A bűntettekről és vétségekről szóló büntetőtörvénykönyv az 1878:V. törvénycikk, közel hetven évvel ezelőtt lépvén hatályba, természetesen magán viseli keletkezése korának bélyegét és hűséges kifejezője az akkori büntetőjogi iskola felfogásának. Alig szorul tehát indokolásra, hogy a büntetőjog fejlődésére, valamint a társadalmi és gazdasági viszonyok gyökeres átalakulására tekintettel büntetőtörvénykönyvünk megérett az alapos revízióra, amely új büntetőjogi kódex alkotásában fog megnyilvánulni. Ennek előkészítési munkálatai már folyamatban is vannak, minthogy azonban hosszú időre szóló, az állandóság igényeivel fellépő, szerves büntetőjogi alkotás az erre irányuló erőfeszítések ellenére is viszonylag hosszabb időt vesz igénybe, számolni kell azzal, hogy a tervbe vett új büntetőtörvénykönyv a maga teljességében a legközelebbi jövőben nem léphet hatályba. Éppen ezért indokolt jelenlegi büntetőtörvénykönyvünk legkirívóbb fogyatkozásainak gyors orvoslása, idejüket mult rendelkezések hatályon kívül helyezése, illetőleg átalakítása és egyes hiányainak pótlása. Ebben a keretben a reformnak olyan rendelkezések alkotására kell szorítkoznia, amelyek nem érintik lényegesen vagy legalábbis nem törik át a büntetőtörvénykönyv alapelveit. Másrészt arra kell törekedni, hogy a hatályba léptetendő új anyagi büntetőjogi szabályok lehetőleg véglegesek legyenek, azaz az új büntetőtörvénykönyvbe is be legyenek illeszthetők. Ezek a körülmények és okok szabják meg a jelen törvényjavaslat kereteit és az abban foglalt megoldások módozatait.
A jelen javaslat - nagyobb terjedelméhez képest - több fejezetre oszlik, tartalma azonban lényegileg két részből áll. Első részét azok a rendelkezések alkotják, amelyek az elmebetegség okából büntetőjogi felelősségre nem vonható személyekkel szemben nyujtanak lehetőséget a társadalmi védekezésre. Ezek a rendszabályok adják a javaslat legfontosabb tartalmát. A javaslat másik részébe viszont azok a rendelkezések sorolhatók, amelyek jelenlegi büntetőtörvénykönyvünk ú. n. különös részének legkülönbözőbb szabályait módosítják, illetőleg egészítik ki. A szóbanforgó új rendelkezéseket az a törekvés jellemzi, hogy a közösség érdekeit közvetlenül sértő vagy legalábbis a társadalom szélesebb körére kiható bűncselekmények a jelenleginél hatékonyabb megtorlásban részesülhessenek, a vagyoni bűncselekmények terén pedig a szociális egyenlőség szempontjai fokozottabb mértékben érvényesülhessenek.
A javaslat tervezetét a miniszterelnökség mellett működő jogi reformbizottság tüzetesen megvitatta, észrevételeit a szöveg megállapításánál figyelembe vettem.
Az I. fejezethez
Míg a régebbi dogmatikus büntetőjog a bűncselekményt mintegy elvont jogi jelenségként kezelte, addig a büntetőjog újabb fejlődése annak felismerésére vezet, hogy a bűncselekmény középpontjában a tettes személye áll. A tett büntetőjogának helyébe a tettes büntetőjoga lépett, amely különös figyelmet tanusít a bűnöző egyénisége, személyi körülményei, testi és pszichikai adottságai stb. iránt. Elérkezett tehát az ideje annak, hogy a magyar büntető törvényhozás is értékesítse a külföldi jogfejlődés és a tudomány újabb megállapításait a beszámíthatatlan, illetőleg csökkent beszámítási képességgel bíró bűntettesek kezelése terén.
Ezen az úton a javaslat I. fejezete egyelőre szerény kezdeményező lépést kíván tenni. Bármennyire helyes volna ugyanis a csökkent beszámítási képességű bűntettesek felelősségre vonásának szabályozása és a velük szemben helyénvaló büntetésszerű intézkedéseknek a bűnügyi elmekórtan újabb fejleményeihez mért végrehajtása: ennek ezidőszerint még leküzdhetetlen akadályai vannak. Ha valóban komoly szabályozást kívánunk végrehajtani, megfelelő intézetekre, különleges szakképzettséggel bíró személyzetre, korszerű felszerelésre van szükség, mindezeknek fedezésére pedig az adott körülmények között még nincs lehetőség. A kérdés teljes megoldását tehát egyelőre el kell halasztanunk és arra kell szorítkoznunk, hogy a legégetőbb problémát, nevezetesen az elmebetegség okából büntetőjogi felelősségre nem vonható személyek helyzetét rendezzük.
A jelenleg hatályban levő törvényes rendelkezés, nevezetesen a Bp. 158. §-ának utolsó bekezdése értelmében: ha előzetes letartóztatásban vagy vizsgálati fogságban lévő közveszélyes elmebeteg ellen az eljárást megszüntetik vagy felmentő ítéletet hoznak, őt szabadlábra helyezése helyett a legközelebb levő közigazgatási hatósághoz kell átkísértetni. Ezzel az elmebeteg kikerül az igazságügyi hatóságok hatásköréből; a közigazgatási hatóság gondoskodik ugyan elmegyógyintézetben való elhelyezéséről, de hogy az illető meddig marad az intézetben: arra sem az államügyészségnek, sem a bíróságnak nincs többé befolyása. Elmegyógyintézeteink túlzsúfoltsága következtében pedig az oda beutalt bűntettest sok esetben korán bocsátják el az intézetből, amikor a társadalomra veszélyes állapota még nem szűnt meg. A szabad életbe visszakerült elmebeteg bűntettes a bűncselekmények további sorozatát követheti el, az ellene meginduló újabb eljárás során pedig teljes sikerrel hivatkozhatik arra, hogy beszámítást kizáró elmebetegsége hatósági határozatban nyert hiteles megállapítást. Nyilvánvaló, hogy ez az állapot nem elégíti ki a társadalom védelméhez fűződő érdekeket, de súlyos hátrányt jelent magára az elmebetegre nézve is, aki olyan körülmények közé kerülhet, amelyek testi és elmebeli állapotának, valamint erkölcsi helyzetének további romlását idézhetik elő. Olyan szabályozás szükséges tehát, amely a társadalmat megkíméli az elmebetegségük miatt büntetőjogi felelősségre nem vonható személyek újabb támadásaitól, egyben pedig az utóbbiak megfelelő kezeléséről is gondoskodik.
Az előadottakhoz képest a javaslat 1. §-a azt a személyt, akinek elmebetegségből eredő beszámíthatatlansága a bűnvádi eljárás során hiteles megállapítást nyert, biztonsági őrizetnek veti alá. Ez a rendelkezés azonban csak azokra vonatkozik, akik a bűntettet vagy vétséget tizennyolcadik életévük betöltése után követték el, mert a fiatalkorú bűntettesekre az ezidőszerint is alkalmazható javító és nevelő intézkedések, valamint az irányukban alkalmazható egyéb rendszabályok előnyösebb elintézést tesznek lehetővé.
Az 1. § csupán a bűntettet és a vétséget tekinti olyan bűncselekménynek, amely a biztonsági őrizetbe helyezés alkalmazására alapul szolgálhat. Kihágás elkövetése címén tehát ilyen intézkedést tenni nem lehet.
A jelen § a biztonsági őrizet célját határozza meg. Jelentősége abban áll, hogy megadja azoknak a jogszabályoknak a keretét, amelyeket az igazságügyminiszter az 5. §-ban foglalt felhatalmazás alapján a biztonsági őrizetbe helyezés végrehajtásának módjára nézve kibocsát. Ami a jelen §-ban kitűzött célt közelebbről illeti, az egyfelől a társadalom védelmében, másfelől az elmebeteg megfelelő kezelésében áll. Az előbbit szolgálja a tettes ártalmatlanná tétele, az utóbbit pedig gyógyítása, illetőleg közveszélyes állapotának megszüntetése, bár kétségtelen, hogy az utóbbi egyúttal a társadalmi védekezés szempontjából is jelentős.
A dolog természetéből következik, hogy a biztonsági őrizet határozatlan tartamra szóló intézkedés, mert elrendelésekor még bizonytalan, mennyi ideig tartó kezelésre lesz szükség a tettes közveszélyes állapotának megszüntetéséhez. Az időtartam megállapítása tekintetében nem lehet tehát a bíróság rendelkezési jogát megkötni, másrészt azonban az egyéni szabadság védelméről is gondoskodni kell. Ezt a kettős célt a 3. § azzal a rendelkezéssel igyekszik megvalósítani, hogy a biztonsági őrizet tartamát a bíróság egyelőre egy évben állapítja meg. Rövidebb időtartamra szóló intézkedésnek nem lenne értelme, mert egy évet el nem érő idő alatt a 2. §-ban körvonalazott célok amúgy sem lennének megvalósíthatók. Az egyéves időtartam azonban nem végleges, mert - amint az a 4. §-ból kitűnik - a bíróság a biztonsági őrizetbe helyezés tartamát mindaddig meghosszabbíthatja, amíg a tettes közveszélyes állapota meg nem szűnik.
A biztonsági őrizet - célját és végrehajtását tekintve - nem büntetés, hanem szabadságelvonással kapcsolatos gyógyító intézkedés. Önként értetődik tehát, hogy tartamába az attól teljesen különnemű előzetes letartóztatás, illetőleg vizsgálati fogság tartamát beszámítani vagy a biztonsági őrizet tartamát más alapon megrövidíteni nem lehet.
A biztonsági őrizet a 3. §-nál mondottakból kitűnően határozatlan tartamra szóló intézkedés lévén, az ilyen őrizet alá helyezett személy további sorsának szabályozását illetően kétféle eljárás lenne lehetséges. Az egyik megoldás abban állna, hogy a bíróság az őrizetnek csupán legrövidebb tartamát állapítaná meg és a tettes ennek letelte után is biztonsági őrizetben maradna mindaddig, amíg az arra hivatott szerv (felügyelő bizottság) az intézetből való elbocsátását nem találja indokoltnak. A javaslat azonban abból indul ki, hogy a megoldásnak ez a módja kevésbbé állna összhangban az egyéni szabadság védelmének és biztosításának elvével, éppen ezért helyesebbnek tartja, hogy az őrizetbe helyezés mindig a 3. §-ban megszabott egy évre történjék és annak meghosszabbításáról - a szükséghez képest - maga a bíróság gondoskodjék. Éppen ezért a 4. § a bíróság kötelességévé teszi, hogy a biztonsági őrizetbe helyezett személy ügyét az őrizet egyéves tartamának a letelte előtt három hónappal újból megvizsgálja és ha az őrizetbe helyezett állapota már nem jár újabb bűntett vagy vétség elkövetésének veszélyével, az őrizetből való elbocsátását rendelje el. Ezt az eljárást azért kell az egyéves időtartam lejárta előtt három hónappal foganatosítani, nehogy a biztonsági őrizetbe helyezett személy esetleg a szükséges időtartamon túl őrizetben maradjon.
Egy évnél rövidebb időre azonban az őrizet sohasem szólhat; ha tehát a bíróság az egy év letelte előtt meg is állapítja az elbocsátás lehetőségét, maga az elbocsátás csupán az egy év elteltével történhetik meg. Ha azonban a bíróság az ügy megvizsgálása során úgy találja, hogy a tettes közveszélyes állapota még nem szűnt meg, őt további biztonsági őrizetbe helyezi, amelynek időtartama szintén egy év. Ezt az eljárást a szükséghez képest mindaddig meg kell ismételni, amíg a biztonsági őrizetbe helyezett személy közveszélyes állapota meg nem szűnik és ő az intézetből el nem bocsátható. A 4. § alkalmazásának eredménye tehát az, hogy a közveszélyes állapot megszűnésével az illető visszanyeri szabadságát, de amíg ez be nem következik, nem térhet vissza a szabad életbe, hanem esetleg élethossziglan is őrizetben marad. Az ügynek a bíróságra bízott időnkinti megvizsgálása kizárja annak lehetőségét, hogy olyan egyének is szabadságuktól megfosztva maradjanak, akiknek állapota ezt már nem teszi szükségessé.
A javaslat I. fejezetének eredményessége önként értetődően a biztonsági őrizet végrehajtásának módján múlik. Ennek részletes szabályozása meghaladná a törvény kereteit. Az 5. § tehát annak kimondására szorítkozik, hogy a közveszélyes állapotú személyeket külön intézetekben vagy letartóztató-intézeteknek erre a célra rendelt, elkülönített részében kell őrizetben tartani, ami annyit jelent, hogy a közveszélyes állapotú személyeket a beszámítható foglyoktól teljesen elkülönítve kell elhelyezni. Gyakorlati okokból lehetővé teszi az 5. § azt is, hogy az őrizet végrehajtása elmegyógyintézetben foganatosíttassék, feltéve, hogy a biztonsági őrizetbe helyezettek az intézet elkülönített részében helyezhetők el.
A 6. és következő §-ok a biztonsági őrizetbe helyezésre irányuló eljárást szabályozzák. Ezen a téren szintén kétféle szabályozás lenne lehetséges. Az egyik abban állna, hogy a bűnvádi eljárást a rendes szabályok szerint kellene lefolytatni és ha az elmebetegséget jogerős megszüntető határozat vagy felmentő ítélet megállapította, különlegesen szabályozott eljárást kellene folyamatba tenni a biztonsági őrizetbe helyezés tekintetében. A javaslat azonban nem ezt a rendszert választotta, hanem időkímélés és a kívánatos eredmény mielőbbi megvalósítása érdekében lehetővé teszi, hogy már magában a bűnvádi eljárásban történhessék intézkedés a biztonsági őrizetbe helyezés tárgyában.
