A föld a magyar embernek nemcsak tulajdont, hanem hazát, ősöket, sorsot, hivatást is jelent. A magyar földben gyökeredzik az az erő, amely évszázadok óta annyi nehézségen át nemzeti létünk forrása volt. Ezért a magyar nemzet a földmívelés ügyének előbbrevitelét sohasem tekintette egyoldalú osztályérdeknek, hanem az egész nemzet ügyének, tudva azt, hogy mezőgazdasági termelésünk virágzásával vagy pangásával szorosan összefügg az ország közgazdasága, a nemzeti jövedelem és vagyonosodás.
A magyar nemzet ezért mindig szívén viselte a mezőgazdaság sorsát, gondját.
A XIX. század második felének államfelfogása azonban nem mindenben kedvezett a mezőgazdaság fejlődésének, mert a termelők megszervezését elhanyagolta s az államnak a gazdasági rend kialakításában való közreműködését sem látta szívesen.
Trianon után, mint ez időben minden államban, nálunk is fokozottan fordult a föld felé az ország figyelme.
A beavatkozás részben termelési korlátozásokban nyilvánult meg.
A korlátozások és a támogatás mellett mind sűrűbben fordul elő a kötelezés is a termelési rend védelmére.
Jogszabályi rendelkezéseken kívül is mindinkább erősödik a világháború óta a mezőgazdasági termelésben az állami irányítás. Az irányítás szükségét a törvényhozás is elismerte.
Legnyomatékosabban az értékesítésen keresztül valósult meg az államnak a gazdasági rendbe való beavatkozása. Az értékesítés terhe az államra nehezedvén, minőségi és mennyiségi kikötéseket tett s ezzel közvetve a termelésbe beleszólt.
Az értékesítésbe való beavatkozás két irányú. Az egyik az értékesítés megszervezésére való törekvés, a másik a hatósági árpolitikai rendelkezés.
Az utóbbi években a honvédelmi készülődés, a zsidótörvény, a munkaviszonyok kérdésének szabályozása, egyes elszakított országrészek visszatérése, piacbiztosító külföldi szerződéseinkből folyó kötelezettségeink, legújabban pedig a közellátás gondjai voltak azok az okok, amelyek az államot arra késztették, hogy a mezőgazdasági termelés alakulását ne csak figyelemmel kisérje, hanem a termelés kialakítását gondozásába is vegye.
A külföldi államokban a mezőgazdasági termelés válsága, a kereslet és kínálat kiegyenlítettlensége, ennek folytán az árak bizonytalansága intézményes állami beavatkozásra vezettek, autokráciákban és demokráciákban egyaránt. Az úgynevezett demokratikus államokban is találkozunk gazdasági újjáépítéssel, államilag megindított konjunktúrával, többéves tervekkel. Az alkalmi intervencionizmus áttolódik az intézményes termelés és piacrendezés felé. Táplálták ezt az irányzatot az autarchikus törekvések is. Az is kétségtelenné vált, hogy a beavatkozás nemcsak háború idején szükséges, akkor azt csupán szorosabbra fogják. A beavatkozás mellett azonban valamennyi állam - kivéve a szovjetet - az egyéni vállalkozás hajtóerejét fenntartja.
Egyforma a külföldi államok felfogása abban is, hogy a mezőgazdaság az állam erőteljesebb támogatását, szervezőkészségét inkább megkívánja, mint más termelési ág. A mezőgazdaság ugyanis csak hosszú periódusokban képes termelni, éghajlati- és talajviszonyoktól függ, kartellképességének hiánya miatt a fogyasztás mértékét s a versenyt nem látja előre és még veszteséggel is kénytelen termelni. Hozzájárul ezekhez a mezőgazdaság tőkeszegénysége, továbbá az üzemek nagy száma és szétszórtsága, amelyek folytán a mezőgazdasági üzem - állami támogatás és irányítás nélkül - viszonylag állandósított gazdasági állapotot biztosítani nem képes.
Ami a külföldi államokban eltérő, az az állami beavatkozás mértéke és módja.
Ha más nem, a külföldi államoknak mezőgazdaságuk fejlesztésére irányuló, erőfeszítései intést jelentenek nemzetünk számára, hogy a nemzetközi versengésben mezőgazdaságunk s ezzel hazánk létének veszélyeztetése nélkül elmaradnunk nem szabad. Mert ha a külföldi országok mezőgazdaságfejlesztő jogszabályainak és intézkedéseinek egy részét - különösen az erőteljesebb állami beavatkozást - a kivételes világgazdasági helyzet szülte is, e szabályok és intézkedések biztosítják az említett államok gazdasági szilárdságát, eredményeikben pedig kifelé a versenyt fokozzák. Nem azért kell tehát fejlesztenünk mezőgazdaságunkat, hogy ilyen vagy olyan külföldi törekvést utánozzunk, hanem hogy ebben a könyörtelen versenyben helyünket megálljuk.
Kétséget nem szenved, hogy a mezőgazdasági termelés fejlesztésénél az egyik legerősebb fegyvere az államhatalomnak a megfelelő árpolitika. Elsősorban ez fokozza a termelési kedvet. Akár a jutalmazásnak, akár a kényszerrendszabálynak, csak akkor van eredménye, ha egyidejűleg a termelés jövedelmezősége is biztosított. Ha a kapott ár huzamosan nem fedezi a termelési költségeket, a különbséget a gazda tőkéjéből kénytelen fedezni. Bekövetkezik az elszegényedés, a befektetések csökkentése, a gazdaság elhanyagolt állapota, a külterjes gazdálkodás. A magyar gazda ugyan - ily nehéz időkkel - szívósságát, élelmességét és igénytelenségét szegezte szembe és válságos időkben is biztosította a termelés folytonosságát, de ily nehéz időket tartósan a magyar gazda sem tudna elviselni.
Amennyire kétségtelen, hogy az árpolitika az egyik legerősebb fegyver a termelés fejlesztésére, annyira kétségtelen az is, hogy csak az egyik eszköz és nem kizárólagos eszköz. A megfelelő árpolitika sem vonja maga után minden esetben a termelésnek a kívánatos irányba való fejlődését. Általános tapasztalat, hogy ha valamely termény ára az általános árszínvonalból kiemelkedik, ez nem eredményezi minden esetben az illető termény belterjesebb művelését. A másik oldalon pedig figyelembe kell venni, hogy egy-egy termény hanyatló ára nem váltja ki - különösen kis- és törpebirtokosoknál - minden esetben a más irányú termelést, mert a termelő a hanyatló árakat ugyanazon irányú gazdálkodásban a munkaidő meghosszabbításával, keményebb munkával egyensúlyozza ki.
