A szövetkezetekről szóló 1947:XI. törvénycikk (a továbbiakban: Szt.) végrehajtása során már egyízben szüksége mutatkozott a szóbanlévő törvény egyes rendelkezései módosításának. A módosításokat az 1947:XXIV. törvénycikk foglalja magában s ezek lényegükben a Szt.-ben foglalt egyes határidők meghosszabbítására irányulnak.
A Szt. végrehajtása során ismét - éspedig két irányban - merült fel a törvény módosításának szüksége.
Az egyik módosítás a Magyar Szövetkezeti Kamara (a továbbiakban: Kamara) képviselőinek megválasztásával kapcsolatban vetődött fel. Jelesül a Szt. 163. §-ának (7) bekezdése szerint a kamarai képviselőket az 1948. évi január hó 31. napjáig kellett volna megválasztani. A választásokat azonban - a részletes indokolásban kifejtendő okoknál fogva - egyelőre nem látszik célszerűnek megtartani.
A másik szempont, amely a Szt. módosítása mellett szól, az ipari termelőszövetkezetek kérdése. Idevonatkozóan a Szt. úgy rendelkezett, hogy az Iparosok Országos Központi Szövetkezete (a továbbiakban: IOKSZ) megszűnik és a Magyar Országos Szövetkezeti Központba (a továbbiakban: MOSzK), illetőleg az Országos Szövetkezeti Hitelintézetbe (a továbbiakban: OSzH) olvad.
A kérdés gyakorlati végrehajtásának részleteit szabályozó kormányrendelet előkészítése során azonban az az álláspont kerekedett felül, hogy ez a megoldás nem felel meg a kívánságoknak és az ipari szövetkezetek önálló központja, ha a MOSzK-tal és az OSzH-tel szerves kapcsolatban marad, sokkal jobban tudja biztosítani az ipari szövetkezetek eredményes működését.
Ez a két kérdés tette indokolttá, hogy a Szt. egyes rendelkezéseinek újabb módosítására javaslatot terjesszek elő.
A javaslat felhasználja az alkalmat arra is, hogy a Szt. végrehajtása során felmerült más kérdéseket is rendezzen. Ezekre a kérdésekre a részletes indokolásban fogok kitérni.
A Szt. hatálybalépése óta eltelt idő alatt nyilvánvalóvá lett, hogy a szövetkezetek alakulása nem egy esetben formális okok miatt nehézségbe ütközik. Az idevonatkozó joggyakorlat széteső és bizonytalan. A cégbíróságok nem mutatkoztak alkalmasnak ennek a nem kívánatos állapotnak a megszüntetésére.
Ilyen körülmények között az a megoldás látszik helyénvalónak, hogy a szövetkezetek magalakulását egységesen a kereskedelem- és szövetkezetügyi miniszter ellenőrizze. Ez az ellenőrzés azonban nem jelenti az engedélyezési rendszer bevezetését, hiszen ha a szövetkezet a Szt. rendelkezéseinek és a nemzetgazdálkodás célkitűzéseinek megfelel, a miniszter nem támaszthat kifogást megalakulásával szemben. Szövetkezeti jogunk a szövetkezetek alakulása tekintetében megmarad tehát a szabályozott szabadság rendszere mellett azzal, hogy a szövetkezetek megalakulását a Kamara, illetőleg az Országos Szövetkezeti Tanács helyett a kereskedelem- és szövetkezetügyi miniszter végzi.
Nincs szükség az ilyen ellenőrzésre az olyan esetekben, amikor központkényszer áll fenn. Központkényszer esetében ugyanis a szövetkezet megalakulását a központ ellenőrzi, illetőleg az a központ közreműködésével megy végbe és így álszövetkezet alakulása kizártnak tekinthető.
A fenti elveknek megfelelően a javaslat 1. §-a kimondja, hogy ha a szövetkezet a hatályos jogszabályok szerint központ kötelékén kívül is működhetik, az igazgatóság köteles a szövetkezet megalakulását a szövetkezet székhelye szerint illetékes cégbíróságnál bejelenteni. A bejelentést a kereskedelem- és szövetkezetügyi miniszterhez kell benyujtani. Ha azonban a szövetkezet jogszabály folytán csak mint valamely központ tagja működhetik, az igazgatóság a bejelentést közvetlenül a szövetkezet székhelye szerint illetékes cégbíróságnál kell megtegye.