A 6. § rendelkezései három különböző esetet tartanak szem előtt. Az (1) bekezdés arra az esetre vonatkozik, ha már az előkészítő eljárás adatai arra mutatnak, hogy a terheltet biztonsági őrizetbe kell helyezni. Erre az esetre az (1) bekezdés azt a rendelkezést tartalmazza, hogy a vádló vádiratában (vádindítványában) megfelelő indítványt köteles tenni. Ez a rendelkezés a magánvádlóra is vonatkozik, mert nincs ok arra, hogy a biztonsági őrizetbe helyezés lehetősége kizárassék olyankor, amikor a vádat fő- vagy pótmagánvádló képviseli. Az említett rendelkezésből az is következik, hogy ha az államügyészség beszámítást kizáró elmebetegséget észlel, nem szüntetheti meg a nyomozást az eddigi gyakorlatnak megfelelően a Bp. 101. §-ának 1. pontja alapján, hanem az ügyet bíróság elé kell vinnie. A bíróság a 6. § (1) bekezdése értelmében a biztonsági őrizetbe helyezés kérdésében a Bp. szabályai szerint megtartandó főtárgyaláson (tárgyaláson) határoz. Ebből a rendelkezésből nyilvánvaló, hogy a főtárgyalás megtartására hivatott bíróság a Bp. 264. §-ának 3. pontja alapján többé nem szüntetheti meg a főtárgyaláson (tárgyaláson) kívül az ügyet a vádirat elutasítása mellett, hanem rendes főtárgyalást (tárgyalást) kell tartania. Ez a főtárgyalás (tárgyalás) csak annyiban tér el a Bp. rendes szabályai szerint megtartott főtárgyalástól (tárgyalástól), hogy a terhelt jelenléte nem minden esetben kötelező. Ha ugyanis az eljárás adatai szerint a vádlott elmeállapota olyan, amely őt a főtárgyaláson (tárgyaláson) való értelmes részvételre alkalmatlanná teszi, jelenlétére nincs szükség.
Ha a bíróság a vádlónak biztonsági őrizetbe helyezésre irányuló indítványát alaposnak látja, a bűnvádi eljárást megszünteti és egyben ítélettel elrendeli a terheltnek biztonsági őrizetbe helyezését. Ha ellenben a bíróság úgy találja, hogy a biztonsági őrizetbe helyezés előfeltételei nem forognak fenn (pl. beszámítást kizáró elmebetegség nincs vagy a vádlottat más okból, vagyis nem elmebetegség okából fel kell menteni), a bűnvádi eljárást a rendes szabályok szerint folytatja.
Az eddig ismertetett módon jár el a bíróság a 6. § (1) bekezdése értelmében akkor is, ha a vádló nem ugyan a nyomozás, illetőleg a vizsgálat adatai, hanem csupán a főtárgyalás (tárgyalás) fejleményei alapján indítványozza biztonsági őrizet elrendelését, mert ebben az esetben is erre irányuló indítvány felett és nem hivatalból kell a bíróságnak a biztonsági őrizetbe helyezés kérdésében határoznia.
A második eset akkor áll fenn, ha a vádló sem vádiratában (vádindítványában) sem a főtárgyaláson (tárgyaláson) nem indítványozott biztonsági őrizetbe helyezést, de a bíróság ezt a főtárgyalás (tárgyalás) adatai alapján indokoltnak látja. A javaslat ugyanis a biztonsági őrizet elrendelését egyáltalán nem teszi a vádló indítványától függővé, hanem a bíróságot - összhangban a Bp. 325. §-ának második bekezdésével - ennek az intézkedésnek hivatalból való megtételére is feljogosítja. Ha tehát a vádló a terhelt felelősségrevonását indítványozta ugyan, a bíróság azonban a beszámítást kizáró elmebetegséget észlel: a rendes szabályok szerint a Bp. 326. §-ának 3. pontja alapján felmentő ítéletet hoz és magában a felmentő ítéletben mondja ki a biztonsági őrizetbe helyezést. Erről az esetről rendelkezik a 6. § (2) bekezdése.
Lehetséges, hogy sem a vádló, sem az első fokon eljárt bíróság nem találta helyénvalónak a terheltnek biztonsági őrizetbe helyezését, de a fellebbviteli bíróság, amely valamelyik félnek más irányú perorvoslata folytán az üggyel foglalkozik, úgy találja, hogy a terhelt büntetőjogi felelősségre vonását elmebetegsége kizárja. A fellebbviteli bíróság a § (3) bekezdéséhez képest ilyenkor nem rendelheti el a biztonsági őrizetbe helyezést, mert a javaslat méltánytalannak tartaná, ha a fellebbviteli bíróság ezt az intézkedést mintegy meglepetésszerűen megtehetné. Ha pl. a terhelt egész védekezését arra alapította, hogy a cselekményt jogos védelemben követte el és elmebeli állapota nem is volt alapos megvitatás tárgya, egyszerűen a fellebbviteli bíróság döntéséből értesülne arról, hogy személyes szabadságát esetleg hosszú időre elveszti. Áll ez annál is inkább, mert bűnvádi eljárásunk szabályai szerint a terhelt jelenléte a fellebbviteli bíróság előtt csak kivételesen kötelező.
Az előadottakra figyelemmel a (3) bekezdés kimondja, hogy a szóbanforgó esetben a fellebbviteli bíróság nem rendelheti el közvetlenül a biztonsági őrizetbe helyezést, hanem köteles az első fokon eljárt bíróságot az e tárgyban való határozat hozatalára utasítani. Ilyen esetben az első fokú határozatot a körülményekhez képest meg kell semmisíteni.
A jelen § a feltehetően beszámíthatatlan terhelt jogos érdekeit méltányolva, kötelezővé teszi védő közreműködését, mihelyt az eljárás olyan szakba lépett, amelyben a biztonsági őrizetbe helyezéssel már komolyan számolni kell. Ez a helyzet a 6. § (1) bekezdésének esetében a biztonsági őrizetbe helyezésre irányuló indítvány előterjesztésével, (3) bekezdésének esetében pedig a fellebbviteli bíróság határozata nyomán folyamatba tett elsőfokú eljárás megindításával áll be. A 6. § (2) bekezdésének esetében esetleg előkészítés nélkül, a főtárgyaláson (tárgyaláson) merül fel a biztonsági őrizetbe helyezés szüksége. Erre az esetre a 7. § (2) bekezdése a felek megfelelő figyelmeztetését és meghallgatását teszi a bíróság kötelességévé. Védő közreműködése ebben az esetben a figyelmeztetéstől kezdve kötelező.
Ugyanazok az okok, amelyek a kötelező védelmet megkívánják, teszik indokolttá azt, hogy ellenőrző szakértő igénybevételére tágabb körben legyen lehetőség, mint a bűnvádi eljárás általános szabályai szerint. Erre nyujt módot a (3) bekezdés.
A jelen § (4) bekezdése arról gondoskodik, hogy az a terhelt, aki az eljárás adatai szerint előreláthatólag biztonsági őrizetbe lesz utalandó, az intézkedés megtörténtéig, illetőleg jogerőre emelkedéséig ne maradhasson szabadlábon. Figyelemmel arra, hogy a társadalomra veszélyes elmebetegről van szó, ez a rendelkezés alig szorul indokolásra. Természetes, hogy ez az ú. n. ideiglenes biztonsági őrizet szintén csak erre a célra rendelt intézetben, illetőleg letartóztató vagy elmegyógyintézetnek erre a célra rendelt, elkülönített részében foganatosítható. Az előzetes letartóztatás tartama a nyomozás alatt a Bp. 147. §-a értelmében csak tizenöt napig tarthat és csak egy ízben hosszabbítható meg további tizenöt napra. Nyilvánvaló, hogy az ideiglenes biztonsági őrizetbe helyezés szempontjából ez a rövid tartam nem kielégítő, éppen ezért a (4) bekezdés értelmében az ideiglenes biztonsági őrizetbe helyezés a Bp. 246. §-ának ötödik és hatodik bekezdésében meghatározott időtartamra szól, vagyis rendszerint két hónapig tarthat, de az ítélőbíróság által hosszabb időre is kiterjeszthető. Az ideiglenes biztonsági őrizet végrehajtásának módja tekintetében a jelen § (4) bekezdése egyébként utal az előzetes letartóztatás, illetőleg a vizsgálati fogság szabályaira. A 3. § kivételt nem tűrő rendelkezésére figyelemmel az ideiglenes őrizet sem számítható be a (végleges) biztonsági őrizetbe.
Beszámíthatatlan egyénnel szemben szabadságvesztésbüntetés természetszerűen nem hajtható végre. Ha tehát a bíróság a terheltet biztonsági őrizetbe helyezi, egyben függőben tartja a terhelt ellen korábban hozott büntető ítéletben kiszabott és még végre nem hajtott szabadságvesztésbüntetést, ami azonban nem zárja ki az ítéletben megállapított egyéb büntetések végrehajtását. Ha a terhelt a biztonsági őrizetből szabadul, az a bíróság, amely az őrizetet annak idején elrendelte, határoz abban a kérdésben, vajjon a függőben tartott szabadságvesztésbüntetést végre kell-e hajtani. A döntésnél figyelembe jöhet a bűncselekmény súlya, természete, a kiállott biztonsági őrizet tartama stb.
Figyelemmel a biztonsági őrizetbe helyezésnek a terheltre nézve nagy horderejű jelentőségére és arra, hogy az elmebetegként kezelt terhelt jogi cselekmények elvégzésében nagyobb mértékű korlátozás alá esik, a 9. § a teljeskörű terhelt törvényes képviselőjét is feljogosítja perorvoslat érvényesítésére, egyben pedig kimondja, hogy a törvényes képviselő és a házastárs perorvoslati jogát a terhelt kifejezett kívánsága ellenére is gyakorolhatja. Az utóbbi intézkedés abban leli magyarázatát, hogy elmebetegnek jogilag számbajöhető akarata nincs. Hasonló megfontolásokon nyugszik a 9. §-nak az a rendelkezése, amely a másodfokú ítélet ellen a biztonsági őrizetbe helyezés kérdésében minden esetben semmiségi panaszt enged.
A 4. § értelmében a biztonsági őrizetbe helyezett ügyét a bíróság évenkint megvizsgálja és dönt az elbocsátás, illetve a további biztonsági őrizetbe helyezés kérdésében. Ezt az eljárást szabályozza a javaslat 10. §-a, amely kötelezővé teszi a közvádlónak és a védőnek meghallgatásán felül a biztonsági őrizetbe helyezett felett elmeorvosi felügyeletet gyakorló személy meghallgatását is. Sőt az eljárás súlypontja éppen az utóbbiban rejlik, mert nyilvánvaló, hogy az az elmeorvos, aki a biztonsági őrizet alatt az elmebeteg felett orvosi felügyeletet gyakorolt, a leghivatottabb a véleménynyilvántartásra abban a kérdésben, vajjon a közveszélyes állapot még fennáll vagy pedig már megszűnt-e. Maga a biztonsági őrizetbe helyezett személy nem feltétlenül, hanem csak abban az esetben hallgatandó meg, ha elmebeli állapota ezt célravezetővé teszi. A határozat már nem a vád érdemére vonatkozván, nem ítélet, hanem végzés alakjában hozandó meg.
Abban a kérdésben, vajjon az intézetből elbocsátott személy a felügyeletére vonatkozó kikötések megszegése címén az intézetbe visszaszállítandó-e [4. § (2) bek.], az elmeorvosi felügyeletet gyakorló személy meghallgatása nem szükséges, éppen ezért a 10. § utolsó mondata azt mellőzendőnek rendeli.
A biztonsági őrizetbe helyezés alapja a bűntett vagy vétség elkövetőjének elmebetegsége, amely a beszámítást kizárja. Az elmeorvosi tudomány mai fejlettsége mellett is megeshetik, hogy a biztonsági őrizet tartama alatt végrehajtott megfigyelés és ellenőrzés rácáfol arra az elmeorvosi véleményre, amely a biztonsági őrizetbe helyezést megelőzően - kevésbbé szoros felügyelet mellett és rövidebb vizsgálat eredményekép - az elmebetegséget megállapította. Számolva ezzel a lehetőséggel, a 10. § a rendes újrafelvételi eljárás mellőzésével lehetővé teszi a bűnvádi eljárás folytatását olyan új tény vagy bizonyíték alapján, amelyből kitűnik, hogy a biztonsági őrizetbe helyezés eredeti elrendelése (tehát nem annak meghosszabbítása) tévesen történt. Ennek indítványozása mind a vádnak, mind a védelemnek érdekében állhat, éppen ezért a 11. § egyfelől a közvádlót, másfelől a biztonsági őrizetbe helyezett személyt, védőjét, törvényes képviselőjét és házastársát feljogosítja az indítvány előterjesztésére. A közvádló azonban - összhangban a Bp. 449. §-ával - csak az elévülési idő eltelte előtt terjesztheti elő az indítványt.