E szempontok mellett megfontolandó az is, hogy ne fordítsa-e az állam az árpolitikával kapcsolatban ártartásra felhasznált anyagi erejének egy részét inkább a gyümölcsöző befektetésekre, a nemzetgazdaságilag előnyös termelés előmozdítására.
Mindezekre való tekintettel - az elsősorban figyelembejövő megfelelő árpolitika mellett - mezőgazdaságunknak a fejlesztését más eszközökkel is elő kell mozdítani. Ezek az eszközök szintén biztosítani hivatottak a gazdálkodás jövedelmezőségét a termelőerőknek olyan ösztönzésével, amely a föld jobb művelésére, a talaj megjavítására irányul. Mezőgazdasági termelésünknek a foka ugyanis - az említett árkérdés mellett - a természetes adottságoktól, a birtokos szaktudásától és rátermettségétől, a birtok- és hitelviszonyoktól, a mezőgazdaság üzemi és technikai fejlettségétől és az értékesítés szervezettségétől is függ.
Mezőgazdaságunknak sok tekintetben elmaradt színvonala nem a munkaerő vagy a dolgos kéz hiányában, de a rátermettség hiányában sem rejlik, hanem kis- és törpebirtokosaink kevés gazdasági tanultságában s a mezőgazdasági tudományok nem eléggé méltányolt mívelésében. Tanultság híjján fogyatékos a talajmívelés, a talajerőfenntartás, a művelési ágak egymáshoz való aránya, az állattartás viszonylagos helyzete, a gépek és szerszámok használata. Az országnak szüksége van tehát korszerűen képzett gazdákra. Korszerűen képzett gazdákon természetesen nemcsak a legmagasabb képesítésű okleveles gazdákat, hanem az alsófokú szakiskolát, szaktanfolyamot végzett kis- és törpebirtokost is értem.
Gondoskodni kell ezért arról, hogy a gazdasági tudás megszerzésére a lehetőség fenn álljon s ez a tudás megfelelően értékeltessék.
A gazdasági szakoktatás fejlesztésének abban az irányban is kell haladnia, hogy a megfelelő számú és szívű tanerőket kiképezze, mert e nélkül a gazdasági szakoktatás kiterjesztése, de a jelen javaslatnak egyébként való végrehajtása is csak papiroson maradna.
A szakoktatásnak velejárója a kísérletügy.
Hazánk természeti adottságai a mezőgazdasági termelésre nem mondhatók túlságosan kedvezőknek. Szélsőséges éghajlatunk, egyenlőtlen csapadékeloszlásunk, talajain változó minősége próbára teszi a gazdálkodást.
A javaslat és az ahhoz csatlakozó munkaterv meg kívánja teremteni az előfeltételeket ahhoz, hogy a nagyobb költséggel járó talajjavító munkálatokat, különösen a szikjavítást, a meszezést, a sáncolást, az alagcsövezést a birtokos az állam segítő kezére támaszkodva végezhesse el.
Szántóföldi termelésünk átlagos eredményei jelentősen elmaradnak a nyugati államok termésátlagai mögött. Még ha tekintetbe vesszük a szélsőséges éghajlattal, az egyenlőtlen csapadékeloszlással járó termésingadozásokat, valamint a belvizek levezetésénél mutatkozó hiányokat, akkor is tárgyilagosan állapíthatjuk meg, hogy különösen a kisbirtokok termésátlagai nem kielégítőek.
Ennek az oka jórészt a művelési ágak egymásközti aránytalanságában, az állattartásnak a többi üzemághoz mérten kedvezőtlen helyzetében, a talajművelés, a talajerőfenntartás elégtelenségében s a mezőgazdasági gépek hiányos elterjedésében keresendő.
Főleg az Alföldön túlteng az egyoldalú búza- és kukoricatermelés, aminek következménye a szántóföld egy-egy holdjára eső csekély állatlétszám és vele együtt a talajerő pótlására szükséges trágyázás hiánya. Ilyen helyeken a szálastakarmánynak, pillangós növényeknek a termelését elő kell segíteni. Természetesen ilyen esetben a búza vetésterületének esetleges csökkentését az állatok és állati termékek bel- és külföldi értékesítésének olyan fejlesztésével kell egybekötnünk, hogy a szálas- és abraktakarmánynövények termelése is jövedelmezőbb legyen, mint a búza termelése. A magasabb állatállomány bővebb trágyája s a műtrágya használata az esetleg csökkentett termőterületű növények termésátlagait emeli, ami a csökkentést részben kiegyensúlyozza s e mellett a takarmány és állat mint többleteredmény mutatkozik.
A természeti adottságokat azonban mindenkor szem előtt kell tartani.
Éghajlatunk szeszélyessége folytán a mezőgazdasági munkálatok összetorlódnak, ezért az igaerővel kellően felszerelt gazda sem tudja sokszor időben elvégezni a munkát. Ennek ellensúlyozására mezőgazdaságunkban a gépek, megfelelő eszközök, berendezések használatát elő kell mozdítani annál is inkább, mert mezőgazdasági termelésünknek a technikája meglehetősen elmaradott. Ebben az irányban hálás terület a kisüzem, amelynél a takarmányerjesztő és tároló berendezések létesítésének előmozdítása, megfelelő talajművelő gépek és eszközök előnyös beszerzéséről való gondoskodás nagyot lendít termelésünk színvonalán.
A termelés és az értékesítés eredményességéhez a termelők megszervezése elengedhetetlen.
A javaslat lehetővé teszi társulások elrendelését s ezzel egyben a mezőgazdaság fokozatos megszervezését. E mellett előnyben részesíti a javaslat - különösen értékesítési vonalon - a termelőknek önkéntes társulását, hogy gazdálkodásuk, munkájuk gyümölcsének értékében való részesedésüket kiterjessze. Sőt lehetőséget nyujt a javaslat arra is, hogy a termelők, feldolgozók és forgalombahozók között szervezet alakíttassék, hogy ezáltal az érdekelteknek állami felügyelet alatt végzett együttműködése adja meg a piac és az ár biztonságát.
A javaslat egyik alapja hiányoznék, ha nem volna jelentőségéhez mért pénzügyi alátámasztása.
Az anyagi alátámasztáson felül a mezőgazdaság fejlesztéséhez szükséges a határozott elgondolás, a termelés fejlesztését szolgáló módszerek és eszközök megválasztása, végül a lebonyolítást végző szervezet.
Ahogy jogunkban nem ismeretlenek az olyan rendelkezések, amelyek a termelési rendet az államhatalom erejével biztosítják.
A jogrendszerünkben tehát nem kirívóak a javaslatnak a termelési rend közhatalmi megóvására vonatkozó rendelkezései.
