A záloglevelek biztosításáról szóló 1876:XXXVI. tc. rendelkezése egyrészt meghatározták azokat az alapokat, amelyeken az intézetek jelzálogos kölcsönöket engedélyezhetnek s zálogleveleket bocsáthatnak ki, másrészt kimondták azt az elvet, hogy a kibocsátó intézetnek mindazon jelzálogos követelései, amelyek alapján záloglevelet bocsátott ki, az általa kibocsátott záloglevelek összességének biztosítására szolgálnak s azokra harmadik személyek - a csőd folytán való értékesítés eseteit kivéve - jogakat egyáltalán nem szerezhetnek. A hivatkozott törvény rendelkezései egyben arra kötelezték a záloglevélkibocsátó intézeteket, hogy zálogleveleik fokozott biztosítására ú. n. külön biztosítási alapot létesítsenek, mely alap nem lehet kisebb, mint az illető intézet forgalomban lévő zálogleveleinek 1/20 része és nem lehet kisebb 200,000 forintnál. Minthogy pedig később az 1889. évi XXX. tc. 10. §-a a záloglevelekre és az azok szelvényeire vonatkozó adómentességet legalább 1.500,000 forintot kitevő külön biztosítási alap létesítéséhez kötötte ezzel a rendelkezéssel - bár nem imperatív módon - a záloglevélkibocsátó intézetek tulajdonképpen ily nagyságú alap létesítésére kényszeríttettek, mert hiszen zálogleveleik egyébként elvesztették volna versenyképességüket.
Ezeknek a rendelkezéseknek a meghozatalánál a törvényhozást az a cél vezérelte, hogy a záloglevelekben megtestesített követelések minden irányban a legteljesebb mértékben biztosítva legyenek, azok a rendelkezések pedig, amelyek a külön biztosítási alapnak a legkisebb mértékét 200,000 forintban, illetőleg 1.500,000 forintban állapították meg, a záloglevelek biztonságának érdekeit egyúttal még közvetett módon is szolgálni kívánták, minthogy ugyanis e most megemlített rendelkezések elejét vették annak, hogy a kellő tőkeerővel nem rendelkező intézetek is foglalkozhassanak záloglevelek kibocsátásával.
A magyar korona értékben bekövetkezett nagyarányú csökkenés folytán a záloglevelek külön biztosítására rendelt alapok legkisebb mértéke gyanánt meghatározott összegek ma már sem arra, hogy az illető intézet zálogleveleinek biztonságát fokozzák, sem pedig arra, hogy a kellő tőkével nem rendelkező intézetek a záloglevél kibocsátási üzlettől távoltartsák, nem alkalmasak. Ez a körülmény akkor, ha a záloglevelek biztonságán kívül más szempontra nem kellene ügyelni, még nem volna nagyjelentőségű, mert az 1876:XXXVI. tc.-nek ama rendelkezése, hogy a záloglevelek külön biztosítására rendelt alap nem lehet kisebb, mint az illető intézet forgalomban levő záloglevelei névértékének 1/20 része, egymagában is eléggé alkalmasnak látszik a záloglevelek biztonságának a megvédésére. Ellenben az a szempont, hogy a kellő tőkeerővel nem rendelkező intézetek elől a záloglevélkibocsátás üzletága el legyen zárva, a fentebb megemlített körülmény következtében ma már egyáltalán nincs megvédve s ezért feltétlenül szükségessé vált a kérdésnek újabb törvényhozási rendezése, annál is inkább, mert ez a szempont a jelenlegi viszonyok között még fokozottabb jelentőségű, mint volt az 1876:XXXVI. tc. megalkotása idejében.