A § céljából következik a (3) bekezdésben foglalt az a rendelkezés, amely szerint a bíróság - ha az indítványt alaposnak találja - a biztonsági őrizetbe helyezést kimondó határozatot hatályon kívül helyezi és a bűnvádi eljárás folytatását rendeli el. A határozatot - a Bp. 455. és 456. §-ában foglaltakhoz hasonlóan - végzés alakjában, tárgyaláson kell meghozni.
A biztonsági őrizet nem szabadságvesztésbüntetés ugyan, az abból megszökött egyén kézrekerítése szempontjából azonban egy tekintet alá kell vonni a szabadságvesztésbüntetéssel. Ezért nyujt lehetőséget a jelen § nyomozólevél kibocsátására, ennek részletei tekintetében a Bp. 515. §-ának rendelkezései alkalmazandók.
Nyilvánvaló, hogy azok az okok, amelyek a biztonsági őrizet intézményének létrehozását indokolják, a honvéd büntetőbíráskodás körében is fennállanak. Ezért a jelen § a fejezet rendelkezéseit a honvéd büntetőbíráskodás körében is irányadóknak nyilvánítja.
A bírói gyakorlatban nem vitás, hogy aki szándékosan helyezi magát beszámítást kizáró állapotba avégből, hogy ebben az állapotában bűncselekményt kövessen el, szándékos bűncselekmény címén vonandó felelősségre. Ha azonban a beszámítást kizáró állapotot nem ebből a célból idézte elő, állapota következtében mentesül a felelősség alól.
A fennálló jogi helyzet nyilvánvalóan nem kielégítő, mert aki felróható okból - habár nem bűncselekmény elkövetésére irányuló célzattal - beszámítást kizáró állapotba helyezi magát és ebben az állapotában súlyosabb természetű bűncselekményt követ el, büntetést érdemel. Ezt mondja ki a jelen §, amely a leittasodással egy tekintet alá vonja a kábítószernek mértéktelen élvezetéből eredő öntudatlanságot is. Nem terjed ki a § rendelkezése arra, aki nem önhibájából, hanem pl. másnak vétkes cselekménye vagy véletlen következtében ittasodott le vagy került bódult állapotba.
Minthogy a jelen § ú. n. veszélyeztető bűncselekményt állapít meg, alkalmazásának körét arra az esetre kellett korlátozni, amelyben a veszély nagysága a büntetés szükségességét indokolja. A § a büntetéstérdemlőség határát bűntett vagy egy évet meghaladó fogházzal büntetendő vétség elkövetésében látja; enyhébb bűncselekménynek ittas vagy kábítószertől bódult állapotban elkövetése tehát nem vonja maga után a §-ban megállapított büntetést.
E határ megvonása azért is szükséges, hogy megfelelően súlyos büntetést lehessen kilátásba helyezni anélkül, hogy az ittas vagy bódult állapotban elkövetett bűncselekmény súlyosabb következménnyel járjon, mint ugyanannak a cselekménynek beszámítható állapotban elkövetése.
Büntetőtörvényeink számos esetben minősítő körülménynek nyilvánítják a fegyveres, illetőleg felfegyverkezett elkövetést, a bírói gyakorlat pedig a „fegyver” fogalmát tágan értelmezi, amennyiben e fogalom alá vonja a technikai értelemben vett fegyvereken felül az élet, illetőleg a testi épség veszélyeztetésére alkalmas egyéb eszközöket, pl. a kést, a dorongot, a lőcsöt is. Nyilvánvaló azonban, hogy az ilyen tágabb büntetőjogi értelemben vett fegyverektől lényegesen eltérő megítélést igényel a lőfegyver. Aki büntettet vagy vétséget lőfegyver alkalmazásával vagy azzal fenyegetve követ el, az ellenállás lenyügözésére sokkal alkalmasabb magatartást tanusít, mint aki pl. dorongot vagy vasvillát használ. A lőfegyver a védekezést úgyszólván lehetetlenné teszi, lőfegyverrel ellátott egy vagy több egyén az emberek nagyobb csoportját is megfoszthatja a védekezés lehetőségétől és ami a legfontosabb: a lőfegyver a sértett menekülését is megakadályozhatja.
Mindezek a szempontok arra indítanak, hogy a bűntettnek vagy vétségnek lőfegyver alkalmazásával vagy azzal való fenyegetéssel kapcsolatos elkövetése általános minősítő körülményként iktattassék a törvénybe, úgy, amint azt az 1924:XV. tc. 1. §-a a robbanóanyag vagy robbantószer felhasználásával elkövetett bűntett vagy vétség tekintetében már megtette. A javaslat 15. §-ában megszabott tíz évig terjedhető fegyházbüntetés kizárja hat hónapi börtönt meg nem haladó szabadságvesztésbüntetés kiszabását; ez pedig abban leli indokát, hogy enyhébb büntetés alkalmazása a gengszterizmus jellemző vonásait magán viselő szóbanforgó bűncselekmény ellenében nem elégítené ki a társadalom védelmének igényeit.
A Btk. lényeges hibái közé tartozik, hogy a hamis tanuzás csak abban az esetben büntetendő, ha a vallomást stb. esküvel is megerősítették, a bírói gyakorlat értelmében pedig az esküvel meg nem erősített hamis vallomás stb. a hamis tanuzás kísérleteként sem esik büntetés alá. Ámde nyilvánvaló, hogy az esküvel meg nem erősített hamis tanuvallomás vagy nyilatkozat is súlyos támadás az igazságszolgáltatás ellen és éppúgy sértheti a közérdeket vagy az ügyben érvényesülő magánérdeket, mint ha a vallomást stb. esküvel erősítették volna meg. Mind a bűnvádi, mind pedig a polgári törvénykezési jogban a szabad bizonyítás rendszere és a bizonyítékok szabad mérlegelésének elve uralkodik, ez pedig lehetővé teszi az esküvel meg nem erősített nyilatkozatnak is bizonyító eszközként való felhasználását, sőt esetleg döntő bizonyítékként való értékelését. Az elkövető bűnössége szempontjából rendszerint közömbös, vajjon tett-e esküt vagy sem, mert sokszor az eljáró bíróságon, illetőleg hatóságon vagy az ügyben szereplő feleken múlik, tehát az elkövető akaratától teljesen független, hogy vallomására megesketik-e vagy sem.
Ezekre a meggondolásokra figyelemmel a javaslat 16. §-ának (1) bekezdése kimondja, hogy a hamis tanuzás megállapításának akkor is helye van, ha a kihallgatott személy vallomását esküvel nem erősítette meg. A § alkalmazási köre kiterjed a hamis tanuzás valamennyi esetére, de természetszerűleg nem terjed ki a Btk. 219. §-ában meghatározott, a polgári törvénykezési jog újabb alakulására tekintettel jelentőségét majdnem elvesztett hamis eskü bűncselekményére.
A Btk. 213. §-a hamis tanuzás miatt csak azt bünteti, aki bűnvádi ügyben a bíróság előtt tesz lényeges körülményre vonatkozóan hamis vallomást. A Btk-nek ez az álláspontja szükségszerű következménye annak a tételnek, hogy csupán az esküvel megerősített hamis tanuvallomás büntetendő. Minthogy ugyanis a tanu megesketésére bűnvádi eljárás során csak a bíróság hivatott, esküvel megerősített hamis tanuvallomás vagyis a Btk. 213. §-ának megfelelő hamis tanuzás valóban csak bíróság előtt követhető el.
A javaslat 16. §-a azonban kizárja a tényálladéki elemek sorából az eskü letételét és ezzel megnyitja a nem bírói hatóságok előtt elkövetett hamis tanuzás büntethetőségének útját. A § (2) bekezdése erre való tekintettel bűnvádi ügyben az államügyészség (népügyészség) előtt tett vallomás egy tekintet alá vonja a bíróság előtt tett vallomással. Az államügyészség (népügyészség) előtt tett vallomásra vonatkozó rendelkezés már csak azért is elkerülhetetlen, mert számos különös eljárásban az ügyész a vizsgálóbíró jogait gyakorolja, tehát bírói jogkörben jár el. Az ügyészség előtt tett hamis vallomás azonban más ügyekben is döntően befolyásolhatja a bűnvádi eljárás sikerét és súlyos hátrányokat okozhat a feleknek. Ezek a szempontok indokolják a jelen § (2) bekezdésében foglalt szabályozást.
Ha az eljárás tárgyát tevő ügyben olyan kérdések merülnek fel, amelyeknek megoldása a bíróságban meg nem levő különös szakértelmet tételez fel, a bíróság szakértő közreműködésére van utalva. Bár bűnvádi és polgári eljárási jogunk értelmében a legnagyobb tekintéllyel bíró szakértő véleménye sem kötelező a bíróságra, bár a szakvélemény elfogadása vagy el nem fogadása terén a bíróságot csupán az indokolás kötelezettsége terheli és bár a szakvélemény elfogadása esetében is szabadon dönt a bíróság a szakértői véleményből adódó jogi következtetések levonása felől: mégis nyilvánvaló, hogy a valótlan tényeket tartalmazó, illetőleg hamis véleményt magában foglaló szakértői nyilatkozat a bíróságot olyan tévútra terelheti, amely az eljárás céljának meghiusulásához vezet. A szakértőkkel szemben a bíróság vagy más hatóság bizonyos fokig tehetetlenebb és kiszolgáltatottabb, mint a tanuk irányában. A tanu szavahihetőségének megítéléséhez és vallomásának mérlegeléséhez élettapasztalat és gyakorlat szükséges, amellyel az eljáró hatóság rendszerint rendelkezik. Azokban a szakkérdésekben azonban, amelyekben szakértők meghallgatása szükséges, az eljáró hatóság az esetek többségében annyira járatlan, hogy a szakvélemény helyességét alig tudja ellenőrizni. Éppen ezért a 17. § (1) bekezdése a Btk. 217. §-ában meghatározott bűncselekményre tíz évig terjedhető fegyházat állapít meg, ha a valótlanságot tartalmazó vagy hamis szakértői vélemény konkrét hátránnyal is járt, nevezetesen a bíróság vagy más hatóság határozatát jelentős mértékben befolyásolta. Áll ez akkor is, ha az a határozat, amelynek a vélemény részben vagy egészen alapjául szolgált, nem emelkedett jogerőre, mert a nemjogerős határozat is nagyjelentőségű mozzanata az eljárásnak és a jogerőre nem emelkedett határozattal is fontos következmények kapcsolatosak.
Szövegéből kitűnően a 17. § (1) bekezdése csak abban az esetben alkalmazható, ha a vélemény a Btk. 217. §-a alá eső bűncselekményt megvalósítja, tehát, ha a tényállás valamely lényeges körülményére valótlanságot vagy hamis véleményt tartalmaz, illetőleg ha hamis szóbeli vagy írásbeli fordítást foglal magában. Csak ha e tényállások valamelyike megvalósult és ahhoz többletként a fentebb kiemelt eredmény járult, lehet szó a 17. § (1) bekezdésében megállapított szigorúbb minősítés alkalmazásáról.
Hamis szakvélemény előterjesztése a szakmai megbízhatatlanságnak olyan nyilvánvaló jele, hogy a 17. § (2) bekezdése a hivatás vagy foglalkozás gyakorlásától való eltíltást is lehetővé teszi. Hivatás vagy foglalkozás alatt a bekezdés alkalmazása szempontjából természetesen nem a szakértői működést kell érteni, hanem azt a hivatást vagy foglalkozást, amely az elkövető szakértői működésének alapját adja. Ha tehát pl. orvosszakértő követi el a 17. § szerint minősülő bűncselekményt, e § (2) bekezdése alapján az orvosi gyakorlattól is eltíltható lesz.
Gyakran tapasztalható jelenség, hogy valamely bűnügy gyanúsítottja hatóság előtti rágalmazásért, hamis tanuzásért vagy hamis vádért feljelentést tesz az ellen, aki őt feljelentette, illetőleg aki az ügyében terhelő vallomást tett. A hatóság előtti rágalmazásért, hamis tanuzásért, illetőleg hamis vádért beadott feljelentések sokszor csak az alapügy késleltetésére, illetőleg arra irányulnak, hogy a feljelentőt vagy tanut megfélemlítsék és feljelentésének vagy vallomásának visszavonására indítsák. Amíg az alapügy befejezést nem nyer, a hatóság előtti rágalmazás, hamis tanuzás, illetőleg hamis vád kérdése - elenyésző kivételektől eltekintve - nem bírálható el, ennélfogva a feljelentő, akit az alapügy gyanúsítottja az említett bűncselekmények valamelyike miatt feljelentett, hosszú ideig bűnvádi eljárás súlya alatt áll.
Figyelemmel arra a körülményre, hogy a hatóság előtti rágalmazás, a hamis tanuzás, illetőleg a hamis vád ügyében az alapügy befejezése előtt rendszerint amúgy sem lehet érdemi határozatot hozni, mert az említett bűncselekmények megállapítása, illetőleg minősítése az alapügy eredményétől függ, csak kivételesen fűződhetik közérdek vagy az alapügy gyanusitottjának komoly magánérdeke ahhoz, hogy az általa hamis tanuzás vagy hamis vád miatt tett feljelentésre az alapügy befejezése előtt bűnvádi eljárás induljon, hatóság előtti rágalmazás esetében pedig ennek lehetősége is alig áll fenn.
