Az 1882:XI. törvénycikk rendelkezik arról, hogy a mozgósítás esetén tényleges katonai szolgálatra bevonult nem tényleges állományú egyéneknek, úgymint az állandóan szabadságoltaknak, tartalékosoknak, póttartalékosoknak, honvédeknek és egyéb jogosultaknak gyámol nélküli családjai mily módon segélyeztessenek. E törvénynek némely rendelkezése, az időközben alkotott törvények folytán, valamint az azóta szerzett tapasztalatok alapján kiegészítésre, illetőleg módosításra szorul. Ezenfelül a szerzett tapasztalatok szerint feltétlenül szükségesnek mutatkozik a segélyezésnek egyes túltengéseit méltányos határok közé szorítani. Végül szabályozást igényel a szerzett tapasztalatok szerint az, hogy milyen arányban segélyeztessenek azok a családok, amelyeket a bevonult csak részben tartott el, hogy a segélynek a lakásilletékre eső része tényleg a segélyezett család lakbértartozásának törlesztésére fordíttassék, hogy a segélyek milyen részletekben és mely időpontokig fizettessenek ki, hogy a segélyeknek egy része esetleg természetben legyen kiszolgáltatható és hogy a segélyezett gyermekről kellőképen nem gondoskodó anya vagy gyám helyett a segélyt más kaphassa kézhez.
Megjegyzem még, hogy az 1914. évben elrendelt mozgósítás folytán eddig bevonultak gyámol nélküli családjai részére a segélyek - egyes kétes eseteket kivéve - már mind megállapíttattak és kiutalványoztattak s hogy az eddig kiutalványozott segélyeknek egy napra eső összege megközelíti az egy millió koronát.
Az 1882:XI. törvénycikk 1. §-a a segélyezendő családok között ugyan felemlíti a népfelkeléshez tartozók családjait is, de minthogy a véderőről szóló 1868:XL. törvénycikknek akkor érvényben állott 5. §-a szerint a népfelkelés akkor még csak önkéntesekből állott s minthogy a mai népfelkelés csak később, az 1886:XX. törvénycikkel szerveztetett, esetleges kételyek eloszlatása czéljából szükségesnek tartom annak a kimondását, hogy a népfelkelés legénységi állományába tartozóknak gyámol nélküli családjai is bírnak igénnyel segélyre, még pedig tekintet nélkül arra, hogy az illető a népfelkelésnek melyik osztályába és melyik alosztályába tartozik, vagyis tekintet nélkül a népfelkelőnek életkorára és arra, hogy katonailag ki van-e képezve vagy sem.
A bevonultaknak egy másik csoportját képezik azok, akik katonai szolgálati kötelezettség alatt egyáltalán nem állottak, de a háború tartamára a közös haderőbe vagy a honvédségbe önként beléptek. Ezek részben olyan katonailag ki nem képzett népfelkelők, akik a népfelkelés illető csoportjának felhívása előtt önként jelentkeztek tényleges katonai szolgálatra, részben pedig olyanok, akik a népfelkelésnek egyik osztályába és alosztályába sem tartoztak s a háború tartamára önként léptek be a közös haderőbe vagy a honvédségbe. Az 1882:XI. törvénycikk ezeket sem említi fel, de teljesen indokolatlan és méltánytalan lenne ezeknek gyámol nélküli családjait a segélyezésből kizárni.
