A vállalati formák jogi szabályozásának fejlődése meggyőzően igazolja a jogszociológia ama tételének helyességét, hogy minden gazdálkodás, a gazdálkodás minden módja megköveteli, sőt kikényszeríti a magának megfelelő jogi szabályozást. Ha végigtekintünk a hatályos jogrendszerekben szabályozott vállalati formák különféle típusain, mindegyik mögött a gazdálkodás valamelyik módját fedezhetjük fel. A közkereseti társaság, a társas vállalkozás jogi szervezetének legegyszerűbb formája, olyan gazdálkodást tételez fel, amely még nem lépte túl a legszűkebb családi és baráti körre terjedő mértéket. Az ebben a körben uralkodó teljes és feltétlen bizalom, a kölcsönös támogatásnak és az egymásért való feltétlen helytállásnak a készsége magyarázza azt, hogy a közkereseti társaság minden tagja teljes jogkörrel rendelkezik a vállalat ügyeiben s viszont korlátlanul felelős a vállalat minden tartozásáért. A betéti társaság és ennek rokona a csendes társaság már olyan gazdálkodásra épül, amelyben elhelyezkedésre, befektetésre váró tőke létezik.
E tőke tulajdonosa már nem kíván személyesen résztvenni a vállalat ügyeinek vitelében, hanem olyan társakat keres, akik a személyes közreműködésre hajlandók, saját tőkével azonban nem rendelkeznek. Ez utóbbiak fognak rendelkezni a vállalat ügyvitelében, a tőkéstárs pedig csupán tőkéjét bocsátja rendelkezésre s csak a rendelkezésre bocsátott tőke erejéig felelős a vállalat tartozásaiért. A betéti társaság mögött álló gazdálkodásnak ez a szerkezete magyarázza a társaság bel- és kültagjainak eltérő jogállását s különösen a kültag korlátolt felelősségét. A csendes társaság esetében a tőkéstárs még egy lépéssel hátrább vonul a vállalat ügyeitől. Míg a betéti társaság esetében a kültag személye még kifelé, a kívülállók számára is ismeretes, addig a csendes társ kifelé már egyáltalában nem jelentkezik, személye is rejtve marad. A jogi szabályozásban ehhez képest a korlátolt felelősség mellett megjelenik a névtelenség, az anonimitás gondolata. A korlátolt felelősség és az anonimitás az a két pillér, amelyre a kapitalizmus legdiadalmasabb vállalati formájának, a részvénytársaságnak jogi szabályozása épül. A részvénytársaság esetében elvileg már egyáltalában nincs olyan társasági tag, aki a vállalat ügyeiben személyes közreműködésre lenne köteles. A rendszerint bemutatóra szóló, tökéletesen forgalomképes részvény biztosítja a részvényes számára a kockázat lehető legkisebb mértékre szorítása céljából a teljes névtelenséget, a nagyfokú mozgékonyságot és a korlátolt felelősséget.
A részvénytársaság e tulajdonságainál fogva lett a teljesen kifejlett kapitalizmus nagy magánvállalkozásainak legmegfelelőbb szervezeti formája. A nagyvállalatok árnyékában meghúzódó kis- és középvállalkozás számára kifejlődött ezenfelül a korlátolt felelősségű társaság jogi formája, amely a névtelenség elvének feladásával, a vagyonbetét forgalomképességének lényegesen kisebb mértékével, viszont a korlátolt felelősség elvének fenntartásával jól alkalmazkodott a kis- és középvállalkozás igényeihez.
