Ebben a törvényjavaslatban összefoglaltam azokat a sürgős tennivalókat, amelyek a törvényhozás részéről a büntető igazságszolgáltatás tekintetében halaszthatatlan megoldásra várnak.
A büntető igazságszolgáltatás ugyanis a legkülönbözőbb okok összhatása következtében odajutott, hogy immár nem tud megfelelni a helyes büntető igazságszolgáltatás egyik legfőbb követelményének, nevezetesen annak, hogy az elkövetett bűntettet lehetőleg nyomon kövesse a büntetés.
Különösen a felsőbíróságoknál az ügyeknek oly tömege gyűlt össze, hogy ott törvényhozási intézkedés nélkül a rendes állapotnak visszatérése belátható időn belül egyáltalában nem volna remélhető.
Tájékoztatóul kimutatást közlök a kir. Kúria és a budapesti kir. ítélőtábla 1920-1927. évi ügyforgalmáról büntető ügyekben:
| 1920. | 1921. | 1922. | 1923. | 1924. | 1925. | 1926. | 1927. IV. 30. | |||
| Mult évi hátralék | 274 | 223 | 648 | 877 | 1109 | 1290 | 1987 | 2189 | ||
| Folyó évi érkezés | 1163 | 2438 | 3350 | 3679 | 3439 | 3667 | 3762 | 1465 | ||
| Összesen | 1437 | 2661 | 3998 | 4556 | 4548 | 4957 | 5749 | 3654 | ||
| Befejezést nyert | 1214 | 2013 | 3121 | 3447 | 3261 | 2970 | 3560 | 1275 | ||
| Folyamatban maradt | 223 | 648 | 877 | 1109 | 1287 | 1987 | 2189 | 2379 | ||
| 1920. | 1921. | 1922. | 1923. | 1924. | 1925. | 1926. | |||
| Mult évi hátralék | 556 | 468 | 646 | 1978 | 3857 | 4359 | 6086 | ||
| Folyó évi érkezés | 2635 | 3830 | 5391 | 7071 | 6646 | 7128 | 6977 | ||
| Összesen | 3191 | 4298 | 6037 | 9049 | 10.503 | 11.487 | 13.063 | ||
| Befejezést nyert | 2723 | 3652 | 4059 | 5174 | 6187 | 6098 | 5599 | ||
| Folyamatban maradt | 468 | 646 | 1978 | 3857 | 4359 | 6086 | 7186 | ||
Az ügyek ily ijesztő összetorlódásának főoka természetesen az, hogy a háborút követő idők rendkivüli viszonyai között köztudomás szerint oly tömérdek büntető cselekményt követtek el, amire alig volt példa hazánk történelmében, de hozzájárult az ügyek ily összetorlódásához az is, hogy a jogszabályokon nem lehetett oly sürgősen s oly gyökeresen a változtatásokat megtenni, amily gyorsan s amily mélyrehatóan a kriminalitas ily rendkívüli megnövekedése megkövetelte volna.
A büntető ügyek ily összegyülemlésének közvetett oka ugyanis az is, hogy:
a vagyon elleni bűntettek esetében a bűntetté minősítő értékhatár ezidőszerint túlságosan alacsony, aminek következtében sok kisebb jelentőségű ügy is felmehet a felsőbb bíróságokhoz:
a jelenlegi jogszabályok nem teszik lehetővé a pénzbüntetés megfelelő alkalmazását, aminek folytán a szabadságvesztésbüntetésnek alkalmazása túlteng;
az eddigi törvényhozási egyszerűsítés behozta ugyan a bűntettek igen nagy részében az egyesbíráskodást, de éppen azért, mert az elsőfokon elvette a hármas tanács garanciáját, a perorvoslatokat nem korlátozta, ami elől pedig az ügyek jelenlegi állásában elzárkózni nem lehet;
végül a jelenlegi jogszabályok nem adnak módot arra, hogy a bíróság megfelelő büntetéssel ártalmatlanná tegye a megrögzött bűntetteseket, vagyis azokat a bűntetteseket, akik súlyos bűntetteket keresetszerűleg vagy hivatásszerűleg követnek el, holott ezek bűntetteikkel nemcsak mérhetetlen bajt, kárt és szenvedést okoznak a tisztességes, munkás és törvénytisztelő társadalomnak, hanem az igazságügyi hatóságokra is töméntelen sok munkát rónak.
Ehhez képest a jelen törvényjavaslat négy fejezetre oszlik:
Az Első Fejezet a büntetőjogi értékhatároknak pengőértékben megállapításáról és a pénzbüntetés szabályozásáról;
a Második Fejezet a büntető igazságszolgáltatás további egyszerűsítéséről:
a Harmadik Fejezet a megrögzött bűntettesekről és
a Negyedik Fejezet a hatálybaléptető és zárórendelkezéseket tartalmazza.
Az I. Fejezethez
Ez a Fejezet három tárgyról rendelkezik, úgymint: az I. a büntetőjogi értékhatároknak pengőértékben megállapításáról, a II. a pénzbüntetés szabályozásáról, ezekhez a III. vegyes rendelkezések csatlakoznak.
Az elmult években a pénz növekedő elértéktelenedése következtében törvényes felhatalmazás alapján (1923:XXXII. tc. 22. §) kiadott újabb és újabb rendeletek állapították meg a büntetőjogi értékhatároknak és a pénzbüntetéseknek a mértékét. A különböző időben alkotott e rendeletek a pénznek más és más értékviszonyával számoltak és ehhez képest nagyon különböző tételeket szabtak meg, a felmerült aránytalanságokat pedig különféle szorzószámok alkalmazásával igyekeztek kiegyenlíteni. Ennek következtében e rendelkezések idővel rendkívül bonyolódottakká váltak s a szabályozás különösen a pengőérték életbelépése óta nehezen áttekinthető.
Hozzájárul ezekhez még az is, hogy az e tárgyban alkotott legutóbbi rendelet kibocsátása (1921. évi július hó 15-én kelt 5340/1924. M. E. számú rendelet) óta az életviszonyok úgy változtak, hogy az akkor megállapított mértékek ma túlságosan alacsonyak s az igazságszolgáltatásra ebből bekövetkezett hátrányokat, különösen a felső büntetőbíróságoknak jórészt ennek tulajdonítható túlterhelését, rendeleti úton nem lehet megszüntetni, mert az említett törvényes felhatalmazás csupán arra adott a minisztériumnak jogot, hogy a pénz értékének változása esetében megfelelően felemelhesse vagy leszállíthassa a mértékeket; az említett rendelet kibocsátásának időpontja pedig összeesik azzal az időponttal, amióta pénzünk értéke állandóan s azóta tetemesen emelkedett.
A pénzérték állandósulásával elérkezett az ideje annak, hogy a büntető jogszolgáltatásnak ez a gyakorlati szempontból kiválóan fontos része a törvényhozás útján végleges rendezést nyerjen.
A javaslat a következő szempontok figyelembevételével készült:
I. A büntetőjogi értékhatárokat a javaslat az egyszerűség és az áttekinthetőség kedvéért ugyanannyi számú pengőben javasolja megállapítani, ahány számú korona volt vagy ahány számú koronának felel meg az eredetileg meghatározott összeg: azzal az egy eltéréssel, hogy az 1894:XII. tc. 93. § a) pontjának utolsó bekezdésében eredetileg hatvan koronában megállapítva volt értékhatárt, amely kezdettől fogva túlságosan magas volt s nem felelt meg az élet követelményeinek, csupán harminc pengőben javasolta megállapítani. Mindez általában a jelenleg érvényben levő rendeletekben megállapított értékhatárok jelentékeny felemelését jelenti ugyan, de törvényeink a bírónak oly tágkörű jogot biztosítanak, hogy ez önmagában nem vezethet aránytalan büntetések alkalmazására.
II. A pénzbüntetés szabályozásában a javaslat elsősorban egyszerű és könnyen áttekinthető általános szabályokkal kívánja helyettesíteni a különböző időszakokban keletkezett jogszabályokban a pénzérték fokozatos csökkenéséhez képest igen különböző mértékben megállapított pénzbüntetési tételeket; egyúttal ezen a célon túlmenően azt is maga elé tűzte, hogy a pénzbüntetésnek a Btk.-ben és Kbtk.-ben megállapított rendszerét hatályon kívül helyezze s a pénzbüntetést a mostaninál helyesebb alapokra helyezve, az eddiginél sokkal hatályosabb eszközként iktassa be büntetési rendszerünkbe.
Köztudomású ugyanis, hogy a Btk.-nek és a Kbtk.-nek egyik legnagyobb fogyatkozása az, hogy a pénzbüntetésre vonatkozó rendelkezései már megalkotásuk korában sem elégítették ki a büntetőpolitika helyes követelményeit. Az azóta eltelt hosszú idő különböző törvényalkotásaiból s nagy tudományos irodalmából levonható tanulságok pedig immár elodázhatatlan feladatként tüntetik fel pénzbüntetésünk reformját, amire a pengőértékre áttéréssel kapcsolatban kedvező alkalom kínálkozik.
A mai pénzbüntetési rendszer fogyatkozásai:
I. mindenekelőtt helytelenül szabályozza a pénzbüntetést, mint főbüntetést. Így kisebb büntetendő cselekmények esetében, nevezetesen csekélyebb súlyú vétségek és kihágások eseteiben nem teszi lehetővé pénzbüntetésnek vagylagos alkalmazását. Holott sok esetben az elítélt egyéni viszonyainak s főleg kereseti és vagyoni körülményeinek figyelembevételével kiszabott, esetleg nagyösszegű pénzbüntetés sokkal megfelelőbb büntetés lehet, mint a szabadságvesztésbüntetés; és pedig megfelelőbb lehet adott esetben mind a megtorlás, mind a megelőzés szempontjából.
Ennek a hiánynak egyik rendkívül hátrányos következménye hazánkban a közismerten káros rövid tartalmú szabadságvesztésbüntetések túltengése, amelyek lerontják a szabadságvesztésbüntetésekkel szemben a félelmet s erkölcsileg nem javítanak, hanem rendszerint rontanak. Rontanak különösen nálunk, ahol a rövid tartalmú szabadságvesztésbüntetéseket nem magánelzárásban, hanem - nem ritkán megrögzött bűntettesek társaságában - legtöbbször közös elzárásban hajtják végre.
E károkhoz, amelyek súlya kriminálpolitikai szempontból szinte felmérhetetlen, hozzájárul még az is, hogy a rövid tartalmú szabadságvesztésbüntetések végrehajtása egyúttal az államnak rendkívül sok költségbe kerül. Hisz az úgynevezett rabtartási költségek behajtásának nehézségei, akadályai s talán e miatt is lanyha kezelése következtében e költségek sokszor még ott sem térülnek meg, ahol behajthatók volnának, holott az egyéni viszonyok figyelembevételével helyesen kiszabott pénzbüntetés legtöbbször behajtható főleg ha a hatóságnak módjában van a részfizetésre engedelmet adni.
2. De helytelenül alkalmazza Btk.-ünk és Kbtk.-ünk a pénzbüntetést mint főbüntetést azokban az esetekben is, amelyekben a cselekményre főbüntetésként pénzbüntetést határoz meg. A pénzbüntetést ugyanis kizárólag a cselekmény tárgyi súlyához méri s nem teszi lehetővé az egyéni, vagyoni és jövedelmi viszonyoknak kellő figyelembe vételét. Minden büntetésnek s így a pénzbüntetésnek is egyik főhivatása, hogy az arra elítélt olyasvalamivel sujtassék, ami az elítéltre nézve érzékelhető hátrányt, hajt, rosszat jelent. A pénzbüntetés jelenlegi szabályozása azonban egyes esetekben nem ad módot arra, hogy a pénzbüntetés ezt a célját elérje.