A bevonultaknak egy harmadik csoportját képezik továbbá azok, akik rendes (egy, két, három vagy négy évi) tényleges szolgálati kötelezettségüknek teljesítése végett a mozgósítás folytán korábban vétettek állományba, mint amilyen időben béke idején állományba vétettek volna, vagyis akik rendes katonai szolgálatukat a mozgósítás folytán korábban kezdették meg. Ezek sem tartalékosok, sem póttartalékosok, sem népfölkelők s ennélfogva családjaik segélyre igényt nem tarthatnak. Azonban közülök egyeseknek béke idején igényük lett volna arra, hogy az 1912. évi XXX. törvénycikk 30., 32. és 32. §-aiban megjelölt valamely kedvezmény alapján a póttartalékba helyeztessenek s ha ez a póttartalékba helyezés még a mozgósítás elrendelése előtt következett volna be, gyámol nélküli családjaik, mint póttartalékosoknak családjai, segélyre igénnyel birnának. Minthogy azonban ezekre nézve, addig, amíg a háború tart, csak azt lehet kimondani, hogy ők a póttartalékba helyezendők, a póttartalékba való helyezés azonban tényleg csak a háború befejezése után következhetik be, ezek a családjaik segélyezése szempontjából rosszabb helyzetben lennének, mint azok, akik még a mozgósítás elrendelése előtt tényleg a póttartalékba helyeztettek. Ezt elkerülendő, szükségesnek tartom annak a kimondását, hogy a rendes (egy, két, három vagy négy évi) ténylegles szolgálati kötelezettségüknek teljesítése végett a mozgósítás következtében állományba vett egyének közül azoknak a családjai bírnak igénnyel segélyre, akik az 1912. évi XXX. törvénycikk 30., 31. és 32. §-aiban megjelölt valamely kedvezmény alapján a póttartalékba helyezendőknek mondattak ki, akikre nézve azonban a póttartalékba helyezés a hadiállapot folytán tényleg nem következett be.
Ezeket a rendelkezéseket tartalmazza az 1. §, melynek utolsó bekezdése még azt is kimondja, hogy a legutóbb említetteknek gyámol nélküli családjait a segély, nem mint általában a tényleges katonai szolgálatra történt bevonulás napjától, hanem csak a tízheti katonai kiképeztetésnek a leteltét követő naptól kezdve illeti meg. Az 1912. évi XXX. törvénycikk 43. §-a, illetőleg az 1912. évi XXXI. törvénycikknek 8. §-a szerint ugyanis a közös hadseregnek és a honvédségnek póttartaléka békében tíz hétig tartó katonai kiképeztetésben részesül, amely idő alatt ezeknek a póttartalékosoknak családjai semmiféle segélyben sem részesülnek, nem volna tehát indokolt, hogy a segélyben való részesítésre irányuló kedvezmény még arra a tíz hétre is kiterjesztessék, amely alatt ezek a családok béke idején sem részesültek volna segélyben.
Megjegyzem még, hogy az 1. § szövegezéséből következik, hogy a rendes (egy-, két-, három- vagy négyévi) tényleges szolgálati kötelezettségüknek teljesítése végett a mozgósítás következtében állományba vett egyének közül azoknak a családjai, akikre nézve az 1912. évi XXX. törvénycikk 30., 31. és 32. §-aiban megjelölt valamely kedvezmény alapján nem mondatott ki, hogy ők a póttartalékba helyezendők, vagyis akiknek béke idején sem lenne igényük arra, hogy a póttartalékba helyeztessenek, segélyre igényt nem tarthatnak. Ezek az egyének ugyanis tulajdonképen rendes hadkötelezettségüknek tesznek eleget s nincs is olyan családjuk, amelynek segélyre igénye lehetne. Épp úgy nem tarthatnak igényt segélyre azoknak a családjai sem, akik rendes (egy, két, három vagy négy évi) szolgálati kötelezettségüknek teljesítése végett, még a mozgósítás előtt vonultak be tényleges katonai szolgálatra s akik daczára annak, hogy rendes (egy-, két-, három- vagy négyévi) szolgálati kötelezettségüknek ideje a hadiállapot tartama alatt letelt, továbbra is tényleges katonai szolgálatban maradtak. Ezeknek családjait ugyanis már a mozgósítás előtt sem a bevonult tartotta el egészben vagy részben saját keresményéből s így ezeknél a családoknál hiányzik a segélyezésnek egyik alapfeltétele.