A gazdálkodás módjának és a vállalati formák jogi szabályozásának a fentiekben vázolt szoros összefüggése folytán érthető, hogy az állami vállalat szervezetének problémája egyidős az állami gazdálkodás kifejlődésével. Az állami gazdálkodás igényei alapvetően különböznek a magángazdálkodás igényeitől. Amíg a magángazdálkodásban a haszonszerzés célja a szükségletkielégítés által megkövetelt mértéken túlmenőleg is érvényesül, addig az állami gazdálkodást a haszonszerzés célja csupán a szükségletkielégítés mértékéig vezeti, e mérték meghatározásában pedig nem egyes emberek, hanem az államban együttélő nép érdekei az irányadók. A gazdálkodás céljának és igényeinek ez a különbözősége világossá teszi, hogy az állami vállalat szervezetében a magánvállalkozásétól eltérő elveknek kell érvényesülniök. Ez a követelmény a jogi szabályozásban is megnyilvánult már akkor, amikor nagyobb mértékű állami gazdálkodásról még nem volt szó. Már akkor nyilvánvaló volt, hogy a magánvállalkozás szervezeti formái nem alkalmazhatók minden módosítás nélkül az állami gazdálkodásra. Ebben az időszakban azonban a jogfejlődés megállt néhány, az állami vállalkozásra vonatkozó különös szabálynál, s nem hozott létre az állami vállalat számára átfogó, a magánvállalkozás formáitól eltérő, önálló szervezeti szabályozást. A helyzet gyökeresen megváltozott akkor, amikor az állami gazdálkodás egyre szélesebb területeken váltotta fel a magángazdálkodást s amikor a nemzetgazdaság nagyobb része az állam közvetlen irányítása alá került. A nemzetgazdaság szerkezetének ez a megváltozása nyilvánvalóvá tette, hogy már nem lehet megállni a szórványos, egyes vonatkozásokra kiterjedő szabályozásnál, hanem az állami vállalat számára természetének s az állami gazdálkodás igényeinek megfelelő, önálló szervezeti formát kell teremteni.
Az állami gazdálkodásnak és a jogfejlődésnek most vázolt összefüggéseit, amelyek más országok jogában is felfedezhetők, világosan mutatja az állami vállalat szervezetének magyar fejlődése is. Hazánkban az állami vállalat jogi szervezetének első szabályozását a 26.922/1875. számú földmívelés-, ipar- és kereskedelemügyi és igazságügyminiszteri rendelet tartalmazza. Ennek a rendkívül hiányos és teljesen elavult szabályozásnak az a lényege, hogy az állam kereskedelmi vállalatai egyéni cégekként alakulnak, cégtulajdonosuk a magyar állam. Ezen az elvi állásponton túlmenőleg a rendelet az állami vállalat szervezetére nézve csupán azt a rendelkezést tartalmazza, hogy cégvezető kirendelésének nincs helye s a cégjegyzés állami tisztviselők, mint kereskedelmi meghatalmazottak útján történik, akiknek képviseleti jogkörét hivatali hatáskörük szerint kell megítélni. A legrégibb állami vállalatok jogi helyzete ennek a szabályozásnak a képét mutatja.
A MÁV, a posta, a MÁVAG valamennyien egyéni cégek, szervezetük teljesen hivatalszerű, lényegében nem különbözik a közigazgatási szervezeti egységek felépítésétől. A második világháború befejezését megelőző időben az állami vállalatnak még egy típusa alakult ki: a részvénytársaság alakjában működő állami vállalaté. Keletkezése rendszerint úgy ment végbe, hogy az állam magánjogi ügylettel megszerezte valamely már működő részvénytársaság részvényeinek egészét, miáltal a vállalat úgynevezett egyszemélyes részvénytársasággá alakult át. Később az is előfordult, hogy az állam maga alapított részvénytársaságot s ebben az esetben az alapításnál, valamint mindkét esetben a közgyűlésen maga helyett szalmaembereket, rendszerint állami tisztviselőket szerepeltetett, akik az állam akarata szerint jártak el. Nyilvánvaló, hogy az állami vállalat jogi szervezetének ez a második megoldása is helytelen. Helytelen mindenekelőtt azért, mert ezen az úton az állam maga játssza ki azt a törvényt, amelyet maga alkotott.
