Az állami tisztviselők és egyéb alkalmazottak illetményei ezidőszerint nagy átlagban körülbelül 50%-át teszik a háború előtti illetményeiknek. Ezért a kormány minden alkalmat megragad, hogy az állami tisztviselők és egyéb alkalmazottak anyagi helyzetén javítson s illetményeiket a megállapítható költségvetési kereteken belül megfelelően felemelje. Minthogy az 1925/26. évi állami költségvetési előírányzat szerint 400.159,625.000 papírkorona (27,597.215 aranykorona) felesleg mutatkozik, ennek a feleslegnek a keretén belül a kormány az illetményeket javítani kívánja. A javítás nagy átlagban a jelenlegi illetményeknek 15%-a lesz, amely javítás nem az aranykoronában megállapított, hanem a papírkoronában ezidőszerint kifizetett illetményösszegek után értendő. Az említett 400.159,625.000 korona keretén belül csak a közigazgatás alkalmazottainak illetményei javíttatnának, míg az üzemi alkalmazottak helyzetén javítása az üzemek rendes kiadásai és bevételei között mutatkozó bevételi többletben nyerne fedezetet. Igaz ugyan, hogy az előirányzat szerint az üzemeknél 145.000,000.000 papírkorona (10,000.000 aranykorona) hiány jelentkezik, ennek azonban az az oka, hogy az üzemek beruházásaira is jelentékeny összeg (390.308,500.000 papírkorona, illetőleg 26,917.828 aranykorona) vétetett fel az előirányzatba. A beruházási kiadások nélkül az üzemeknél 245.308,500.000 papírkorona (16,917.828 aranykorona) felesleg jelentkezik. Ennek a feleslegnek megfelelő részét tervezi a kormány az üzemi alkalmazottak anyagi helyzetének javítására fordítani.
A háború előtt az állami kiadásoknak jelentékeny része beruházásokra fordíttatott. Ezek a beruházások míg egyrészt az állami üzemeknek produktivitása és gazdaságossága, a termelés fokozása és az állami vagyon fenntartása szempontjából feltétlenül szükségesek voltak, addig másrészt azáltal, hogy a gazdasági életnek jelentékeny összegeket juttattak, az ország gazdasági életére nagyon kedvező hatást gyakoroltak. A háború, az azt követő forradalmak és a koronaromlás korszakaiban ezek a beruházások jelentékenyen csökkentek s az 1924:IV. törvénycikkhez mellékelt költségvetési tervezet is csupán évi 12 millió aranykoronát vett számításba az állami közigazgatás keretében foganatosítandó beruházások céljaira. Kétségtelen, hogy ez az összeg még az elmaradt beruházások pótlására sem elegendő, míg kevésbbé lehet abból egy mélyrehatóbb rendszeres beruházási programm költségeit fedezni és ezzel a gazdasági élet fellendülését is elősegíteni. Az adott helyzetben pedig az ilyen programmnak fedezet biztosítva van, mert az állami bevételeknek kedvező alakulása folytán az 1924/25. költségvetési évben nemcsak az az összeg nem vétetett igénybe, amely a Nemzetek Szövetségének közbejöttével az 1924. évben felvett külföldi kölcsönből az államháztartás hiányainak fedezésére számításba vétetett, hanem a költségvetési év előreláthatólag mintegy 40 millió aranykorona felesleggel fog záródni. Ezért a kormánynak élénk törekvése úgy ezt a felesleget, mint fokozatosan a külföldi kölcsönnek államháztartási hiányok fedezésére nem szükséges részét is beruházásokra fordítani és ezáltal egyben a gazdasági élet fellendülését is elősegíteni. Az erre vonatkozólag a Nemzetek Szövetségével legutóbb Genfben folytatott tárgyalások során a Nemzetek Szövetsége hozzájárult ahhoz, hogy az 1924/25. költségvetési év bevételi feleslegei, vagyis az 1924/25. költségvetési évben elért összes bevételekből az összes kiadásoknak levonása után fennmaradó összeg, valamint a népszövetségi kölcsönből egyelőre 30,000.000 aranykorona hasznos beruházásokra fordíttassanak, a jelen §-ban pedig a kormány a nemzetgyűléstől kér erre felhatalmazást.
A kormány a felhatalmazás alapján olyan beruházásokat kíván teljesíteni, amelyek egyes állami üzemek jövedelmezőségének fokozására, a termelés céljainak előmozdítására, a lakásinség enyhítésére, a munkanélküliség csökkentésére stb. alkalmasak.
