A jogszabály mai napon ( 2024.03.28. ) hatályos állapota.

 

Polgári Jog 2016/9. - Ptk. a jogesetek tükrében

Pajor Petra: A munkáltató és az alkalmazott egyetemleges felelőssége

Felhívott jogszabályhelyek: 1959-es Ptk. 348. § (1) bekezdés, Ptk. 6:540. § (1) és (3) bekezdés, Mt. 179. §, Mt. 191. §

Címkék: felelősség más személy által okozott kárért, munkáltatói felelősség, alkalmazotti felelősség, munkaviszony, foglalkoztatásra irányuló jogviszony, harmadik személy, egyetemleges felelősség, szándékos károkozás

1. A vizsgált kérdés

[1] A felperes 1990 óta egyéni vállalkozóként, fuvarozóként dolgozott. 1996. szeptember 6-án az I. r. alperes alkalmazásában álló II. r. alperes - munkaviszonyával összefüggésben - a felperes sérelmére életveszélyt okozó súlyos testi sértést követett el. A II. r. alperes cselekménye folytán a felperesnél poszttraumás személyiségváltozás alakult ki. A felperes munkaképesség-csökkenésének mértéke 50%-os, a gépjárművezetői engedélyét évenkénti meghosszabbítással kaphatja meg. A sérülései miatt kialakult kórlefolyás véglegesnek tekinthető, ezért folyamatos orvosi kezelés alatt áll, valamint rendszeres pszichiátriai kontrollja és gondozása szükséges. A felperes vagyoni és nem vagyoni kárának megtérítése iránt terjesztett elő keresetet, és az alperesek egyetemleges marasztalását kérte.

[2] A tényállás alapján a következő elvi kérdés merül fel: megállapítható-e a munkáltató és az alkalmazott egyetemleges felelőssége az alkalmazott által munkaviszonyával összefüggésben harmadik személynek okozott kárért?

2. Megoldás az 1959-es Ptk. alapján

[3] Az ügyben elsőfokon eljárt bíróság a lefolytatott bizonyítási eljárás és a jogerősen befejezett büntetőeljárás iratai alapján a bekövetkezett kár és jogellenes magatartás közötti összefüggést bizonyítottnak találta. Ítéletében kötelezte az I. r. alperest, hogy fizessen meg a felperesnek 400 000 forintot és kamatait nem vagyoni, míg 255 000 forintot és kamatait vagyoni kár címén. A kár megfizetésére tehát kizárólag az I. r. alperesi munkáltatót kötelezte. Indokolásában kifejtette, hogy az I. és II. r. alperesek egyetemlegesen nem marasztalhatóak tekintettel arra, hogy a II. r. alperes kártérítési felelőssége az alkalmazotti minősége folytán nem állapítható meg. E körben utalt az Alkotmánybíróság 1/1996. (I. 26.) AB határozatára, amely megsemmisítette az alkalmazott felelősségéről rendelkező, a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (továbbiakban: 1959-es Ptk.) 348. § (2) bekezdését. Így megállapította, hogy jelen perben a 348. § (1) bekezdése az irányadó, amely kimondja: „Ha alkalmazott a munkaviszonyával összefüggésben harmadik személynek kárt okoz, jogszabály eltérő rendelkezése hiányában a károsulttal szemben a munkáltató felelős”. A másodfokú bíróság osztotta az elsőfokú bíróság indokait és az ítélet erre vonatkozó rendelkezését helybenhagyta. Kifejtette, hogy a kereseti érveléssel szemben nincs jogi lehetőség az I. és II. r. alperesek egyetemleges marasztalására. Rögzítette, hogy az egyetemleges felelősség megállapíthatósága jogszabályon vagy szerződésen alapulhat. Álláspontja szerint a perbeli esetben a szerződésen alapuló egyetemleges kötelezettség nem merülhet fel, olyan jogszabályi rendelkezés pedig nincs, ami a munkáltató és az alkalmazott egyetemleges felelősségét állapítaná meg. (Zala Megyei Bíróság 3.Pf.21.071/1999/4. - BDT2001. 358.)

3. A Ptk. új szabályainak relevanciája

[4] A vizsgálandó kérdés az, hogy a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. Törvény (a továbbiakban: Ptk.) követi-e az 1959-es Ptk. alkalmazása során kialakult azon gyakorlatot, amely elveti az egyetemleges marasztalás lehetőségét és minden olyan károkozás esetén a munkáltató felelősségét állapítja meg, mely károkozás összefüggésben áll az alkalmazott munkaviszonyával. Fontos megjegyezni, hogy jelen esetben az alkalmazott deliktuális felelősségéről van szó, ahol a károsult egy kívülálló, harmadik személy, aki nem áll szerződéses viszonyban a kárért felelős személlyel.

