A magyar állam jellegében a német rabság alól történt felszabadulással és az ezt követően megvalósult fejlődéssel alapvető változás állott be. Az 1944. év végével a felszabadító szovjet hadsereg győzelmes előretörése nyomán széthullott a kizsákmányoló osztályok hatalmát biztosító feudális, tőkés állam. A dolgozó osztályok részesévé lettek a hatalomnak, majd a demokratikus erők a munkásosztály vezetésével következetes harcban kiszorították a régi rendszer képviselőit az állami és gazdasági kulcsállásokból: a magyar köztársaság a dolgozó magyar nép állama lett.
Ebben a népi demokratikus államban megváltozott az állampolgároknak az államhoz és egymáshoz való viszonya is. Új tartalmat kapott az állampolgárság jogintézménye: az a közjogi kapcsolat, amely az állam polgárait az államhoz és egymáshoz fűzi.
A tőkés állam elnyomó hatalom volt a dolgozókkal szemben; állampolgársági köteléke - lényegét nézve - rabláncként súlyosodott a dolgozó osztályokra, amellyel a kizsákmányolók szorosabbra fűzték a kizsákmányoltak kiszolgáltatottságát.
A népi demokrácia állama a munkásosztály és a vele szövetséges dolgozó parasztság uralma. Állampolgársága feltétlen hűséget jelent a nép és a nép köztársasága iránt, kötelességet a nagy országépítő munkában való áldozatkész részvételre. Az új államban egybeesik az egyéni érdek a társadalom érdekével; az új magyar állam védelmet, biztonságot és támogatást ad mindenkinek, aki híven teljesíti kötelességét a magyar hazával szemben.
Az állampolgárság (honosság) jogintézményének ez az új belső tartalma tette elsősorban szükségessé azt, hogy a Magyar Köztársaság törvényhozása újból és új szempontok szerint rendezze a magyar állampolgárság megszerzésének és elvesztésének kérdéseit.
Ez a rendezés nemcsak azért szükséges tehát, mert hatályos állampolgársági jogunk bonyolult, áttekinthetetlen és elavult, hanem mindenekelőtt azért, mert a jelenleg érvényben lévő szabályozás még teljesen a visszavonhatatlanul elbukott kizsákmányoló gazdasági és társadalmi rendben gyökerezik és a magyar népi demokráciában olyan új állampolgársági jogra van szükség, amely a magyar gazdasági és társadalmi rendben, a magyar állam jellegében és így az állampolgároknak az államhoz való viszonyában a felszabadulás óta megvalósult alapvető változást kifejezi.
Mai állampolgársági jogunk alapja az 1880. évi január hó 8. napján hatálybalépett 1879:L. törvénycikk, amelyet az 1939:XIII. törvénycikk módosított és egészített ki. E két törvényen felül állampolgársági rendelkezéseket tartalmaznak még: a tömegesen visszatelepülők honosításáról szóló 1886:IV. törvénycikk, az 1921:XXXIII. törvénycikkbe iktatott trianoni békeszerződésnek 61-64. és 213. Cikke, a kedvezményes visszahonosításról rendelkező 1922:XVII. tc. 24. §-a, az 5070/1945. M. E. számú rendelet, a külföldön tartózkodó egyes személyeknek magyar állampolgárságuktól való megfosztásáról és vagyonuk elkobzásáról szóló 1948:XXVI. törvénycikk, valamint számos más olyan jogszabály, amely az állampolgársági jog valamelyik részletét érinti.
E sokféle, részben ma már nem időszerű esetekre szóló jogszabály az ország lakosságát - a jogszabályok ismeretét illetően - szinte megoldhatatlan és tárgyilag teljesen indokolatlan nehézségek elé állítja. Különösen a trianoni békeszerződés állampolgársági rendelkezései és azok hatalmi szempontból irányított végrehajtása járultak döntő módon ahhoz, hogy az állampolgárság kérdése a jelenlegi bonyolult útvesztővé vált.
Az 1789:L. törvénycikk különben már keletkezése idejében is retrográd tartalmú volt. Rendelkezéseinek egy része kifejezetten a magyar szabadságharc emigrációja ellen irányult, más része pedig az uralkodó osztályok gazdasági és politikai hatalmát volt hivatva biztosítani.
A honosítást kérelmezőnek például igazolnia kell, hogy van-e annyi vagyona vagy keresete, amelyből lakóhelyének körülményeihez képest saját magát és családját eltarthatja. Ezen felül bizonyítani kell azt is, hogy az adózók lajstromába öt év óta be van vezetve (1879:L tc. 8. §). A vagyoni cenzus ilyen alkalmazása gyakorlatilag azt a tarthatatlan helyzetet teremtette meg, hogy csak tőkés külföldiek voltak honosíthatók, a kezük munkájából élő dolgozók azonban nem.
A törvény fogyatékosságait növelte az 1939:XIII. törvénycikk. Ennek a törvénynek ama rendelkezéseit, amelyek alapján a távollét folytán az állampolgárság megszűnik, az elmúlt rendszer urai a demokratikus elemek gyötrésére, üldözésére és száműzetésére hozták és használták fel.
Az előterjesztett törvényjavaslat általános jellemzése:
1. A javaslat az állampolgársági kérdésnek egységes és áttekinthető szabályozását akarja megteremteni. Rendezni akarja az eddigi rendszer néhol egymással ellentmondó és bonyolult rendelkezései folytán keletkezett számos vitás ügyet, biztosítani akarja az egyes konkrét ügyek helyes és egyszerű elintézését. A javaslat a gyakorlat valóságára épült, szabályait a tényleges esetek tapasztalataiból szűrtük le. Azt akarjuk, hogy az állampolgárság igazolásának törvényszabta feltételei világosak és méltányosak legyenek, az eljárás pedig ne jelentsen a dolgozó nép számára felesleges időveszteséget, bürokratikus kálváriát.
2. Megszünteti a javaslat azokat a különbségeket, amelyek a házasságból származott és a házasságon kívül született gyermekek között fennállanak. Közjogi síkon tehát ugyanazt a célt szolgálja, amit magánjogi vonatkozásban az 1946:XXIX. törvénycikk már megvalósított.
3. Megkönnyíti a javaslat az arra érdemes dolgozók számára a magyar állampolgárság megszerzését azáltal, hogy a honosítás előfeltételeit észszerűen csökkenti és a kedvezménye honosítás lehetőségét széles körre kiterjeszti. A visszahonosítási eljárás egyszerűsítésével az elvesztett magyar állampolgárság visszaszerzése is könnyebbé válik.
4. A köz helyesen értelmezett érdeke megkívánja, hogy a nép ellenségei ne férkőzhessenek be az állampolgárok sorai közé. Az egyesek számára a honosítás és a visszahonosítás kérelmezése során a biztosított könnyítéseknek ennek megfelelően kell érvényesülni és a népnek felelős kormányzat feladata, hogy ezt a szempontot gondosan megóvja. Ezért tartozik a honosítás és a visszahonosítás kérdésében való döntés a javaslat szerint a kormányzat diszkrecionális hatáskörébe. A döntés során pedig mindenkor vizsgálni kell, hogy a honosítás nem ütközik-e az állam érdekébe, illetőleg hogy a honosítási vagy visszahonosítási kérelem kedvezményes elbírálását a demokrácia érdeke és különös méltánylást érdemlő okok indokolttá teszik-e.
5. A népi demokrácia egyenlően biztosítja a nők és a férfiak társadalmi helyzetét. Felszámolja a tőkés rendszerben a nőkkel szemben megvalósított évszázados elnyomást. Az állampolgársági jognak is vissza kell tükröznie ezt az állásfoglalást. Ezért a javaslat ugyanakkor, amikor a család állampolgársági egységének vezető szempontjait érvényesíti, a nő szabad rendelkezési jogát is építi és a legmesszebbmenőbben védelmezi az özvegységre jutott és az elvált nő érdekét.
6. Jóvátételt nyujt a javaslat azoknak, akik önhibájukon kívül faji megkülönböztetést tartalmazó fasiszta jogszabályok vagy politikai üldöztetés miatt vesztették el magyar állampolgárságukat.
7. Sok magyar munkásnak kellett - különösen az első világháború után keletkezett gazdasági válság következtében - munkakeresés céljából külföldre vándorolni. Ezek a munkások nagyrészt még nem tértek vissza. Gondoskodás történt a javaslatban arról, hogy ezek a kizsákmányoló tőkés gazdasági rendszerben külföldre kényszerült munkások a törvény hatálybalépésétől számított egy év alatt magyar állampolgárságuk elismerését kérhessék.
8. Fontos céljának tekinti a javaslat a trianoni békeszerződés rendelkezései következtében előállott bonyolult állampolgársági helyzetek végleges tisztázását.
9. A moszkvai fegyverszüneti egyezményre és a párizsi békeszerződésre figyelemmel rendezi a javaslat mindazoknak az állampolgárságát, akik magyar állampolgárságukat ezeknek az egyezményeknek következtében elvesztették, de állandó lakóhelyük Magyarország mai területén van.