Hogy ezt a példában világítsam meg: a Kbtk.-nek és egyéb törvényeinek számtalan olyan rendelkezése van, amely a cselekmény tárgyi súlyához mérten különböző összegű pénzbüntetést állapít meg. Tekintsük például a Kbtk.-nek a közegészség és a testi épség elleni kihágásokat szabályozó IX. Fejezetét. A 92. § 200 K-ig, a 93. § 200 K-ig a 94. § 600 K-ig, a 97. § 100 K-ig, minősített esetben 400 K-ig, a 99. § 600 K-ig, a 102. § 600 K-ig, a 103. § 200 K-ig, a 112. § 100 K-ig, a 113. § 400 K-ig, a 115. § 100 K-ig, a 118. § 100 K-ig, a 119. § 100 K-ig, a 123. § 100 K-ig, a 124. § 40 K-ig, a 125. § 40 K-ig, a 125. § 40 K-ig, járvány esetében 200 K-ig terjedhető pénzbüntetést határoz meg főbüntetésként. Holott a pénzbüntetésnél, hogy az mindenkire legalább megközelítőleg egyfomán igazságos legyen és mindenkire csak valamelyest megközelítőleg a megfelelő megtorló és a visszatartó erőt gyakorolja, nem annyira a kihágás tárgyi súlya vagy az alanyi bűnösség, hanem az elkövető vagyoni és jövedelmi viszonyai az irányadók. E szabályozás alapján egyenlő súlyú cselekményért az egyiket talán félévi, a másikat pedig talán csak egy napi, sőt egy órai jövedelmével felérő pénzbüntetéssel sujthatom legmagasabb büntetésként, ami pedig sem az igazságnak, sem az igazságszolgáltatás gyakorlati követelményeinek meg nem felel. Ezzel a szabályozással pl. a 100 meg a 40 koronás, sőt talán még a nagyobb maximális büntetéssel sujtott cselekmények a lakosság egy részével szemben szinte büntető szankció nélkül állanak, mert reájuk az ily összegek megfizetése érzékeny hátrányt nem jelent.
A pénzbüntetésnél elodázhatatlan feladatként tűnik fel, hogy az elkövető egyéni viszonyaihoz vagyoni és jövedelmi körülményeihez alkalmazkodjék és helyesebbnek látszik, ha általános szabály állapítja meg a büntetendő cselekmények egyes kategóriára kiszabható pénzbüntetésnek legmagasabb összegét s e legmagasabb összegnek adott esetben kiszabhatása nemcsak a cselekmény tárgyi súlyától s az elkövető alanyi bűnösségétől, hanem attól is függ, hogy az elkövetőnek milyenek az egyéni körülményei és mennyi az átlagos (évi, havi, heti stb.) jövedelme. Az egyes cselekményekkel kapcsolatban megállapított s ugyancsak tarka képet mutató összegek pedig mind eltünnének.
3. Nem kevésbbé alapos kifogások alá esik az a mód is, ahogyan a Btk. és a Kbtk. a pénzbüntetésnek mellékbüntetésként alkalmazhatóságát szabályozta. Ezekben a rendelkezésekben valamiféle igazolható elvi szempontot felfedezni alig lehet. Szinte ötletszerűleg egyes cselekmények esetében kötelezővé teszik, másokban kizárják a pénzbüntetésnek mellékbüntetésként alkalmazását.
Közelfekvőnek tűnik fel az a felfogás, hogy a Btk. megalkotása idejében pénzbüntetésnek mellékbüntetésként alkalmazását főleg azokban az esetekben óhajtották kötelezővé tenni, amelyekben az ily büntetéssel éppen a jogtalan vagyoni szerzésre, vagyis arra az indító okra kívántak hatni, amely az elkövetésre főindító okként hatott. A Btk.-ben azonban még ez sem fedezhető fel. A vagyon elleni bűncselekmények esetében sem rendel általában mellékbüntetésként pénzbüntetést. Nem alkalmazható pl. lopás, rablás, zsarolás, sikkasztás, hütlen kezelés, orgazdaság eseteiben. Alkalmazását rendeli a csalás vétsége és bűntette eseteiben, ellenben a legsúlyosabb (383. § 2. bek.) csalás bűntette és a 384. §-a ütköző csalás vétsége esetében már kizárja pénzbüntetésnek mellékbüntetésként alkalmazhatását. Kötelező azonban az pl. a könnyű és a súlyos testi sértés vétsége esetében, ellenben nem alkalmazható a testi sértés bűntette esetében stb., stb.
Az elvi alapnak ezen a teljes hiányán felül a mellékbüntetésként kiszabható pénzbüntetés mindazokban a hibákban is szenved, amelyekre a főbüntetéssel kapcsolatban már fentebb rámutattam.
A javaslat tehát arra törekszik, hogy a pénzbüntetési rendszerünknek ezeket a kétségtelen fogyatkozásait megszüntesse s azokat elvi alapon nyugvó egyszerű, könnyen áttekinthető szabályokkal helyettesítse.
Az értékhatároknak pengőben megállapítása a büntetőtörvénykönyvek eredeti rendszerének visszaállítását és gyakorlati szempontból a lehető legegyszerűbb szabályozást jelenti.
A második bekezdésben foglalt kivételes és súlyosabb szabályt a bemászás útján elkövetett lopások újabb időben tapasztalt gyakorisága és veszélyessége indokolja, amely okból ezt a megkülönböztetést már az értékhatárok koronaösszegének eddigi felemelései alkalmával is meg kellett tenni. Jelenleg az értékhatár mindössze 4 pengő 80 fillér.
A 2. § csak a pénzbüntetés összege tekintetében helyezi hatályon kívül az eddigi jogszabályokat, vagyis a jogszabályoknak az e rendelkezése, hogy a cselekmény csupán a pénzbüntetéssel (nem pedig szabadságvesztéssel) büntethető, érintetlen marad. A jövőben kiszabható pénzbüntetés összege tekintetében azonban ily esetekben is a javaslat általános rendelkezései (5-7. §-a) irányadók.
Mint az általános indokolásban már említést nyert, a mellékbüntetésként kiszabott pénzbüntetés szabályozása tekintetében a javaslat általános elvi alapon áll és arra törekszik, hogy a pénzbüntetés minél hatályosabban állítsa az igazságos megtorlásnak és a megelőzésnek szolgálatába. Ehhez képest a javaslat mindenekelőtt hatályon kívül helyezi az összes jogszabályoknak azokat a rendelkezéseit, amelyek egyes cselekményekre mellékbüntetésként határoznak meg pénzbüntetést, mert az egységes elvi alapon nyugvó rendezés csak így lehetséges.
A javaslat a mellékbüntetésként alkalmazható pénzbüntetés szabályozásánál két fő irányító elvből indul ki: az egyik az, hogy észszerűtlen és célszerűtlen az oly jogszabály, amely pénzbüntetésnek mellékbüntetésként alkalmazását rendeli oly elítélttel szemben, akinek megfelelő vagyona, jövedelme vagy keresete nincs, mert ily esetben a pénzbüntetést behajtani rendszerint úgy sem lehet, ennek megkísérlése pedig a hatóságoknak sok haszontalan munkát ad, súlyos esetben pedig a bíróságnak úgyis módjában van a főbüntetésként alkalmazható szabadságvesztésbüntetést megfelelő hosszú tartamban kiszabni; a másik pedig az, hogy viszont azzal a terhelttel szemben, akinek megfelelő vagyona, jövedelme vagy keresete van, a bíróságnak módot kell adni arra, hogy az ily terheltet lehetőleg függetlenül a büntetendő cselekmény természetétől, vagyonában, jövedelmében vagy keresetében is megbüntethesse, mert a szabadságvesztés mellett alkalmazott pénzbüntetés az ily egyénekkel szemben általában különösen alkalmas büntetési eszköz mind a büntetés szigorának fokozása, mind a megelőzés szempontjából.
A § második és harmadik bekezdésében két csoportba osztja a mellékbüntetés alkalmazhatósága szempontjából a megfelelő vagyonú, jövedelmű vagy keresetű terhelteket; az első csoportban (második bekezdés) kötelezővé teszi, a második csoportban (harmadik bekezdés) pedig a bíróság belátására bízza pénzmellékbüntetés alkalmazását. Az első csoport különtartása azért indokolt, hogy a jogszabály ráirányítsa a bíróság figyelmét arra, hogy oly terheltekkel szemben, akik nyereségvágyból vagy jogtalan vagyoni haszonszerzés céljából követték el a cselekményt, - ha megfelelő vagyonuk, jövedelmük vagy keresetük van - minden esetben alkalmazni kell pénzbüntetést, mert valószínű, hogy ezzel az ily terheltet éppen azon a ponton fogjuk megbüntetni, ami iránt a legérzékenyebb s így valószínű, hogy a büntetés mind megtorló, mind visszatartó célját jobban el fogja érni.
Nyilván célszerűtlen pénzbüntetésnek mellékbüntetésként kiszabása abban az esetben, ha maga a főbüntetés is pénzbüntetés; a kétféle pénzbüntetés kiszabása csak szükségtelenül bonyolítja az ítéletet. Ezért a § utolsó bekezdése megtiltja ily esetben pénzmellékbüntetés alkalmazását.
Ez a § teljesen új s a mi büntetési rendszerünkben eddig ismeretlen gondolatot visz be büntetési rendszerünkben. Mindenekelőtt hangsúlyozni kívánom, hogy ez a § semmi vonatkozásban nincs a bíróság rendkívül enyhítő jogával (Btk. 92. §, Kbtk. 21. §) és e §-nak egyáltalában nem az a célja, hogy az enyhítést tovább fejlessze.
Ez a § - amint arra az általános indokolásban bővebben rámutattam - abból indul ki, hogy téves a Btk.-einknek az a felfogása, hogy a pénzbüntetés mindig enyhébb büntetés, mint a szabadságvesztésbüntetés, mert ha a súlyosság megméréséből nem hagyjuk figyelmen kívül az elítélt érzékelését, adott esetben a megfelelően súlyos pénzbüntetés éppen olyan vagy érzékenyebben sujtó büntetés is lehet, mint a cselekménnyel arányban álló szabadságvesztésbüntetés. E §-nak pusztán az a célja, hogy felhatalmazza a bíróságot arra, hogy ily esetben szabadságvesztésbüntetés mellőzésével pénzbüntetést alkalmazzon.
E rendelkezésnek helyessége és célszerűsége kézzelfogható. Módot fog ez nyujtani arra, hogy évenként ezer és ezer embert mentsünk meg az általános indokolásban említett okokból sokszor káros következményű rövid tartalmú szabadságvesztésbüntetésnek fertőző hatásáról, csökkenteni fogja az úgynevezett rabtartási költségeket, növelni fogja a pénzbüntetésekből befolyó összeget, melyet ha törvényeink szellemének és rendelkezéseinek megfelelően a legtágabb értelemben vett börtönügyi célokra fordítunk, előbbre vihetjük végtelenül elmaradott börtönügyünket, aminek elmaradottsága nem kis mértékben járul hozzá kriminalitásunk felette kedvezőtlen alakulásához és emelkedéséhez.
