A jogszabály mai napon ( 2019.10.16. ) hatályos állapota.

 

Polgári Jog 2018/10. - Jogesetelemzés

Csöndes Mónika: *  A Ptk. 6:521. § szerinti előreláthatóságról a Miskolci Törvényszék 13.P.21.001/2017/7. számú és a Debreceni Ítélőtábla Pf.II.21.077/2017/3. számú ítélete tükrében

Az eljáró bíróságoknak az itt elemzett ítéletekben abban a kérdésben kellett állást foglalniuk, hogy a felperes alappal követelheti-e a kárának megtérítését az alperestől. Jelen tanulmány az eljáró bíróságoknak az ok-okozati összefüggésről, különös tekintettel a Ptk. 6:521. §-a szerinti előreláthatóságról, valamint a károsult kármegelőzési kötelezettségének megszegéséről tett megállapításait vizsgálja. Az írás a keresetet elutasító döntés helyességét nem vitatva (azzal egyetértve) egyrészt amellett érvel, hogy a Ptk. 6:519. §-ában és a Ptk. 6:525. § (1) bekezdésében foglaltakra tekintettel vitatható az olyan ítéleti megállapítás, amely a kereset elutasítását az ok-okozati összefüggés fenn nem állásának megállapítása mellett a károsult kármegelőzési kötelezettségének felróható megszegésére alapítja. A kármegelőzési kötelezettség felróható megszegése ugyanis kármegosztást ítélő döntést eredményezhet csak, nem pedig kártérítési igényt elutasító döntést. Az elemzés másrészt arra mutat rá, hogy a Ptk. a 6:521. §-ában az okozati lánc elvágásához adja eszközül az előreláthatóságot. Álláspontom szerint a Ptk. 6:521. § szerinti előreláthatóság ekként nem arra szolgál, hogy a bíróság a segítségével az egyes körülményekből, történésekből azonosítsa az oko(ka)t, hanem arra, hogy meghatározza: az okként azonosított károkozó magatartás egyes kárkövetkezményei közül melyek térítendők meg (a károkozónak mely kárkövetkezmény bekövetkezésével kellett számolnia).

Hivatkozott jogszabályhelyek: Ptk. 6:143. §, Ptk. 6:519. §, Ptk. 6:521. §, Ptk. 6:525. §, Ptk. 6:548. §, Földforgalmi tv. 22. §

Címkék: szerződésen kívüli károkozás, felelősség közigazgatási jogkörben okozott kárért, okozatosság, előreláthatóság, kártérítés, károsulti közrehatás, kármegelőzési kötelezettség, jogellenesség, felróhatóság

1. A tényállás ismertetése, a felek álláspontja

[1] A felperes mint meghatalmazott gyermekei képviseletében adásvételi szerződést kötött H. D. vevővel három külterületi ingatlan eladására. A szerződés szerint a vevő a mezőgazdasági szakigazgatási szerv jóváhagyó határozatának kézhezvételét követő 10 napon belül egy összegben, készpénzben volt köteles megfizetni a 2.800.000 forint összegű vételárat az eladók részére. A mező- és erdőgazdasági földek forgalmáról szóló 2013. évi CXXII. törvény (a továbbiakban: Földforgalmi tv.) előírásainak megfelelően a szerződést az alperes önkormányzat jegyzője 2015. október 22. és 2015. december 22. napja között kifüggesztette az önkormányzati hivatal hirdetőtábláján. Elővásárlásra jogosult elfogadó nyilatkozatot nem nyújtott be. A Földforgalmi tv. 22. § (1) bekezdésének b) pontjában írtak megszegésével az alperes jegyzője az előírt 8 nap helyett csak 2016. február 15-én küldte meg az iratjegyzéket és a szerződést a mezőgazdasági igazgatási szervként eljáró kormányhivatalnak. Az adásvételi szerződés hatósági jóváhagyására 2016. április 7. napján került sor, H. D. vevő ezen a napon fizette ki a vételárat.

[2] Felperes 2015. november 15. napján adásvételi szerződést kötött T. Kft.-vel egy körbálázó gép megvásárlására 2.460.000 forint + áfa vételár ellenében. A felperes a vételár összegéből foglalóként 820.000 forint + áfa összeget a szerződés megkötésekor átadott az eladónak, a vételár fennmaradó részét 2016. február 28. napjáig volt köteles megfizetni. E kötelezettségének azonban nem tett eleget. A T. Kft. 2016. március 2. napján kelt levelével felszólította a vételárhátralék megfizetésére, majd mivel ez nem történt meg, 2016. március 21-én kelt levelével az adásvételi szerződéstől elállt, melynek következtében felperes a foglalót elveszítette.

[3] A felperes 2016. február 21-én a Kormányhivatal Földhivatali Főosztályához, mint mezőgazdasági igazgatási szervhez fordult, kifogásolva a jegyző eljárását. A Kormányhivatal megállapította, hogy a jegyző nem tartotta be a Földforgalmi tv. 22. § (1) bekezdés b) pontjában előírt kötelezettségét, azonban kifejtette, hogy a jegyző eljárása nem tartozik a kormányhivatal hatáskörébe, a jegyző eljárása nem hatósági ügy, így törvényességi felügyeleti eljárás kezdeményezésére nem látott lehetőséget.

[4] A fizetési meghagyással szembeni ellentmondás miatt perré alakult eljárásban a felperes keresetében kérte kötelezni az alperest 1.041.400 forint, valamint ezen összeg után 2016. március 22-étől a kifizetés napjáig járó, a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (a továbbiakban: Ptk.) 6:48. §-ában megállapított késedelmi kamata és költségei megfizetésére. Állítása szerint, amennyiben az alperes eleget tett volna a jogszabályi kötelezettségének, és legkésőbb 2015. december 30-ig továbbítja az adásvételi szerződést, úgy a jóváhagyási eljárás lezárult volna a körbálázó gép vételárának kifizetésére szabott határidőben, de 2015. március 21-ig mindenképpen. A földek eladásából származó vételárból - melyet gyermekei neki ajándékoztak - rendezni tudta volna a megvásárolt gép árát T. Kft. felé, és ekként a foglaló összegét nem veszíti el.

[5] Az alperes önkormányzat a kereset elutasítását kérte. Vitatta, hogy az ügyintézési határidő elmulasztása ok-okozati összefüggésben van a felperest ért esetleges kárral. Állította, hogy a felperes kárenyhítési kötelezettségének sem tett leget, nem adott számot arról, hogy miért várt a kár bekövetkezéséig, hiszen a vételárat bankkölcsönből vagy egyéb forrásból is biztosíthatta volna, jelzése esetén esetleg az önkormányzat megelőlegezte volna a vételárat.

2. Az eljáró bíróságok határozatai

[6] Az elsőfokú bíróság a felperes keresetét elutasította. Az elsőfokú bíróság megítélése szerint a jegyzőnek a Földforgalmi tv. szerinti eljárása közhatalmi tevékenységnek minősül. A felperes keresetét pedig érdemben vizsgálta, mivel a Kormányhivatal jogi álláspontjára tekintettel a jegyző eljárásával szemben jogorvoslatra nem volt lehetősége a felperesnek. Ítéletében rögzítette, hogy a jegyző elmulasztotta a Földforgalmi tv. 22. § (1) bekezdés b) pontjában megjelölt nyolcnapos ügyintézési határidőt. Az elsőfokú bíróság fő ítéleti megállapítása szerint a felperes kárelhárítási kötelezettségének megszegése miatt az alperes kártérítéssel nem tartozik a felperesnek. Indokolásában érvelésének kiindulási pontja az volt, hogy amennyiben a jegyző mulasztása és a felperest ért vagyonvesztés, kár közötti közvetlen okozati összefüggés megállapítható is lenne, a felperes abban az esetben sem tett eleget kármegelőzési, kárelhárítási kötelezettségének: nem próbált meg semmilyen más forrásból pénzt szerezni arra, hogy határidőre a mezőgazdasági munkagép árát kifizesse. Hivatkozása ellenére azt sem igazolta a felperes, hogy a gyermekei neki ajándékozták a földek eladási árát, és azt sem igazolta, hogy bank nem adott volna kölcsönt a részére. Az elsőfokú bíróság megítélése szerint a legnagyobb mulasztást ott követte el a felperes, hogy nem hozta az önkormányzat vagy a jegyző tudomására, hogy neki milyen fizetési kötelezettsége van, és azt a földek eladásából származó vételárból kívánja fedezni, de a jegyző jogellenes eljárása miatt azt nem tudja teljesíteni. A fő ítéleti megállapítását alátámasztó érvelést követően az elsőfokú bíróság indokolásában kifejtette azt is, hogy a Ptk. 6:521. §-a alapján közvetlen ok-okozati összefüggés miért nem áll fenn a jogellenes magatartás és a kár között. Megítélése szerint az alperes (vagy a jegyző) felperes erre irányuló felhívásának, tájékoztatásának hiányában nem is láthatta előre, de nem is kellett előre látnia, hogy a felperesnek a jegyző mulasztása okán milyen fizetési késedelme és abból milyen kára származhat. Álláspontja szerint olyan távoli oksági kapcsolatról van szó ugyanis ez esetben, mely kétségtelen, hogy közlés nélkül előre nem volt látható, hiszen az ügyben eljáró jegyző nem tudhatott többek között a bálázógép vásárlásáról, a fizetési határidőről, a foglaló tényéről, a vételár ajándékozásáról, és ezáltal arról sem, hogy mulasztása miatt felperest az általa állított jellegű és mértékű kár érheti. Az elsőfokú bíróság következtetése szerint a jegyző jogellenes eljárásának nem egyenes, hétköznapi következménye a felperest ért káresemény bekövetkezése.