A kereskedelem- és szövetkezetügyi miniszter az 1. § szerint hozzá juttatott iratok alapján megvizsgálja a szövetkezetek alakulását, és ha azt állapítja meg, hogy a bejegyzést kérő szövetkezet megfelel a Szt. rendelkezéseinek és a nemzetgazdálkodás célkitűzéseinek, az iratokat haladéktalanul továbbítja a szövetkezet székhelye szerint illetékes cégbírósághoz. Az esetek túlnyomó részében ez a szabály fog érvényesülni, azonban - különösen az első időkben - nem egy esetben fogja a kereskedelem- és szövetkezetügyi miniszter azt megállapítani, hogy a szövetkezet megalakulása kisebb-nagyobb alaki hibában szenved. Ilyen esetben a kereskedelem- és szövetkezetügyi miniszter visszaküldi az iratokat a szövetkezet igazgatóságának; az köteles haladéktalanul közgyűlést összehívni és a kereskedelem- és szövetkezetügyi miniszter észrevételeit, valamint esetleges javaslatait a közgyűlés elé terjeszteni. Előfordul természetesen olyan alakulás is, amelynél alapvető és így ki nem javítható jogszabálysértés történt, és ha a szövetkezet megalakulna, nyilván álszövetkezetté lenne. Ilyen esetben a kereskedelem- és szövetkezetügyi miniszter közölni fogja az alakuló szövetkezettel a maga észrevételeit, és minthogy azok megszüntetésére mód nincsen, a szövetkezet megalakulását meghiúsultnak kell tekinteni.
A javaslat 3. §-ában foglalt módosítás az 1. és 2. §-okban foglaltaknak szükségszerű folyománya.
A Szt. 75. §-ának (1) bekezdése a következő rendelkezést tartalmazza: „Ha a szövetkezetnek nincs annyi igazgatósági tagja, amennyi az alapszabály szerint a szövetkezet képviseletére szükséges, az igazgatóság működő tagja vagy tagjai kötelesek az igazgatóság szabályszerű kiegészítése céljából rendkívüli közgyűlést haladéktalanul összehívni.”
Ez a rendelkezés nyilván azt a célt szolgálja, hogy a szövetkezet üzletvitele arra az esetre is biztosíttassék, ha az igazgatóság számában csökkenés állna be. Ezt a célt azonban minden esetben nem éri el, hiszen a szövetkezet képviseletére általában az igazgatósági ülés határozatképességéhez szükséges számú tagnál kevesebb számú igazgatósági tag elégséges. Már pedig a szövetkezet üzletvitelének irányítása az igazgatósági üléseken történik. Ezért kívánatos a Szt. 75. §-a (1) bekezdésének a javaslatban foglaltak szerinti módosítása.
A Szt. 91. §-a - többek között - tartalmazza azokat a szabályokat, amelyeket a szövetkezetek mérlegének és eredményszámlájának felállításánál alkalmazni kell. Időközben az értéktőzsde megszűnt és így a Szt. 91. §-ában foglalt rendelkezéseket alkalmazni nem lehet. Szüksége merült fel tehát annak, hogy ezek az értékelési szabályok módosíttassanak. Minthogy a kérdés részletes megoldása véglegesen nem alakult ki, célszerűbbnek mutatkozik az az eljárás, hogy a szabályok részleteire a törvény nem tartalmaz rendelkezéseket, hanem azok megállapítását a kormány rendeletalkotási jogkörébe utalja.
Mint már a javaslat 1. §-ának részletes indokolásánál említettem, a Szt. a szövetkezetek szabad alakulásának rendszerén épült. Ez az elv a Szt.-ben egy-két korrektívummal teljesen érvényesül. A korrektívumok közé tartozik a 151. §-nak az a rendelkezése, amely szerint azokon a területeken, gazdasági tájakon, községekben, városokban vagy azok bizonyos részeiben, amelyeken a már meglévő szövetkezet vagy szövetkezetek működése miatt hiányzik új szövetkezet alapításának gazdasági előfeltétele, a kereskedelem- és szövetkezetügyi miniszter, a szövetkezet tárgya szerint illetékes miniszterrel egyetértve, meghatározott időre megtilthatja szövetkezetek alapítását, vagy fiók létesítését.