De jó eredményt kell remélnünk e § helyes alkalmazásától abban az irányban is, mikor a megfelelően súlyos pénzbüntetés még a megtorlás s újabb cselekmény elkövetésétől visszatartás szempontjából is célszerűbb büntetésnek mutatkozik a szabadságvesztésbüntetésnél. Adott esetben pl. párbajvétség esetében sokkal jobb büntetés lehet az 1000, 2000, sőt esetleg 10,000 pengő pénzbüntetés, mint a pár napi vagy heti államfogház vagy pedig a duhajkodó és késelő parasztlegényre kiszabott 50 vagy néhány száz, avagy ezer pengő pénzbüntetés jobb büntetés lehet a pár napi vagy heti fogháznál. Az ily szabadságvesztésbüntetések végrehajtása ugyanis rendszerint csak lerontja az elítéltben a félelmet a szabadságvesztésbüntetésekkel szemben s megfosztja az elítélttel szemben a szabadságvesztésbüntetéseket leghatalmasabb visszatartó erejétől.
Mivel ez a § első bekezdésében foglalt rendelkezés alapgondolata - nevezetesen, hogy akkor alkalmazzuk, mikor a szabadságvesztésbüntetés végrehajtása az érintett káros következmények valamelyikével járhat - teljesen különbözik attól a gondolattól, amely a feltételes elítélés intézményének alapjául szolgál - amelyet akkor alkalmazunk, amikor a végre nem hajtott, vagyis a puszta erkölcsi büntetés is célravezető lehet - a § második bekezdése kifejezetten megtiltja az e § alapján kiszabott pénzbüntetés feltételes felfüggesztését.
E § a pénzbüntetések legkisebb és legmagasabb összegeit határozza meg.
A legkisebb összeg általában vagyis mind a kihágások egész területén, mind a vétségek tekintetében egységesen egy pengő s csupán a 4. § alapján kiszabható pénzbüntetés legkisebb összegét határozza meg a javaslat sokkal nagyobb összegben, és pedig kihágás esetében tíz, vétség esetében ötven pengőben, ami összefügg a 4. § alapján alkalmazható pénzbüntetésnek hivatásával, amely körülményre részben az általános indokolásban, részben a 3. §-sal kapcsolatban már rámutattam.
A legmagasabb összeg pedig a bűncselekmény egyes kategóriái szerint különböző, de a kategóriákon belül minden egyes cselekményre egy és ugyanaz.
A legmagasabb összegeknek ily meghatározása az általános indokolásban már említett elvi szempontokon felül jelenlegi helyzetünkben az egyszerűség és könnyen kezelhetőség szempontjából azzal a nagy előnnyel is jár, hogy hatályon kívül lehet helyezni az egyes cselekményekre az egyes büntető jogszabályokban megállapított büntetési tételeket - amelyeknek kiszámítása a pénzérték csökkenése miatt szerfölött bonyolulttá vált - s azokat ezekkel az általános, könnyen szem előtt tartható keretekkel lehet helyettesíteni. A könnyebb áttekinthetőség e szempontja azonban jelentőségében kicsi azokkal a nagy előnyökkel szemben, amelyekkel az így meghatározott pénzbüntetéstől a megfelelőbb alkalmazás lehetősége következtében remélhetünk.
A pénzbüntetés legmagasabb mértéke jelentékenyen magasabb a ma érvényes jogszabályokban megengedettnél. E rendelkezés célja az, hogy a pénzbüntetést olyan mértékben is ki lehessen szabni, amely a kedvezőbb vagyoni helyzetben levőket is érzékenyen érinti.
Ez a § részben tájékoztató, részben útmutató, részben kötelező rendelkezéseket tartalmaz a pénzbüntetés összegének adott esetben meghatározása tekintetében.
Míg a javaslat az 5. §-ban csupán a pénzbüntetés kereteit, annak általános alsó és felső határát határozza meg, a 6. § arról rendelkezik, hogy mekkora legyen az adott esetben kiszabott pénzbüntetésnek a legmagasabb s a legkisebb összege.
Ennek az összegnek a meghatározását a 6. § a terhelt a valószínű átlagos jövedelméből teszi függővé; ennek meghatározása tekintetében azonban a javaslat nem kíván meg oly tökéletes bizonyítást, amilyet a törvény például a bűncselekmény tényelemeinek bizonyítása tekintetében megkövetel, azért is használja a „valószínű” kifejezést; a javaslat intenciója szerint elég lesz, ha a bíróság hozzávetőlegesen állapítja is meg a terhelt átlagos jövedelmét. Ennek megállapítása a bíróságoknak semmi különös munkát a jövőben nem fog adni, mert mind a kir. bíróságok, mind a rendőre büntető bíróságok előtt folyó büntető ügyben a ma hatályos jogszabályok szerint is „terheltnek vagyoni állapota felől az ítélet hozatala előtt alapos tájékoztatást kell szerezni” (L. 1890:XLIII. tc. 3. §-át, az 1896:XXXIII. tc. 327. és 133. §-át, 65,000/1909. B. M. számú rendelet 124. §-át.)
De az átlagos jövedelem megállapítására egyébként is csak igen ritka esetekben lesz szükség. A javaslat ugyanis tartózkodik attól, hogy kötelezően, minden esetben hozzákösse a pénzbüntetés összegének megállapítását a terhelt valószínű átlagos jövedelméhez és nem utánozza azokat a jogszabályokat, amelyek a jövedelem többszörösében határozzák meg az adott esetben kiszabható pénzbüntetés összegét.
Bár az ily jogszabály elméletileg s elvileg tökéletesebben valósítja meg az igazságos pénzbüntetés gondolatát, a javaslat az ily jogszabály indítványozásától a gyakorlati keresztülvitel nehézségei miatt eltekintett s megelégedett azzal, hogy e tekintetben csak általános irányító elveket adjon. Ez azonban a bíróságot nem fogja megakadályozni abban, hogy a jövőben a pénzbüntetés összegének megállapítása előtt egy szempillantást vessen a terhelt valószínű átlagos jövedelmére s hogy a terhelthez e tekintetben esetleg kérdést is intézzen, ezt azonban a javaslat kötelezően nem írja elő s ezzel a kérdéssel a bíróságnak határozatában az esetek túlnyomó nagy többségében kötelezően foglalkozni a jövőben sem kell.
A javaslat csupán a pénzbüntetés legmagasabb és legkisebb összegének az adott esetben kiszabható mértéke szempontjából szabja meg kötelezően a valószínű átlagos jövedelem számításba vételét, amely rendelkezés célja az, hogy feltétlenül kizárjuk a kirivóan igazságtalan pénzbüntetés kiszabásának lehetőségét, amire e nélkül a korlát nélkül a javaslat egyéb rendelkezései tág teret nyitnának.
A javaslat ugyanis az általános indokolásban bőven kifejtett okokból a bűncselekmények egyes kategóriáira egyenlően szabja meg a pénzbüntetés összegét és pedig a legmagasabb összegeket igen magasan, a legkisebb összegeket pedig igen alacsonyan. Kell tehát egy olyan szabály, amely ezeket a tág tereket az adott esetben a helyes és igazságos korlátok közé szorítja.
Meg kell adni pl. az elítélteknek a jogot arra, hogy mondjuk egy bűntett esetében mellékbüntetésként kiszabott 50,000 vagy 100,000 pengő pénzbüntetéssel szemben igazolja, hogy ekkora pénzbüntetés vele szemben igazságtalan és a törvénybe ütközik, mert a törvény szerint a pénzbüntetés bűntett esetében sem haladhatja meg az elítélt hat hónapi átlagos jövedelmét, az ő ily jövedelme pedig csak ennyi és ennyi, mondjuk 2000 vagy 4000 pengő.
Az említett korlát nélkül ily vagy ehhez hasonló - s bár esetleg kisebb összegű, de az elítélt részéről éppen oly súlyosan érzett - igazságtalanságok a bűncselekmények bármelyik kategóriájában is előfordulhatnának.
Viszont meg kell adni a vád képviselőjének a jogot arra, hogy a törvénybe ütközés címén megtámadja pl. azt az ítéletet, amely mondjuk egy pengő pénzbüntetést szab ki vétség esetében egy oly terhelttel szemben, akinek háromnapi átlagos valószínű jövedelme 100, 1000 vagy ennél is több pengő.
A javaslat előkészítése során többen a valószínű átlagos jövedelemre vonatkozó rendelkezésnek az elhagyását javasolták, ehhez azonban nem járulhattam hozzá, mert ez a rendelkezés egyik alapelve az egész javaslatnak, az igazságos pénzbüntetés alkalmazhatóságának. Az 5. §-ban javasolt s általánosan megszabott tág keretek csak ezzel a szabállyal kiegészülve valósíthatják meg a jövőben a pénzbüntetésnek helyes alkalmazását.
Még egy példával kívánom ezt a kérdést megvilágítani. A ma hatályos jogszabályok szerint például a Kbtk. 117. §-a alapján egy hónapig terjedhető elzárással és 160 P-ig terjedhető pénzbüntetéssel büntethető az, aki valamely épület javítása vagy lebontása, vagy az állvány felállítása vagy leszedése alkalmával a biztonság szempontjából kiadott szabályokat megszegi.
Abban az esetben, ha ezt a kihágást például egy nagy vagyonú építési vállalkozó s egy keresetéből élő állványozó munkás követi el, a tárgyilag legsúlyosabb esetben ezidőszerint mindegyiket mellékbüntetésként 160 P pénzbüntetésre lehet ítélni. Ez a pénzbüntetés az építési vállalkozóra nézve csekély büntetés, azt egyszerűen megfizeti, ellenben az állványozó munkásra esetleg igen súlyos büntetés; ezt az ily munkás rendszerint megfizetni nem tudja s ez rajta végrehajtás útján sem lévén behajtható, a helyébelépő esetleg még egyhavi elzárásbüntetést fognak rajta végrehajtani. Ugyanazért a cselekményért tehát az egyiket sokkal súlyosabban büntetem meg, mint a másikat.
A javaslat törvényerőre emelkedése esetében a helyzet a következő lesz:
Mindenekelőtt a javaslat 3. §-ában foglalt általános rendelkezések irányadók abban a tekintetben, hogy az elzárásbüntetés mellett a jelen esetben helye van-e a mellékbüntetés alkalmazásának vagy sem. Lehet, hogy a bíróság a terheltek egyikével szemben megállapítja a pénzbüntetés alkalmazásának feltételeit, a másikkal szemben nem, ehhez képest az egyikkel szemben alkalmaz ily mellékbüntetést, a másikkal szemben nem. Az adott esetben pl. valószínű, hogy az állványozó munkással szemben egyáltalán nem fog mellékbüntetésként pénzbüntetést megállapítani, mert alig lesz az ily terheltnek megfelelő vagyona, jövedelme vagy keresete; ha azonban ez lenne, ebben az esetben figyelembe kell venni az ő egyéni viszonyait (pl. nagy családot tart el stb.) a legsúlyosabb esetben sem büntethető az adott esetben magasabb pénzbüntetéssel, mint amekkora egy hónapi valószínű átlagos jövedelme. (S a 13. § szerint ezt a pénzbüntetést is megfizetheti, törlesztheti munkája keresményéből.)
Az építési vállalkozóval szemben, akiről példánkban azt mondottuk, hogy nagy vagyonú, a legsúlyosabb esetben 600 pengő pénzbüntetés is kiszabható; vele szemben ugyanis ugyanaz a feltétel irányadó, nevezetesen az, hogy legyen ekkora valószínű átlagos havi jövedelme.
