1941. évi XV. törvénycikk indokolása

a házassági jogról szóló 1894:XXXI. törvénycikk kiegészítéséről és módosításáról, valamint az ezzel kapcsolatban szükséges fajvédelmi rendelkezésekről * 

Általános indokolás

Ez a törvényjavaslat elsősorban Magyarország népesedésének mennyiségi és minőségi javítását kívánja előmozdítani, amennyire ez - közegészségügyünk mai állása mellett - a házassági jog keretében megvalósítható. E mellett nagyobb figyelmet kíván fordíttatni a házastárs egészségére is. Az említett célok érdekében 1. kötelezővé kívánja tenni házasságkötés előtt a házasulók orvosi vizsgálatát, 2. házasodási kölcsönt kíván biztosítani az arra szoruló egészséges házasulóknak, 3. bizonyos kóros állapotokra tekintettel továbbfejleszti a házasság megtámadására és felbontására vonatkozó rendelkezéseket, valamint 4. házasságkötési tilalmat tervez a nemzet szempontjából nemkívánatos vérkeveredés meggátlására.

A népesedés visszaesésének egyfelől a születések kevesbedése, másfelől az erős halandóság az oka.

A gyermekáldás elmaradása részint a szándékosságra, a fogamzás megakadályozására vezethető vissza, részint azonban szándékosság nélkül, a szülők valamelyikének fogyatékossága vagy betegsége következtében áll elő. A megkötött házasságoknak átlagosan 10%-a gyermektelen s ebben különösen a nemibetegségeknek van nagy szerepe. A magtalanságot az esetek mintegy 70%-ában kankós megbetegedések idézik elő, a halvaszületéseknek mintegy 40%-a, a koraszüléseknek mintegy 34%-a szifilisz eredménye. Magyarországnak trianoni területén évente mintegy 30,000 születés marad el nemibetegségek miatt.

Az erős halandóság jelentékeny részben szintén a nemibetegségeknek tulajdonítható: a halálesetek jelentékeny része olyan szervek bántalmaiból ered (elme-, szív-, vesebajok stb.), amelyeket a szifilisz szokott megtámadni. A nemibetegségek mellett hazánkban még különösen a gümőkór az a betegség, amely tömeges halálozást okoz.

A gümőkór és a nemibetegségek, ha még fertőzők, megfertőzhetik a házastársat és a méhen át a leszármazót is, ekkép öröklés és családi érintkezés útján is előidézői olyan betegségeknek vagy betegségre hajlamos állapotoknak, amelyek magtalanságot vagy korai halált okozhatnak, vagy a népesség minőségi romlására vezetnek.

A nemibetegségeknek a házasság szempontjából való jelentőségét mutatja az, hogy orvosi adatgyüjtés szerint hazánkban a nemibetegek 34%-a házas volt, a nők nemibaját pedig 29.7%-ban a férj idézte elő.

A gümőkórban és a nemibetegségekben méltán ismerte fel törvényhozásunk azokat a népbetegségeket, amelyek ellen az állami egészségvédelem terén is elsősorban kell küzdeni. Az 1940. évi VI. törvénycikk e betegségek ellen hatékony védelmi rendszert épített ki. Ezt a védelmet egészíti ki a törvényjavaslat 1. §-a, midőn kötelezi a házasulókat annak igazolására, hogy orvosi vizsgálatuk nem állapított meg fertőző gümőkórt vagy fertőző nemibajt.

Azok a nehézségek és veszedelmek, amelyek a házasulóknak az öröklődő ideg- és elmebetegségek szempontjából való vizsgálatát akadályozzák s amelyek csaknem valamennyi más öröklődő betegség megállapításánál is fennállanak, a családi életet védő egyes társadalmi tényezőket arra a következtetésre vezették, hogy a házasság előtti orvosi vizsgálatot ma még nem szabad kötelezővé tenni, hanem e helyett meg kell elégedni az orvosi tanácskérés kötelezővé tételével. Felmerült e mellett az a terv is, hogy a házasulók maguk tegyenek nyilatkozatot saját egészségi állapotukról és ez a nyilatkozat közöltessék a másik féllel. Azonban e tervek közelebbi vizsgálata kiderítette, hogy kétes esetekben a most említett módszerek egyike mellett sem lehetne az orvosi vizsgálatot mellőzni. A puszta tanácsadás nem lehet komoly, ha a tanácsot kérő nem köteles magát megvizsgáltatni; ha pedig az orvos valamely betegség gyanúja esetében sem tagadhatná meg a tanácsadás megtörténtéről a tanúsítvány kiadását, ezáltal a másik házasuló fél egyenesen megtévesztetnék, mert az orvosi bizonyítványt úgy értelmezhetné, hogy egészségi szempontból házasságra alkalmasságot igazol. A házasulók vallomása kétségtelenül alkalmas volna a felelősségérzet emelésére, de a lelkiismeretleneket nem akadályozná meg a félrevezetésben és elhallgatásban, amennyiben pedig a vallomást tevő fél orvosi szaktudás hiányában nemleges nyilatkozat helyett állapotára vonatkozó jelenségekről számolna be, a vizsgálatot mégis csak foganatosítani kellene.