[5] A korábbi bírói gyakorlat az 1959-es Ptk. 348. §-a, valamint a PK 41. számú állásfoglalás alapján jutott a fenti következtetésre. Az 1959-es Ptk. rendelkezése a kizárólagos és kivétel nélküli kártelepítés elvét érvényesítette, vagyis kizárólag a munkáltató felelt, nem pedig az alkalmazott és a munkáltató együtt. A felelősség szerződéses rendezését pedig kizárta az állásfoglalás azzal, hogy kimondta, semmis az olyan megállapodás, amelyben az alkalmazott a munkaviszonyával összefüggésben harmadik személynek okozott kár megtérítését a munkáltatóval szemben vállalja. Az állásfoglalás érvelése szerint a munkaviszony tartalma nem fér össze azzal, hogy a munkáltató a jogszabályban előírtnál nagyobb kötelezettséget rójon a munkavállalóra, így azzal sem, hogy a munkavállaló önként vállaljon ilyen többletterhet. Ez a szabályozás tehát teljes immunitást biztosított a munkavállaló számára.

[6] A Ptk. fenntartja a korábbi kártelepítést főszabályként, azonban egy új rendelkezés bevezetésével áttöri a felelősséget és megteremti az alkalmazott közvetlen kártérítési felelősségét szándékos károkozás esetén [6:540. § (3) bek.]. Ennek indoka, hogy a szándékosság folytán az alkalmazott érdemtelenné válik a jogalkotó által biztosított védelemre. A munkáltató továbbra is alanya marad a kárfelelősségnek, azonban egyetemleges felelősként megjelenik a tényleges károkozó alkalmazott is. A szabályozás hátterében elsődlegesen prevenciós célok állnak. A Ptk. nem tartalmazza az 1959-es Ptk. 350. § (5) bekezdésének utaló szabályát, de ezen rendelkezés hiányában is egyértelmű, hogy a munkáltató és az alkalmazott viszonyában továbbra is irányadó a Munka Törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (a továbbiakban: Mt.) 179. §-a. Ennek következtében szándékos károkozás hiányában, ha a harmadik személy kárát a munkáltató megtéríti, az alkalmazottal szemben az Mt. felelősségi szabályai szerint érvényesíthet regressz igényt, amely négyhavi távolléti díjban limitált helytállást ír elő. A szándékosan okozott kár esetében azonban a Ptk. alapján az alkalmazott közvetlenül is perelhető, ez pedig megelőző hatást fejthet ki irányában. Károsultvédelmi szempontból is jelentősége lehet az új szabálynak, ha egy teljesítőképtelen munkáltató alkalmazottai okoznak szándékosan kárt. Így a prevenció mellett a kártérítés másik fő alapelve, a reparáció is érvényesül.

[7] A magánautonómiát széleskörűen elismerő és a szerződési szabadságot kiemelő Ptk.-val a PK 41. számú állásfoglalás szabálya már nem egyeztethető össze, így azt a Kúria 1/2014. PJE határozatával meghaladottnak tekintette. Ezáltal nem lehet automatikusan semmisnek tekinteni a munkáltató és az alkalmazott ilyen irányú megállapodását, azonban az érvényesség vizsgálata során a Ptk. mellett az Mt. rendelkezéseit is figyelembe kell venni. „Ez azt jelenti, hogy megállapodás alapján sem tehető a munkavállaló nagyobb mértékben felelőssé, mint ahogy azt az Mt. a belső jogviszonyban a munkáltatóval szemben lehetővé teszi. Ellenkező esetben ugyanis a megállapodás az Mt. megkerülésére vezetne.” (Fuglinszky Ádám: Kártérítési jog. HVG-ORAC, Budapest, 2015, 426. o.) Ezt az álláspontot erősíti az Mt. 191. §-a is, amely kimondja, hogy a munkavállaló kártérítési felelősségi szabályaitól még kollektív szerződés esetén is csak a munkavállaló javára lehet eltérni. [Vékás Lajos - Gárdos Péter (szerk.): Kommentár a Polgári Törvénykönyvhöz. Wolters Kluwer, Budapest, 2014, 2285. o.]

4. Válasz a vizsgált kérdésre

[8] Az alkalmazott által munkaviszonyával összefüggésben harmadik személynek szándékosan okozott kár esetén, a Ptk. új rendelkezésére tekintettel helye van az egyetemleges marasztalásnak. A károkozás szándékosságát azonban a károsultnak kell bizonyítania. Jelen esetben amennyiben a felperes bizonyítja, hogy a II. r. alperes a súlyos testi sértéssel előidézett kárt szándékosan okozta, kártérítési követelését választása szerint érvényesítheti a munkáltatóval, az alkalmazottal vagy mindekettőjükkel szemben is. Az alkalmazott szerződésen alapuló kárfelelősségének megállapítása pedig az Mt. szabályaival összhangban álló érvényes szerződés esetén, a Kúria 1/2014. PJE határozatának 2. pontja értelmében már az 1959-es Ptk. alapján elbírálandó ügyek esetében is lehetséges.