Kétségtelen, hogy a javaslat rendelkezései sem érik el az eszmei igazságot, de azokkal legalább meg lehet azt közelíteni s a mai rendszer szembeszökő fogyatkozásait és igazságtalanságait meg lehet szüntetni és pedig annál eredményesebben, minél súlyosabb a cselekmény, mert pl. ha az vétség vagy bűntett, sokkal tágabb tér nyílik a különböző vagyonú, jövedelmű vagy keresetű embereknek különböző összegű, de egyénenként körülbelül egyenlő súlyú büntetésnek érzett pénzbüntetés alkalmazására.
Ugyanezek a szempontok vezettek abban, hogy a javaslatban a pénzbüntetés legkisebb összegének megállapítását ugyancsak a terhelt valószínű átlagos jövedelmével kapcsolatban állapítsam meg.
A § utolsóelőtti bekezdésének rendelkezése önként folyik a pénzbüntetésnek e javaslatban alapul elfogadott elvéből; ha a jogszabály, mint pl. az 1914:XIV. tc. 40. §-a terhelten felül másokat is sujtani kíván a pénzbüntetéssel, az igazságosság elve megköveteli, hogy a legmagasabb s a legkisebb pénzbüntetés kiszabására vonatkozó korlát velük szemben is érvényesüljön.
A javaslatnak e §-okban foglalt rendelkezései az általános indokolásban már kifejtett alapelvekből s a megelőző §-ok rendelkezéseiből önként folynak, ugy hogy ezek bővebb megokolásra nem is szorulnak.
A 7. § a több cselekmény halmazata esetében kiszabható pénzbüntetés összegéről, a 8-12. §-ok pedig a pénzbüntetés behajthatatlansága esetében helyettesítő szabadságvesztésbüntetés felől rendelkeznek.
A behajthatatlan pénzbüntetésnek szabadságvesztésre átváltoztatása tekintetében a javaslat rendelkezései lényegükben megegyeznek a Btk. 53. és 102. §-ának, a Kbtk. 22., 23., 29. és 30. §-ának, valamint az 1921:XXVIII. tc. 5., 6. és 8. §-ainak szabályaival. A javaslat csupán pótolja a jelenleg fennálló rendelkezések egyes hiányait, szabatossá tesz egyes, a gyakorlatban vitássá vált szabályokat és méltányosan mérsékli a pénzbüntetést helyettesítő szabadságvesztés legmagasabb mértékét.
A pénzbüntetés átváltoztatási kulcsát az eddigi (40 fillértől 8 pengő) helyett a tényleges értékviszonyoknak inkább megfelelően egytől száz pengőben állapítja meg s ezzel a tágabb kerettel az egyéniesítésnek ebben a kérdésben is szélesebb utat nyit.
A 13. § intézményesen biztosítja a pénzbüntetésnek részletekben megfizethetését; legnagyobb jelentőségű e § második bekezdésének rendelkezése, amely parancsolólag előírja, hogy ha az elítélt a pénzbüntetést vagyoni romlás veszélye nélkül csupán munkájának jövedelméből tudja megfizetni, módot kell neki nyujtani arra, hogy a pénzbüntetést munkájának keresményéből fizesse meg vagy törlessze le.
A §-ok a javaslat elveit és rendelkezéseit alkalmazzák a polgári bíróságok hatáskörébe tartozó vétségekre (14. §), az erdőrendészeti áthágásokra, valamint a büntető vagy a polgári peres és nem peres vagy a közigazgatási eljárás folyamán büntetésként vagy rendbüntetésül kiszabható pénzbüntetésre vagy pénzbírságra (15. és 16. §). Továbbá megfelelő rendelkezéseket tartalmazzanak a kárdíj s a hajtópénz (17. §) tekintetében, végül meghatározzák a fiatalkorúra kihágás esetében kiszabható pénzbüntetésnek az összegét (18. §).
Ez a § a katonai büntető jogszabályokban előforduló értékhatárok és pénzbüntetések tekintetében rendelkezik.
A katonai jogszabályokban meghatározott értékhatárok, pénzbüntetések és pénzbírságok tekintetében e § (első bekezdésében) ugyanolyan rendelkezést kíván tenni, amilyet a javaslat 1. §-ában a közönséges büntető bíráskodás alá tartozó bűncselekmények tekintetében az értékhatárokra javasolt, amelynek alapgondolata az, hogy az összeg ugyanannyi pengő legyen, ahány korona volt vagy ahány koronának felelt meg az eredetileg meghatározott összeg.
A javaslatnak a pénzbüntetések új szabályozását tárgyazó rendelkezései az eddigi jogállapottal szemben mélyreható rendszerbeli változást jelentenek. Ezeknek a rendelkezéseknek a katonai büntetőjogba való átültetése a következő okokból mellőzendő volna:
A katonai büntetőbíráskodásban pénzbüntetések csak igen ritkán nyernek alkalmazást. A „katonai büntető jogszabályok” ugyanis a pénzbüntetést mint mellékbüntetést nem ismerik, a pénzbüntetéssel sujtott vétségek pedig túlnyomórészt olyanok, amelyek a polgári foglalkozással, főleg iparűzéssel kapcsolatos tevékenységből vagy mulasztásból fakadnak s így katonai egyének által alig követhetők el. De még jobban megszorítja a pénzbüntetés alkalmazhatásának eseteit az a tiltó szabály, hogy tényleges legénységi egyénekkel szemben pénzbüntetést alkalmazni nem szabad.
A pénzbüntetéssel sujtott csekély jelentőségű vétségek különben kivétel nélkül olyanok, amelyek a fennálló törvényi rendelkezésekhez képest (1912:XXXXIII. tc. 2. §-a) bűnvádi út mellőzésével a katonai fegyelmi fenyítő hatalom körében is megtorolhatók.
Az előrebocsátottak szerint a pénzbüntetéseknek a katonai büntetőjog terén jelentőségük alig van. Ezért és mert a katonai anyagi büntetőjog reformja amúgy is küszöbön áll, célszerűtlen és időszerűtlen volna a katonai anyagi büntetőjog reformja amúgy is küszöbön áll, célszerűtlen és időszerűtlen volna a katonai büntetőjog rendszerét alapjában megváltoztatni.
Az új katonai büntetőtörvénykönyv megalkotásáig tehát célszerű fenntartani a katonai büntetőjog fennálló rendszerét.
Áll ez nemcsak a szoros értelemben vett katonai büntetőjogszabályokra, hanem a közönséges (polgári) jog terén az 1920. év óta hozott különböző törvényekben alkotott s a törvények kifejezett rendelkezéseivel a katonai büntetőbíráskodásra is kiterjesztett büntetőjogszabályokra is, amelyekben csak a tényálladékok és a büntetési tételek vétettek át a katonai büntetőjogba az utóbbinak rendszerét azonban egyebekben nem érintették. E rendszer tehát ezen büntetések tekintetében is irányadó lévén, az említett okok ezek tekintetében éppen úgy fennállanak. Ezért kívánatos, hogy az 1920. év óta alkotott jogszabályokban meghatározott pénzbüntetések tekintetében a jelenlegi helyzet továbbra is fenntartassék.
Számolva a jövedéki kihágások különleges természetével, a 20. § kimondja, hogy e törvény az ily kihágásokra nem vonatkozik, második bekezdésében pedig az adócsalás tekintetében fenntartja az 1920:XXXII. tc. 6. §-ának az adócsalás miatt mellékbüntetésként kiszabható pénzbüntetésre vonatkozó rendelkezését és 13. §-a második bekezdésének a végrehajtás felfüggesztését tiltó rendelkezését, egyébként azonban adócsalás esetében is alkalmazni rendeli a jelen javaslat rendelkezéseit.
A 21. § fenntartja továbbra is érintetlenül azokat a jogszabályokat, amelyekben a pénzbüntetés vagy pénzbírság összege százalékban vagy hányadban van kifejezve vagy a kártól vagy a jogtalan nyereségtől függ és érintetlenül hagyja a háború esetéről szóló kivételes intézkedések újabb kiegészítése tárgyában alkotott 1916:IV. tc. 6. §-ának egészen kivételes rendelkezéseit, azonban a pénzbüntetés legmagasabb összegeként a most hivatkozott §-ban 2000 K-ban meghatározott összeget 2000 P-ben állapítja meg. Természetes, hogy ugyanez áll az oly törvényre is (pl. 1920:XXXVI. tc. 97. §-a), amely a büntetés tekintetében az 1916:IV. tc. 6. §-a rendelkezéseinek alkalmazását rendeli vagy a büntetés mértékét ugyanúgy határozza meg.
A 24. § biztosítani kívánja a jelen törvény hatályosulását az egyes elbírálás alá kerülő ügyekben azzal, hogy rendelkezéseinek téves alkalmazása vagy téves nem alkalmazása esetében feljogosítja a felsőbb fokon döntő hatóságot arra, hogy a törvénysértést hivatalból szüntesse meg és pedig tekintet nélkül arra, hogy a törvénysértés vádlottnak javára vagy pedig terhére szolgált-e.
A 25. § pedig biztosítani kívánja azt, hogy a pénzbüntetés alkalmazásának a jelen törvényben kódszerűen megállapított egységes rendelkezései esetleg elnézésből meg ne bontassanak.
A II. Fejezethez
Ami a javaslat eljárási rendelkezéseit illeti, kétségtelen, hogy az 1921:XXIX. tc.-nek a bűnvádi eljárást egyszerűsítő és gyorsító rendelkezései megszüntették azt a szomorú állapotot, amelybe az elsőfokú büntetőbíróságok kerültek a háború, a forradalmak és az azokat követő rendkívüli viszonyok következtében. Ezek a gyakorlatban bevált újítások azonban természetszerűen azzal a hatással jártak, hogy a gyorsabb ütemű elsőbírósági elintézés a kir. ítélőtáblákat és a kir. Kúriát juttatta válságos helyzetbe, ami azonban a már említett mértékben nem következett volna be, ha az 1921:XXIX. tc. életbelépése után még hosszú ideig nem tartott volna a pénz értékének folytonos csökkenése. Ezt ugyanis nem lehetett teljesen ellensúlyozni a büntető igazságszolgáltatás körében a büntetőjogi értékhatárok fokozatos emelésével. Főleg ezért kerültek nagy tömegben a kir. törvényszékek elé s onnan a felsőbíróságokhoz olyan ügyek, melyek különben csak járásbíróság, sőt esetleg a közigazgatási hatóság mint rendőri bíróság elé tartoztak volna. Így a ma hatályban levő egyszerűsítő rendelkezések nem fejtették ki teljes hatásukat.
A már ismertetett adatok világításában nem férhet szó ahhoz, hogy a mai állapoton sürgősen változtatni kell és nem elég csupán a jövőre nézve gondoskodni az értékhatárok kellő rendezésével az indokolatlan munkateher elhárításáról, hanem ezenfelül meg kell tenni a helyes igazságszolgáltatás követelményeivel összeegyeztethető minden olyan intézkedést, mely alkalmas a felsőbíróság rendkívüli munkaterhének csökkentésére és ezzel a bűnvádi eljárás céljának: a gyors és hatályos megtorlásnak elérésére. E végből elősorban és főleg a perorvoslati eljárás egyszerűsítésére kell törekedni.
A javaslatnak a perorvoslati eljárás egyszerűsítésére irányuló rendelkezései egyfelől a perorvoslatok használatának eljárási szabályait reformálják s ezzel törekszenek hatni a céltalan perorvoslatok használatának csökkentésére, másfelől a perorvoslatok használatának alapját szűkítik s különösen a kir. ítélőtábla ítélete ellen irányuló semmiségi panasz használatának jogát korlátozzák olyan ügyekben, melyekben az elsőfokon egyesbíró járt el. E mellett a javaslat a perorvoslatok elintézéséhez szükséges bírói munkát a legszűkebb mértékre csökkenti a tanácsülésben elintézés lehetőségének kiterjesztésével. Végül arról is gondoskodni kíván a javaslat, hogy a semmiségi panasz elbírálására hivatott bíróság minél kevésbbé legyen megkötve az anyagi igazság kiderítésében és minél kevesebb ok legyen újrafelvételi eljárás megindítására.