Mindezek megfontolása alapján hazai viszonyaink között a legelfogadhatóbb megoldásnak az látszik, hogy a házasság előtti orvosi vizsgálat csak a fertőző gümőkór és a fertőző nemibaj szempontjából legyen kötelező. A legtöbb öröklődő bajnak úgyis ezek a betegségek a forrásai. E betegségek megállapítására az 1940:VI. törvénycikk alapján az állami közegészségügy kellő felkészültséggel és szervezettel fog rendelkezni. E betegségek megvizsgálása nem ütközhetik az egyéni szabadságra vonatkozó közfelfogásba sem, mert az 1940:VI. törvénycikk az ilyen betegségben szenvedőknek kötelességévé teszi az orvosi gyógykezeltetést, feljogosít hatósági elkülönítésre és kényszerkezelésre is, megelőzés végett pedig elrendeli, hogy minden gyermeket kisdedóvodába felvételkor, továbbá hatodik, tizedik és tizenötödik életévében gümőkóros megbetegedés szempontjából orvosi vizsgálatnak kell alávetni. A női szemérem és a családi erkölcs védelme kellő méltánylást talál az 1. § második bekezdésének rendelkezéseivel.

Ami a vizsgálatra kötelezés jogi megoldását illeti, a törvényjavaslat nem fogadhatta el azt a tervet, hogy a kötelezettség megszegésével kötött házasság már a törvény erejénél fogva semmis legyen, sem pedig azt, hogy az orvosi vizsgálat hiánya vagy a bizonyítvány hiányossága miatt a házasságot - megtévesztés igazolása nélkül is - bármelyik fél megtámadhassa, mert ezzel esetleg éppen a hibás fél visszaélhetne. Megtévesztés esetére a 6. § megtámadási jogot biztosít a megtévesztett félnek, egyébként azonban nem volna indokolt a fertőzési veszély elmúlta után, a lelkileg megszilárdult házasságok megsemmisítésére vagy felbontására lehetőséget adni. A közérdek szempontjából elegendőnek látszik eljárási, illetve egészségrendészeti jellegű tilalmat megállapítani és ezt a tilalmat büntető rendelkezésekkel erősíteni.

A 2. és 4. § kellő biztosítékot nyujt a házasulóknak arra, hogy az orvosi bizonyítvány kiadásának indokolatlan megtagadása esetében ellenőrző vizsgálatot végeztethessenek, a házasságkötéshez szükséges közreműködést a kir. törvényszéknél jogorvoslattal is kieszközölhessék, s ha a fertőzés veszélye megszűnt, orvosi bizonyítványért újra jelentkezhessenek.

A 3. § szerint az előírt tisztiorvosi bizonyítvány bemutatását el lehet engedni közeli halállal fenyegető betegség esetében, valamint akkor, ha fertőzési vagy átörökítési veszély nem áll fenn.

Ezek szerint a javaslatban közegészségügyi szempontból megállapított tilalom nem érinti olyan mélyen a magánjogot, illetve a házasságkötési jogot, mint ahogyan azt a házasság előtti orvosi vizsgálatra vonatkozó egyes külföldi törvények teszik. Számot vet a lehetőségekkel, ezért remélni lehet, hogy alkalmazása célravezető és sikeres lesz.