10. Az állampolgárság magasabbrendű erkölcsi tartalma kétségtelenné teszi, hogy a távollét önmagában automatikusan nem szüntetheti meg az állampolgársági köteléket. Ez a megoldás sértené nemcsak azoknak a jóhiszemű állampolgároknak jogát, akik önhibájukon kívül tartózkodnak az ország határain kívül, de sértené - és ez a legfontosabb szempont - az állam közösségi érdekeit is, mert lehetővé tenné, hogy egyesek önkényes távozással vonják ki magukat a nép hatalmát megvalósító magyar állam szuverenitása alól. Ezért veti el a javaslat az állampolgárság automatikus megszűnésének - mai jogunkban ismert - módját: a huzamosabb távollétet.
Gondoskodás történt viszont arról, hogy hatósági határozattal megfoszthatók legyenek magyar állampolgárságuktól mindazok, akik arra érdemtelenekké, méltatlanokká váltak.
11. Lehetővé teszi a javaslat a magyar állampolgárok összeírását állampolgárságuk nyilvántartásbavétele végett. Ez az összeírás intézményesen fogja biztosítani az állampolgárság tanusításának legegyszerűbb és így a dolgozó nép érdekeit legcélszerűbben szolgáló módját.
12. A javaslat az egész állampolgársági joganyagnak újszellemű kodifikálása, amely a multban bevált jogintézményeket felfrissítve és megtisztítva veszi át, az elavultakat és népelleneseket elveti és a demokratikus jogrend szolgálatába állított, megtisztított régi jogintézmények mellé új megoldásokat kezdeményez. A javaslat törvénnyé válása után az állampolgárság megszerzése, elvesztése és igazolása tekintetében általában az alkotandó törvény rendelkezései lesznek irányadók, amely mellett csak egyes különleges esetekben kell alkalmazni az állampolgárság megfosztására vonatkozó és érvényében fenntartott 1948:XXVI. törvénycikk rendelkezéseit.
A törvényjavaslat hat fejezetre oszlik. Az I. fejezet (1-10. §) a magyar állampolgárság megszerzésének, a II. fejezet (11-17. §) a magyar állampolgárság elvesztésének szabályait, a III. fejezet (18-20. §) a visszahonosításról szóló rendelkezéseket tartalmazza. A IV. fejezet (21-24. §) a vegyes természetű rendelkezéseket öleli fel. Az V. fejezet (25-32. §) foglalja magában a trianoni állampolgársági kérdés felszámolását célzó és az egyéb átmeneti rendelkezéseket. Végül a VI. fejezet (33-37. §) - az összeírásra, a tiszteletbeli konzulokra vonatkozó, továbbá az eltérő nemzetközi jogszabály jogforrási jellegére utaló rendelkezéseken felül - a hatályukat vesztő jogszabályokat sorolja fel és a hatálybaléptető rendelkezést, valamint a végrehajtási záradékot tartalmazza.
1. Állampolgársági jogunk a leszármazás elvén (ius sanguinis) alapszik. A javaslat ezen nem változtat ugyan, de a leszármazási elv mellett bizonyos mértékig a területi elvet (ius soli) is figyelembe veszi. A 21. § ugyanis azt a jogi vélelmet állítja fel, hogy mindaddig, amíg külföldi állampolgársága be nem bizonyul, magyar állampolgárnak kell tekinteni azt: 1. aki a magyar állampolgárok tervezett összeírásának befejezése után Magyarország területén született vagy 2. akit mint ismeretlen szülőktől származott személyt Magyarországon találtak, ha nevelése ugyanitt történik vagy történt. A területi elv érvényesül továbbá a 26., 27. és 28. § átmeneti jellegű rendelkezéseiben is.
2. A leszármazás és a házasságkötés jogcímén való állampolgárságszerzés automatikus, vagyis a jogcímül szolgáló tényállás bekövetkezésével egyidejűleg, külön hatósági aktus nélkül történik. A hatóság csak igazolja a meglévő magyar állampolgárság fennállását. Az igazolás pusztán deklaratív jellegű.
3. A leszármazás és a házasságkötés főjogcímein, valamint az ismertetett vélelmen, mint kisegítő jogcímen felül a törvényjavaslatnak még több olyan rendelkezése van, amelynek alapján a magyar állampolgárság fennállónak tekintendő, tehát az állampolgársági bizonyítvány kiadható. E rendelkezéseket a 12., 13., 22., 25., 30., 31. és 32. §-ok tartalmazzák. E §-ok azt a célt is szolgálják, hogy rendezzék a trianoni békeszerződés, valamint a fegyverszüneti egyezmény következtében előállott állampolgársági jogviszonyokat, jóvátételt adjanak a fasiszta rendszer politikai és faji üldözötteinek és a lehetőség szerint megszüntessék a kétes (vitás) állampolgársági jogi helyzeteket, illetőleg a hontalanságot.
4. Az állampolgárság megszerzésének harmadik jogcíme: a honosítás. Ez nem automatikus eredménye egy tényállás bekövetkezésének, hanem közigazgatási aktussal keletkező állampolgárságszerzés. Ez az aktus a honosítási okirat kiállítása. A honosítási okirat - ellentétben az állampolgársági bizonyítvánnyal - nem deklaratív, hanem konstitutív (jogalapító) jellegű közokirat.
1. A házasságon kívül született gyermek jogállásáról szóló 1946:XXIX. törvénycikk a házasságból és a házasságon kívül született gyermek jogállása tekintetében fennállott különbséget magánjogi vonatkozásokban (névviselés, tartás, elhelyezés, szülői hatalom, öröklés) rendezte, de közjogi vonatkozásokban azokat nem szüntette meg. Ezt a hiányt pótolja állampolgársági vonatkozásban a 2. §.
2. A 2. § (1) bekezdésének a) pontjában foglalt az a rendelkezés, amely szerint leszármazás jogcímén megszerzi a magyar állampolgárságot a magyar állampolgár férfinak házasságból született gyermeke, tartalmilag egyezik az 1879:L. tc. 3. §-ával. Kiegészül azonban ez a rendelkezés az 1946:XXIX. tc. 20. §-ának (1) bekezdésében foglaltakra tekintettel azzal, hogy leszármazás jogcímén megszerzi a magyar állampolgárságot a magyar állampolgár férfinak az a gyermeke is, aki az irányadó jogszabályok szerint utólagos házasságkötés következtében minősül házasságból született gyermeknek. Az „irányadó jogszabályok szerint” kifejezés azokra az eltérésekre utal, amelyek az utólagos házasságkötés hatása tekintetében az 1946:XXIX. törvénycikk hatálybalépése előtti jogi helyzet és e törvény 20. §-ában szabályozott új jogi helyzet között fennállanak. Ezeket az eltéréseket részletesen ismerteti az 1946:XXIX. törvénycikk törvényjavaslatának a 20-21. §-hoz fűzött miniszteri indokolása (Nemzetgyűlési Irományok 1946. évi 47. szám, 32-35. old.).
3. A házasságon kívül született gyermek - az utólagos házasságkötés esetén felül - kétféle alapon válhatik atyjának jogilag is rokonává: teljes hatályú atyai elismerő nyilatkozat (1946:XXIX. tc. 10. §) és az atyaságot megállapító jogerős bírói ítélet (1946:XXIX. tc. 17. §) alapján. A 2. § (1) bekezdésének b) pontja ezt a két jogalapot is - az 1946:XXIX. tc. 19. §-ában foglaltakra figyelemmel - leszármazáson alapuló állampolgárságszerzési jogcímnek nyilvánítja.
4. A 2. § (1) bekezdésének c) pontja lényegében megfelel az 1879:L. tc. 3. §-ában foglalt rendelkezésnek.
5. A 2. § (2) bekezdése módot ad arra, hogy az olyan külföldi állampolgár, aki szülei utólagos házasságkötésének, a teljes hatályú atyai elismerésnek, illetőleg az atyaságot megállapító bírói ítélet jogerőre emelkedésének időpontjában már nagykorú volt, szabadon határozhasson atekintetben, hogy atyjának magyar állampolgárságát követni kívánja-e. A nagykorú külföldi állampolgár érdekeire nézve ugyanis súlyos sérelmet jelentene, ha automatikusan, esetleg akarata ellenére válnék magyar állampolgárrá, különösen akkor, ha állandóan külföldön lakik és a megélhetését biztosító foglalkozása is ott van. Az idevonatkozó kívánságot közvetlenül a belügyminiszterhez kell bejelenteni; a külföldön tartózkodó személy azonban a bejelentést hatályosan megteheti a tartózkodóhelye szerint illetékes magyar külképviseleti hatóságnál is. Minthogy huzamos időn át nem maradhat függőben az a kérdés, hogy az érdekelt személy él-e ezzel a jogával, a 2. § (2) bekezdése a bejelentés megtételére egy évi határidőt szab. A bejelentés érvényességéhez a belügyminiszter hozzájárulását, illetőleg tudomásulvételét a törvényjavaslat nem kívánja meg.