[7] Az ítélet elleni fellebbezésében a felperes az elsőfokú ítélet megváltoztatásával az alperes kereset szerinti marasztalását kérte. A fellebbezésben kifejtette, hogy pusztán a termőföld vételárának nagyságából is előre látható, hogy azzal az eladónak valamilyen szándéka van, azt pedig a szerződés tartalmazta, hogy a vételár kifizetésére csak a szerződés jóváhagyását követően kerül sor. Hivatkozott arra, hogy az előreláthatóságnak nem kell kiterjednie a kár bekövetkezésének teljes folyamatára, csak az esetlegesen bekövetkező kárra és annak nagyságrendjére, és e körben nem arra kell figyelemmel lenni, hogy a konkrét károkozó mit látott előre, hanem arra, hogy az átlagos gondossággal eljáró személynek mit kellett előre látnia. Állítása szerint csak 2016. február 24. napján szerzett tudomást arról, hogy a jegyző nem küldte tovább a szerződést, így más forrás igénybevételére már nem volt lehetősége. Alaptalannak tartotta továbbá az alperes azon hivatkozását, hogy akár az önkormányzattól is kérhetett volna hitelt. Hivatkozott továbbá arra, hogy az adásvételi szerződést csatolta, de álláspontja szerint a meghatalmazásból is kitűnik, hogy a vételárral rendelkezhetett. Az alperes fellebbezési ellenkérelmében az elsőfokú ítélet helybenhagyását kérte.

[8] A felülvizsgálattal nem támadott jogerős ítélet szerint a fellebbezés nem alapos. A másodfokú bíróság ítélete szerint az elsőfokú bíróság a tényállást a döntéshez szükséges mértékben feltárta, döntése érdemben helyes, azonban annak indokait a másodfokú bíróság csak részben osztotta. A másodfokú bíróság indokolásában három kérdésben foglalt állást: a felelősség alapja, az ok-okozati összefüggés hiánya és a károsult kármegelőzési kötelezettségének a felróható megszegése.

[9] A másodfokú bíróság megítélése szerint az elsőfokú bíróság helytállóan állapította meg, hogy a jegyzőnek a Földforgalmi tv. 22. §-ában írt eljárása közhatalmi tevékenységnek minősül, és ezért az alperes az e körben elkövetett mulasztással okozott kárért a Ptk. 6:548. § szerint tartozik felelősséggel. Helytállóan állapította meg továbbá azt is, hogy a kormányhivatal jogi álláspontjára tekintettel a felperes nem tudott jogorvoslattal élni, ezért úgy kell tekinteni, hogy a felperes a jogorvoslati jogát kimerítette.

[10] A másodfokú bíróság nem értett egyet az elsőfokú bíróság által a mulasztás és a kár közötti ok-okozati összefüggés kérdésében kifejtett álláspontjával. A másodfokú bíróság indokolása elején a következőket rögzítette: „A Ptk. 6:519. § értelmében, aki másnak jogellenesen kárt okoz, köteles azt megtéríteni. A kártérítési felelősség fennállásához tehát szükséges, hogy a jogellenesség és az eredmény között okozati összefüggés álljon fenn. A Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: 1959-es Ptk.) alapján kialakult joggyakorlat e körben a releváns oksági kapcsolat meglétét kívánta meg, amelynek fennállását a bíróság logikai következtetés útján állapította meg. A jogalkotó - a törvényhez fűzött indokolás szerint - a Ptk. 6:521. §-ában írt előreláthatósági korlát törvénybe foglalásával az oksági lánc »elvágásával« kívánta kizárni a károkozó felelősségét az olyan károkért, amelyeket nem látott előre és nem is kellett előre látnia. Nem kívánta ugyanakkor szűkíteni a károkozó felelősségét, csupán a korábban is megkívánt okozatossági lánc meglétének megállapításához kívánt szempontot nyújtani. Ahogyan arra a felperes fellebbezésében helytállóan hivatkozott, a károkozónak nem kell előre látnia a kár bekövetkezéséhez vezető teljes oksági folyamatot, csupán azt kell felismernie, hogy az adott magatartás, mulasztás milyen jellegű és nagyságrendű kárt okozhat. E körben nem a konkrét károkozó tudattartalma vizsgálandó, hanem az, hogy egy kellő gondossággal eljáró személynek mit kell előre látnia. A kártérítési felelősség akkor állapítható meg, ha egy átlagosan gondos személynek - tekintettel annak valószínűségére - ezen kockázattal számolnia kell. Az ítélőtábla egyetértett a felperes fellebbezésében foglaltakkal abban, hogy az adásvételi szerződésben kikötött vételár nagyságára tekintettel számolnia kellett azzal az alperesnek - illetőleg az eljáró jegyzőnek - hogy annak jogosultja ezen összeget valamilyen formában hasznosítani, felhasználni kívánja, látnia kellett, hogy mulasztása esetén a jogosult ezen lehetőségei korlátot szenvednek, ebből őt kár érheti.” A másodfokú bíróság ítéletének indokolásában ezt követően úgy foglalt állást, hogy az alperesi mulasztás és a felperest ért kár közötti oksági kapcsolat nem áll fenn. Megítélése szerint a felperes nem bizonyította, hogy a foglaló elvesztése, mint kár és a jegyző mulasztása közötti okozati kapcsolat fennáll. Ehhez ugyanis azt kellett volna igazolnia, hogy a termőföldek eladásából származó vételár őt illette meg, azzal saját személyében és javára rendelkezhetett, és erről az alperesnek tudnia kellett. A felperes azonban hivatkozása ellenére a gyermekeitől, mint eladóktól a vételárra vonatkozó ajándékozást tanúsító okiratot nem csatolt. A másodfokú bíróság ítéletének további indokai szerint az ingatlan-adásvételi szerződésben eladóként nem a felperes, hanem a gyermekei szerepelnek, a szerződés 2.3. pontja szerint a vevő a vételárat az eladók - tehát a gyermekek - kezeihez volt köteles megfizetni. A felperes által hivatkozott meghatalmazások sem tanúsítják, hogy a vételárral maga rendelkezhetett volna. A felperes sem állította továbbá, hogy az adásvételi szerződéssel együtt az alperes részére a perben nem szereplő, de általa hivatkozott ajándékozási szerződést is benyújtotta. Ennek hiányában pedig az elvárható gondosságot tanúsító alperesnek sem kellett a felperes üzleti céljaival számolnia, nem kellett számítania kár bekövetkezésére a felperes oldalán. A kifüggesztés érdekében benyújtott iratok alapján kizárólag azzal számolhatott, hogy mulasztása okán az eladók, a felperes gyermekei kárt szenvednek, azzal nem kellett számolnia, hogy az eladók a vételárat a felperes rendelkezésére bocsátják, és mulasztása a felperesnek okoz kárt.