A törvényjavaslat általános célját, a népesség mennyiségi és minőségi javítását hathatósan előmozdítaná az 5. §-ban tervbevett az a rendelkezés, hogy házasodási kölcsönt lehet nyujtani az Országos Nép- és Családvédelmi Alapból olyan házasulóknak, akik igazolják, hogy házasságkötésük sem egymás, sem születendő gyermekeik egészséges szempontjából nem esik kifogás alá. Ez a kölcsönnyujtás lényegileg az 1940:XXIII. törvénycikk értelmében is beilleszthető az Alap általános célrendeltetésének keretébe, mert az Alap céljai között fel van sorolva a népesség szaporodásának előmozdítása és a megélhetésükben veszélyeztetett családok boldogulásának szerves megalapozása. Mégis a most előterjesztett törvény javaslat egészségvédelmi és ivadékvédelmi programmjába szervesen beletartozik a házasodási kölcsön kilátásba helyezése annak a kiemelése következtében, hogy ilyen kölcsönt csak minősített egészségi feltételekkel rendelkező házasulók kaphatnak. A kölcsönnyujtással kapcsolatban elérhető lehetőségeket a népi erő megszilárdítására törekvő szociális és egészségügyi politika nem hagyhatja kiaknázatlanul. Az ügy fontossága megérdemli, hogy az Alap állagának várható gyarapodásával erre a célra is megfelelő fedezet biztosíttassék.

A 6-8. §-ok rendelkezései az 1894:XXXI. törvénycikk-be iktatott házassági törvény egyes rendelkezéseit egészítik ki annyiban, amennyiben a javaslat általános célja és a közegészségügyi érdekek okvetlenül megkívánják. Ezek a kiegészítések összhangzásban vannak a házassági törvény alapelveivel, a törvényt szervesen fejlesztik tovább, illetve annak egyes rendelkezéseit a törvény szellemében értelmezik.

A 8. § a házassági bontóperekben kialakult azt a bírói gyakorlatot kívánja kiigazítani, amely szerint, ha valamelyik házastárs a házasság felbontására okot szolgáltató cselekménye után elmebetegségbe esik, a bíróság vele szemben elmebetegsége miatt a bontási keresetnek nem ad helyet. Ha egyszer a vétkesség megállapítható, nem lehet indokolt a házasság felbontásának megtagadása a vétkes cselekmény után bekövetkezett elmebetegség címén, annál is kevésbbé, mert ilyen joggyakorlat mellett az elmebajok diagnosztikájának fejletlenségére tekintettel a törvényt ki lehet játszani.

Az eddigi rendelkezések mellett, amelyek elsősorban a jövő nemzedékek szoros értelemben vett egészséges származásának biztosítását kívánják szolgálni, nem kisebb jelentőségű feladat annak a célnak elérésére törekedni, hogy a magyar nemzet faji tisztasága megóvassék erősen eltérő fajokkal való vérkeveredésektől, amelyeknek természeti következményei csak további keveredéstől mentes több nemzedéken keresztül oszlanak el.

Magyarországon a zsidóság az egyetlen nagyobb néptömeg, amely eltérő fajként tűnik fel a magyarság és az árja-fajhoz tartozó hazai nemzetiségek mellett. Annak megvilágítására, hogy mily arányban következhetik be a nemzsidók és zsidók magyarországi fajkeveredése, nem annyira a hazai nyolcszázezres zsidó tömeget kell szembeállítani a kb. tizenhárommilliós nemzsidó lakossággal, hanem inkább a kb. hatszázezer főnyi értelmiségi foglalkozású zsidót a kb. négymilliónyi értelmiségi foglalkozású nemzsidóval.

A zsidó fajhoz tartozók a hazai nemzsidókkal az utóbbi félévszázad alatt egyre növekvőbb számban házasodtak össze és ezzel mind a nemzsidók, mind a zsidók szempontjából nemkívánatos fajkeveredés egyre nagyobb méreteket öltött. Míg 1895-ben az egész Magyarországon csak 265 nemzsidó-zsidó házasság fordult elő és a zsidók által 1895-ben kötött házasságoknak csak 2.04%-a volt zsidó-nemzsidó vegyesházasság, addig 1916-ban az említett két adat már 761 és 12.4%, 1918-ban 1185 és 10.93%, 1936-ban a csonka, trianoni országterületen 1126 és 14.17%, 1937-ben 1102 és 13.96%, 1938-ban 1003 és 13.6% és még 1939-ben is, a két zsidótörvény után, 743 és 9.93%. Ezeknek az adatoknak értékelésében még figyelembe kell venni azt is, hogy azok csak a nemzsidók és az izraelita vallású zsidók házasságkötéseinek adatai, de nem tartalmazzák azokat a házasságokat, amelyeket a házasságkötés előtt keresztény hitfelekezet tagjává vált zsidók kötöttek nemzsidókkal.

A felsorolt adatok kellőképpen mutatják, hogy a nemzsidó-zsidó házasságok iránt érzett társadalmi ellenérzés, sőt a zsidók társadalmi és gazdasági visszaszorítására irányuló jogszabályok sem bizonyultak elegendő visszatartó erejűnek a nemkívánatos fajkeveredés megakadályozására.

