Az államnak az a joga, hogy a köznevelés egészét kezében tartsa, a gazdasági és társadalmi fejlődés szükségszerű következménye.
Hazánkban éppúgy, mint egész Európában a köznevelés évszázadokon keresztül az egyházak kezében volt, de a tizennyolcadik században már nálunk is felismerték, hogy az iskolai nevelés az állam feladata s felvilágosodásunk néhány jelentős egyéniségének, közöttük Kazinczy Ferencnek közreműködésével jelentős kísérlet történt az egyházaknak a köznevelés terén elfoglalt egyeduralmi helyzetének megingatására. A további fejlődést a francia forradalom eseményeit követő feudális reakció nálunk azonban meglassította, úgyhogy a szabadságharcunkat megelőző évtizedekben köznevelésünk intézményei ténylegesen még az egyházak irányítása mellett működtek. A polgárság forradalmi mozgalmai ekkor már mindenütt követelték az államnak azt a jogot, hogy a köznevelés kérdéseit saját szempontjai szerint rendezhesse s ott, ahol a polgári forradalom győzelmet aratott, előbb-utóbb meg is történt a köznevelés kérdéseinek az állam hatáskörébe való utalása. Ez a fejlődés szorosan összefügg a polgárság uralomrajutásával kialakult új gazdasági és társadalmi renddel. Ennek már csak hatalma megszilárdítása végett is érdeke volt, hogy minden állampolgár számára megteremtse a művelődés lehetőségeit s ezáltal biztosítsa az állampolgári jogok gyakorlását. Az új szükségleteket az egyházak nem voltak képesek kielégíteni, iskoláik jórésze egyébként is, hogy Eötvös szavaival szóljunk, „a felsőbb osztályok pártolására volt számítva” s így az egyházi iskolák hagyományos rendszere mellett ott is kialakult az állami jellegű iskolák hálózata, ahol az egyháznak és az államnak a polgári liberalizmus által követelt szétválasztása ténylegesen nem következett be.
Hazánkban a tizennyolcadik század végének koraszülött kezdeményezése után a reformkor nagy nemzedéke veti fel újra azt a gondolatot, hogy a köznevelés ügyének rendezése állami feladat. 1843-ban Kossuth Lajos erről a kérdésről így ír a Pesti Hirlapban: ... „Hitünk szerint a polgári álladalomnak azon kell lennie, hogy a köznevelésről a szerint gondoskodjék, miszerint még a legszegényebb polgárnak is módja, alkalma legyen magát némileg kiművelni; az emberben pedig az embert és polgárt annyira tisztelnie, a birtokszerzés, s élelemkereset akadályait annyira el kell hárítania, miszerint a közjólét úgy elterjedjen, hogy a közállomány fenntartásában az egész nép érdekeltnek tekintethessék”. Még határozottabban halljuk ezt a hangot a magyar tanítók 1848. július 20-án megtartott első egyetemes gyűlésének javaslatai között. Az elemi tanodákat és tanítókat illető kívánatok között többek között azt olvashatjuk, hogy „a népiskola-tanítók legyenek álladalmi hivatalnokok”, továbbá, hogy a „népiskola-tanítói hivatal különíttessék el minden egyházi alárendeltség alól is”. Hasonlókép gondolkozott az első magyar vallás- és közoktatásügyi miniszter, Eötvös József is, aki az 1848. évi népiskolai törvényjavaslatához fűződő képviselőházi beszédében kifejtette, hogy „maga is helyesnek és kívánatosnak tartaná a népiskolák teljes közösségét”, ez utóbbi kitétel mai nyelvhasználatunk szerint állami iskolát jelent.
Szabadságharcunk tragikus bukása megakadályozta köznevelésünk ügyének intézményes rendezését, mely majd csak a kiegyezés után, Eötvös második minisztersége idején kezdődhetett meg. Ekkor indult el az állami és községi iskolák hálózatának kiépítése, egyházi jellegű iskoláink azonban továbbra is megmaradtak, sőt az állam és a községek támogatásával gyarapodtak. Fennmaradásukat az egyházi birtokok érintetlensége mellett nagyban elősegítette az a politikai rendszer is, amely az egészséges gazdasági és társadalmi fejlődést megakadályozta.
