Mai jogrendszerünkben a régi feudális jog utolsó maradványaként még mindig élnek egyes ú. n. királyi kisebb haszonvételi jogok. Ilyen még ma is élő királyi kisebb haszonvételi jog a vásártartási jog, a rév- és vámszedési jog és a malomjog. A törvényjavaslat ezeknek a feudális jog utolsó maradványainak megszüntetését célozza.
Hazánkban a vásártartás joga kezdetben a királyi kisebb haszonvételi jogok sorában a hasznothajtó jogosítványok közé tartozott, de később engedélyeztek vásártartási jogot az erdélyi fejedelmek, sőt a mult század első felében, egészen a kiegyezésig, a királyi kancellária és a helytartó tanács is. A vásártartási jogosítványok hasznothajtó jellege a helypénzszedési jogban van. Az uralkodók - mint ez Werbőczy Hármaskönyve II. Részének 7., 9. és 10. címében foglaltak egybevetéséből megállapítható - a vásártartási jogot, mint kiváltságot (privilégiumot) adománylevelekkel (kiváltságlevelekkel) egyes főuraknak, községeknek, városoknak, különböző egyházi és világi testületeknek és intézményeknek adományozták. Ezek a királyi adományon alapuló jogosítványok magánjogi jellegűek, így azok adásvétel, ajándékozás vagy örökösödés tárgyát képezhetik és képezték is. A gyakorlatban a fentebb felsorolt egyéb jogcímen alapuló vásártartási jogok is a királyi adományon alapuló vásártartási jogokkal estek egy tekintet alá.
Az első felelős magyar minisztérium megalakulásával a vásártartási jog jellegében és adományozásának módjában döntő változás állott be, bár még azután is előfordult, hogy vásártartásra nemcsak község (város), hanem más is kapott engedélyt. Különösen olyankor fordult elő ilyen eset, ha új vásár engedélyezése olyan helyen vált szükségessé, ahol a vásártartás joga és vele együtt a vásártér tulajdona is nem a községé (városé), hanem másé volt. Az új jogállapot szerint azonban a vásártartás fokozottabban közérdekű intézménynek minősül és ma már az illetékes miniszter a közszempontok szigorú szem előtt tartásával csak község (város) részére engedélyezhet vásártartási jogot.
Az ezidőszerint hatályos vásártartási jogok között tehát különbséget kell tenni egyfelől aszerint, hogy azok jogi alapja királyi adomány, illetőleg a gyakorlatban ahhoz hasonló jogforrás, avagy más jogforrás, másfelől aszerint, hogy a vásártartásra jogosult község (város), avagy más természetes vagy jogi személy.
A királyi adományon nyugvó úgynevezett királyi kisebb haszonvételi jogok (iura regalia minora) túlnyomó részét törvényhozásunk már megszüntette. Igy még a mult században megszűnt a királyi kisebb haszonvételen alapuló italmérési jog, a húsmérési jog, boltbérszedési jog, a pálinkakazánok (főzdék) utáni díjszedési jog, a tégla- és mészégetés, kővágás, agyag- és fövényásás, illetőleg az ezek utáni szolgáltatások beszedésének joga, a halászati jog. Ezeket a jogokat már a mult évszázadban a jobbágyi idők maradványainak, tehát meghaladott jogoknak tekintette a régi feudális jellegű törvényhozás is. Nem szorul tehát bővebb indokolásra annak megállapítása, hogy a királyi adományon, illetőleg a gyakorlatban ahhoz hasonló jogforráson alapuló privilégium jellegű vásártartási jogok nem egyeztethetők össze a demokratikus jogelvekkel és így már ebből az okból folyóan is ezeket a vásártartási jogokat meg kell szüntetni.
De meg kell szüntetni ezeket a jogokat egyéb közérdekből is. A királyi adományon, illetőleg az ahhoz hasonló jogforráson vásártartási jogok ugyanis - mint már bátor voltam említeni - magánjogi jellegűek, azok adásvétel, ajándékozás vagy örökösödés tárgyát képezhetik, nagyrészük magánszemélyeket illet. Ezek a magánszemélyek - a dolog természetéből folyóan - a vásártartási jogban nem látnak mást, mint hasznothajtó jogosítványt. A vásártartási jogok gyakorlásánál tehát nyilván nem a köz, hanem elsősorban a vásártartók egyéni anyagi szempontjai érvényesülnek, holott a vásároknak nem egyes személyek anyagi érdekeit kell szolgálniok, hanem mint fontos gazdasági intézményeknek az a hivatásuk, hogy egyes vidékek áru- és állatforgalmát kizárólag a közérdek szem előtt tartásával bonyolítsák le. Emellett a vásárok tömegmozgató jellegűek és így rendezésüknél minden tekintetben érvényesülnie kell a hatósági szabályozásnak és a közvetlen hatósági felügyeletnek is.