Az 1882:XI. törvénycikknek - a segélyre igénnyel bíró családtagokat felsoroló - 2. §-a szövegezéséből nem tűnik ki egész határozottsággal, hogy tarthat-e igényt segélyre abevonultnak mostohagyermeke, mostohaapja, mostohaanyja és mostohatestvére, valmaint a bevonultnak olyan gyermeke is, aki házasságon kívül született. Ezeknek a családtagoknak a segélyezésből való kizárása nem lett volna méltányos s minthogy az idézett törvényszakasz szövegezése a kedvezőbb magyarázatot is megengedi, az idézett törvénycikk végrehajtása iránt a honvédelmi miniszterrel egyetértőleg kiadott 1914. évi 100,000 számú Utasítás 2. §-ában a fentebb említett családtagok is segélyre igénnyel bíróknak mondattak ki. Az említett Utasításnak második szakaszában azonban még az is kimondatott, hogy a segélyre való igény szempontjából a bevonultnak gyermekével egy tekintet alá esik az a gyermek is, akit az állami gyermekvédelem helyezett el a bevonultnak családjában. Ennek kimondása nélkül ugynais az a helyzet állott volna elő, hogy az állami gyermekvédelem által valamely bevonultnak családjában elhelyezett gyermeket a család nem lett volna képes vagy hajlandó tovább is eltartani s ennek folytán az ilyen gyermeknek eltartásáról máskép, a legtöbb esetben állami menhelyben való elhelyezés útján kellett volna gondoskodni, ami pedig jóval költségesebb lenne, mint az, ha az ilyen gyermek után is az állami segélyt adjuk a bevonult családjának. A fentebb említett családtagoknak felsorolását tartalmazzák a törvényjavaslat 2. §-ának a), b) és c) pontjai, míg a d) és e) pontokba ezeken kívül, kizárólag méltányossági okokból, mint segélyre igénnyel bíró családtagok, még a bevonult által szabályszrűen örökbe fogadott gyermekek, valamint azok is felvétettek, akik a bevonultat szabályszerűen örökbe fogadták, azonban esetleges visszaélések meggátlása végett azzal a korlátozással, hogy az örökbefogadásnak még a mozgósítás elrendelése előtt kellett történnie.
Az 1882. évi XI. törvénycikk 4. §-a szerint: amennyiben a segélyezett család, illetőleg annak egyes tagjai a behivott által csak részben láttattak el, a segélyezés is csak az eddig nyujtott ellátás arányában állapítandó meg. A segélynek ilyen aránylagos részben való megállapítása a gyakorlatban igen nagy nehézségekkel járt volna, mert majdnem teljesen lehetetlen igazsgosan megállapítani azt, hogy milyen arányú volt az az ellátás, amelyet a bevonult családjának nyujtott. A lehetőleg egyöntetű eljárás biztosítása s úgy a segélyezendő családok, mint az államkincstár érdekeinek megóvása czéljából ennélfogva a már fentebb említett 1914. évi 100,000. számú Utasítás 7. és 9. §-aiba az a rendelkezés vétetett fel, hogy azok a családtagok, akiket a bevonult csak részben tartott el saját keresetéből, tekintet nélkül arra, hogy ez a részbeni eltartás milyen arányú volt, a személyenkint meghatározott segélynek a felére tarthatnak igényt, vagyis hogy asegély összegének kiszámításánál csak mint fél családtagok vehetők számításba. Ez a rendelkezés azonban nem terjesztetett ki a nyolcz évesnél fiatalabb családtagokra, akik már az 1882. évi XI. törvénycikk 3. §-a szerint is csak a személyenkint meghatározott segélynek a felére tarthatnak igényt, akik tehát ezt a félösszegű segélyt minden esetben megkapják, tekintet nélkül arra, hogy őket a bevonult egészben vagy csak részben tartotta el.
