Egyes népbíróságok halálbüntetés kiszabása esetében az ítéletben rendelkeznek aziránt, vajjon a halálbüntetést kötél vagy golyó által kell-e végrehajtani. Az ilyen ítéleti rendelkezés azonban nem áll összhangban a 81/1945. M. E. rendelet - a továbbiakban Nbr. - 3. §-ában (az 1440/1945. M. E. rendelet - a továbbiakban Nbnov. - 1. §-ában) foglalt azzal a szabályozással, amely a népbíráskodás körében kiszabható büntetési nemeket felsorolva, 1. pont alatt a halált a végrehajtás nemére utalás nélkül tartalmazza. Ebből következik, hogy a népbíróság ítéletében csak a halálbüntetés kiszabására szorítkozhatik, az ítéleti rendelkezés foganatosításának módja pedig nem az ítéletre, hanem a büntetés végrehajtására tartozik. A halálbüntetés végrehajtásának módját az e tárgyban kibocsátott rendelet szabályozza. A javaslat 1. §-ának (2) bekezdése tehát érvényt szerez a Nbr. 3. §-ában (a Nbnov. 1. §-ában) foglalt rendelkezésnek, kimondván, hogy a halálbüntetést általában kötél által kell végrehajtani, agyonlövéssel való végrehajtásának pedig csak akkor van helye, ha a végrehajtás rendes módja akadályokba ütközik. elejti továbbá a törvényjavaslat 1. §-ának (1) bekezdése a Nbnov. 3. §-a harmadik bekezdésének a kivégzések nyilvánosságára vonatkozó kötelező rendelkezését - amelynek csupán a népbíráskodás kezdeti időszakában volt meg az indokoltsága - és visszatér a bűnvádi perrendtartás szabályaihoz, mégis azzal az eltéréssel, hogy a népügyész nemcsak férfiaknak, hanem nőknek is megengedheti a kivégzések megszemlélését.
A Nbr. 3. §-a (a Nbnov. 1. §-a) a büntetési nemek között a vagyonelkobzást is felsorolja és hatodik bekezdésében akként rendelkezik, hogy a népbíróság egyes vagyontárgyak elkobzását is kimondhatja. Ennek a rendelkezésnek kiegészítéseképpen a javaslat 1. §-ának (2) bekezdése megengedi, hogy a vagyonelkobzást kimondó határozat kiterjeszthesse az elkobzást az 1944. évi március hó 19. napja után öröklés vagy ajándékozás címén az elkövetőről másra szállt vagyontárgyakra, valamint a vagyonelkobzás kijátszása céljából az 1919. évi augusztus hó 1. napja után átruházott bizonyos vagyontárgyakra is. A hozzátartozók javára történt átruházás akkor is hatálytalan, ha a jogszerzőnek a kijátszásra irányuló célzatról nem volt tudomása. Ez a rendelkezés a kijátszások hatékonyabb leküzdéséhez szükséges és megfelel jogrendszerünk amaz alapelvének, amely a hozzátartozók között végbe ment vagyonátruházásokat a hitelező védelme szempontjából szigorúbb elbírálásban részesíti.
A legsúlyosabb háborús, illetőleg népellenes bűntettek esetében indokoltnak látszik a teljes vagyonelkobzás kötelező megszabása. Halálbüntetés vagy öt évet meghaladó szabadságvesztésbüntetés olyan súlyos bűntettek miatt szabatik, ki amelyek miatt a vagyonelkobzás kötelezővé tétele szükségesnek látszik. Erre vonatkozó rendelkezést tartalmaz a javaslat 1. §-a (2) bekezdésének második mondata. Nehogy azonban ez a rendelkezés az elkövető ártatlan hozzátartozóit megélhetési lehetőségüktől teljesen megfossza, a javaslat lehetővé teszi az elkobzás alá eső vagyon egy részének a tartásra jogosult és reáutalt hozzátartozók javára szolgáló bizonyos mértékű mentesítését.
Figyelemmel a népbírósági eljárásnak a rendes bűnvádi eljárástól való bizonyos vonatkozású eltérésére, szükségessé vált annak biztosítása, hogy a népbíróság által elítéltekre nézve a Btk. 43. §-a értelmében alakított felügyelőbizottság jogkörében a népbíráskodás rendszerének megfelelő összetételű felügyelőbizottság járjon el. Ezt célozza a javaslat 1. §-ának (3) bekezdése, amely a felügyelőbizottságban résztvevő politikai pártok kiküldötteinek is helyet biztosít.
Minthogy mai népbíráskodási rendszerünkben a népbíráskodás körébe utaltattak olyan bűncselekmények is, amelyeknek elbírálásánál a cselekmény rendkívüli jellegére immár nem szükséges olyannyira tekintettel lenni, hogy a Btk. 92. §-ának alkalmazása kizárassék, kívánatosnak mutatkozott a Btk. 92. §-ának alkalmazását kizáró rendelkezést a háborús és népellenes bűncselekmények elkövetőire korlátozni. Erre irányuló rendelkezést tartalmaz a javaslat 2. §-ának (1) bekezdése.
Előfordul, hogy valakit háborús vagy népellenes bűncselekmény, illetőleg magatartás címén rendőrhatósági őrizet alá helyeznek, majd a népbíráskodás keretében elítélnek. Ilyen esetben a méltányosság azt kívánja, hogy a rendőrhatósági őrizet (internálás) tartama a népbíróság által kiszabott szabadságvesztésbüntetésbe beszámíttassék. Minthogy pedig a Btk. 94. §-a az ilyen beszámításra nem ad módot, azt a javaslat 2. §-ának (2) bekezdésében kellett lehetővé tenni.