Ezért a törvényjavaslat 9. §-a, hasonlóan más európai országok, így Németország, Olaszország, Románia, Szlovákia és Horvátország jogalkotásához, olyan házassági tilalmat állapított meg, amely szerint nemzsidónak zsidóval házasságot kötnie tilos.

Részletes indokolás

Az 1. §-hoz

A házasság kihirdetésének elrendeléséhez szükséges orvosi bizonyítvány kiállítására a javaslat elgondolása szerint a tisztiorvos lesz illetékes, akinek erre a feladatra való alkalmasságát az 1936:IX. törvénycikk rendelkezései biztosítják. A tisztiorvos el lesz látva azokkal az orvosi segédeszközökkel, amelyekkel a kérdéses betegségek szempontjából való vizsgálat legfőbb esetben eredményesen végezhető. A házasulóknak a tisztiorvoshoz való utalása lehetővé fogja tenni a tisztiorvosi szervezetnek a házasodás egészségügye szempontjából való egységes kiképzését és fejlesztését. A tisztiorvos bizonyítványa természetesen csak akkor lehet megnyugtató ha a házasuló személyes vizsgálatán alapszik és ha a házasuló fél köteles a szükséges felvilágosításokat megadni. A végrehajtás tárgyában kiadandó rendelet lesz hivatva megállapítani azokat a kérdőpontokat, amelyekre a házasulónak nyilatkoznia kell. A bizonyítványnak nem szükséges igazolnia azt, hogy nem áll fenn fertőző gümőkór vagy fertőző nemibaj, mert az időleges leplezési eshetőségek egyes orvosokat indokolatlanul túlzott tartózkodásra indíthatnák. Elegendő annak igazolása, hogy a vizsgálat nem mutatta ki határozottan, hogy fennállanak a kérdéses kóros állapotok. A 2. § azonban lehetőséget nyujt a tisztiorvosnak a bizonyítvány kiadásának felfüggesztésére, ha az említett betegségekre utaló gyanús jelenségeket észlel. Utóbbi esetben a házasuló újabb, illetve szakorvosi vizsgálatnak köteles magát alávetni. Az 1. § első bekezdése megszabja, hogy a felmutatandó tisztiorvosi bizonyítvány harminc napnál nem régibb keletű legyen; ez a harminc nap a legtöbb esetben elegendő annak biztosítására, hogy a bizonyítvány kiállítása óta fertőzés nem keletkezett; teljes bizonyosságot ugyan csak az aznapi keletű bizonyítvány nyujthatna, de a harmincnapos időköz megrövidítése gyakran - kivált, ha a házasulók különböző helyen laknak - lehetetlenné tenné a házasság kihirdetéséhez szükséges eljárás lebonyolítását, a vizsgálat megismétlését tenné szükségessé és a sok huza-vona számos házasságkötés elmaradására vezethetne.

A második bekezdés első mondata a női szemérmet kívánja lehető védelemben részesíteni. Ha a házasuló nő háziorvosa igazolja, hogy a kérdésben levő kóros állapotok egyike sem állapítható meg s e mellett a házasuló nő erkölcsi előélete és életkörülményei alapján nem támasztható kétség nemi érintetlensége és egészséges volta tekintetében, a tisztiorvos mellőzheti a vizsgálatot és az igazolt orvosi megállapításra hivatkozással állítja ki bizonyítványát. Azt, hogy kit lehet háziorvosnak tekinteni, a végrehajtási rendelet fogja megállapítani, arra figyelemmel, hogy e meghatározásnak semmiféle társadalmi osztályjellege ne legyen, vagyis nemcsak a gazdag családok állandóan fizetett orvosa essék e meghatározás alá, hanem általában az olyan orvosok is, akik a házasuló nőt hosszabb időn át rendszeresen kezelték, orvosi tanáccsal ellátták vagy orvosi felügyelet alatt tartották. Nemcsak nők, hanem bármelyik házasuló megvizsgáltathatja magát a második bekezdés második mondatában megjelölt valamely közegészségügyi szervnél s ennek szakvéleménye alapján a tisztiorvos mellőzheti a házasuló újabb megvizsgálását, hacsak a házasuló életkörülményei vagy egyéb jelenségek alapján a vizsgálat megismétlését szükségesnek nem látja.