[11] A másodfokú bíróság nem osztotta az elsőfokú bíróságnak a kárenyhítési kötelezettség megszegése körében elfoglalt álláspontját sem. Leszögezte a Kúria gyakorlatára való hivatkozással (Kúria Pfv.V.20.622/201/6.), hogy a kárenyhítési kötelezettség elmulasztását annak kell bizonyítania, aki állítja, hogy a károsultat e téren mulasztás terheli. Az alperes a perben nem bizonyította, hogy a felperesnek lehetősége lett volna a vételár hiányzó összegét pénzintézeti kölcsön vagy akár alperesi hozzájárulás formájában előteremteni. A rendelkezésre álló iratokból azonban ennek ellenére is megállapítható volt a másodfokú bíróság szerint, hogy a felperes kármegelőzési kötelezettségét megszegte. A másodfokú bíróság a Földforgalmi tv. 22. § (1) bekezdés b) pontjában, 23. § (1) bekezdésében és (5) bekezdésében, 24. § (1) bekezdésében, 30. § (1) bekezdésében foglalt határidőkből vezette le, hogy abban az esetben is, ha valamennyi, az eljárásban részt vevő szerv a részére jogszabályban előírt határidőt betartva, ám azt maradéktalanul kihasználva jár el (2016. február 22. napján telt le a határidő a kézbesítésre is figyelemmel), akkor a vevő a szerződés szerint 2016. március 5. napjáig lett volna köteles a vételárat megfizetni. Rámutatott azonban a másodfokú bíróság, hogy a felperes részére a körbálázó gép fennmaradó vételárának megfizetésére megállapított határidő már 2016. február 28. napján lejárt. A másodfokú bíróság megítélése szerint a felperes a fizetési kötelezettségének vállalásakor alappal nem számíthatott sem arra, hogy az eladó a teljesítésre haladékot ad, de arra sem, hogy valamennyi, az eljárásban részt vevő hatóság a részére törvényben meghatározott határidő letelte előtt intézkedik, sem pedig arra, hogy a vevő a szerződésben részére biztosított teljesítési határidő lejárta előtt megfizeti az ingatlanok vételárát. Mindezekre tekintettel a másodfokú bíróság álláspontja szerint a felperes megalapozatlanul feltételezte, hogy - amennyiben ezen összeget a gyermekei ténylegesen neki ajándékozták - az ingatlanok vételára legkésőbb 2016. február 28. napjára a rendelkezésére áll, és így abból tudja teljesíteni a fizetési kötelezettségét. Végül a másodfokú bíróság azt is rögzítette, hogy a felperes indokolatlan és észszerűtlen kockázatot vállalt, amikor a körbálázó gép vételárát nem egyéb forrásból biztosította, illetőleg a vételár megfizetésére - amennyiben azt az ingatlanok vételárából kívánta fedezni - 2016. február 28. napjáig vállalt kötelezettséget. A másodfokú bíróság megítélése szerint a felperes e körben nem az általában elvárható gondosságot tanúsította, kármegelőzési kötelezettségének megsértése miatt akkor sem tarthatna alappal kártérítésre igényt, ha az alperesi mulasztás és az őt ért kár között az okozati összefüggés fennállna. A másodfokú bíróság ítéleti döntésének utolsó megállapítása, hogy a felek közötti kármegosztásra sincs lehetőség, hiszen amennyiben a felperes a kármegelőzés körében kellő gondossággal jár el, a teljes kár bekövetkezése elkerülhető lett volna.

3. A döntések értékelése

[12] Az elsőfokú bíróságnak a felperes keresetét elutasító, a másodfokú bíróságnak az elutasító döntést helybenhagyó ítélete helytálló. Az eljáró bíróságoknak az ok-okozati összefüggésről és a károsult kármegelőzési kötelezettségének megszegéséről tett megállapításai közül viszont álláspontom szerint több vitatható, mert a Ptk. 6:519. §-ának és a Ptk. 6:525. §-ának normaszövegével ellentétes következtetéseket tartalmaznak.

[13] A döntések értékeléséhez az szolgált kiindulópontként, hogy az eljáró bíróságok tényként állapították meg: a felperes nem tudta igazolni, hogy gyermekei neki ajándékozták a földek eladási árát. Az elsőfokú bíróság ezt a jogi értékelés körébe nem vonta be, az ebből levonható következtetés az oksági kapcsolat fenn nem állására nem lett része a Ptk. 6:521. §-ára alapított, a közvetlen ok-okozati összefüggés hiányát megállapító döntése indokolásának. A másodfokú bíróság ugyanakkor épp ebből következtetett arra, hogy a foglaló elvesztése, mint kár és a jegyző mulasztása között ok-okozati kapcsolat nem áll fenn. Az elsőfokú bíróság fő ítéleti megállapításának alapjául szolgáló indokolás vitaható azért, mert az elsőfokú bíróság először a károsult kármegelőzési kötelezettsége megszegésének kérdésben foglalt állást, és csak ezt követően hozta meg a döntését az ok-okozati összefüggés fennállásának a kérdésében. Akként, hogy a kármegelőzési kötelezettség megszegéseként értékelte azt, hogy a felperes nem hozta az önkormányzat vagy a jegyző tudomására, hogy neki milyen fizetési kötelezettsége van, és hogy azt a földek eladásából származó vételárból kívánja fedezni. Majd ugyanezt érvként használta fel annak alátámasztására is, hogy a Ptk. 6:521. §-a alapján a közvetlen ok-okozati összefüggés sem állapítható meg a jogellenes magatartás és a kár között. A másodfokú bíróság ítéletének indokolásában kifejtett érvelés pedig azért vitatható álláspontom szerint, mert bár a bíróság megállapította az ok-okozati összefüggés hiányát, indokolásában mégis belebocsátkozott a felperes magatartásának a Ptk. 6:525. § szerinti értékelésébe. Szintén vitatható az ítélet indokolásában az a megállapítás is, amely szerint a felek között kármegosztás alkalmazására azért nem volt lehetőség, mert a kár teljes mértékben elkerülhető lett volna, ha a felperes a kármegelőzés körében kellő gondossággal jár el.

3.1. Az ok-okozati összefüggés megállapításáról

3.1.1. Az eljáró bíróságok döntéseinek értékelése

[14] Az elsőfokú bíróságnak az ok-okozati összefüggésre vonatkozó fő ítéleti megállapítása az, hogy a Ptk. 6:521. §-a alapján közvetlen ok-okozati összefüggés nem állapítható meg a jogellenes magatartás és a kár között. Az elsőfokú bíróság indokolása álláspontom szerint tévesen értékelte a felperes hátrányára a Ptk. 6:521. §-ának alkalmazása során azt, hogy a felperes nem hozta az önkormányzat vagy a jegyző tudomására, hogy neki milyen fizetési kötelezettsége van, és hogy azt a földek eladásából származó vételárból kívánja fedezni. A Ptk. 6:521. §-a azt mondja ki, hogy „[n]em állapítható meg az okozati összefüggés azzal a kárral kapcsolatban, amelyet a károkozó nem látott előre és nem is kellett előre látnia”. Az előzetes tájékoztatásnak rendeltetése, funkciója ugyanis nem a Ptk. 6:521. §-ában foglalt előreláthatóság, hanem a Ptk. 6:143. § (2) bekezdésében foglalt előreláthatósági korlát esetében van, tehát a szerződéses jogviszonyoknál. A kifejezett, a szerződésszegés kárkövetkezményeit rendező szerződési kikötés hiányában alkalmazandó előreláthatósági korlátnak, mint diszpozitív szabályának a szerepe ugyanis az, hogy segítségével a bíróságok valamelyik szerződő félre telepítsék azt a kockázatot, amely kockázatot a felek nem osztottak meg. Az előreláthatósági korlát jogpolitikai célja abból az alapfeltevésből indul ki, hogy a szerződési jognak a kockázatokat célszerű azon az alapon elosztania, hogy a felek a szerződéskötéskor bizonyos kockázatokkal kalkulálnak, és viselik magatartásuk kalkulálható következményeit (szokásos kárkövetkezmények), az ezen túlmutató veszteségekért a szerződésszegő nem tartozik felelősséggel (szokatlan kárkövetkezmények). Az előreláthatósági korlát szabálya ezzel arra ösztönzi a szerződő feleket, hogy a szerződéskötéskor szükség szerint tájékoztassák a szerződő partnerüket a szokatlan kárkövetkezmények kockázatáról. Ha pedig a szerződő fél az általa előre látott, de a másik fél által nem ismert kockázatról nem ad tájékoztatást, a bekövetkező kárt neki kell viselnie. *  Az előzetes tájékoztatásnak ez okból szerepet tulajdonítani a deliktuális jogviszonyokban nem lehet. Álláspontom szerint ezért a Ptk. 6:521. §-ának alkalmazásához nem szolgálhat értelmezési szempontként a szerződési jog előreláthatósági szabályának jogpolitikai céljaként nevesített, az információfeltárást, a szokatlan kockázatok feltárását ösztönző hatás. A konkrét ügyre nézve ebből pedig arra kell következtetni, hogy nem lehet a felperes hátrányára értékelni, hogy nem tájékoztatta az alperest további terveiről, szándékairól. A Ptk. 6:521. §-a szerinti előreláthatóság esetén a tudomásnak annyiban van és lehet csak szerepe és jelentősége, ami magából a normaszövegből („a károkozó nem látott előre és nem is kellett előre látnia”) is következik: az okozati összefüggés azzal a kárral kapcsolatban állapítható meg, amelyet akár a konkrét károkozó előre látott (tényleges előreláthatóság), akár a károkozónak, illetve egy ideáltipikus, gondos személynek a károkozó helyzetében előre kellett (volna) látnia (elvárható előreláthatóság). *  A másodfokú bíróság indokolása nem pontos ezért annyiban, amikor azt rögzíti, hogy „nem a konkrét károkozó tudattartalma vizsgálandó, hanem az, hogy egy kellő gondossággal eljáró személynek mit kell előre látnia”. A Ptk. normaszövege ugyanis mind a tényleges, mind az elvárható előreláthatóság vizsgálatát megköveteli. A normaszövegnek nyilvánvalóan nem lehet azonban olyan értelmezést adni, amely a büntetőjogi felelősség megállapítása során követett szubjektív mérce irányába tolná el az előreláthatóság tartalmát. *  Az előreláthatóság, ahogyan a különböző okozatossági elméletek *  is, épít értelemszerűen arra, hogy milyen tudomással rendelkezett magatartása tanúsításakor a károkozó személy (milyen képzetei, ismeretei stb. voltak). A Ptk. 6:521. §-a szerinti előreláthatóság is magában foglal tehát egyfajta tudást, tudomást is (erre a másodfokú bíróság ítélete is utal a tudattartam kapcsán), és ez kiindulópontként is szolgálhat annak meghatározásához, hogy számolhatott-e egy bizonyos típusú kár bekövetkezésével a magatartása tanúsításakor a károkozó. Az előreláthatóság referencia időpontja eszerint pedig a károkozás időpontja lehet csak.