Ezzel a felhatalmazással a Szt. hatálybalépése óta már több ízben éltem. Így hosszabb időre megtiltottam Budapest székesfővárosában, továbbá törvényhatósági jogú és megyei városokban fogyasztási szövetkezet alapítását, kiskereskedői textilbeszerző- és elosztószövetkezet alapítása pedig az egész ország területén ezidőszerint is tiltva van.
A gyakorlat azonban azt mutatja, hogy az ilyen általános tilalmak felállítása nem egy esetben megoldhatatlan nehézségekre vezet. Így a fogyasztási szövetkezetek alapítására vonatkozó általános tilalom folytán nem lehetett fogyasztási szövetkezetet alapítani olyan esetben, amikor az szociális, de egyéb közérdekből is feltétlenül indokolt. Így a tilalom jogi gátat emelt az ellen, hogy a honvédség tagjai gazdaságosabb ellátásuk céljából Budapest székesfővárosban fogyasztási szövetkezetet alapíthassanak. Hasonló nehézség mutatkozott a kiskereskedői textilbeszerző szövetkezetek alapításának megtiltása folytán is. Debrecenben például a piaci árusok, tehát a kereskedők gazdaságilag leggyengébb kategóriájába tartozók csoportja, kívánta a nagyobb beszerzés előnyeit biztosítani, s bár minden szempont amellett szólt, hogy ezeknek szövetkezetbe való tömörülését elősegítsem, az általános tilalom ezt nem tette lehetővé.
Ennek a nehézségnek a levezetését célozza a javaslat 6. §-ának az a rendelkezése, amely lehetővé tenné, hogy ha szövetkezet alapítására vonatkozóan általános tilalom áll is fenn, a kereskedelem- és szövetkezetügyi miniszter, az illetékes miniszterrel egyetértve, ilyen méltánylást érdemlő vagy a közérdek által alátámasztott esetekben kivételt tehessen. Hangsúlyozni kívánom azonban, hogy az ilyen kivétellel csak rendkívüli esetekben kívánok élni.
A Szt. 153. §-a azt kívánta biztosítani, hogy ipari termelőszövetkezeteket ipari munkások is alapíthassanak és annak ipari munkások is tagjai lehessenek. A szóbanlévő törvényhelyben foglalt szövegezés azonban nem szerencsés, mert minden ipari termelőszövetkezetet, így a kisipari termelőszövetkezeteket is, gyárszerű üzemeknek minősíti, holott - mint már említettem - nem kívánt mást elérni, mint azt, hogy a kisipari termelőszövetkezetek tagjai munkások is lehessenek. Ennek eddig az 1922:XII. tc. 4. §-ában foglalt az a korlátozó rendelkezés emelt gátat, hogy a szövetkezet képesítéshez kötött ipart a kézműves jellegű iparűzés szokásos keretein belül nem űzhetett. Ha tehát az 1922:XII. tc. 4. §-ának most ismertetett rendelkezéseit hatályon kívül helyezzük, elértük azt a célt, amelyet elérni kívántunk. A javaslat 7. §-ának első mondata ilyen tartalmú rendelkezést foglal magában. A továbbiakban fenntartja a javaslat természetesen azt a szabályt, hogy kisipari szövetkezet üzletvezetője csak olyan személy lehet, aki a vonatkozó jogszabályokban megállapított egyéb feltételeken felül a megkívánt szakképzettséggel is rendelkezik.
A Szt. 163. §-ának (7) bekezdése szerint a kamarai képviselőket - akikből a Kamara közgyűlése tevődik össze - az 1948. évi január hó 31. napjáig kellett volna megválasztani. A Szt. eme rendelkezésének életrehívásakor az volt a feltevés, hogy egyfelől az összes szövetkezetek ez időpontig a Szt. rendelkezéseinek megfelelően átalakulnak, másrészt az álszövetkezeteknek kiküszöbölése eddig az időpontig befejezést nyer.
Sajnos, sem az egyik, sem a másik feltevés nem vált valóra.
A mutatkozó nehézségek folytán ugyanis a földmívesszövetkezetek átalakulása még nem történt meg s még nem fejeződött be a Szt. 185. §-a alapján felállított választottbíróságok működése sem.