A 3. §-hoz

E § rendelkezései az 1894:XXXI. törvénycikk 35. és 36. §-ának rendelkezéseit egészítik ki, illetve módosítják a javaslat céljának megfelelően. A házassági törvény 35. §-a értelmében természetesen tovább is vizsgálni kell a házasságkötésnél való közreműködés előtt, hogy a kihirdetés vagy az alóla való felmentés a jelen törvényjavaslat 1. §-át tekintve, szabályszerűen történt-e. Az első bekezdés rendelkezése nem értelmezhető akként, mintha a házasságkötésnél újabb orvosi vizsgálatról szóló bizonyítványt kellene bemutatnia annak, aki az 1. §-nak megfelelően a házasságkötésnél is közreműködő anyakönyvvezetőnek vagy polgári tisztviselőnek már a kihirdetés előtt bemutatta a bizonyítványt. A bizonyítvány újabb bemutatásának akkor van jelentősége, ha a házasságkötésnél közreműködő polgári tisztviselő más, mint az, akinek a bizonyítványt az 1. § értelmében bemutatták. De még az utóbbi esetben se szükséges újabb orvosi vizsgálat. E szerint ha az 1. § értelmében a harminc napnál nem régibb keletű bizonyítványt a kihirdetés kérésekor bemutatták, a házasságkötéskor ugyanezt a bizonyítványt kell bemutatni, nem pedig olyan másikat, amely a házasságkötés idejében harminc napnál nem régibb keletű.

Ha a 3. § első bekezdésében foglalt eljárási szabály ellenére a házasságot mégis megkötnék, ez fegyelmi és büntető következményeket von maga után, de nem érinti a házasság érvényességét. A fertőző betegség tekintetében való megtévesztés miatt azonban a 6. § szerint a házasság megtámadásának lehet helye.

A második bekezdésben szabályozott elengedés eseteiben is alkalmazandó a házassági törvény 36. §-ának rendelkezése, vagyis mindkét házasulónak ki kell jelentenie, hogy legjobb tudomásuk szerint köztük házassági akadály nem áll fenn. A házassági törvény 36. §-ának második bekezdése annyiban módosul, hogy a közel halállal fenyegető betegség esetét az eljáró polgári tisztviselő maga nem állapíthatja meg, hanem errenézve a tisztiorvos véleményét kell meghallgatnia. Ez a tisztiorvos azonban nem okvetlenül a jelen törvényjavaslat 1. §-ában meghatározott, a házasuló lakóhelye szerint illetékes tisztiorvos, hanem bármelyik, legközelebb található tisztiorvos megállapítása elegendő.

A második bekezdésben megjelölt második felmentési lehetőség a házasság individuál-erkölcsi és valláserkölcsi jellegével számol s különösen olyan esetekre van szánva, ha mindkét házasuló az 1. §-ban említett azonos betegségben szenved (pl. szanatóriumban kezelt tüdőbeteg) s közülük legalább egy nemzésre, illetőleg fogamzásra képtelen. Alkalmat kíván adni a házasságkötésre olyan esetekben, amikor a körülmények szerint a fertőzés továbbterjesztése és gyermekek születése kizártnak tekinthető és a házasságkötés megengedését emberiességi és egyéb erkölcsi okok indokolttá teszik.

Az 5. §-hoz

A házasodási kölcsön nagy jelentősége abban rejlik, hogy egészséges párok házasságkötését olyan életkorban teszi lehetővé, amelyben a házasságból még számos, életerős ivadék születése várható. Ekkép ez a kölcsön elősegíti nemcsak a népesség mennyiségi szaporodását, hanem az új nemzedék minőségi javulását is. Német- és Olaszországban jelentékeny részben a házasodási kölcsönök nyujtásának tulajdonítják azt, hogy a népszaporodás a súlyos gazdasági és háborús körülmények ellenére is kellő szinten maradhatott. Franciaországban is a szépen szabályozott családvédelemnek egyik alappillére a házasodási kölcsön.

Az 5. § szerint a kölcsönnyujtáshoz nem elég annak igazolása, hogy a házasulók külön-külön nem szenvednek az 1. §-ban meghatározott fertőző bajban, hanem egyéb egészségügyi követelményeknek is meg kell felelniök; különösen szükséges, hogy mind egymásközötti viszonyukban, mind a születendő gyermekei egészsége szempontjából alkalmasak legyenek a házasságkötésre.