[15] A másodfokú bíróság ítéleti döntése azon a megállapításon alapul, hogy „a felperes nem bizonyította, hogy a foglaló elvesztése és a jegyző mulasztása közötti okozati kapcsolat fennáll”. Ebből arra lehetne következtetni, hogy a másodfokú bíróság lényegében az ún. feltételek egyenértékűségének tana (a conditio sine qua non elmélet) *  alapján a ténybeli okozatosság hiánya miatt utasította el a felperes keresetét. Ezt támasztja alá - ha erre az indokolás kifejezetten nem is utalt - a kármegelőzési kötelezettség megszegése körében kifejtett azon érvelése is a bíróságnak, amely szerint ha valamennyi, az eljárásban részt vevő szerv a részére jogszabályban előírt határidőt betartva, ám azt maradéktalanul kihasználva jár el, a vevő a szerződés szerint 2016. március 5. napjáig lett volna köteles a vételárat megfizetni, míg a felperes részére a körbálázó gép fennmaradó vételárának megfizetésére megállapított határidő 2016. február 28. napján járt le. A határidők pontos számbavételén alapuló indokolásával a másodfokú bíróság épp ahhoz szolgáltatott érvet, hogy a felperes kárának eszerint nem oka a jegyző mulasztása. Következésképp, ha bizonyította volna is a felperes, hogy a gyermekei neki ajándékozták a vételár összegét, a körbálázó gép fennmaradó vételárának megfizetésére megállapított határidő korábban lejárt, mint az a határidő, amely a vevő rendelkezésére állt volna a vételár megfizetésére akkor, ha valamennyi, az eljárásban részt vevő szerv a részére jogszabályban előírt határidő betartásával jár el. Ha pedig az került megállapításra, hogy nem a jegyző mulasztása okozta a felperes kárát, akkor a bíróságnak nem is kellet volna állást foglalnia abban a kérdésben, hogy hol vágja el az okozati láncot; mely kárkövetkezményekről határozzon akként, hogy azokat a károkozó nem látta előre és nem is kellett előre látnia.

[16] A másodfokú bíróság ítéleti indokolásának azon további megállapítása, hogy a felperesnek „azt kellett volna igazolnia, hogy a termőföldek eladásából származó vételár őt illette meg, azzal saját személyében és javára rendelkezhetett, és erről az alperesnek tudnia kellett”, azonban cáfolja azt, hogy a másodfokú bíróság az ún. feltételek egyenértékűségének tana (a conditio sine qua non elmélet) alapján a ténybeli okozatosság hiányára alapította volna a döntését. Ezt támasztja alá az indokolás azon további következtetése is, amely szerint „[a]z alperesnek az ajándékozási szerződés ismeretének hiányában nem is kellett számolnia a felperes üzleti céljaival, kifüggesztés érdekében benyújtott iratok alapján kizárólag azzal számolhatott, hogy a mulasztása okán az eladók, a felperes gyermekei kárt szenvednek, azzal nem kellett számolnia, hogy az eladók a vételárat a felperes rendelkezésére bocsátják, és mulasztása a felperesnek okoz kárt.” Ezzel a másodfokú bíróság ugyanis azt mondja, hogy a jegyző mulasztása azért nem jogilag releváns oka a foglaló elvesztésének, mert azzal nem kellett számolnia az alperesnek. Valójában a másodfokú bíróságnak ez a megállapítása akkor lenne helytálló, ha a körbálázó gép fennmaradó vételárának megfizetésére megállapított határidő később járt volna le, mint az a határidő, amely a vevő rendelkezésére állt volna a vételár megfizetésére abban az esetben, ha valamennyi, az eljárásban részt vevő szerv a részére jogszabályban előírt határidő betartásával jár el. Ez esetben ugyanis a jegyző mulasztását a foglaló elvesztésének ténybeli okaként lehetett volna azonosítani akkor, ha a felperes igazolni tudta volna, hogy a gyermekei neki ajándékozták a vételárat. És ez esetben megfelelő érv is lehetett volna akár az okozati lánc elvágáshoz a másodfokú bíróság fent hivatkozott indokolása.

[17] Álláspontom szerint a másodfokú bíróságnak az ún. feltételek egyenértékűségének tana (a conditio sine qua non elmélet) szerinti ún. ténybeli okozatosság hiányára tekintettel már nem is kellett volna értékelnie azt, hogy az alperesnek miről kellett tudnia. A Ptk. 6:521. §-a ugyanis nem ahhoz nyújt segítséget, hogy meghatározzuk vele: valamely káreseménynek a keresetlevélben állított károkozó magatartás-e az oka, hanem ahhoz, hogy segítségével a bíróság eldöntse: a károkozó magatartás mely kárkövetkezményei térítendők meg (a károkozónak mely kárkövetkezmény bekövetkezésével kellett számolnia). Az ok-okozati összefüggés fennállása vagy fenn nem állása legelőször is mindig lételméleti, természettudományi, tapasztalati kérdés. A jogalkotó, a jogtudomány és a jogalkalmazó csak a jogilag releváns okozati összefüggés megállapítására alkothat, dolgozhat ki bármilyen oksági szabályt, mércét, szempontot. A Ptk. 6:521. §-ában foglalt előreláthatóság rendeltetése szerint tehát a megtérítendő károk körének behatárolásához nyújt segítséget, másként fogalmazva: a kár(ok) bekövetkezéséhez vezető okok körének szűkítését, a jogi felelősségre vonás szempontjából releváns okok kiszűrését segítő szabály. Az előbbiekben kifejtettek alaposabb megvilágítására a következő két pont szolgál.

3.1.2. A ténybeli és a jogi okozatosságról

[18] A kártérítési perekben gyakran döntő kérdés, hogy megállapítható-e egyáltalán az oksági kapcsolat a bekövetkezett kár és a magatartás között, hogy a keresetlevélben állított károkozó magatartás-e a kár oka. Lehet továbbá egyszerű, de akár bonyolult szakkérdés is az, hogy az okozati láncot harmadik személy magatartása megszakítja-e, vagy az oksági láncba bekapcsolódó harmadik személy(ek) a károkozóval közös károkozóvá válik/válnak-e, *  netán, hogy a károsult oldalán megállapítható-e közrehatás. Az ítélkezési gyakorlat azt mutatja, hogy a bíróságok az ok-okozati összefüggés fennállásnak a kérdésében rendszerint a conditio sine qua non elmélet tételeiből, *  az általános élettapasztalatból, az ítélkezési munka során „felhalmozott” szakmai és tapasztalati tudásból, valamint a logika szabályaiból indulnak ki. A bíróság oksági érvelése részletesebb, ha - akár több szóba jöhető ok közül - olyan magatartást tekint oknak, amelynél a magatartásból az eredmény teljes bizonyossággal ugyan nem, de szükségszerűen, avagy nagy valószínűséggel következik. Egy körülmény és eredmény közötti kapcsolat valószínűsége azonban gyakran bonyolult, szakértői bizonyítást igénylő kérdésként jelentkezik. Az 1959-es Ptk. hatálya alatti bírói gyakorlatból továbbá az is megállapítható, hogy a bíróságok a 339. §-t akként értelmezték, hogy nem minden a magatartással ténybeli szempontból okozatos kár alapoz meg kártérítési felelősséget. A bírói ítéletek indokolásában rendszeresen visszatérő elem, hogy a jogilag releváns okozati összefüggés bizonyítása szükséges ahhoz, hogy a kártérítési felelősség megállapítása szempontjából egy jogellenes cselekményt meghatározott kár okának lehessen tekinteni. * 