Az adóügyi rendelkezésekhez
Az 1924:IV. törvénycikkben foglalt rendelkezéseknek az volt a célja, hogy az államháztartás egyensúlya helyreállíttassék az alatt az idő alatt, ameddig a Magyarország részére megadott külföldi hitel a háztartási hiány fedezésére igénybe vehető volt. Ez a törvény több olyan rendelkezést tartalmazott, amelyek alkalmasak voltak ugyan a bevételek megfelelő felemelésére, azonban már megalkotásuk idején kilátásba helyeztetett, hogy a helyzet megjavulása esetén megszüntettetnek.
A súlyos adóterhek ugyanis magángazdaságok összeroppanását idézhetik elő, ami természetszerűen az államháztartás egyensúlyát veszélyezteti.
Az 1924:IV. törvénycikkben foglalt rendelkezések szigorú végrehajtása azt eredményezte, hogy az államháztartás egyensúlya már csaknem helyreállott. Itt az ideje tehát, hogy újabb vizsgálódás tárgyává tegyük ezeket a rendelkezéseket és már most megtegyük mindazokat az intézkedéseket, amelyek az adóztatás igazságosabbá tétele céljából szükségesnek mutatkoznak és a lehetőség határain belül könnyítsünk azokon az adóterheken, amelyek kihatásukban a legsúlyosabban s így az előbb említett szempontból a legveszedelmesebbek. Addig is tehát, míg az államháztartás egyensúlyának teljes helyreállítása lehetővé teszi az összes indokolt könnyítéseket megvalósítani, a jelen törvényjavaslatban csak azoknak az adótételeknek az adott viszonyok adta keretén belül leendő enyhítése iránt teszek javaslatot, amelyeknek jelenlegi alakjukban való további fenntartása a gazdasági élet egészséges kialakulását veszélyeztetné.
A kincstári házhaszonrészesedés kulcsát az 1923:XXXII. tc. 9. §-a a mindenkori nyers bérnek, illetőleg a megfelelő haszonértéknek 25%-ában állapította meg. Ez a közszolgáltatás a magas százalék dacára nem volt súlyos az adózókra nézve minadddig, amíg a kötött lakbérek alacsonyak voltak és amíg a lakónak az alacsony lakbérekből tényleg számottevő anyagi előnye volt. A lakbérek fokozatos emelkedésével azonban mindinkább súlyosabbá válik ez a közteher, annyival inkább, mert annak kivetésénél nem lehet figyelembe venni azokat a jövedelmi és vagyoni viszonyokat, amelyektől az adózók teherbíró képessége függ és mert a bérlő anyagi előnyének folytonos csökkenése esetén is a kincstári házhaszonrészesedés folytán emelkedik. Ez az adó nemcsak a legsúlyosabb, hanem a legigazságtalanabb is, úgy, hogy azt jelen alakjában tovább fenntartani nem lehet és éppen ezért a kormány már a májusi bérnegyedben a kincstári házhaszonrészesedés felének a beszedését függőben tartotta, mert a most javasolt leszállítást már akkor tervbe vette.
Addig is, amíg az állam pénzügyi helyzete lehetővé teszi majd ennek a közszolgáltatásnak a teljes megszüntetését, egyrészt az adókulcsnak a felére való leszállítása útján, másrészt a mentességnek a három lakrészből álló családi házakra való kiterjesztése útján kívánom mérsékelni az adózók terhét. Eddig csak az egy vagy két lakrészből álló családiházak voltak mentesek a kincstári házhaszonrészesedés alól.
A jövedelmeadó tételei az 1924:IV. tc. 2. §-ához fűzött a) melléklet B. II. 2. pontja (2) bekezdésének b) alpontjában foglalt rendelkezések szerint oly módon állapíttattak meg, hogy az adóteher 200.000 aranykorona értékű jövedelemnél eléri a tetőpontját, a 40%-ot. Ezt a terhet lényegesen (2-20%-kal) fokozza még a vagyonadó, amely szintén a jövedelemből fizetendő. Ez az adóteher kétségtelenül olyan súlyos, hogy megakaszthatja a magángazdaságok fejlődését és ellankaszthatja a többtermelésre irányuló törekvést. A pénzügyi adminisztrációnak már az 1924. évi jövedelem- és vagyonadó kivetése során sem lehetett ez elől a megfontolás elől teljesen elzárkózni és oly módon igyekezett a túlterhes adóztatásnak a gazdasági életünkre hátrányos következményeit elkerülni, hogy nem a tényleges jövedelmeket nyomozta ki, hanem minden adózónál annak teherbíró képességét kutatta és ehhez szabta az adót. Ez az eljárás azonban ellenkezik a jövedelemadó természetével, azért célszerűbbnek és helyesebbnek tartom az adóskálának olyatén meghosszabbítását, hogy a jövedelemadó csupán az egymillió aranykorona értéket meghaladó jövedelemnél érje el a legmagasabb, vagyis a 40%-ot. Ez előreláthatólag nem fogja csökkenteni az adóbevételt, mert az alacsonyabb adótételek mellett lehetséges lesz a tényleges jövedelmeket kinyomozni és az adót azok alapján kivetni.