Ilyen helyzetben a kamarai képviselői választások lebonyolítása nem volna célszerű, mert a szövetkezetek egy széles részének átalakulása még nem történt meg, másrészt a szövetkezeti mozgalom még az álszövetkezetektől nem tisztult meg.
A javaslat 8. §-a ennek megfelelően a szövetkezeti képviselők választását és ezzel a Kamara megalakulását elhalasztja. A választás időpontját a javaslat célszerűségi okoknál fogva nem jelöli meg, hanem annak megállapítását a kormány rendeletalkotási jogkörébe utalja.
A javaslat 1. és 2. §-ában foglalt szabályok szükségképpen megváltoztatták a Szt. 174. §-ának (2) bekezdésében foglalt rendelkezéseket is, hiszen az igazgatóság a szövetkezet bejegyzésére vonatkozó iratokat most már nem a Kamarához, hanem a kereskedelem- és szövetkezetügyi miniszterhez, illetőleg központkényszer esetében közvetlenül az illetékes cégbírósághoz küldi el. Ez a változás jut kifejezésre a javaslat 9. §-ában.
A 8. §-ban foglaltak szerint a Kamara megalakulása bizonytalan időre eltolódik. Gondoskodni kell tehát arról, hogy a szövetkezetek a Kamara megalakulásáig se maradjanak érdekképviselet nélkül, illetőleg a Szt.-ben foglalt egyes igazgatási feladatokat a Kamara megalakulásáig valamely szerv ellássa. A javaslat 1. és 2. §-ában foglaltakra tekintettel az látszik helyénvalónak, ha a Kamara által ellátandó feladatokat a kereskedelem- és szövetkezetügyi miniszter látja el, az Országos Szövetkezeti Tanács pedig szövetkezeti érdekképviseleti ügyekben véleményező és javaslattevő jogkörrel ruháztatik fel. Ez az elv jut kifejezésre a javaslat 10. §-ában.
A Szt. szerint - a szövetkezetek önkormányzatának biztosítása érdekében - az állam és más közületek tagként szövetkezetben nem vehetnek részt. Ezzel általában megszűnt annak a lehetősége, hogy az állam vagy más közület érdekeltsége folytán a szövetkezet önkormányzatán keresztül beleszóljon a szövetkezet ügyeibe. Erre a Szt. jogrendszerében általában nincs is szükség, a Szt. ugyanis a szövetkezetek intézményes állami, illetőleg központi felügyeletéről és ellenőrzéséről gondoskodik. Ettől az elvi állásponttól általában nem is kívánok eltérni.
A Szt. hatálybalépése óta azonban többször felmerült olyan szövetkezet alapításának a szüksége, amely a kis gazdasági egyedek érdekét, de emellett fontos közgazdasági érdeket is szolgálna. Az ilyen szövetkezet céljainak megvalósításához rendszerint nagyobb tőkebefektetésre van szükség, amelyet az érdekelt kis gazdasági egyedek a maguk erejéből egyelőre, tehát átmenetileg biztosítani nem tudnak. Az ilyen szövetkezet anyagi megsegítése érdekében lehetővé kell tenni, hogy az állam vagy egyes közületek a szövetkezet tagjai lehessenek.
Helytelen álláspont volna az, ha az ilyen feladatoknak szövetkezeti formában való mielőbbi megoldását kizárólag elvont elméleti megfontolásokból belátható időn belül lehetetlenné tennénk és nem sietnénk a kis gazdasági egyedeknek ezekben a kérdésekben is segítségükre. Ez annál is inkább indokolt, mert egyébként ezek a gazdasági célok a legteljesebb mértékben összeegyeztethetők a szövetkezet eszmei céljával, hiszen a kis gazdasági egyedek érdekét szolgálják, másrészt ezek számára kívánják biztosítani a nagyobb szervezettségben rejlő gazdasági és társadalmi előnyöket.
Ilyen okfejtés alapján nem látom akadályát annak, hogy ilyen különleges célú szövetkezeteknél a köz érdekében - kivételesen - az állam vagy más közület a szövetkezetben tagként résztvehessen. Természetesen ilyen esetben a Szt. egyes rendelkezésétől eltérő szabályokra van szükség. Erre ad felhatalmazást a javaslat 11. §-a.
a) A Szt. végrehajtása terén szerzett gyakorlati tapasztalatok azt mutatják, hogy az álszövetkezetek alakulásának lehetőségét hatékonyan gátolná, ha a szövetkezet alapszabálya meghatározná a szövetkezet működési kerületét, tehát azt a területet, ahol a szövetkezet tagjai az állandóság szándékával tartózkodnak, illetőleg ahol a szövetkezet és tagjai közötti gazdasági és egyéb jogügyletek lebonyolódnak.