A 6. §-hoz

Az 1894:XXXI. törvénycikk 55. §-a szerint megtámadható a házasság megtévesztés miatt, ha a megtévesztés a másik házastársnak lényeges személyi tulajdonságaira vonatkozik és a megtévesztést a másik házastárs tudva maga idézte elő vagy tudta a megtévesztést, mely egy harmadiktól ered. A megtámadásra az 56. § szerint a megtévesztett házastárs jogosult. A megtámadás határideje az 57. § szerint egy esztendő attól a naptól, amelyen a házastárs a megtévesztést felismerte. A bírói gyakorlat lényeges személyi tulajdonságnak tekinti a súlyosabb természetű és a házassági együttélés, valamint a születendő gyermekek szempontjából jelentős testi és elmebeli fogyatkozásokat is. Gyakorlati szabály az is, hogy a házasuló feleket a külsőleg nem észlelhető betegségre nézve közlési kötelezettség terheli s ennek elmulasztása a házasság érvénytelenítését eredményező megtámadási ok. Az 55. § alkalmazásához nem szükséges az, hogy a fél ismerje, hogy milyen betegségben szenved, hanem elegendő, ha olyan általa észlelt külső tüneteket hallgat el, amelyekből tudnia kellett, hogy azoknak a házasság megkötése szempontjából súlyosan visszaható következményei lehetnek; így például az a körülmény, hogy a felet a házasságkötés előtt az elme- és idegkórtani klinikán már három ízben kezelték, kötelességévé teszi a félnek, hogy ezt a körülményt jegyestársával közölje, bár ő maga nem is tudott arról, hogy gyógyíthatatlan serdüléses elmezavarban szenved s erről a házasság megkötése után szerzett tudomást (Kúria, III., 4046/1938.). A kölcsönös bizalom és igazmondás - a Kúria megállapítása szerint - a kötelmi jog körébe tartozó jogügyleteknél is kötelező, annál inkább kötelező ez házasságkötés esetén és főleg a felek egészségi állapotát illetőleg, amely kérdés hatásaiban egész életükre kiterjedően közvetlenül érinti nemcsak a házasulandókat, hanem a jövő nemzedéket is (Kúria, III., 4324/1938.). Megtámadási oknak tekinti a Kúria az elmebetegség tüneteinek elhallgatását, valamint a gyógyíthatatlan tüdőbaj és a nemi fertőzöttség elhallgatását is.

Ezek szerint a 6. § a házassági törvény meglevő szabályát és a Kúria jogalkalmazását vehette alapul. Csupán a meglevő jogszabályt erősíti meg azzal, hogy az 1. § alá eső kóros állapotot a házassági törvény 55. §-ának alkalmazása szempontjából lényeges személyi tulajdonságnak nyilvánítja. Egyébként pedig a szükséghez képest továbbfejleszti az 55. §-t azzal, hogy megtámadási oknak tekinti a házastárs megtévesztését akkor is, ha ezt a tisztiorvos vagy a vizsgálatot teljesítő más orvos előtt tett hamis állítással vagy elhallgatással a kedvező tisztiorvosi bizonyítvány kieszközlése útján érte el. A megtámadásra természetesen nem elég ok az orvos vagy az anyakönyvvezető megtévesztése, ha ehhez nem járul a másik házasuló fél megtévesztése is. Sőt a 6. § harmadik bekezdése szerint alkalmazni kell a házassági törvény 55. §-a második bekezdésének rendelkezését is, amely szerint nem támadható meg a házasság, ha alaposan feltehető, hogy a megtévesztett házasfél a házasságot a megtévesztés nélkül is megkötötte volna.

A 6. § ideiktatásának azért is nagy jelentősége van, mert felhívja a figyelmet arra, hogy habár az 1. § csak a fertőző gümőkór és fertőző nemibaj szempontjából kíván meg a házasságkötés előtt orvosi vizsgálatot és bizonyítványt, a házasulók kölcsönös közlési kötelessége egyéb lényeges személyi tulajdonságaikra s különösen az öröklődő betegségekre nézve is fennáll s ezeknek elhallgatása a házasság érvénytelenítését vonhatja maga után. A törvényjavaslat céljának megfelelne és külön törvényi rendelkezés nélkül is kiadható olyan anyakönyvi utasítás, amely a házasulóknak az említett közlési kötelességre és a megtévesztés következményeire való figyelmeztetését elrendelné.