Ez a szakasz a vagyonadó alól mentes vagyonminimumot 20.000 aranykorona értékre emeli fel azoknál, akik jövedelemadót nem kötelesek fizetni. Ez a rendelkezés egyrészt a kisemberek védelmét célozza, másrészt alkalmas lesz arra, hogy a pénzügyi adminisztráció mentesíttessék az államnak számbavehető bevételt nem hozó kis adótételek kivetésével járó munka alól. Ezzel módot nyujtunk az adminisztrációnak arra, hogy a nagyobb adóalapok kimunkálására több időt fordíthasson.
Az 1921:XXXIX. tc. III. fejezete az általános forgalmi adó kulcsát eredetileg 1.5%-kal állapította meg. Minthogy a forgalmi adó hozama nem volt megfelelő és a korona romlásával együtt járó rendkívüli s emelkedő irányzatú árhullámzásokhoz viszonyítva a forgalom megterhelése gyengének bizonyult, szükségesnek és indokoltnak mutatkozott az adókulcs felemelése. Ezt az 1922:VI. tc. rendelte el, amidőn az általános forgalmi adó kulcsát az adóalap 3%-ában állapította meg. Amint a forgalmi adó hozamának elégtelen volta s a korona romlásával együtt járó rendkívüli áremelkedések voltak az adókulcs felemelésének okozói, úgy az adókulcs nagyságára nem maradhatott hatás nélkül az a körülmény, hogy a kezelési rendszer kiépítése folytán a forgalmi adó hozama elérte azt az összeget, amelyet az összes körülmények gondos mérlegelésével jogosan el lehetett várni, továbbá, hogy a korona értékének állandósulásával együttesen a gazdasági élet menete is mindinkább megközelítette a normális élet menetét és a rendkívüli emelkedő irányzatú árhullámzásokat úgyszólván teljesen kiküszöbölte. A gazdasági helyzet konszolidációjával megszűnt a könnyű szerzés lehetősége, sőt a gazdasági életnek a konszolidációval járó megrázkódtatásai a kereseti viszonyokat igen megnehezítették és így az akkori viszonyoknak megfelelő adókulcs és adóteher most már a fogyasztás szempontjából is igen súlyosnak bizonyul.
Mindezekre való tekintettel indokoltnak mutatkozik az adókulcsnak 3%-ról 2%-ra való leszállítása. Ennél nagyobb mértékű kulcsleszállítás a költségvetés egyensúlyának veszélyeztetése nélkül nem lehetséges. Az adókulcs leszállítása az államkincstár szempontjából így is igen jelentős, tekintettel arra, hogy az teljes egészében az államkincstárt terheli, miután a forgalmi adóból részesedő városok (községek) eddigi részesedésének aránya - a 9. §-ban foglalt rendelkezés szerint - változatlanul fenntartatnak. A 2%-os adókulcsból 0.5% tehát a városokat illeti s az 1%-os leszállítás tisztán az államkincstár rovására történik. Az adókulcs leszállítása egyébként is igen nagymértékű, ha figyelembe vesszük azt, hogy a fogyasztónál mindig az adókulcsnak a többszöröse jelentkezik. Tehát úgy a forgalom, mint a fogyasztás szempontjából az adókulcs leszállítása lényeges könnyítést jelent.
Az (1) bekezdésnek, mely az adókulcs leszállítására vonatkozó rendelkezést tartalmazza, csak következményei a (2) bekezdésben foglalt átmeneti rendelkezések.
Az adókulcs megváltoztatásával egyidejűleg szabályozni kell a városok részesedésének mértékét is. A tervezett rendelkezés a városok részesedését az eddig megállapított mértékben tartja fenn. Minthogy a városok költségvetésében a forgalmi adóbevételek igen nagy összegben és rendszeresen szerepelnek, a városok háztartási egyensúlyának fenntartása csakis az eddigi részesedési mérték biztosítása mellett érhető el. Elkerülhetetlen a városok 0.5%-os részesedésének további fenntartása azért is, mert köztudomású, hogy a városok nagymérvű kölcsönök felvételére vannak ráutalva, a vonatkozó tárgyalások pedig csak az esetben kecsegtetnek eredménnyel, ha a törlesztésekre kellő fedezetet tudnak a városok kimutatni.
