Több mint ötven éve vár hazánkban a középfokú leányoktatás ügye a törvény útján való rendezésére. A törvényhozásban 1873-ban a költségvetési vita során Molnár Aladár szóbahozta ugyan s az országgyűlés örömmel is fogadta a felsőbb leányiskola alapításának eszméjét, de Trefort miniszter 1875-ben a kezdeményező lépést csak rendeleti úton tette meg a budapesti m. kir. állami felsőbb leányiskola megalapításával.
Nincs azonban nagy okunk e késés miatt a szégyenkezésre. Hiszen a nyugati államok, amelyek mint egyebekben, közoktatásügyi berendezkedésünkben is mintáink szoktak lenni, szintén csak a mult század utolsó évtizedeiben jutottak el odáig, hogy a nőnevelés ügyének rendezését államilag vegyék kezükbe. Törvényhozás útján azonban a nőnevelés kérdését a legtöbb állam még nem rendezte.
A XIX. század közepéig a legtöbb államban a középfokú leánynevelés a felekezetek vagy magánosok kezében van. Az apácák tartanak fenn internátusokat, ahol főképp a nemesi osztály leányait nevelik; pl. nálunk az orsolyiták, az angolkisasszonyok, a Notre-Dame-apácák szereztek nagy érdemeket a régi magyar leánynevelés körül. A protestansok szintén tartottak fenn leánynevelő intézeteket; a mult század első felében főkép Fáy András buzgólkodására lendült fel a protestáns leánynevelés.
Amikor a XIX. század közepén nagyobb erővel lép föl a nőmozgalom, megindul a vita a férfi- és női nem egyenlőségéről vagy különbözőségéről. S amint az eredetileg művelődési kérdés átcsap a kenyérkérdésbe is, egyre többen követelik a nők számára a magasabb képzést és ennek jogán az ő sajátos természetüknek megfelelő élethivatások betöltésére való jogosítást, sőt a férfiakkal való teljes egyenjogúságot is.
Az efféle követelések természetesen a nők iskolázásában lényeges változásokat vonnak maguk után, holott egyelőre még a meglevő középfokú leányiskolákban sem található szilárdabb egyöntetűség. Hiszen eddig az ilyen iskolákat a városok, felekezetek, magánosok alapították és tartották fenn meglehetős tarkaságot mutató külső és belső berendezéssel. Az államok a hetvenes évekig nem igen törődtek a középfokú leányneveléssel, csak a fiúiskolákra volt gondjuk. Hogy a német leánynevelés szilárdabb szervezetet nyerjen, hosszabb előkészítő mozgalom után 1872. szeptember 30-án összeült Weimarban a felsőbb leányiskolák vezetőinek és egyes államok képviselőinek első gyűlése s ennek alapvető határozataiból indult ki a német felsőbb leányiskola újjászervezése, amelyet a német államok egymásután fogadtak el, illetőleg tettek kötelezővé.
Az alapvető határozatok szerint a felsőbb leányiskola nem akar szak- vagy hivatásra készítő iskola lenni, hanem azt az általános műveltséget törekszik megadni növendékeinek, amely képessé teszi őket a rájuk várakozó feladatokra. Az irányadó tanítástervet, amely lehetővé teszi, hogy az e szerint működő felsőbb leányiskolák helyett foglalhassanak a felsőbb tanintézetek sorában, 1873-ban a porosz kultuszminiszter elismeri s bár törvényhozásilag jóideig kell még várnia az ügynek elintézésre, körülbelül egy évtizede nyugvópontra juttatja a felsőbb leányiskolák munkáját.
Hazánkban is ebben az időben, valószínűleg éppen a németországi mozgalmak hatása alatt, ébred fel a törekvés a középfokú nőnevelés ügyének állami rendezésére. Legalább erre mutat a magyar felsőbb leányiskola feladatának a weimári határozatra emlékeztető meghatározása. Nem is igen vehettük volna máshonnan a mintát, hiszen Európa többi államaiban sehol sem volt a középfokú leányoktatás ügye ennyire előhaladott állapotban.
Franciaország, ahonnan a németek kétízben is kaptak régebben kezdeményező lökést, újabb irányt jelentő eszmét nem szolgáltatott jóideig a középfokú leánynevelés ügyének fejlesztésére. Csak 1867-ben Jules Simon javaslatára történt komolyabb kísérlet az eleminél magasabb leánytanítás állami szervezésére. Duruy közoktatási miniszter felhívta a főigazgatókat, hogy rendszeresítsenek a leányok részére olyan tanfolyamokat, amelyekben irodalmat, modern nyelveket, természettudományokat és rajzot tanítanak. Ilyenek létesültek is, de a legfőbb helyen pár évi vergődés után megszűntek.
Végre Camille Sée javaslatára megszületik az 1880. évi december 21-iki törvény a leányok középfokú oktatásáról, amely a francia radikálizmus első előretörését jelenti a közoktatásügy terén. A törvény alapján kiadott két rendelet (1881 július 28. és 1882 január 14.) szervezi meg az új intézményt, amely két tagozatból áll: első háromévfolyamos (a 12-15. életévben levő leányoknak) csupa kötelező tárgyak tanításával és középiskolai tanulmányok végzéséről szóló bizonyítvánnyal (certificat d'études secondaires) zárul, a második kétévfolyamos (15-17 éves leányoknak), melyben a tárgyak egyrésze fakultatív. Az ötödik év végén a tanulók megfelelő vizsgálattal a diplőme de fin d’études secondaires-t, vagyis a középiskolai tanulmányok bevégzéséről szóló diplomát szerezhetik meg.
