A vallás szabad gyakorlatáról szóló 1895:XLIII. törvénycikk, - ámbár annak rendelkezései jelentékeny fejlődést mutatnak a vallásszabadság és lelkiismeretszabadság szempontjából a múlttal szemben - mégis abban a részében, amennyiben az elismert vallásfelekezetekre nézve a bevett vallásfelekezetekhez képest több korlátozó rendelkezést tartalmaz - korszerűtlenné vált. Ez a törvénycikk bizonyos történeti fejlődést tartva szem előtt - midőn egyfelől éles határt von az állam védelme és főfelügyelete alatt álló felekezetek és ezt a védelmet nem élvező vallási társulatok, vallási egyesülések között, másfelől az állami védelemben részesülő vallásfelekezetek között is rangsorol és nem biztosítja az elismert felekezeteknek az államhoz való viszonyában ugyanazt a jogi helyzetet, mint ami a bevett felekezeteket illeti meg.
Ez a demokratikus jogfejlődéssel s a mai korszellemmel össze nem egyeztethető és a vallásszabadság és az egyenlő elbánás elvét sértő állapot - amely az 1946:I. törvénycikk alkotójának az intenciójába is ütközik - tovább fenn nem tartható. Az egyes vallásfelekezeteknek nem egyenlő jogot biztosító helyzete nem vet jó fényt a magyar demokratikus államberendezkedésre és ma már semmivel sem indokolható. Az állam érdekeinek védelme sem kívánja meg ezeknek a korlátozó rendelkezéseknek további hatályban tartását. Azzal ugyanis, hogy az államhatalom egy vallásfelekezetet az állam védelme és főfelügyelete alá helyez és ezáltal lehetővé teszi és biztosítja az illető vallásfelekezetnek a hitéleti területen való és a vallási társulati jellegéből folyó szabad működését - az illető vallásfelekezetet elismeri. Ha pedig az államhatalom ezt az elismerést egy vallásfelekezettel szemben deklarálja és annak hitelveit, nemkülönben szervezeti szabályzatát az állam érdekeivel összhangban állónak találja, vagy negative kinyilvánítja, hogy az illető felekezet működése nem ütközik az állami törvényekbe és a közrendbe - akkor nem indokolt, hogy olyan korlátozó rendelkezéseket állítson fel az illető felekezettel szemben, amelyek más felekezetekkel vonatkozásban nem állanak fenn, talán éppen azért, mert azok akár lélekszámunknál, akár egyéb okoknál fogva nagyobb befolyást tudtak gyakorolni az államhatalomra, vagy mert a történelmi fejlődés során szorosabb kapcsolatba kerülvén az állammal, maguknak több jogot tudtak biztosítani. Amikor egy vallásfelekezetet a kormányhatalom elismer, módjában áll megvizsgálni, hogy az illető felekezet hitelvei és szervezeti szabályzata nem ütközik-e közrendbe és ezt a jogát az államhatalom az elismert vallásfelekezet e minőségben fennállásának egész tartama alatt érvényesítheti és a jóváhagyást visszavonhatja, ha úgy látja, hogy az illető elismert felekezeteknek a működése ütköznék az állami törvényekkel és a közrenddel. A fentiekből következik, hogy az állami célok szempontjából sem látszik indokoltnak az elismert felekezetekkel szemben az 1895. évi XLIII. törvénycikkben, valamint egyéb jogszabályokban statuált korlátozó rendelkezéseket fenntartani és pedig annál kevésbbé, mert egyes felekezeteknek nagyobb jogvédelemben való részesítése jogos aggodalmat kelthet a külföldi demokráciákban a magyar államhatalom, illetőleg a magyar törvényhozás demokratikus felfogása és a demokratikus államberendezkedés megvalósítása tekintetében. Ennek a törvényjavaslatnak már az első világháborút követően is meg volt az aktualitása és ilyen irányú törvényalkotás nyilván előnyös színben tüntette volna fel a magyar államot nemcsak bel-, hanem külföldi vonatkozásban is.
De ez a különböző mértékkel való mérés az egyes vallásfelekezetekkel szemben a jövőben annál kevésbbé volna fenntartható, mert mind a szomszédos államokban, mind a nagy demokráciákban az egyház és az állam viszonyát rendező jogszabályok nem tesznek különbséget felekezetek között a felekezeteknek biztosított jogi helyzet, jogi védelem és az állami felügyeletnek mind a tartalma, mind pedig a mértéke tekintetében. Ezek az elgondolások indokolják azt, hogy a törvénytárunkban feltalálható és a bevett és elismert felekezetek között fennálló hátrányos megkülönböztetések megszüntessenek és a jövőben ne legyen különbség az állam védelme és főfelügyelete alatt álló egyes vallásfelekezetek között, ami által megszűnnék az elsőbbrendű és másodrangú felekezeteknek a fogalma. Nem volna indokolható az, hogy egy vallásfelekezet, - amelynek hitelvei és szervezeti szabályzata az állami törvényekbe és a közerkölcsiségbe nem ütközik - elismerése után is egyházközségi üléseit csak nyilvánosság mellett tarthassa, jegyzőkönyveit bemutatni tartozzék, ingatlanszerzési képessége a bevett felekezetekhez viszonyítva csak bizonyos célokra korlátozódjék, az egyes hitközségek alakulását a törvényhatóság első tisztviselőjének bejelenteni legyen köteles, iskolái a magántársulati iskolákkal essenek egy tekintet alá és hogy velük szemben általában más elvek érvényesüljenek, mint a bevett vallásfelekezetekkel szemben.
A törvényjavaslat 1. §-a kimondja, hogy meg kell szüntetni mindazokat a jogszabályi rendelkezéseket, amelyek az elismert felekezeteket a bevett felekezetekkel szemben hátrányosabb helyzetbe hozták. Nem látszott célszerűnek pontonként felsorolni az elismert felekezetekre nézve fennálló hátrányos megkülönböztetéseket és jogszabályszerkesztési szempontból is helyesebb, a részletes és esetleg nem kimerítő felsorolás helyett általános elvi kijelentést tenni.
A törvényjavaslat 2. §-a fenntartja az 1895:XLIII. tc. 7., 8. és 18. §-át, amely az elismert felekezetté alakulás feltételeit határozza meg és az állami érdekek védelmében taxative felsorolja, hogy milyen okból lehet csak megtagadni a hitelvi és szervezeti szabályzat jóváhagyását, illetve az elismert felekezetté történt megalakulás bejelentésének tudomásulvételét. Ezen szakaszoknak a további hatályban tartása nem sérti a vallásszabadság elvét, mert itt az állami érdekek védelméről van szó és a törvény nem is ad a kormányhatóságnak, illetve a vallás- és közoktatásügyi miniszternek idevonatkozóan korlátlan jogkört.