Nem tartom célszerűnek azonban ennek általános szabályként való kimondását s ezért a javaslat 12. §-a csak felhatalmazást ad a kormánynak arra, hogy az egyes szövetkezeti fajtákra az alapszabálynak ilyen tartamú rendelkezéssel való kiegészítését elrendelhesse.
Megemlítem, hogy a hitelszövetkezetekre vonatkozó 1898:XXIII. törvénycikk már tartalmaz ilyen rendelkezést. Ezt a rendelkezést a hitelszövetkezetek jogi helyzetét a Szt. szellemében rendező 12.890/1947. Korm. számú rendelet 6. §-a is átvette. Hasonló elvi síkon kívánom rendezni a tejszövetkezetek, valamint a földmívesszövetkezetek idevonatkozó jogviszonyait is.
b) A kereskedelmi törvénybe ágyazott szövetkezeti jogunk a maga liberális rendszerében semmi korlátot nem tartalmazott arra vonatkozóan, hogy egy szövetkezet keretében milyen üzletágak gyakorolhatók. A Szt. idevonatkozóan csupán két általánosságban mozgó rendelkezést tartalmaz, jelesül 6. §-a (1) bekezdésének e) pontja szerint az alapítási tervezetben meg kell határozni azokat a feltételeket, amelyek biztosítják, hogy a szövetkezetbe csak azonos gazdasági érdekű személyek léphetnek be, a 9. § pedig ismeri az ú. n. vegyestárgyú szövetkezeteket is [Szt. 9. § (2)].
Ezeknek a rendelkezéseknek egybevetése után bizonytalanság keletkezett abban a kérdésben, hogy az azonos gazdasági érdek fogalmát konkrét esetekben hogyan kell meghatározni és ehhez képest az ú. n. vegyestárgyú szövetkezetek tevékenységi köre milyen lehet. Fokozza a nehézséget az is, hogy még a legismertebb szövetkezeti fajtáknál sem alakult ki egységesen a szövetkezet tevékenységi köre, így pl. nincs szabatosan meghatározva, hogy mit kell termelő-, értékesítő-, beszerző- és elosztó-, továbbá fogyasztási szövetkezet alatt érteni; kik lehetnek ezeknek tagjai és milyen tevékenységet folytathatnak.
A kérdés tehát feltétlenül rendezésre szorul. A rendezésnél figyelembe kell venni a szövetkezetpolitika érdekeit is. Ez a szempont pedig esetleg azt hozza magával, hogy a kisebb lélekszámú helyeken az egy üzemben való gazdálkodás ésszerű előnyeit ki kell használni, viszont nagyobb helyeken, városokban, engedni kell az igényekben jelentkező szakosodásnak.
A kérdésnek rendeleti úton való szabályozására ad a kormánynak felhatalmazást a javaslat 12. §-a.
Szövetkezeti életünk fejlődése nem utolsó sorban függ attól, hogy a szövetkezeti ismereteket, de magát a szövetkezeti gondolatot is, milyen mértékben sikerül népünkkel, de különösen ifjúságunkkal elsajátíttatni. A Szt. 154. §-ában foglalt rendelkezés értelmében ezért kell a szövetkezeti ismeretek elsajátításáról mind az általános, mind az egyéb iskolák tantervében gondoskodni. A Szt.-ben foglalt eme rendelkezésnek megfelelően az elméleti szövetkezeti oktatás - a szövetkezeti ismereteknek az általános és középiskolák tantervébe való beállításával - remélhetőleg rövid időn belül a legszélesebb körben megindul.
A szövetkezeti elméleti oktatás azonban önmagában nem elég, hiszen a szövetkezés népünk nagyobb részének a sorsát közvetlenül érintő mozgalom ma már. Az ország lakosságának több mint fele szövetkezeti tag, így tehát naponkint gyakorlati szövetkezeti feladatokat kell megoldania. A szövetkezeti elméleti oktatást ezért természetszerűleg össze kell kapcsolni gyakorlati oktatással.