Nyílván ezek az okok késztették a mult kormányait is arra, hogy vásártartási jogot az elmult század második fele óta általában csak község (város) részére engedélyeztek. Ebben az esetben ugyanis biztosítottnak látszik, hogy érvényesülni fognak azok a szempontok, amelyeknek éppen a köz érdekében a vásártartásokkal kapcsolatban érvényesülniök kell. A vásártartási jog nem maradhat tovább a magánjog tárgya, hanem mint ilyennek meg kell szűnnie és mindenütt közjogi jogosítvánnyá kell átalakulnia. A nem valamely községet (várost) megillető vásártartási jogokat tehát meg kell szüntetni, a községet (várost) illető ilyen jogoknak pedig privilégium jellegük megszüntetésével magánjogi jellegüket el kell veszíteniök; a nem valamely községet (várost) megillető vásártartási jogok megszűnése után, ha közgazdasági szempontból indokolt, a vásár színhelyéül szolgáló község (város) részére új vásártartási engedély lesz adható, a vásárengedélyezésre vonatkozó rendes szabályok alapján.
A megszűnő vásártartási jogoknak a vásár színhelyéül szolgáló községre (városra) önmagától, a törvény erejénél fogva átruházása nem kívánatos, mert ezek között a vásárok között számos közgazdaságilag nem indokolt vásár lehet. E vásárok fenntartása, azaz a község (város) részére való engedélyezése csak akkor indokolt, ha arra a helybeli kereskedők és iparosok, továbbá a vásárt igénybevevő felek szempontjából szükség van. Ha valamely vidéknek ipara és kereskedelme már annyira fejlett, hogy a vásár tartása nélkül is ki tudja elégíteni a község (város) vagy környéke szükségleteit, vagy az állatforgalom a környéken tartott többi vásáron kielégítő módon lebonyolítható, a vásártartási engedélyezésre már nincsen szükség.
A rendelkezésemre álló adatok szerint az országban a jelenlegi összes vásárjogosultak száma 780; ebből nem község (város) 123. Ezeknek a nem valamely községet (várost) megillető, a mai jogrendszerbe be nem illeszthető vásártartási jogoknak, mint régi feudális jellegű csökevényeknek a megszüntetéséért - különösen a magánszemélyek tulajdonában lévő, illetőleg magánérdekeket szolgáló vásártartási jogok esetében - ma, amikor a hasonló jellegű, királyi kisebb haszonvételen alapuló többi jogok nagyrésze már régen megszűnt, kárpótlást adni nem lehet. A szóbanforgó közérdekű jogok említett gyakorlói köszönettel tartoznak azért, hogy a közösséget megillető jogokat saját javukra egészen mostanáig gyakorolhatták. A vásártartási joggal rendelkező közcélú intézmények kártalanítása helyett pedig fennáll annak a lehetősége, hogy - amennyiben az szükségesnek mutatkozik - segélyezésükről az állam a költségvetés keretében gondoskodjék.
A közutakról és vámokról szóló 1890:I. törvénycikk II. fejezete a közutakon és a közforgalomra szolgáló kompokon (réveken), hidakon és hajóhidakon szedhető vámok tekintetében a vámszedési jognak kétféle jogcímen való gyakorlását ismeri. Az egyik jogcím a közlekedésügyi miniszter engedélye, a másik pedig az 1890:I. törvénycikk életbelépte előtt ténylegesen gyakorolt és királyi kiváltságlevélen alapuló vámszedési jog. A királyi kiváltságlevélen alapuló vámszedési jogot az említett törvény 92. §-a értelmében igazoltnak lehetett kimondani s a törvény e jog tulajdonosainak joguk gyakorlása körében kivételes elbánást biztosított.