Éppen ezért a § (1) bekezdése kimondja, hogy az alapügy jogerős befejezése előtt hatóság előtti rágalmazás miatt bűnvádi eljárásnak egyáltalán nincs helye. A § további rendelkezései értelmében pedig hamis tanuzás, illetőleg hamis vád miatt csak akkor van helye bűnvádi eljárásnak, ha az a bíróság vagy más hatóság, amely az alapügy érdemében eljár, tesz az említett bűncselekmények valamelyike címén feljelentést. Az alapügyben eljáró bíróság (hatóság) ugyanis egyedül hivatott annak eldöntésére, vajjon a hamis vád vagy hamis tanuzás miatt tett feljelentés már eleve alaptalannak és csupán az eljárás meghiúsítására irányulónak tekinthető-e vagy sem. Ha a feljelentést nem az alapügyben eljáró bíróság (hatóság) teszi meg, akkor az a hatóság, amely a feljelentés alapján hamis tanuzás, illetőleg hamis vád miatt egyébként eljárásra lenne hivatott, a feljelentést nyilvántartja és csak az ügy jogerős befejezése után teszi folyamatba a bűnvádi eljárást. Az alapügy jogerős befejezéséről a hatóság vagy az alapügyben eljárt bíróság (hatóság) hivatalos közléséből vagy a feljelentő által bemutatandó, az alapügy jogerős befejezését tanusító iratból értesül.
Nehogy az alapügy jogerős befejezése előtt a hamis tanuzás, hamis vád, illetőleg hatóság előtti rágalmazás tekintetében az elévülés kizárhassa a bűnvádi eljárást, a § utolsó bekezdése kimondja, hogy az elévülés az alapügy jogerős befejezésének napján veszi kezdetét.
A § egyébként nem érinti a Bp. 87. §-ában foglalt azokat a rendelkezéseket, amelyek szerint a hatóságok (hatósági közegek) a hivatali hatáskörükben tudomásukra jutott, hivatalból üldözendő bűncselekményeket - amelyek közé a hamis tanuzás és a hamis vád is tartozik - feljelenteni stb. kötelesek. Érintetlenül maradnak továbbá a Bp. 334. §-ának a hamis tanu letartóztatására és a jegyzőkönyv áttételére vonatkozó rendelkezései is.
A nemzetiségi érzület büntetőjogi védelméről szóló 1941:V. törvénycikk az országban élő nemzetiségekhez tartozó személyek nemzetiségi érzületét védi mindennemű lealacsonyító kifejezés vagy cselekmény elkövetésével szemben. Erre a jogszabályra a nemzetiségi béke fenntartása céljából szükség van, sőt az kiegészítésre is szorul. Az 1921:III. törvénycikk hatályon kívül helyezése következtében ugyanis a magyar nemzethez tartozó személyek nemzeti érzületének védelme hiányzik. Márpedig az egyenlő elbánás elve megkívánja, hogy a magyar nemzet és az országban élő nemzetiségek a szóbanforgó cselekményekkel szemben egyforma védelemben részesüljenek, sőt indokolt ennek a védelemnek a kiterjesztése a hitfelekezetekre is, mert bár az 1946:VII. tc. 2. §-ának d) pontja a felekezeti gyűlölködésre izgatást bűntettnek nyilvánítja, a gyűlölködés felkeltésére nem alkalmas, de a hitfelekezetre lealacsonyító kifejezések vagy cselekmények kívül esnek a büntetőjogi megtorlás körén
Az előadottakra figyelemmel a javaslat 19. §-a az 1941:V. törvénycikket hatályon kívül helyezi, az abban foglaltakat pedig az előadott kiegészítésekkel iktatja törvénybe.
Az 1941:V. tc. 1. §-a alá eső bűncselekmény csak magánindítványra volt üldözhető. A jelen § élesebben kívánja elhatárolni a szóbanforgó bűncselekményt a becsületsértéstől, mert nyilvánvaló, hogy nemzetiségi, illetőleg felekezeti érzületében úgy is megsérthető valaki, hogy a cselekmény reánézve nem becstelenítő, lealacsonyító vagy megszégyenítő. Éppen ezért a jelen § a cselekményt nem nyilvánítja magánindítványra üldözendőnek. Ennek megfelelően a § (1) bekezdése nem a sértett érzületében lejátszódó szubjektív hatást emeli ki, hanem a cselekménynek erre való objektív alkalmasságát jelzi döntőnek.
Hatályos büntetőjogunk legnagyobb fogyatékosságai közé tartozik, hogy a gondatlanságból okozott súlyos testi sértést és a gondatlan emberölést az eredmény jelentőségével arányban nem álló enyheséggel kezeli. Ennek alapoka abban keresendő, hogy a hármas felosztás rendszerében - amelyen büntetőtörvénykönyvünk is nyugszik - gondatlan cselekmény nem emelkedhetik bűntett súlyára: a gondatlanságból okozott súlyos testi sértés és a gondatlan emberölés tehát csak vétségként eshetik megtorlás alá.
Független azonban ettől az a kérdés, vajjon nem érdemel-e - mindennemű eredményre tekintet nélkül - büntetést az, aki hivatása vagy foglalkozása szabályait vagy az azzal járó kötelességeket semmibe véve, mások életét vagy testi épségét közvetlenül veszélyezteti. A javaslat 20. §-a azon a megfontoláson épül fel, hogy az ilyen kötelességmulasztás már egymagában büntetendő; büntetést hív ki maga ellen tehát akkor is, ha materiális eredmény nem következett be. A forgalmas útvonalon a megengedettnél gyorsabban közlekedő gépjárművezető, a megszabott biztonsági intézkedéseket mellőző ipari munkáltató, a tudomány szabályainak félretételével eljáró orvos stb. pusztán annál a tényénél fogva, hogy hivatásának, illetőleg foglalkozásának szabályait tudatosan megszegte vagy elhanyagolta és ezzel mások számára közvetlen veszélyt idézett elő, már büntetést érdemel, akár volt magatartásának káros eredménye, akár nem. A bírói gyakorlat az élet szükségleteinek és az igazságosság követelményeinek megfelelően tágan értelmezi a hivatás fogalmát, amennyiben azt nem korlátozza a megélhetést nyujtó foglalkozásra, hanem e fogalom alá vonja pl. az ú. n. úrvezető tevékenységét is (24. sz. büntető jogegységi döntvény). Kívánatos lenne, ha a jelen § alkalmazása körében hasonló gyakorlat alakulna ki.
A 20. § a hivatás vagy foglalkozás szabályainak tudatos megszegését vagy az azzal járó kötelességek tudatos elhanyagolását szabja meg a büntetendőség előfeltételéül. Erről természetesen nem lehet szó olyan esetben, amidőn az eljárás vagy tevékenység az illető foglalkozás körében megkívánt gondosságnak megfelel, bár abból másra nézve közvetlen veszély származott. Ha pl. orvos az orvostudomány szabályainak és az illető orvosi tevékenység kívánalmainak megfelelően járt el, a jelen § alapján abban az esetben sem vonható felelősségre, ha eljárása következtében a betegre nézve veszély állt elő. A javaslat természetszerűen nem kívánja magát túltenni azon a tapasztalati tényen, hogy az orvosi hivatás gyakorlása - az emberi szervezet adottságainak és az alkalmazásba jövő gyógytényezőknek a legnagyobb gondosság mellett is bizonyos fokig fennálló kiszámíthatatlanságára tekintettel - rendszerint kockázatot rejt magában a betegre nézve.
A 20. § (2) bekezdése a szóbanforgó cselekményt bűntetté minősíti, még pedig az eredmény súlyosságához képest, úgyszintén akkor, ha azt vagyoni haszon végett vagy ismétlődően, illetőleg folyamatosan követték el. A legsúlyosabb eredmény, nevezetesen a sértett halála esetében a büntetés tíz évig terjedhető fegyház lesz, vagyis azonos azzal a büntetési tétellel, amelyet a Btk. 306. §-a a halált okozó súlyos testi sértés bűntettére megállapít. A bűntetti minősítés nem áll ellentétben büntetőjogunk fentebb kiemelt alapelvével, mert itt nem gondatlan, hanem szándékos bűncselekményről van szó, amely a büntetőtörvénykönyv alapelveinek sérelme nélkül minősíthető bűntettnek.
Az újabb büntetőjogi fejlődés általában nem helyesli ugyan az olyan szabályozást, amely a szándékon túlmenő eredményt is beszámítja az elkövetőnek; a 20. § (2) bekezdése esetében azonban mégis indokolt az eredményhez igazodó súlyosabb minősítés. A jelen § alá eső bűncselekmény ugyanis mindig valamely foglalkozás vagy hivatás szabályainak tudatos megszegésében, illetőleg az azzal járó kötelességek elhanyagolásában áll; valamely hivatás vagy foglalkozás gyakorlójának pedig előre kell látnia azt a veszélyt és annak az eredménynek a lehetőségét, amely a szóbanforgó szabályok és kötelességek elhanyagolásával kapcsolatos.
A javaslat 21. §-a a 20. §-ban meghatározott cselekmény gondatlan elkövetését helyezi büntetés alá és szintén keresztülviszi a kétféle minősítést, bár a 20. § (2) bekezdése alá tartozó cselekményeknek gondatlan elkövetését természetesen nem nyilvánítja bűntetté.
Az emberiesség érzésének teljes hiányára és rideg önzésre valló, felháborító cselekmények közé tartozik a közlekedési baleset áldozatának a balesetet okozó személy részéről gyakran tapasztalható cserbenhagyása. Ezen a tipikus eseten felül más vonatkozásban is előfordulhat az ilyen magatartás. Megesett, hogy orvos nem részesítette a szükséges kezelésben gondatlanságának áldozatát, illetőleg nem intézkedett megfelelő gyógyintézetbe szállítása iránt, hanem néhány megnyugtató szóval bocsátotta el betegét, aki ennek következtében súlyos rosszabbodást szenvedett, más esetben pedig életét vesztette. Az idevágó cselekmények bizonyos szűk körben, nevezetesen a közlekedés terén, ezidőszerint kihágásként büntethetők, holott kétségtelen, hogy jelentőségük messze meghaladja a kihágás súlyát.
Erre való figyelemmel a javaslat 22. §-ának (1) bekezdése bűntett miatt bünteti azt, aki az általa vétlenül vagy gondatlanul okozott sérülés vagy baleset áldozatát cserbenhagyja anélkül, hogy a körülményeknél fogva részéről nyujtható segítségben részesítené. Gondatlan a sérülés vagy baleset, ha a tettes azt a kellő figyelem mellett előreláthatta volna, ha pedig ez a lehetőség is hiányzott, a baleset (sérülés) vétlenül keletkezettnek tekintendő. Idevonja a javaslat azt az esetet is, amelyben nem maga az elkövető, hanem az általa kezelt, illetőleg alkalmazott gép, eszköz vagy szer avagy az illető közvetlen felügyelete alatt levő állat idézte elő a sérülést vagy balesetet. Nem terjed ki azonban a 22. § (1) bekezdésének alkalmazási köre a szándékosan okozott sérülés vagy baleset esetére. Az emberi természettel ellentétes magatartást várnánk el pl. a szándékos emberölés kísérletének vagy a szándékos testi sértésnek elkövetőjétől, ha azt kívánnók tőle, hogy támadásának áldozatát segítségben részesítse. Ez egyben kettős felelősségrevonást is jelentene, mert az illető szándéka éppen az eredmény létrehozására alkalmas cselekményre vonatkozott, ezen a címen felel szándékos emberölés kísérletéért, illetőleg szándékos testi sértés miatt; nem lehet tehát az illetőt még külön is megbüntetni azért, mert szándékos cselekményének általa előrelátott eredményét utóbb nem igyekezett enyhíteni. Attól a személytől azonban, aki erkölcsileg színtelenebb módon, tehát gondatlanul vagy éppen vétlenül okozott sérülést, méltán el lehet várni, hogy áldozatát ne hagyja cserben.
A 20. §-nál elmondottak értelmében a 22. § (1) bekezdése is súlyosabban minősíti az alája tartozó cselekményt, ha annak következtében a sértett meghalt.
A 22. § (2) bekezdése az általános segélynyujtási kötelesség elvét iktatja büntetőjogunk rendszerébe, amennyiben büntetni rendeli azt, aki olyan baleset áldozatát, amely nem az ő cselekvési körében keletkezett, hagyja segítség nélkül. Minthogy itt kevésbbé nyomatékos etikai kötelesség megszegésével állunk szemben, mint az (1) bekezdés esetében, a büntetési tétel megfelelően enyhébb.
Minthogy a 20-22. §-ok alá tartozó cselekmények az elkövető hivatásbeli megbízhatóságát is kétségessé teszik, a 23. § kimondja, hogy a felsorolt §-ok esetében a hivatás vagy foglalkozás gyakorlásától való eltiltásnak is helye van.
Amint arra a 20. §-al kapcsolatban már utaltam, fennálló büntetőjogunk rendszerében a gondatlanságból elkövetett bűncselekmények büntetése nem fokozható lényegesen. A rendelkezésre álló keretek között azonban a jelen § mégis súlyosbbítja az emberölés vétségének és a gondatlanságból okozott súlyos testi sértés vétségének büntetését.
Ami az emberölés vétségének büntetését illeti, azt a jelen § két irányban is szigorítja, mégpedig egyfelől azzal, hogy a büntetés legmagasabb mértékét három évről öt évre emeli fel, másfelől azzal, hogy a büntetési tétel legkisebb mértékét is meghatározza. Az utóbbi módosítás azzal jár, hogy egy éven aluli fogházbüntetést a bíróság csak túlnyomó enyhítő körülmények esetében szabhat ki.