A gyakorlati szövetkezeti oktatás szempontjából igen jelentősnek tartom a már eddig is működő s a jövőben még inkább kiszélesíteni kívánt ifjúsági szövetkezetek munkáját.
Ezek a szövetkezetek azonban eddig nélkülözték a szükséges jogi rendezést. Erre pedig szükség van, hiszen egyrészt arról kell gondoskodni, hogy ezek az ifjúsági szövetkezetek ideálisan példázzák a valódi szövetkezetek működését, másrészt azonban tekintettel kell lenni arra, hogy ezek a szövetkezetek nem lehetnek önálló jogi személyek, mert tagjaik nem teljes jogúak, így a nevelési célnak megfelelő különleges módon kell szabályozni ezek jogképességét stb.
A kérdés részleteinek rendezését azonban - úgy érzem - gyakorlati okoknál fogva nem kívánatos törvénybe foglalni és ezért a javaslat 13. §-a csupán felhatalmazást tartalmaz a kormány részére arra vonatkozóan, hogy az ifjúság gyakorlati szövetkezeti nevelését szolgáló szövetkezetek jogviszonyait rendelettel szabályozza.
A Szt. 179. §-a azt a kötelezettséget rótta a szövetkezetekre, hogy azok nyilvántartásba vételük céljából a kereskedelem- és szövetkezetügyi miniszterhez bejelentést tegyenek. A Szt. 180. §-a úgy rendelkezik, hogy a Szt. hatálya alá tartozó minden szövetkezet az 1947. évi október hó 31. napjáig alapszabályát a Szt. rendelkezéseinek megfelelően módosítani volt köteles.
Megállapítottam, hogy a szövetkezetek jelentős száma a bejelentési, illetőleg átalakulási kötelezettségének nem tett eleget.
Az ilyen esetekre a Szt. 179. §-a, illetőleg 180. §-a előírja, hogy a cégbíróság a mulasztó szövetkezet cégét - a kereskedelem- és szövetkezetügyi miniszter megkeresésére, birságolási és felszámolási eljárás után - a cégjegyzékből hivatalból törli.
Ez a megoldás azonban a gyakorlatban nem bizonyult hatékonynak, jelesül kb. 900 szövetkezet működést egyáltalán nem fejt ki, vagyona nincsen, de az igazgatóság tagjai közül egy-kettő még feltalálható. A cégbíróság ilyen esetekben hivatalból kutatja a szövetkezet bejegyzett igazgatósági tagjainak hollétét. Ha az igazgatóság valamelyik tagját felleli, előbb bírságolással az elmulasztott jogcselekmény teljesítésére kötelezi és csak ennek eredménytelensége után következhetik a szövetkezet felszámolása.
Ez az eljárás igen hosszadalmas, bürokratikus és arra - meggyőződésem szerint - szükség egyáltalán nincs. Hiszen - mint már említettem - ezek a szövetkezetek évek óta semmiféle funkciót nem fejtenek ki, vagyonuk nincsen s így mielőbbi megszüntetésük semmiféle érdeket nem sért.
Természetesen mindaddig, amíg a szövetkezet cége a cégjegyzékből törölve nincsen, a szövetkezetet jogilag létezőnek kell tekinteni és megvan a lehetősége annak, hogy a szövetkezet cégével visszaéljenek. Szövetkezetpolitikai szempontból tehát rendkívül fontos ezeknek az üres kereteknek jogi megszüntetése.
Hasonló nehézségek mutatkoznak olyan esetekben is, amikor az álszövetkezetek feloszlatása céljából alakult választottbíróság a szövetkezet feloszlatását rendeli el. Nem egy esetben ugyanis a szövetkezetnek vagyona nincs s igazgatósága a felszámolási eljárás lefolytatása iránt nem intézkedik.
Szükség van olyan jogszabályra, amely a szövetkezeteknek mielőbbi jogi megszüntetését ilyen esetekben is lehetővé teszi.
Ezt a célt szolgálják a 14. §-ban foglalt rendelkezések.