Köznevelési intézményeink egészségtelen megoszlását fokozta az állam és a katolikus egyház szoros kapcsolata, amely különösen köznevelésünk rendezésének első kísérlete, a Ratio Educationis óta arra késztette a protestáns egyházakat, hogy az oktatás területén is kivívják maguknak autonómiájukat. 1935-ben a katolikus tanügyi autonómia a gyakorlatban is megszületett, ugyanakkor újabb törvényes megerősítést nyert az egyházaknak köznevelésünk terén élvezett kiváltságos helyzete, melyet maga az akkori vallás- és közoktatásügyi miniszter a következő szavakkal jellemzett: „Közismert tény, hogy az állam a történeti egyházak részére a nevelés és oktatás terén az évszázados magyar jogfejlődésnek megfelelően olyan szabadságot és támogatást biztosít, amely nemcsak Európában, hanem az egész világon szinte egyedülálló”.
Köznevelési intézményeinknek ez a több autonómiára való szétosztása a nemzeti közműveltség szempontjából lényeges tantárgyaknak, így irodalmunknak és történelmünknek az egyes hitfelekezetek sajátos szempontjai szerint való tanítását is megengedte s ezáltal lehetetlenné tette, hogy ifjúságunk egységes szellemű, közösségi nevelést kapjon, holott ekkor már mindenütt nyilvánvaló volt, hogy ez utóbbit elsősorban a jó iskola képes kialakítani. A kép teljességéhez az is hozzátartozik, hogy az iskolák fenntartásával járó kiadások már a kiegyezés óta részben a tanulók szüleinek, részben a községek lakosságának, részben magának az államháztartásnak terheit emelték, mert a népoktatás ingyenességének bevezetése óta az egyes egyházak a főhatóságuk alatt működő iskolák terheinek viselését jelentős mértékben a közületekre hárították át, mégpedig anélkül, hogy népiskoláik korszerű kiépítésére és fejlesztésére különös gondot fordítottak volna. Eléggé ismeretes, hogy érdeklődésük középpontjában a felszabadulást megelőző idők gondolkozásának megfelelően a középiskolai oktatás állott.
Az ország felszabadulásával gazdasági és társadalmi életünk új úton indult fejlődésnek. Megváltozott anyagi helyzetükben az egyházak még annyira sem tudtak eleget tenni iskolafenntartói jogukkal járó kötelezettségeiknek, mint a felszabadulás előtt, így az iskolák fenntartásával járó anyagi terhek viselése szinte teljes egészében a közületekre hárult, ugyanakkor továbbra is megmaradtak az egyházaknak az önálló iskolafenntartókat megillető jogai, így - hogy csak a legfontosabbakat említsük - autonóm tanügyigazgatásuk és a tankönyvek kiadásának joga, tehát olyan jogok, amelyek értelmét már a felszabadulás előtt is vitatni lehetett. Az egyház és állam viszonyának rendezetlensége, továbbá az egyházi iskolák jórészének a multból magával hozott, gazdasági és társadalmi életünk átalakulásának menetét távolról sem követő nevelési eszményei, köznevelésünk szétziláltságát napjainkra oly nagy mértékűre fokozták, hogy az minden józan szemlélő előtt közműveltségünk további egészséges fejlődésének súlyos akadályozójának tűnik fel.
Iskolaügyünk egészségtelen megoszlását egyébként világosan a közismert statisztikai adatok mutatják.