Azonban, a javaslat a kényszergazdálkodást nem kívánja sem intézményesen kiépíteni, sem túlhajtani, nem kíván tovább menni, csak a közérdek biztosításáig.
A termelés előmozdítására szolgáló eszközök és módok alkalmazása az állami irányításnak a feladata. Az irányításban a javaslat nem keres csodálatos újszerűséget, hanem napvilágra kívánja hozni azokat az értékeket, amiket a magyar föld magában rejt.
Ennek megfelelően a termelést akként kívánja irányítani, hogy minden kedvezményt megadjon a helyes irányú tevékenységnek, ne adjon kedvezményt a veszteglőnek és hátránnyal sujtsa a termelési renddel ellenkező tevékenységet.
Az irányításnak enyhítenie kell továbbá mezőgazdasági termelésünk merevségét, azt rugékonyabbá kell tenni a sokoldalú gazdálkodás kifejlesztésével, hogy a termésingadozásokból eredő hátrányokat egy másik termelési ág kiegyensúlyozza.
Az irányításnak továbbá megfelelőbben kell hasznosítani azt a hatalmas munkateljesítményt, ami a magyar kis- és törpebirtokosaink és általában a gazdatársadalom részéről napról-napra megmutatkozik, de sokszor helytelen iránya folytán kellő eredményességet elérni nem tud.
Irányítani csak a mezőgazdasági termelési ágak összefüggésének tudatában lehet. Szerves szintézisben kell áttekinteni a mezőgazdasági termelést, mert az összefüggések egyetlen termelési ágban sem olyan erősek, mint a mezőgazdaságban. A szarvasmarhatenyésztés előmozdítása például a tejtermelés növekedésében is jelentkezik; gondoskodni kell tehát időben a tej megfelelő feldolgozásáról és értékesítéséről, a tejszövetkezeti hálózat kiépítéséről.
Az állami irányítás ellenérveként hozzák fel az államgazdaság veszélyét, az egyéni kezdeményezés megbénítását, a nemzeti sajátosságok elhalványítását, végül azt, hogy a mai viszonyok között nem időszerű messzeható állami irányítással foglalkozni.
Elhibázott volna az irányításban a tervgazdálkodás veszedelmét látni. Tervről annyiban lehet szó, hogy a mezőgazdaság fejlesztésére irányuló minden szerves javaslatnak, így ennek a javaslatnak is, határozott célokat kell maga elé kitűzni. Az ilyen értelemben felfogott tervgazdálkodás nem egyes államrendszerek gazdasági politikájának sajátossága.
Ahhoz nem férhet kétség, hogy az irányításnak a vállalkozási kedvet nem szabad megbénítani, az egyéni teljesítményt nem szabad csökkenteni a termelési tevékenység uniformizálásával. A javaslat sem kíván a múlhatatlanul szükségesnél több és a termelést feleslegesen zavaró korlátozásokat felállítani. A legjobb szándék sem pótolhatja ugyanis az egyéni gazdálkodásnak nagyobb lendületét, aminek természetes rugója a saját tulajdon, az öröklött, vagy választott hivatás, a közvetlen szellemi és anyagi érdekeltség.
Az egyéni vállalkozás és kezdeményezés fenntartására egyébként - a szovjetet kivéve - világszerte minden ország törekszik.
Az irányításnak szem előtt kell tartani nemzeti sajátosságainkat. Ezek között a magyar gazdának az újításoktól való ösztönös tartózkodását. Figyelembe kell venni továbbá éghajlati és talajviszonyainkat, amelyek kizárják azt, hogy külföldi termelési módokat egyszerűen ráerőszakoljunk a magyar mezőgazdaságra.
A mezőgazdaság fejlesztésének időszerűségét kétségbevonó álláspont nem alapos. Mezőgazdaságunk fejlesztésének vannak olyan alapvető feladatai, amelyeknek időszerűségét a viszonyok változása sem befolyásolhatja. Ilyen feladatok pl. a nagykiterjedésű szikeseink megjavítása, a legelőjavítás, mezőgazdasági kis- és törpebirtokosaink termelésének és ezzel életszínvonalának emelése. Bizonyosra vehető továbbá, hogy a világbéke helyreállítása után mezőgazdaságunk versenyképességét csak a minőségi termelésben való előhaladásunk biztosíthatja.
A pénzügyi alátámasztás, a határozott elgondolás, valamint a termelés fejlesztését szolgáló módszerek és eszközök megválasztása mellé sorakozik egyenlően fontos rangsorban a javaslat végrehajtásának a kérdése.
A pénzügyi alátámasztásról való gondoskodás, a termelés irányának s a módszereknek és eszközöknek a megállapítása kétségkívül állami feladat.
A javaslat számít a gazdatársadalomnak a közreműködésére, azt igénybe is kívánja venni s ez irányban megfelelő rendelkezéseket is tartalmaz. Elsősorban a törvénnyel létesített érdekképviseleti szervezet jön itt figyelembe. Velük kapcsolatban tartalommal kell kitölteni nemcsak a javaslatnak, hanem az 1920:XVIII. törvénycikk 36. §-ának is azt a rendelkezését, hogy az érdekképviseletet a mezőgazdaság körébe tartozó bármely gazdasági feladat keresztülvitelével meg lehet bízni.
A mezőgazdaság fejlesztésével kapcsolatos feladatok zömének az érdekképviseletekre való átruházása csak akkor várható, - de akkor viszont kívánatos - amikor a mezőgazdasági érdekképviselet reformjára vonatkozó törvényt a törvényhozás megalkotta.
A javaslat a végrehajtásra új szervezetet csak legfelsőbb és legalsóbb fokon létesít. Legfelsőbb fokon létesíti az Országos Mezőgazdasági Tanácsot, amelynek hivatása lesz a javaslat végrehajtásának elvi kérdéseiben állásfoglalását kialakítani. Legalsóbb fokon pedig a faluval, a kis- és törpebirtokosokkal való érintkezést kell biztosítani. Ezt tiszteletbeli állásokkal és hasonló sikertelen, csak címmel, de eredménnyel nem járó kísérletezésekkel elérni nem lehet. Márpedig az egyik legnagyobb probléma, hogy miként lehet a sokszázezer kis- és törpebirtokost az állami irányításba beiktatni, illetőleg az irányítás célkitűzéseinek megnyerni. Biztosítani kell megfelelő szervezet útján az ellenőrzést is a kedvezmények felhasználásánál, valamint a jogszabályok végrehajtásának az ellenőrzését, mert erre a gazdasági felügyelő, akire néha többszázezer hold felügyelete is esik, emberfeletti munkával sem képes.
Ezeket a megfontolásokat szem előtt tartva, a javaslat a gazdasági előljárói intézményt létesít.