De szükségessé vált e kérdésnek újabb törvényhozási rendezése annak következtében is, hogy a mezőgazdasági hitel megszerzését könnyítő egyes rendelkezésekről szóló 1925:XV. tc. 2. §-a a záloglevélkibocsátó intézeteknek az 1925. évi január hó 1. napja után bejegyzett ama jelzálogos kölcsönköveteléseit, amelyek alapján záloglevelet bocsátanak ki, elkülönítette az ezen időpont előtt bejegyzett ilyen követeléseiktől. Ennek a rendelkezésnek tudvalevőleg az volt a célja, hogy a most említett törvény életbelépte után kibocsátott záloglevelek sorsa függetleníttessék a régebbi kibocsátású záloglevelek sorsától. Célszerűnek és indokoltnak mutatkozik tehát, hogy azokra a külön biztosítási alapokra nézve, amelyeket a záloglevélkibocsátó intézetek még 1925. évi január hó 1. napja előtt létesítettek, most kimondassék az, hogy azok csupán a kérdéses régebbi kibocsátású záloglevelek fokozott biztosítására szolgálnak és hogy egyúttal az 1925:XV. tc. 2. §-ában foglalt rendelkezés célzatának szem előtt tartásával az intézetek arra az esetre, ha az 1925. évi január hó 1. napja után bejegyzett jelzálogjoggal biztosított kölcsönköveteléseik alapján bocsátottak ki, vagy bocsátanak ki zálogleveleket, olyan új, önálló biztosítási alapok létesítésére köteleztessenek, mely alapok már csak az ezen új kibocsátású záloglevelek összeségének biztosítékait lesznek hivatva fokozni.
Azok a rendelkezések tehát, amelyekkel a jelen törvényjavaslat a záloglevelek külön biztosítására rendelt alapok legkisebb mértékét újból szabályozza, csupán az 1925. évi január hó 1. napja után bejegyzett jelzálogos kölcsönkövetelések alapján történő záloglevélkibocsátásokra vonatkoznak, vagyis a javaslat a régebbi kibocsátású záloglevelekre való vonatkozásban nem állapít meg semminemű kötelezettséget.
Az a sajnálatos tény, hogy hazánkban a háború következtében és az infláció hatásaként a mobil tőkék igen erősen megfogyatkoztak, nézetem szerint lehetetlenné teszi, hogy az újonnan létesítendő alapok nagyságára vonatkozó kérdés akként oldassék meg, hogy azok az összegek melyek az érvényben lévő törvényes rendelkezésekkel a záloglevelekkel külön biztosítására rendelt alapok legkisebb mértéke gyanánt meghatároztattak, a koronaértékben bekövetkezett csökkenés arányának megfelelő nagyságra emeltessenek fel, mert a záloglevélkibocsátó intézetekre jelentékenyen kisebb arányban történő emelés is már igen súlyos teherként nehezednék. Épp ezért az alapok alsó határának megállapításánál a jelenlegi gazdasági viszonyok által vont korlátokhoz igazodva kell a megfelelő összeget keresni, amelynek egyrészt elegendőnek kell tehát lennie arra, hogy a kérdéses alapok létesítésére vonatkozó kötelezettséghez fűződő célzatokat már megvalósíthassa, de amely másrészt még sem lehet nagyobb annál, mint aminőt az intézetek egyéb üzletágaik zavartalan vitelének veszélyeztetése nélkül vagyonukból külön erre a célra lekötni még képesek.
Sok szempont szólt volna a mellett, hogy legalább 500,000 pengő legyen az az összeg, melyben ezt az alsó határt megállapítani kellene. A javaslat azonban a fennforgó összes körülmények mérlegelésével a záloglevelek külön biztosítására rendelt alapok legkisebb összegét 200,000 pengőben kívánja meghatározni, mindamellett abból a célból, hogy ezek az alapok mielőbb felnöveltessenek 500,000 pengőre, a javaslat mintegy korrektívumként kimondja azt, hogy az alap egészen addig, amíg az az 500,000 pengőt el nem éri, az illető intézet forgalomban lévő záloglevelei össznévértékének 10%-ánál kisebb nem lehet. Az 500.000 pengő elérése utáni időre azonban a javaslat már érvényben kívánja tartani azt a jelenlegi rendszert, mely szerint az alapnak az illető intézet forgalomban lévő záloglevelei össznévértékének 5%-át kell legalább kitennie, ami egyben azt jelenti, hogy az intézetnek attól kezdve, amikor az általa kibocsátott záloglevelek össznévértéke az 5.000,000 pengőt már elérte, egészen addig, amíg ezeknek össznévértéke a 10.000,000 pengőn alul marad, az alap nagyságát nem kell növelnie.