A Nbr. 6. §-a a szökésben lévő terhelttel szemben is megengedi a bűnvádi eljárás lefolytatását, azzal a korlátozással, hogy büntetésként csupán a vagyonelkozbást lehet megállapítani. Az 5900/1945. M. E. rendelet 1. §-a már főbüntetés kiszabását is lehetővé teszi a terhelt távollétében, ez a rendelkezés azonban csak halálbüntetéssel fenyegetett bűncselekmény esetében kerülhet alkalmazásra. A törvényjavaslat 3. §-a - attól a felfogástól vezéreltetve, hogy nem érdemel kivételes elbánást, aki magát a demokratikus igazságszolgáltatás alól kivonja - általánossá teszi a fentemlített jogszabályokban foglalt elveket és nem gördít akadályt az ellen, hogy a távollevő terhelttel szemben a tárgyalást megtartsák, az ítéletet meghozzák és az ítéletben a megfelelő fő- és mellékbüntetéseket kiszabják. A § egyéb rendelkezése - egyszerűbb és szabatosabb szerkezetben - megfelel az eddigi szabályozásnak. A perorvoslat kizárásra vonatkozó szabály azon a gyakorlati tapasztalaton alapszik, hogy a távollevő védőjének perorvoslata az ügy természetéhez képest semmiféle adattal sem szokott alátámasztva lenni, s így a fellebbviteli eljárás csupán feleslegesen akadályozná az ítélet végrehajtható részének érvényesülését.
A Nbr. 8. §-a (a Nbnov. 4. §-a) a szabadságvesztésbüntetés végrehajtásának félbeszakítását csak újrafelvétel esetében engedi meg. Annak megakadályozása végett, hogy a büntetés végrehajtása annak célján túlmenő hátrányokkal járjon, a javaslat 4. §-a biztosítani kívánja az igazságügyminiszter számára, hogy a szabadságvesztésbüntetés végrehajtásának félbeszakítását a köztörvényi szabályozásnak megfelelően megengedhesse akkor, ha az elítélt elmebetegségben vagy olyan súlyos betegségben szenved, mely miatt büntetésének végrehajtása életét veszélyeztetné, továbbá, ha nem súlyos, de ragályos betegségben szenved, végül, ha az elítélt nőnek terhessége annyira előrehaladott, hogy a szülés bekövetkezése a büntetés tartama alatt várható (Bp. 507. §, 508. § első bek.).
A Nbr. 11. §-ának 4. pontja és 13. §-ának 3. pontja háborús bűnössé nyilvánítja azt, aki a nyilas kormány, közigazgatás vagy honvédelem keretében a hatalom megszerzése után nyert kinevezés alapján vezető, illetőleg egyéb fontos állást vállalt. Nem vitásan hasonló megtorlást érdemel az is, aki az állást nem kinevezés, hanem megbízatás alapján vállalta el. Ennek az álláspontnak szerez érvényt a javaslat 5. §-a.
A javaslat 6. §-a a népellenes bűncselekmények újabb tényálladékát határozza meg. Ennek a rendelkezésnek a célja az, hogy az újjáépítés vagy a jóvátételi kötelezettség teljesítésének szabotálásával szemben megfelelő büntetőjogi védelmet biztosítson. Büntetés alá esik tehát az említett szempontból jelentős üzem felelős vezetője vagy önálló intézkedésre jogosult közeg, ha az üzem működését korlátozza vagy megszünteti, feltéve, hogy ez jogszabály rendelkezése, jogszabályon alapuló hatósági intézkedés vagy a rendes gazdálkodás szabályai ellenére, illetőleg szerződéses kötelezettség megszegésével történik. Az üzem működésének korlátozásával (megszüntetésével) egy tekintet alá esik a munkának késedelmesen, hibásan vagy hiányosan végeztetése. A most körvonalazott cselekmény azonban csak abban az esetben esik a 6. § súlya alá, ha az ország újjáépítéséhez, illetőleg a jóvátételi kötelezettség zavartalan teljesítéséhez fűződő érdekeket súlyosan sérti vagy veszélyezteti.
Gondoskodik a 6. § az üzem felelős vezetőjének vagy önálló intézkedésre jogosult közegének megbüntetéséről arra az esetre is, ha nem maga követi el a szabotázscselekményt, de a felügyelet vagy ellenőrzés gyakorlásában tanusított mulasztásával másnak ilyen cselekményét lehetővé teszi.
A javaslat 6. §-ának (3) bekezdése vétségként öt évig terjedhető fogházzal rendeli büntetni azt is, aki az újjáépítés vagy a jóvátételi kötelezettség szempontjából jelentős üzem működését a munka abbahagyásával, a munkának tervszerűen lassú vagy hibás végzésével, rongálással, az üzemhez tartozó helyiségbe jogtalan behatolással vagy ott-tartózkodással megzavarja. Ez a cselekmény azonban szintén csak akkor büntethető, ha ezáltal az elkövető az ország újjáépítéséhez, illetőleg a jóvátételi kötelezettség zavartalan teljesítéséhez fűződő érdekeket szándékosan súlyosan sérti vagy veszélyezteti.
Annak megállapítása, vajjon a 6. §-ban meghatározott cselekmények valóban zavarták-e az újjáépítéshez, illetőleg a jóvátétel teljesítéséhez fűződő érdeket, különleges szakértelmet kíván és feltételezi a szóbanforgó érdekek ismeretét. Éppen ezért a 6. § utolsó bekezdése a bűnvádi eljárás megindítását az illetékes miniszter állásfoglalásától teszi függővé, aki külön szakbizottság meghallgatása után állapítja meg, vajjon a bűnvádi eljárás megindítása közérdekből szükséges-e.