A 7. §-hoz

Az 1894:XXXI. törvénycikk-be iktatott házassági törvényünk több rendelkezéssel akadályozza az elmebetegek, gyengeelméjűek és siketnémák házasságkötését (14., 15. §). De a tilalmat csak gondnokság, illetve gondnokság alá helyezési eljárás esetében állapítja meg, tekintve, hogy az említett kóros állapotok orvosi vizsgálat kötelezővé tétele nélkül jogi szempontból csak így válhatnak nyilvánvalóvá, felismerhetővé. Gondnokság esetén kívül a 6., illetve 127. § értelmében cselekvőképtelenség címén semmis annak a házassága, aki elmebetegség miatt vagy egyéb okból eszének használatától meg van fosztva, amíg ez az állapota tart. Azt a házasságot, amelyet a házasságkötés jelentőségét felfogni bíró elmebeteg az előbbi §-nál tárgyalt megtévesztés nélkül kötött, csak az elmebeteg érdekében, törvényes képviselőjének kérésére a gyámhatóság felhatalmazásával lehet felbontani (H. T. 87. §), ellenben nem kérheti az ilyen házasság felbontását a másik házasfél még akkor sem, ha házastársa elmebetegségéről nem is tudott. Pedig a házassági törvény 54. §-a más ehhez hasonló személyi körülményekben való tévedés alapján is megengedi a házasság megtámadását, így például, ha az egyik házasfél már a házasság kötésekor állandóan képtelen volt a házassági tartozás teljesítésére, vagy ha a nő a házasság megkötésekor a férj tudta nélkül mástól házasságon kívül teherbe volt ejtve. Ezekhez az esetekhez méltán csatlakozhatnék az elmebeteggel tévedésből kötött házasság esete, mert az ilyen házasságot a házasságkötési akarat komolysága és a lelki közösség valódisága szempontjából individuális valláserkölcsi alapon sem lehet olyan fokon álló kötésnek tekinteni, amelynek fenntartását a tévedő fél szerencsétlenné tétele árán is feltétlenül védeni lehetne; következményeiben pedig az ilyen házasság még sokkal veszedelmesebb az előbb említett eseteknél, mert ezáltal nemcsak a házastárs szenved, hanem a születendő beteg gyermekek és azok által a társadalom is. A következmények súlyosságát mérlegelve, különösen kirívó az ellentét a házassági törvény 54. §-ában említett azzal a további esettel szemben, mely szerint tévedés alapján megtámadható a házasság, ha az egyik házasfél büntetésre (pl. nyereségvágyból elkövetett vétség miatt néhány napi fogházbüntetésre) volt ítélve, a másik fél ezt nem tudta s feltehető, hogy ezt tudva, a házasságot nem kötötte volna meg. Ennél az esetnél kétségtelenül súlyosabb az, hogy a házasságot tévedésből elmebeteggel kötik meg.

Mindezekre tekintettel, a törvényjavaslat 7. §-a a házassági törvény okszerű továbbfejlesztése gyanánt engedi meg a házasság megtámadását olyan esetben, ha az egyik házasfél már a házasságkötéskor gyógyíthatatlan elmebetegségben szenvedett, a másik házasfél pedig e felől tévedésben volt. E § szövegezéséből kitűnik, hogy csak súlyos, gyógyíthatatlan elmebetegség miatti tévedés esetében lehet helye a házasság megtámadásának, vagyis olyankor, ha a házasuló a házasságkötés idejében nemcsak örökletesen terhelt s ideg- vagy elmebajra hajlamos állapotban, hanem már valóban felismerhető elmebajban szenvedett és a házasságkötéskor tanúsított értelmes viselkedése nem volt gyógyult állapot. A gyógyíthatatlanság megállapításában a törvényjavaslat nem kíván az orvostudománytól kétséget kizáróan bekövetkezendő fejleményekre vonatkozó jóslást; a gyógyíthatatlanságra való utalás csak azt kívánja kifejezni, hogy tévedés címén csupán az elmebetegség súlyos eseteiben lehet helye bontásnak, olyankor, amikor a beteg felmenőinek betegsége, valamint a megvizsgált házasfél betegségének tünetei és hosszabb tartama alapján szakszerű orvosi vizsgálat mondja ki azt a véleményt, hogy az elmebetegség a házasságkötés idejében is fennállott, most is fennáll és a legnagyobb valószínűség szerint ezután sem lesz meggyógyítható.

Az elmebeteg házastárs érdekeinek védelmére egyébként meghagyatnak mindazok a biztosítékok, amelyeket a házassági törvény tévedésből kötött házasság esetében megállapít. A házasság nem semmis, hanem csak a tévedő házastárs által megtámadható s megtámadásnak is csak egy éven belül van helye attól a naptól, amelyen a házastárs a tévedést felismerte.