Olaszországban csak 1861-ben állítottak Milanóban s 1866-ban Turinban felsőbb leányiskolát, előbb három évfolyammal, 1871-től pedig négy évfolyammal, amelyek növendékeiket a tizenkettedik életév betöltése után vettek fel.
A svájci és ausztriai leánynevelésügy fejlődése körülbelül a németországinak útját követte, Angliának és Oroszországnak e fajta viszonyai pedig oly távol állottak a magyarországiaktól, hogy egyikből sem vehetett példát Molnár Aladár, amikor a hazai felsőbb leányiskolát megszervezte.
Természetesnek találjuk tehát, hogy az iskola feladatának megjelölésében és tantervének összeállításában annak a népnek a felfogásához csatlakozott, amelynek iskolaügyét abban az időben legfejlettebbnek látta.
Az első magyar felsőbb leányiskola megnyitásáról szóló hivatalos értesítés szerint „ezen nyilvános tanintézet célja alkalmat nyujtani ara, hogy benne társadalmunk nőtagjai nemük sajátlagossága és a társadalmi viszonyok által feltételezett, de egyszersmind oly mérvű általános műveltséget szerezhessenek, amely egyfelől élethivatásukra szükséges, másfelől megfelel azon általános műveltségnek, melyet a férfiak saját életcéljaik érdekéből gimnáziumi és reáliskolai középiskoláinkban nyerhetnek.”
E sorok azt mutatják, hogy megteremtői ezt az intézményt középiskolai jellegűnek és olyan iskolának szánták, mely a leányoknak megfelelő magas színvonalú általános műveltséget adjon, tekintet nélkül más iskolafajokra, vagyis ideális, öncélú intézménynek tervezték.
Az iskola első szervezete a tanítás anyagát három tanfolyamba foglalta. Az előkészítő tanfolyam megfelelt az elemi iskola 6-ik osztályának, mert eredetileg a felsőbb leányiskola az elemi iskola hat osztályát végzett tanulók számára volt szervezve, de az elemi iskola V. és VI. osztálya még nem nyílt meg mindenütt.
Az előkészítő tanfolyamot követte a négy évre terjedő középiskolai tanfolyam, teljesen befejezett tantervvel s végül a kétéves továbbképző tanfolyam, mindenik osztályában befejezett tantervvel.
Ez a hét évre terjedő iskola, mely legalább tizedik évüket betöltött leányokat vesz fel, a következő rendes tárgyakat tanította: magyar, német és francia nyelvet és irodalmat, történelmet, természettant és vegytant, természetrajzot és embertant, földrajzot, számtant, háztartástant gazdasági ismeretekkel, neveléstant, rajzot és geometriát, testgyakorlatot, éneket, női kézimunkát. Rendkívüli tárgy volt az angol nyelv és a szabadkézi rajz. A heti órák száma a testgyakorlaton kívül 24 volt.
Szép tanítási terv, amely valóban meg is adhatta volna túlterhelés nélkül azt az általános műveltséget, amelyet megalkotói eléje tűztek. De ez az iskola akkor már nagyon ideális volt. Mert a mult század hetvenes éveinek egyre szegényedő művelt magyar középosztályában mindjobban fogyott azoknak a szülőknek száma, kik az iskolától csak műveltséget vártak. Lassankint oly ismeretek s főként olyan bizonyítványok kezdtek kívánatosakká válni, amelyek megélhetést nyujtó életpályákat nyitnak meg a leányok előtt is. Az iskola végre is kénytelen volt alkalmazkodni az élet követelményéhez, ha nem akart teljesen elnéptelenedni, s egyre jobban közeledett más iskolák (polgári iskola, tanítóképző-intézet) tanítástervéhez. Ez természetesen mindjobban eltérítette eredetileg kitűzött céljától és tanítása színvonalát is jelentékenyen süllyesztette.
Közben azonban a megélhetési viszonyok nehezedésétől is sarkalt nőmozgalom olyan irányban is térhódításra törekedett, amely viszont a felsőbb leányiskolai tanítás szintjének emelését kívánta.
Németországban ugyanis a nyolcvanas évek vége felé a női mozgalmak kivitték, hogy az orvosi és a tanári pálya a nők előtt is megnyílt. Ehhez természetesen érettségi bizonyítványra volt szükségük. Hogy ezt megszerezhessék, 1889-ben a felsőbb leányiskolát végzett nők számára kétéves reáliskolai kiegészítő tanfolyamot, majd 1893-ban gimnáziumit szerveztek próbaképpen, ami szükségessé tette a nők tudományos képzésének szabályozását. Ez meg is történt a porosz minisztérium 1894 május 31-i rendeletével. Igaz, hogy a nők tudományos képzésének megszervezésében Németországot is megelőzte Anglia és Olaszország.