Míg a miniszteri engedélyen alapuló komp-, (rév-), híd-, hajóhíd- és vámszedési jogok személyhez kötöttek és határozott időre szólnak, amelynek elteltével, illetőleg az engedélyes halálával megszűnnek, addig a királyi kiváltságlevélen alapuló vámszedési jog magánjogi (vagyonjogi) természetű és így általában adás-vétel, öröklés stb. tárgya, bár az 1890:I. törvénycikk e tekintetben bizonyos korlátozásokat állított fel és ennek következtében a jogosítványok magánjogi jellege bizonyos fokig közigazgatási jogi jelleggel kombinálódott. A királyi kiváltságlevélen alapuló vámszedési jog tulajdonosai számára kivételes elbánást biztosít az 1890:I. törvénycikk abban a tekintetben is, hogy 7.5 km távolságon belül azonos vagy hasonló berendezés csak a jogosult beleegyezésével, ennek hiányában a részére nyujtandó teljes kártalanítás mellett volt létesíthető. Ez a kivételes elbánás a forgalom igényeinek megfelelő kielégítését, újabb - esetleg megfelelőbb - berendezések létesítését megakadályozta, amennyiben pedig egyes esetekben új létesítmények feltétlenül szükségessé váltak, a régi jogosult részére nyujtandó kártérítés révén az államkincstárra tetemes anyagi teher hárult.
A királyi kiváltságlevélen alapuló komp-, (rév-), híd-, hajóhíd- s ezekkel kapcsolatos vámszedési jogok adományozása annak idején a nagybirtokrendszernek volt a folyománya és jelentőségük is inkább csak helyi volt. A nagybirtokrendszer felszámolása folytán azonban e jogok gyakorlásának korábban csupán helyi és a földesúr személyéhez kötött jelentősége megszűnt és széles réteg megélhetési forrásává vált. A jogok tulajdonosai jogukat az esetek túlnyomó részében nem személyesen gyakorolták, hanem bérleti, haszonbérleti úton hasznosították és így számukra e jogok gyakorlása semmivel sem indokolható önálló jövedelemforrást képezett minden személyes tevékenység nélkül, csupán az eredeti adományozás tényéből folyóan. E jogok ilyen kiváltságszerű gyakorlása akadálya volt és akadálya ma is annak, hogy hivatásszerűen ezzel foglalkozó személyek megfelelő engedélyhez jussanak és ezáltal családjuknak jobb megélhetését biztosítsák. Az előrebocsátottak alapján nyilvánvaló, hogy a vámszedési jogok eddigi rendszerének fenntartása a közérdekkel, a társadalom demokratikus átalakulásával össze nem egyeztethető s a királyi kiváltságlevélen alapuló vámszedési jogok további fenntartása nem indokolt.
Megjegyzem, hogy jelenleg 27 igazolt rév- és vámszedési jog van nyilvántartva, melyeknek egy részénél (19) a jogosult közület, más részük (6) magántulajdonban, kettő pedig egyházi köztestületek tulajdonában van.
A királyi kisebb haszonvételi jogoknak jog szerint még élő harmadik fajtája a malomjog. A malomjog megszüntetése gyakorlatilag a legkisebb jelentőségű, mert ténylegesen gyakorolt királyi kisebb haszonvételi malomjog Magyarország mai területén nem ismeretes.
A javaslat 1. §-a felsorolja azokat a vásárokat, amelyekre a javaslat vonatkozik. Eszerint a javaslat rendelkezései kiterjednek az országos, havi és hetivásárokra, továbbá ezen belül állat- vagy kirakóvásárokra.
Az országos vásárok azok, amelyek - mint nevük is mutatja - nagyobb területek, esetleg az egész ország eladóinak és vevőinek találkozási helyei és amelyeket a vásártartó helységben évenként nagyobb időközökben tartanak.
Hetivásárok azok, amelyeket minden hétnek ugyanazon az előre meghatározott napján tartanak és amelyek azt a célt szolgálják, hogy elsősorban a helyi vagy környékbeli eladók és vevők találkozhassanak ipari és élelmiszerszükségletük fedezése, esetleg a helyi állatforgalom lebonyolítása céljából.
Ha a vásáron forgalomba hozott cikkek ipari természetűek, akkor a vásárt kirakóvásárnak, ha pedig élőállatok, akkor állatvásárnak nevezzük.
A gyakorlat ismeri továbbá a havivásár (hónapos vásár) fogalmát is. A havivásárok alatt olyan vásárokat kell érteni, amelyeket általában minden hónapban ugyanazon a napon kell megtartani. Vásárjogi szempontból a havi kirakóvásárok a heti kirakóvásárokkal, a havi állatvásárok pedig az országos állatvásárokkal esnek egy tekintet alá.