A javaslat 7. §-a két új népellenes bűntetti tényálladékot állapít meg. Népellenes büntettesként rendeli büntetni azokat, akik az igazoló eljárás során jogerősen kiszabott büntetés érvényesülését akár mint hivatali elöljárók, illetőleg munkáltatók, akár mint joghátránnyal sújtott személyek megakadályozzák; népellenes bűntettesnek nyilvánítja továbbá azokat a hivatali elöljárókat vagy munkáltatókat, akik a nekik alárendelt személyeket népbírói vagy igazolóbizottsági tagságukkal kapcsolatos kötelességeik teljesítésében jogtalan kényszerrel akadályozni törekszenek.
Ami az első helyen említett rendelkezést illeti, eddig semmiféle büntetőjogi következmény sem biztosította az igazoló eljárás során hozott jogerős határozatban kiszabott hátrányok maradéktalan érvényesülését. Előfordulhatott tehát, hogy pl. a munkáltató nem távolította el a szolgálatból állásvesztésre vagy nyugdíjazásra ítélt alkalmazottját; előléptette vagy vezető állásba alkalmazta azt, akinek ilyen működését a határozat kizárta; úgyszintén nem volt büntetőjogi szankciója annak sem, hogy a joghátránnyal sújtott személy valóban tartózkodjék minden olyan tevékenységtől, amelytől őt az igazolási eljárás során jogerősen eltiltották.
A népbírósági, illetőleg az igazoló eljárás zavartalan menete és az ügyek gyors és pontos elintézése megkívánja, hogy a népbíró, illetőleg igazolóbizottsági tag mindennemű jogellenes hátránytól való félelemtől mentesen tehessen eleget kötelességének. Ezért nyilvánítja bűntetté a 7. § azt a cselekményt is, amellyel valaki a hivatali vagy alkalmazotti kapcsolatánál fogva tőle függő személyt népbírói, illetőleg igazolóbizottsági tagságával járó kötelességének teljesítésében hátrány alkalmazásával vagy kilátásba helyezésével akadályozza.
A javaslat a 6. és 7. §-okban meghatározott cselekményekre a törvény visszaható erejét nem kívánja biztosítani és ezért a 8. §-ban kimondja, hogy a Nbr. 1. §-a, valamint a Nbnov. 16. §-a a 6. és 7. §-okban meghatározott cselekményekre nem alkalmazható.
Már a Nbr. 20. §-a kifejezetten a népbíróság hatáskörébe utalta a hűtlenségnek az 1930: III. tc. 58. és 59. §-ai szerint minősülő eseteit. Figyelemmel arra, hogy a népbíróság már indokolatlannak tűnik a Nbr. 20. §-ának említett és a hűtlenségnek csak bizonyos eseteit a népbíróság hatáskörébe utaló rendelkezése, sőt azt esetleges téves bírói gyakorlat kialakulásánal meggátlása céljából szükségesnek látszik olymódon kiegészíteni, hogy az 1930: évi III. tc. 57-71. §-ai alá eső valamennyi bűncselekményre kifejezetten kiterjesztessék a népbíróság hatásköre. Ezt célozza a javaslat 9. §-a, amely kizárja annak lehetőségét, hogy e bűncselekmények miatt polgári egyén katonai bíróság előtt feleljen; ugyanakkor azonban a tényleges katonai szolgálatban álló személyekre nézve a javaslat - nyomós katonai szolgálati érdekekre tekintettel - nem kívánta érinteni a katonai bíróság illetékességét.
A javaslat 10. §-a a törvénykezés egyszerűsítéséről szóló 1930:XXXIV. tc. 131. §-ának rendelkezését, amely az ügyvédi névjegyzékbe történt bejegyzésük előtt közhivatali állást viselt ügyvédek képviseleti jogosultságát korlátozza, átveszi és alkalmazni rendeli azokra az ügyvédekre is, akik bejegyzésük előtt népügyészi tisztet viseltek. Azok az okok ugyanis, amelyek miatt kifogásolható, hogy az államügyészből lett ügyvéd államügyészi működésének megszüntétől számított három év eltelte előtt feleket képviselhessen az illető államügyészség és törvényszék előtt, a népügyészekből lett ügyvédekre is kiterjednek.
A Nbr. 37. §-a szerint minden törvényszéki székhelyen népbíróságot kell felállítani. Minthogy azonban a felszabadulást megelőzően elkövetett háborús és népellenes bűncselekmények üldözése fokozatosan befejeződik, egyes bíróságok megszüntethetőknek mutatkoznak. A javaslat 11. §-ában foglalt rendelkezés felhatalmazást tartalmaz arra nézve, hogy a kellő ügyforgalommal nem rendelkező népbíróságokat rendeleti úton megszüntethessem, illetőleg a megszüntetett népbíróságokat a szükséghez képest ismét felállíthassam.
A népbírósági tanács összetételére nézve a népbíráskodásról szóló első jogszabály, a 81/1945. M. E. rendelet azt a mindezideig érvényes megoldást választotta, hogy a tanácsba a felszabadulást közvetlenül követően alakult ideiglenes nemzetgyűlésben képviselt szervezetek, tehát a Magyar Nemzeti Függetlenségi Frontba tömörült politikai pártok és az Országos Szakszervezeti Tanács küldjék ki kiküldötteiket. Az időközben bekövetkezett közjogi változások folytán azonban a nemzetgyűlésben, illetőleg az országgyűlésben az Országos Szakszervezeti Tanács már csak közvetve, az egyes politikai pártokon keresztül nyer képviseletet és önálló szervezetként nem szerepel. Másrészről a politikai helyzet alakulása folytán a Magyar Nemzeti Függetlenségi Frontba tömörült öt politikai párt közül a Polgári Demokrata Párt közéleti súlya oly mértékben csökkent, hogy e párt - az ország lakosságának elenyésző részét képviselvén - kiküldötteinek a népbírósági tanácsokba való részvétele feleslegessé vált. Ennek a változásnak következményeit vonja le a javaslat 12. §-a, amidőn - hasonlóan a demokratikus államrend és köztársaság büntetőjogi védelméről szóló 1946:VII. tc. 11. §-a alapján működő népbírósági különtanácsokhoz - a népbírósági rendes tanácsokat is öttagúvá rendeli átszervezni úgy, hogy a Független Kisgazda, Földmunkás és Polgári Párt, a Magyar Kommunista Párt, a Nemzeti Parasztpárt és a Szociáldemokrata Párt kiküldöttei mellett a tanács bírói (ügyvédi) képesítésű elnöke is teljesjogú tagként működik a tanácsban. A 12. § a továbbiakban az átszervezéssel kapcsolatos rendelkezéseket tartalmazza; (3) bekezdésében pedig kimondja, hogy a népbírósági tanács elnökévé vagy helyettes elnökévé történt kijelölésnek eleget nem tevő, az elsőfolyamodású bíróságnál működő ítélőbírót - a törvényszék és a járásbíróság elnökének kivételével - állásáról lemondottnak kell tekinteni.