Köznevelésünk szétziláltsága elsősorban a felszabadulás óta új útra tért művelődéspolitikánk legjelentősebb intézményének, az általános iskolának megvalósítását akadályozza. Az általános iskola célja, mint jól ismeretes, az, hogy a tanulót egységes, alapvető, nemzeti műveltséghez juttassa, minden irányú továbbnevelésre és önnevelésre képessé tegye és közösségi életünk tudatos és erkölcsös tagjává nevelje. E feladat megnyugtató elvégzése nem lehet közömbös a magyar népi demokrácia számára, hiszen a népi demokráciák lakosai nem az államhatalomnak alárendelt „alattvalók”, hanem az állam teljesjogú tagjai, akiknek részt kell venniök az állami élet számos jelentős gazdasági és politikai megnyilvánulásában. A megfelelő műveltség megszerzéséhez ezen felül az állam lakosainak demokráciánk lényegéből fakadó joguk van, az államnak tehát nemcsak érdeke, kötelessége is, hogy minden lakosának módot adjon képességeinek és hajlamainak megfelelő műveltség elnyerésére. Ez a műveltség azonban az egyén számára csak akkor lehet igazán értékes, ha lehetővé teszi a közösség életébe való zavartalan beilleszkedést és a közösség céljainak vállalását. Más szóval ez azt jelenti, hogy a gazdasági és társadalmi életünk tervszerű megszervezésével fellépő új célok nevelési rendszerünkre egyre több olyan feladatot hárítanak, amelyek csak egységes terv és irányítás mellett oldhatók meg. A tapasztalat máris azt mutatja, hogy e feladatok megoldásának a nevelésügyünkben eddig érdekelt önkormányzatok (egyházak, községek, társulatok stb.) nem felelnek meg, nem csak azért, mert a szükséges anyagi lehetőségeket képtelenek biztosítani, hanem azért is, mert a korszerű nevelésügy gazdasági és világnézeti vonatkozásai nem választhatók el az állami élet hasonló megnyilvánulásaitól, illetve egy ilyen elválasztási kísérlet a nevelésügyet légüres térbe sodorná és anyagi fenntartását is veszélyeztetné.
Az elmondottak különösen az általános iskola esetében szembetűnőek. Ismeretes, hogy kiépítése eddig leküzdhetetlen akadályokba ütközött, elsősorban az 1-2-3 tanerős, úgynevezett törpeiskolák miatt, amelyeket az egyes egyházak nem hajlandók iskolahálózatunk ésszerű rendezése érdekében az államnak átengedni, s mivel a különböző egyházakhoz tartozó törpeiskolák együttműködése sem lehetséges, merevségükkel megakadályozzák, hogy a korszerű nevelés követelményeinek már régóta ellentmondó törpeiskolák helyett, népünk az általános iskola színvonalának megfelelő neveléshez jusson. Az elhanyagolt törpeiskolák mellett, mint a másik szélsőség, az egyházak gimnáziumaihoz kapcsolt általános iskolák a felvételeknél nem egyszer tudatos társadalmi szelekciót alkalmaznak, nyiltan vagy burkoltan magas díjakat szednek s ezáltal a tanköteles koron belüli ingyenes oktatás elvét is megtagadva, továbbra is ápolják az osztályiskola gondolatát. Különösen sajnálatos, hogy igen sok egyházi iskola nevelési eszményei ellentétben állanak az általános iskola demokratikus célkitűzéseivel, amit napnál világosabban mutat az a körülmény, hogy amikor az állam új nevelésünknek megfelelő, színvonalas, olcsó áron hozzáférhető, s azóta osztatlan sikert aratott tankönyveket készíttetett, azokat az egyházi iskolákba nem vezették be, hanem tankönyvek nélkül, vagy a legjobb esetben az állami tankönyvekkel sem árban, sem színvonalban versenyezni nem tudó és tartalmukkal a közműveltség szétziláltságát megerősítő tankönyvekből tanítottak. Egyébként pusztán az a körülmény, hogy az elmult tanévben többszázezer iskolaköteles gyermek tankönyv nélkül maradt, figyelmeztet arra, hogy az iskolai tankönyvellátás kielégítő biztosítására az egyes egyházi autonómiák sem a szükséges anyagi eszközökkel, sem pedig megfelelő szervezettel nem rendelkeznek.