Az előzőkben előadott indokok folytán szükségessé válik az irányban is rendelkezni, hogy a Magyar Földhitelintézet vízszabályozási és talajjavítási zálogleveleire és ezek biztosítékaira nézve a régi és az újabb kibocsátások tekintetében az elkölönítés szintén végrehajtassék. Minthogy ezeknél a zálogleveleknél a vízrendezési- illetőleg a vízhasználatra alakult társulatoknak nyujtott kölcsönök képezik a kibocsátás alapját s így a különbség megvonása nem fűződhetik a kölcsönkövetelés telekkönyvi bejegyzésének mozzanatához, a javaslat ezeknél a zálogleveleknél a kölcsönök engedélyezésére vonatkozó jogügyletek létrejöttének időpontját teszi meg az elkülönítés alapjául.
Ugyancsak teljes mértékben fennforognak az elkülönítés indokai az 1897:XXXII. tc. hatálya alá tartozó kötvényekre, valamint e kötvények biztosítékaira való vonatkozásban is.
Itt reá kell még mutatnom arra, hogy a javaslat azokkal az intézetekkel szemben, amelyek a kötvények kibocsátásánál az 1897:XXXII. tc. 2. §-ában meghatározott valamennyi kibocsátási alapot, vagy az ugyanazon § 1. pontjában meghatározott kibocsátási alapok valamelyikét s ezenkívül ugyanazon § 2. pontjában meghatározott valamely kibocsátási alapot is igénybe veszik, az újonnan létesítendő külön biztosítási alap nagyságát az 1897:XXXII. tc. 8. §-ában foglalt rendelkezésekhez hasonlóan az alap legkisebb mértéke gyanánt meghatározott összegeknek ugyancsak a kétszeresében állapítja meg.
A javaslatnak az új kibocsátású záloglevelek és kötvények külön biztosítási alapjainak elhelyezésére vonatkozó rendelkezései nagyjában megfelelnek az 1876:XXXVI. tc. és az 1879:XXXII. tc. hasonló rendelkezéseinek. A mutatkozó jelentéktelen eltérések az időközben megváltozott viszonyokban lelik magyarázatukat.
A javaslatban mindamellett két lényeges eltérés van az eddigi hasonló rendelkezésektől. Nevezetesen a javaslat az elhelyezésre alkalmas értékek közé felveszi a Magyar Nemzeti Bank részvényeit, ezenkívül pedig lehetővé teszi, hogy külföldi pénznemre szóló s külföldön elhelyezett kibocsátás esetében az említett alapokat a külföldi pénznemre szóló kibocsátásának megfelelő arányban olyan meghatározott kamatozású, tőzsdén jegyzett értékpapirokban is el lehessen helyezni, amelyek az által az állam által, vagy annak a területén bocsáttatak ki, mely állam pénznemére maga a kérdéses záloglevél - illetőleg kötvénykibocsátás szólott.
A Magyar Nemzeti Bank részvényeinek, mint kétségkívül egyik legjobban fundált értékpapirunknak a külön biztosítási alapok elhelyezésére alkalmas értékek közé való felvétele bővebb indokolást nem igényel. A másik lényeges eltérést jelentő rendelkezés felvételére pedig azért van szükség, mert intézeteinkkel szemben a hitelező külföldi pénzcsoportok a legutóbbi külföldön elhelyezett kibocsátásokkal kapcsolatban már eddig is kikötötték azt és bizonyára túlnyomórészt a jövőben is ki fogják kötni, hogy külön biztosítási alapjaikat az általuk átvett kibocsátásnak megfelelő arányban arra a pénznemre szóló értékpapirokban kötelesek elhelyezni, amelyben a kibocsátás történt.