A perorvoslati eljárás egyszerűsítésén kívül az elsőfokú bíróságok munkaterhének további célszerű és az ügy érdemi elintézésének rovására nem menő egyszerűsítéseket is tartalmaz a javaslat mind a törvényszéki, mind a járásbírósági eljárásban.
A javaslat gondoskodik arról, hogy a bíróság ne legyen kénytelen felesleges írásbeli munkát végezni olyankor, amikor azt aggodalom nélkül mellőzni lehet. Az így felszabaduló munkaidőt a bíróság érdemleges munka végzésére és általában a munkaeredmény fokozására fordíthatja. E végből igen egyszerű ügyekben, amikor részletes jegyzőkönyv felvételére szükség nincs, megengedi a javaslat - de nem teszi kötelezővé - a főtárgyalási jegyzőkönyv kigészítésének mellőzését és az ítéletnek a legrövidebb alakban szerkesztését. Ugyanezt a célt szolgálja a tanácskozási jegyzőkönyv mellőzése olyan esetekben, mikor a bíróság egyhangúan hozta meg határozatát.
A 28. §-ra azért van szükség, mert a Bp. 385. § 3. pontja túlságosan szűkre szabja a semmisségi okok körét, ami sokszor az anyagi igazság rovására esik.
Nagyjelentőségű újítást tartalmaz a javaslat 29. §-a, amely a csatlakozás intézményének a bűnvádi eljárásban meghonosításával lehetővé teszi, hogy a felsőbíróságokat előreláthatólag sikerre nem vezető perorvoslatokkal el ne halmozzák. A csatlakozás intézménye e cél elérése igen alkalmas eszköz, mert az a vádlott, aki számol azzal, hogy perorvoslata azzal a következménnyel is járhat, hogy a vádló csatlakozása esetén az ítéletet terhére súlyosbíthathatják, alaposabban megfontolja, hogy éljen-e perorvoslattal. A mai állapot szerint ettől nem kell tartani s így tág tere nyílik a nyilván alaptalan perorvoslatnak. A § természetszerűleg nem érintené azt az elvet, hogy a vádló perorvoslatát a vádlott javára használtnak is kell tekinteni (Bp. 385. § 2. bek., 430. § 2. bek.). Az sem szorul kiemelésre, hogy a § rendelkezésre hogy az 1871:XXXIII. tc. 26. §-át is érintetlenül hagyják.
A 30. §, amint már említettem, a perorvoslatok számának csökkentésére irányul. Ez a § a kétfokú perorvoslatnak lehető kiküszöbölésére törekszik s ehhez képest a másodfokú ítélet ellen további perorvoslat használata szabályképpen csak a Bp. 385. §-ának 1. a) és c) pontjában meghatározott semmiségi okok alapján engedi meg, de ezen az alapon is kizárja akkor, ha a kir. ítélőtábla a kir. törvényszék ítéletét helybenhagyta vagy csupán enyhébb büntetés kiszabásával változtatta meg. Minthogy azonban aggodalmas lenne a perorvoslatok oly mérvű korlátozása, amely a kir. Kúriának jogegységet irányító befolyását a bűnügyek terén jóformán teljesen megszüntetné, ezért a perorvoslatok használatának megszorítását a javaslat csak az egyesbíró által elintézett ügyekre korlátozza, melyek általában egyszerűbbek s így a korlátozás itt nem aggodalmas, gyakorlati jelentősége ellenben igen nagy, mert az ügyek tömege egyesbíró elé kerül.
A 32. § a felsőbíróság munkaterhének csökkentésére és ezzel az eljárás gyorsítására irányul. A javaslat itt abból indul ki, hogy nem minden ügyben szükséges a perorvoslatot a felek részvételével tartott tárgyaláson megvizsgálni, hanem általában elegendő, ha az elintézés tanácsülésben történik. Lehetővé teszi azonban e § a tárgyalás megtartását is olyankor, amikor a fontos okból szükséges.
Nehogy a fellebbviteli főtárgyalást el kelljen napolni azért, mert a közvédő nem jelent meg, - ami az újabb időkben gyakran megtörtént - a 34. § annak kimondását javasolja, hogy az ily mulasztás a tárgyalás megtartását nem akadályozza. A javaslat ezzel is az elintézés gyorsítására törekszik az érdemleges elbírálás sérelme nélkül.
A 35. § amely a kijavítás megengedését javasolja abban az esetben, ha az előzetes letartóztatásnak vagy a vizsgálati fogságnak a büntetésbe beszámítása vagy be nem számítása vagy a szabadságvesztésbüntetés kezdő napjának megállapítása tekintetében az ítéletbe nyilvánvalóan hiba csúszott be, gyakorlati szükségnek felel meg és olyan esetekre vonatkozik, amikor nem vitás kérdések eldöntéséről, hanem tárgyilag megállapítható elvétések helyrehozásáról van szó. Lényegileg a Bp. 443. §-ának rendelkezésében is megvan az alap az ily intézkedésre, de mert ez világos kifejezésre nem jut e §-ban, célszerű ily irányban kifejezetten rendelkezni.
A III. Fejezethez
Ebben a Fejezetben csekély módosítással átvettem az országgyűléshez már benyujtott 80. számú, röviden úgynevezett Büntetőnovella (Bn.) javaslat II. Fejezetének rendelkezéseit.
A Bn. javaslat indokolásában (1. az indokolást fentebb a 280-285. oldalon) részletesen kifejezetten azokat az okokat, amelyek elodázhatatlan feladatként tüntetik fel, hogy a megrögzött bűntettekkel szemben a büntető igazságszolgáltatást egészen új alapokra fektessük; részletesen kifejeztettem, hogy a megrögzött bűntettesekkel szemben a büntető igazságszolgáltatásnak első és főhivatása nem az, hogy az adott eset tárgyi súlyával s az elkövetendő alanyi bűnösségével arányban álló határozott tartalmú büntetést szabjon ki, hanem az, hogy az ily bűntettessel szemben a bíróság oly büntetést alkalmazhasson, amely ártalmatlanná tételükre s így velük szemben a társadalom megvédésére is alkalmas.
A most benyujtott javaslatban tett csekély módosítás indítványozásában a szöveg szabadosabbá tételén felül kizárólag az vezet, hogy a javaslatnak említett célja minél élesebben kidomborodjék s hogy törvénnyé válása esetében célja minél teljesebben meg is valósulhasson.
A Büntetőnovellából átvett indokolás a 36-47. §-okhoz
Büntetőtörvénykönyvünknek egyik legfőbb fogyatkozása, hogy nem nyujt kellő védelmet a megrögzött bűntettesekkel szemben, vagyis azokkal a bűntettesekkel szemben, akik bűncselekményeket hivatásosan, üzletszerűleg vagy szokásszerűleg követnek el. Büntetőtörvénykönyvünknek ez a fogyatkozása nem elszigetelt jelenség, hanem közös vonása az európai államokban megalkotásakor hatályban volt - s jórészt jelenleg is hatályban lévő - büntetőtörvénykönyveknek.
Egyesek már évtizedekkel ezelőtt rámutattak a büntetőtörvénykönyvek ezen álláspontjának tarthatatlanságára. Sem az erkölcsi igazsággal, sem a társadalom jogos érdekeivel összeegyeztethetőnek nem tartották ugyanis az egyes büntetőtörvénykönyveknek azt az álláspontját, hogy a bíróságot a megrögzött bűntettesekkel szemben is csupán arra jogosítják fel, hogy az elbírálás alatt álló valamelyik büntető cselekményükért szabhasson ki büntetést, de arra már nem adnak jogot, hogy a bíróság számolhasson egyúttal azzal az óriási veszedelemmel is, amellyel az ily egyénekben felhalmozódott közveszélyesség az államot és a társadalmat állandóan fenyegeti. Holott az ily egyénekkel szemben nem a konkrét cselekményben megnyilvánult bűnösség fokával arányban álló büntetés kiszabására, hanem főleg arra kell törekedni, hogy velük szemben ezenfelül vagy e helyett oly intézkedés is legyen alkalmazható, amely megkísérli ugyan rendszerető, törvénytisztelő és munkásemberekké nevelésüket, de egyúttal ártalmatlanná teszi őket mindaddig, amíg közveszélyességük tart.
Egyes külföldi államok állásfoglalása a közveszélyes bűntettesekkel szemben. A fentebb érintett szellemi áramlatok - főleg az azoknak nyomán tartott számtalan tudományos nemzetközi kongresszus mind egyértelműbb állásfoglalása következtében - nem maradhattak nyom nélkül a külföldi államok törvényhozásában s az ezt célzó javaslatok előkészítésében sem.
Az újítás terén előljárt Franciaország, amely Bérenger kedvezményezésére már 1885. évi május hó 27-én radikális törvényt alkotott a közveszélyes bűntettesek ellen.
Lényege e törvénynek az, hogy a Code pénal 277. vagy 279. Cikke (közveszélyes csavargók) alá eső visszaesőket, ha tíz éven belül ítéltettek el, a büntetés kiállása után valamely gyarmatba szállítják, amely magatartásukhoz képest esetleg életfogytig kell maradniok.
Norvégia 1902. évben alkotott Btk.-e 65. §-ában felhatalmazza a bíróságot, hogy abban az esetben, ha valaki a törvényben felsorolt bűntettek valamelyikét elkövette vagy elkövetését megkísérelte, az esküdtekhez kérdést intézzen abban a tekintetben, hogy a terheltet, tekintve a cselekmény elkövetésének körülményeit, az indító okokat vagy megnyilatkozott egyéniségét az emberi társadalomra vagy egyesek életére, egészségére vagy javára nézve különösen veszélyesnek kell-e tekinteni.
Igenlő válasz esetében az ítélet kimondhatja, hogy az elítélt, ameddig szükségesnek mutatkozik, a fogházban visszatartható, mégis a büntetés kitöltése után nem tovább, mint a megállapított büntetés háromszoros ideig és semmiesetre se a büntetés kitöltésétől számított tizenöt éven túl.
Angolország 1908. évi törvénye (Prevention of Crimes Act) II. Rész (Közveszélyes bűntettesek utólagos őrizete) 10. §-ában megengedi, hogy a bíróság fegyházbüntetésének kitöltése után öt évnél nem rövidebb és tíz évnél nem hosszabb ideig biztonsági őrizetben tartsa azt a bűntettest, aki tizenharmadik életévének betöltése után legalább háromszor bűntett miatt el volt ítélve, ha állandóan tisztességtelen vagy bűntettes életet folytat és a jelen törvény életbelépte után oly bűntettet követ el, amely miatt őt fegyházra (pénal servitude) ítéli.
Az Északamerikai Egyesült Államokhoz tartozó Indiana (1907. évben), Washingtonban (1909. évben), Nevada (1911. évben) és azóta számos más amerikai állam felette radikális törvényeket hoztak a közveszélyes bűntettesek ellen. E törvények nemcsak megengedik a közveszélyes bűntettesek határozatlan ideig (közveszélyességük tartamára) őrizetben tartását, hanem annyira mennek, hogy a javíthatatlan, lelkileg rendellenes szokásos bűntetteseknél a letartóztatás alatt a szaporodási képességet megszüntetik (egészen egyszerű és veszélytelen operációval), hogy így legalább megakadályozzák, hogy szabadságuk visszanyerése esetében hozzájuk hasonló utódaik lehessenek.