A törvényjavaslat nem az állami tervgazdálkodás jegyében készült. Mindamellett ahhoz, hogy mezőgazdasági termelésünk összhangban legyen egyrészről hazánk nemzeti, honvédelmi és gazdasági érdekeivel, másrészről a világgazdasági körülmények kikerülhetetlen tényezőivel s az európai gazdasági közösségben elvárható helyzetünkkel, - szükséges, hogy a kormányzat időközönként megvizsgálja mezőgazdasági termelésünknek s az említett körülményeknek és tényezőknek a viszonyát és az eredményhez mérten határozzon az általános irányelvek tekintetében. Ez a feladatkör kétségkívül a minisztériumot illeti, minthogy termelési politikánknak be kell illeszkedni a kormányzat egyetemes gazdaságpolitikájába.
Az említett irányelvek keretében a mezőgazdaság fejlesztése érdekében szükséges közfeladatok ellátását a javaslat már a földmívelésügyi miniszter hatáskörébe utalja.
A javaslat a szükséges pénzügyi fedezetnek az alapszerű kezelését mellőzi. Alap létesítése ugyanis csak akkor volna helyénvaló, ha külön jövedelmek köttetnének le erre a célra. Ily céljövedelmek teremtése pedig az egyetemes nemzeti erőkifejtés szempontjából nem volna kívánatos.
Ezért a javaslat a mezőgazdaság fejlesztésére szükséges kiadásokat az évenkinti állami költségvetésbe állítja be. Ezáltal a törvényhozás fokozottabb ellenőrzése nyílik meg.
A pénzügyi megalapozásnál a § megadja a lehetőséget arra, hogy a szükségletek fedezésére ne csak az ország adózási ereje, hanem a magántőke is igénybevétessék. Ez annál helyesebbnek mutatkozik, mert kiküszöböli azt az aggályt, hogy az állami hitel az egymilliárdos megterhelés folytán túlságosan megduzzad.
A magántőke közreműködésének különösen a talajjavítási munkálatoknál van nagy jelentősége.
A gazdasági akadémiák nagymultú intézményeink között foglalnak helyet évszázadokon át a mezőgazdasági tudásnak a bástyái voltak. A velük való törődés, továbbfejlesztésük ezért velük szemben megbecsülést jelent, a gazdatársadalommal szemben pedig régi kívánságot vált valóra. A javaslat az akadémiákat ehhez mérten főiskolai színvonalra emeli.
A továbbfejlesztésnél nyomatékosan esik latba az a szempont is, hogy a József Nádor Műszaki- és Gazdaságtudományi Egyetem egymagában nem tud elegendő főiskolai képesítésű gazdát kibocsátani, holott csak a földmívelésügyi tárcának egymagában évenkint mintegy 150 főiskolai képesítésű gazdára van szüksége.
Ezek a szempontok esnek latba a kertészeti akadémia fejlesztésénél is. A kertészeti akadémia képesítő erejének növelése s a szélesebbkörű képzés érdekében a javaslat a felsőbb szőlő- és borgazdasági tanfolyamot a szervezendő kertészeti főiskolába olvasztja be, ami maga után vonja majd a főiskola ily jellegének a kifejezésre juttatását is.
Az akadémiáknak a fejlesztésével előreláthatólag népesebb lesz a hallgatóságuk. Ez azért is kívánatos, hogy a vidéki akadémiák növendékei az ottani tájszempontokat megismerve, azon a vidéken végezzenek úttörő munkát.
A gazdasági akadémiáknak és a kertészeti akadémiának az átszervezése természetesen csak fokozatosan történhetik meg, mert az átszervezéssel kapcsolatban gondoskodni kell az akadémiák megfelelő kibővítéséről, néhány új tanszék felállításáról és a tanszemélyzet újjászervezéséről is. Az utóbbit illetően a volt állatorvosi főiskola rendszerét kívánom szem előtt tartani azzal, hogy a tanszékek segédszemélyzetének előléptetésénél a közép- és alsófokú gazdasági tanárok automatikus előléptetési rendszerét kívánom alkalmazni.
A §-nak a (2) bekezdése a közép- és alsófokú gazdasági szakoktatást kívánja olymértékben fejleszteni, ami nemcsak a javaslat végrehajtásának, de az országunk zömét képező mezőgazdasági lakosság kultúrális felemelkedésének is egyik záloga.
A középfokú gazdasági tanintézet kitűnő gyakorlati középiskola a kis- és középbirtokosok azon gyermekei számára, akiknek szülői a súlyt a gazdasági ismeretek megszerzésére vetik. Ez a tanintézet a gazdatársadalomban eddig is közbecsülésnek örvendett, aminek nyilvánvaló jele, hogy a most folyó tanévben ezek az intézetek a felvételre jelentkező tanulók százait kénytelenek voltak hely hiányában elutasítani. Egy-egy ilyen tanintézet létesítése meglehetősen nagy költséggel jár. Erre való tekintettel a következő években évenkint átlagosan egy ilyen tanintézet létesítését vettem tervbe.
A téli gazdasági iskola az alsófokú gazdasági szakoktatásban mindinkább előtérbe nyomul. Nagy előnye, hogy a gazdaifjakat akkor iskoláztatja (a téli öt hónapon át, két éven keresztül), amikor munkájukat a szülők és a gazdaság nélkülözni tudják. A gazdaifjak gyakorlati oktatásban az iskola elvégzése után is részesülnek, mert tanáraik rendszeresen felkeresik őket gazdaságukban, ellenőrzik, hogy mit valósítottak meg, rámutatnak gazdálkodásuk hibáira.
A téli gazdasági vándoriskolákat azokban a községekben szándékozom megszervezni, amelyeknek gazdaifjai közlekedés hiánya miatt a járás székhelyén levő gazdasági iskolát nem tudják megközelíteni, illetőleg amely községeknek a gazdaifjai a tanulóotthoni ellátással kapcsolatos költségeket nem tudják előteremteni. Ellenkeznék ugyanis a helyes szociális felfogással, hogy a gazdasági tudást csak azok szerezhessék meg, akiknek ehhez helyzeti vagy anyagi előnyük van.
E téli gazdasági vándoriskolák egy évfolyammal, két évenkint váltakozó székhellyel fognak működni. Személyzetük egy tanárból áll, építkezés általában nem szükséges hozzájuk, a felszerelési költségek sem számottevők. Az iskola vezetőjének oktatói tevékenységén felül küldetése, hivatása is van, az, hogy tanácsaival fellendülést hozzon a község gazdasági életébe.
A téli gazdasági iskolák létesítése csak másfél évtizeddel ezelőtt kezdődött meg, elegendő számban eddig sem állottak rendelkezésre, ezért a gazdaközönség idősebbjei gazdasági szakképzésben nem részesülhettek. Ezeknek az oktatására hivatottak a két és három hónapos iskolaszerű téli gazdasági tanfolyamok. Ezeknek a tanfolyamoknak a számát jelentősen emelni szándékozom.