A teljesség kedvéért meg kell jegyeznem, hogy ez utóbbi rendelkezésnek mindamellett egyelőre alig van gyakorlati jelentősége, mert ezidőszerint a külön biztosítási alapokban való elhelyezésre alkalmasoknak nyilvánított belföldi értékpapírok között is vannak a számításba vehető külföldi pénznemre szóló kibocsátások. A javaslatnak ezen része tehát a távolabbi jövő eshetőségeire van figyelemmel, egyben azonban azzal, hogy a külön biztosítási alapoknak külföldi kibocsátású értékpapirokban való esetleges elhelyezését a pénzügyminiszter előzetes engedélyéhez köti, elejét veszi annak, hogy a kibocsátó intézetek alapos okok nélkül, szükségtelenül élhessenek az e tekintetben nyujtott lehetőséggel.
A javaslat az értékpapirok forgalma tekintetében szerzett tapasztalatok alapján kimondja, hogy az új kibocsátású záloglevelek és kötvények egy-egy darabja 100 pengőnél, vagy ennek megfelelő más értéknél kisebb összegre nem szólhat.
A javaslat az új zálogleveleket és kötvényeket az elhelyezhetőség tekintetében a régiekhez hasonló kedvezményekben kívánja részesíteni, amennyiben ezeket a zálogleveleket és kötvényeket - feltéve természetesen, hogy a kibocsátás az előírt követelményeknek megfelel - óvadékképeseknek s arra alkalmasaknak nyilvánítja, hogy azokba a községek, testületek, alapítványok, nyilvános felügyelet alatt álló alapok pénzei, valamint a hitbizományi és letéti pénzek gyümölcsözőleg elhelyezhetők legyenek és hogy szolgálati és üzleti biztosítékul elfogadhatók legyenek. Ezenkívül pedig ezeket az új kibocsátású zálogleveleket (értve a vízszabályozási és talajjavítási zálogleveleket is) a javaslat általában alkalmasoknak nyilvánítja arra, hogy azokba a gyámoltak és gondnokoltak pénzeit is el lehessen helyezni.
A teljesség kedvéért meg kell említeni még azt, hogy az utóbbi évek hasonló tárgyú törvényhozási intézkedései az azokkal szabályozott kibocsátásokra vonatkozólag oly értelmű rendelkezéseket is tartalmaztak (V. ö. az 1922:XVII. tc. 17. §-ában, az 1923:XLII. tc. 6. §-ában, az 1825:XV. tc. 1. §-ában és az 1925:XXII. tc. 8. §-ában foglalt rendelkezésekkel), hogy az érintett kibocsátások a postatakarékpénztári tőkék és készpénzkészletek elhelyezésére is alkalmasak. Ily rendelkezést azonban a jelen javaslatba nem volt szükséges felvenni, mert időközben az 1926:XIV. tc. 2. §-a a postatakarékpénztári pénzek mikénti elhelyezése tekintetében új helyzetet teremtett.
A zálogleveleknek és az 1897:XXXII. tc. hatálya alá tartozó kötvényeknek és ezek szelvényeinek illetékmentessége az ország tőkeszegénysége mellett fontos közhiteli érdek, mert a záloglevelek és kötvények elhelyezését ez is könnyíti. A mentesítésnek állami pénzügyi kihatása úgyszólván egyáltalán nem lesz, mert az illetékmentesség az említett vonatkozásokban a mai jogállapot szerint is legnagyobbrészt már fennáll. Az illetékmentességet kimondó új szabályra tehát inkább csak azért van szükség, hogy az ezidőszerint fennálló, szétszórt és szövegükben elavult idevágó rendelkezések helyébe egyhelyütt összefoglalt és az időközi változásoknak megfelelően újraszövegezett szabály lépjen.