A népbíráknak a tárgyalásokról való igazolatlan elmaradása, eltávozása, vagy késedelme meghiúsítja az ügyek gyors, pontos és szabályszerű elintézéséhez fűződő közérdek érvényesülését. Éppen ezért a javaslat 13. §-a módot ad arra, hogy az ilyen népbíró, ha mulasztását alapos okkal ki nem menti, pénzbírsággal sújtassék.
A javaslat 14. §-a a népbírósági tanácsoknak a 12. § szerint való átszervezésének megfelelően újjászervezni rendeli a Népbíróságok Országos Tanácsának tanácsait is úgy, hogy az öttagú tanács elnöke a hathónapi tartamra kijelölt bírói (ügyvédi) képesítésű személy, tagjai pedig a Független Kisgazda-, Földmunkás- és Polgári Párt, a Magyar Kommunista Párt, a Nemzeti Parasztpárt és a Szociáldemokrata Párt országos vezetősége által beküldött bírói (ügyvédi) képesítésű személyek. A pártok által beküldött tagok (póttagok) a párt által - új tag (póttag) egyidejű beküldése mellett - bármikor visszavonhatók.
A törvényjavaslat 15. §-a a Nbr. 33. §-ának az előzetes letartóztatásra vonatkozó szövevényes és a gyakorlatban be nem vált rendelkezéseit egyszerűbb és a népbírósági eljárás sajátosságaihoz mért megfelelőbb szabályokkal helyettesíti.
A törvényjavaslat értelmében: ha az előzetes letartóztatást a néügyész rendelte el, vagy az államrendőrség által elrendelt letartóztatást fenntartotta, határozata ellen felfolyamodással lehet élni a népbírósághoz. Ha a népbíróság az előzetes letartóztatást fenntartja vagy pedig azt maga a népbíróság rendeli el, a letartóztatás a tárgyalás kitűzéséig tart, a tárgyalás kitűzésekor elrendelt (fenntartott) letartóztatás pedig az ügy érdemében döntő határozat meghozataláig terjed. Jogában áll azonban a népbíróságnak a letartóztatás okának megszűnése esetében azt kérelemre, vagy hivatalból bármikor megszüntetni. A népbíróságnak a letartóztatás kérdésében hozott határozata ellen csak két esetben van helye felfolyamodásnak a Népbíróságok Országos Tanácsához. Az egyik eset az, amikor a letartóztatás elrendelése, fenntartása vagy megszüntetése az ítélethozatallal kapcsolatos. Ilyenkor ugyanis az ítéletet amúgyis felülvizsgálja a NOT, indokolt tehát, hogy a letartóztatás tekintetében való állásfoglalását is kifejezésre juttathassa. A másik eset az, amikor a letartóztatás már huzamosabb ideje, a törvényjavaslat szerint hat hónapja fennáll, anélkül, hogy a népbíróság az ügy érdemében döntött volna. Ez utóbbi esetre a törvényjavaslat az esetleges méltánytalanságok elkerülése végett különleges eljárást rendel, nevezetesen azt, hogy a letartóztatás kérdését ilyenkor a népbíróság köteles hivatalból újabb megfontolás és döntés tárgyává tenni. Ha az ügyben még vádiratot sem nyújtottak be, a népügyész köteles a bűnvádi iratokat a letartóztatás kérdésében való döntés végett a népbíróság elé terjeszteni. A népbíróságnak ilyen esetben meghozott döntése ellen a törvényjavaslat szintén jogorvoslatot enged a Népbíróságok Országos Tanácsához. Ezt az eljárást a törvényjavaslat értelmében mindannyiszor meg kell ismételni, valahányszor az előzetes letartóztatás újabb hat hónapot elér anélkül, hogy a népbíróság az ügyben érdemleges határozatot hozott volna.
Minthogy a népbírósági tanács összetétele és szerkezete megváltozott a javaslat 12. §-a folytán azáltal, hogy a vezető bíró elnökként immár szavazati joggal bíró tagja lesz a tanácsnak, módosítani kellett a Nbr-nek a határozathozatalra, illetőleg szavazásra vonatkozó 49. §-át (a Nbnov. 20. §-át) is. Erre nézve tartalmaz rendelkezést a javaslat 16. §-a.