Helytelen továbbá, mert a részvénytársaságnak az a szervezete, amelyet Kereskedelmi
Törvényünk és a hasonló multszázadi jogalkotások alakítottak ki, maga is elavult és nem felel meg a korszerű gazdálkodás igényeinek. Helytelen azért is, mert az a tény, hogy az összes részvényeknek az állam a tulajdonosa, s ennek következtében az igazgatóságban, a felügyelőbizottságban és a közgyűlésen lényegében ugyanazok az állami tisztviselők igazgatnak, felügyelnek és határoznak, még a Kereskedelmi Törvény egyébként is elavult rendszerét is értelmetlenné teszi. De helytelen végül azért is, mert a részvénytársaság alakjában működő állami vállalatot minden miniszteri felügyeleti jog mellett sem lehet oly szervesen beleépíteni az államélet egészébe s különösen ellenőrzési gépezetébe, amint az kívánatos volna. A második világháborút követő időben az állami vállalat jogi szervezetének kérdésében semmi lényeges újítás nem történt. Létesültek állami vállalatok egyéni cég alakjában (MÁLLERD, NIK stb.) s ismét keletkeztek egyszemélyes részvénytársaságok részben a régi burkolt módon, részben több nyiltsággal úgy, hogy az egyszemélyes részvénytársaságot egyes állami vállalatok (például a MÁSZ) tekintetében külön jogszabály szervezte meg. Mindezek elegendő okot adtak arra, hogy a kormányzat elérkezettnek lássa az időt az állami vállalat szervezetének átfogó szabályozására.
Ezt a célt szolgálja a nemzeti vállalatokról szóló törvényjavaslat.
A javaslat az állami vállalkozás új szervezeti formáját nemzeti vállalatnak nevezi. Ez az elnevezés, amely eddig a csehszlovák jogban volt ismeretes, jól kifejezi az állami vállalkozásnak az egész nemzet érdekeire tekintő célját.
Az 1. § határozza meg azoknak a vállalatoknak a körét, amelyeket nemzeti vállalatokká lehet átalakítani, illetőleg, amelyeket a jövőben nemzeti vállalatokként lehet megszervezni. A § rendelkezései szorosan símulnak a magyar nemzetgazdaság szerkezetének igényeihez. Az ipar nagyobb részének államosítása után az állami gazdálkodás szűkebb körében a vállalatoknak kétféle típusa alakult ki. Az egyik típusban az állam tulajdoni érdekeltsége teljes és kizárólagos, a másikban nem teljes ugyan, de az 50%-ot eléri vagy meghaladja. A nemzetközi egyezmények tiszteletbentartása indokolja a § (3) bekezdésének azt a rendelkezését, hogy a békeszerződés 28. Cikke alá tartozó, tehát az ú. n. potsdami Háromhatalmi Megállapodáson alapuló, valamint az egyéb jogszabályon vagy államközi egyezményen alapuló 50%-os nem állami érdekeltség esetét a szabályozás alól kivonja.
A 2. § az állami vállalatoknak nemzetgazdaságunkban kialakult kétféle típusához igazodva a nemzeti vállalatoknak is kétféle típusát teremti meg. Az az állami vállalat, amelyben az állam tulajdoni érdekeltsége teljes és kizárólagos, teljesen beletartozik az állam vagyonába, a vállalatban kizárólag állami érdekek érvényesülnek, nincs tehát célja annak, hogy az államnak a vállalati tartozásokért való felelőssége a magángazdálkodásban szokásos módon valamely összegre, pl. a vállalat saját vagyonának értékére korlátoztassék. A korlátlan felelősségből eredő esetleges veszélyeket a javaslat a jogfejlődésben jól ismert ú. n. „ultra vires” elv bizonyos mértékű alkalmazásához juttatásával küszöböli ki. Ez abban áll, hogy a vállalat bizonyos, az alapítólevélben (9. §) meghatározott jogcselekményeinek érvényességéhez az illetékes miniszter hozzájárulására lesz szükség. Az állami vállalatok második típusában a korlátlan felelősségnek most említett indoka nem áll fenn. Ebben a vállalatban az állami érdek mellett nem állami érdek is érvényesül, ami természetessé teszi az állam felelősségének ebben az esetben való korlátozását. A korlátozás abban áll, hogy az állam csupán a vállalati tőke megfelelő részét köteles szolgáltatni s ha ezt megtette, a továbbiakban a vállalat kötelezettségeiért nem felel.