Az általános vásárjog szempontjából nem vásár a nemzetközi, országos vagy helyi jellegű ipari vagy mezőgazdasági árumintavásár, kiállítás, különleges állatvásár, állatbemutató, állatdíjazás, továbbá a búcsú vagy bérmálás alkalmából engedélyezett, valamint a szokásos jótékonycélú vagy más közérdekű alkalmi árusítás, végül a piaci árusítás. Ennek megfelelően a javaslat 1. §-a a felsorolt tevékenységeket kiveszi a törvény hatálya alól annál is inkább, mert ezek között királyi adományon vagy ehhez hasonló engedélyen alapuló jog nincsen. A nemzetközi, országos, vagy helyi jellegű ipari vagy mezőgazdasági árumintavásár, kiállítás, különleges állatvásár, állatbemutató és állatdíjazás esetről-esetre kikérendő miniszteri engedély alapján tartható, a búcsú vagy bérmálás alkalmából engedélyezett árusítás és a piaci árusítás helyhatósági szabályozás tárgyai, a szokásos jótékonycélú vagy más közérdekű alkalmi árusítás pedig - ugyancsak esetenként - a kormányhatóság vagy az alsófokú közigazgatási hatóságok engedélyezési hatáskörébe tartozik. A piaci árusítás a heti vásároktól lényegileg különbözik, mert a piac vásárjogi értelmében véve nem tekinthető vásárnak, a piac csak a szükséges napi élelmicikkek és tüzelő beszerzési forrása és azon sem helybeli, sem más községbeli iparosok nem árusíthatnak. Engedélyezése éppen ezért nem vásárjogi, hanem helyhatósági rendészeti szabályozásnak van alávetve, engedélyezésére az elsőfokú közigazgatási hatóság jogosult.
A javaslat 2. §-a kimondja, hogy vásártartási joga a jövőben csak községnek (városnak) lehet. Az akár királyi adományon, akár egyéb jogcímen alapuló és nem valamely községet (várost) illető vásártartási jogok megszűnnek. Ezeket a rendelkezéseket már az általános indokolásnál bátor voltam megokolni. Gondoskodik a javaslat 2. §-a arról is, hogy az akár királyi adományon, akár egyéb jogcímen alapuló vásártartási jogok megszűnése esetén, nehogy a község (város) gazdasági életében zavar álljon be, a község (város) - dacára a megszűnt vásártartási engedélynek - továbbra is eddigi jogkörében vásárt tarthat, de 60 nap alatt a kereskedelem- és szövetkezetügyi minisztertől a vásártartási jog újbóli engedélyezését tartozik kérni. Jövőben az új engedély alapján az abban foglaltak lesznek a vásártartásra irányadók. Ha a miniszter gazdasági szempontból nem tartja a község (város) új engedély iránti kérelmét indokoltnak és azt elutasítja, a község (város) az elutasító határozat kézbesítése után vásárt nem tarthat.
Ha a királyi adományon vagy egyéb jogcímen alapuló vásárok megszűnése után a község (város) vásártartási jogot nyer, a legnagyobb nehézségbe juthat abban az esetben, ha az eddigi vásártartásra jogosult bármilyen oknál fogva a vásártér, illetőleg az ahhoz tartozó jogszabályokban előírt berendezési és felszerelési tárgyak birtoklásának átengedése felől elzárkóznék. Éppen ezért a tervezet 3. §-ának (1) bekezdése olyan rendelkezést tartalmaz, hogy ilyen esetben az eddigi tulajdonos köteles a birtokában lévő vásárteret, továbbá a birtokában lévő azokat a berendezési és felszerelési tárgyakat, amelyek a hatályos jogszabályok szerint a vásárok megtartásához szükségesek, a vásártartási jogot nyert községnek (városnak) átengedni. Természetesen nem kell a régi tulajdonos vásárterét, valamint annak berendezési és felszerelési tárgyait a községnek (városnak) átvennie abban az esetben, ha azokra nincs szüksége.
Feltehető olyan eset, amikor az érdekelt felek az átengedés feltételeiben megegyezni nem tudnak. Ilyen esetre a tervezet úgy rendelkezik, hogy az átadás alapjául szolgáló adás-vételi ügyletnél a használat feltételeinek meghatározását bármelyik fél a vásártér fekvése szerint illetékes járásbíróságtól keresettel kérheti.