A hadiszolgálltatásokról szóló 1912:LXVIII. törvénycikk 8. §-a értelmében az e törvény alapján személyes szolgálattételre bevont egyének gyámolításra szoruló családjainak ugyanolyan segélyezésre van igényük, mint a mozgósításkor behívott, nem tényleges állományú katonai személyek családjainak. Minthogy azonban az idézett törvény 7. §-a értelmében a személyes szolgálatokért, a teljesített szolgálat, illetőleg munka nemének megfelelő térítés jár s minthogy ez a téríatés vagy rendes napi díjazásból, vagy napi térítési díjból áll, az ilyen személyes szolgálatok teljesítésére bevont egyének rendes napi díjazásban s ezenfelül családjaik még a teljes összegű állami segélyben is részesülnek. Ezt a teljesen indokolatlan túlnagy kedvezményt a 4. § első bekezdésében foglalt rendelkezés a kellő korlátok közé szorítja, amikor kimondja, hogy ha az ilyen személyes szolgálat teljesítésére bevont egyénnek korábbi átlagos egy napi bére vagy keresménye kevesebb volt, mint a személyes szolgálatáért járó rendes díjazásnak vagy térítési díjnak egy napra eső összege, a családsegélyre egyáltalán nem bír igénnyel, ha pedig a korábbi átlagos egynapi bére vagy keresménye meghaladja a személyes szolgálatért járó rendes díjazásnak vagy térítési díjnak egy napra eső összegét, a család részére megállapítható segélynek egy napi összege legfeljebb annyi lehet, mint amennyivel a korábbi átlagos egy napi bér vagy keresmény a személyes szolgálatért járó rendes díjazásnak vagy térítési díjnak egy napra eső összegét meghaladja.
Előfordulhatnak azonban olyan esetek, hogy a személyes szolgálatért járó rendes díjazásnak vagy térítési díjnak egy napra eső összege meghaladja a személyes szolgálatra bevont egyénnek korábbi átlagos egy napi bérét vagy keresményét, s daczára ennek, mégis indokoltnak látszik, hogy acsalád segélyben részesíttessék. Ezekre az esetekre vonatkozó rendelkezést tartalmazza a 4. §-nak második bekezdése, amely azonban a segély engedélyezését csak olyan esetekben engedi meg, ha a bevont egyén nem ugyanabban a községben (városban) teljesíti személyes szolgáaltát, mint amelyben családja a segélyezésre való jelentkezés idejébene tartózkodott és ha a személyes szolgálatért járó rendes napi díjazás vagy térítési díj nem elégséges, a bevont egyén saját személyes szükségleteinek fedezésére s ezenfelül még családja megélhetésének biztosítására. Ezek különösen a harcztéren lévő csapatokhoz beosztott kalauzok, kocsisok, hajcsárok stb. A segély összegét azonban ilyen esetekben a figyelembe vehető összes körülmények (a bevont egyén napi díjazása vgy térítési díja, korábbi keresménye, a családnak vagyoni és kereseti viszonyai stb.) számításba vételével esetről-esetre külön kell megállapítani.
A személyes szolgálattételre az 1912. évi LXVIII. törvénycikk alapján bevont egyéneken kívül azonban vannak olyan B) alosztályú népfelkelők is, akiket nem katonai szolgálatra, hanem valamilyen polgári munka folytatására (pl. tölténygyárban, posztógyárban, szabóműhelyben, kórházban, vágóhidon stb.) vettek igénybe s akik vagy a munkaadó, vagy a katonai igazgatás részéről, a különben őket megillető legénységi zsoldot jóval meghaladó rendes napi díjazásban részesülnek. Minthogy ezeknél sem lenne indokolt a család részére a teljes összegű állami segélyt kiadni, náluk is ugyanazokat a korlátozó rendelkezéseket tartom alkalmazandóknak, mint a személyes szolgálatra bevont egyének családjainál s ennélfogva a szóban levő 4. §-ba ezek a népfelkelők is felvétettek.