A 3. § kimondja, hogy minden nemzeti vállalat önálló jogalany, jogi személy, amely cége alatt jogokat szerezhet, kötelezettségeket vállalhat és perben állhat. Ezt az állami vállalatok jogi különállásának célja indokolja.
A 4. § a nemzeti vállalat cégét kétféle irányban szabályozza. Egyrészt - a cégvalódiság elvének megfelelően - kapcsolatot létesít a cégszöveg és a vállalat tárgya között, másrészt, kötelezővé teszi a cégszövegben a nemzeti vállalatra, mint szervezeti formára utaló toldat felvételét. Ez a toldat természetesen különbözik aszerint, amint a nemzeti vállalat az adott esetben korlátlan vagy korlátolt felelősséggel alakul. Ha már létező vállalat alakul át nemzeti vállalattá, az eddigi cégszöveghez fűződő üzleti hírnév megtartásának érdeke az eddigi cégszöveg megtartását teszi indokolttá.
Az 5. § rendelkezése kiterjeszti a nemzeti vállalatokra a kereskedőkre vonatkozó általános szabályokat. Ez a rendelkezés kétféle szempontból jelentős. Egyfelől utal arra, hogy a nemzeti vállalat is kereskedő, tehát működésében a gazdaságosság elvének kell érvényesülnie, másfelől bevonja a nemzeti vállalatot a Kereskedelmi Törvény szabálykörébe.
A 6. § rendelkezéséhez képest a 7-32. §-ok a nemzeti vállalat mindkét típusának közös szabályozását adják.
A 7. § a Kereskedelmi Törvény 149. §-ához hasonlóan szabályozza a nemzeti vállalat megalakulásának törvényes feltételeit. Az egyik feltétel a nemzeti vállalat működési szabályzatát tartalmazó alapítólevél kibocsátása, a másik a bejegyzés a nemzeti vállalatok cégjegyzékébe.
A 8. § a nemzeti vállalat alapítását elrendelő határozat meghozatalát a kormány hatáskörébe utalja. Ez a határozat szabja meg a vállalat cégét, székhelyét, tárgyát és tartamát s jelöli ki azt a minisztert, aki a továbbiakban a vállalat tekintetében az illetékes miniszter jogait fogja gyakorolni.
A 9. § határozza meg a nemzeti vállalat működési szabályzatát tartalmazó alapítólevél törvényes kellékeit. E kellékek közül kettőt kell különösen kiemelni. Az egyik az ügyvezetőségre vonatkozó rendelkezés. Az alapítólevél határozza meg, hogy a nemzeti vállalatnál kell-e ügyvezetőséget létesíteni, továbbá, hogy ez az ügyvezetőség milyen létszámmal és összetétellel alakuljon meg. Az alapítólevél sorolja fel továbbá azokat az ügyleteket, amelyeknek érvényességéhez az illetékes miniszter vagy más szerv hozzájárulására van szükség. Ez a rendelkezés szolgál arra, hogy az állam korlátlan felelősségéből eredő veszélyeket kiküszöbölje.
A 10. § szabályozza azt az eljárást, amelynek eredményekép a nemzeti vállalat alapítását a cégjegyzékbe bevezetik. Az illetékes miniszter az alapítólevelet megküldi a cégbíróságnak s mellékeli a vezérigazgató kinevezését, valamint az esetleges ügyvezetőség tagjainak kijelölését igazoló okiratokat.
A 11. § értelmében a bejegyzés alkalmával minden lényeges adatot bejegyeznek a cégjegyzékbe. Ezek közül különösen azoknak az ügyleteknek a megjelölése fontos, amelyek csupán az illetékes miniszter vagy más szerv hozzájárulásával érvényesek. A bejegyzés és a közzététel ugyanis azt eredményezi, hogy nem lehet jóhiszeműen hivatkozni arra, hogy a kérdéses ügylet érvényességének ezt a feltételét harmadik személy nem ismerte.
A 13. § a nemzeti vállalat alapítására vonatkozó első bejegyzés konstitutív hatályát állapítja meg. Ebből folyik, hogy a bejegyzés előtt a nemzeti vállalat nevében érvényes jogcselekményt nem lehet végezni. A bejegyzés ezenkívül, ú. n. orvosló hatállyal is jár, ehhez képest a bejegyzés után a megalakulás alaki hibáira többé hivatkozni nem lehet.