Az egy-egy termelési ágat felölelő különleges irányú gazdasági szakiskoláknak a száma aránylag kicsiny, pedig ezeknek az iskoláknak az oktatása is termékeny talajra hull. Ezért minden vármegyében szükséges ilyen, a vármegye gazdalakosságának termelési adottságaihoz igazodó szakiskola a tejipari, kertészeti, szőlészeti és borászati, rét- és legelőművelési, kender-, len-, dohány- és komlótermelési, állattenyésztési, méhészeti, selyemtermelési, öntözési szakismeretek terjesztésére.
A kisgazda gazdálkodásának jövedelmezősége nem kis részben függ attól, hogy felesége mennyire ért a háztartás vezetéséhez és a ház körüli kisebb gazdasági munkákhoz. Kisgazdacsaládoknál a gazdasszony feladata a baromfitenyésztés, a sertéshízlalás, a tejkezelés, a zöldség- és gyümölcskertészkedés. Közérdekű feladat ezért, hogy a földmíves leányokat és asszonyokat a helyes háztartási-gazdasági tevékenységre megtanítsuk. Erre kétféle mód kínálkozik. Az egyik a háziasszony képző iskola, amelyik egész éven át történő oktatás során az összes háztartásgazdasági munkákkal megismerteti a leányokat és asszonyokat. A másik mód - mint kisegítő megoldás - a háztartás-gazdasági vándortanfolyamok intézménye. Ezek hat-, illetőleg tizenkéthetes gyakorlati oktatás folyamán tanítják meg a leányokat és asszonyokat a takarékos főzésre, a házkörüli munkálatokra, szabás-varrásra.
Az említett intézményeknek nemcsak az oktatás jut osztályrészül, hanem a tanácsadás is. A szaktanácsadás megszervezésénél nagy súlyt kívánok vetni az üzemi tanácsadásra, ennek keretében a jövedelmezőségi szempontból okszerű tervezésre, a helyes üzemtervre, a rendszeres számtartás vezetésére.
A gazdasági szakoktatásnak az előbbiekben vázolt fejlesztése elkerülhetetlenné teszi a közép- és alsófokú gazdasági szakoktatási intézetek tanszemélyzetének létszámához tartozó tanárok széleskörű nevelését és kiképzését.
A mezőgazdasági ismeretek terjesztésében a szakoktatás mellett a kísérletügynek is oroszlánrésze van. Kísérletügyi intézményeinket kettős feladat terheli. A mellett, hogy tudományos búvárkodással hivatottak mezőgazdasági termelésünk európai szintjét őrízni, leszűrt tudományos eredményeiket a gazdaközönségnek is rendelkezésére kell bocsátaniok. Minthogy az utóbbi tekintetben a gazdaközönség széles rétegei, de egyben a mezőgazdaság fejlesztéséhez fűződő közérdek is sürgető kívánalommal lép elő, az (1) bekezdésben foglalt rendelkezésre szükség van. Nem volna teljes a javaslat, ha az (1) bekezdésben foglalt - bár jogszabályt nem feltétlenül kívánó - rendelkezéssel a törvényhozás állásfoglalását nem szögezné le.
Az (1) bekezdésnek a kisebb gazdaságok gazdálkodásának előmozdítását célzó kutatásokra és kísérletekre vonatkozó rendelkezésével összhangban van a (2) bekezdés, amelynek célja, hogy a kísérleti intézmények által kipróbált termelési eljárások tényleg el is kerüljenek a gazdákhoz. E célkitűzéseken kívül a (2) bekezdésben foglaltak a gazdák öntevékenységét is ösztönözni hivatvák. Feltehető, hogy ha községenként egy-két gazdának a kísérleti tevékenységével járó költségeit az állam megtéríti, szép számban lesznek vállalkozók. Ennek eredményeképpen pedig várható az, hogy a szerződés útján kipróbált talajművelési eljárás, vetőmaghasználat, állatgondozás, gyümölcsfatelepítés, méhészkedés és sok más kísérleti munka a falubeli gazdákat hasonló termelési tevékenységre fogja ösztönözni.
A példaadás, kellő helyen és módon, a lelkileg nehezen hozzáférhető embert is megtéríti. Ebből az alapgondolatból indul ki ez a §.
A jelen § a mintagazdaságokat a gazda szorgalmára, szaktudására és rátermettségére építi fel. Mintagazda csak az lehet, aki a 6. § (2) bekezdésében megállapított szerződéses úton, tehát saját fáradságos tevékenységével úttörő munkát végzett, a gazdálkodásban egyébként is előljár és közbecsülésnek örvend. Ha ehhez hozzávesszük a (2) bekezdésnek azt a rendelkezését, hogy a kiválasztásnál a szakiskolát (szaktanfolyamot) végzetteket előnyben kell részesíteni, akkor feltételezhetjük, hogy ez az intézmény nem az illetéktelen befolyásoknak a kútforrása, hanem a fáradságos munkával érdemeket szerzett, köztisztességben álló gazdák irígységtől ment megbecsülése lesz, őket tehát útjukon mások is követik.
A mintagazdaságoknak a kiválasztásához a (2) bekezdés beleszólást biztosít az érdekképviseleti szervezetnek is. Ugyanez a bekezdés megadja a módot arra, hogy ha a birtokos nem gazdálkodik példaadóan, gazdaságának mintagazdasági jellegét meg lehet szűntetni. Figyelembe kellett venni e mellett azt az esetet is, amikor valaki gazdálkodásában előljár ugyan, de a közbecsülést valaminő okból (pl. súlyos beszámítás alá eső bűncselekmény) elveszti. Ennek a körülménynek a megítélése nem tartozik már a termelési szempontokra ügyelő gazdasági felügyelőre, hanem a vármegye hatóságát képviselő testületi szervre, a gazdasági albizottságra.
A (3) bekezdés körülírja a mintagazdaság birtokosának a feladatát, a (4) bekezdés viszont biztosítja azt, hogy a (3) bekezdésben megállapított tevékenységének, valamint az (5) és (6) bekezdésekben foglalt kötelezettségnek ellenértékeképpen a mintagazdaság birtokosa azok között, akiket a gazdálkodásban az állam segít, előnyben részesíttessék. Másként nem várható ugyanis, hogy a mintagazdaság birtokosa a (3) bekezdésben foglalt feladatra vállalkozzék és alávesse magát az (5) és (6) bekezdésben foglalt ellenőrzésnek és kötelezettségeknek.