A 8. §-hoz

Ez a szabály nem tekinthető a házassági törvény érdemi módosításának s nem állapít meg újabb házasságbontási lehetőséget. Nem határozott törvényi rendelkezés, hanem közvetett és a contrario következtetések alapján foglalta el a Kúria azt az álláspontot, hogy az elmebetegség miatt gondnokság alatt álló házastárs ellen az elmebaj keletkezése előtt felmerült bontó okok alapján sem lehet helye a házasság felbontásának (Kúria, VIII., 2196/1904., III., 2461/1940.). A házassági törvény 87. §-ának abból a rendelkezéséből, hogy elmebeteg házastárs nevében törvényes képviselője kérheti a házasság felbontását, még egyáltalában nem következik az, hogy elmebeteg házastárs ellen a bontópert nem lehetne lefolytatni. A 86. §-nak az a rendelkezése, hogy cselekvőképességében korlátolt házastárs a házasság felbontása végett indított perben perképes, vonatkozik a gondnokság alatt álló elmebeteg házastársra is a 87. §-ban foglalt megszorítással, vagyis azzal, hogy az elmebeteg házastárs felperesként csak törvényes képviselője útján léphet fel. A házassági törvény javaslatának indokolására vonatkozó érvek sem eléggé meggyőzők, mert az indokolás csak a 87. § (a törvényjavaslat 109. §-a) esetét tartja szem előtt és ezzel kapcsolatban is olyan elmebetegségre utal, amely az ész használatától való teljes megfosztással jár együtt.

A jelen törvényjavaslat 8. §-a olyan esetre gondol, melynél a bontóok keletkezése idejében a vétkes házasfél nem volt elmebeteg s ehhez képest a bontóokul szolgáló magatartás neki beszámítható volt. Ebből okszerűen az következik, hogy magatartásának következményei alól nem lehet őt felmenteni még akkor sem, ha utóbb elmebeteggé lett. Az elmebeteg házasfél az ellene indított bontóperben úgyis törvényes képviselője és ezenfelül ügyvéd útján vesz részt, e szerint perviselési hátrányban sem lesz, sőt a bíróság állapotára tekintettel még szigorúbban fogja vizsgálni, hogy a bontás alapjául szolgáló vétkes magatartás valóban fennállt-e.

A 9. §-hoz

A jelen § első bekezdése az 1894:XXXI. törvénycikk 14-27. §-ában foglalt házasságkötési tilalmak mellé újabb házassági tilalmat állapít meg. A tilalom ellenére kötött házasság nem lesz ugyan érvénytelen házasság, - miként nem érvénytelen az egyéb házassági tilalmak ellenére kötött házasság sem - a tilalom mégis alkalmas arra, hogy a legtöbb esetben meggátolja a házasság megkötését, s ha a tilalom ellenére a polgári tisztviselő kijátszásával vagy annak vétkes közreműködésével a házasságot mégis megkötnék, a tilalmat megszegő személyek: mind a vétkes házasfelek, mind a vétkes polgári tisztviselő, súlyos büntetés alá esnek (10. és 13. §).

Nem vonatkozik a tilalom külföldi állampolgárságú nemzsidónak magyar állampolgárságú zsidó nővel kötendő házasságára. A külföldi állampolgárságú férfi és a házasságból születendő gyermek ugyanis nem válik a házasságkötés, illetőleg a leszármazás következtében magyar állampolgárrá, sőt a magyar állampolgárságú menyasszony is házassága következtében az esetek jelentős részében elveszti magyar állampolgárságát: külföldi állampolgárok fajkeveredése pedig nem káros magyar nemzeti szempontból és így annak megakadályozása nem feladata a jelen jogszabálynak. Természetesen éppoly kevéssé vonja a jelen javaslat szabályozásának körébe külföldi állampolgárságú nemzsidó és külföldi állampolgárságú zsidó házasságának tilalmát.

Ezzel szemben tiltja a törvény magyar állampolgárságú zsidó férfinak külföldi állampolgárságú nemzsidó nővel kötendő házasságát. Az ilyen házasságból született gyermekek ugyanis leszármazásuk folytán magyar állampolgárokká lennének és ekként a jövőben is növekedhetnék a nemzeti szempontból nemkívánatos fajkeveredés által létrejött ivadékok száma.

A § a továbbiakban meghatározza, hogy a jelen §-ban szabályozott tilalom szempontjából kiket kell a „zsidó” fogalma alá vonni.

A fogalommeghatározás, a lehetőségek korlátain belül, tiszta faji megoldásra törekszik.