A 14. § a kormányhatározattal kijelölt illetékes miniszter főfelügyeleti jogának tartalmát szabja meg. A főfelügyeleti jog feljogosítja a minisztert mindazokra az intézkedésekre, amelyek a nemzeti vállalat eredményes működésének biztosításához szükségesek. E széles jogkört az indokolja, hogy a nemzeti vállalat eredményes működéséért végső fokon az illetékes miniszter felelős.
A 15. § a megelőző §-ban foglalt elvi meghatározást némileg tüzetesbíti akként, hogy bizonyos kimerítően felsorolt ügyeket az illetékes miniszter hatáskörébe utal. Ezek közül az ügyek közül egyesek (a 2., 4. és 5. pontban felsoroltak) olyanok, amelyekben az illetékes miniszternek a kormány döntését kell kérnie s e döntésnek megfelelően kell eljárnia.
A 16. § értelmében a nemzeti vállalat üzem-(üzlet-)vitelét a vezérigazgató irányítja. Ezzel a rendelkezéssel a javaslat letért a kollégiális vállalatvezetésnek arról a rendszeréről, amelyet a részvénytársaságnak a hatályos jogrendszerekben szabályozott formája követ s helyébe az egyéni vezetés rendszerét állítja. A vállalatvezetés rendszerében beálló ez a változás elvi szempontból nagyjelentőségű, a gyakorlatban azonban a már kialakult tényleges helyzetet tükrözi. A vállalati formák fejlődésének elméleti kutatói már hosszabb ideje tanulmányozzák a részvénytársaság belső fejlődésében végbement azt a változást, amely a vezérigazgató jelentőségének egyre fokozódó hangsúlyozásában állt. A vezérigazgató jogkörét és feladatait a hatályos jogrendszerek általában nem szabályozzák, a gyakorlatban azonban éppen a vezérigazgató lett a vállalat közvetlen irányítója. Ezt a gyakorlati fejlődést viszi tovább a javaslat akkor, amikor a nemzeti vállalat vezetésével járó jogkört a vezérigazgatóra ruházza. E jogkör természetessé teszi a vezérigazgató rendelkezési jogát a vállalat alkalmazottaival s indokolja azt is, hogy a vezérigazgató személyének kiválasztása a kormány hatáskörébe tartozik.
A 17. § a vezérigazgató széles jogkörének természetes ellentételekép a nemzeti vállalat üzlet-(üzem-)viteléért való felelősséget a vezérigazgatóra hárítja. A § (2) bekezdése e felelősség körében kötelességévé teszi a vezérigazgatónak azt, hogy a vállalat válságos helyzetéről az illetékes miniszternek, valamint a vállalat ellenőrzésére hivatott szervnek jelentést tegyen s a szükséges intézkedésre vonatkozóan javaslatot terjesszen elő.
A 18. § ismét a gyakorlati tapasztalatokat értékesíti akkor, midőn lehetővé teszi, hogy egyes, főkép a nagyobb, nemzeti vállalatoknál a vezérigazgató mellett tanácsadó testületként ügyvezetőség létesüljön. A korszerű nagy vállalatok belső szervezetében nemcsak az a változás ment végbe, hogy a vállalatvezetés tennivalói a vezérigazgató kezébe összpontosultak, hanem az is, hogy a vezérigazgató mellett a vállalat vezető tisztviselőiből tanácskozó testület, ügyvezetőség alakult ki. Ebben a testületben beszélték meg a vállalat fontosabb ügyeit s itt volt módjában tájékozódni a vezérigazgatónak a vállalat vezető tisztviselőinek állásfoglalásáról. A gyakorlati fejlődésnek ezeket a tapasztalatait értékesíti a javaslat a nemzeti vállalat szervezetében. Az ügyvezetőség, mint tanácsadó testület, nem adhat utasítást a vezérigazgatónak, bármely tag kívánságára azonban a vitás ügyet az illetékes miniszter elé kell terjeszteni.