Figyelemmel az imént kifejtettekre, amelyek szerint ezentúl a tanács elnöke minden esetben tevékeny részt vesz a határozathozatalban, feleslegessé válik a Nbr. 50. §-ának a vezető bíró részére biztosított előterjesztési jog fenntartása. Az eddig a tanácson kívül álló vezető bíró által a határozat ellen benyújtható előterjesztés indokoltsága ugyanis nagyrészt abban rejlett, hogy a vezető bíró elvileg véleménynyilvánításában korlátozott és szavazati joggal csak szavazategyenlőség esetében rendelkező, tehát csupán alárendelt jogkörrel felruházott résztvevője volt a népbírák tanácskozásának és szavazásának, módot kellett tehát nyújtani arra, hogy a véleménye szerint törvénysértő határozatok ellen az előterjesztés útján felemelhesse szavát. Minthogy ezentúl a tanács elnöke a törvényjavaslat 16. §-a folytán a népbírákkal azonos tanácskozási és szavazati jogot nyer, minthogy másrészről a törvényjavaslat 19. §-a a vádlott perorvoslati jogának korlátait elejti, az előterjesztés jogának fenntartására immár semmi szükség nincs. Ez okból a Nbr. 50. §-át a törvényjavaslat 17. §-a hatályon kívül helyezi.
A népbíráskodást életrekeltő jogszabályok a népbíróságokat a rendes bíróságok szervezetén kívül álló és azoktól teljesen független bíróságokként szervezték meg. A Nbr. előkészítése során erősen vitatott kérdés volt, vajjon a népbíráskodás céljával és rendeltetésével összeegyeztethető-e egyáltalában a fellebbvitel megengedése, míg végül az az álláspont győzött, hogy fellebbviteli fórumra a gyakorlat egyöntetűségének biztosítása érdekében elengedhetetlenül szükség van. Az azonban kétségtelen, hogy a rendelet megalkotása idején éppúgy, mint azt követően, a kormányzatnak, a politikai pártoknak és a demokratikus közvéleménynek egybehangzó kívánsága volt, hogyha helye van is fellebbvitelnek a népbíróságok határozatai ellen, abba a rendes felsőbíróságoknak semmiféle beleszólásuk nem lehet. A Nbr. 56. §-ának többféle értelmezést engedő szövegezése folytán a népbírósági gyakorlatban ennek az elvnek ellenére mégis kétségessé vált, hogy bizonyos körben - így egy nemrégiben előfordult eset kapcsán pl. a kizárási kérelem tekintetében - nincs-e az ítélőtáblának vagy a Kúriának a népbíráskodás területére is kiterjedő hatásköre. Minden kétség eloszlatása végett szükséges tehát annak kifejezett kimondása, hogy a népbíráskodás tekintetében a fellebbviteli hatáskör és általában a bűnvádi perrendtartás szerint a felsőbíróságokat megillető hatáskör a rendes felsőbíróságok kizárásával, egész terjedelmében a Népbíróságok Országos Tanácsát illeti. Ezt célozza a 18. §-ban javasolt rendelkezés.
A javaslat 19. §-a a népbíróság ítélete ellen használható perorvoslatot semmisségi panaszként szervezi meg. Ennek az újításnak gyakorlati szempontból leglényegesebb megnyilatkozását a § (2) bekezdése tartalmazza, amely szerint az ítélet ellen csupán a törvény lényeges rendelkezésének megsértése miatt van helye perorvoslatnak. A semisségi panasz fogalmából következik ugyanis, hogy azt a fél nem bármilyen sérelem esetében veheti igénybe, hanem csak akkor, ha az ítélet - esetleg az azt megelőző eljárás - törvénysértést tüntet fel.
Az anyagi és eljárási törvénysértések tipikus eseteit a Bp-nek a népbíráskodásban is alkalmazandó 384. és 385. §-ai tartalmazzák, az ezekben foglalt felsorolás azonban korántsem kimerítő; ehhez képest semmisségi panasznak lesz helye a Bp. 384. és 385. §-aiban foglalt okokon felül is mindazokban az esetekben, amelyekben a népbíróság ítélete, illetőleg eljárása törvénysértést tartalmaz, feltéve, hogy ez lényeges volt. Hogy a törvénysértés lényeges-e vagy sem, ez a kérdés általános elvi állásfoglalással, vagyis elvontan nem ítélhető meg, mert hiszen elvben a törvények minden rendelkezése lényeges, ennélfogva minden törvénysértés is lényegesnek tekintendő. A bűnvádi eljárási jogban irányadó felfogás szerint azonban a törvénysértés akkor lényeges, vagyis akkor lehet szó a törvény lényeges rendelkezésének megsértéséről, ha az ítéletre befolyással volt. Hogy tehát a törvénysértés a törvény lényeges rendelkezésére vonatkozott-e: ezt a kérdést nem elvont általánosságban, hanem mindig a fél által sérelmezett ítéleti rendelkezéshez viszonyítva kell eldönteni.
A 19. § (2) bekezdése ténykérdésben kizárja a semmisségi panaszt. Ebben a vonatkozásban ténykérdés alatt azokat a kérdéseket kell érteni, amelyek a tényállásnak a bizonyítékok mérlegelése alapján történt megállapításával kapcsolatosak. A bűnvádi eljárási jognak ugyanis alapvető tétele a közvetlenség, ez pedig annyit jelent, hogy az a bíróság, amely a bizonyítékokat közvetlen észlelet alapján figyelte meg, amely pl. a tanukat maga hallgatta ki és így azok vallomásáról, a vallomástétel mellékkörülményeire is kiterjedő közvetlen megfigyelésekre tehetett szert, alkalmasabb e bizonyítékok bizonyító erejének megítélésére, mint az a felsőbíróság, mely a bizonyítás eredményéről csupán az iratok alapján, nevezetesen a tárgyalási jegyzőkönyvből szerezhet tudomást. Kétségtelen ugyanis, hogy a bármilyen gonddal megszerkesztett jegyzőkönyvek sohasem adhatnak olyan hű benyomást a bizonyítás lefolyásáról, mint annak közvetlen észlelete.