Az 1882. évi XI. törvénycikk 10. és 11. §-ai értelmében a segélyre igénnyel bíró családokról az illetékes közigazgatási tisztviselők által készített összeírások az egész országból - a belügyminiszter, illetőleg a horvát bán útján - a honvédelmi miniszterhez terjesztendők fel, aki a segélyezendők igénye és a segélyezési összeg iránta pénzügyminiszterrel egyetértőleg határoz, vagyis tulajdonképen minden egyes összeírt családra nézve a két miniszternek kellene egyetértőleg határoznia afelett, hogy van-e és milyen összegű segélyre igénye a családnak. Ez a közelmult tapasztalatlai szerint egy általános mozgósítás esetén, amikor legalább 500,000 család segélyezéséről van szó, teljesen kivihetetlen, mert a létszámkiegészítés czéljából behívott vagy visszatartott tartalékosok és póttartalékosok gyámol nélküli családjainak az utolsó évtizedben három ízben is eszközölt segélyezése alkalmával, a honvédelmi minisztérium által központilag meágllapított és a pénzügyminisztérium által utalványozott segélyeket az egyes családok csak jelentkezésüktől számított 5-6 hónap után kaphatták meg, daczára annak, hgoy a segélyezett családok száma egy tized részét sem tette ki az általános mozgósítás esetén segélyezendő családok számának és hogy asegélyek megállapíytása lényegesen szaporított személyzettel s a lehetőségig fokozott munkával történt.
Az 1882. évi XI. törvénycikk 3. §-a szerint az egyes család összes tagjai részére engedélyezendő segély együttesen véve nagyobb nem lehet, mint azon bevonultnak beigazolt átlagos bére vagy keresménye volt, ki után a család segélyre igényt tarthat. A segély kiszámításának alapját képező katonai átvonulási élelmezési illetéknek legkisebb összege 57, legnagyobb összege 88 fillér, ha tehát valamely családban három segélyre igényjogosult családtag van, az illető családnak egy napra járó segélye a lakásilleetékkel együtt legkevesebb 2 K 56 f, legtöbb pedig 3 K 96 f lehetne. Minthogy pedig a közönséges munkásoknak átlagos napibére vagy keresménye, különösen faluhelyeken, a három koronát ritkán éri el, a fenti korlátozó rendelkezésnek tulajdonképen a legtöbb olyan esetben, amikor három vagy annál több segélyre jogosult családtag van, érvényesülnie kellene. A szerzett tapasztalatok azonban azt mutattáák, hgoy ez a korlátozó rendelkezés aránylag kevés esetben érvényesült, aminek az volt az oka, hogy egyes községekben a bevonultnak átlagos napi keresete gyanánt túlmagas - a hasonló foglalkozásúaknak az illető községben szokásos átlagos napi keresetét meghaladó - összegek vétettek fel az összeírásokba. Ennek a teljesen indokolatlan eljárásnak a korlátozására szolgál a 6. §-ba felvett rendelkezés, amely módot ad a kormánynak arra, hogy egyes vidékekre, vagy esetleg egyes kereseti ágakra nézve, különösen ha azt a szerzett tapasztalatok indokolják, rendeleti úton állapíthassa meg azt az összeget, amelyen túlmenőleg, a család részére engedélyezhető segély mérve szempontjából, a bevonultnak az összeírásban feltüntetett átlagos napi keresetét nem lehet számításba venni, vagyis azt az összeget, amelyet a család részére engedélyezhető segély akkor sem haladhat meg, ha a bevonultnak átlagos napi keresete gyanánt ennél nagyobb összeg lenne feltüntetve. Egyes esetekben - önként érthetőleg - kivételek lehetnek, ehhez azonban a honvédelmi és a pénzügyminiszter külön engedélyére lenne szükség.