A 19. § a vezérigazgató és az ügyvezetőség jogkörének megfelelően állapítja meg a nemzeti vállalat cégének jegyzésére vonatkozó szabályokat. A vezérigazgató az egyéni vezetés elvének folyamányakép önállóan is jogosult a céget jegyezni. Az ügyvezetőség valamennyi tagja, valamint a cégjegyzési joggal felruházott alkalmazottak ugyancsak jogosultak a cég jegyzésére, ezek azonban a céget az általános kereskedelmi gyakorlatnak megfelelően ketten együttesen jegyzik.
A 20. § a nemzeti vállalat vezetésére hivatott szervek felelősségének mértékét állapítja meg. Ez a mérték azt a fokozott gondosságot emeli ki, amely a közvagyon kezelésében minden demokratikus meggyőződésű embert terhel. E gondosság közelebbi meghatározására a dolog természeténél fogva nincs mód, a gyakorlati alkalmazás a demokratikusan gondolkozó bíróságok feladata. A § (2) bekezdése lehetőséget nyujt az ügyvezetőség tagja részére a felelősség alól való szabadulásra, ha a határozat vagy intézkedés ellen tiltakozik s az ügynek az illetékes miniszter elé terjesztését kívánja. Végül a (3) bekezdés a felelősség alapján indított kártérítési perben előálló összeférhetetlenséget küszöböli ki.
A 21. § az állami gazdálkodás ellenőrzésére hivatott szervek kiépítését és működésük részletes szabályozását a kormány kötelességévé teszi. Ezek a szervek részben már kialakultak, részben kialakulóban vannak. Szervezetük és működésük a gyakorlat kívánalmainak megfelelően még gyakran mehet át változáson, ezért indokoltnak látszott e kérdések szabályozását kormányrendeletre bízni.
A 22. § lehetővé teszi nemzeti vállalatnak más nemzeti vállalattal való egyesülését. Az egyesülés folytán lényegében új nemzeti vállalat keletkezik, ezért az egyesülés esetében ugyanazokat az intézkedéseket kell megtenni, amelyek a nemzeti vállalat alapítása esetében szükségesek.
A 23. § az egyesülés folytán keletkező új nemzeti vállalatot az egyesülő vállalatok jogutódjává teszi. A korlátlan felelősség elvénél fogva az egyesülés a nemzeti vállalatok hitelezői számára hátrányt nem jelent, ezért a hitelezők védelméről ezen túlmenőleg nem kellett gondoskodni.
A 24. § a nemzeti vállalat feloszlásának eseteit állapítja meg. A két eset közül a gyakorlati az, amikor a kormány határozata alapján az illetékes miniszter a vállalat feloszlását elrendeli. Ez a § tartalmazza azt a fontos elvi kijelentést is, hogy a magánvállalatoknál lehetséges csőd és kényszeregyességre nemzeti vállalat esetében nem kerülhet sor.
A 25. § a kereskedelmi gyakorlatnak megfelelően a feloszlás eseteiben felszámolást tesz kötelezővé.
A 26. § a felszámolás tartama alatt a vezérigazgató jogkörét a felszámolóra ruházza. A felszámolót az illetékes miniszter jelöli ki. Képviseleti jogköréből folyólag a felszámolót a cégjegyzékbe is be kell jegyezni.
A 27-29. §-okhoz
A 27-29. §-ok a kereskedelmi gyakorlatnak megfelelően a hitelezők érdekeinek állandó szemmeltartásával szabályozzák a felszámolási eljárás menetét s a felszámoló kötelességeit.
A 30. § a felszámolási eljárás gyorsítása végett lehetővé teszi a felszámolás befejezését hat hónap mulva abban az esetben is, ha valamelyik hitelező nem jelentkezik, vagy valamely követelés még nem járt le, vagy per alatt áll. Ez a rendelkezés a hitelezők szempontjából a korlátlan felelősség elvénél fogva veszélyt nem jelent.
A 31-32. §-okhoz
A 31. és 32. §-ok a felszámolás befejezése után szükséges tennivalókat határozzák meg.