Az 1909. évi osztrák Btk. javaslat 38. §-a kötelezi a bíróságot, hogy az oly belföldi élítéltnek biztonsági őrizetben tartását rendelje el, aki a törvényben felsorolt bűntettek miatt már legalább kétszer börtönbüntetést állott ki s az utolsó büntetés kiállásától számított öt éven belül újból ily bűntettet követ el és a büntetés kitöltése után is közveszélyesnek mutatkozik. A biztonsági őrizet tíz évet meg nem haladhat. Legalább három év eltelte után az őrízetben tartott véglegesen vagy feltételesen szabadlábra helyezhető.
Az 1909. évi németbirodalmi Vorentwurf 89. §-a (Hivatásos és szokásos bűnesetek.) Ha oly egyén, aki már sokszor, de legalább ötször bűntett vagy szándékos vétség miatt huzamosabb szabadságvesztésbüntetésekkel és közöttük legalább egyszer fegyházzal büntetve volt és az utolsó büntetést három évnél nem régebben állotta ki, újból bűntettet vagy szándékos vétséget követ el és előző büntetéseivel kapcsolatban hivatásos vagy szokásszerű bűntettesnek mutatkozik, ebben az esetben, ha az újból elkövetett cselekmény bűntett, fegyházzal, de öt évnél nem rövidebb tartammal, ha vétség, két évtől tíz évig terjedhető fegyházzal büntetendő.
Elvi szempontból ugyanezen az állásponton van az 1913. évi Entwurf 121. §-a.
Az 1919. évi németbirodalmi Btk. javaslat. 100. § Ha a jogbiztonságra veszélyes ipar- vagy szokásszerű bűntettest a 120. § alapján (e § szerint az ily bűntettes súlyosabb büntetés alá esik) büntetésre ítélik, e mellett biztonsági intézkedést kell alkalmazni.
101. § Az országos rendőri hatóság kötelessége, hogy a büntetés kiállása után az elítéltet az ítélet alapján biztonsági őrizetbe helyezze.
A biztonsági őrizet három évnél tovább csak abban az esetben tarthat, ha ezt a bíróság elrendeli. Ha ezt elrendeli, egyúttal meghatározza, hogy mennyi idő mulva kell újból döntését kérni.
102. § Az országos rendőri hatóság a biztonsági őrizetben tartottat feltételesen szabadságra bocsáthatja, ha az intézetben magát hosszabb ideig jól viselte és figyelembe véve személyes körülményeit, alaposan feltehető, hogy a jövőben tisztességes életet fog folytatni. A szabaduló részére eltartására elégséges munkaalkalmat kell biztosítani vagy másként kell elhelyezéséről gondoskodni. A 65. §-nak s a 66. § 1. bekezdése 2. mondatának rendelkezéseit megfelelően alkalmazni kell.
Ha a szabadonbocsátást öt éven belül vissza nem vonták, a szabadonbocsátás véglegessé válik.
103. § Ha az elítéltnek meghatározott helyen tartózkodása akár a bűntett természeténél, akár az elítélt személyes körülményeinél fogva másokra vagy a közbiztonságra különös veszélyt jelent, a bíróság az ítéletben elrendelheti, hogy az elítélt szabadulása után tartózkodási hely tekintetében korlátok közé szorítható.
Ily intézkedés csak fegyházbüntetés mellett és a törvényben kifejezetten megjelölt esetekben legalább egyévi fogházbüntetés kiszabása esetében tehető.
A bíróság ítéletében állapítja meg, hogy a korlátozás mennyi időn át van megengedve; legfeljebb ötévi időhatár szabható.
Az ítélet alapján az országos rendőri hatóság megtilthatja az elítéltnek az oly helyeken tartózkodást, ahol különös veszély fennforog; megelőzőleg meg kell hallgatni annak az intézetnek vezetőségének a véleményét, ahol az elítélt büntetését kiállotta.
Ha lehetséges, ne utasítsák ki az elítéltet illetőségi helyéről és az oly helyekről, ahol az elítélt eltartását biztosító munkában áll, vagy ahol részére ilyen munka biztosítva van, vagy ahol elhelyezéséről más módon gondoskodás történik.
Az 1911. évi szerb Btk. javaslat 40. §-ában megengedi, hogy a bíróság a kiszabott büntetés kitöltése után teljes határozatlan ideig a büntetőintézetben biztonsági őrizetben visszatartását rendelje el az oly szerb állampolgárnak, aki szándékos bűntett miatt legalább háromszor el volt ítélve és újabb szándékos bűntettet követ el, ha az elkövetett cselekmény és életmódja alapján feltehető, hogy bűntettek további elkövetésével nem fog felhagyni és e miatt a társadalomra veszélyes.
A visszatartást a bíróság abban az ítéletben rendeli el, amelyben a legutóbbi bűntett felett ítél.
Öt év elteltével, ha feltehető, hogy az elítélt semmiféle újabb büntetendő cselekményt elkövetni nem fog, ha nem, évi próbaidőre feltételesen szabadon bocsátható.
Az 1918. évi svéd Btk. javaslat. Harmadik rész. Biztonsági intézkedések. 4. § Ha az, aki legalább tizenkét évi fegyházbüntetést szenvedett, a fegyházban vagy büntetésének kiállásától számított öt éven belül oly bűntettet követ el, amely miatt ismét fegyházbüntetésre, de nem életfogytiglanra, ítélik és ha a körülmények őt különösen veszélyesnek tüntetik fel, ebben az esetben a bíróság - miután kikérte a királytól megjelölt hatóság véleményét - elrendelheti, hogy az elítélt büntetés helyett internálótáborban helyeztessék el mindaddig, amíg úgy látszik, hogy közveszélyessége tart, mégis legföllebb huszonöt évig és legalább annyi ideig, amennyi a most kiszabott büntetés ideje. Ha szabadon bocsátják, mielőtt az intézetben huszonöt évet kitöltött volna, különös felügyelet alá kell helyezni.
Ha a felügyeleti idő alatt rossz magaviseletet tanusít, a bíróság elrendelheti, hogy újból internáltassék mindaddig, amíg ott együttvéve huszonöt évet kitöltött.
5. § Ha valaki a 4. §-ban említett internálásra elítéltetett és azután oly bűntettet követ el, amelyért fegyházbüntetésre, de nem életfogytiglanra ítélik, a bíróság elrendelheti, hogy az elítélt büntetés helyett életének hátralevő részére az előbb említett módon internáltassék.
A svájci 1919. évi Btk. javaslat. 2. Biztonsági rendszabályok. Szokásos bűntettesek őrízete. 40. Cikk. 1. Ha az, akit vétség miatt szabadságvesztésbüntetésre ítélnek, már sok szabadságvesztésbüntetést állott ki és hajlamot árul el vétségek elkövetésére vagy kicsapongásra, vagy munkakerülésre, a bíró elrendelheti, hogy az ily elítéltet külön intézetben őrizzék. Az ily őrizet a szabadságvesztésbüntetés helyébe lép.
2. Az ily őrizetet kizárólag erre a célra szolgáló intézetben hajtják végre.
Az őrzöttek intézeti ruhát viselnek és intézeti élelmezésben részesülnek.
Látogatók fogadása és az őrzöttek levelezése csak szűk korlátok között van megengedve.
3. Az őrzött az intézet részéről kijelölt munkát köteles végezni.
4. Az őrzöttet az éjszakai pihenés alatt magánelzárásban kell tartani.
5. Az őrzött a büntetés idejének leteltéig, de legalább is öt évig marad az intézetben. Ez idő eltelte után az illetékes hatóság háromévi feltételes szabadságra bocsáthatja, ha feltehető, hogy az őrzés tovább nem szükséges; erre nézve az intézet tisztviselőit meg kell hallgatni.
6. Az illetékes hatóság a feltételes szabadságra bocsátott pártfogó felügyelet alá helyezi és részére (határozott) utasításokat adhat (36. Cikk, 2. p.). Ha a feltételes szabadságra bocsátott három év alatt újabb bűncselekményt követ el, ha a részére adott utasításokat a pártfogó felügyeletet gyakorló hatóságnak határozott intelme dacára megszegi, vagy ha a pártfogó felügyelete alól makacsul kivonja magát az illetékes hatóság az intézetbe visszaszállíthatja.
7. Ha a feltételes szabadságra bocsátott három évig kifogástalanul viseli magát, szabadulása véglegessé válik.
8. Ha az őrizetet a büntetés elévülése előtt nem lehet végrehajtani, végrehajtásának többé nem lehet helye. Ha az elítélés óta tíz évnél hosszabb idő telt el, az illetékes hatóság dönt a felől, hogy a büntetést vagy az őrizetet kell-e végrehajtani.
Az 1921. évi olasz Btk. javaslat. IV. Fejezet. Szokásos bűntettesek. 27. § Különböző időben és egymástól függetlenül elkövetett két vagy több oly bűntett szerzőjét vagy részesét, amely az elkülönítés alá esik és az ily bűntettbe visszaesőt, szokásos bűntetté kell nyilvánítani, ha az elkövetett bűntett természete és egyes körülményei vagy az indító okok, vagy a személyes körülmények vagy a megfigyelt életmód bűntettre irányuló állandó hajlamot árulnak el.
28. § A szokásos bűntettessel szemben az elkövetett bűntettre megállapított pénzbüntetésen felül az egyszerű elkülönítés viszonylag határozatlan időre oly időtartamban nyer alkalmazást, amely nem lehet rövidebb a legsúlyosabb bűntettre megállapított jogkövetkezmény legmagasabb határánál és semmiesetre sem lehet rövidebb hat évnél és nem lehet hosszabb húsz évnél.
29. § Az oly szokásos bűntettessel szemben, aki oly bűntettekbe, amelyekre az egyszerű elkülönítés van megállapítva, legalább háromszor, vagy oly bűntettekbe, amelyek szigorított elkülönítés alá esnek, legalább kétszer esik vissza, az elkövetett bűntettre megállapított pénzbüntetésen felül a szigorított elkülönítés teljesen határozatlan időtartamra nyer alkalmazást, amelynek legrövidebb tartama nem lehet kisebb a legsúlyosabb bűntettre megállapított jogkövetkezmény legmagasabb határánál és semmiesetre sem lehet kisebb tizenöt évnél.
30. § A feltételes szabadonbocsátásra vonatkozó rendelkezéseket a 28. és 29. § esetében is alkalmazni kell; a bíróság azonban hozzáfűzheti hat hónaptól két évig terjedhető időre valamely községből kitiltásnak (Pesilio locale) vagy a helyhezkötésnek (confino) kényszerét.
31. § A szokásos bűntettessel szemben hivatalból kell eljárni, ha a feltételes szabadonbocsátás tartama alatt magánindítványra üldözhető bűntettet követ el.
A II. Fejezet célja és alapgondolata. Nem kívánom vázolni azt a nagyméretű és az egész művelt világra kiterjedően folytatott szellemi harcot, amely a megrögzött bűntettesekkel szemben tehető intézkedések s az ezzel kapcsolatos közveszélyesség kérdése körül immár három évtizedet meghaladó idő óta folyik; hisz köztudomású, hogy a tudományos viták s a vonatkozó javaslatok anyaga egész könyvtárakat tölt meg. Hanem csupán arra szorítkozom, hogy kizárólag azt tartva szem előtt, amit a társadalom kellő védelme parancsolóan megkövetel, előadjam e kérdésben foglalt álláspontomat s annak megfelelő javaslatot terjesszek a törvényhozás elé.