Köznevelésünk szétziláltsága, ha lehet, még nagyobb mértékű a közép- és középfokú iskolák esetében. Az egyházak által fenntartott ilyen iskolák osztályjellege napjainkban a maradi gondolkozású szülőknek az állami iskolákkal szemben érzett bizalmatlansága folytán még erősebb, mint a multban volt. Hasonló a helyzet a kisdedóvodák és a tanulóotthonok esetében, amelyeknek feladatköre egyébként sem választható el nevelésügyünk egészétől.
A felsőfokú oktatásban az egyházak a jogakadémiákkal, egy polgári iskolai tanárképző főiskolával és hittudományi főiskolával voltak érdekelve. A jogakadémiák jelentőségüket vesztett, idejüket múlt intézménye kérdésének észszerű rendezését eddig kizárólag különállásuk akadályozta; a polgári iskolai tanárképző főiskola pedig az általános iskola bevezetésével feleslegessé vált. A nevelőképzésnek immár elkezdődött átszervezése egyébként megfelelő módon szintén csak az egységes irányítás biztosítása mellett történhet meg. A hittudományi főiskolák és az egyéb egyházi célokat szolgáló tanintézetek esetében a kormány az eddigi helyzetet kívánja fenntartani. A községek, társulatok és magánosok által fenntartott iskolák esetében az állam főfelügyeleti joga eddig is közvetlen érvényesült, s az ilyen iskolák nevelési elvei általában megegyeztek az állami iskolák nevelési elveivel. Földbirtokaik felosztása óta azonban városaink és községeink iskoláikat csak a legnagyobb nehézségek mellett tudják fenntartani és alig gondolhatnak korszerű fejlesztésükre; az egyéb jellegű iskolákhoz képest elenyésző számú társulati és magániskolák államosítása pedig köznevelésünk egysége és észszerű megszervezése végett szükséges.
Az elmondottak megfontolása után népünk jobb művelődése érdekében felelősségem tudatában nyujtom be a nem állami iskolák fenntartásának az állam által való átvétele, az azokkal összefüggő vagyontárgyak állami tulajdonbavétele és személyzetének állami szolgálatba való átvétele tárgyában készített törvényjavaslatomat.
Hangsúlyoznom kell, hogy ez a törvényjavaslat semmiben sem érinti a hit- és erkölcstan kötelező oktatásának iskoláinkban jelenleg érvényben lévő rendjét, hanem kizárólag köznevelésünk egységének megteremtésére irányul. Ennek a közművelődésünk jövője szempontjából elengedhetetlen egységnek megvalósítására jelen körülmények között csak az állam képes. Csak ez rendelkezik olyan megfelelő eszközökkel, amelyek népünk gyermekeit embertársaik szeretetére, szomszédaink megbecsülésére, a munka megismerésére nevelik. Kossuth szavai ma, szabadságharcunk százéves évfordulóján is világosan kijelölik feladatunkat: „... Életkérdés hazánkra nézve a közoktatásügyi reform azért, mert a modern európai társadalom történelmi progresszusában, melynek logikai fejleménye a históriában lépésről-lépésre bámulatos egymásutánban észlelhető, a demokrácia kora elkövetkezett. Nemzetek már csak egy erőteljes demokrácia által ígérhetnek maguknak jövendőt”.
A törvényjavaslat 1. §-a az általános indokolásban kifejtett okokból gondoskodik arról, hogy a jelen törvény hatálybalépésekor fennálló összes nem állami kisdedóvodák, iskolák és a velük összefüggő tanulóotthonok, kivéve a kizárólag egyházi célokat szolgáló tanintézeteket, állami kezelésbe kerüljenek. Ez az általános szabály azonban nem akarja elzárni annak lehetőségét, hogy bizonyos esetekben a törvény rendelkezése alól kivételt ne tegyenek. Ilyen kivételezésre a vallás- és közoktatásügyi miniszter, illetőleg az illetékes miniszter a vallás- és közoktatásügyi miniszterrel egyetértve tehet a kormánynak előterjesztést.