Gondoskodni kellett a javaslatban arról is, hogy a volt vásártartásra jogosult a vásártér, valamint a szükséges berendezési és felszerelési tárgyak átengedési kötelezettsége tekintetében ne maradjon bizonytalanságban. Ezért a javaslat 3. §-ának (2) bekezdése kimondja, hogy a községnek (városnak) az átengedésre vonatkozó kívánságát a volt jogosulttal az új vásártartási engedély kiállítási napjától számított 3 hónap alatt, de legkésőbb 1949. évi december hó 31. napjáig kell közölnie; ha a község (város) ilyen közlést az említett határidő alatt nem tesz, a régi jogosult mentesül az átengedés kötelezettsége alól és a birtokában lévő vásártérrel, valamint berendezési és felszerelési tárgyakkal szabadon rendelkezik.
Előfordulhat az az eset is, hogy a vásárteret vagy a berendezési és felszerelési tárgyakat az eddig jogosult bérleti jog alapján birtokolja. Ebben az esetben gondoskodni kellett a javaslatban arról, hogy az átengedett vásártér, valamint a berendezési és felszerelési tárgyak további birtoklása megfelelő jogi keretek között történjék. Ezért a javaslat 3. §-ának (3) bekezdése kimondja, hogy ha a vásárteret vagy a berendezési és felszerelési tárgyakat az eddigi jogosult bérleti jog alapján birtokolja, a bérleti viszonyba azonos feltételek mellett a község (város) lép. A község (város) azonban a bérleti jogviszony helyett a bérlet tárgyának tulajdonába való bocsátását kívánhatja.
A javaslat 4. §-a szerint a megszűnő vásártartási jogokért kártalanítás nem jár. Erre már az általános indokolás során kitértem, amidőn megállapítottam, hogy az állam nem fizethet kártalanítást olyan közérdekű jogok megszüntetéséért, amely jogok gyakorlása eddig is a közösséget illette volna. Gondoskodni kellett a javaslatban arról is, hogy a királyi adományon nyugvó vásártartási jog megszüntetésének ne legyen akadálya az a tény, hogy a vásártartási jog haszonbérbe van adva. Ezért a javaslat kimondja, hogy ha a 2. § szerint megszűnő vásártartási jog haszonbérbe van adva, a haszonbérleti szerződés is a törvény hatálybalépésének napján megszűnik. Kártalanítás ez esetben sem jár.
Mint már az általános indokolásban kifejtettem, a vásártartási jog közjogi jellegű jogosítvány, gyakorlásánál a köz szempontjait kell kizárólag szem előtt tartani. A vásártartási jognak ezzel a minősítésével nem fér össze, ha a jog gyakorlása - akár haszonbérlet útján is - magánosoknak lehetővé tétetnék. Ezért a javaslat 5. §-ának (1) bekezdése általános szabályként mondja ki, hogy a jövőben vásártartási jogot haszonbérlet útján hasznosítani nem lehet.
Ezzel kapcsolatban rendelkezni kell a törvény hatálybalépésének napján fennálló ilyen haszonbérleti szerződések megszűnésének kérdésében is. A javaslat 5. §-ának (2) bekezdése ebben a vonatkozásban toleráns jellegű, mert ha a haszonbérleti szerződés határozott ideig szól, annak a szerződésben kikötött időpontig való fenntartását teszi lehetővé, ha pedig határozatlan időre szól, úgy rendelkezik, hogy az 1950. évi december hó 31. napján szűnik meg. A javaslat az eddigi rendelkezéseiben foglalt elveknek megfelelően ehelyütt is úgy rendelkezik, hogy a haszonbérleti jognak megszüntetése miatt kártalanításnak helye nincs.
A törvény hatálybalépése után tehát vásártartási joga csak községnek (városnak) lesz és annak alapja minden esetben miniszteri engedély. Ezt az egyszerű megállapítást azonban bonyolulttá teszik az egyes vásártartási engedélyek. Nevezetesen az egyes községek (városok) részére engedélyezett vásárok különféle engedélyekbe foglaltattak és a vásártartás napjának meghatározása nem egy esetben olyan bonyolult körülírással történt, hogy annak megfejtése nemcsak nehézséggel, hanem bizonytalansággal is jár.
A vásári közigazgatás zavartalan lebonyolítása érdekében feltétlenül kívánatos tehát, hogy a községek (városok) részére kiadott összes vásártartási engedélyek bevonásával minden község (város) részére csak egy engedély adassék ki, amely a község (város) összes vásártartási jogait tartalmazza s az engedély szabatosan és egységes rendszerrel határozza meg, hogy a községnek (városnak) vásárt az év melyik napján szabad tartani.