Az angol Girls Public Day School Company és a Churc Shool Company című részvénytársaságok célja már a mult század hetvenes éveiben az volt, hogy iskolákat alapítsanak és tartsanak fenn, amelyekben a leányok ugyanabban az egységes és alapos képzésben részesüljenek, mint a fiúk a legjobb gimnáziumokban. Az olasz Coppino miniszter pedig már 1879-ben törvényjavaslatot nyujtott be leánygimnáziumok állítására. Külön leánygimnázium ugyan ma is kevés van Olaszországban, de a fiúgimnáziumokba már a nyolcvanas évek elejétől járhattak a leányok rendes tanulókként.
A magyarországi női törekvéseket csak a német példa erősítette meg annyira, hogy ennek hatása alatt Wlassics Gyula miniszter 1895 november 18-án királyi rezoluciót eszközölt ki, mely szerint az egyetemek orvosi, bölcsészeti és gyógyszerészeti tanfolyamaira nők is felvehetők legyenek s intézkedett arról is, hogy egyelőre mint magántanulók a fiúgimnáziumokban érettségi vizsgálatot tehessenek. Ezen intézkedések nyomán a felsőbb leányiskolák mellett már 1896-tól kisegítő gimnáziumi tanfolyamok nyíltak meg, amelyek 1901 óta fokozatosan önálló leánygimnáziumokká alakultak át.
E leánygimnáziumok egységes és organikus szervezés hiján különböző gimnáziumi típusok formájában létesültek, tanterveik is folytonos változásoknak voltak alávetve, úgy hogy belőlük normatív leányiskola nem tudott kikristályosodni.
Ezért a vallás és közoktatásügyi minisztérium 1916-ban a leányközépiskolák ügyének rendezésére általános kötelező szervezeti szabályzatot és tanítástervet léptetett életbe. E szervezet közös négy osztályú alapra három különböző típusú iskolát épít fel:
a) három osztályú felső leányiskolát,
b) három osztályú felső kereskedelmi leányiskolát és
c) négy osztályú leánygimnáziumot.
E típusok közül 2-2 egy intézet keretében egymás mellett is felállítható. Főiskolai tanulmányokra csak a gimnáziumi tagozat elvégzése jogosít.
Tantervi nehézségek és a magas óraszám miatt azonban már két év mulva, 1918-ban módosítani kellett az eredeti tanterveket. De ezek a változtatások sem tudták az új leányközépiskolai szervezet életképességét biztosítani, mert a felső leányiskolai és a kereskedelmi leányiskolai tagozatok rohamosan elnéptelenedtek és ma már teljesen elsorvadtak. Az 1924/25. iskolai évben már csak három, magánosok által fenntartott felső leányiskola működött Budapesten és egy nem állami felső kereskedelmi leányiskola vidéken.
Ez a körülmény, meg a világháború által teremtett új viszonyok is, amelyek más államokat (Német-, Francia-, Angol-, Olasz-, sőt Oroszországot is) szintén tanításügyüknek a mai gazdasági és társadalmi helyzetnek megfelelő, többé-kevésbbé gyökeres átszervezésére kényszerítettek, halaszthatatlanná teszik, hogy a fiúközépiskolákra vonatkozó 1924:XI. törvénycikk megalkotása után sorát ejtsük a leányközépiskolák korszerű megreformálásának is. A reform útjára vonatkozólag az elmult ötven esztendő tapasztalatai arra taníthattak meg bennünket, hogy a leányközépiskolák ügye azért nem tudott eddig véglegesen dülőre jutni, mert szabályozása rendeletek útján történt s éppen ez a körülmény könnyen módot adott újabb és újabb változtatásokra, melyek ez iskolákban a bizonytalanságot állandósították, az iskolai élet nyugodt folyamatát minduntalan megzavarták.
Szükségesnek mutatkozik tehát, hogy a leányiskolák ügye is törvényben szabályoztassék, mert e törvény a maga állandóságával időt enged az egyes iskolatípusok megszilárdulására, mintegy kikristályosodására.
Az 1916-iki leányiskolai szervezet alapján felállított leányközépiskolai típusok sorából megállapítható, hogy különböző jogosítású leányiskoláknak egyazon szervezetben való egyesített felépítése nem vezet célhoz. Viszont az a mai helyzet, hogy tudniillik az egyetlen megmaradt leányközépiskolai típusba, a leánygimnáziumba zsúfolódtak össze a magasabb iskolát kereső tanulók valamennyien, akár van szükségük, szándékuk és tehetségük egyetemi tanulmányok végzésére, akár nincs: veszedelmes a leánynevelés eredményességére nézve és arra int, hogy a leányiskolák újjászervezésében az eddigitől elváló, új csapásra kell térnünk. Azt kell tennünk, - amint már a fiúiskoláknál meg is történt - amit a külföld tett újabb időben eszközölt tanterv-változtatásai alkalmával: az egyéni tehetségek és hajlamok különféleségéhez képest a női ifjúságnak is módot és lehetőséget kell nyujtanunk arra, hogy ki-ki megtalálja azt az iskolafajtát, amely tehetségeit legalkalmasabban fejleszti ki a lehető legtökéletesebb fokra, annak veszedelme nélkül, hogy az iskolatípusok közt fennálló eltérések felsőbb tanulmányaik végzésében akadályoznák őket. Természetesen arra is ügyelnünk kell, hogy a leányok testi és lelki akaratának a fiúkétól való különbözősége az új iskola-berendezés során megfelelő figyelemben részesüljön.