A törvényjavaslat 2. §-a gondoskodik arról, hogy a nem állami tanítók és tanárok a törvény rendelkezése folytán sérelmet ne szenvedjenek. Rendelkezik tehát a nem állami tanárok, tanítók és óvónők állami alkalmazottá való átminősítéséről és arról, hogy az átminősített alkalmazott minden tekintetben az állami alkalmazottakkal essék egy tekintet alá. Gondoskodik a törvény továbbá azoknak az iskolai és óvodai alkalmazottaknak átvételéről is, akik más minőségben állandó jellegű alkalmazásban voltak. Ezekre vonatkozólag a tanárokra, tanítókra és óvónőkre érvényes szabályokat kell megfelelő változtatással alkalmazni. A törvény módot kíván nyujtani ezenfelül a nem állandó jellegű alkalmazottak átvételére is.
A törvényjavaslat 3. §-a okszerűen következik abból a tényből, hogy a szóbanlevő iskolák, kisdedóvodák és a velük összefüggő tanulóotthonok fenntartását az állam veszi át. A nem állami iskola, kisdedóvoda fenntartása állami tulajdonba vétel nélkül indokolatlan terhet róna az államra és veszélyeztetné azokat az érdekeket, amelyekre tekintettel az állami kezelésbe vételt meg kellett valósítani. Itt is lehetőséget nyujt azonban a törvény arra, hogy kivételt lehessen tenni. Ilyen kivételt általánosságban a kormány a vallás- és közoktatásügyi miniszter előterjesztésére tehet. A kivétel engedélyezésére vonatkozó előterjesztést azért volt célszerű egy miniszter kezébe helyezni, mert ha ugyanabban az épületben több miniszter főfelügyelete alatt álló iskola vagy kisdedóvoda működik, fennforogna az a veszély, hogy több miniszter egymással ellentétes határozatokat hoz.
Nemcsak a községi, hanem a vallásfelekezeti iskoláknál, kisdedóvodáknál is az iskolafenntartás terheit nagyrészben a város, a község, esetleg valamely vállalat viselte. Az állami költségvetés súlyos terhelését jelentené és az iskolák, kisdedóvodák dologi ellátásának színvonalát veszélyeztetné, ha ezt a támogatást máról-holnapra teljesen megszüntetnék. A kormány kap tehát felhatalmazást egyrészt arra, hogy a jelenleg is viselt és nem állami iskolákkal, kisdedóvodákkal kapcsolatos terhek további hordozása tekintetében intézkedjék, illetőleg, hogy az állami iskolák, kisdedóvodák dologi terheinek viselésére egységes szabályokat állapítson meg. A jelenlegi helyzet ugyanis az, hogy az állami általános és népiskolák, valamint a kisdedóvodák dologi terheit igen jelentős mértékben a városok, továbbá a nagy- és kisközségek viselik. Ezeknek a terheknek, vagy legalább azok jelentős részének további viselése nemcsak az állami költségvetés szempontjából indokolt, hanem azért is, mert a városok, a nagy- és kisközségek a dologi fenntartást saját eszközeikkel és a helyi viszonyok ismeretében olcsóbban és kielégítőbben tudják biztosítani, mint az állam. (4. §)
A törvényjavaslat 5. §-a arra is lehetőséget kíván biztosítani, hogy a törvény hatálybalépése után is létesülhessen nem az állam által fenntartott iskola, kisdedóvoda, ehhez azonban a kormány előzetes engedélye szükséges.
A törvényjavaslat 6. §-a hatálybaléptető rendelkezést tartalmaz és a törvény végrehajtását az illetékes miniszterekre bízza. Mivel azonban a nem állami iskolák vagy kisdedóvodák egy részében ugyanabban az épületben más és más miniszter főhatósága alá tartozó iskolák is működnek és a nem állami iskolafenntartók nagyrésze többfajta iskolát tart fenn, az intézkedések egységes szellemét kívánja biztosítani a vallás- és közoktatásügyi miniszternek közreműködése a más miniszter alá tartozó iskolákra vonatkozó rendelkezések kiadásában.