1. A 3. § (1) bekezdése mai jogunktól abban tér el, hogy míg mai jogunk szerint a magyar állampolgárral való házasságkötése által csak a külföldi, tehát csak az a nő szerzi meg a magyar állampolgárságot (1879:L. tc. 5. §), aki a házasságkötéskor rendelkezésre álló adatok szerint kétségtelenül külföldi állampolgár, addig a 3. § (1) bekezdése értelmében házasságkötés által nemcsak a külföldi állampolgár nő, hanem a hontalan és a vitás (kétes) állampolgárságú nő is magyar állampolgárrá válik. Ez a rendelkezés ugyan lehetővé teszi, hogy a magyar állampolgárság megszerzése céljából nem magyar állampolgár nő magyar állampolgárral színleges házasságot kössön, ilyen - szórványosan előforduló - esetekre tekintettel azonban célszerűtlen lenne a család egységének elvén rést ütni. Ez a házassági kötelékek szilárdságát veszélyeztetné és a személyi állapot körébe tartozó kérdések megoldásánál súlyos jogi bonyodalmakat okozna.
2. A 3. § (2) bekezdése az 1879:L. tc. 35. §-ában foglalt rendelkezést szabatosabb fogalmazásban tartalmazza. Ennek a rendelkezésnek ebben a fejezetben azért van helye, mert ez lényegében nem az állampolgárság elvesztését, hanem annak megszerzését szabályozza.
1. A külföldi törvényhozások a honosítás törvényszabta kellékeinek megállapítása tekintetében nagy változatosságot mutatnak; pl. némely ország törvénye szerint a honosítás egyik előfeltétele a fennálló állampolgársági kötelékből való előzetes kiválás. Jelentős eltérések találhatók a különböző jogrendszerekben a honosító hatóság megjelölése kérdésében is; vannak államok, ahol még az ú. n. rendes honosítás sem tartozik a kormányhatóság, hanem a törvényhozás, illetőleg az államfő hatáskörébe. A javaslat mind a honosítás kellékeinek megállapításánál, mind a honosító hatóság megjelölésénél nemcsak a külföldi jogszabályoktól, de a mai magyar jogtól is jelentősen eltér.
2. Az 1879:L. törvénycikknek a honosításról szóló rendelkezései voltak a legkirívóbban retrográd jellegűek, mert a honosítást hat különféle feltételhez kötötték, amelyből kettő vagyoni cenzust jelentett, a többi pedig jórészt olyan kellékeket tartalmazott, amelyeknek megállapítása bürokratikus eljárást igényelt. Javaslatom mindezek közül csak a Magyarország területén való állandó lakás kellékét tartotta meg, annak időtartamát is a honosítási kérelem előterjesztését közvetlenül megelőző öt évről három évre mérsékelte. Új kellék, hogy a kérelmező honosítása ne mutatkozzék az állam érdekei szempontjából hátrányosnak.
3. A 4. § a) pontja az 1879:L. tc. 8. §-tól eltérőleg a belföldön lakás időtartamát három évben állapítja meg azzal, hogy a lakóhelynek „állandó”-nak és a honosítási kérelem előterjesztése időpontját közvetlenül megelőzőnek kell lennie. Az előbbi kifejezéssel az itteni letelepedés véglegessége, az utóbbi hangsúlyozásával pedig a hazai viszonyokba beilleszkedés vizsgálatának lehetősége jut kifejezésre.
4. A 4. § b) pontja szerint csak az a nem magyar állampolgár honosítható, akinek honosítása az állam érdekei szempontjából hátrányosnak nem mutatkozik. Ez a rendelkezés azt célozza, hogy ne kerülhessen a magyar állampolgársági kötelékbe olyan személy, akivel szemben demokratikus államrendünk védelme szempontjából kifogás merül fel.
Az 1922:XVII. tc. 24. §-ának negyedik bekezdése értelmében azt, aki magyar állampolgárságát az első világháború kitörése óta elbocsátás vagy hatósági határozat (1879:L. tc. 30. §) nélkül vesztette el és Magyarország területén lakik vagy kíván letelepedni, kérelmére a belügyminiszter a megszabott törvényi kellékek hiányában is visszahonosíthatja, ha a visszahonosítást kérő tizennyolcadik életévét betöltötte és visszahonosítását különös méltánylást érdemlő körülmények indokolják. E rendelkezés alapján tömegesen honosíttattak vissza olyan volt magyar állampolgárok, akik a trianoni békeszerződés állampolgári rendelkezései következtében váltak az utódállamok állampolgáraivá. Azonban a trianoni békeszerződés értelmében magyar állampolgárságukat elvesztett személyeknek olyan ivadékai, akik ennek a békeszerződésnek hatálybalépése után születtek, az 1922:XVII. tc. 24. §-ában szabályozott visszahonosítás útján nem honosíthatók vissza, mert ezek már külföldi állampolgárokként születtek, tehát magyar állampolgárságot nem veszthettek el. Ezek csakis honosítás útján szerezhetik meg a magyar állampolgárságot. Rendkívül méltánytalan lenne, ha ezek csak három évi belföldi lakás igazolása esetében lennének honosíthatók. Méltánytalan lenne ezt a kelléket megkívánni a kivándoroltaktól és azok ivadékaitól is. Ezek a személyek ugyanis azért nem települnek vissza, mert visszatelepülésük esetében legalább három évig kellene várakozniok a visszahonosításra, illetőleg a honosításra, ezelőtt pedig itteni boldogulásuk feltételeit nem találhatják meg, mert a külföldi állampolgárokra nézve irányadó korlátozásoknak vannak alávetve.
Áll ez különösen az Amerikai Egyesült Államokba kivándorolt azokra a magyar állampolgárokra, akik az 1871:XLIII. törvénycikkbe iktatott nemzetközi szerződés szerint már öt évi ottartózkodás után az Amerikai Egyesült Államok állampolgárságát - magyar állampolgárságuk elvesztésével - megszerezhették. A most említett személyek érdekében tehát kedvezményes honosításról és kedvezményes visszahonosításról kell gondoskodni. A kedvezményes honosítást az 5. §, a kedvezményes visszahonosítást pedig a 19. § (1) bekezdése tartalmazza. A kedvezmény az, hogy nem szükséges annak igazolása, hogy a folyamodó három éve belföldön lakik, hanem elegendő annak a szándéknak kifejezése, hogy itt kíván letelepedni. Ez a kedvezmény azonban csak azt a folyamodót illeti, akinek felmenője magyar állampolgár volt és honosítását különös méltánylást érdemlő körülmények teszik indokolttá. A törvényjavaslat sem a „felmenő” fogalmát, sem a „méltánylást érdemlő körülmények”-et közelebbről nem határozza meg; az előbbit azért, mert a felmenő fogalma tekintetében felvilágosítást adnak a magánjog szabályai, az utóbbit pedig azért, mert még példázó felsorolással sem lehet rögzíteni, hogy milyen körülmények érdemelnek különös méltánylást.
1. Az 1879:L. törvénycikk ismeri az ú. n. ünnepélyes honosítást. A 17. § szerint egyes - Magyarország irányában rendkívüli és kimagasló érdemeket szerzett - külföldi állampolgárok államfői oklevéllel kedvezményesen honosíthatók. Ezt a rendelkezést igen ritka esetben alkalmazták. Javaslatom azt mint feleslegeset mellőzi. Ehelyett a 6. § lehetővé teszi, hogy a kormány honosíthassa azt a nem magyar állampolgárt, aki Magyarországon lakik vagy itt kíván letelepedni és honosítását nyomatékos államérdek teszi indokolttá. Ilyen nyomatékos államérdek lehet az, hogy valakinek kiváló szakértelme a magyar közszolgálat vagy a gazdasági, illetőleg kulturális élet valamely területén igénybevétessék.
2. A 6. §-ban szabályozott kivételes honosításnak, bármennyire kimagasló tekintélyű személyről van szó, nincs díszpolgári jellege. Ehhez képest az ilyen honosításért is folyamodni kell és annak csak akkor van helye, ha a folyamodó Magyarországon lakik vagy itt kíván letelepedni. A döntés a kérelem tárgyában nem a belügyminiszternek, hanem a kormánynak hatáskörébe tartozik. Azt, hogy a javaslat ezt a kivételes honosítást nem a belügyminiszter, hanem a kormány hatáskörébe utalja, nemcsak az ilyen honosításnak egészen kivételes jellege teszi indokolttá, hanem az is, hogy az ilyen honosítást rendszerint nem a belügyminiszter, hanem más, esetleg több szakminiszter fogja kezdeményezni, végül az, hogy a „nyomatékos állami érdek” fennállásának vizsgálatára testületi szerv az egyedi szervnél alkalmasabbnak mutatkozik. A belügyminiszter által képviselt közérdekű szempontok megfelelően védve vannak azzal, hogy a kormányhoz az előterjesztést ő teszi meg.