Ennélfogva a csatolt törvényjavaslat rendelkezései a következő alapelveken épülnek fel:
1. az iskolafajok szétkülönítése;
2. az egyenlő jogosítás a főiskolákba belépés szempontjából;
3. a női egyéniség figyelembevétele a tanítandó tárgyak megállapításában.
Az iskolatípusok szétkülönítésének és az egyenlő jogosításnak elvén épült fel a fiúközépiskolákról szóló 1924:XI. törvénycikk is. Kétségbe nem vonható, hogy a nők lelki hajlamai és képességei épúgy megoszlanak, mint a férfiakéi. Nem felelhet meg tehát művelődési igényeiknek a ma egyedül álló leánygimnázium, hanem differenciálódnia kell a női iskolaszervezetnek is, hogy a társadalmi élet különféle szükségletei és az egyéni képességek a nekik megfelelő iskolatípust megtalálhassák. Ezért állítok a gimnázium mellé egy új leányközépiskolafajtát, a latinmentes leánylíceumot amely a modern nyelvekben és természettudományokban rejlő művelődési elemekre fogja vetni a súlyt. A nemzeti jellegű tárgyaknak mindenik típusban való azonossága mindenesetre eléggé biztosítani fogja a műveltség egységének szükséges mértékét.
Éppen ezért a különböző típusok nem jelentenek nehézséget pályaválasztás tekintetében, mert főiskolai tanulmányok végzésére mindenik jogosít s ha időközben a tanuló oly pályára érezne magában hajlamot, amelynek inkább a másik iskolatípus műveltségi anyaga felel meg, különbözeti vizsgálat alapján mindig átléphet a kívánatosabb típusba. Különben is a típusok különfélesége nem jelenti azt, hogy egyiknek vagy másiknak a főiskolára való speciális előkészítés volna a rendeltetése. Bármelyik középiskolai típusnak feladata elsősorban az önálló szellemi munkára való nevelés a tudományos képzés segítségével, azaz olyan lelki készség, szellemi érettség kialakítása, hogy azután a tanuló az ismeretek bármely szakterületén csakhamar otthonosan tudjon mozogni. Az elmének erre a formális kiképzésére a leánygimnázium és leánylíceum művelődési anyaga egyaránt alkalmas.
A szétkülönítés végrehajtásában azonban más útra léptek, mint amelyet a nyugati államok követtek s mint amellyel az 1916-iki leányközépiskolai szervezet megpróbálkozott.
Poroszországban, amelynek a nőnevelés ügyében tett intézkedései nagyrészt általánosan irányadónak tekinthetők az egész Németbirodalomra nézve, már a felsőbb leányiskolák újjászervezésére vonatkozó 1908. évi határozatok a leánylíceumot tekintették alapiskolának a leányok magasabb képzésének céljára. Ezt fejlesztik ki felsőlíceummá két irányban (2 évfolyamos nőiskola és 3 évfolyamos tanítónőképző), másrészt ennek 4-ik, illetőleg 3-ik osztályára építik fel az öt évfolyamra terjedő főreáliskolai, illetőleg a hat évfolyamos reálgimnáziumi és gimnáziumi tanfolyamokat. S az egységes iskola ezen elvi alapján megmaradt az 1924. évi reform is, sőt szaporította az elágazási lehetőségeket, amennyiben a mindenféle iskolafaj céljára alapul szolgáló Grundschule hetedik évfolyamából (13 éves korban) is átléphetnek a tanulók főreáliskolába és az újonnan szervezett német felsőiskolába (Deutsche Oberschule), amelynek jellemzője a német kultúrának és két idegen nyelvnek (egyik esetleg a latin) behatóbb tanítása.
A francia leányközépiskola ma két ágra oszlik: egyik a tulajdonképpeni felsőleányiskola (section diplőme), a másik a tudományos főiskolákra előkészítő (section baccalauréat). A bifurkáció megvan mind a hat osztályon keresztül, de a közösen tanult tárgyak nagy száma a két tanulmányi ág közt a kapcsolatot szorosabbá teszi. Az V. évfolyamtól kezdve a tanulmányok a section baccalauréatban ismét három irányra szakadnak, ú. m. latin-görög, latin-természettudomnyi és modern nyelv-természettudományi irányra. S ez mind egy intézet keretében talál helyet. A VI. osztály (vagyis a lycée I.) elvégzése után következik az egyetemen az érettségi vizsgálat első része, melynek sikeres kiállása után már csak két csoportra oszolva (filozófiai s mathematikai osztály) készülnek elő a tanulók az érettségi vizsgálat befejező részére.
Az 1923. évi olasz középiskolai reform egyöntetűen szabályozza fiúkra és leányokra nézve a gimnáziumok és líceumok tanítástervét, de külön líceumot is állít azon leányok számára, akik nem akarnak egyetemet végezni, sem valami szakképzésre szert tenni. Ebben az iskolában nem tanítanak természettudományokat s mivel az 5 osztályos gimnáziumban sem szerepelnek a tárgyak közt természettudományok, az ilyen iskolákon keresztülmenő leányok elesnek az idevágó ismeretek megszerzésének lehetőségétől.
A svájci iskolák is a furkációs rendszer nagy változatosságát mutatják, a szerint, amint francia vagy a német irányt követik.