A korlátlan s a korlátolt felelősséggel alakuló nemzeti vállalat elvi különbségét a 2. § már szabályozta. A 33-39. §-ok ennek az elvi különbségnek a gyakorlati következményeit vonják le.
A 33. § az elvi különbség legfontosabb gyakorlati következményét emeli ki akkor, midőn a korlátolt felelősséggel alakuló nemzeti vállalat esetében az alapítási eljárásban a vállalati tőkét s belevonja.
A 34. § a korlátolt felelősséggel alakuló nemzeti vállalatban részes nem állami vagyoni betét tulajdonosa részére igazolójegy kiállítását teszi lehetővé. Ez az igazolójegy alapvetően különbözik még a névre szóló részvénytől is annyiban, hogy nem értékpapír, tehát az igazolójegy tulajdonosának jogait nem testesíti meg. Minthogy az állam számára nem jelentőség nélküli az, hogy a nemzeti vállalatban kinek van érdekeltsége, a javaslat a vagyoni betét átruházásához az illetékes miniszter engedélyét kívánja meg.
A 35. § a nemzeti vállalat vállalati tőkéjének megállapítására vonatkozó alapvető szabályokat tartalmazza. A megállapítás az évközi beruházások figyelembevételével évről-évre történik. Ebből folyik, hogy a magánérdekeltség részére kiállított igazolójegyet is évről-évre meg kell újítani.
A 36. § a nem állami vagyoni betét tulajdonosának jogállását szabályozza. E jogállás egyik lényeges eleme a § (1) bekezdésében biztosított jog a nyereségből való részesedésre, a másik pedig a § (2) bekezdésében biztosított közlési, felvilágosításkérési és panaszjog. Ezzel szemben a nem állami betét tulajdonosa a vállalat üzem-(üzlet-)vitelében nem vehet részt, abban teljesen az állami akaratnak kell érvényesülnie.
A 37-38. §-okhoz
A 37. § a vállalati tőke felemelésére, a 38. § annak leszállítására vonatkozó lényeges szabályokat tartalmazza. Leszállítása esetében a javaslat különös súlyt helyez a hitelezők jogainak biztosítására.
A 39. § végül (1) bekezdésében a felszámolásra vonatkozó eltéréseket szabályozza, (2) bekezdésében pedig éppen a korlátolt felelősségre tekintettel lehetővé teszi a vállalat kényszerfelszámolását.
A 40. § lehetővé teszi az 1. §-ban meghatározott körbe eső vállalatoknak nemzeti vállalatokká való átalakítását. Egyben felhatalmazást ad az átalakulás részletkérdéseinek rendeleti szabályozására.
A 41. § a korlátlan felelősséggel alakuló nemzeti vállalat kötelezettségeiért az állam ellen fennálló igény érvényesítésének módját állapítja meg. Minthogy az államkincstár perbenállásának nincs célja s viszont a pernek az államkincstár ellen való megismétlése is csupán felesleges munkát és költséget jelent, a § a nemzeti vállalat ellen hozott ítélet jogerejét az államkincstárra is kiterjeszti.
A 42. § a nemzeti vállalatok cégszövegébe a 4. § rendelkezései alapján bekerülő „nemzeti” szó törvényes védelmét biztosítja.
A 43. § a nemzeti vállalatok cégbejegyzését és a cégjegyzék vezetését szabályozza.
A 44. § lehetővé teszi azt, hogy az illetékes miniszter a törvényben reábízott tennivalókat főfelügyeleti jogának sérelme nélkül az állami vállalatok közvetlen irányítására hivatott szervekre (ipari központokra, ipari igazgatóságokra stb.) ruházhassa.
A 45. § a nemzeti vállalatok alapítóleveleinek, mérlegeinek és eredménykimutatásainak egységesítésére ad lehetőséget.
A 46. § felhatalmazást ad a kormánynak oly részletkérdések rendeleti szabályozására, amelyek törvényhozás elé nem tartoznak. Ilyenek a nemzeti vállalatok iparűzésének közigazgatási feltételei, munkavállalóik szolgálati és fegyelmi szabályzata, költségelőirányzatuk és mérlegük megállapítása, végül gazdálkodásuk ellenőrzése.