Ennek az alapelvnek megfelelően a jelen § (2) bekezdése nem teszi lehetővé a bírói mérlegelés alapján megállapított tényállásnak semmisségi panasszal való megtámadását. Nem lehet tehát pl. semmisségi panasszal élni azon a címen, hogy az elsőfokon eljárt népbíróság több ellentétes tanuvallomás közül melyiket fogadta el valónak és ehhez képest mely tanuvallomás vagy vallomások alapján állapította meg azt a tényállást, amelyen ítélete felépül. Ez ugyanis a közvetlenség fentebb kiemelt szempontjának az érvényesülését, tehát az anyagi igazság megközelítését gátolná. Nem jelenti azonban a javaslat szóbanforgó rendelkezése azt, hogy a tényállás megállapításával kapcsolatos eljárási jogszabálysértések sem lennének semmisségi panasszal megtámadhatók. Ha pl. a bíróság olyan személyeket hallgat ki tanuként, akik a bűnvádi perrendtartás 204. §-a értelmében nem lettek volna kihallgathatók, ha olyan tanut esket meg, akinek megesketése a Bp. 221. §-a értelmében mellőzendő lett volna, ha olyan irat felolvasását rendeli el, amelyre nézve ezt a Bp. 313. §-a kizárja, ezek a törvénysértések kapcsolatban állhatnak ugyan a ténykérdésekkel, amennyiben a tényállás helytelen megállapítására vezethetnek, önmagukban azonban nem ténykérdések, hanem az eljárási jog alkalmazásának kérdései, tehát jogkérdések, amelyekre nézve a semmisségi panaszt a jelen § (2) bekezdése sem kívánja kizárni. Az ilyen törvénysértések felülbírálása ugyanis nem ütközik a közvetlenség elvébe, mert ezekben és a hozzájuk hasonló esetekben a felsőbíróság nem olyan feladatot lát el, amelyre - közvetlen észlelési lehetőség hiányában - az elsőfokú bíróságnál kevésbbé alkalmas, hanem a jogszabály helyes alkalmazását ellenőrzi, ami éppen a felsőbíróság hivatása. A kiemelt példákból következik, hogy a fél által indítványozott bizonyítás mellőzése, bár szintén kihathat a tényállás megállapítására, a jelen § alkalmazása szempontjából szintén nem tekinthető ténykérdésnek. Ha pl. a népbíróság mellőzi a népügyész által indítványozott terhelő bizonyítás feltételeit, jelesül további terhelő tanuk kihallgatását, vagy megfordítva, ha a már elhangzott terhelő vallomások alapján nem tartja szükségesnek a védelem által megjelölt mentő bizonyítás felvételét: nem ténykérdésben dönt, amennyiben nem tényállást állapít meg bírói mérlegelés alapján, hanem eljárási jogszabályt alkalmaz. Az ebben a körben elkövetett törvénysértés tehát, mely a Bp. 384. §-ának 9. pontja értelmében egyben semmisségi ok, semmisségi panasz alapjául szolgálhat.
A 19. §-ban foglalt az az újítás, hogy fellebbezés helyett a népbíróság ítélete ellen csupán semmisségi panasznak van helye, amely törvénysértést tételez fel, kétségkívül a perorvoslati jog bizonyos korlátozását jelenti, gyakorlati szempontból ez a korlátozás a közvetlenség már kiemelt szempontjára figyelemmel nem jelenti a helyes igazságszolgáltatás biztosítékainak csökkenését. Ezzel a korlátozással egyébként is szembenáll az a körülmény, hogy a javaslat elejti a Nbr. 53. §-ában (a Nbnov. 21. §-ában) foglalt azt a szabályt, amely szerint ötévi szabadságvesztésbüntetésnél enyhébb büntetést kiszabó ítélet ellen a vádlott nem élhetett perorvoslattal. Ennek a korlátozásnak az elejtése annyival is indokoltabb, mert a semmisségi panasz rendszerére való áttérés lényegesen tehermentesíteni fogja a Népbíróságok Országos Tanácsát.
A javaslat 20. §-a a Népbíróságok Országos Tanácsának a semmisségi panasz elintézésével kapcsolatos tennivalóit szabályozza. Az abban foglalt rendelkezések a népbíróságot nemcsak kasszatórius, hanem református hatáskörrel ruházza fel, amennyiben ha a Népbíróságok Országos Tanácsa akár a semmisségi panasz keretében észlelt törvénysértést, akár a semmisségi panaszban fel nem hozott olyan törvénysértést észlel, amely a fennálló eljárási jogszabályok értelmében hivatalból veendő figyelembe, a Népbíróságok Országos Tanácsa nem szorítkozik szükségképpen a törvénysértő határozat megsemmisítésére és új eljárás elrendelésére, hanem a törvénysértést érdemben is orvosolja, vagyis a törvénynek megfelelő határozatot hoz, ha t. i. a fennálló eljárási jogszabályok erre módot adnak. Ebben a vonatkozásban a Bpn. 33. és 34. §-ai az irányadók, amelyek kimondják, hogy anyagi semmisségi ok fennforgása esetében a semmisségi panaszt elbíráló bíróság a törvénysértést érdemben orvosolja a megfelelő ítélet meghozatalával, alaki semmisségi ok esetében pedig, amely az ügy érdemben való eldöntését lehetetlenné teszi, az elsőfokú bíróság ítéletét megsemmisíti és új eljárást rendel.
A II. Bn. 33. §-ától eltérő rendelkezést tartalmaz a javaslat 20. §-ának (3) bekezdése, amely szerint, ha a Népbíróságok Országos Tanácsa úgy találja, hogy a népbíróság ténymegállapítása hiányos, homályos, az iratok tartalmával ellentétben áll, vagy helytelen mindig köteles az ítélet megsemmisítésével a népbíróságot az észlelt hiányok pótlására és új ítélet hozatalára utasítani.