[19] Az okozatosság problémáját a tudomány általában a ténybeli és a jogi okozatosság megkülönböztetésével, különböző elméletek felállításával látja megoldhatónak. A conditio sine non elmélet elégtelenségét a magánjog tudományában hosszú ideje jellemzően azzal magyarázzák, hogy ha az okozatossági összefüggés fennállásának vizsgálata során csak a feltételek egyenértékűségének tanát vennénk alapul, akkor a károkozót mindannak a kárnak a megtérítésére kellene kötelezni, amely magatartása nélkül nem következett volna be. A feltételek egyenértékűségének tana értelmében ugyanis a cselekvés a vele okozati összefüggésben lévő még oly távoli eredménynek is oktényezője. A magánjog tudományában uralkodó álláspont lett, hogy a ténybeli okozatosság egymagában nem alkalmas arra, hogy vele a felelősség határait megvonjuk. *  Az 1959-es Ptk. hatálya alatti, fent hivatkozott - a jogilag releváns okozati összefüggés megállapításán alapuló - indokolási gyakorlat meghonosodásában minden bizonnyal szerepe lehetett Eörsi Gyula adekvát kauzalitás tanára épülő, de azt meghaladó elméletének, amely szerint a polgári jogi felelősség területén a felelősség szempontjából releváns okot kell keresni. Eörsi felelősségi jogi nézeteinek lényege szerint a felelősséget a jogilag felróható kötelezettségszegések váltják ki. A felróható kötelezettségszegést pedig Eörsi szerint az annak nyomán bekövetkezett kárhoz abból a szempontból kell viszonyítani, hogy „a kártérítés szolgálhatja-e az adott (és nem akármilyen) felróható kötelezettség-fajta elleni védekezést”. *  Érdemes felidézni, hogy Eörsi felelősségi jogi tanai a gyakorlat számára gyakran kerültek kommentárokban, szakkönyvekben összefoglalásra, például akként, hogy az okozati összefüggést a kár és a jogellenes magatartás között akkor lehet megállapítani, ha a) ha az említett magatartás nélkül a kár nem következett volna be, b) a jogellenes magatartást a cselekvőnek vagy a mulasztónak a terhére be lehet számítani, c) a jogsértő magatartást szankció alkalmazásával befolyásolni lehet. * 

[20] Az elméletben kidolgozott, a ténybeli és jogi okozatosság szerinti kategorizálás az ítélkezési munkát segítő hasznos metódus, de az is tény, hogy ez a megkülönböztetés nem képes az okozatossági problémáknak a jogalkalmazásban megjelenő összetettségét a maga teljes valóságában megjeleníteni. Blutman László munkásságában ennek a valóságnak a jobb megragadására tett kísérletet azzal, hogy az ok-okozati összefüggés megállapításának kérdéseit a jogalkalmazói munka felől közelítve gondolta végig, és tett különbséget az ok(ok) azonosításának és az ok(ok) szűrésének munkafázisai között. Blutman következtetése szerint a bíróság feladata mindenekelőtt, hogy az egyes körülményekből, történésekből az oko(ka)t azonosítsa, szükség esetén a több szóba jöhető magatartás közül meghatározza, hogy melyik tekinthető a kár okának. Van azonban, hogy az okok köre még így is túlságosan tág marad, szükségessé válik ezért az azonosított okok körének szűkítése, a jogi felelősségre vonás szempontjából releváns okok kiszűrése. *  Másként, a bíróságnak állást kell foglalnia abban a kérdésben, hogy a keresetlevélben állított károkozó magatartás egyes kárkövetkezményei közül melyek azok (és van-e egyáltalán ilyen), amelyek esetében e károkozó magatartás jogilag releváns okként minősül. Blutman vizsgálódásai során abból indult ki, hogy a bíróságok az okok azonosításához és szűréséhez is oksági elméleteket, illetve mércéket alkalmaznak. Ezzel összefüggésben pedig arra mutatott rá, hogy az okok azonosítása nemcsak a conditio sine qua non elmélet alapján történhet, illetve történik a gyakorlatban, hanem gyakran valószínűségi mércék alkalmazásával. *  Egy körülmény és eredmény közötti kapcsolat valószínűsége azonban gyakran bonyolult, szakértői bizonyítást igénylő kérdésként is jelentkezhet. Blutman emellett hangsúlyozza azt az ismert gyakorlatot is, hogy az okozatosság kérdésében állást foglaló szakértői vélemények jellemzően valószínűségi mércékkel dolgoznak, amelyek az okozatosságot a mindennapi vagy szakmai tapasztalat mellett tipikusan tudományos tételekre vagy statisztikai valószínűégre *  alapítják. A valószínűségi mércék - egyetértve Blutmannal - nem sorolhatók be a conditio sine qua non elmélet alá, hiszen a bíróság részéről megvalósuló valószínűsítés, illetőleg a valószínűség fokának meghatározása szükségszerűen magában foglal már valamilyen jogi értékelő mozzanatot. *  Rá kell mutatni, az alkalmazott valószínűségi mérce eredményeképpen ilyenkor valójában már a kár bekövetkezéséhez vezető ok(ok) azonosítása is jogi okozatosság kérdésként jelentkezik. A Legfelsőbb Bíróság/Kúria gyakorlata is azt mutatja, hogy a legfelsőbb bírói fórum a kár bekövetkezéséhez vezető okok azonosítása során megvalósuló valószínűsítést már jogi okozatossági kérdésként értékeli. * 

[21] Az ítélkezési gyakorlat kapcsán plasztikusan mutat rá Blutman László arra, hogy az ítéletek indokolásában az okkiválasztás és az okszűrés szempontjai van, hogy rejtve maradnak, van, hogy keverednek. *  Ez pedig megnehezíti az ítélkezési gyakorlat módszeres áttekintését. A Ptk. 6:521. §-ában foglalt előreláthatósági szabály miatt ebben véleményem szerint a jövőben változás várható. Az új törvényi szabály miatt a bíróságok az okkiválasztás és az okszűrés szempontjainak a szétválasztására a jövőben nagyobb figyelmet kell hogy fordítsanak majd az ítéletek indokolása során.

3.1.3. A Ptk. 6:521. §-ában foglalt előreláthatóságról

[22] A Ptk. 6:521. §-ában foglalt előreláthatóság tartalmának meghatározásához elsőként el kell határolni egymástól a Ptk. 6:143. § (2) bekezdésben és a Ptk. 6:521. §-ában foglalt előreláthatóságot.

[23] A Ptk. 6:143. § (2) bekezdése a szerződésszegés következményeként bekövetkezett károk megtérítéséről rendelkezik. A károsult eszerint csak akkor követelheti a kárának a megtérítését, ha a kár és a szerződésszegő magatartás között ok-okozati összefüggés áll fenn (pl. ún. feltételek egyenértékűségének tana, azaz a conditio sine qua non elmélet alapján, vagy a logikai szabályai szerint vagy szakértői vélemény segítségével megállapítható, vagy ritkán akár különös oksági elmélet alapján * ), a kár tehát a szerződésszegés következménye (és annak az oka nem más), de a bekövetkezett károk közül csak az(ok) térítendő(k) meg, amely(ek) előre láthatóak voltak. Az előreláthatósági korlát a miniszteri indokolás szerint „bevált, nemzetközi egyezményben (Bécsi Vételi Egyezmény) és modell-törvényekben is alkalmazott jogi eszköz a szerződésből eredő piaci és egyéb kockázatoknak a szerződő felek közötti igazságos megosztására”. Az előreláthatósági korlát tehát egy olyan szabály, amely a megtérítendő károkat a szerződésszegés előre látható, kalkulálható kárkövetkezményeire korlátozza. A Ptk. törvényjavaslatának miniszteri indokolása maga rögzíti [A szerződésszegés 7. c) pont alatt], hogy „a megtérítendő kár meghatározásánál az előreláthatóság követelménye kizárólag a szerződő partnernél esetlegesen bekövetkező kárra és annak nagyságrendjére vonatkozik”. A megtérítendő károk körének behatárolásánál jelentkezik eldöntendő kérdésként az, hogy a szerződésszegéssel okozatos kárkövetkezmények közül melyek azok, amelyek előre láthatóak voltak, akár szokásos kárként, akár szokatlan kárként, mert bekövetkezésükkel a szerződés megkötésének időpontjában a megismert tények és átadott információk birtokában számolni lehetett, és ezért azokat a szerződésszegő megtéríteni tartozik.