Ha a honosításért folyamodó külföldi állampolgár, annak megállapításában, hogy a folyamodó cselekvőképes, nem teljesen cselekvőképes vagy cselekvőképtelen személy-e, a nemzetközi magánjognak általánosan elfogadott és a magyar jogban is érvényesülő jogelve értelmében hazájának joga, ha pedig a folyamodó hontalan vagy vitás (kétes) állampolgárságú személy, lakóhelyének a joga irányadó. Ehhez képest lehetséges, hogy a cselekvőképesség kérdésében a magyar jog szabályait kell a folyamodóra alkalmazni. Ugyanígy igazodik a jogalkalmazás kérdése abban a tekintetben is, hogy ki a kiskorú, illetőleg a gondnokság alatt álló személy törvényes képviselője és hogy melyik állam jogosult a gyámságot (gondnokságot) a honosításért folyamodó személy részére megszervezni. Minthogy mindezeket a kérdéseket a nemzetközi magánjog szabályai szerint kell elbírálni, a javaslat csak általánosságban mondja meg, hogy a nem teljesen cselekvőképes és a cselekvőképtelen személy nevében ki jogosult a kérelem előterjesztésére. Egyébként a 7. § nem kívánja meg a kérelemhez a gyámhatóság jóváhagyását, mert számol azzal a lehetőséggel, hogy a külföldi gyámhatóság megtagadja a hozzájárulást, jóllehet a honosítás a gyámolt, illetőleg a gondnokolt érdekében áll.
1. A honosítás hatályának a honosított hozzátartozóira való kiterjedését szabályozó 8. § a család állampolgársági egységének elvét tartja szem előtt. Ez a § a honosítás hatályát csak a honosított férfinak a vele házassági életközösségben élő feleségére, továbbá a szülői hatalma alatt álló gyermekére terjeszti ki. A honosítás hatálya tehát nem terjed ki a házassági életközösségben nem élő feleségre, valamint arra a gyermekre, aki nem áll a honosított szülő szülői hatalma alatt. A honosításnak a különváltan élő vagy az ismeretlen helyen tartózkodó feleségre kiterjesztését jogos magánérdek nem indokolhatja, a közérdek oltalmazásának szempontja pedig egyenesen a kiterjesztés ellen szól. Ilyenformán a honosítás idejében a házassági életközösségben nem élő feleség honosítás útján csak úgy szerezheti meg a magyar állampolgárságot, ha saját kérelmére - a férje honosításától függetlenül - honosítják.
2. Ha a házastársak a honosítási kérelem előterjesztésekor házassági életközösségben élnek, a férj honosítása a feleségére nem terjed ki szükségképpen, hanem csak akkor, ha a honosítást a férjével együtt ő is kéri, mert a feleségnek esetleg nagyfontosságú érdeke fűződhetik külföldi állampolgárságának fenntartásához. Ezenfelül jogelvi szempontból is aggályos lenne, ha az önjogú feleség akarata ellenére kényszeríttetnék idegen állampolgárság kötelékébe. Ha azonban ő is kéri a honosítását, a magyar állampolgárságot férje honosítása alapján a törvény erejénél fogva szerzi meg.
Ami a honosított szülő honosítása hatályának a gyermekekre való kiterjedését illeti, e kérdés szabályozásában a javaslat kiküszöböli azokat a fogyatékosságokat, amelyek a család egységének rovására az 1879:L. tc. 7. §-ával kapcsolatban jelentkeztek és az 1946:XXIX. törvénycikk alapeszméjével összhangban a honosítás hatályát kiterjeszti a honosított szülő házasságon kívül született gyermekére is, feltéve, hogy a gyermek a honosított szülő szülői hatalma alatt áll. Ezt a korlátozást a javaslat azért szabja meg, mert lehetséges, hogy a házasságon kívül született, idegen környezetben élő gyermek külföldön idegen személy gyámsága alatt áll, mikor is a család állampolgársági egységének követelménye a honosítás hatályának a honosított szülő szülői hatalma alatt nem álló gyermekre való kiterjesztését megokolttá nem teszi. Nem lehet e részben figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy a honosításnak nem törvényszabta kelléke a gyermeknek Magyarországon történt letelepedése, a szóbanlévő kiterjesztés tehát arra vezethetne, hogy a külföldön tartózkodó és a szüleitől teljesen elidegenített gyermek átköltözésre kényszerülne, ami esetleg súlyosan sértené a szülő (szülők) vagy a gyermek érdekét.
1. Mai jogunk szerint a honosítást (visszahonosítást) kérő beadványt a folyamodó a lakóhelye szerint illetékes törvényhatóság első tisztviselőjénél (1789:L. tc. 9. §, 1939:XIII. tc. 7. §) a külföldön lakó folyamodó pedig visszahonosítási kérelmét a lakóhelye szerint illetékes magyar külképviseleti hatóságnál köteles előterjeszteni. A 9. § ettől a rendelkezéstől jelentősen eltér, mert - az eljárás egyszerűsítése érdekében - lehetővé teszi, hogy a külföldön lakó folyamodó kérelmét közvetlenül a belügyminiszterhez intézze, aki a honosítást kérő beadványt csak abban az esetben tárgyaltatja előzetesen a magyar külképviseleti hatósággal, ha erre szükség van. A 18. § (2) bekezdése értelmében ezt a rendelkezést a visszahonosításra is alkalmazni kell.
2. A törvényjavaslat nem sorolja fel azokat az okiratokat, amelyeket a beadványhoz mellékelni kell és egyéb vonatkozásban sem szabályozza részletesen a honosítási eljárást, mert nem kívánja ezt a szabályozást a törvényben megmerevíteni. Ez a szabályozás a törvény végrehajtási utasításának tárgya lesz.
1. A 10. § (1), (2) és (3) bekezdésében foglalt rendelkezések külön indokolásra nem szorulnak.
2. A 10. § (4) bekezdése az 1879:L. tc. 46. §-ával egyezően kimondja, hogy a honosításért díj nem szedhető. Ugyanez a szabály áll a 15. § értelmében az elbocsátásra és a 18. § (2) bekezdése értelmében a visszahonosításra is. Külön indokolásra ez a rendelkezés sem szorul.
3. A törvényjavaslat nem veszi át az 1879:L. tc. 46. §-ának a később keletkezett pénzügyi jogszabályok értelmében egyébként már hatályát vesztett azt a rendelkezését, hogy a honosításért (elbocsátásért, visszahonosításért) illeték nem fizetendő; e részben továbbra is a pénzügyi jogszabályok lesznek irányadók. A 10. § (5) bekezdése azonban tömeges áttelepülés esetében az okirati illetékek fizetése alól mentességet ad, követve idevonatkozóan a tömeges visszatelepülők honosításáról szóló 1886:IV. tc. 3. §-ának rendelkezését, mert az áttelepülést ezzel is megkönnyíteni kívánja.
4. Mai jogunk a tömegesen visszatelepülők honosítására - akár ők maguk, akár elődeik vándoroltak ki - a visszahonosításra vonatkozó rendelkezések alkalmazását rendeli (1886:IV. tc. 1. §). Ezzel azonban a visszatelepedni kívánó magyarok számottevő kedvezményben nem részesülnek, mert a kivándoroltaknak túlnyomó része nem elbocsátás vagy távollét által vesztette el magyar állampolgárságát, hanem honosítás által. Ezen a visszás helyzeten nem segített az 1939:XIII. tc. 5. §-a sem, amely biztosította ugyan a kedvezményes visszahonosítást olyan kivándoroltak részére, akik magyar állampolgárok voltak (ivadékaik részére tehát nem), azonban kizárta a kedvezményes visszahonosításból azokat a kivándoroltakat, akik magyar állampolgárságukat távollét következtében vesztették el és külföldi állampolgárságot szereztek. A javaslat tömeges visszatelepülés esetére is az 5. §-ban és a 19. § (2) bekezdésének 1. pontjában messzemenő kedvezményeket ad. Ezek a kedvezmények az eljárás egyszerűsítését, olcsóbbá tételét és gyorsítását célozzák.
1. A 11. § értelmében a magyar állampolgárság elveszthető házasságkötés, törvényesítés (atyai elismerés vagy atyaság bírói megállapítása), elbocsátás és megfosztás következtében. Ezek közül a két első eset automatikus, vagyis az állampolgárság elvesztése magához a tényállás bekövetkeztéhez fűződik, míg a harmadik és a negyedik esetben az a hatósági határozat konstitutív erejénél fogva következik be.
2. Az 1879:L., illetőleg az 1939:XIII. törvénycikk az 1. pontban említett állampolgárságvesztési okokon felül ismeri az állampolgárságnak távollét vagy külföldi honosság okából való automatikus elvesztését is. Mindkét okot javaslatom mellőzi.
