülői parentela után szabjon határt a törvényes öröklésnek, vagyis az unokatestvéreket se hívja meg törvényes öröklésre, a javaslat népünk jogi meggyőződésével nem találta összeegyeztethetőnek. Hangsúlyozni kell továbbá, hogy a javaslat csupán az oldalrokonok törvényes öröklését korlátozza az egyenes ágiakét azonban érintetlenül hagyja úgy a lemenők, mint a felmenőket illetően. Hogy az unokák után a szépunokák, déd- és ükunokák továbbra is örökölhessenek, alig szorul indokolásra, bár az eset kevéssé gyakorlati. Több alappal volna felvethető, hogy a javaslat a szépszülők leszármazóit, vagyis a másodfokú unokatestvéreket kizárja ugyan a törvényes öröklésből, magukat a szépszülőket és a még további felmenőket azonban nem. Ámde eltekintve attól, hogy a nagyszülőknél távolabbi felmenők öröklésére a dolog természeténél fogva csak a legkivételesebb esetben kerülhet a sor, a távoli felmenők rendszerint keresetképtelenek és minden esetben aggok lévén, törvényes öröklésük jóval indokoltabb, mint a még rendszerint keresőképes korban lévő távoli oldalrokonoké.
A 2. § értelmében a javaslat - törvénnyé válása esetén - kihirdetése napján lép hatályba; az 1. § rendelkezését tehát általában azoknak az örökhagyóknak a hagyatékára kell alkalmazni, akik a törvény kihirdetésének napját követően halnak meg. Öröklési jogi szabálynak általános visszaható erővel való felruházása helytelen lenne, mert ha a törvény elvenné az örökséget azoktól, akik azt már jóhiszeműen és jogszerűen megszerezték, ezzel a bonyodalmak végtelen sorozatát idézné fel.
Ez alól az önként értetődő szabály alól a 2. § fontos kivételt tesz.
Amint arra az általános indokolásban V. alatt már reá mutattam, a közelmultban lezajlott világháború következtében és a faji címen folytatott üldözés nyomán nagyszámú állampolgár vesztette életét. Ezek túlnyomó többségének halála közvetlenül nem bizonyítható, halálos veszedelemre utaló körülmények között bekövetkezett eltűnésük címén az 1946. évi május hó 1. napjától kezdve holtnaknyilvánításuk kérhető. Az ilyen személyek hagyatékából az általános indokolásban kifejtettek értelmében igenis indokolt a távolabbi oldalrokonok kizárása és ez nem is jár a jogviszonyok megzavarásával, mert az eltűnt és vélelmezetten elhalt örökhagyók hagyatékának lebonyolítására - holtnaknyilvánítás hiányában - mindezideig nem kerülhetett a sor: az utánuk megnyílt hagyatékot tehát még senki sem szerezte meg. Ezért a javaslat 2. §-a kimondja, hogy az 1. §-ban foglalt rendelkezést alkalmazni kell az 1946. évi április hó 30. napja után folyamatba tett eljárás során holtnaknyilvánított örökhagyó után maradt hagyatékra abban az esetben is, ha halála időpontját a holtnaknyilvánító határozat a törvény hatálybalépését megelőző időre teszi. E vonatkozásban a holtnaknyilvánítással egy tekintet alá esik a halál tényének bírói megállapítása is. A törvénynek ilyen mértékű visszaható erővel való felruházása a mondottak szerint egyfelől kívánatos, másfelől nem jár megrázkódtatással a jogbiztonság szempontjából sem.