A §-ban javasolt rendelkezés a belföldi vállalatok versenyképességét kívánja biztosítani az amúgy is kedvező termelési viszonyok mellett dolgozó külföldi üzemekkel szemben. Az eddigi rendelkezések szerint az érdekelt vállalatok (szénbányák, erdőgazdaságok) a munkabér fejében kiszolgáltatott árúk után is fizették a forgalmi adót. Mivel pedig a külföldi adórendszerekben ez a forgalom mentesül az adóztatás alól, a nálunk érvényben levő ez a rendelkezés, mely a termelési költségeket lényegesen emelte, a belföldi üzemek versenyképességét veszélyeztette. Indokolja ezt a rendelkezést a szociális szempontok szem előtt tartása is. Ugyanis az a körülmény, hogy a munkabér fejében kiszolgáltatott árú értéke forgalmi adóval van megterhelve, tekintettel arra, hogy a közvetlen áthárítás nem lehetséges, a versenyviszonyok nyomása alatt közvetve a munkabérek megállapításánál juthat kifejezésre.
Ugyanez a szakasz intézkedik az árúknak a saját háztartásban való felhasználására vonatkozó adókötelezettség megszüntetését illetőleg. Ennek a forgalomnak adókötelezettsége pénzügyi szempontból alig bír jelentőséggel és így a kezelésével járó nagy nehézségek nem állanak arányban hozamával.
A § részben szabadabb átdolgozását tartalmazza az 1921:XXXIX. tc. 38. §-ának, részben pedig az adott felhatalmazással módot nyujt arra, hogy megszüntettessék az a visszás helyzet, amely szerint a vámmentes árúk a vámvonalon való áthozataluk alkalmával általában mentesek voltak az általános forgalmi adó alól. A forgalmi adó szempontjából az a körülmény, hogy a forgalom vámmentes árúval bonyolíttatik-e le, a törvényben lefektetett adózási rendszerből indulva ki, teljesen közömbös. Minthogy ez a rendelkezés a belföldi termelés és forgalom szempontjából nagyjelentőségű, az esetleges nehézségek kiküszöböléséhez szükséges felhatalmazásokat ez a szakasz tartalmazza.
A §-ban foglalt felhatalmazások a külföldi forgalmi rendszerek mintájára a kivitel előmozdítására szolgálnak.
A feldolgozatlan nemesfémek és drágakövek forgalma a jelenlegi gazdasági viszonyok között a rendes forgalomra megállapított adókulcsot, illetve az ennek megfelelő adót nem bírja el és így az újonnan alakult és a legális kereskedelem szempontjából nagyjelentőségű Budapesti Nemesfém- és Drágakőcsarnok kitűzött célját, a hazai ékszer-, ötvös- és rokonszakmák fellendítését, a hazai kereskedelmünknek a tranzitókereskedelembe való bekapcsolását veszélyezteti. A külföldi törvényhozások a feldolgozatlan nemesfémek forgalmát egészben vagy részben mentesítik az adó alól. A csarnok forgalma mindenesetre elbír olyan méretű megterhelést, mint például az értéktőzsde és így a javasolt és igen mérsékelt adótétel nem lehet hátrányos a csarnok forgalma s a külfölddel szemben való versenyképessége szempontjából. A kedvezményes adótétel csak a csarnokban, annak szabályai szerint kötött ügyleteket illeti meg és csak abban az esetben, ha az ügylet tárgya feldolgozatlan árú. Ötvösiparunk szempontjából nagyfontosságú, hogy a külföldi tőkeerősebb cégek nyersanyagának belföldön való feldolgozását elősegítsük. Ezt a célt szolgálja a (2) bekezdésben foglalt felhatalmazás.
Az 1924/25. évi állami költségvetésről szóló 1925:IX. tc. 15. § (3) bekezdése már felhatalmazta a pénzügyminisztert, hogy a külföldi tőke bevonása útján felvett záloglevélkölcsönöknél rendeleti úton illetékkedvezményeket, esetleg teljes illetékmentességet állapíthasson meg. Indokolt, hogy az ipari és kereskedelmi vállalatok, valamint a köztestületek által külföldről felvett kötvénykölcsönök szintén ugyanilyen könnyítésben legyenek részesíthetők. Ennélfogva ezúttal az utóbbi kölcsönökkel kapcsolatos illetékeknek rendeleti úton való szabályozására kértek felhatalmazást.
A záloglevélkölcsönöknél pedig a fentemlített felhatalmazásnak arra az esetre való kiterjesztését is kérnem kell, ha a pénzintézet a zálogleveleket belföldön helyezi el, mert a viszonyok újabb alakulása mellett a mezőgazdasági hitel érdekében az utóbbi vonatkozásban is könnyítések szükségesek.
Tekintettel a forgalomnak teljes felszabadítására és arra, hogy az 1924:XXI. törvénycikkbe iktatott új vámtarifa 1925. évi január 1-én életbe lépett, az árúk kivitelével, illetve behozatalával kapcsolatban a vámilletéken kívül szedett egyéb illetékeknek további szedése alig indokolható.