Az állampolgárságnak huzamos távollét által való elvesztése teljesen elavult intézmény, amelyet a külföldi állampolgársági jogszabályok túlnyomó része sem ismer és amelyet már az 1913. évben folyamatba tett kodifikációs reformmunkálatok során is mellőzni kívántak. Annak, hogy az 1939:XIII. törvénycikk ezt mégis fenntartotta, sőt továbbfejlesztette, kizárólag politikai oka volt, és pedig az, hogy a rendszernek nem tetsző demokratikus elemeket ilyen leplezett eszközökkel foszthassák meg állampolgári jogaiktól. A javaslat ezt a módszert felszámolja azért is, hogy ilyen módon senkinek se legyen módja a magasabbrendű erkölcsi tartalmat nyert magyar állampolgársági köteléket az államhatalom hozzájárulása nélkül egyoldalúan felbontani.
A külföldi honosság megszerzését, mint a magyar állampolgárság elvesztését előidéző okot a javaslat szintén mellőzi azért, nehogy ezáltal demokráciánkkal szemben ellenséges érzületű elemek könnyen és önkényesen kivonhassák magukat a magyar állam felségjoga alól.
Elveszti a javaslat szerint magyar állampolgárságát az a nő, aki külföldi állampolgárral házasságot köt, kivéve, ha a házasságkötéssel férje állampolgárságát nem szerzi meg. Ez a kivétel, amelyet a javaslat visszaható erővel kíván felruházni, lényeges újítást jelent, amely segít azoknak a magyar nőknek a sorsán, akik azért váltak hontalanokká, mert férjük hazájának törvényei szerint nem nyerték el az illető állampolgárságot. A volt magyar állampolgár nők érdekeit erőteljesen védi még a 19. §-ban biztosított kedvezményes visszahonosítás és a 22. § rendelkezése is; ez utóbbi § a házasság érvénytelenítése esetére biztosítja a magyar állampolgárság automatikus visszaszerzését.
A törvényesítés, mint az állampolgárság elvesztésének oka, jelenlegi jogunkban is szerepel. Ennek az állampolgárságvesztési oknak fenntartása látszólag ellentétes az 1946:XXIX. törvénycikk alapelveivel, de azt a külföldi jogrendszerek eltérő szabályozása miatt megfelelő kiegészítésekkel meg kellett tartani.
A 14-15. §-okhoz
Az elbocsátás tekintetében a javaslat azt a nagyjelentőségű újítást vezeti be, hogy míg a jelenlegi jogunk szerint az elbocsátás törvényszabta feltételeinek fennállása esetén a belügyminiszter köteles volt a folyamodót az állampolgársági kötelékből elbocsátani, addig a 14. § szerint az elbocsátási kérelem tárgyában a belügyminiszter diszkrecionárius hatáskörében dönt.
Mai jogunk szerint a belügyminiszter megfoszthatja magyar állampolgárságától azt, aki engedélye nélkül más állam szolgálatába lép, ha felszólítására ebből a szolgálatból nem lép ki (1879:L. tc. 30. §). Ettől a rendelkezéstől a javaslat több lényeges eltérést tartalmaz. Az eltérések a következők: 1. A megfosztás lehetősége csak arra a magyar állampolgárra vonatkozik, aki más ország (katonai vagy polgári) közszolgálatába lépett. A közszolgálati jogviszony körébe nem tartozó szolgálatbalépés tehát e § alapján megfosztást nem eredményezhet. 2. Magyar állampolgár szakminiszter hozzájárulásával nem, hanem csak a kormány hozzájárulásával léphet más ország közszolgálatába. Ezt a hozzájárulást ugyanis csak fontos államérdek teheti indokolttá s ehhez képest ebben a kérdésben az egyetemes szempontok mérlegelésére hivatott kormánynak kell állást foglalnia. 3. Az a magyar állampolgár, aki a magyar kormány engedélye nélkül más állam szolgálatába lép, ezzel annyira megsérti az állampolgári hűséget, hogy az állampolgárságtól megfosztó határozat hozatalának előfeltételéül felesleges megszabni az 1879:L. tc. 30. §-ában foglalt azt a követelményt, amely szerint a megfosztásnak csak akkor van helye, ha ebből a szolgálatból felszólítás ellenére sem lép ki. 4. A belügyminiszternek az állampolgárságtól megfosztó határozatát a Magyar Közlönyben közzé kell tennie; a határozat a közzététel napján válik hatályossá. Ez a rendelkezés összhangban van az 1948:XXVI. tc. 3. §-ában foglalt rendelkezéssel.
A 17. § lényegében megegyezik mai jogunkkal [1939:XIII. tc. 8. § (1) bekezdésének 3. és 4. pontja, valamint (2) és (3) bekezdése]. Mellőzi azonban a javaslat az 1939:XIII. tc. 8. § (1) bekezdés 1. pontját, amely szerint a minisztérium megfoszthatja magyar állampolgárságától azt a személyt, akivel szemben a bíróság az állami és társadalmi rend hatályosabb védelméről szóló 1921:III. törvénycikkben meghatározott bűntett vagy vétség miatt bűnösséget megállapító ítéletet hozott. Az 1921:III. törvénycikk ugyanis a demokratikus államrend és köztársaság büntetőjogi védelméről szóló 1946:VII. tc. 12. §-ának (2) bekezdése értelmében hatálytalanná vált s így az 1939:XIII. tc. 8. § (1) bekezdés 1. pontja tartalmát vesztette. Arra pedig, hogy ez a tartalmát vesztett rendelkezés megfelelő új rendelkezéssel helyettesíttessék, szükség nincs, mert a szóbanlévő személy állampolgárságától megfosztására lehetőséget ad az 1948:XXVI. törvénycikk, amely a 17. § (4) bekezdése szerint változatlanul hatályban marad. Hasonló megítélés alá esik az 1939:XIII. tc. 8. § (1) bekezdés 2. pontja (háború idején külföldön tanusított ellenséges magatartás, illetőleg tevékenység), valamint a fizetési eszközökkel, külföldi követelésekkel és vagyontárgyakkal elkövetett visszaélések hatályosabb megtorlásáról szóló 1939:XIV. tc. 9. §-a is.
A visszahonosítás lényegileg honosítás, nevezetesen olyan személy honosítása, aki magyar állampolgár volt és állampolgárságát valamely okból elvesztette. A visszahonosításnak két főszabályát a 18. § tartalmazza. E szerint 1. visszahonosítható, aki magyar állampolgárságát elvesztette és 2. a visszahonosításra a honosításról szóló rendelkezéseket kell alkalmazni, a kedvezményes visszahonosításra vonatkozó 19. és 20. §-ban foglalt eltérésekkel. Kimerítőbb indokolásra ez a § nem szorul.
A 19-20. §-okhoz
1. A kedvezményes visszahonosításról a 19., 20. és 29. §-ok rendelkeznek. A két előbbi a visszahonosításról szóló fejezetben, az utóbbi pedig az átmeneti rendelkezések közt van elhelyezve. A 19. § (1) bekezdésének 1. pontjában megjelölt esetekben a kedvezmény abban áll, hogy a magyar állampolgárságát elvesztett személy visszahonosítható anélkül, hogy a 4. § a) pontjában megszabott kellék - három évi belföldi lakóhely - fennállana. További kedvezményt ad a javaslat a magyar állampolgárságát házasságkötés által elvesztett nő visszahonosítása [19. § (1) bek. 2. pontja] és az állampolgárságától megfosztott személy visszahonosítása (20. §) esetében azzal, hogy a belföldi lakóhelynek vagy az itteni letelepedés szándékának igazolását, illetőleg valószínűsítését nem kívánja meg. Ez utóbbi kedvezményt a javaslat - mai jogunktól eltérve - a magyar állampolgárságát házasságkötés következtében elvesztett, azonban férjétől legalább egy év óta Magyarországon különváltan élő nő visszahonosítása esetében is megadja. Ezt a rendelkezést az indokolja, hogy a férjétől különváltan élő volt magyar állampolgár nő - esetleg rajta kívül levő okból - házasságát felbontani nem tudja s így indokolatlan szigornak mutatkoznék vele szemben az, ha visszahonosítását csak három évi belföldön való lakás esetében tenné a törvény lehetővé.
2. A 20. § szükségességét az 5. §-hoz fűzött indokolás tartalmazza.
1. A 21. § 1. pontja törvényes vélelem, amely az ellenkezőnek, t. i. a külföldi állampolgárság bizonyítottságának esetében megdől. Rendeltetése az, hogy mint kisegítő (subsidiarius) állampolgárságszerzési jogcím csökkentse a hontalanság eseteinek számát s ehhez képest előmozdítsa annak az elvnek megvalósítását, hogy a lehetőséghez képest minden ember számára biztosíttassék valamelyik állam állampolgársága. Egyébként a 21. § 1. pontja mai jogunktól (1879:L. tc. 19. §-ának 1. pontja) lényeges eltérést jelent. A 21. § 1. pontja ugyanis csak arra vonatkozik, aki a magyar állampolgároknak a 33. §-ban elrendelt összeírása után született Magyarország mai területén, míg az 1879:L. tc. 19. §-ának 1. pontjában foglalt rendelkezés Magyarországon bármikor született minden személyt magyar állampolgárnak vélelmez. Ilyen tartalommal ezt a rendelkezést a javaslatba azért nem lehet átvenni, mert ez a leszármazáson alapuló állampolgársági jogrendszerről a születés helyére alapított állampolgársági jogrendszerre áttérést jelentene s ilyképpen lehetetlenné válnék azoknak az államérdekeknek oltalmazása, amelyeket az állampolgársági jog szabályozásában figyelmen kívül hagyni nem lehet. Azt, hogy a magyar állampolgárok összeírását a 21. § 1. pontjának alkalmazása szempontjából mikor kell befejezettnek tekinteni, a 33. § alapján kibocsátandó rendelet fogja megállapítani.