Az 1914. évben elrendelt mozgósítás folytán szükségessé vált segélyezéseknél számos esetben azt tapasztaltam, hogy a bevonultnak neje vagy más családtagja azt a foglalkozását, amelyet addig, amíg a bevonult is otthon volt, folytatott, arra való hivatkozással, hogy úgyis segélyben fog részesülni, abbanhagyta; más esetekben pedig, hogy a bevonultnak neje vagy más családtagja - daczára annak, hogy arra képes lenne - azért nem volt hajlandó a bevonultnak foglalkozását (önálló kisgazda, iparos, kereskedő, házmester stb.) folytatni, hogy a segélyt megkaphassa; számos esetben pedig azt is, hogy a bevonult nejének vagy más családtagjának olyan keresetforrást vagy munkát ajánlottak fel, amely életviszonyainak, testi erejének és képességeinek teljesen megfelelt volna s így megélhetését biztosítaná, amelyet azonban az illető családtag elfogadható ok nélkül visszautasított csak azért, hogy a segélytől el ne essék. Eltekintve attól, hogy ilyen esetekben a segély megállapítása folytán az államkincstárra teljesen indokolatlan s végeredményben igen tekintélyes összegű többkiadás hárulna, a bevonultak családtagjainak a munkától való ilyen tartózkodása gazdaságilag is nagyon káros kihatással bír, mert nemcsak a munkáshiányt növeli, hanem egyes vidékeken még a legszükségesebb mezőgazdasági munkák kellő elvégzését is lehetetlenné teszi s ezenfelül még a munkát vállalni hajlandó más egyénekre is demoralizálólag hat. Ezen az állapoton feltétlenül segítenünk kell s ezért szükségesnek tartom annak a kimondását, hogy amennyiben az elsőfokú közigazgatási hatóság (járási főszolgabíró, járási főnök, polgármester, Budapest székesfővárosban kerületi előljáró) a bevonultnak segélyre egyébként igénnyel bíró valamely családtagjára nézve megállapítja azt, hogy az illető családtag addigi foglalkozását vagy esetleg a bevonultnak foglalkozását folytathatná, vagy hogy életviszonyainak, testi erejének és képességeinek megfelelő s részére felajánlott keresetforrsát vagy munkát elvállalhatna s ezáltal megélhetését biztosíthatná, az ilyen családtag ne tarthasson igényt segélyre akkor, ha - anélkül, hogy abban elfogadható ok (pl. testi gyengeség, betegség, apró gyermekek gondozása stb.) gátolná - nem hajlandó az említett foglalkozást folytatni, vagy a részére felajánlott keresetforrást vagy munkát elvállalni. Ez a rendelkezés nemcsak azokra az esetekre vonatkoznék, amikor a segély az illető család részére még nincsen megállapítva, hanem azokra az esetekre is, amikor a segély már megállapíttatott és kiutalványoztatott s amikor a megállapított segélynek az illető családtagra eső részét, vagy - különösen olyan esetekben, amikor a bevonultnak nejéről van szó - esetleg az egész megállapított segélyt is be kell szüntetni, mihelyt az elsőfokú közigazgatási hatóság megállapítja, hogy az illető családtagnak vagy esetleg az egész családnak megélhetése a fentebb említett körülmények valamelyikének fennforgása folytán biztosítva lenne.
Az 1882. évi XI. törvénycikk 3. §-a értelmében a segélyezett család lakásilletékkel is elláttatik, amennyiben nem bír saját lakóházzal vagy ingyen lakással, vagyis ha bérelt lakásban lakik. Ennek a lakásilletéknek, amely a család részére nem elkülönítve, hanem a segéllyel együtt fizettetik ki, az 1882. évi XI. törvénycikk szelleméből következtetve csak az lehet a rendeltetése, hogy a család abból fizethesse lakbérét. A szerzett tapasztalatok azonban azt mutatták, hogy igen sok esetben a családok azzal az indokolással, hogy a családfő hadbavonult, egyáltalán nem voltak hajlandók lakbért fizetni, daczára annak, hogy a moratóriumi rendeletek kimondották, hogy a lakbértartozások nem esnek halasztás alá olyan esetekben, amikor a katonai szolgálatot teljesítő kötelezett fél lakbér czéljára nyujtott közsegélyben részesül. Ezáltal, különösen a fővárosban, igen tekintélyes összegek vonattak el tulajdonképeni rendeltetésüktől s minthogy e tekintetben sem az 1882. évi XI. törvénycikk, sem a moratóriumi rendeletek egész határozottsággal nem rendelkeznek, úgy a bérbeadók, mint a segélyezett családok érdekeinek megóvása szempontjából szükségesnek tartom annak a kimondását, hogy a bérelt lakásban lakó segélyezett család köteles a megállapított segélynek azt a rézsét, amely a lakásilletéknek felel meg, lakbértartozásának törlesztésére fordítani. Ha pedig a család ennek a kötelezettségének nem tenne eleget, a családot úgy lehetne e kötelezettségének teljesítésére szorítani, ha a segélyből a lakásilletéknek megfelelő rész mindaddig visszatartatnék, amíg a család beigazolja, hogy lakbértartozását a lakásilleték visszatartott összegének erejéig törlesztette. A visszatartott összeg azonban ilyen esetekben sem a bérbeadó, hanem a segélyezett család kezeihez fizettetnék ki utólag, de csak akkor, ha a család beigazolja, hogy lakbértartozásának törlesztésére legalább is annyit fizetett bérbeadójának, mint amennyit a visszatartott lakásilleték kitesz.