Nem helyeselhető nézetem szerint a büntetőjogtudomány ma már mindig ritkuló számú egyes képviselőjének megalkuvást nem tűrő az a felfogása, mely szerint a büntető igazságszolgáltatás feladata pusztán a bűnösséggel arányban álló büntetés kiszabása, ami pedig ezen innen vagy ezen túl a büntettessel szemben cselekményében is kétségtelenül megnyilvánuló közveszélyességénél fogva az állam és a társadalom biztonsága végett szükséges intézkedéseket illeti, ezeket a büntető igazságszolgáltatás feladata körén kívül állóknak tekinti.
A feladatoknak ily kettéválasztása - nevezetesen, hogy a büntető bíró ügykörébe csupán a büntetés kérdése tartozzék, a közveszélyesség szempontjából szükséges biztonsági intézkedés pedig utaltassék a rendészeti hatóság, a rendőrség hatáskörébe - sem gyakorlatilag célszerűnek, sem az eljárás alá kerülő jogos érdekei szempontjából megnyugtatónak nem tekinthető.
Gyakorlati szempontból ugyanis felesleges - de az állami munkaerő kihasználását nézve pazarlás is - volna az, ha ugyanabból az ügyből kifolyólag két hatóság járna el s lényegében ugyanazt a célt szolgálóan különböző intézkedéseket tenne.
De büntetésnek s a biztonsági intézkedésnek puszta elméleti követelésekért történő ily kettéválasztása a terhelt jogos érdekei szempontjából sem lehetne megnyugtató. Az úgynevezett biztonsági intézkedés ugyanis rendszerint a személyes szabadságának tartósabb korlátozásával jár, - tehát a terhelt részéről súlyosabban érzett büntetés - mint a bűnösség fokával arányban állóan kiszabott határozott tartamú büntetés. S így a terhelt a bírói eljárás garanciáitól éppen ott fosztatnék meg, ahol tettének és megrögzött bűntettes egyéniségének vagyis közveszélyességének felette súlyosabb jogkövetkezménye kerül alkalmazásba.
Büntetőtörvénykönyvünknek immár négy évtizedet meghaladó hatálybanléte óta szerzett tapasztalatok minden elfogulatlan szemlélőt meggyőződhettek arról, hogy rendelkezései nem nyujtanak kielégítő védelmet az államnak és a társadalomnak a megrögzött bűntettesekkel szemben, s hogy ezt a hiányt a közbiztonsági rendészet megnyugtatóan pótolni nem tudja.
Köztudomású, hogy szabadon élnek közöttünk százával emberek, akik már számtalan súlyos büntettet követtek el, akiknek egész életkörülményei akként vannak berendezve, hogy a jogrend és a közbiztonság állandó veszélyeztetésével egyenesen bűncselekmények elkövetéséből tartják fenn magukat. Gondoljunk csak a kóborcigányok között élő nagyszámú megrögzött bűntettesre! Ezekkel szemben például a dánosi rablógyilkosság vagy más hasonló, szörnyű embertelenséggel végrehajtott bűntetteik kapcsán a józan közvélemény is számtalanszor követelte alkalmas intézkedések foganatbavételét; vagy gondoljuk a fővárosunkban és egyes nagyobb vidéki helyeken élő hivatásos tolvajokra, betörőkre, zsebmetszőkre, kerítőkre és orgazdákra. Az Országos Bűnügyi Nyilvántartó Hivatal több száz olyan szokásos bűntettest tart nyilván, akik kétségtelenül állandóan bűncselekmények elkövetéséből tartják fenn magukat és akik egyes büntetéseik között a szabad életben eltöltött időt csupán arra használják fel, hogy újból és újból a legsúlyosabb bűntetteket kövessék el.
| Ezek közül | Ezek közül | |||||||
| A nyilvántartott egyének száma | férfi | nő | 2 esetben | 3 esetben | 4 esetben | 4-nél több esetben | Ezek közül jelenleg is fogva van | |
| büntetve volt | ||||||||
| 2370 | 2075 | 295 | 474 | 212 | 238 | 4446 | 340 | |
| Ezek közül | Ezek közül | |||||||
| A nyilvántartott egyének száma | férfi | nő | 2 esetben | 3 esetben | 4 esetben | 4-nél több esetben | Ezek közül jelenleg is fogva van | |
| büntetve volt | ||||||||
| 168 | 154 | 14 | 33 | 21 | 21 | 93 | 15 | |
| Ezek közül | Ezek közül | |||||||
| A nyilvántartott egyének száma | férfi | nő | 2 esetben | 3 esetben | 4 esetben | 4-nél több esetben | Ezek közül jelenleg is fogva van | |
| büntetve volt | ||||||||
| 54 | 12 | 42 | 29 | 13 | 3 | 9 | - | |
| Ezek közül | Ezek közül | |||||||
| A nyilvántartott egyének száma | férfi | nő | 2 esetben | 3 esetben | 4 esetben | 4-nél több esetben | Ezek közül jelenleg is fogva van | |
| büntetve volt | ||||||||
| 2592 | 2241 | 351 | 536 | 246 | 262 | 1548 | 355 | |
A jelen törvényjavaslat II. fejezetében foglalt szabályoknak az a célja, hogy felismerve tételes jogszabályainak eme fogyatékosságát, kiemelkedve a puszta elméleti tételek céltalan vitájából, a büntető bíróságok kezébe tegyék le az állam és a társadalom nagy érdekeinek védelmét a megrögzött bűntettesekkel szemben és erre a célra a bíróságnoknak olyan jogszabályok álljanak rendelkezésre, amelyek e cél elérésére alkalmasak.
A megrögzött bűntettesekre javaslatba hozott szabályok alapgondolata és lényege az, hogy a bíróság az ily elítéltet a kiszabott szabadságvesztésbüntetésnek végrehajtása végett szigorított dologházba utalja, amelyből az elítéltet a büntetés kitöltése után is csupán feltételesen és csak abban az esetben bocsátható szabadon, ha az intézetben tanusított magaviseletéből és szorgalmából alaposan lehet arra következtetni, hogy szabadonbocsátása esetén a jogrendet és a közbiztonságot újból veszélyeztetni nem fogja.
Ez a § állapítja meg azokat a feltételeiket, melyek fennforgása esetében valakit szigorított dologházba lehet utalni. A javaslat tartózkodik attól, hogy rendelkezéseit a közveszélyes bűntettesek fogalma alá vonható összes bűntettesekre kiterjessze, hanem az a célja, hogy rendelkezései a közveszélyes bűntetteseknek pusztán arra a csoportra alkalmaztassanak, akiket „megrögzött bűntetteseknek” nevezhetünk s akik nagy tömegüknél fogva az államra és a társadalomra különös veszélyt jelentenek s akikkel szemben a hatályban levő jogszabályaink elégtelensége következtében kétségtelenül sürgősen új jogszabály alkotására van szükség.
A jelen javaslat ugyanis a közveszélyes bűntettesek közül csupán a hivatásos, szokásszerű vagy iparszerű bűntettesekre (megrögzött bűntettesekre) vonatkozik, akik büntetendő cselekményeket szokásszerűleg vagy foglalkozásszerűleg követnek el, s akiknek megrögzöttségükkel kapcsolatos közveszélyessége ismételten már bűntettek elkövetésében is megnyilvánult.
Célzatosan nem terjeszkedik ki a javaslat egyéb közveszélyes bűntettesekre; így azokra, akiknek büntetendő cselekménye s ezzel kapcsolatos közveszélyessége elmebeli állapotuk betegségével, rendellenességével vagy zavarával van összefüggésben, mert ebben az esetben közveszélyességük a beszámíthatóság kérdésével elválaszthatatlanul összefügg. A még megnyugtatóan el nem döntött elvi kérdések között ugyanis a legjelentősebb vitás kérdés ma is az, hogy elvileg megengedhető-e s gyakorlatilag célszerű-e és szükséges-e, hogy az ily egyénekkel szemben a társadalom védelme szempontjából nélkülözhetetlen biztonsági intézkedést a büntető bíróság tegye meg s hogy a velük szemben tett gyógyító és egyúttal biztonsági jellegű intézkedés foganatosítása a közönséges betegekkel vagy pedig inkább a büntető intézetekkel kapcsolatban történjék-e. Ebben a kérdésben törvényhozásunknak ezúttal állást foglalni annál kevésbbé szükséges, mert az ily egyénekkel szemben a közigazgatási hatóság jelenleg is tehet biztonsági intézkedéseket s az a veszély, ami az ily egyének részéről elkövetett büntetendő, cselekmények útján az államot s a társadalmat fenyegeti, elenyészően csekély ahhoz a veszélyhez mérve, ami az államot s a társadalmat azok részéről a hivatásos bűntettesek részéről fenyegeti, akiket „megrögzött bűntettesek” fogalma alá vonunk s akiknek büntetőjogi beszámíthatósága a büntetőjogtudomány s a törvények állásfoglalása nem vitás.
Megrögzött bűntettesnek a jelen javaslat szempontjából az olyan egyént kell tekinteni, akire nézve a bíróság megállapította, hogy a 47. §-ban meghatározott feltételek fennforognak s akit ennek következtében szigorított dologházba utal. E feltételek megállapításánál a javaslat a biztonsága s a közérdek fokozottabb védelme mellett nem hagyta figyelmen kívül azokat a szempontokat sem, amelyeket az egyéni szabadság tekintetében az ily intézkedéssel szemben jogosan támaszthatunk.
Ily garanciális rendelkezései e javaslatnak, hogy
1. szigorított dologházba valakit csupán a kir. törvényszék utalhat be; sem a kir. járásbíróság sem a rendőri büntető bíróság és még kevésbbé más közigazgatási hatóság tehát az egyéni szabadságba ily mélyen belenyúló intézkedést nem tehet;
2. szigorított dologházba csak az oly egyént lehet beutalni, aki az élet, a szemérem vagy a vagyon ellen már legalább három bűntettet követett el; vétségek vagy kihágások elkövetése tehát nem szolgálhat alapul ily intézkedésre;
3. akárhány bűntett elkövetése egymagában véve még nem elégséges ahhoz, hogy a bíróság valakit megrögzött bűntettesként kezelhessen s ennek következményeként szigorított dologházba utalhasson; hanem ehhez három bűntett elkövetésén felül meg az is szükséges, hogy a második és a harmadik bűntett elkövetésének idejére öt éven belül essék és hogy a bíróság a bűntettes egyéniségéből, életmódjából, életviszonyaiból és a büntetendő cselekmények elkövetésének körülményeiből megállapítsa, hogy büntetendő cselekményeket üzletszerűleg követ el vagy hogy ily cselekmények elkövetésére állandó hajlamot mutat.
Az 1. alatt említett feltétel abból következik, hogy törvényeink szerint bűntett felett a bíráskodás a kir. törvényszékek hatáskörébe tartozik.
A 2. pont alatt említett feltétel - legalább három bűntett elkövetése - megállapításánál az szolgált irányadóul, hogy a bűntettes megrögzöttségének a 3. pont alatt említett alanyi bizonyítékain felül oly tárgyi bizonyítékok is kívántassanak, amelyek kizárják azt, hogy oly egyén legyen szigorított dologházba utalható, aki részéről a társadalmat ily különös veszély nem fenyegeti.
A három bűntett elkövetésének megkívánása a közérdeket számbavehetően károsan érinteni nem fogja, egyrészt mert köztudomású, hogy a bűntetteseknek ez a csoportja, amely minden tekintet nélkül mások jogaira és javaira hivatásszerűleg tör a jogrend ellen, állandóan s gyors egymásutánban követ el bűntetteket, másrészt mert a javaslat célját éri azzal is, hogy egyeseket a szigorú jogkövetkezmény puszta megállapításával a bűntettek további elkövetésétől visszatart.