A szétkülönítést az itt felsorolt módon talán olcsóbban lehet megoldani, mert egy-egy iskolaépületben sokféle típust lehet összpontosítani, de a hazai tapasztalatok alapján meg vagyok győződve, hogy az iskola rendje, nevelési és tanítási érdekei inkább a mellett szólanak, hogy az egységes alapból való kiágazások helyett a teljes egészükben bizonyos irányban haladó külön típusú iskolák a kedvezőbbek.
A furkációs rendszer mellett ugyanis az alsó tagozatban vagy olyan ismereteket tanítanak, amelyek a tanulók egy részére a felsőbb osztályokban feleslegesnek bizonyulnak, vagy az alsó tagozat tanítási színvonalát leszállítják a polgári iskoláéra, azzal, hogy az egyes típusok sajátos tárgyai kiszorulnak belőle s egészen a felső tagozatba torlódnak, ami túlterhelést okoz, amint az 1916-iki szervezet leánygimnáziumban történt.
A szétkülönítés természetesen nem állhat meg az egyetemi tanulmányokra készülő leányok számára alkalmas típusok megszervezésénél. Szükség van még egy középfokú leányiskolatípusra, amelyben olyan vagyonosabb leányok nyerhetnek magasabb fokú nevelést, akik nem szándékoznak egyetemi tanulmányokat végezni, hanem a család, a háztartás és az előkelőbb társadalmi élet keretében óhajtanak műveltségükhöz illő, hasznos tevékenységet kifejteni.
Egy ilyen iskola, a régi felsőbb leányiskola újjászervezett formája, amelyet leánykollégiumnak nevezhetnénk, volna hivatva arra, hogy a középiskolai oktatást kereső leányok zömét magába fogadja, mert ennek elvégzése az átlagos tehetségeknek sem okozna nehézséget s tanítása alkalmazkodnék a családi és társadalmi életre való nevelés szükségleteihez.
Mai helyzetünkben, amikor mindenkinek hazánk anyagi és erkölcsi megújhodásán kell elsősorban dolgoznia, szinte elképzelhetetlenül fontos feladat vár a leendő anyákra. Olyan nőiskolára van főképpen szükségünk, amely az elméleti ismeretek terén minél mérsékeltebb igényekkel lép fel növendékeivel szemben, de annál nagyobb súlyt vet az érzelmi életnek nemzeti irányban való lehető tökéletes kifejlesztésére.
A női lélek egyéniségéből és a férfi nemétől eltérő természetéből folyó különbségeknek természetesen a nők számára alkotott iskolák tanítástervében is kifejezésre kell jutniok. Ez a felfogás eddig igen kevéssé érvényesült, mert leányközépiskoláink tanítástervei mennyiség és minőség szerint is nagyobbrészt ugyanazokat a tárgyakat ölelték fel, amelyeket a fiúközépiskolában találunk. Ilyenformán a női lélek speciális szükségletei jórészt kielégítetlenek maradtak. Pedig a leányközépiskolák nem lehetnek a fiúkénak puszta másolatai.
Annak a műveltségnek, amelyet az egyetemre előkészítő leányközépiskolának nyujtania kell, nem szabad alsóbbrendűnek lennie, mint amelyet a fiúközépiskola ad, de nem szükséges a tantárgyak teljes azonosságát követelnünk. Elég az egyenlő értékűséget kívánnunk az anyag megválasztásában s ilyen feltétellel a leányközépiskolában helyet foglalhatnak olyan tárgyak is, melyek a nőnevelésnek specifikumai, mint a művészetnek ismertetése, rajz, ének és kézimunka.
Még a fiú- és leányközépiskolában közös tárgyaknál is, főleg az olvasmányok megfelelő kiválogatásával, ki lehet emelni a női lelket közelebbről érdeklő elemeket. Mindezeknek a szempontoknak az érvényesítése kitünteti az iskola női jellegét a fiúiskolával szemben.
A törvényjavaslat címéhez
Reá kell mutatnom elősorban arra a körülményre, hogy a törvényjavaslat kettős címe felesleges szószaporításnak tűnhetik fel némelyek előtt.
Első tekintetre ugyanis mind a három tervezett iskolatípus magán viseli a középiskolának közönséges értelemben vett ismertető jeleit: mindenik az iskolázás középső fokát jelzi az elemi és a főiskola közt, mindenik nyolc évfolyamra terjed, tanítandó tárgyaik is majdnem teljesen azonosak, mindenik ún. n. általános műveltséget ad, sőt, amint a javaslat 16-ik és 31-ik §-ából ki fog tűnni, mindenik előkészít főiskolai tanulmányokra is. Csakhogy a törvénynek, amely jogosításokat ad, pontosan fel kell tüntetnie már a címben is az intézmények különböző jellegét. Már pedig a leánygimnázium és leányliceum különbség nélkül minden főiskolára, tehát az egyetemi tanulmányok végzésére is minősítést ad, míg a leánykollégium az utóbbira nem, minélfogva a fiúközépiskolák analógiájára a női típusok közül is csak azokat lehet szorosan vett középiskolák közé sorolni, amelyeknek minősítő joga egyetlen főiskolával szemben sincs korlátozva.
E mellett több tárgyban az anyag terjedelme és a tanítás módszere a leánykollégiumban nem üti meg azt a mértéket, amely a magasabb tudományos képzés alapjának megvetéséhez szükséges. Jogosult tehát a címben való megkülönböztetés.