A mintagazdaság birtokosának gazdálkodását segíti elő az a rendelkezés is, amely a kísérleti állomások vizsgálati díjait részére kedvezőbben állapítja meg s a téli gazdasági iskolák tanácsadását számára kifejezetten biztosítja.
A javaslatnak abban a törekvésében, amellyel a mezőgazdasági ismeretek terjesztését a szakoktatás és szaktanácsadás kibővítésével, valamint a közvetlen példaadással kívánja előmozdítani, egyik fontos láncszem a kísérleti birtok intézménye.
A kísérleti birtokok feladatának ellátásával kapcsolatban nem kíván a javaslat társadalompolitikai tevékenységet végezni avégből, hogy középbirtokokat létesítsen. A javaslat rendelkezései ettől élesen eltérnek. Ezért a javaslat a kísérleti birtok feladatának ellátását elsősorban a szakoktatási és kísérletügyi intézmények mellett működő azokra a gazdaságokra bízza, amelyek már ezidőszerint is megvannak. Ha az említett iskolához, vagy kísérletügyi intézményhez gazdaság nem tartozik, abban az esetben - tehát másodsorban - közép- és nagybirtokosok közreműködését kívánja a javaslat biztosítani. A (4) bekezdésnek idevonatkozó rendelkezései elismerik egyes közép- és nagybirtokosoknak azt a tevékenységét, amelyet a környékbeli kisgazdaságok gazdálkodásának előbbrevitelével kapcsolatban eddig is végeztek. Ezt a tevékenységet a (4) bekezdés intézményesíti, amikor az alkalomszerűség helyett az arra vállalkozó közép- és nagybirtokosoknak a kötelezettségét szerződésileg körülhatárolja.
Ha az előbbi két módon a kísérleti birtok feladatának ellátásáról nem lehet gondoskodni, akkor kerül csak sor a kísérleti birtok létesítésére.
Az önállóan létesített kísérleti birtok az állam tulajdona. A vele járó feladatokat állami kezelésben megoldani nehéz volna, ezért a haszonbérleti rendszer mutatkozik helyesnek. Ez ugyanis a birtokon végzett kísérletek mellett megadja a módot a gazdálkodás jövedelemszerző célzatának kielégítésére is.
Az önállóan létesített kísérleti birtokot csak közép- vagy felsőfokú mezőgazdasági szakképzettséggel és megfelelő gyakorlattal rendelkező olyan közbecsülésben álló gazdának lehet haszonbérbe adni, aki az eredményes gazdálkodáshoz szükséges felszerelés, illetőleg tőke nagyobb részével rendelkezik. Ezzel a rendelkezéssel, valamint a mezőgazdasági érdekképviselet befolyásának a biztosításával eleve kizárja a javaslat azt, hogy a kísérleti birtok hozzá nem értő és hivatástudattól el nem töltött egyének elhelyezkedési törekvésének a célpontja legyen.
Fontos közgazdasági érdek, hogy a mezőgazdasági termények a termékek kisebb üzemekben elvégezhető tisztítása és minőségi javítása már a termelés helyén történhessék. Az egyes gazdaságokban csak kis mennyiségben rendelkezésre álló termékek és termények összegyüjtése pedig lényegesen megkönnyíti ezek értékesítését és a fogyasztás részére való biztosítását.
A gyorsan romló, továbbá csekélyebb értékű, valamint silányabb minőségű mezőgazdaság termények és állati termékek a szállítást, illetve a szállítási költségeket nehezen bírják. A gazdálkodás jövedelmezősége tehát jelentősen emelhető, ha ezek a termelés helyén értékesebb áruvá dolgoztatnak fel. E mellett a mezőgazdasági mellékipari üzemekben a mezőgazdasági népesség még a téli hónapokban is munkaalkalomra talál. A gazdaság számára pedig visszatérülnek azok a melléktermékek, amelyeket különösen az állattenyésztésben lehet eredményesen felhasználni.
A közgazdasági szempontból fontos, új üzemek létesítésének előmozdítására és megkönnyítésére a §-ban felsorolt üzemeknek (vállalatoknak) az a kedvezmény engedélyezhető, hogy a teljes beruházott összeget, vagy annak meghatározott részét az általános kereseti adó kiszámításánál alapul vett tiszta jövedelemből, illetve a társulati adó kiszámításánál alapul vett nyereségből adómentesen leírhatják. Ezzel együtt jár, hogy a kisebb jövedelem után kivetett kereseti adó összeghez igazodnak a többi járulékos adók is.
Hogy már működő üzemek (vállalatok) korszerűsítésükre és bővítésükre előre megfelelő tőkét gyüjthessenek, az is engedélyezhető, hogy évi nyereségük meghatározott részét meghatározott időn át üzembővítésre, építkezésekre, gépek és berendezések korszerűsítésére, üzemi kísérletek végzésével, új termelési ág bevezetésével kapcsolatos létesítményekre és berendezésekre adómentesen tartalékolhassák.
Az üzemek (vállalatok) működéséhez szükséges ingatlanok szerzését, haszonbérbe, illetve bérbevételét pedig azzal mozdítja elő, illetve könnyíti a §, hogy az üzemek (vállalatok) egészen vagy részben felmenthetők ezeknek az ingatlanoknak szerzése esetén a vagyonátruházási illeték, illetőleg az ingatlan haszonbérbe- vagy bérbevétele esetén a haszonbérleti, vagy bérleti szerződés illetéke alól.
A leírási, tartalékolási kedvezmény, valamint az illetékkedvezmény kiterjed a kizárólag az üzem (vállalat) tisztviselői és munkásai jóléti intézményeire szolgáló létesítményekre is.
Ez a § a talajjavító munkák, különösen a szikjavítás, a meszezés, a sáncolás és az alagcsövezés részére biztosítja az állam segítő kezét.
Az említett talajjavítási módok közül a szikjavítás régtől fogva megoldásra váró kérdés. A sáncolással elért aránylag rendkívüli eredmények ennek a talajjavító munkálatnak minél szélesebbkörű alkalmazását kívánatossá teszik. Az alagcsövezés, mint a legtökéletesebb talajjavító vízimunka a kötött talajokat megjavítja, néhány év alatt morzsalékossá teszi, a talaj melegebbé válik, a termésmennyiségek növekednek.
A §-ban foglalt rendelkezéseknek a végrehajtását meg kell előzni néhány évi talajfelvételi s általában kísérletügyi munkának s annak eredményeképpen lehet általánosságban, országszerte a talajjavítást a legnagyobb ütemben folyamatba tenni.