[24] A Ptk. törvényjavaslatának miniszteri indokolása (A kártérítési felelősség általános szabálya és közös szabályai cím 3. pontja alatt) a 6:521. §-ához kapcsolódóan a következőkre tér ki: „[a] kártérítési ítélkezés bizonytalansága jelentős részt abból fakadt, hogy a Ptk. valamennyi okozott kár megtérítését írta elő, ez viszont, adott esetben akár rendkívül távoli, a károkozó által teljes mértékben előre nem látható károk megtérítését tette volna szükségessé. A bíróságok különböző megoldásokkal próbálták az ilyen károk megtérítését elkerülni. A Javaslat - elismerve a bíróságok törekvésének indokoltságát - elvágja az okozati láncot az olyan károk tekintetében, amelyet a károkozó nem látott előre és nem is kellett előre látnia. Ez természetesen továbbra is a bíróságok mérlegelését teszi szükségessé, de a rendelkezés alkalmas lehet arra, hogy megteremtse a kiszámítható ítélkezési gyakorlat alapját.” A miniszteri indokolás kapcsán indokolt utalni arra, hogy az 1959-es Ptk. hatálya alatt a jogirodalomban időről időre többen tettek kísérletet a bírósági gyakorlat rendszerezett feldolgozására. *  A Ptk. 6:521. §-ának alkalmazásához Lábady Tamás a Ptk. kommentárjában segítségül hívott és számba vett számos, az 1959-es Ptk. hatálya alatt a bírósági ítéletekben megjelenő, az oksági viszonyt megállapító vagy elvető szempontot, „kapaszkodót”, mint az adekvát-releváns oksági kapcsolatot (BDT2010. 2197.), a kárbekövetkezés elmaradásának valószínűsíthető esélyét (BDT2010. 2274.), illetőleg az esély elvételét (BH2012. 10.), a károsodás bekövetkezéséhez vezető szoros összefüggésben álló okfolyamatot (BDT2009. 2136.), az általános élettapasztalat szerinti meghatározó okot (BH2008. 299.), valamint a szerves összefüggést (BDT2010. 2197.). *  Harmathy Attila értelmezésében a Ptk. 6:521. §-a „az okozatossági folyamatnak a kártérítési kötelezettség szempontjából figyelembe veendő határát” adja meg. *  A Ptk. kommentárban hivatkozott példái közül a BH1999. 207. számú eseti döntés emelendő ki, ahol Harmathy az előre látható következmény és az okozatosság megállapításának összefüggésére mutat rá. *  Fuglinszky Ádám kártérítési jogi monográfiájában az adekvát oksági kapcsolat mellett az általános élettapasztalatot (BH2008. 299.), a szokásos rendszerinti következményt, beleértve a statisztikai valószínűséget (BH2008. 299.), a tipikus, életszerű következményt, a szerves kapcsolatot (BDT2013. 2893.) jelölte meg mint gyakori kisegítő oksági szempontot, de Blutman munkássága nyomán a hatóerő mércéjét, a valószínűségi mércét, valamint a kockázat növekedésén alapuló mércét is a bírói gyakorlatot segítő szempontként értékelte. *  Meglátásom szerint az 1959-es Ptk. hatálya alatt a jogi felelősségre vonás határainak megvonásában a bírói ítéletekben leggyakrabban szerepet játszó oksági szempontként, kritériumként a releváns * , az adekvát * , a közvetlen (nem közvetett, nem távoli) * , a szerves *  ok jelölhető meg. *  Az 1959-es Ptk. hatálya alatt kialakult ítélkezési gyakorlatból számos ítélet hozható példaként arra, hogy a bíróság a releváns okot valamely fenti oksági szempont, kritérium alkalmazásával választotta ki, vagy arra, hogy az egyik szempont, kritérium tartalmát egy másik szempont, kritérium tartalmának a segítségével magyarázta meg. De olyan ítélettel is lehet találkozni, ahol a bíróság a különböző oksági mércéket egyszerre hívta fel a jogilag releváns ok megállapításakor. *  Sőt, vannak ítéletek, amelyek azt mutatják, hogy a bíróságok az előreláthatóságot az 1959-es Ptk. kifejezett szabályának hiányában is beépítették a jogi okozatossági gondolkodásba. *  A bírói ítéletekben megjelenő okozatossági kritériumok, szempontok kapcsán mindezekre tekintettel meglátásom szerint azt kell kiemelni, hogy rendszerint azok a károk számítódnak be okozatként, amely károk bekövetkezésének a lehetőségével a jogellenes cselekmény következményeként számolni lehetett. *  Az, hogy egy magatartás valamely következményével számolni lehetett-e vagy nem, lényegében másként úgy is megfogalmazható, hogy az előre látható volt-e vagy nem. * 

[25] Az ok-okozati összefüggés kérdését érintően ki kell tehát emelni, hogy a deliktuális tényállásokban olykor az igazán eldöntendő kérdés az, hogy a kárt kinek és mely magatartása okozta. A bíróságnak azonban ennek megállapítását követően arra is választ kell adnia, hogy végső soron mely kárkövetkezményekért (és van-e egyáltalán ilyen) kell a jogsértőnek helytállnia. Másként, a bíróságnak először az egyes körülményekből, történésekből azonosítania kell az oko(ka)t (akár az ún. feltételek egyenértékűségének tana, azaz a conditio sine qua non elmélet alapján, akár valószínűségi mérce, szakértői vélemény vagy valamely különleges oksági elmélet alapján stb.), a történések sorából fel kell tehát építenie az oksági láncot, majd állást kell foglalnia abban a kérdésben, hogy egy bekövetkezett hátrányos eredménynek a keresetlevélben állított károkozó magatartás-e az oka. Ha erre a kérdésre igennel válaszol a bíróság, döntenie kell arról is, hogy a keresetlevélben állított károkozó magatartás következményeként peresített kárigény megtérítendő-e, illetve, hogy a károkozó magatartás mely kárkövetkezményei térítendők meg. Meglátásom szerint az, hogy a beteg halálát az orvos mulasztása okozta-e, vagy hogy a ház tervezési és/vagy kivitelezési hiba miatt dőlt-e össze, még nem az előreláthatóság körébe tartozó kérdés. Ha a bíróság megállapította a bekövetkezett kár okát (a fenti példáknál maradva, hogy a beteg halálát az orvos mulasztása okozta, hogy a ház kivitelezési hiba miatt dőlt össze), ezt követően határoznia kell arról is, hogy e magatartás kárkövetkezményei közül melyek azok, amelyek bekövetkezése előre látható volt (amelyek bekövetkezésével számolni lehetett). Így értendő álláspontom szerint, hogy a Ptk. e §-ban az okozati lánc elvágásához adja eszközül az előreláthatóságot.

[26] Az 1959-es Ptk. hatálya alatti joggyakorlat ismeretében arra lehet következtetni, hogy a korábbi elméleti álláspontokban és a bírósági ítéletek indokolásában az oksági szempontokhoz kapcsolódóan megjelenő gondolati tartalmak megfelelően becsatornázódnak majd a Ptk. 6:521. § szerinti előreláthatóság tartalmába azzal, hogy azoknak objektív tartalmat is kell tulajdonítani. Az előreláthatóságot ugyanis nemcsak a konkrét károkozóra, hanem egy hasonló helyzetben lévő személyre vonatkoztatva is kell érteni. A Ptk. kodifikációja során kibontakozó szakmai vitákban Bárdos Péter is erre tekintettel tehette azt a megállapítását, hogy a megoldást nem az okozati lánc önkényes elvágásában, hanem abban látja, hogy a jog a megtérítendő kárba csak azokat a kárelemeket vonja be, amelyek „a konkrét károkozó magatartással az adott szituációban tipikusan, életszerűen együttjárnak, amelyeket tehát a társadalom tagjai rendes körülmények között általában ismerhetnek, illetve felismerhetnek”. Mindezekben Bárdos az észszerű előreláthatóság tartalmi megnyilvánulását látta. * 

[27] Összegezve, a Ptk. 6:143. § (2) bekezdésében foglalt előreláthatósági korlát és a Ptk. 6:521. §-ában foglalt előreláthatóság azonos célokat követ, a teljes kártérítés elvének korlátozására, a megtérítendő károk körének meghatározására szolgáló normatív szabály. Lényeges azonban, hogy míg az előbbi a szerződésszegéssel okozott károk, az utóbbi a szerződésen kívül okozott károk megtérítéséről való döntés során alkalmazandó szabály. A hivatkozott tételes jogi szabályok értelmezése pedig erre - tehát a jogviszonyok természetére - tekintettel kell, hogy történjen.