A „középfokú leányiskola” egységes cím alá nem foglalhatnók mind a három típust, mert ennek a fogalma sokkal tágabb körű: ideszámíthatnók esetleg a polgári leányiskolát, sőt egyéb középfokú szakiskolákat is. Különben amit némelyek szemében veszít az iskola az előkelőbb hangzású „középiskola” cím hiánya miatt külső tekintélyben, annak kárpótlását a praktikusan gondolkodó szülők megtalálják a hozzáfűződő jogosításokban.
Az 1. §-ban a leányközépiskola fajainak megállapításánál felmerülhetne az a gondolat, hogy miért elegendő a nők részére két középiskolai típus, holott a fiúk számára az 1924:XI. tc. három típust állapít meg. Ebben annak a meggondolása vezetett, hogy a leányoknak humanisztikus gimnáziumra, melyben a görög tanulása kötelező, nincs szükségük: igen kevés tanulóra számíthatna ez a típus, hiszen a holt nyelvek tanulása a leánygyermek érdeklődésétől még távolabb esik, mint a fiúétől. A reálgimnáziumi típus teljes mértékben kielégíti a női nemnek a klasszikus műveltség megismerésére irányuló igényeit s ha valakinek későbbi magasabb tanulmányai szempontjából a görög nyelv ismeretére is szükséges lesz, az ilyenek érdekéről gondoskodik a javaslat 4. §-a és a tanításterv azon intézkedése, hogy a görög irodalom remekeinek ismertetése a magyar és a modern irodalmak tanítása során alkalmas megosztásban helyet talál.
Hogy a klasszikus irányú műveltséget, legalább a latin nyelv és irodalom tanításával, meg kell hagynunk a női középiskola egy típusában is, az az 1924:XI. tc. indokolásában részletesen kifejezett okok alapján jelen alkalommal további bizonyításra nem szorul.
A leányközépiskola feladatának meghatározásában különös súlyt vetettek arra, hogy „az egyetemi tanulmányokhoz szükséges szellemi munkára is képessé tegye” a tanulókat.
Itt talán némelyek előtt még ma is megokolásra szorul az a kérdés, vajjon szükség van-e a nőknek egyetemi képzésére?
Több mint harminc évi hazai s még hosszabb időre visszatekintő külföldi tapasztalat ugyan feleslegessé tehetné ezen a téren a vitatkozást, de mégis szükségesnek tartom hangsúlyozni, hogy nézetem szerint a nő szellemi alsóbbrendűségéről szóló felfogás nem megokolt. Abból, hogy a nő szellemi hajlamai eltérőek a férfi nemétől, nem következik, hogy képességei alsóbbrendűek a férfiakéinál. Ellenkezőleg, ha a nőt a maga szellemi képességeinek megfelelő irányban kapcsoljuk be a kulturális életbe, ezt csak gazdagabbá és többoldalúvá tesszük s nagy kultúrpolitikai hibát követnénk el, ha a magyar nemzet felében, a négymillió magyar asszonyban rejlő szellemi kincset nem gyümölcsöztetnők súlyos helyzetben levő hazánk javára. S ha tekintetbe vesszük, hogy a mai Európában is nőket nemcsak képviselőkké választanak, hanem miniszteri, államtitkári és egyetemi tanári székbe is emelnek, különös színben tűnnénk fel az egész világ előtt, ha nyolcmilliós ország létünkre szembe akarnánk helyezkedni az általános európai felfogással. Különben is most csak a tényleges állapot törvényes rendelkezéséről van szó.
A 2. § a leánygimnázium rendes tárgyait részletezi. E szakasznál az eddigi érvényben levő tárgyak tanításával szemben az a módosítás, hogy a latin nyelv oktatását már a III. osztályban kívánom megkezdetni, hogy így ez iskolafaj sajátos gimnaziális természete jobban kidomborodjék s felső tagozatában véget vessünk a túlterhelésnek, mely főképpen abból eredt, hogy a latin nyelv és irodalom tanítása a mai leánygimnázium négy felső osztályában zsúfolódott össze. S ez az intézkedés annyival is kívánatosabb, mert az eddigi tapasztalatok szerint négy évi tanulási idő nem volt elegendő a tantervileg kitűzött célok elérésére, különösen a grammatikai ismeretek megszilárdítására.
A latin nyelv tanításának a III. osztályban való megkezdése maga után vonja, hogy a francia nyelve feljebb tolódik az V. osztályba, így természetesen jóval kevesebb idő jut számára, mint eddig. De ebbe bele kell nyugodnunk, mert a latin nyelv sokkal jellegzetesebb és fontosabb tárgya a leánygimnáziumnak, mint a francia, amelyben a tanulók nagy része az iskolán kívül is tökéletesítheti és tökéletesíti is magát.