A javaslat felsorolja az állami hozzájárulásnak a módját, ami elsősorban a tudományos kutatásra, az országos talajismereti térképezésre, a kísérletügyi költségek vállalására, a munkálatok terveinek elkészítésére, irányítására, felügyeletére, anyag és eszközök nyujtására, pénzbeli hozzájárulásra s az igénybevett magántőke után állami garancia-vállalásra vagy kamathozzájárulásra irányulhat. A talajjavító munkának a természete, az érdekeltek anyagi ereje szabja meg azt, hogy a munkálatot milyen mértékben segíti elő az állam.
Természetesen nem hagyható figyelmen kívül, hogy a talajjavító munkálat csak ott lehet eredményes, ahol az árvizek és egyéb csapadékvizek kártételeit már elhárították és a mezőgazdasági termelés állandóságát biztosították. A talaj jó megmunkálása, a kielégítő trágyázás, a vetőmagvak gondos kiválasztása és a termelés egyéb feltételeinek megteremtése csak akkor járhat eredménnyel ha a talaj víziállapotát a termelés szempontjából kedvezőbbé tesszük.
Talajaink között sajnos, aránylag kevés van olyan, amely mind az esős időszak, mind a szárazság idején meg tudná tartani a kedvező vízállapotot. Fokozódik ez még a kedvezőtlen vízgazdálkodású talajoknál, pl. szikeseknél. Az ilyen talajban a növénytermelés sikere teljesen a csapadékjárástól függő termelési lehetőségeket pedig csak a külterjes gazdálkodási mód viselheti el.
Mindezekre való tekintettel a vízrendezésnek, mint közvetett talajjavításnak együtt kell járnia a talajjavító munkálatokkal. Ezért a vizi beruházási tervet a törvényhozás elé szándékozom terjeszteni.
Ez a § a legszélesebb körű, felöleli mindazt a tevékenységet, amely a mezőgazdaság fejlesztése szempontjából kívánatos. De nehogy az (1) bekezdésben felsorolt támogatást érdemlő tevékenységből kimaradjanak olyanok, amelyek szintén méltók a kedvezményre, az (1) bekezdés f) pontja - az a)-e) pontokban foglalt felsoroláshoz csatlakozva - általánosságban biztosítja a kedvezményt a külön nem említett azon tevékenységeknek, amelyek az 1. §-ban foglalt célkitűzéseket szolgálják.
A (2) bekezdés a kedvezmények nyujtásának alapelveit szögezi le, amikor úgy rendelkezik, hogy a feltételeket lehetőleg egységesen és rendszerint előre kell megállapítani. Ennek a rendelkezésnek a célja az, hogy egyrészről kizárja a kedvezmények juttatásánál az illetéktelen befolyásokat, másrészről elejét vegye annak a látszatnak, hogy az állam segélyezési akciót kíván indítani. A (2) bekezdés rendelkezései világosan kifejezik, hogy a javaslat termelési célokat szolgál elsősorban és csak annak kihatásaiban jelentkeznek a szociális szempontok. Ennek megállapítása mellett is gondoskodni kellett azonban arról, hogy a kedvezőtlenebb termelési viszonyok között élő kis- és törpebirtokosok javára a feltételek kedvezőbben állapíttassanak meg. Gondoskodni kellett továbbá arról is, hogy a kedvezményben azok is részesülhessenek, akik saját kezdeményezésükből, fáradságos úttörő munkával, a közre is hasznos újításokkal jelentősen növelik vagy javítják termelésüket.
A (3) bekezdésben foglalt rendelkezés kiegészíti az (1) bekezdésben foglaltakat, amennyiben megadja a módot arra, hogy köztestületek vagy termelőkből alakult egyesülés által létesített, az (1) bekezdés d) pontjában említett vállalkozások létrehozásánál és fejlesztésénél a közületek segítségét lehessen igénybevenni. Az ingatlan s a lehetőséghez képest épületek ingyenes átengedését megmagyarázza az a körülmény, hogy a kötelezett közületeket ebből a vállalkozásból, habár csak közvetett, de kétségtelen előny éri. Ugyanezek a szempontok indokolják a kisajátítási jogra vonatkozó rendelkezéseket is.
Amennyire azon van a javaslat, hogy minél szélesebb körben álljon az állam az érdemes, tevékeny és rátermett gazdálkodók mellé, annyira határozott abban a tekintetben, hogy a nemzet egyetemének hatalmas áldozata és erőfeszítése ne lehessen könnyelműség prédája. E § ennek az elhatározásnak a jegyében gondoskodik arról, hogy az állam segítő keze illetékteleneket, érdemetleneket és könnyelműeket ne erősítsen.
Joggal meg lehet kívánni, hogy amikor az állam a mezőgazdaság fejlesztését gazdasági életünknek a homlokterébe állítja, erre a célra nagy áldozatokat hoz, a másik oldalon küszöbölje ki azt, hogy hanyag és mulasztó birtokosok országunk rendkívüli helyzetét szem elő tévesztve, gazdálkodásuk előbbrevitelére nemcsak hogy erőfeszítéseket nem tesznek, hanem ellenkezőleg azt elhanyagolják, vagy a közérdekű termelési renddel egyenesen szembehelyezkedve gazdálkodnak. Ezért az 1894:XII. törvénycikk 1. §-a azon rendelkezésének, hogy mezei földbirtokát a törvény korlátai között gazdaságilag mindenki szabadon használhatja, előfeltételeként meg kell kívánni a közérdekű és okszerű gazdálkodást. Ezért az (1) bekezdés rendelkezései kötelezővé teszik a gazdálkodásnak a termelési rendbe való beilleszkedését. Lehetővé teszi és biztosítja viszont e bekezdés, hogy e kereten belül mezőgazdasági birtokát gazdaságilag mindenki szabadon használhatja, annak gyümölcsét élvezhesse. Nem kívánja tehát érinteni a bekezdésben foglalt rendelkezés társadalmi életünk egyik alappillérét, a magántulajdont, de megköveteli, hogy azzal vissza ne éljenek.
A (2) bekezdésben foglalt rendelkezés levonja eme állásfoglalásnak a következményeit.
A jelen §-ban foglalt rendelkezések nem azonosak az 1940:IV. törvénycikk 2. §-ával. Ez utóbbi törvényhely ugyanis földbirtokpolitikai célokat szolgál, a §-nak a címe is átengedésre kötelezésről szól s a (3) bekezdése is azt mondja, hogy az ilyen ingatlanokat kishaszonbérletek alakítására kell felhasználni. A jelen § esetében nem erről van szó. Itt a termelés tárgyi érdekei forognak kockán, nincs büntetési jellege a rendelkezésnek, a cél a termelés biztosítása. Ez kitűnik abból is, hogy az 1940:IV. törvénycikk 2. § (1) bekezdése az átengedésre kötelezést akkor engedi meg, ha a tulajdonos mezőgazdasági ingatlanát egy gazdasági évet meghaladó időn át egészen vagy nagyobb részében műveletlenül hagyta. Ehhez fűz azután az idézett jogszabály olyan következményt, ami a tulajdonnak a korlátozásával jár. A jelen §, valamint a következő §-ban foglalt rendelkezések a tulajdont nem érintik ilyen erős formában. Viszont azonban nem is várják meg azt, hogy az ingatlan egy esztendőn át műveletlenül maradjon.