2. A 21. § 2. pontja szintén törvényes vélelmet, illetőleg kisegítő állampolgárságszerzési jogcímet tartalmaz, amelynek rendeltetése is ugyanaz, mint az 1. pontban foglalt rendelkezésé. Mai jogunktól ez a rendelkezés abban tér el, hogy nemcsak a teljes elhagyatottságban talált csecsemőre, hanem minden olyan személyre vonatkozik, akit Magyarország mai területén bármilyen körülmények között találtak és származását megállapítani nem lehet, akár azért, mert a gyermek születési anyakönyvi kivonata, illetőleg a szüleire vonatkozó hiteles adatok a hatóságok rendelkezésére nem állanak, akár azért, mert maga a talált gyermek korára vagy értelmi fejletlenségére tekintettel a szüleire és születési helyére nézve felvilágosítást adni képtelen. Ilyen esetek igen nagyszámban fordulnak elő, mert a hadműveletek és az elhurcolások következtében számos olyan gyermek szakadt el szüleitől, aki a szüleiről közelebbi felvilágosítást adni nem tud.
A 22. § a házasságot érvénytelennek nyilvánító bírói határozatnak a nő állampolgárságára vonatkozó következményeit szabályozza. Két esetről szól: 1. a házasságkötés következtében elvesztett állampolgárság visszaszerzéséről, 2. a házasságkötés jogcímén megszerzett állampolgárság elvesztéséről.
Az előbbi eset szabályozása mai jogunktól abban tér el, hogy ma a nő akkor nyeri vissza a házasságkötés által elvesztett magyar állampolgárságát, ha az „illetékes” bíróság nyilvánította a házasságot érvénytelennek (1879:L. tc. 37. §), ezzel szemben a 22. § (1) bekezdése ezt a feltételt akként állapítja meg, hogy a nő a házasságot érvénytelenítő határozat erejénél fogva csak akkor szerzi vissza magyar állampolgárságát, ha az ítélet a magyar jog szerint hatályos. E részben a házassági jogról szóló 1894:XXXI. tc. 108. és 116. §-a, 117. §-ának első bekezdése és a 120. § értelmében alkalmazandó nemzetközi szerződések irányadók, ha pedig a nő hontalan vagy állampolgársága nem állapítható meg, az 1894:XXXI. tc. 119. §-a alkalmazandó. A második eset szabályozása is több eltérést mutat mai jogunktól. Az 1879:L. tc. 35. §-a értelmében ugyanis nem veszti el magyar állampolgárságát a magyar állampolgárral házasságot kötött, az a külföldi nő, akinek házassága feloldatott”. Ezzel szemben a 22. § (2) bekezdése 1. arról a nőről is rendelkezik, aki a házasságkötéskor hontalan volt vagy állampolgársága nem volt megállapítható, 2. nem a házasság „feloldásának”, hanem a házasság érvénytelenné nyilvánításának esetét említi, 3. a magyar jog szerint hatályos ítélethez fűzi a szóbanlévő hatályt, 4. kimondja, hogy az állampolgárság elvesztése a bírói határozat jogerőre emelkedésének napján következik be és végül 5. a nő elhatározására bízza, hogy a magyar állampolgárságát megtartani kívánja-e. Az utoljára említett eltérésnek indoka az, hogy esetleg a nő érdekeit - különösen akkor, ha nem lakik Magyarországon - súlyosan sértené, ha a házasságának érvénytelenítése esetében akarata ellenére kényszeríttetnék reá a magyar állampolgárság. Egyébként a magyar jog szerint hatályos bírói határozat alatt a 22. § (2) bekezdésében foglalt rendelkezés alkalmazásában az 1894:XXXI. tc. 114. §-ának vagy a 120. §-ban említett nemzetközi szerződésnek megfelelő bírói határozatot kell érteni. A 22. § (1) és (2) bekezdése alapján az állampolgárság visszaszerzése, illetőleg elvesztése a bírói határozat jogerőre emelkedésének napján következik be. Ennek kimondására azért van szükség, mert ilyen rendelkezés hiányában a visszaszerzés, illetőleg az elvesztés időpontja kétséges lenne és így vitákra adna alkalmat.
Ez a § - mint a magyar törvényhozás szuverénitásából szükségképpen következő jogi elvnek tételes szabályként való kimondása - tulajdonképen feleslegesnek látszik. Gyakorlati okokból azonban szükséges. Egyébként folyománya a javaslatban érvényesülő annak az elvnek, hogy önkényesen senki sem válhatik ki a magyar állampolgárság kötelékéből.
1. Az állampolgársági bizonyítványnak - ideértve mind a magyar állampolgárság fennállását vagy elvesztését tanusító állampolgársági bizonyítványt, mind az ú. n. nemleges állampolgársági bizonyítványt - a kiszolgáltatása az 1879:L. törvénycikk hatálybalépése óta kialakult gyakorlat szerint a belügyminiszter hatáskörébe tartozik. Ezt a gyakorlatot helyezi tételesen meghatározott jogalapra a 24. §. Erre a rendelkezésre különösen külföldi viszonylatokra tekintettel van szükség.
2. Az a rendelkezés, amely szerint az állampolgársági bizonyítvány mindenkivel szemben hatályos közokirat, azt jelenti, hogy az abban foglalt tanusítás mind a közigazgatási hatóságokra, mind a bíróságokra kötelező.
1. A 25. § (1) bekezdése mindazokat magyar állampolgároknak ismeri el, akik az 1921:XXXIII. törvénycikkbe iktatott trianoni békeszerződés szerint magyar állampolgárok maradtak, illetőleg opcióval a magyar állampolgárságot fenntartották vagy megszerezték, a (2) bekezdése pedig összhangba hozza a trianoni békeszerződés 63., 64. és 66. Cikkének a családtagok állampolgárságát szabályozó rendelkezéseit a 2. és 3. §-okban foglalt rendelkezésekkel. Jelentősége különösen a 33. §-ban szabályozott összeírásnál lesz, amelynek során ugyanis mindazokat, akik a 25. § (1) bekezdése hatálya alá tartoznak és magyar állampolgárságuk avagy felmenőjük vagy férjük magyar állampolgársága az állampolgárság igazolására alkalmas okirattal már igazoltatott, minden további vizsgálat mellőzésével kell majd az alkalmas összeírási jegyzékben magyar állampolgárokként felvenni, kivéve ha a rendelkezésre álló adatok szerint igazolást nyer, hogy a trianoni békeszerződés hatálybalépése, illetőleg az opció gyakorlása után - a jogszabályainkban meghatározott valamely okból (elbocsátás, távollét, házasságkötés, törvényesítés, házasság érvénytelenítése, honosítás) - állampolgárságukat időközben elvesztették. Ezekről az időközben bekövetkezett állampolgárságvesztési esetekről rendelkezik a 25. § (3) bekezdésének - közelebbi indokolásra nem szoruló - rendelkezése.
2. Habár a jövőben sincs akadálya annak, hogy a 25. § alapján - kérelemre - a magyar állampolgárság igazolását tanusító okirat (állampolgársági bizonyítvány, az opció jogszerűségét tanusító bizonyítvány) kiadassék, mégis a volt magyar állampolgárok és ivadékaik (feleségük) túlnyomóan nagy részének érdekei szempontjából - a 27. § rendelkezéseinél fogva - erre szükség nem lesz.