A teljes pártatlanság biztosítására szolgál a 20. § (4) bekezdése, amely kimondja, hogy ha a semmisségi panasz elintézése kapcsán a Népbíróságok Országos Tanácsa az elsőfokú ítéletet megsemmisíti, önmaga azonban nem hoz érdemi határozatot, akkor az elrendelt új eljárás lefolytatását nemcsak az eljárt, hanem más népbíróságra is bízhatja és akként is rendelkezhetik, hogy az új eljárásban az eljárt tanács tagjai ne vehessenek részt.
Minthogy a § (5) bekezdése egyebekben a Kúria előtti eljárásra utal, nyilvánvaló, hogy a Bpn. 35. §-ában foglalt rendelkezések a Népbíróságok Országos Tanácsa eljárásában is irányadók. ha tehát a népbíróság mellőzte valamely olyan körülmény megállapítását, amelytől a büntetőtörvény megfelelő rendelkezésének alkalmazhatása függ, a Népbíróságok Országos Tanácsa az ítélet megsemmisítésével új eljárást rendel el. Ha pl. az elsőfokon eljárt népbíróság úgy találta, hogy a bűncselekmény elévült és ezért nem állapította meg, vajjon a vádlott a vád tárgyává tett bűncselekmény ténybeli elemeit megvalósította-e, ebben az esetben a Népbíróságok Országos Tanácsa a Bpn. 35. §-a értelmében jár el.
A népbíráskodás körében ugyanaz a jogegység kívánatos, amelyet a rendes igazságszolgáltatásban az elvi határozatok, a jogegységi döntvények és a jogegység érdekében érvényesíthető perorvoslat biztosítanak. Ennek a követelménynek igyekszik megfelelni a javaslat 22. §-a. Evégből a Bp. 441. és következő §-aiban szabályozott jogegységi perorvoslat intézményét meghonosítja a népbíráskodás körében is, de ez utóbbi eltérő természetéhez mért módosításokkal.
A perorvoslat bejelentésére a népfőügyész jogosult, mégpedig abban az esetben, ha a népbíróság vagy a Népbíróságok Országos Tanácsának rendes tanácsa által hozott jogerős határozatok vagy tett intézkedések jogszabályt sértettek. Lehetővé teszi a javaslat a perorvoslat alkalmazását az igazolási ügyekben a fellebbviteli eljárás során hozott határozatok ellen is, ha a határozat az igazoló eljárás alá vont személyt állásától vagy jogosítványától megfosztotta, illetőleg foglalkozásától eltiltotta.
Míg a Bp. idevágó rendelkezései értelmében a jogegység érdekében sem használható perorvoslat, ha az illető kérdésben a Kúria jogerős érdemi határozat hozott, addig ez a korlátozás a népbíráskodás körében mellőzendőnek látszik. A népbíráskodásban ugyanis jogegységi döntvény hozatalának nincsen helye; mivel továbbá a Népbíróságok Országos Tanácsánál több tanács is működik: e tanácsok ítélkezésének egyöntetűsége csak ezúton biztosítható.
A jogegységi perorvoslat elbírálására a javaslat szerint a Népbíróságok Országos Tanácsánál jogegységi tanácsot kell szervezni, amely a bíróság elnökén (helyettesén) felül 10 tagból áll, úgyhogy a tanácsban a népbíráskodásban résztvevő négy politikai párt két-két taggal legyen képviselve. A jogegységi tanács tagjainak száma megfelel a Kúrián működő jogegységi tanácsok létszámának. A javaslat szerint az eljárás, így a perorvoslat tárgyában hozott határozat hatálya tekintetében is a Bp. 442. §-a megfelelően irányadó, mégis azzal az eltéréssel, hogy ha a törvénysértés a vádlott javára szolgált, a jogegységi tanács a határozatot megsemmisítheti és az ügyet az alsófokon eljárt népbírósághoz utasíthatja.
A javaslat 22. §-ának (4) bekezdése szerint a jogegységi tanács megsemmisítő határozata igazolási ügyben valójában csak az igazoló eljárás alá vont jövőbeli elhelyezkedését könnyíti meg, de a határozat alapján az igazoló eljárás alá vont állásba visszahelyezését nem kérheti és anyagi igényt nem támaszthat.
A javaslat 24. §-a meghonosítja a népbíráskodás körében az úgynevezett tárgyi eljárást avégből, hogy a bármilyen oknál fogva felelősségre nem vonható háborús vagy népellenes bűnös ne mentesülhessen a vagyonelkobzás alól és ne tarthassa meg azt a vagyont, amelyet esetleg éppen háborús, illetőleg népellenes bűncselekményével szerzett. Az eljárásra nézve a javaslat a Bp. 477. §-át rendeli megfelelően alkalmazni.
A Nb. nov. 23. §-a csak abban az esetben teszi lehetővé a bűnügyi zárlat és a biztosítási végrehajtás elrendelését, ha attól lehet alaposan tartani, hogy a vagyonelkobzás foganatosítását a háborús vagy népellenes bűncselekménnyel gyanúsított személy hiúsítja meg. Minthogy azonban ennek lehetősége harmadik személy részéről is fennforoghat, a javaslat 25. §-a az említett biztosítási intézkedéseket erre az esetre is lehetővé teszi.
A javaslat 26. §-a az 1946:VII. tc. 4. §-ának tényálladékát kiterjeszti és az említett § rendelkezései alá vonja a rémhírterjesztésnek további eseteit is. Eszerint a rendelkezés szerint büntetés alá esik két vagy több személy jelenlétében olyan valótlan tény állítása vagy való ténynek oly módon való állítása vagy híresztelése is, amely ugyan nem alkalmas arra, hogy a demokratikus államrend vagy köztársaság iránt megvetést keltsen vagy annak nemzetközi megbecsülését csorbítsa, de arra alkalmas, hogy a közrendet és a köznyugalmat zavarja, illetőleg az ország külpolitikai helyzetét veszélyeztesse, avagy a gazdasági helyzetet károsan érintse.