A segélyek kifizetési és beszüntetési időpontjai tekintetében az 1882. évi XI. törvénycikk nem tartlamaz részletesebb rendelkezéseket, ennélfogva a 9. § van hivatva ezt a kérdést egyöntetűen szabályozni.
Az 1914. évben elrendelt mozgósítás folytán szükségessé vált segélyezés kapcsán egyes községek, sőt egyesületek is, ajánlatokat tettek aziránt, hogy ők az illető községből bevonultaknak családjait megfelelő természetbeni ellátásban részesítenék abban az esetben, ha ennek ellenében az ilyen családok részére megállapított segélyeknek bizonyos aránylagos része nekik fizettetnék ki. Ezek az ajánlatok, jóllehet a felvetett eszmét a kormány is feltétlenül helyesnek és életrevalónak tartotta, nem voltak elfogadhatók, mert a segélyeknek máskép, mint készpénzben való kiszolgáltatására, hiányzott a törvényes alap. A bevonultak családjainak természetben való ellátása igen sok esetben nagyon czélszerű s a családokra nézve nagyon előnyös is lenne, különösen például akkor, ha a családok részére termények vagy élelmiszerek szolgáltatnának ki természetben, mert a terményeknek vagy élelmiszereknek nagyobb mennyiségekben való bevásárlása folytán mindenesetre sokkal jobb minőségű árút és jóval jutányosabb áron lehet beszerezni, mintha azt az egyes családok maguk szerzik be. De nemcsak terményeknek vagy élelmiszereknek természetben való kiszolgáltatása, hanem községi kenyérgyáraknak vagy - különösen városokban - népkonyháknak és napközi otthonoknak létesítése által is lényegesen meg lehetne könnyíteni úgy a bevonultak családjainak, mint a lakosság támogatásra szoruló egyéb részének a megélhetését is, s ezenfelül ilyen intézmények létesítése még az élelmiszerek árainak alakulására is jótékony hatással lenne. Mindezekre való tekintettel feltétlenül szükségesnek tartom, hogy meg legyen adva a lehetősége annak, hogy a bevonultak családjai részére megállapított segélyeknek egy része természetben szolgáltassék ki, illetőleg hogy a segélyeknek aránylagos része ne az igényjogosultak kezeihez, hanem annak a községnek, városnak, egyesületnek, intézetnek vagy intézménynek fizettessék ki, amely hajlandó az illető községből (városból) bevonultaknak családjait, vagy azoknak bizonyos csportjait, részben vagy egészben, megfelelő természetbeni ellátásban részesíteni.
Egyes esetekben előfordult, hogy a segély felvételére jogosult anya vagy gyám nem gondoskodott kellőképen a bevonult egyén segélyben részesített gyermekének ellátásáról. Oly czélból, hogy az ilyen gyermekeknek megfelelő eltartása is biztosítva legyen, a 11. §-ba az a rendelkezés vétetett fel, hogy ilyen esetekben a gyámhatóság elrendelheti, hogy a segélynek az illető gyermekre eső részét annak a kezeihez fizessék ki, aki hajlandó a gyermeknek megfelelő eltartásáról gondoskodni. Ez nemcsak erre alkalmas harmadik személy, hanem erre alkalmas egyesület, intézet vagy intézmény is lehet.