Szövetkezeti jogunk szerint nincs akadálya annak, hogy ha a szövetkezet feloszlását határozná el, utóbb a felszámolási eljárás során működésének újra való megkezdését mondja ki. Az álszövetkezetek megszüntetésére irányuló eljárás során nem egy esetben mellőztem a választottbírói eljárás megindítását, mert a szövetkezetek bejelentették, hogy feloszlanak. Minthogy - az előadottak szerint - meg van a lehetősége a feloszlást kimondó szövetkezet működésének újból való megkezdésére, az ennek folytán elkövethető visszaélések meggátlása céljából a javaslat 15. §-a úgy rendelkezik, ha a szövetkezet feloszlását határozza el és működését újra meg akarja kezdeni, a közgyűlési határozat érvényességéhez a kereskedelem- és szövetkezetügyi miniszter jóváhagyása szükséges. Természetesen a jóváhagyás megadásánál kizárólag az a szempont jöhet figyelembe, hogy a működés folytatásának felvétele nem-e azt célozza, hogy a szövetkezet eddigi álszövetkezeti jellegét tovább is megtartsa.
A 16-17. §-okhoz
A Szt. 133. §-ának (2) bekezdése úgy rendelkezik, hogy országos jellegű szövetkezeti központok ügykörébe tartozó minden feladat kizárólag a MOSzK ügykörébe tartozik. Nem tartozik a MOSzK ügykörébe a hitelszövetkezetek központi feladatainak ellátása.
A kisipari szövetkezetek központi feladatait eddig az IOKSz látta el. Az IOKSz feladatköre kettős: ellátja egyfelől tagszövetkezeteinek az ipari termeléssel, értékesítéssel, illetőleg beszerzéssel, másfelől azok hitelellátásával kapcsolatos központi feladatokat. A Szt. 181. §-ának (2) bekezdése tehát - a Szt. 133. §-ának (2) bekezdésével összhangban - úgy rendelkezett, hogy az IOKSz megszűnik; feladatát a jövőben a MOSzK, illetőleg az OSzH látja el s vagyona is az említett két intézet között oszlik meg.
Ilyen előzmények után elkészítettem az IOKSz megszűnésére vonatkozó kormányrendelet tervezetét. A tervezet tárgyalása során felvetődött az a gondolat, hogy nem volna-e helyesebb megoldás, ha a kisipari szövetkezetek külön központot kapnának. Ez az ipari központ a szervezési, valamint az anyag- és hitelellátási kérdések megoldásán túl, gondoskodni tudna az ipari szövetkezeteknek a hároméves terv programmjába való bekapcsolásáról, továbbá arról is, hogy az ipari, illetőleg munkásszövetkezetek minőségi termelése az exportforgalom irányításánál az eddiginél nagyobb figyelemben részesüljön.
A kérdés kielemzése érdekében az érdekeltek képviselőinek bevonásával értekezletet tartottam, amelyen az érdekelt szövetkezetek megjelent vezetői úgyszólván egyhangúan a külön központ létesítése mellett foglaltak állást.
Ilyen körülmények között a Szt. 133. §-ának (2) bekezdésében, illetőleg a 181. § (2) bekezdésében foglalt rendelkezések módosítására, illetőleg hatályon kívül helyezésére van szükség. A javaslat 16. §-a az idevonatkozó rendelkezéseket tartalmazza.
A részletek tekintetében az alábbiakat kívánom előadni:
Az ipari központ neve Országos Kisipari Szövetkezet (az alábbiakban: OKISz) lenne. Az OKISz megalakulását nem lehet a Szt. rendelkezései szerint végrehajtani, hiszen itt nagyjelentőségű és az államkincstár által jelentős mértékben támogatandó központ felállításáról van szó. Ezért a MOSzK életrehívása során már alkalmazott azt a megoldást kell választani, hogy az ipari központ első alapszabályát és jogviszonyának egyéb részleteit a kormány rendelettel szabályozza; az ipari központ autonóm életének megindulásáig terjedő időre az ipari központ első igazgatóságát és felügyelőbizottságát a kormány nevezi ki. A kibocsátandó rendelet fogja szabályozni az ipari központnak a MOSzK-tal, illetőleg OSzH-tel kapcsolatos helyzetét is. Idevonatkozóan már most le kívánom szögezni, hogy a szakközpontokat szoros kapcsolatba kívánom hozni a MOSzK-tal, illetőleg az OSzH-tel, mert ez mind a két intézmény s ezen keresztül az egész szövetkezeti mozgalom érdekét szolgálja. Hiszen az értékesítés, a beszerzés és elosztás, valamint a hitelélet tekintetében a MOSzK, illetőleg az OSzH széleskörű gazdasági kapcsolatai nagy segítségére lehetnek az ipari központnak és a tervgazdálkodás szempontjai is a gazdasági csúcsszerveknek az alsóbb szervekkel való szoros együttműködését írják elő.