Hangsúlyozom, hogy ez az eljárás kizárólag adminisztratív természetű és a községeknek a szerzett és a javaslat által nem érintett vásártartási jogait semmiben sem korlátozza.
Ehhez képest a javaslat 6. §-a szerint a kereskedelem- és szövetkezetügyi miniszter a községek (városok) részére kiadott vásártartási engedélyeket bevonhatja s helyükbe - a községet (várost) illető összes vásárok feltüntetésével - új vásártartási engedélyt adhat ki.
A javaslat 7. §-a büntetőrendelkezéseket tartalmaz arra az esetre, ha az átengedésre kötelezett átengedési kötelezettségének nem tesz eleget, a vásártér vagy a berendezési és felszerelési tárgyak átadását és ezzel az új engedélyes részéről a vásártartási jog gyakorlását gátolja, hátráltatja vagy bármely más módon annak meghiusítására törekszik.
A javaslat 8. §-a rendelkezik a királyi kiváltságlevélen alapuló és a földingatlan tulajdonjogához fűződő vagy személyes jogon gyakorolt komp- (rév-) jogok, továbbá az azokkal kapcsolatos vámszedési jogok, valamint hidakkal és hajóhidakkal kapcsolatos vámszedési jogok, az azokra nézve kötött haszonbérleti szerződések megszűnéséről s kimondja, hogy fenti jogok gyakorlását a jövőben csak a közlekedésügyi miniszter engedélyezheti.
A 9. § szerint a vámszedési jogok kártalanítás nélkül szűnnek meg. E jogok gyakorlása ugyanis a multban személyes tevékenységgel össze nem függő, állandó jövedelemhez juttatta a jogosultakat, számukra tehát kárpótlás nyujtása nem volna összeegyeztethető a közérdekkel és a demokratikus elvekkel. Hasonlóan intézkedik a javaslat a haszonbérbe adott jogok kártalanítás nélküli megszűnéséről is.
A 10. § módot kíván nyujtani azoknak a jogosultaknak, akiknek joga a törvény hatálybalépésével megszűnik, de akiknek személye ellen demokratikus szempontból kifogás nem merül fel és a vámszedés alapját képező létesítmények fenntartásában és üzembentartásában személyesen résztvesznek vagy személyükkel kapcsolatban egyéb különös méltánylást érdemlő körülmény forog fenn, továbbá, ha a jogosult közület, a révjognak és az ehhez fűződő vámszedési jognak részükre való engedélyezését meghatározott határidő alatt kérhetik. Ez a rendelkezés lehetőséget ad arra, hogy egyes esetekben a méltánylást érdemlő szempontok mérlegelésével a volt jogosultak részére bizonyos kárpótlás nyujtassék.
A 11. § biztosítani kívánja azt, hogy a régi jogok megszűnése és az engedélyezési eljárás befejezése közötti időben a vámszedés alapját képező létesítmények a forgalom zavartalansága érdekében változatlanul üzemben tartassanak. Minthogy az 1890:I. törvénycikk egyes rendelkezései - elsősorban az a rendelkezés, amely a vámszedési jognak visszavonását csak büntetőbírói ítélet alapján teszi lehetővé, holott a forgalom és ezen keresztül a közgazdaság érdeke, valamint a demokratikus államrend megvédése bizonyos esetekben a gyors beavatkozás lehetőségének biztosítását megkívánja, a szóbanlévő jogok megvonása által - módosításra szorulnak, a 11. § felhatalmazást ad a közlekedésügyi miniszter részére, hogy a forgalom zavartalan fenntartása érdekében a forgalom fenntartásához szükséges berendezést mindaddig, amíg a 10. §-ban említett engedélyezési eljárás befejeződik, kártalanítás nélkül igénybe vegye.
A 12. § szerint a komp- (rév-) jognak, továbbá az azokkal kapcsolatos vámszedési jognak, valamint híddal és hajóhíddal kapcsolatos vámszedési jognak haszonbérbeadásához a közlekedésügyi miniszter előzetes engedélye szükséges. Ennek a rendelkezésnek szükségességét az indokolja, hogy a szóbanlévő jogok - mint már az általános indokolásban kifejtettem - közjogi jellegűek és így nem közömbös, hogy még haszonbérlet esetében is, ki jogosult annak gyakorlására. Ez okból van szükség a 11. § (2) bekezdésében foglalt felhatalmazásra is.