A gondatlanságból okozott súlyos testi sértés vétségének büntetését a § (2) bekezdése három hónapról egy évre, illetőleg egy évről három évre emeli fel.
A Btk. 291. §-ának második bekezdése és 310. §-ának harmadik bekezdése mellékbüntetésül lehetővé teszi a szakképzettséget igénylő hivatás vagy foglalkozás gyakorlásától való eltiltást. Ezt a mellékbüntetést a jelen § (3) bekezdése érintetlenül hagyja.
A Btk. 313. §-a, amely a házi fegyelem gyakorlására jogosult által ennek körében elkövetett könnyű testi sértés vétsége számára büntetlenséget biztosít, azok közé a jogszabályok közé tartozik, amelyek demokratikus jogrendben nem tarthatók fenn. Már régebbi jogtudósaink is következetlenséget láttak abban, hogy a magyar jogrend az 1871:LII. törvénycikkel a testi büntetést minden vonatkozásban eltörölte, a Btk. 313. §-ában viszont közvetett úton elismerte. Hogy ki tartozik a házi fegyelem alá: erre nézve a Btk. 313. §-a nem tartalmaz rendelkezést, hanem erre a kérdésre más jogszabályok, illetőleg a szokásjog adja meg a választ. A bírói gyakorlat a Btk. 313. § alkalmazásának körét - nagyon helyesen - szűkíteni igyekezett. A Kúria gyakorlata szerint nem hivatkozhatik a Btk. 313. §-ában biztosított mentességre a népiskolai tanító, aki a népiskolai tanulón követ el fenyítéssel könnyű testi sértést, nem terjed ki a házi fegyelem joga a középiskolai tanárra tanulójával szemben, nincs házi fegyelmi joga a szülőnek más szülő gyermekével, a férjnek feleségével szemben stb. Azokban az esetekben pedig, amelyekben a házi fegyelmi jog fennállását állapította meg a Kúria, vizsgálat tárgyává tette, vajjon a könnyű testi sértés valóban annak „gyakorlásában” követtetett-e el, vagyis hogy a megfenyített személy magatartása szükségessé és indokolttá tette-e a fenyítésnek alkalmazott mértékét.
A vonatkozó jogszabályok értelmében megilleti a házi fegyelem joga a szülőt kiskorú gyermekével, a gyámot gyámoltjával szemben. Vajjon a gazda cselédjével és az iparos a háznépéhez tartozó kiskorú tanonccal szemben gyakorolhat-e még házi fegyelmi jogot: erre a kérdésre ma már határozott nemmel válaszolhatunk. A munkavállalók egyéni szabadságát, jogegyenlőségét és emberi méltóságát biztosító 1946:XIX. törvénycikk ugyanis kizárja a magánjogi jogcímen alapuló munkaviszony keretéből a közvetlen kényszerrel munkáraszorítást és hatályon kívül helyezi az erre a célra fennállott büntető rendelkezéseket. Ha már most ez a törvény még a hatósági kényszert és a kihágási jogkövetkezményeket is kirekeszti a munkaviszony szabályszerű lebonyolítását biztosító eszközök sorából: annál kevésbbé tekinthető feljogosítottnak a munkáltató arra, hogy önbíráskodás során alkalmazzon fizikai kényszer jellegével bíró bántalmazást. A gazda és az iparos házi fegyelmi joga tehát az említett törvény szellemében megszűntnek tekinthető.
Ami viszont a szülő és a gyám házi fegyelmi jogát illeti, nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy már a nyolc napnál rövidebb idő alatt gyógyuló sérülés vagy egészségháborítás előidézése is rendkívül súlyos mértékű és felettébb durva ütlegelést tételez fel. Ilyen körülmények között a Btk. 313. §-a értelmében büntetlenséget élvez az olyan fokú bántalmazás is, amelynek a neveléshez vajmi kevés a köze és amely egyes magukról megfeledkezett szülők és gyámok féktelen indulatainak a megnyilatkozása. Testisértés jellegével bíró, ilyen eredményt előidéző bántalmazásra a valóban nevelő szándékú szülőnek és gyámnak nincsen szüksége. A modern pedagógia más eszközökkel rendelkezik a jóra való ösztönzés céljából, mint a gyermek lelki eldurvulására vezető ütlegelés. Éppen ezért a jelen § a Btk. 313. §-ában biztosított mentességet megszünteti.
A Btk. 313. §-ának hatályon kívül helyezése kapcsán felmerül a házi fegyelmi jog gyakorlása körében elkövetett becsületsértés kérdése. Minthogy a vonatkozó jogszabályok a szülő, gyám, tanár, tanító stb. jogává, sőt kötelességévé teszik a gyermek nevelését, a nevelőtevékenység körében a szükséghez képest elkövetett becsületsértés büntetendősége a jogtalanságot kizáró szóbanforgó körülmény következtében nyilván nem foghat helyt, hacsak az illető tevékenységre fennálló különleges jogszabály (pl. iskolai rendtartás stb.) a tettleges becsületsértést teljesen el nem tiltja.
A demokratikus társadalom a párbajt nem tekintheti többé kiváltságos bűncselekménynek, hanem azt egyfelől a letűnt feudális társadalmi felfogás csökevényének, másfelől az élet és testi épség ellen irányuló durva támadásnak bélyegzi. Ennek az állásfoglalásnak a következményeit a törvényhozás már levonta azzal, hogy az 1946:XIV. tc. 6. §-ával az államfogházbüntetést megszüntette, ennélfogva a Btk. XIX. fejezetében foglalt, vagyis a párviadallal kapcsolatos bűncselekmények ezidőszerint már nem esnek a kiváltságos természetű államfogházbüntetés alá.
A jelen törvényjavaslat 26. §-a a Btk. XIX. fejezetében (293-300. §-aiban) foglalt rendelkezéseket hatályon kívül helyezi. Ez azzal az eredménnyel jár, hogy a párviadallal kapcsolatos cselekmények a büntetőtörvények általános rendelkezései értelmében esnek büntetés alá. Aki tehát ellenfelét a párviadalban megsebesíti, a szándékos testi sértésre megállapított, az pedig, aki ellenfelét a párbaj során megöli, az emberölésre megállapított büntető rendelkezések értelmében felel, tekintet nélkül arra, vajjon a párbajt a társadalmi felfogás szerint szabályosan vagy szabálytalanul vívták-e meg.
A szabályozásnak ebből a módjából viszont az is következik, hogy a Btk. XIX. fejezetében foglalt egyes bűncselekmények büntetlenekké válnak. A Btk. 293. és 296. §-ában megállapított bűncselekmények ugyanis lényegileg előkészületi cselekmények, márpedig a kísérlet határán innen maradó ilyen cselekmény a büntetőtörvények általános rendelkezései értelmében nem büntethető. Ugyanez áll a Btk. 295. §-ában meghatározott cselekményre is, amennyiben az nem minősül a párbaj során elkövetett testi sértés, illetőleg emberölés bűncselekményére való felbujtásként. Az említett cselekményeknek a büntethetőségből való kirekesztése azonban nem eshetik semmiféle komoly kifogás alá, mert a párbaj amúgyis deivatjátmult intézmény, amelyet teljes jelentéktelensége nem tesz érdemessé arra, hogy büntetőjogi szabályozás tárgyául szolgáljon. Párbajra irányuló olyan cselekmények tehát, amelyek nem valósítanak meg az általános büntetőtörvények értelmében is büntetendő cselekményt, nem igénylik a társadalmi védekezés büntetőjogi eszközeinek alkalmazását.
A VII. fejezethez
Az általános indokolásban kifejtettekből következik, hogy a jelen fejezet rendelkezései csupán arra szorítkoznak, hogy a Btk-nek a vagyon elleni bűncselekmények tekintetében észlelhető egyes kirívó fogyatkozásait a Btk. alapvető elveinek érintése nélkül orvosolják. Ebből a szempontból a jelen fejezet törekvése arra irányul, hogy a Btk. egyik-másik logikai hibáját kiküszöbölje, a vagyon elleni bűncselekmények szabályozását az élet józan felfogásához közelebb hozza, szociálisabbá tegye, a nehézségekkel küzdő, kevésbbé tehetős ember munkájának eredményeit hatékonyabban biztosítsa, egyben pedig az állami vagyont is a jelenlegieknél szigorúbb büntető jogkövetkezmények kilátásba helyezésével védelmezze.
A Btk. 336. §-ának 7. pontja a lopott dolog értékére tekintet nélkül bűntetté nyilvánítja a lopást, ha azt a tettes szolgálatadója vagy annak házához tartozó személy sérelmére követi el. Ez a szigorúbb minősítés az efféle cselekmények megelőzésének nehézségeire való figyelemmel ezidőszerint még fenntartandónak látszik. Viszont a jogegyenlőség elemi követelményeinek felel meg a 27. §, amikor hasonló szigorúbb minősítést állapít meg arra a lopásra, amelyet a munkáltató követ el munkavállalója sérelmére.
Társadalmunk felfogása még nem jutott el egészen annak felismerésére, hogy a közcélokat szolgáló állami vagyon fokozottabb büntetőjogi védelmet igényel, annálfogva, hogy az állami vagyon ellen irányuló bűncselekmény közvetlenebbül veszélyezteti a közérdeket. Éppen ezért a jelen § a Btk. 336. §-ának kiegészítéseként a lopott dolog értékére tekintet nélkül bűntettnek nyilvánítja azt a lopást, amely állami tulajdonban lévő vállalat üzeméhez tartozó berendezési vagy felszerelési tárgy tekintetében követtetett el. Figyelemmel társadalmunk felfogásának e vonatkozásban még teljesen ki nem forrt állapotára, a javaslat tartózkodik attól, hogy mindennemű állami vagyon tekintetében elkövetett lopást bűntetté minősítsen. Ez sok esetben méltánytalan következményekkel is járna (pl. állami erdőben elkövetett erdei lopás). Más megítélés alá esik azonban az a lopás, amelynek tárgya állami vállalat üzeméhez tartozó berendezési vagy felszerelési tárgy, mert ilyen esetben viszonylag csekélyebb érték ellopása is alkalmas lehet a termelés folyamatosságának megzavarására.
A jelen § bűntetté nyilvánítja továbbá - értékre való tekintet nélkül - azt a lopást is, amely a posta vagy közforgalmú közlekedési vállalat által üzembentartott szállító eszközön szállított vagy a posta, illetőleg ilyen vállalat pályaudvarán, üzeméhez tartozó egyéb helyiségben vagy területen elhelyezett ingóságok tekintetében követtetett el.
A most említett rendelkezés azért szükséges, mert a fentebb körülírt bűncselekmény a posta és a közforgalmú közlekedési vállalatok zavartalan működése iránt táplált, nélkülözhetetlen bizalom megingatására is alkalmas és így bénítóan hathat a javak szétosztása szempontjából életbevágóan fontos közlekedés működésére is.
A Btk. előmunkálataiból ma már nem lehet bizonyossággal megállapítani, vajjon a Btk. 350. §-ában szereplő „jogtalanul” szó szándékosan vagy véletlenül került-e az említett § végleges szövegébe. A §-ban szereplő „jogtalanul” módhatározó mindenesetre arra indította a bírói gyakorlatot, hogy a zsarolás körét messze túlterjessze azon a fogalmon, amely az egészséges jogi közmeggyőződésben zsarolásként él. Bíróságaink ugyanis a Btk. 350. §-ának szövegére támaszkodva zsarolást állapítanak meg abban az esetben is, ha a tettes őt valóban megillető, tehát tárgyilag jogos haszonra törekedett, de evégből olyan eszközhöz folyamodott, amelynek igénybevételére a célbavett haszon megszerzése végett nem volt jogosult. Az állandó bírói gyakorlat ehhez képest zsarolásnak kénytelen bélyegezni olyan cselekményeket is, amelyek jogos igényt meg nem engedett módon érvényesítenek.
A Btk. 350. §-ának szövegét követő bírói felfogás több tekintetben is kifogásolható. Kifogás alá esik, hogy a törvénynek pontosan megfelelő ez a gyakorlat távol áll a való élet józan felfogásától, a tárgyilag jogos haszonra meg nem engedett eszközökkel törekvő személyre pedig méltánytalan következményekkel jár az a körülmény, hogy a köztudatban megbélyegzőnek tekintett bűncselekmény miatt ítélik el, erkölcsi bizonyítványában zsarolóként szerepel, holott egészen más természetű az a cselekmény, amelyet elkövetett.
Erre való figyelemmel a javaslat 29. §-a a Btk. 350. §-ának megfelelő módosításával azt az álláspontot igyekszik érvényesíteni, hogy zsarolásként csak az a cselekmény esik büntetés alá, amely tárgyilag is jogtalan vagyoni haszon szerzésére irányul. Ha azonban tárgyilag jogos igény érvényesítése történik meg nem engedett eszközökkel, ebben az esetben nem zsarolással, hanem egy a közvélemény megítélésében is jóval enyhébb és kevésbbé megbélyegző cselekménnyel: tiltott önbíráskodással állunk szemben, amelynek tényálladékát a 31. § tartalmazza. Más szóval: a javaslat 29. §-ának szövegezése szűkebbre vonja a zsarolás fogalmi körét és azt a természetüknél fogva zsaroló jellegű cselekmények számára tartja fenn. Az ilyen értelemben vett zsarolás büntetését viszont a § megszigorítja, amennyiben speciális minimumot, hat hónapi fogházat is állít fel.