A leánylíceum, amelyben a latin nyelv helyébe a francia, esetleg angol vagy olasz nyelv és irodalom lép, nem másolata a fiúreáliskolának. Ez kezdetben a műegyetemre való előkészítés céljára volt megszervezve s főtengelyébe az elméleti természettudományokat állították. A leánylíceumot azonban - a női lélek esztétikai irányú érdeklődésének megfelelően - a modern nyelveknek (köztük a magyarnak is) a gimnáziuminál nagyobb óraszáma és a művészeti tárgyaknak nagyobb mértékű érvényesülése jellemzi, míg a természettudományok ebben az iskolafajban sem lesznek jelentékenyen magasabb óraszámmal képviselve, mint a leánygimnáziumban. Ilyenformán, mivel a leányközépiskolák nagyobb részét leánylíceummá szándékozom átszervezni, nőnevelésünk művelődési iránya a jövőben főkép irodalmi-művészeti lesz.
A 2. és 3. § gondos áttekintése után feltűnhetik, hogy az egyik sajátos női tantárgy, a kézimunka, mindkét középiskolai típusból kiszorult. E tárgy tanítása a középfokú leánytanítás fejlődésével egyre jobban csökkent. A németországi felsőbb leányiskolákban még a mult század harmadik évtizedéig hetenkint 8 órát is lefoglalt osztályonkint e munkaidőből, míg 1870-ben már csak heti 2 órával szerepel az óratervben. Mikor pedig a leányok egyetemre készítő tanfolyamaik, a „Studienanstaltok” megnyíltak, a kézimunka tanítása kimaradt belőlük. Nálunk a leányközépiskolák ma érvényes szervezete szerint az alsó tagozatban szerepelt e tárgy, de most, hogy egészségi okokból az alsó négy osztály heti óráinak számát 28-ra csökkentjük, a kézimunka, hacsak más, fontosabb tárgyak óraszámát nem akarjuk apasztani, nem talál időt az iskolai tanítás keretében. Ezt a feladatot tehát ez a különben sem gyakorlati célú iskola kénytelen a család hatáskörébe utalni. Egyébként az utóbbi időben, a gépmunka korszakában, a szülők nagy részében az a felfogás alakult ki, hogy miután a kézimunkákat úgyis majdnem kizárólag üzletekben vásárolják, felesleges ezzel a szemet és testtartást rontó munkával gyermekeik épségét veszélyeztetni.
A görög nyelvnek a rendes tárgyak közé iktatását, ámbár a leánygimnáziumban az egyetemi tanulmányok szempontjából kívánatos volna sokakra nézve, a furkációs iskolarendszer teljes mellőzésének elvi álláspontja nem engedi, mert csak a második modern nyelv helyett lehetne fakultatív tárgyként bevezetni az V. osztálytól kezdve. De ez a szakasz, valamint a 16. § második bekezdésének rendelkezése biztosítja a görög nyelv tanulásának már a gimnáziumi tanfolyam idején való lehetőségét, illetőleg később való pótlását. Szintén a későbbi egyetemi tanulmányok esetleges érdekei okolják meg a leánylíceumban a latin nyelvnek és irodalomnak rendkívüli tárgyként való tanítását.
A tanítási órák számának az eddigi alászállítását a leánygyermekek kisebb munkabírása okolja meg.
A 7. §-nak a leányközépiskola felállítására, illetve átszervezésére vonatkozó intézkedése meg akarja akadályozni, hogy a különféle iskolatípusok a való szükségletnek meg nem felelő számban és arányban legyenek az ország egyes vidékein elhelyezve. Ugyanezt célozza a tanulandó második idegen nyelv megállapítására vonatkozó rendelkezés felvétele a 8-ik szakaszba.
A 9. § biztosítja azt, hogy csak I-VIII. osztályig kifejlesztett teljes leányközépiskolák állhatnak fenn, aminek ellenkezőjére különben a nőnevelés terén, amióta megszüntették az ú. n. másodrendű (négyosztályos) felsőbb leányiskolákat 1901-ben, nem is volt példa.
A 10. § meg akarja őrizni mindenik iskolatípusnak a jelen javaslatban kialakított jellegét, amit a másfajta intézettel való kapcsolatba hozás veszélyeztetne s el akarja azt a hátrányt is kerülni, amelyet különböző típusok kombinálásából származó nagynépességű iskolákban a nevelés és tanítás érdeke szenvedhetne.
A 12. §-ban a felvételt azért kötöm a betöltött 10. életévhez, mert a tapasztalat azt bizonyítja, hogy a fiatalabb leányokat a fokozottabb mértékű középiskolai tanulás nagyon elcsigázza.
A 13. §-ban érintett kérdés, hogy tudniillik tanítsanak-e a férfiak középfokú leányiskolában, régóta vita tárgya. Már 1886-ban a berlini nők és anyák köréből a porosz közoktatásügyi miniszterhez intézett s kizárólag nők által szerkesztett petició (Die höhere Mädchenschule und ihre Restimmung), bár teljes számban felsorakoztatja azokat az okokat, amelyek alapján a nők számára túlnyomó érvényesülést követelnek a leányiskolákban, mégis elismeri, hogy a férfiakat nem lehet a tanításból kizárni, mert jobban megállják helyüket ott, ahol kiváltképpen értelmi tanításról van szó, mint pl. a grammatika, számtan, természettudományok, földrajz tanításában. Azóta e tekintetben felforgató változások nem történtek. Sőt hazai tapasztalatok szerint is az iskolai élet nyugodt menetének s bizonyos fokig a tanítás zavartalan folytonosságának biztosítására is a betegségekkel szemben nagyobb ellenállást tanusító férfitanárok közreműködésének csak üdvös hatását lehet érezni.