A 27. § figyelemmel az 1946:VII. törvénycikkben meghatározott bűncselekmények jogi természetére, kiterjeszti ezekre a bűncselekményekre is a Btk. 7. §-ában a külföldön elkövetett bűncselekmények büntethetősége tekintetében kifejtett szabályt.
A Nbr. 31. §-ának utolsó bekezdése szerint a népügyészség előtt tett feljelentés esetében a feljelentő ellen az 1914:XLI. tc. 20. §-ában ütköző cselekmény miatt eljárást indítani nem lehet. E rendelkezést a háborús és népellenes bűncselekmények hatásos üldözésének biztosítása tette szükségessé, mivel e bűncselekmények felderítésének munkája a közönség minél nagyobb mérvű bekapcsolásával vált lehetségessé. Ezek a rendkívüli indokok már nem állanak fenn az 1946:VII. törvénycikk hatálya alá tartozó bűncselekmények esetében és nem lenne célszerű ezek tekintetében is büntetlenséget biztosítani a hatóság előtti rágalmazóknak. Éppen ezért a javaslat 20. §-a olyan rendelkezést tartalmaz, amely szerint a Nbr. 31. §-ának említett rendelkezése az 1946:VII. törvénycikkben meghatározott bűncselekményekre vonatkozó feljelentés tekintetében nem nyer alkalmazást.
Az 1946:VII. törvénycikkben meghatározott bűncselekmények e törvény 11. §-a szerint alakítandó külön tanács ítélkezése alá tartoznak. Visszás volna, ha a szóbanforgó bűncselekménnyel összefüggésben elkövetett - akár népbíráskodásra utalt, akár pedig a rendes bíróságok hatáskörébe tartozó - bűncselekmények tekintetében más bíróság járna el. Az egymással összefüggő bűncselekményeknek hatáskör szempontjából való megosztása késleltetné az igazságszolgáltatás menetét és veszélyeztetné annak egyöntetűségét, amennyiben lehetővé tenné, hogy egymással összefüggő bűncselekmények tárgyában ellentétes jogerős határozatok keletkezzenek. Ezt a lehetőséget a javaslat 20. §-a azzal zárja ki, hogy az 1946:VII. törvénycikkben meghatározott bűncselekménnyel összefüggésben elkövetett bűncselekményeket szintén a különtanács hatáskörébe utalja.
A népbíróságok a háborús és népellenes bűnösök nagy részét már felelősségre vonták és így azt a célt, amelyet a háborús és népellenes bűnösök elítélésével az elkövetett bűnök megtorlása tekintetében el kellett érniök, jelentős mértékben el is érték. Ilyen körülmények között most már indokolt annak lehetővététele, hogy a köztársasági elnök a népbíráskodás körében is ugyanolyan mértékben élhessen az egyéni kegyelmezés jogával, mint a közönséges bűncselekményeknél és így a Nbr. 7. §-ában (a Nbnov. 3. §-ában) foglalt és a kegyelmezési jog gyakorlására vonatkozó korlátozás hatályon kívül helyeztessék. Nem lehet kétséges, hogy ma már a népbíráskodás körében is szükség van az egyéni kegyelem lehetővétételére, mivel azok a méltányossági szempontok, amelyeket a bíróságok a szigorú jog alkalmazása során figyelembe nem vehettek, csak ilyen módon mérlegelhetők. Lényegében ugyanezek az indokok teszik szükségessé az egyéni kegyelemnek az igazolási eljárások tekintetében való bevezetését is, mert az esetleges méltánytalanságok ilyen módon orvosolhatókká válnak. A kegyelmezési jognak a fentiek értelmében való új szabályozását tartalmazza a javaslat 30. §-a.
A javaslat 30. §-ának (3) bekezdése az igazoló eljárások során hozott, bizonyos enyhébb súlyú határozatokhoz fűződő joghátrányok elengedését a kormányra kívánja bízni. Ez a rendelkezés azért kívánatos, mert feltehető, hogy az igazoló eljárás során hozott határozat célját elérte azzal, hogy joghátránnyal súlytotta az igazoló eljárás alá vont személyt, akiről feltehető, hogy egy meghatározott idő eltelte után építő tagja lehet demokratikus rendünknek. Az ilyen személy tekintetében az igazoló eljárás során hozott határozatokhoz fűződő joghátrányok elengedése méltányosnak mutatkozik.
A magyarországi német lakosságnak Németországba telepítésével kapcsolatban kívánatosnak mutatkozik, hogy a kitelepítés községenkinti végrehajtásával egyidejűleg kerüljön sor azoknak a német személyeknek elszállítására is, akik a népbíróság által kiszabott büntetésüket töltik, illetőleg akik ellen népbírósági eljárás van folyamatban, avagy akik ellen ilyen eljárást kellene indítani. A kitelepítés tervszerű lebonyolítását ugyanis nagymértékben zavarná és a kitelepítendőknek családjuktól való elszakadásával járna, tehát a méltányossággal is ellenkeznék, ha az elszállításra váró személyek e csoportjánál a bűnvádi eljárás befejezését, illetőleg a kiszabott büntetés kitöltését be kellene várni. Minthogy pedig az előzetes letartóztatásban levő, illetőleg büntetésüket töltő ilyen személyeknek az áttelepítésre hivatott hatóságok rendelkezésére bocsátását a népbíráskodásra irányadó jogszabályok akadályozzák, a javaslat 31. §-a ezt az akadályt elhárítja. Nem terjed ki azonban e § hatálya az öt évet meghaladó szabadságvesztésbüntetés alá eső cselekmények elkövetőire, mert ezek felelősségrevonását nyomatékos igazságszolgáltatási szempontok feltétlenül megkövetelik.