Büntetőtörvénykönyvünk 350. §-a szerint a zsarolás szabályként vétség és csak a 353. §-ban említett két esetben emelkedik bűntett súlyára. Ezeket a minősítő körülményeket a jelen § egy továbbival egészíti ki, amennyiben bűntetté minősíti a sértett tervszerű tönkretételére irányuló zsarolást. Nyilvánvaló ugyanis, hogy aki a zsarolás bűncselekményét ugyanannak a személynek sérelmére folytatólagosan követi el, az anyagi romlásba és a lelki összeroppanásba kergetheti áldozatát, cselekményét tehát súlyosabban kell minősíteni.
A 29. §-nál mondottak értelmében a zsarolás fogalmi köréből ki kellett emelni azokat a cselekményeket, amelyekkel a sértett meg nem engedett módon törekedett jogos vagy jogosnak vélt vagyoni igény érvényesítésére. Ez a jogtalan önbíráskodás vétsége, amelynek tényállását a jelen § határozza meg. Figyelemmel arra, hogy a jogtalan önbíráskodás természeténél fogva a sértett belső reakcióján múlik, vajjon a cselekményt sérelmesnek érzi-e, a § (3) bekezdése a jogtalan önbíráskodást magánindítványra üldözendőnek nyilvánítja. A § (4) bekezdése viszont kizárja a büntethetőség köréből azt az esetet, amelyben az erőszak alkalmazása vagy a hátrány kilátásba helyezése az igény érvényesítésének megengedett eszköze. Egyes jogszabályok ugyanis megengedik pl. az önhatalmú zálogolást a birtokháborítással szemben való védekezést, ugyancsak megengedett eljárás, ha a sértett a bűncselekménnyel neki okozott kár megtérítését bűnvádi feljelentés kilátásba helyezésével szorgalmazza stb. Minthogy ilyen esetben az elkövető jogosan jár el, cselekményét ki kell venni a jogtalan önbíráskodás köréből.
A bírói gyakorlat a Btk. 355. §-ának szabatos alkalmazásával sikkasztásnak minősíti azt a cselekményt, amellyel valaki a tulajdonjog fenntartásával meg- és átvett dolgot jogtalanul eltulajdonítja vagy elzálogosítja. Ámde kézenfekvő, hogy a vevőnek ez a cselekménye nem mindig érdemel büntetést. Az a vevő ugyanis, aki a vételár egy részét már megfizette, nem egészen alaptalanul érzi magát feljogosítottnak a dologgal való rendelkezésre és eljárásából sokszor hiányzik mindennemű ártó szándék. Ha pedig a részletfizetési kötelezettségének továbbra is eleget tesz, cselekménye az eladóra nézve sem jelent sérelmet. A kérdés megítélésénél nem hanyagolható el az a szempont sem, hogy az efféle cselekményeknek a Btk. 355. §-a alá eső sikkasztásként minősítése meg nem érdemelt megbélyegzést jelent éppen azokra a kevésbbé tehetős személyekre, akik szükségleteiket részletre való vásárlás útján szokták fedezni.
Éppen ezért a javaslat 32. §-a a tulajdonjog fenntartásával megvásárolt dolog eltulajdonítását a vevő részéről csak akkor minősíti sikkasztásnak, ha az a hátralékos vételárkövetelés kielégítését meghiusította vagy csorbította. Ha ez az eset nem áll fenn, a vevő nem lesz sikkasztásért büntethető.
A 32. § rendelkezését nem teszi feleslegessé a hitelsértésről szóló 1932:IX. törvénycikk, mert hitelsértést az az adós követ el, aki kielégítési alapul szolgáló saját vagyonát vonja el a hitelező elől, illetőleg teszi számára hozzáférhetetlenné, itt pedig éppen a hitelező tulajdonában levő dolog jogtalan eltulajdonításával vagy elzálogosításával állunk szemben.
Abból a szempontból, vajjon a sikkasztás vétségnek vagy bűntettnek minősül-e, a Btk. 356. §-a szerint az elsikkasztott dolog egész értékét kellene figyelembe venni. A bírói gyakorlat azonban számos esetben arra a méltányos álláspontra helyezkedett, hogy a minősítés szempontjából nem a tulajdonjog fenntartásával megvett dolog egész értékét, hanem csupán a vételár hátralékos részét veszi alapul, mert a cselekmény csak ennek erejéig sértette az eladó vagyoni érdekét. Ennek a helyes bírói álláspontnak ad törvényerőt a 32. § (2) bekezdése.
A sikkasztás legantiszociálisabb és legfelháborítóbb esetei közé tartozik a munkavállaló óvadékának jogtalan eltulajdonítása. Kétségtelen ugyan, hogy minden sikkasztás a sértett és az elkövető között fennálló bizalmi viszonnyal való visszaélés, ámde nyilvánvaló az is, hogy a munkáltató részéről a beléje vetett bizalom megcsúfolása sokkal súlyosabb megítélés alá esik. A munkáltató ugyanis gazdaságilag erősebb a munkavállalónál, a munkavállaló rendszerint bízik ebben a nagyobb gazdasági erőben, az óvadékul letett szerény összeget, amely esetleg egyetlen anyagi tartaléka, teljesen biztosnak véli. Ezzel a bizalmi viszonnyal él vissza a munkáltató, ha alkalmazottjának óvadékát elsikkasztja. Míg a sikkasztást általában a gazdaságilag gyengébb fél szokta a kedvezőbb anyagi helyzetben levő sértettel szemben elkövetni, addig az óvadéksikkasztás esetében a helyzet megfordul. A cselekmény megvetendő és antiszociális jellegét hangsúlyozza a javaslat 33. §-a akkor, amikor a munkavállaló által letett óvadék elsikkasztását - értékére való tekintet nélkül - bűntetté minősíti.
A 33. § természetesen nem azt jelenti, hogy az alkalmazotti óvadék felhasználása minden esetben sikkasztás. Ez az eset körülményeitől, többek között attól függ, vajjon feljogosította-e a munkavállaló a munkáltatót az óvadék felhasználására, vagy ha nem is jogosította fel erre, volt-e a munkáltatónak a szolgálati viszony alapján a munkavállalóval szemben olyan igénye, amelynek kielégítésére az óvadék leköttetett stb. A 33. § alkalmazása körében tehát elsősorban azt kell elbírálni, vajjon a munkáltató cselekménye egyáltalán sikkasztás-e és a 33. §-ban foglalt minősítő szabály alkalmazására csak akkor kerülhet sor, ha a sikkasztás az eset körülményeihez képest megállapítható.
A Btk. 370. §-a egyes tüzetesen felsorolt bűncselekmények útján birtokosuk vagy birlalójuk kezéhez jutott dolgok vagyoni haszon végett történt megszerzését nyilvánítja orgazdaságnak. Az orgazdaság alapcselekményei között azonban a Btk. 370. §-a nem említi a csalást. Ez az álláspont a Btk. javaslatához fűzött miniszteri indokolás szerint azon a megfontoláson nyugszik, hogy a csalás harmadik személy által nehezen áttekinthető cselszövények és fondorlatok által valósul meg; az tehát, aki a dolgot megszerzi, nem is tudja megítélni, vajjon az a cselekmény, amellyel a dolog birtokosa vagy birlalója kezéhez jutott, csalás-e vagy nem.
A javaslat ezt az álláspontot nem teheti magáévá. A mindennapi élet közönséges csalásai rendszerint nem különösebben bonyolultak, hanem külsőleg is könnyen felismerhetők. Ha pedig a dolog megszerzője mégsem tudta, hogy a dolog csalás útján jutott birtokosa vagy bírlalója kezéhez, orgazdaságért amúgy sem lesz felelősségre vonható, mert a Btk. 370. §-a, amelyet a jelen § kiegészít, az orgazdaság megállapításához megkívánja azoknak a tényeknek az ismeretét, amelyek az alapcselekményt megvalósítják. Ha viszont valaki csalás útján birtokosához jutott dolgot erről tudva szerez meg vagyoni haszon végett, éppen olyan büntetést érdemel, mintha pl. lopott vagy elsikkasztott dologról lenne szó. Éppen ezért a 34. § orgazdaságnak nyilvánítja a csalás útján birtokosa vagy bírlalója kezéhez jutott dolog vagyoni haszon végett történt tudatos megszerzését is.
Bár a visszaesésnek és következményeinek szabályozása inkább a büntetőtörvénykönyv általános részébe tartoznék, tehát új büntetőkódexünk megalkotására volna fenntartandó, a javaslat már most indokoltnak látja, hogy a visszaesést - legalább a vagyoni természetű bűncselekmények körében - egységes alapokra fektesse. A Btk. szabályozása ugyanis ezen a téren meglehetősen ötletszerű. Hogy a megelőzően elkövetett rablás a lopást súlyosabban minősíti, viszont a megelőző lopás a későbbi rablást nem; hogy a korábbi zsarolásra tekintettel a későbbi rablás súlyosabban minősül, de megfordítva: a korábbi rablás ellenére a későbbi zsarolás nem minősül súlyosabban; hogy a csalást éppen csak a csalás miatt történt megelőző elítéltetések minősítik visszaesésben elkövetetté, holott a megelőző csalása a lopás és a sikkasztás szempontjából egyaránt minősítő körülmény: mindebben alig található következetesség és átgondoltság.
Az előrebocsátottakra figyelemmel, a javaslat 35. §-a a visszaesést a vagyon elleni bűncselekményekre nézve egységesen szabályozza. A Btk. 338. §-ában foglalt felsorolást kiegészíti a csalással, mint jellegzetesen vagyoni természetű deliktummal és az ekként megállapított bűncselekmények sorozatát minősítő erővel ruházza fel a lopás, a zsarolás, a sikkasztás, az orgazdaság, a csalás és a rablás szempontjából egyaránt, vagyis a gyakorlatilag jelentős, összes vagyon elleni bűncselekményeket a visszaesés szempontjából a kölcsönösség viszonyába hozza egymással, a rablásnál felmerülő különleges védelemre szoruló érdekekre figyelemmel mégis azzal az eltéréssel, hogy a Btk. 349. §-ának 1. pontjával egyezően rablás esetében a rablás vagy zsarolás miatt történt egyszeri megelőző büntetés is elegendő a súlyosabb minősítés megállapításához.
A Btk. 383. §-ának második bekezdése értelmében a Btk. 381. §-ának 3. pontja alá eső, tehát visszaesésben elkövetett csalás öt évig terjedhető fegyházzal büntetendő, holott a csalással azonos súlyú többi vagyon elleni bűncselekmény büntetése hasonló esetben csak öt évig terjedhető börtön. A visszaeső csalónak ez a súlyosabb büntetése alig indokolható és sokszor a büntetés célján túlmenő hátrányok alkalmazását teszi kötelezővé. Amíg a Btk. 381. §-ának 3. pontja értelmében a csalást csupán az utolsó cselekményt megelőző két csalás miatt kiállott büntetés minősítette bűntetté, a helyzet nem volt annyira méltánytalan, mint lenne az új szabályozás következtében, amely minősítő erővel ruházza fel a csalás szempontjából a többi vagyoni bűncselekményt is. Ha a Btk. 383. §-ának második bekezdése érintetlenül maradna, még rendkívüli enyhítő körülmények fennforgása esetében sem lenne hathónapi börtönnél enyhébb büntetéssel sujtható a két ízben büntetett az a személy, aki pl. vendéglőben fogyaszt valamit anélkül, hogy annak kifizetésére képes lenne.
Az előadott okokra tekintettel a 35. § (6) bekezdése a visszaesésben elkövetett csalásnak öt évig terjedhető jelenlegi fegyházbüntetését öt évig terjedhető börtönre enyhíti.
A Btk. 335. §-a értelmében annak meghatározása végett, vajjon bűntett vagy vétség-e a lopás: mindazoknak a dolgoknak az értékét össze kell számítani, amelyeket az elkövető tettesi vagy részesi minőségben ellopott vagy ellopni megkísérelt. Nyilvánvaló ugyanis, hogy az a tolvaj, aki tíz különböző személytől lop el egyenkint 600 forintot meg nem haladó értékű ingókat, amelyeknek együttes értéke azonban ezt az összeget meghaladja és aki a Btk. 335. §-ában foglalt rendelkezés hiányában csak két évig terjedhető fogházzal lenne büntethető, legalább úgy megérdemli az öt évig terjedhető börtönbüntetést, mint az a tolvaj, aki egy sértettől lop el 600 forintot meghaladó értéket.
A büntetőtörvénykönyv 335. §-ában foglalt szabályt a jelen § csalás esetére is kiterjeszti, mert ebben a vonatkozásban is gyakran fordul elő, hogy ugyanaz a tettes több sértettet károsít meg csalás útján, egyenkint 300 forintot meg nem haladó érték erejéig. Itt is indokolt tehát a Btk. 335. §-ában foglalt értékösszeszámítási szabály alkalmazása, mert ez lehetővé teszi a többrendbeli csalás vétségének egyrendbeli csalás bűntettévé való összefoglalását és így az elkövetőnek megfelelő büntetéssel való sujtását.
A kihágási büntetőtörvénykönyv 129. §-ában meghatározott tulajdon elleni kihágás az orgazdaság szubszidiárius bűncselekménye. Míg orgazdaság címén az vonható felelősségre, aki tudta, hogy az általa vagyoni haszon végett megszerzett dolog bizonyos bűncselekmények valamelyike útján jutott birtokosa vagy bírlalója kezéhez, addig a Kbtk. 129. §-a alá eső kihágást az követi el, akinek nem volt ugyan határozott tudomása a dolog eredetéről, de azt a körülményeknél fogva gyaníthatta. Ez a § jó szolgálatot tesz a gyakorlatban olyankor, amikor a határozott tudomás nem bizonyítható az elkövetőre.