3.2. A károsultat terhelő kármegelőzési kötelezettség

[28] A felperes kármegelőzési kötelezettségének felróható megszegését az elsőfokú bíróság a Ptk. 6:525. § (1) bekezdésére alapítva, a másodfokú bíróság a jogszabályi hivatkozás külön említése nélkül állapította meg. Az elsőfokú bíróság álláspontjával ellentétben a másodfokú bíróság helyesen foglalt állást a Kúria gyakorlatára is hivatkozással *  abban, hogy a kárenyhítési kötelezettség elmulasztását annak kell bizonyítania, aki állítja, hogy a károsultat e téren mulasztás terheli. Az eljáró bíróságok a felperes magatartását lényegében azonosan ítélték meg. Az ítéleti indokolások egyeznek abban, hogy a bíróságok álláspontja szerint a felperes a kármegelőzési kötelezettségének megsértése miatt akkor sem tarthatna alappal kártérítésre igényt, ha az alperesi mulasztás és az őt ért kár között az ok-okozati összefüggés fennállna. A másodfokú bíróság indokolásában mindezt kiegészítette azzal, hogy „[a] felek közötti kármegosztásra sincs lehetőség, hiszen amennyiben a felperes a kármegelőzés körében kellő gondossággal jár el, a teljes kár bekövetkezése elkerülhető lett volna”.

[29] Az eljáró bíróságok érvelésével szemben felhozható egyik kritika, hogy bár a jegyző mulasztása és a felperes kára közötti okozati kapcsolat hiányát állapították meg, mégis vizsgálták azt, hogy a felperes eleget tett-e a kármegelőzési kötelezettségének, majd megállapították, hogy a felperes felróhatóan szegte meg azt. Az eljáró bíróságok érvelésével szemben felhozható másik kritika, hogy a károsult magatartásának a Ptk. 6:525. §-a szerinti vizsgálatánál valójában ugyanazt értékelték, mint a károkozó magatartás (a jegyző mulasztása) és a felperes kára közötti ok-okozati kapcsolat fennállásának/fenn nem állásának kérdésében való döntés során. Az elsőfokú bíróság lényegében a kármegelőzési kötelezettség megszegéseként értékelt magatartásra (a felperes nem tájékoztatta az alperest) alapozva állapította meg a Ptk. 6:521. §-ára hivatkozással a közvetlen ok-okozati kapcsolat hiányát. A másodfokú bíróság pedig - az indokolás szerint - kármegosztást azért nem alkalmazott, mert, ha a felperes nem szegte volna meg felróhatóan a kármegelőzési kötelezettségét, akkor „a teljes kár bekövetkezése elkerülhető lett volna”.

[30] Tekintettel arra, hogy az eljáró bíróságok a károsult kármegelőzési kötelezettségének megszegésére alapították a döntésüket, indokolt a jogintézménnyel alaposabban foglalkozni. Azonos elvi alapokon áll a Ptk. az 1959-es Ptk.-val a tekintetben, hogy a károsultat is terheli az a kötelezettség, hogy saját javait óvja meg. A kár bekövetkezésének elkerülése és nagyságának csökkentése érdekében károsult is tehet intézkedéseket, ezért állapítja meg a jogalkotó kötelezettségként a kármegelőzést, a kárelhárítást és a kárenyhítést [Ptk. 6:525. § (1) bek.]. Az 1959-es Ptk. 340. §-ában foglaltakhoz képest a Ptk. 6:525. §-a szerinti károsulti közrehatás szabályában új törvényi tényállási elemként jelenik meg a károsultat terhelő kármegelőzési kötelezettség. *  A károsultat terhelő kármegelőzési kötelezettség azonban nem új jogintézménye magánjogunknak. A felelősségi jog dogmatikája szerint a károsultat terhelő kármegelőzési kötelezettség a kármegelőzés elvéből vezethető le. A kármegelőzés elve a kárfelelősségi jogunk egyik alapelvi tétele. *  Ezt már maga a Legfelsőbb Bíróság is kifejezésre juttatta a PK 36. számú kollégiumi állásfoglalásában. Az indokolás kiindulótételeként került rögzítésre ugyanis, hogy „a polgári jogi viszonyokban a feleknek úgy kell eljárniuk, hogy magatartásuk testi épséget, életet és anyagi javat ne veszélyeztessen”, és ez pedig „egyrészt a károkozó magatartástól való tartózkodást kívánja a károkozótól, másrészt a károsult kárelhárítási kötelezettségét is igényli”. A Ptk. 6:525. §-ának az 1959-es Ptk. 340. §-ától eltérő rendelkezése miatt a Kúria már nem tekinti irányadónak a PK 36. számú állásfoglalást (1/2014. PJE határozata). Ez a hivatkozott elvi tételek (a károkozástól való tartózkodás kötelezettsége és a kárelhárítás kötelezettsége) általános érvényét azonban álláspontom szerint nem érinti. Megállapítható, hogy a kármegelőzés elvén számos részletszabály alapul. Így például az 1959-es Ptk.-ban (342. §) és a Ptk.-ban (6:523. §) is van szabály arra, hogy akit károsodás veszélye fenyeget, kérheti a bíróságtól, hogy azt, aki a veszélyt előidézte, kötelezze a kár megelőzéséhez szükséges intézkedések megtételére vagy tiltsa el a veszélyeztető magatartástól. Az 1959-es Ptk. 340. §-a - ellentétben a Ptk. 6:525. § (1) bekezdésével - bár kifejezetten nem nevesítette a kármegelőzési kötelezettséget, a PK 36. számú kollégiumi állásfoglalásában a Legfelsőbb Bíróság - a fent hivatkozottak szerint - épp a kármegelőzés elvéből kiindulva vonta le a károsulti közrehatásra vonatkozó elvi megállapításait. Mindez megjelent az 1959-es Ptk. hatálya alatti bírói gyakorlatban is: a bíróságok a kármegelőzési kötelezettség károsult általi felróható megszegésére alapítva a 340. § felhívása útján kármegosztást alkalmaztak a károsodáshoz vezető okfolyamatba bekapcsolódó, a kár bekövetkezéséhez vezető okok kifejlődésében közreható felróható károsulti magatartás esetén. * 

[31] Azonos elvi alapokon áll a Ptk. az 1959-es Ptk.-val a tekintetben, hogy a károsult felróható közrehatása kármegosztást eredményez: a fizetendő kártérítés összegét csökkentő tényező. A Ptk. 6:525. § (1) bekezdése szerinti kármegelőzési, kárelhárítási, valamint kárenyhítési kötelezettség felróható megszegését a jogalkotó a károsult terhére értékeli. A Ptk. 6:525. § (1) bekezdése ezért mondja ki, hogy az e kötelezettségek felróható megszegése miatt keletkezett kárt a károkozó nem köteles megtéríteni. A károk azon részének megtérítéséért, amely nem a károsult közreható magatartásának az eredménye, a károkozó viszont felelősséggel tartozik. A kármegelőzési kötelezettség felróható megszegése tehát soha nem eredményezheti a kereset elutasítását, hanem a károkozó alperes felelősségének megállapítása mellett kármegosztásra vezethet csak. *  A felelősség általános szabályából (Ptk. 6:519. §) és a károsulti közrehatás szabályából (Ptk. 6:525. §) egyértelműen következik, hogy melyik irányadó a károkozó és melyik a károsult magatartásának az értékelésekor. Ha nem áll fenn az ok-okozati összefüggés a keresetlevélben állított károkozó magatartás és a károsult kára között, akkor nem állapítható meg az alperes kártérítési felelőssége sem, tehát azt sem kell vizsgálni, hogy a károsult eleget tett-e a kármegelőzési kötelezettségének. A károsult magatartásának a Ptk. 6:525. §-a szerinti értékelésére akkor kerülhet csak sor, ha a károsult bizonyította, hogy az alperes károkozó magatartásával ok-okozati összefüggésben kárt szenvedett, és a károkozó alperes nem tudott jogellenességet kizáró okot bizonyítani, illetve nem tudta magát kimenteni a felelősség alól. Ha tehát a felperesnek nem sikerül bizonyítania az alperes kárfelelősségének megállapításához szükséges törvényi előfeltételek meglétét, akkor a Ptk. 6:519. §-a alapján a kártérítési kereset teljes elutasításának van helye. * 