A hadműveletek, illetőleg a háború által előidézett helyzet következtében számos olyan személy, aki a trianoni békeszerződéssel az utódállamokhoz átcsatolt területek visszacsatolásával kapcsolatos állampolgársági rendelkezések értelmében magyar állampolgárrá vált, de magyar állampolgárságát az 1945:V. törvénycikkbe iktatott fegyverszüneti egyezmény 2. pontjára tekintettel elvesztette, lakóhelyét - részben önkéntes elhatározásból, részben kényszerintézkedések hatása alatt - Magyarország mai területére tette át. Ezekre nézve az 5070/1945. M. E. számú rendelet 1. §-a úgy rendelkezett, hogy - amennyiben a rendelet hatálybalépésekor állandó lakóhelyük Magyarországnak az 1937. évi december hó 31. napján fennállott határain belül van - magyar hatóságok (bíróságok) előtti eljárás során állampolgárságuk szempontjából további rendelkezésig a magyar állampolgárokkal egy tekintet alá esnek. Ezt a rendelkezést a 26. § törvényi erővel ruházza fel s egyúttal alkalmazásának körét két irányban kiegészíti. Az egyik kiegészítés az, hogy területvisszacsatolások következtében magyar állampolgárságukat elvesztett azokat a személyeket is elismeri magyar állampolgároknak, akik az említett rendelet hatálybalépése, vagyis az 1945. évi június hó 21. napja után tették át lakóhelyüket Magyarország mai területére, feltéve, hogy állandó lakóhelyük az 1948. évi január hó 1. napján Magyarország mai területén volt. Az elismerésnek ehhez a naphoz való rögzítése összhangban van a 27. § rendelkezéseivel és indoka az, hogy már az 1947. év végén ismeretessé vált a kormánynak az állampolgárság rendezésére irányuló szándéka s ehhez képest az állandó lakóhelynek későbbi naphoz rögzítése arra vezethet, hogy olyanok is részesülnének a 26. § kedvezményében, akik csupán a magyar állampolgárságuk elismertetése érdekében, tehát kizárólag egyéni érdekből tették át lakóhelyüket Magyarország mai területére. A másik kiegészítés az, hogy a szóbanlevő személyek magyar állampolgársága az 1945. évi január hó 20. napjától (a fegyverszüneti egyezmény hatálybalépésének napja) ismertetik el, mert magyar állampolgárságukat ezen a napon vesztették el és különféle jogi bonyodalmak elkerülése céljából szükségszerűen indokolt, hogy e személyek magyar állampolgársága megszakítás nélkül fennállónak ismertessék el.
A (2) bekezdés nem szorul indokolásra.
1. A trianoni békeszerződés a volt magyar állampolgárokat a községi illetőség alapulvételével utalta állampolgársági kötelékekbe. Minthogy a községi illetőség jogintézményének megszüntetése a törvényhozás legközelebbi feladatai közé tartozik, a 27. § (1) bekezdése a trianoni állampolgársági kérdés megoldása érdekében a magyar állampolgárság jövőbeli elismerését teljesen függetleníti a községi illetőségtől. A 27. § (1) bekezdése ugyanis a törvény erejénél fogva magyar állampolgárnak ismeri el azt, aki mind ő maga, mind közvetlen felmenője Magyarországnak a trianoni békeszerződés hatálybalépése, vagyis az 1921. évi július hó 26. napja előtt fennállott határain belül, tehát a régi Magyarország területén született és állandó lakóhelye az 1948. évi január hó 1. napján Magyarország mai területén volt, feltéve, hogy külföldi állampolgársága igazolva nincs. Azok a volt magyar állampolgárok és ivadékaik, akik Magyarország mai területén élnek, túlnyomóan nagy részükben a 27. § alá tartoznak.
2. a) A 27. § (1) bekezdése alapján nem ismertetik el magyar állampolgárnak az, akinek külföldi állampolgársága igazolva van, még akkor sem, ha mind ő maga, mind az a felmenője, akihez leszármazás szerinti állampolgársága a 2. § szerint igazodik, a régi Magyarország területén született. A külföldi állampolgárság fennállását igazoltnak kell tekinteni, ha az anyakönyvi kivonat feltünteti, hogy az érdekelt személy külföldi állampolgár, mert az anyakönyv, illetőleg az abból kiállított kivonat az ellenkező bizonyításáig közhitelű erővel tanusítja az abban foglalt adatok valóságát, tehát a külföldi állampolgárságra utaló adatot is. De közhitelűen tanusíthatja a külföldi állampolgárságot az érdekelt személy hazájának hatósága által kiállított bármilyen más közokirat (állampolgársági vagy községi illetőségi bizonyítvány, érvényes útlevél stb.) is.
b) Nem ismerhető el magyar állampolgárnak az sem, aki akár ő maga, akár az a közvetlen felmenője (atyja vagy anyja), akihez állampolgársága a 2. § értelmében leszármazás jogcímén igazodik, az ú. n. régi Magyarországnak határain kívül született. Természetszerűleg ilyen személy is lehet magyar állampolgár, de magyar állampolgársága - nem tekintve a honosítás vagy a visszahonosítás esetét - csak a 25. vagy a 26. § alapján ismerhető el. Kiszámíthatatlan jogi bonyodalmakra, állampolgársági jogi összeütközésekre és ezekkel kapcsolatban nemzetközi surlódásokra vezethetne, ha a most említett személy is a 27. § hatálya alá vonatnék. Az ilyen személyre nézve egyébként is rendszerint vélelmezni lehet, hogy nem magyar állampolgár.
c) Minthogy a 27. § (1) bekezdése nem állandó jellegű állampolgárságszerzési jogcímet állapít meg, hanem csupán átmeneti jellegű, nevezetesen a trianoni állampolgársági kérdés felszámolását célzó egyik rendelkezés, ezért a 27. § hatálya nem terjed ki arra, aki az 1948. évi január hó 1. napja után telepedett le Magyarország mai területén. E szabály alól a (2) és a (3) bekezdés kivételt állapít meg.
d) Az állandó lakóhelynek mint a magyar állampolgárság elismeréséhez megkívánt egyik kelléknek az 1948. évi január hó 1. napján kell fennállnia. Azok tehát, akiknek ezen a napon külföldön volt a lakóhelyük, magyar állampolgárságuk igazolása tekintetében a 27. § kedvezményében nem részesülhetnek.
3. A 27. § (1) bekezdése szerint a régi Magyarország területén történt születés alapján a magyar állampolgárság csak akkor ismerhető el, ha az érdekelt személynek állandó lakóhelye az 1948. évi január hó 1. napján Magyarország mai területén volt. A 27. § (3) bekezdése e kellék alól mentesíti azt a munkást, aki az 1939. évi szeptember hó 1. napja, vagyis a második világháború kitörése előtt a tőkés gazdasági rendszerben keletkezett válság, vagy munkanélküliség miatt volt kénytelen munkavállalás céljából külföldre távozni és az 1948. évi január hó 1. napjáig nem tért vissza. Ilyen személyt az említett kellék hiányában is magyar állampolgárnak kell elismerni, de csak akkor, ha a törvény hatálybalépésétől számított egy év alatt a belügyminisztertől kéri magyar állampolgárságának elismerését. Az említett okokból ugyanis magyar állampolgárok tízezrei voltak kénytelenek puszta megélhetésük biztosítása végett kivándorolni s így nagy méltánytalanság lenne, ha ezek elzáratnának a magyar állampolgárság igazolásának attól a legegyszerűbb módjától, amelyet a 27. § (1) bekezdése rendszeresít. Figyelemmel azonban arra, hogy a 27. § (1) bekezdése lényegében átmeneti jellegű, a (3) bekezdés az érdekelt személyek magyar állampolgársága elismerésének az 1948. évi január hó 1. napján fennállott belföldi lakóhelyre vonatkozó kellékét helyettesítő kellékéül azt szabja meg, hogy az érdekelt a törvény hatálybalépésétől számított egy év alatt kérelmezze a belügyminisztertől magyar állampolgárságának elismerését. A megvédeni kívánt cél érvényesítése érdekében ugyanis azt, hogy a kivándorlás valóban az említett okból történt-e, diszkrecionárius mérlegelésen alapuló kormányhatósági megállapítással lehet megnyugtató módon tisztázni.
4. A 27. § a törvényjavaslatnak kiemelkedően nagyjelentőségű rendelkezése. Ennek a §-nak törvényerőre emelkedésével az úgynevezett trianoni állampolgársági kérdést már a közeli jövőben csaknem véglegesen fel lehet számolni. Ilyképpen az állampolgársági jog területén az ezidőszerint fennálló kaotikus állapotokat nemsokára a végleges rendezettség nyugalma fogja felváltani. A trianoni állampolgársági kérdés rendezése a közigazgatás egyszerűsítésének és gyorsításának is igen hatékony eszköze lesz és egyszersmind elejét fogja venni azoknak a zaklatásoknak, amelyeknek az érdekelt magyar állampolgárok korábban ki voltak téve.
Számolni kell azzal, hogy Magyarország mai területén olyan személyek is élnek, akik Magyarországnak mai területén vagy a trianoni békeszerződéssel más államhoz átcsatolt területen születtek ugyan, de őket a 25-27. §-ok valamelyike alapján magyar állampolgároknak elismerni nem lehet, mert rajtuk kívül fekvő okokból az elismeréshez szükséges kellékeket megfelelő okiratokkal igazolni nem tudják. Utalok idevonatkozóan arra, hogy sokan vannak, akik nem tudják igazolni, hogy hol született az a felmenőjük, akihez állampolgárságuk leszármazás jogcímén a 2. § értelmében igazodik. Ez annál inkább előfordulhat, mert az 1907. évi január hó 1. napja óta a magyar állami születési anyakönyv nem tünteti fel a szülők születési helyét. Ezeknek a vitás állampolgárságú vagy hontalan személyeknek a magyar állampolgárság kötelékébe való befogadását teszi lehetővé a 28. §-ban szabályozott kedvezményes honosítás. A kedvezmény abban áll, hogy a honosításhoz nem szükséges a 4. § a) pontjában megszabott kellék, t. i. a három év óta megszakítás nélkül fennálló állandó belföldi lakóhely igazolása, hanem elegendő annak kimutatása, hogy a folyamodónak állandó lakóhelye mind az 1947. évi szeptember hó 1. napján (a párisi magyar békeszerződés életbelépésekor), mind akkor, amikor a honosításért folyamodik, Magyarország mai területén volt, illetőleg van. A szóbanlévő kedvezményes honosításnak azonban - bármennyire méltánylást érdemlő szempontok szólnak a kérelem teljesítése mellett - csak akkor lehet helye, ha a honosítás állami érdekekbe nem ütközik. Nem lehet ugyanis figyelmen kívül hagyni azt, hogy az ilyen honosításért folyamodók közt lehetnek olyanok is, akiknek itteni letelepedése államrendészeti vagy közgazdasági szempontból aggályos.