A javaslat célzatosan nem a bűntettért esetleg már kiszabott büntetések kiállítását, vagyis a büntetettséget, hanem csupán a bűntettek elkövetését kívánja meg és célzatosan nem sorol fel egyes bűntetteket, hanem az élet, a szemérem és a vagyon ellen elkövetett, bármily bűntett elkövetését elvileg elégséges tárgyi bizonyítéknak tekinti; a közérdek kellő védelmével ugyanis nem volna összeegyeztethető, hogy a bűntetettség megkívánásával éppen azokkal a bűntettesekkel szemben követeljük több tárgyi bizonyítékot akik elég ügyesek és ravaszak voltak ahhoz, hogy korábbi bűntetteik elkövetése után kijátsszák a büntető igazságszolgáltatást s akik rendszerint a legveszélyesebbek, vagy hogy az egyes bűntettekbe visszaesés megkívánásával éppen azoknak a legveszélyesebb bűntetteseknek adjunk előnyt, akik nem csupán ugyanazt vagy ugyanazt a fajta bűntetteket követik el, hanem teljesen érzéketlenséggel az állam, a társadalom és egyesek iránt, a legkülönbözőbb módon támadják mások javait, életét vagy vagyonát. A most említett három bűntettcsoporttal viszont a javaslat élesen elhatárolja azt a kört, amelyen belül elhelyezkedett hivatásos bűntetteseket lehet csupán szigorított dologházba utalni.
A javaslat megrögzött bűntettesek ellen tehető büntető és biztonsági természetű intézkedést „szigorított dologház”-nak nevezi. A neve tehát hasonlít a közveszélyes munkakerülők részére az 1913:XXI. törvénycikkben létesített „dologház”-hoz. A hasonlóság csupán a névben van meg s abban a gondolatban, ahonnan a név hasonlósága származik, nevezetesen, hogy a javaslat a megrögzött bűntettesekkel szemben sem mond le arról, hogy rendes és munkás emberekké nevelésüket megkísérelje.
A joghatály kérdésénél a javaslatnak az az álláspontja, hogy szigorított dologházba csupán a hivatásos bűntettes lévén utalható, indokolt, hogy az ily intézkedés s annak következménye ugyanoly tekintet alá essék, mint amilyet törvényeink a fegyházbüntetéshez fűznek.
A Bn. javaslat 47. § első bekezdése ellen, amely a megrögzött bűntettes fogalmát kívánja meghatározni, ugyanis két kifogás tehető. Az egyik, hogy ez a szöveg túlságosan tömött s ennek következtében nem eléggé világos, a másik, hogy nem domborítja ki kellően a szigorított dologházba utalás büntetésnek elsősorban biztonsági intézkedés jellegét.
A szöveg világossá tétele érdekében kívánatosnak tartom, hogy ebből a bekezdésből azok a részek amelyek a megrögzött bűntettes fogalmának meghatározása szempontjából nem lényegesek s a szöveg könnyű megértését csak akadályozzák, kivétessenek; ezek a következő §-ok egyikében sokkal szabatosabban hozhatók kifejezésre. A Bn. javaslat 47. §-a első bekezdése szövegéből pl. csak nehezen lehet megérteni, hogy ez a § a megrögzött bűntettes fogalmához két lényeges elemet kíván meg; és pedig: 1. az ott említett körbe eső legalább három bűntett elkövetését és 2. ezenfelül bűncselekmények üzletszerű elkövetését vagy állandó hajlamot büntetendő cselekmények elkövetésére. Ezért a világosság érdekében arra kell törekedni, hogy innen mindazok az elemek, amelyek a fogalom egyszerű kifejezésében nélkülözhetők, ebből a bekezdésből kivétessenek s a későbbi §-okban helyeztessenek el.
A másik kifogás, ami a Bn. javaslat 47. § első bekezdése ellen felhozható, már nem ilyen szövegezés természetű, hanem erősen lényegbevágó. Azt mondhatnám, itt van lerakva a szigorított dologház büntetésének és a megrögzött bűntettesekkel való helyes bánásmódnak a fundamentuma; ha ezt ferdén helyezzük el, sohasem fog szilárdan állani a föléje rakott épület. Olyan kérdés ez, amely immár negyven év óta áll a büntető jogászvilág vitatkozásának középpontjában, amelynek irodalma egész könyvtárat tölt meg s amellyel számtalan nemzetközi kongresszus is foglalkozott, de amelyben a helyes megoldás módja immár teljesen eldöntöttnek tekinthető.
Mellőzni kívánom az elméleti fejtegetéseket; csak egyszerűen utalok az 1925. év augusztus havában Londonban tartott nemzetközi kongresszusnak - amelyen a világ összes művelt állama résztvettek - határozatára. E kongresszus egyetlen egy szavazattal szemben egyhangúlag azt mondta ki, hogy: a megrögzött bűntettesekkel szemben szükségesnek tartja a határozatlan tartamú büntetést s ezt olyként kell szabályozni, hogy az elítélt feltételes szabadonbocsátásának nem lehet előbb helye, mint amikor a társadalmi életre alkalmassá válik. S utalok arra, hogy a megrögzött bűntetéssel szemben az adott eset tárgyi súlyával s az elkövető alanyi bűnösségével arányban álló határozott tartalmú büntetés kiszabásának egybekapcsolása a szigorított dologház-büntetéssel mily helytelen és következetlen.
A Bn. javaslat 47. § első bekezdése ugyanis azt mondja, hogy a megrögzött bűntettest a bíróság „az ítéletben meghatározott büntetés végrehajtása végett szigorított dologházba utalja”.
Ez mindenekelőtt nem is felel meg a tényeknek s a javaslat következő §-ainak. A bíróság nem azért utalja oda az elítéltet, de meg a szigorított dologházban nem hajtanak és nem is hajthatnak végre fogház-, börtön- és fegyházbüntetést. Hanem az összes oda beutaltakkal szemben egységesen a szigorított dologház büntetését hajtják végre, vagyis úgy bánnak el az ily büntetésre ítéltekkel, ahogy azt a javaslat következő §-ai s a kiadandó igazságügyminiszteri rendeletek megszabják. A szigorított dologházban nem lehetnek foglyok, rabok és fegyencek, ott csak egyforma büntetésre ítélt és egyforma bánásmódban részesülő és egyforma bánásmódra szoruló megrögzött bűntettesek lehetnek. Itt az ítélkezésnek egyedül az a feladata, hogy válogassa ki azokat a bűntetteseket, akikkel szemben a társadalmat a jelen javaslat értelmében oly szigorú büntetéssel kell megvédelmezni, amilyet ez a törvényjavaslat a megrögzött bűntettesekkel szemben a bíróság rendelkezésére bocsát; nem pedig az, hogy szabjon ki olyan büntetést, ami végrehajtásra sohasem kerül.
De a határozott szabadságvesztésbüntetés előre meghatározása tökéletesen ellentétben is van a javaslat alapvető gondolatával, amely abból indul ki, hogy a XIX. század folyamán uniformizált határozott tartamú büntetések rendszere egyes területeken s így a megrögzött bűntettesekkel szemben is csődöt mondott. Oly tény ez, ami fölött többé vitatkozni nem lehet.
Örök dicsőségére fog szolgálni a magyar törvényhozásnak, hogy Anglia után az első volt Európában, amely felismerte a XIX. század „egyenlősége” nevében végzett kodifikációjának nagy tévedését és ezzel az „egyenlőséggel” szembehelyezte az Arisztoteleszi igazságot, „hogy a nem egyenlőkkel egyenlően elbánni a legnagyobb igazságtalanság”.
A XIX. században megingathatatlannak vélt azzal az alapelvvel szemben, hogy a büntető igazságszolgáltatásban nélkülözhetetlen a tárgyi súly és alanyi bűnösség arányában kiszabott határozott tartamú büntetés - nem tekintve e rendszer egyes rajongóira - ma már általánosan elismerést nyert, hogy egyfelől az említett alapelvvel szemben helyet kell engedni a gyermekek és fiatalkorúak megmentésének (nevelő intézkedésekkel), az először megtévedt emberek tekintetében a megbocsátásnak (feltételes elítélés), a közveszélyes munkakerülők csavargók munkára kényszerítésének s munkára oktatásuk lehetőségének (dologház), másfelől, hogy feltétlenül meg kell védeni a társadalmat a megrögzött bűntettesekkel szemben (szigorított dologház).
S ha a magyar törvényhozás az 1908:XXXVI. tc.-ben már felemelkedett arra a magaslatra hogy a fiatalkorú bűntettest a bíróság, ha ily intézkedést tart szükségesnek, javító nevelésre utalja (és nem úgy rendelkezett, hogy a bíróság a fiatalkorút az ítéletben meghatározott büntetés végrehajtása végett javító nevelő intézetbe utalja, amint azt annak idején sokan nélkülözhetetlennek tartották), s ha az 1913:XXI. tc. 5. és 6. §-ában már eljutott oda, hogy az ott meghatározott esetekben a bíróság közveszélyes munkakerülőt fogházbüntetés helyett vagy nélkül egyenesen dologházba utalja.
Akkor ugyanennek a jogrendszernek 1927. évi törvényhozása nem zuhanhat újból vissza a XIX. század gondolatvilágába, amely pusztán az említett elméleti „elvért” minden áron ki akar szabatni határozott tartamú szabadságvesztésbüntetést még ott is, ahol éppen azért kell más büntetés, mert ott az ily büntetés csődöt mondott s ahol az végrehajtva a jövőben nem lesz.
Mindezek a megfontolások arra indítottak, hogy a Bn. javaslat említett §-ait a most kifejtettek szem előtt tartásával megfelelően átszövegezem és pedig átszövegezen főleg azért, hogy elsősorban az igazságszolgáltatási hatóságok minden kétséget kizáróan tisztán lássák azt a feladatot, amely e javaslat törvénnyé válása esetében rájuk vár.
A IV. Fejezethez
A javaslat céljából és egyes rendelkezéseinek természetéből következik, hogy a hozzájuk fűzött reményeket csupán abban az esetben válthatják be, ha azok a folyamatban levő ügyekben és a hatálybalépés előtt elkövetett cselekményekre is alkalmazást nyernek.
Ehhez képest a javaslat, hogy minden félreértést elkerüljön, kifejezetten kiemeli, hogy a Btk. 2. §-a, - amely oly rendelkezést tartalmaz, hogy „Ha a cselekmény elkövetésétől az ítélethozásig terjedő időközben egymástól különböző törvények, gyakorlat vagy szabályok léptek hatályba: ezek közül a legenyhébb intézkedés alkalmazandó” - nem nyer alkalmazást. A jelen javaslatnak anyagi jogszabályait egyébként nem is lehet minden esetben a Btk. most említett rendelkezésével helyesen összevetni, mert a jelen törvényjavaslat az eddigi jogszabályoknál sem nem szigorúbb, sem nem enyhébb rendelkezést kíván alkotni, hanem a jelenlegi jogszabályokat az eddiginél jobb, igazságosabb és célszerűbb jogszabályokkal óhajtja felcserélni.
Csupán a pénzbüntetés és a pénzbírság tekintetében s itt is csak a célszerűség szempontjából kívánatos, hogy a javaslat rendelkezései az elsőfokon már eldöntött ügyekben ne nyerjenek alkalmazást. Ezért a javaslat e tekintetben megfelelő rendelkezést is tartalmaz.