A Kbtk. 129. §-a alá eső kihágásnak az orgazdasághoz való viszonyából következik, hogy az orgazdaság kiterjesztése arra az esetre, amelyben a megszerzett dolog csalás útján jutott birtokosa vagy bírlalója kezéhez: maga után kell, hogy vonja a Kbtk. 129. §-ában meghatározott tulajdon elleni kihágás fogalmának hasonló kiterjesztését. Ennek a követelménynek tesz eleget a javaslat 37. §-a.
A Kbtk. 129. §-a csak akkor alkalmazható, ha a kihágás elkövetője által megszerzett dolog többek között lopás következtében jutott birtokosa vagy bírlalója kezéhez. Lopás alatt pedig a bírói gyakorlat a Btk. 333. §-ában meghatározott bűncselekményt érti, de nem érti lopás alatt a Kbtk. 129. §-ának alkalmazása szempontjából a lopásnak kihágássá minősített eseteit (Bn. 51. §, illetőleg a jelen törvény 38. §-a, 1894:XII. tc. 93. §, 1935:IV. tc. 258. §). Ámde nyilvánvaló, hogy az, aki olyan dolgot szerez meg - annak eredetét ismerve -, amely az említett rendelkezések értelmében kihágásként minősülő lopási cselekmény útján, tehát tulajdon elleni kihágás, mezei vagy erdei lopás kihágása útján jutott birtokosa vagy bírlalója kezéhez: szintén büntetést érdemel. Cselekményét tehát a javaslat 37. §-ának (2) bekezdése a Kbtk. 129. §-a alá vonja.
Az ilyen értelemben kiegészített Kbtk. 129. §-a a jövőben tehát két eltérő természetű cselekménytípust fog felölelni. Egyfelől magába fogja foglalni a bűntett vagy vétség útján birtokosa vagy bírlalója kezéhez került dolog megszerzését vagy elidegenítésére való közreműködést, feltéve, hogy a megszerző vagy az elidegenítésre közreműködő személy a dolog eredetét gyaníthatta. Másfelől ki fog terjedni annak a cselekményére, aki olyan dolgot szerez meg vagy olyan dolog elidegenítésére működik közre vagyoni haszon végett, amelyről tudja, hogy az tulajdon elleni kihágás, mezei vagy erdei kihágás útján jutott birtokosához vagy bírlalójához.
A Bn. 51. §-a enyhébb elbírálás alá vonja 30 forint értéket felül nem haladó élelmi vagy élvezeti cikk, tüzelőszer vagy életszükségleti tárgy ellopását, elsikkasztását vagy jogtalan elsajátítását, amennyiben ezeket a vétségi cselekményeket - bűntetté minősítő körülmény hiányában - kihágássá nyilvánítja.
A javaslat 38. §-a a 30 forintos kedvezményes értékhatárt 60 forintra emeli fel, figyelemmel a javak árviszonyaiban a Bn. megalkotása óta bekövetkezett eltolódásokra és kiterjeszti a Bn. 51. §-ában foglalt enyhébb elbírálást a ruházati cikk ellopására, elsikkasztására vagy jogtalan elsajátítására is. Alig szorul ugyanis indokolásra, hogy aki pl. egy 50 forintnál csekélyebb értékű, bár életszükségleti tárgynak nem tekinthető ruhadarabot lop el, nem érdemel szigorúbb elbírálást, mint az, aki hasonló értékű szeszesitalt vagy dohányt lop.
A 38. § ismertetett rendelkezései enyhítést jelentenek a Bn. 51. §-ához képest. Szigorítást jelent viszont a javaslat 39. §-a annyiban, amennyiben a posta vagy a közforgalmú közlekedési vállalat szállítóeszközén szállított avagy az említett vállalatok pályaudvarán, üzeméhez tartozó egyéb helyiségben vagy területén elhelyezett tárgy ellopását, elsikkasztását és jogtalan elsajátítását kivonja a 38. §-ban biztosított enyhébb elbírálás alól és büntetti, illetőleg vétségi megítélésre bocsátja. E szigorítás a 28. §-nál elmondottakban leli indokát.
Az 1894:XII. tc. 93. §-a kihágássá minősíti többek között gazdasági terménynek gyümölcsöskertből, szőlőből, faiskolából vagy a mezőről történt ellopását, más földjéről termék jogosulatlan leszedését, levágását vagy ellopását, amennyiben a dolog értéke 180 forintot meg nem halad. Ez az értékhatár túlmagasan, tehát az elkövetőre nézve túlkedvezően van megállapítva. A mezei lopás ugyanis csak akkor érdemel kedvezményezett elbírálást, ha tárgya nem haladja meg a tettes pillanatnyi személyes szükségletének kielégítéséhez szükséges és egy személy által elvihető mennyiséget. Nyilvánvaló azonban, hogy 180 forint értéket éppen hogy meg nem haladó mezei terméknek, tehát pl. több mázsa burgonyának stb. ellopása ezt a kedvezményes elbírálást nem teszi indokolttá. Az értékhatár leszállításánál figyelembe kell venni azt a szempontot is, hogy a szóban forgó cselekmények éppen a nagy nehézségekkel küzdő újgazdák munkájának az eredményeit hiúsíthatják meg. Indokolt tehát a javaslat 40. §-ának az a rendelkezése, amely a mezei lopás kihágásának értékhatárát 60 forintra csökkenti, vagyis a Bn. 51. §-a helyébe lépő 38. §-ban a tulajdon elleni kihágásra nézve megvont értékhatárral azonos összegben szabja meg.
A javaslat előkészítése során felmerült az erdei lopás kihágási (az 1935:IV. tc. 261. §-ához képest ezidőszerint 300 forintot kitevő) értékhatárának ugyancsak 60 forintra való leszállítása is, ezt azonban a földmívelésügyi miniszter úr célszerűségi okokból ellenezte, mert kívánatosnak jelezte, hogy az erdei lopások lehetőleg ne büntetőbírói, hanem továbbra is közigazgatási úton részesüljenek megtorlásban.
A Btk. 434. §-ában a közveszélyű cselekményre megállapított meghatározás több tekintetben kifogásolható. Ez a § elkövetési cselekményként a megrongálást szabja meg, holott a tettes által szem előtt tartott cél megrongálás, vagyis a közlekedési eszköz állagának megváltoztatása nélkül is megvalósítható. A Btk.-nek ezt a hiányát a Kúria 95. sz. teljes ülési határozata orvosolta ugyan, minthogy azonban a Btk. 434. §-a egyéb tekintetben is módosításra szorul, a megrongálás kellékének elejtése és a közérdeket jobban biztosító szabályozással való pótlása a jelen törvény keretében is megvalósítandó.
Kifogásolható továbbá a Btk. 434. §-a annyiban is, amennyiben tényálladéki elemként kívánja meg a vasúton vagy a hajón lévő személyek, illetőleg áruk veszélyeztetését. E szerint nem esik a 434. § alá annak cselekménye, aki nem a vasúton (hajón), hanem pl. annak közelében lévő személyeket árukat) tesz ki veszélynek.
Harmadik hiányossága a Btk. 434. §-ának a védelemben részesített közlekedési eszközök felsorolásának szűk volta. A vaspálya, gőz- vagy más hajó mellett figyelembe kell venni védett jogtárgyként a légi közlekedés biztonságát is, a vaspályával pedig azonos megítélés alá kell vonni a nem műszaki berendezésen, azaz nem előre lefektetett pályán haladó közlekedési eszközt is.
E három rendbeli hibát igyekszik orvosolni a javaslat 41. §-a, amidőn a védelem körét kiterjeszti a szárazföldi, a vízi és a légi közforgalmú közlekedés minden fajára, eredményként pedig beéri a személyekre vagy dolgokra származó veszéllyel. Figyelemmel végül a cselekmény veszélyességének jelentős fokára, a Btk. 434. §-ában megszabott öt évig terjedhető fegyházbüntetés helyett tíz évig terjedhető fegyházzal sujtja a cselekményt, ha abból súlyos baleset közvetlen veszélye következett be.
A letartóztató intézeti személyzet egyes tagjai által a multban ismételten elkövetett gondatlan fogolyszöktetési esetek a szóbanforgó bűncselekmények szigorúbb megbüntetését teszik indokolttá. A jelen § tehát a letartóztató intézeti személyzet tagja által elkövetett gondatlan fogolyszöktetést a Btk. 448. §-ának második bekezdésében megszabott és hat hónapig terjedhető fogházbüntetés helyett három hónaptól három évig terjedhető fogházzal sujtja. Érintetlenül marad a Btk. 448. §-ának harmadik bekezdése, amely szerint a hivatalvesztés is kimondandó. A szándékos fogolyszöktetésre a Btk. 448. §-ának első bekezdésében megállapított, öt évig terjedhető fogházbüntetés felemelése nem látszik szükségesnek, mert ez a büntetési tétel kielégítő megtorlást tesz lehetővé.
A letartóztató intézetek rendjében tapasztalható sajnálatos meglazulás szükségessé teszi, hogy a letartóztató intézeti alkalmazottak súlyosabb kötelességszegései kiemeltessenek a fegyelmi megtorlás köréből és büntetőjogi büntetés alá helyeztessenek. Ennek a követelménynek tesz eleget a jelen § (1) bekezdése, amely azonban nem valamennyi szándékos és súlyos kötelességszegésre terjed ki, hanem az őrzéssel vagy a felügyelettel kapcsolatos intézeti szabályok szándékos és súlyos megszegésére szorítkozik. A letartóztató intézeti alkalmazottak egyéb kötelességmulasztásai továbbra is fegyelmi úton nyernek elintézést.
A § (1) bekezdése a foglyok őrzésére vagy felügyeletére vonatkozó intézeti szabályok szándékos és súlyos megszegését nyilvánítja vétséggé. A fogoly fogalmát az 1940:XVII. tc. 2. §-a adja meg. Hogy mit kell súlyos kötelességszegés alatt érteni, ez az eset körülményeitől függ és bírói mérlegelésre tartozik.
Nyilvánvaló, hogy a letartóztató intézeti alkalmazottnak a § alá eső cselekménye súlyosabb megítélést igényel, ha azt az intézeten kívül teljesítendő szolgálattal kapcsolatban követi el. Ilyen esetben ugyanis a cselekmény fokozottan veszélyes és alkalmasabb is a büntetés végrehajtásának célját szolgáló intézmények tekintélyének aláásására, mint az intézet falain belül elkövetett hasonló cselekmény. Éppen ezért a § (2) bekezdése az intézeten kívül teljesítendő szolgálattal kapcsolatos kötelességszegést - amennyiben az (1) bekezdés alá esik - szigorúbb büntetéssel sujtja. Ha pedig az intézeten kívül teljesítendő szolgálattal kapcsolatos kötelességszegés súlyos eredménnyel is járt, nevezetesen a fogoly annak következtében megszökött, vagy a bűnvádi eljárás, illetőleg a büntetés végrehajtásának célja egyébként meghiúsult, a büntetés három évig terjedhető börtön lesz, feltéve hogy az elkövető az eredményt előre láthatta. A bűnvádi eljárás céljának meghiúsulását jelenti pl. a bűncselekmény bizonyítását megakadályozó összebeszélés lehetővé tétele; a büntetés végrehajtásának célját hiúsítja meg pl. az olyan bánásmód, amely meg nem engedett kedvezményeknek sorozatos és halmozott engedélyezésével vagy eltűrésével a büntetést komolyságától fosztja meg.
Hivatali bűncselekményről lévén szó, amely az elkövető megbízhatóságát is kétségessé teszi, a (3) bekezdés a hivatalvesztést és a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztését is megszabja.
A letartóztató- és nevelőintézeti alkalmazottak szolgálati viszonyai sok tekintetben különböznek a többi közszolgálati alkalmazott szolgálati viszonyaitól és ezért eltérő fegyelmi szabályok megállapítását teszik indokolttá. A jelenleg hatályos fegyelmi szabályok sok tekintetben elavultak, ezért a 44. § felhatalmazást ad az igazságügyminiszternek új fegyelmi szabályok megállapítására.
Az 1876:VI. tc. 43. §-a értelmében a közigazgatási bizottság jár el másodfokon, fogházfelügyelő ellen folyamatba tett fegyelmi eljárásban. Ez a rendelkezés teljesen elavult, nem felel meg az állami alkalmazottak ellen folyamatba teendő fegyelmi eljárás természetének és azt szükségtelenül késlelteti is. Éppen ezért a § második mondata a letartóztató- és nevelőintézeti alkalmazottakat fegyelmi szempontból kiveszi a közigazgatási bizottság hatásköre alól.
A hivatali titoksértésre az 1940:XVIII. tc. 4. §-ában megállapított, öt évig terjedhető fogházbüntetés túl enyhe és lehetővé teszi, hogy az elkövető enyhítő körülmények esetében csekély pénzbüntetéssel szabaduljon. Ámde kétségtelen, hogy a hivatali titok megsértése számos esetben olyan súlyosan veszélyezteti a közérdeket, hogy az említett törvény alapján kiszabható büntetés nem áll arányban a bűncselekmény jelentőségével és társadalmi veszélyességével. Elérkezett az ideje annak, hogy a hivatali rend és fegyelem ebből a szempontból is megszilárdíttassék, ez pedig szükségessé teszi a hivatali titoknak súlyosabb büntető szankció védelme alá helyezését. Evégből a jelen § a hivatali titoksértést bűntetté nyilvánítja és főbüntetésül öt évig terjedhető börtönnel sujtja, egyebekben azonban érintetlenül hagyja az 1940:XVIII. tc. 4. §-át, mert a most említett § a hivatali titok fogalmát megfelelően tág körülírással, a közérdeket kielégítő helyességgel határozza meg.