[32] Az eljáró bíróságok érvelésének vitatható volta tehát álláspontom szerint arra vezethető vissza, hogy az eljáró bíróságok a károsult kármegelőzési kötelezettségének felróható megszegésére alapítva utasították el a keresetet, ahelyett, hogy az ok-okozati összefüggés fennállásának hiányára (nem a jegyző mulasztása okozta a felperes kárát) alapították volna az elutasító döntést. *  Az indokolásokból pedig úgy tűnik, mintha az eljáró bíróságok a felperes károsult kármegelőzési kötelezettségének felróható megszegésére vezették volna vissza a felperes kárának bekövetkezését, másként fogalmazva: mintha úgy ítélték volna meg, hogy a felperes maga okozta magának a kárát. A másodfokú bíróság indokolásában meg is jelenik az az érv, hogy ha a felperes az elvárható gondosságot tanúsította volna, akkor nem vállalt volna ilyen indokolatlan és észszerűtlen kockázatot, és akkor nem is került volna abba a helyzetbe, hogy határidőre nem tudja megfizetni a vételárat. A Ptk. tételes jogi szabályaiból és a kártérítési jog dogmatikájából következően azonban nem a felelősség megállapítása (az általános vagy valamely speciális felelősségi norma tényállási elemei megvalósulásának vizsgálata) során kell a kármegelőzési kötelezettség felróható megszegésének kérdésben állást foglalnia a bíróságnak, hanem csak a felelősség megállapítását követően. A károsult magatartása és az oksági lánc között kapcsolat annyiban van csak, hogy károsulti közrehatás esetén vizsgálni kell a károsultnak az oksági folyamatban betöltött szerepét. A kármegelőzési kötelezettség megszegéséről pedig akkor beszélünk, amikor a károsult magatartása még a kár bekövetkezése előtt bekapcsolódik a károsodáshoz vezető okfolyamatba. *  Ekként tehát a károsult magatartása is egy oktényező lesz a káreredményhez vezető oksági folyamatban, egyike lesz a káreseményhez vezető okoknak, ami a Ptk. 6:525. § (1) bekezdése értelmében kármegosztásra vezet. Hangsúlyozni szükséges, hogy a károsultnak tehát nem bármely, hanem csak a káreredménnyel okozatos és felróható magatartása vezethet kármegosztáshoz.

[33] Végül indokolt kitérni arra, hogy a másodfokú bíróság a kármegelőzési kötelezettséget illetően még egy olyan megállapítást is tett az indokolásában, hogy a károkozónak azt is bizonyítania kell, hogy „... a károsult a kár megelőzése körében jogellenesen járt el, a rendelkezésére álló lehetőségeket - habár az tőle elvárható lett volna - nem használta ki”. Majd az indokolás szerint a rendelkezésre álló iratokból arra a következtetésre jutott, hogy a felperes a kármegelőzési kötelezettségét megszegte. Eszerint a másodfokú bíróság jogellenesnek a károsult kármegelőzési kötelezettségét megszegő magatartását tekintette. Kétségtelen, hogy a Ptk. 6:525. §-a értelmében a kármegelőzési kötelezettséget megszegő magatartásnak az a szankciója, hogy az e kötelezettség felróható megszegése miatt keletkezett kárt a károkozó nem köteles megtéríteni. A jogirodalomban vitatott, hogy a károsult közreható magatartása jogellenes vagy jogilag nem védett (csökkent védelmű) magatartás. *  Többségben vannak azok az álláspontok, amelyek elismerik ugyan, hogy az önkárokozás nem lehet jogellenes, de a károsult magatartását a károkozó irányába (ha az ő terhére kellene ebből következményeket levonni) jogellenesnek tekintik. *  Az elméleti vita kérdésében való állásfoglalás nélkül is ki lehet indulni abból álláspontom szerint, hogy a károsult - bár magatartásával maga is bekapcsolódik a káreredményhez vezető okfolyamatba - nem „károkozó”, illetve nem „az egyik károkozó”. *  A Ptk. ugyanis a másnak való jogellenes károkozást tiltja (Ptk. 6:519. §). A kármegelőzési, kárelhárítási, kárenyhítési kötelezettséget megszegő károsulti magatartás éppen ezért jogellenes károkozó magatartásként nem értékelhető, és ekként az ilyen tényállások nem is eshetnek a Ptk. 6:519. §-ának a hatálya alá. A károsult magatartását ezért az erre irányadó speciális rendelkezés [Ptk. 6:525. § (1) bekezdés] alapján kell megítélni. Eszerint a károsult magatartásának a jogkövetkezménye az, hogy a kárának azon részét, amelyet felróható közrehatásával maga okozott, maga köteles viselni, megtérítésére nem tarthat igényt. A Ptk. e károk tekintetében tehát a károkozó felelősségének a megállapítását kizárja. *  Az előzőekben kifejtettekből a másodfokú bíróság fent hivatkozott megállapításával összefüggésben annyi mindenképpen kiemelésre érdemes, hogy a másodfokú bíróság a károsultat a Ptk. 6:525. § szerinti kötelezettségszegő magatartásának értékelése során - helyesen - nem minősítette a kár bekövetkezéséhez vezető oksági folyamat szempontjából „károkozónak”.

4. Összegzés

[34] Az eljáró bíróságok ítéleti indokolásainak vitatható megállapításaira tekintettel a bizonyítási kötelezettség, a Ptk. 6:521. §-ában foglalt előreláthatóság, valamint a kármegelőzési kötelezettség felróható megszegése kapcsán a következőket indokolt kiemelni.

[35] A Ptk. felelősségi jogi anyagi szabályai alapján - figyelemmel a polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvény 265. § (1) bekezdésében foglaltakra - a felperest terheli annak bizonyítása, hogy a kára az alperes(ek) magatartásával áll ok-okozati összefüggésben, és ekként a felperes köteles a kérelmét megalapító jogszabály tényállási elemeihez tartozó tényeket bizonyítani. Ha a felperes e bizonyítási kötelezettségének eleget tett, az alperes még bizonyíthatja, hogy a magatartása nem volt jogellenes, illetve a felelősség alóli mentesülés érdekében hivatkozhat az adott felelősségi jogi norma kimentési szabályára. A jogellenességet kizáró ok fennállásának alapjául, illetve a kimentés alapjául szolgáló tényeket a károkozónak kell tehát bizonyítania. Felelősségének megállapítása esetére az alperes károkozót terheli a bizonyítási kötelezettség a tekintetben, hogy a károsult nem tett eleget a kármegelőzési, kárelhárítási, illetve kárenyhítési kötelezettségének [Ptk. 6:525. § (1) bek.].

[36] A jogalkotó, a jogtudomány és a jogalkalmazó csak a jogilag releváns okozati összefüggés megállapítására alkothat, dolgozhat ki bármilyen oksági szabályt, mércét, szempontot. A Ptk. 6:521. §-ában foglalt előreláthatóság rendeltetése szerint tehát a megtérítendő károk körének behatárolásához nyújt segítséget, másként fogalmazva: a kár(ok) bekövetkezéséhez vezető okok körének szűkítését, a jogi felelősségre vonás szempontjából releváns okok kiszűrését segítő szabály. A bíróság az előreláthatóság segítségével határozhat abban a kérdésben, hogy az okként azonosított károkozó magatartás egyes kárkövetkezményei közül melyek (és van-e egyáltalán ilyen) térítendők meg (a károkozónak mely kárkövetkezmény bekövetkezésével kellett számolnia). Így értendő álláspontom szerint a miniszteri indokolás azon megállapítása, hogy a Ptk. e §-ban az okozati lánc elvágásához adja eszközül az előreláthatóságot.

[37] Ha nem áll fenn az ok-okozati összefüggés a keresetlevélben állított károkozó magatartás és a károsult kára között, akkor nem állapítható meg az alperes kártérítési felelőssége sem, tehát azt sem kell vizsgálni, hogy a károsult eleget tett-e a kármegelőzési kötelezettségének. A Ptk. 6:525. § (1) bekezdése értelmében a kármegelőzési kötelezettség felróható megszegése kármegosztást eredményez. Eszerint a károsult a kár egy részét csak akkor viseli, ha felróhatóan cselekszik, vagy ekként mulasztja el az általában elvárható intézkedések megtételét, és mindez okozati összefüggésben áll a kár bekövetkezésével.


  Vissza az oldal tetejére