Az OKISz természetesen csak akkor végezheti eredményesen közérdekű munkáját, ha az ipari szövetkezetek, a kormányzat és egyéb hatóságok részéről az eddiginél lényegesen több támogatást kapnak. Biztosítani kell tehát az ipari szövetkezeteknél azokat a kedvezményeket - adó-, illeték- és egyéb kedvezményeket -, amelyeket az 1924:XVIII. törvénycikk az IOKSz és tagszövetkezetei részére megadott. Ennek a javaslatban való kimondására azonban nincs szükség, hiszen az 1947:XI. tc. 156. §-ában foglalt felhatalmazás alapján a kérdés a rendeleti jogalkotás területén megoldható. Ezen túlmenően azonban biztosítani kell azt, hogy legalább a hatóság közbejöttével, a terv- vagy kötöttgazdálkodás vagy egyéb hatósági rendelkezés folytán szétosztásra kerülő nyersanyagok, továbbá az ipari szövetkezetek működéséhez szükséges egyéb anyagok szétosztása az OKISz-en keresztül történjék, viszont minden olyan feladattal, mely a kisipari szövetkezetek munkájával vagy működésével kapcsolatos, a hatóságok és közületek az OKISz-en keresztül a kisipari szövetkezeteket bízzák meg. Az OKISz gazdaságos és eredményes működése, továbbá az ipari szövetkezetek gazdasági és másirányú felvirágoztatása csak ezen az úton képzelhető el.
Az OKISz felállításával kapcsolatban intézkedni kell az IOKSz megszűnésére vonatkozóan is. Figyelemmel az adott helyzetre és különösen az OKISz érdekeire, az a megoldás látszik célszerűnek, hogy az IOKSz megszűnésével kapcsolatos készkiadásokat a kincstár viseli és ennek fejében az IOKSz tiszta vagyona a kincstárra száll át. Ezt a megoldást pénzügyi szempontok is támogatják, jelesül ha az IOKSz-nek főként ingatlanból álló vagyona az alacsony ingatlanárak mellett ma értékesíttetnék, abból az IOKSz tehertételeit fedezni nem lehetne. Ebben az esetben a kincstár járna rosszul, hiszen az IOKSz vagyonának 98,5 százaléka a kincstáré.
Ilyen helyzetben a javaslatban foglalt megoldás látszik helyesnek. Hogy ezen keresztül a kincstár milyen terhet vállal magára, összegszerűleg pontosan megjelölni aligha lehet. Hozzávetőleges számítás szerint ez az összeg nem haladja meg a 400.000.- forintot abban az esetben sem, ha az IOKSz összes alkalmazottainak felmondanak és végjárandóságaikat kifizetik. A terv azonban az, hogy a megfelelő alkalmazottakat az OKISz az IOKSz-tól átveszi. Így ezeknek az alkalmazottaknak esetében végjárandóság fizetésére nincs szükség. Az ilyen vonatkozásban jelentkező terhekről részletes adatokat egyébként csak az OKISz megalakulása és az IOKSz alkalmazottainak átvétele után lehet szolgáltatni.
Az 1924:XVIII. törvénycikk alapján szervezett Iparosok Országos Központi Szövetkezete Elismert Vállalati Nyugdíjpénztárának fenntartását - nézetem szerint - az OKISz-nek kell vállalni. Addig az időpontig azonban, amíg az OKISz e feladatot önerejéből ellátni nem tudja, a kincstár támogatására feltétlen szükség van. A nyugdíjpénztár fenntartása, ha minden nyugdíjigénnyel rendelkező alkalmazott elbocsáttatnék, kb. havi 23.000 forint kiadást jelent.
Végül tisztelettel megemlítem, hogy a javaslat szerint a kincstárra szállt vagyon erejéig az OKISz közvetlenül vagy az OSzH-en keresztül üzletrészt jegyezne és így biztosítaná azt, hogy mindazok a dologi javak, házingatlanok, bútorzat, amelyek eddig az IOKSz céljait szolgálták, a jövőben az OKISz rendelkezésére álljanak.