A 14. § azon nőtanárokra vonatkozik, akik még a régebbi rendszer idején csak polgári iskolai oklevél alapján nyertek alkalmazást a felsőbb leányiskolában, akik azonban a gyakorlatban nemcsak a gimnáziumi alsó tagozatában, hanem sokszor a felső osztályokban is tanítottak és tanítanak, de illetményeik dolgában a polgári iskolák tanárnőivel esnek elbánás alá, holott a tanítónőképzők férfi- és nőtanárai a 11,890/1906. sz., a kereskedelmi középfokú iskolák férfi- és nőtanárai a 44,001/1905. sz. min. rendelet alapján ugyanolyan képesítés mellett az átszervezés alkalmával a középiskolai képesítésű tanárokkal illetmények tekintetében is egyenlő elbánásban részesültek.
A 15. § a magyar nőmozgalom régen sürgetett kívánságának tesz eleget, ami egyébként a többi európai állam joggyakorlatának is megfelel, amikor a leányközépiskolai érettségi bizonyítványt egyenlő értékűnek nyilvánítja a fiúközépiskolai érettségi bizonyítvánnyal az egyetemre és egyéb főiskolákra való felvétel és a hivatalokra való minősítés szempontjából. Azt a korlátozást is megszünteti, amely szerint a nők ezideig csak legalább jórendű érettségi bizonyítvány alapján nyerhettek felvételt az egyetemre. Azonban mégis szükséges, hogy amennyiben a nőknek egyes egyetemi karokra vagy főiskolákra való felvétele aggodalmasnak látszik, a vallás- és közoktatásügyi miniszternek joga legyen a felvételt rendeleti úton korlátozni.
A II. fejezet 17. §-ával kezdődnek a leánykollégiumra vonatkozó rendelkezések. Ennek az iskolatípusnak felállítását a már említett szempontokon kívül a következő tényleges okok is javasolják. A statisztikai adatok azt mutatják, hogy a gimnáziumba beiratkozott leányoknak csak mintegy harmadrésze törekszik az egyetemre. Pl. az 1924/25. iskolai évre a leánygimnáziumok I. osztályába 1752 tanuló iratkozott be, míg ugyanakkor a VIII. osztályt csak 557 tanuló látogatta, vagyis a gimnáziumba beiratkozott tanulók kétharmadrésze a nyolc év alatt elmaradt és vagy más iskolafajban folytatta tanulmányait vagy beérte azzal a bevégzetlen, fogyatékos műveltséggel, melyet az iskolától való megválásáig szerzett. Ez a tapasztalat azt bizonyítja, hogy a leányok ama részének, amely a leányközépiskola szellemet és testet megerőltető munkáját nem bírja ki, de a polgári iskolában nyerhetőnél magasabbfokú műveltséget óhajt szerezni, szüksége van olyan iskolatípusra, amely a női lélek sajátos gondolat- és érzelmi világával összhangzó műveltséget és a nő természetes hivatására szükséges ismereteket és készséget nyujt.
Amint a 18. §-ból kitűnik, a leánykollégium tanítástervében a nemzeti tárgyakon kívül erősebben hangsúlyoztatnak azok a tárgyak, amelyek ennek a típusnak női jellegét kidomborítják, ú. m. művészet, kézimunka és iparművészet, rajz, háztartástan és gazdaságtan, ének. Ellenben a különben mind a nyolc osztályon végighúzódó mennyiségtan nem haladja meg a fiúközépiskolák I-V. osztályának anyagát.
A 20. § megállapítása szerint a rendes tárgyak heti óraszáma az első és második osztályban 24, a többiben 28, mely óraszám mellett elvégezhetik a tanulók a mérsékelten kiszabott tanítási anyagot. Így nyolc osztály keretében orvosolható lesz a mostani hétosztályos felsőleányiskola magas heti óraszámából (I-VII. osztályban 30-30 óra) származó túlterhelés is.
A 21-25. szakasz azonos az 5-10. §-sal, a 26-29. § azonos a 11-14. szakasszal.
A leánykollégium növendékei a nyolc évi tanfolyam alatt annyi művelődési és közismereti anyagot szerezhetnek meg, hogy ebből a tanfolyam bevégeztével bizonyos jogosítással összekötött érettségi vizsgálatot tehetnek. Ennek mintáját megtaláljuk a mostani felső leányiskola záróvizsgálatában, de megvan a német Oberlyzeumban is. A vizsgálati utasítást a középiskolai érettségi vizsgálati szabályzat figyelembevételével, de a követelmények megfelelő mérséklésével fogom kiadni.
A 31. §-ban foglalt minősítések alkalmasak arra, hogy megszüntessék a szülők idegenkedését ettől a nem középiskolának nevezett típustól s így lassankint hozzászokjék a magyar középosztály, hogy ne járassa a leánygyermekeit olyan iskolába, amely ezeknek akár testi, akár szellemi erejét felülmulja. Így hasznára válik ez az iskola a tanulóknak maguknak, mert nem kell erejüket felülhaladó munkával küzdeniök; hasznára válik a másik két iskolafaj növendékeinek is, akiknek számát nem szaporítják kellő eredményre való kilátás nélkül s végül hasznára válhatik hazánknak az erejükhöz mért nemzeti munka kifejtésével.