Az üzleti, illetőleg üzemi (gyártási) titok védelmét ezidőszerint a tisztességtelen versenyről szóló 1923:V. tc. 21. §-a szabályozza. Ez a törvény a liberális és kapitalista termelési rend szempontjából szabja meg a büntetőjogi védelem körét, amely az azóta végbement gazdasági és társadalmi változásokhoz képest újabb megállapításra szorul. Áll ez annál is inkább, mert az ipari államosításra figyelemmel a szóbanforgó titoksértés nem az üzleti versenytárs érdeke, hanem az állam gazdasági érdeke szempontjából igényel kellő megtorlást.
Az 1923:V. tc. 21. §-a az alkalmazott által elkövetett titoksértést csak abban az esetben bünteti, ha a bűncselekmény az alkalmazotti viszony fennállása alatt ment végbe. A szabályozásnak ez a módja azonban jelentős hézagot hagy fenn, mert lehetővé teszi, hogy az alkalmazott e viszonyának megszűnése után büntetőjogi következmények nélkül éljen vissza az alkalmazotti minőségben megtudott vagy reábízott titokkal. Ezen a hiányon segít a 46. § (1) bekezdése. Ugyane § (2) bekezdése viszont az üzleti, illetőleg üzemi (gyártási) titok megsértésére vonatkozó tényálladék fogalmát összhangba hozza a hivatali titok megsértését szabályozó törvényes rendelkezéssel, egyben a „jogtalanul” szó beiktatásával világosabbá teszi az „elárultak” szónak a büntetőjogban ezidőszerint is elfogadott értelmét. Ami végül a büntetési tételt illeti, a szóbanforgó bűncselekményt az 1923:V. törvénycikk szabályként fogházzal bünteti, míg a javaslat 46. §-a azt - összhangban a hivatali titok megsértésére megállapított büntetési tétellel - öt évig terjedhető börtönnel sujtja.
Fennálló büntetőjogunk értelmében a gondatlan titoksértés nem bűncselekmény. Figyelemmel az ilyen cselekményeknek a közérdeket sértő voltára, a 47. § mind a hivatali, mind az üzleti, illetőleg üzemi (gyártási) titoknak gondatlanságból történt megsértését vétséggé nyilvánítja és három évig terjedhető fogházbüntetéssel sujtja.
A tiltott határátlépésre vonatkozó jogszabályok (1940:XVIII. tc. 10. §) nem biztosítanak kellő büntetőjogi lehetőségeket a szóbanforgó bűncselekmények leküzdésére. A bűncselekmény törvényes minősítése és büntetési tétele túlenyhe, kísérlete nem büntetendő, amely utóbbi körülmény a bűnvádi üldözést úgyszólván lehetetlenné teszi, mert ha a cselekmény befejezést nyer vagyis elkövetője a határt átlépi, bűnvádi felelősségre többé nem vonható, a határ átlépése előtt pedig kísérlettel állunk szemben, amely - vétségről lévén szó - különleges rendelkezés hiányában nem büntethető. Nem gondoskodik az 1940:XVIII. törvénycikk az ú. n. embercsempészés megfelelő megtorlásáról és tisztázatlan a viszony a tiltott útlevélhasználat és a hamis közokirat felhasználására vonatkozó büntetőjogi szabály (Btk. 405. §) között is.
Mindezeknek a hiányosságoknak az orvoslása céljából a javaslat 48. §-a a tiltott határátlépés és tiltott útlevélhasználat vétségének büntetését öt évi fogházra emeli fel és a vétség kísérletét is büntetni rendeli.
Aki másnak tiltott határátlépésre vagy tiltott útlevélhasználatra szándékosan segítséget nyujt, fennálló szabályaink értelmében bűnsegédként felel, vagyis enyhébben büntetendő (Btk. 72. §), mint a tettes. Ez az eredmény nem kielégítő azokban az esetekben, amikor a segítség nyujtása anyagi előny fejében vagy szokásszerűen történik. Az elkövetésnek ezt a módját tehát a § (3) bekezdése sui generis bűncselekménnyé nyilvánítja és öt évi börtönnel sujtja. Ha pedig a szóbanforgó cselekmény csoportos határátlépés előmozdítására irányult, a főbüntetés öt évig terjedhető fegyház. E szigorúbb minősítés alkalmazásának tehát kettős feltétele van: egyfelől anyagi előnyre törekvés vagy szokásszerű elkövetés, másfelől az, hogy a cselekmény csoportos határátlépés előmozdítására irányuljon.
A 48. § (5) bekezdése megfelel a fennálló jogi helyzetnek.
A § (6) bekezdése végül eloszlatja azokat a nehézségeket, amelyek a hamis útlevél használatával kapcsolatos cselekménynek a Btk. 405. §-ához való viszonya körül felmerülnek és az idevágó bűncselekményeket határozott rendelkezéssel hamis, illetőleg hamisított okirat használatának minősíti.
A XIII. fejezethez
Az orvosi rendtartásról szóló törvényes rendelkezések hatálytalanítása tárgyában kibocsátott 2550/1945. M. E. számú rendelet (Magyar Közlöny 42. szám) 1. §-a hatályon kívül helyezte az orvosi rendtartásról szóló 1936:I. törvénycikket és az azt módosító és kiegészítő jogszabályokat. Ezzel az 1936:I. tc. 51-53. §-aiban meghatározott büntető rendelkezések is hatályukat vesztették. Az a helyzet állott tehát elő, hogy az említett rendelet hatálybalépése (1945. évi június hó 3. napja) óta nincs törvényes rendelkezés, amelynek alapján a kuruzslás büntethető volna. Már pedig kétségtelen, hogy a közegészségügy érdeke parancsolólag megköveteli az ilyen visszaélések hatékony üldözését.
Önként értetődően a legmegfelelőbb megoldás az volna, ha a szükséges büntetőjogi szabályok az előkészület alatt álló orvosi rendtartás keretébe illesztetnének, minthogy azonban annak megalkotása előreláthatólag hosszabb időt igényel még, a szükségesnek mutatkozó büntető rendelkezések életbeléptetése pedig az említett visszaélések mindinkább észlelhető elszaporodása folytán további halasztást nem tűr, a szóbanlévő bűncselekmények megtorlásáról a jelen törvényjavaslat keretében célszerű gondoskodni.
Figyelemmel arra a nagy veszélyre, amelyet a kuruzslás népegészségügyi szempontból jelent, a § e bűncselekmény fogalmi körét lehetőleg tágan szabja meg. Éppen ezért - a korábbi jogszabálytól eltérőleg - nem kívánja meg tényálladéki elemként azt, hogy a tevékenység ellenérték fejében történjék, mert ennek bizonyítása a gyakorlatban rendkívül nehéz, sokszor pedig egyenesen lehetetlen. Sok esetben a kuruzsló nem követel ellenértéket, a fél által önként fizetett ellenértéket pedig gyakran jótékonycélra szolgáló adomány formájába burkolja. Az ellenérték megkívánása tehát a büntetést érdemlő esetek bűnvádi üldözését úgyszólván kilátástalanná tenné.
Elkövetési cselekményként a jelen § az orvosi gyakorlat körébe tartozó rendszeres tevékenység kifejtését szabja meg. Az e tárgyban fennálló jogszabályok, az orvosi hivatás természete és az élet közönséges felfogása lesznek irányadók abban a kérdésben, vajjon valamely tevékenység az orvosi gyakorlat körébe tartozik-e. Közismert fájdalomcsillapítószerek ajánlása nyilván nem fog a § büntető rendelkezése alá esni, mert senki sem tekinti az orvosi gyakorlat körébe tartozó tevékenységnek azt, ha valaki másnak meghűlés vagy fejfájás ellen aspirint ajánl. A rendszeres tevékenység kifejezés egymagában is utal arra, hogy az nem ilyen cselekményre vonatkozik. Viszont felöleli a tevékenység szó azokat az elkövetési módokat, amelyeknek büntetendősége egészségügyi szempontból feltétlenül indokolt.
Az orvosi gyakorlatra való jogosultság kellékeit a § (5) bekezdése a büntetőrendelkezések alkalmazása szempontjából - ilyen természetű hatályos jogszabály hiányában - kifejezetten meghatározza. Eszerint orvosi gyakorlatra az az önjogú személy van jogosítva, akinek hazai vagy szabályszerűen honosított külföldi oklevele van, orvosi gyakorlatra való jogosultságát a fennálló jogszabályok - ezidőszerint a 2550/1945. M. E. számú rendelet 4-5. §-ai - szerint a hatóság, azaz jelenleg a tisztifőorvos (esetleg a népjóléti miniszter) megállapította és a meghatározott kizáró okok egyike alá sem esik.
A jelen § (2) bekezdése minősített esetként szabályozza a kuruzslást, ha az orvosi gyakorlatra jogosultság színlelésével kapcsolatos, mert ebben az esetben a megtévesztés többletként járul az alapcselekményhez. A bűncselekmény kísérletének büntetés alá vonását ebben az esetben az indokolja, hogy a (2) bekezdés szerint minősülő cselekmény a társadalomra fokozottabb veszélyt jelent.
Az elkobzás kötelező kimondása a bűncselekmény elkövetésére szolgáló alkalom elkerülését célozza. Minthogy a kuruzslás elkövetésére az egészségügyi foglalkozás is igen közeli alkalmakat jelent, szükséges annak lehetővé tétele, hogy a kuruzslás esetében az elkövető egészségügyi foglalkozásától eltiltható legyen. Ezt a célt szolgálja a § (3) bekezdésének vonatkozó rendelkezése.
A § (4) bekezdése a kuruzslás elbírálását a multban fennállott jogi helyzethez hasonlóan a járásbíróságra bízza.
A jelen § eljárási természetű rendelkezést foglal magában, amennyiben az abban felsorolt hűtlenségi és kémkedési esetekben az eljárást a budapesti népbíróság kizárólagos hatáskörébe és illetékessége alá helyezi. Ezt a rendelkezést célszerűségi szempontok teszik indokolttá. A szóbanforgó cselekmények rendszerint ugyanis az ország egész területére kiható jelentőségűek, nyomozásukra a Budapesten elhelyezett rendőri hatóságok a legalkalmasabbak, katonai szakértő kiküldése a tárgyalásra akkor jár a legkisebb nehézséggel, ha a tárgyalást Budapesten tartják meg stb. A §-ban foglalt rendelkezésnek nincs anyagi jogi következménye, mert a § (2) bekezdése kifejezetten kizárja a népbíráskodásban irányadó különleges anyagi jogszabályoknak a felsorolt bűncselekményekre alkalmazását.
Nem terjed ki azonban a § arra az esetre, ha az elkövető tényleges katonai szolgálatban áll, úgyszintén nem nyer alkalmazást akkor sem, ha a jövőben megalkotásra kerülő különös törvényes rendelkezés a bűncselekmény elbírálását arra az esetre is honvéd büntetőbíráskodásra utalja, ha az elkövető polgári személy.
A határvadász alakulatok egyéb funkcióik mellett bűncselekmények felderítésével és megakadályozásával is szolgálják a közrendet, tehát működésük részben rendőri természetű. Ez a szempont indokolttá teszi a bűnvádi perrendtartásnak a rendőri hatóságokat és közegeket felsoroló 85. §-ának a határvadász alakulatok kiemelésével való kiegészítését. Éppen ezért az 51. § kimondja, hogy a határvadász alakulatok parancsnokai rendőri hatóságoknak, egyéb tagjai pedig rendőri közegeknek is tekintendők. Ez a rendelkezés természetszerűen csak a határszolgálattal kapcsolatban áll, ennélfogva az csak az országhatárral közvetlenül szomszédos járások területére vonatkozik.
A vizsgázott fogászmesterek jogszabály kifejezett engedélye alapján, egyes fogművesek (fogtechnikusok) pedig a hatóság elnézése folytán hosszabb idő óta folytatnak bizonyos, az orvosi gyakorlat körébe vágó tevékenységet. Visszás volna, ha a 49. §-ban javasolt büntető rendelkezések hatálybalépése e méltánylandó és sok esetben a kisebb jövedelmű betegek érdekét is érintő helyzeten változtatna. Kimondja ennélfogva a jelen § (1) bekezdése, hogy a vizsgázott fogászmestereknek a törvényes rendelkezések keretei között folytatott gyakorlatát a kuruzslásra vonatkozó büntető rendelkezések nem érintik, a jelen § (2) bekezdése pedig felhatalmazást ad az igazságügyminiszternek és a népjóléti miniszternek, hogy a nem vizsgázott fogművesek jogviszonyainak rendezéséig, legfeljebb azonban hat hónapig terjedő tartamra a 49. § hatálya alól mentesítő rendelkezéseket bocsássanak ki.
Az elmebeteg bűnözők biztonsági őrizetére vonatkozó rendelkezések végrehajtása megfelelő intézmények létesítését, szakképzett személyekről való gondoskodást, az őrizet végrehajtásának részletes szabályozását tételezi fel, ennélfogva az I. fejezet rendelkezései csak akkor léptethetők hatályba, ha a szükséges előkészületek már megtörténtek.