Ez a § a 19. § (1) bekezdésének 1. pontjában szabályozott kedvezményes visszahonosításnak megfelelő visszahonosítást biztosít a volt magyar állampolgárok közül azok számára, akik magyar állampolgárságukat 1. a trianoni békeszerződés állampolgársági rendelkezései vagy 2. az 1945:V. törvénycikkbe iktatott fegyverszüneti egyezmény rendelkezései következtében vesztették el. A kedvezményes visszahonosítást az 1. pontban említettekre vonatkozóan már az 1922:XVII. tc. 24. §-a is lehetővé tette s minthogy gyakorlati jelentősége fennáll mindaddig, amíg él az a nemzedék, amely a trianoni békeszerződés állampolgársági rendelkezései következtében magyar állampolgárságát elvesztette, annak további fenntartása indokolásra nem szorul. A kedvezményes visszahonosításnak a 2. pontban említettekre nézve való biztosítása azért indokolt, mert számolni kell azzal, hogy az utódállamokhoz visszacsatolt területeken élő magyar nemzeti kisebbséghez tartozó személyek közül egyesek az 1948. évi január hó 1. napja után telepedtek le, illetőleg fognak letelepedni Magyarországon és így magyar állampolgárságuk a 26. § alapján nem ismerhető el.
A 30. § törvényi erővel ruházza fel a 9590/1945. M. E. számú rendelet 7. §-ának tartalmilag azonos rendelkezéseit. Indokolásukra szükség nincs.
Az 1939:IV. tc. 3. §-ának első bekezdése értelmében zsidó házasságkötés és törvényesítés által magyar állampolgárságot nem szerezhet. Ezt a jogfosztó rendelkezést a 200/1945. M. E. számú rendelet hatályon kívül helyezte ugyan, de nyitva hagyta azt a kérdést, hogy az érintett személyeket úgy kell-e tekinteni, mint akik a magyar állampolgárságot a házasságkötés, illetőleg a törvényesítés által megszerezték. Ezt a hiányt pótolja a 31. §, amely mind a két vonatkozásban orvosolja az érdekeltek sérelmét és helyreállítja a család állampolgársági egységét.
Az 1946:XXIX. tc. 39. §-ának (1) bekezdése értelmében az államfői kegyelemmel törvényesítés jogintézményének megszűnése a törvény hatálybalépésekor már folyamatban levő törvényesítési eljárás befejezését nem gátolja. E rendelkezésre tekintettel lehetséges, hogy a házasságon kívül született gyermeknek kegyelemmel törvényesítése iránt az 1946:XXIX. törvénycikk hatálybalépése előtt előterjesztett kérelem tárgyában az államfő a most idézett törvény hatálybalépése után dönt s így a házasságon kívül született gyermek a kegyelmi tény erejénél fogva szerzi meg a házasságból született gyermek jogállását. Minthogy pedig az 1879:L. tc. 4. §-a értelmében az államfői kegyelemmel törvényesítés által a magyar állampolgárnak külföldi állampolgár nőtől házasságon kívül született gyermeke a magyar állampolgárságot megszerzi s minthogy az 1946:XXIX. tc. 39. §-ának (2) bekezdése szerint e törvény hatálybalépése után államfői kegyelemmel törvényesített gyermek jogállása is teljesen egyenlő a házasságból született gyermek jogállásával, indokolt, hogy az 1879:L. tc. 4. §-ával tartalmilag egyező rendelkezés az ilyen törvényesítés tekintetében továbbra is hatályos maradjon.
1. Azokat a zavarokat, amelyeket a trianoni békeszerződés rendelkezései, valamint a trianoni békeszerződés hatálybalépése után bekövetkezett területváltozások állampolgársági jogi vonatkozásokban előidéztek, célszerűen csak akként lehet véglegesen megszüntetni, ha a magyar állampolgárok - nyilvántartásba vételük végett - összeiratnak. Az összeírás nemcsak az állampolgársági igazgatás lényeges egyszerűsítését fogja eredményezni, hanem általában a közigazgatás számos ágazatában gyorsítani fogja az ügyintézést. Az összeírás előreláthatóan a bürokrácia elleni küzdelem egyik leghatályosabb tényezője lesz. Jelentős eredmény várható ugyanis az összeírástól a jogos magánérdekek érvényesítése szempontjából is, mert minden magyar állampolgár igen egyszerű és gyors eljárás útján, t. i. a jegyzékből kiállítandó kivonat bemutatásával fogja tudni az állampolgárságát igazolni.
2. Mint minden közhitelű nyilvánkönyvvel, így természetesen az összeírási jegyzékben foglalt bejegyzésekkel szemben is meg kell engedni az ellenkező bizonyítását. Ez a magyarázata a 33. § (2) bekezdésében foglalt rendelkezésnek.
3. Az összeírásnak és a jegyzék elkészítésének részletes szabályozására a (3) bekezdés a belügyminisztert hatalmazza fel, mert nem volna célszerű az eljárásra vonatkozó részletes szabályokat törvényi rendelkezésekkel megmerevíteni.
4. Minthogy az összeírás előkészítése előre meg nem határozható időt vesz igénybe, a 37. § (2) bekezdése szerint a 33. § nem a törvény kihirdetésének napján lép hatályba, hanem hatálybalépésének napját a belügyminiszter később kibocsátandó külön rendelettel állapítja meg.
A nemzetközi szerződés rangelső jogforrás; ehhezképest annak rendelkezése irányadó akkor is, ha a magyar jogszabály rendelkezésétől eltér. Állampolgársági jogi vonatkozásban ezt mondja ki a 34. §, amely egyébként tartalmilag azonos az 1879:L. tc. 47. §-ával. Ilyen nemzetközi szerződés a Magyarország és Csehszlovákia között lakosságcsere tárgyában Budapesten 1946. évi február hó 27. napján kelt és az 1946:XV. törvénycikkbe iktatott egyezmény. Ez az egyezmény ugyanis az I. Cikk harmadik bekezdésében és az V. Cikk negyedik bekezdésében kimondja, hogy a Magyarországból Csehszlovákiába áttelepült személyek magyar állampolgársága és a Csehszlovákiából Magyarországba áttelepült személyek csehszlovák állampolgársága az áttelepülés tényével megszűnik s egyúttal e személyek megszerzik a csehszlovák, illetőleg a magyar állampolgárságot. A 34. § alkalmazása szempontjából figyelembe jön természetesen a trianoni békeszerződés is, amelynek állampolgársági rendelkezéseitől a javaslat nem tér el, sőt gondoskodik azoknak végrehajtásáról.
A 2. § (2) bekezdése szerint a külföldön tartózkodó személy az ott említett nyilatkozatát a tartózkodóhelye szerint illetékes magyar külképviseleti hatóságnál is megteheti. A 9. § értelmében a honosításért folyamodó, ha külföldön lakik, honosítást kérő beadványát a lakóhelye szerint illetékes magyar külképviseleti hatósághoz is benyujthatja s ebben az esetben ez a hatóság tárgyalja le a honosítási kérelmet. Ez a szabály a 18. és 29. §-ban szabályozott visszahonosításokra is vonatkozik. Minthogy azonban a tiszteletbeli (nem hivatásos) konzulok állampolgársági ügyekben közigazgatási feladatokat nem látnak el, a törvényjavaslat felhatalmazást ad a külügyminiszternek, hogy - a belügyminiszterrel egyetértően - egyes tiszteletbeli konzulokat e feladatok ellátására felhatalmazzon.
A 36. § (1) bekezdése általánosságban kimondja, hogy a törvénnyel ellenkező minden jogszabály hatályát veszti. Ezenfelül a 36. § (2) bekezdése az eligazodás, illetőleg a jogalkalmazás megkönnyítése végett egyenkint is felsorolja a hatályukat vesztő állampolgársági jogszabályokat.
A 37. § (1) bekezdése szerint a törvény hatálybalépésének napját a belügyminiszter rendelettel állapítja meg, de a (2) bekezdés szerint a 21. § 1. pontjának és a 33. §-nak hatálybaléptetését a belügyminiszter elhalaszthatja és ezeknek a rendelkezéseknek hatálybaléptetését az általános hatálybaléptető rendelet kiadását követően kibocsátandó külön rendeleteknek tarthatja fenn.