A cél az, hogy késedelem nélkül biztosíttassék a parlagon hevertetés veszélyének kitett ingatlan megművelése. Ezt a célt azáltal lehet legjobban elérni, ha hozzáértő és felelős tényező kezébe, a gazdasági felügyelőségnek a kezébe kerül az intézkedés joga. Az érdekképviseletek közreműködése itt azért nem jöhet számba, mert gyors közigazgatási intézkedésre van szükség. Ugyanez a körülmény indokolja azt is, hogy a gazdasági felügyelőség határozata elleni panasznak a birtok átadására nincs halasztó hatálya.
Minthogy a 21. § (1) bekezdésének a) pontja esetében, vagyis a jelen §-ban részletesen szabályozott esetben átmeneti intézkedésről van szó, nevezetesen a parlagon hevertetés veszélyének elhárításáról, ezért a (6) bekezdés kimondja, hogy a birtoknak a jelen § értelmében elrendelt kezelése a gazdasági év végével rendszerint megszűnik. A rendelkezési jognak az elvonása ugyanis nem volna méltányos az említett okból hosszabb időre, mert a veszély is csak átmeneti. Ha azonban a parlagon hevertetés veszélye tovább is fennáll, abban az esetben már a szabad rendelkezés szélesebb korlátozását kívánja a közérdek. Ez a javaslat 23. §-ában foglalt eljárás tárgya.
A 21. § (2) bekezdésének b) és c) pontja esetében az okszerű gazdálkodással merőben ellenkező, a termelés rendjét súlyosan veszélyeztető gazdálkodással állunk szemben. Ebben az esetben a beavatkozás szigorúbb megkötöttséget kíván, mert nem valami fenyegető termelési veszély gyors elhárításáról, hanem a gazdálkodás, az üzem egész menetének az okszerűség törvényes termelési rendbe való beillesztéséről van szó, amely esetleg hosszabb időt kíván. A javaslat ezért - bár a kezdeményezést a gazdasági felügyelőség kezébe teszi - a döntésre a kir. bíróságokat jogosítja fel. Ezáltal megteremti a javaslat a biztosítékot arra, hogy a birtokos gazdálkodását és a tulajdoni joggal együttjáró rendelkezési szabadságot - habár jóhiszemű - túlkapás ne érje.
A tagosítás jogi és gazdasági előnyei kétségen felül állanak. A sok mesgyeper megszűnése, a telekkönyvi állapot rendezése, a munkaidő jobb kihasználása, a mezőgazdasági gépek szélesebbkörű alkalmazásának lehetősége, a tagosítással kapcsolatban megoldott legelőkérdés, patakszabályozás, falufejlesztés, továbbá vásártér, piac, leventetér teremtése s nem utolsósorban az egész országban mintegy 50,000 kat. holdnyi területnek művelés alá vonása, illetőleg hasznosítása mind oly körülmények, amelyek a mezőgazdaság fejlesztésével kapcsolatban a nagyobbarányú, szélesebbkörű és gyorsabb ütemű tagosítást parancsolóan megkívánják. A tagosítás ellen felhozott két ellenérv, hogy nevezetesen a jégverés nagyobb kárt okoz egy-egy gazdának s hogy továbbá a tagosított birtok idővel szintén elporlódik, nem tartható. Jégverés ellen ugyanis mindjobban és jobban védekezik a gazda a jégkár elleni biztosítással: a szétporlódás üteme pedig egyrészről nem olyan nagy, hogy hosszabb időn át ne lehetne a tagosításba fektetett költségek megtérülését várni, másrészt pedig a kormányzat foglalkozik a birtokminimum kérdésének törvényes szabályozásával, ami megszünteti a tagosítás eredményének a veszélyeztetését.
Az említett megfontolásokból kifolyólag a javaslat módot ad az előzetes közigazgatási eljárásnak hivatalból való elrendelésére.
Abban az esetben, ha a földmívelésügyi miniszter a tagosítást közérdekből szükségesnek mondja ki, joggal megkívánhatják az érdekeltek, hogy ha az állam a közérdeket velük szemben érvényesíti, a tagosítási eljárás költségeihez az eddiginél nagyobb mértékben járuljon hozzá.
A termelés fejlesztését célzó akciók feltételezik azt, hogy a juttatás, támogatás a természetes termelési és tenyésztési vidékekhez igazodjék. Ellenkező esetben nagy árat kellene fizetni sikertelen kísérletezésekért s a gazdaközönséget nemhogy megnyernénk a javaslat végrehajtásában való közreműködésnek, hanem inkább elriasztanánk attól. Minthogy a juttatásokat és a kedvezményeket a hivatalos szerveken felül a mezőgazdasági érdekképviseletek és a szakegyesületek bonyolítják le, az egyöntetűség érdekét szolgálja az a rendelkezés, amely szerint az említett szervezetek tevékenysége összhangban kell, hogy álljon a földmívelésügyi miniszternek a tájszempontokra vonatkozó megállapításával.
A (2)-(4) bekezdés rendelkezései a minőségi vetőmag széleskörű és átütő erejű használatát hivatottak biztosítani.
E §-ban foglalt rendelkezések adják meg a lehetőséget a mezőgazdasági termelés és állattenyésztés közvetlen irányításához.
Természetes, hogy az (1) és (2) bekezdésben foglalt rendelkezéseknek az egyes vidékek termelési, illetőleg tenyésztési viszonyaihoz kell símulni, mert hiszen az ország éghajlati és talajbeli viszonyainak különbözősége egységes rendelkezés alkalmazását kizárják. A tájviszonyok mérlegelésénél különös feladat fog hárulni a mezőgazdasági érdekképviseleti szervekre, mert a gazdatársadalom vidéki szervezetei hivatottak ebben a kérdésben a végrehajtás helyességéhez és okszerűségéhez hozzájárulni.
A javaslat kizárja azt, hogy a rendelkezéseket csak egyetlen személy tekintetében meg lehessen tenni. A rendelkezések alkalmazását a javaslat csak az egész országra, annak kisebb területére, vagy meghatározott birtokcsoportokra engedi meg.
A §-ban foglalt rendelkezés arra hivatott, hogy a mezőgazdasági és a mezőgazdasági ipari gépek és szerszámok ellenőrzésére módot adjon. Amikor a törvényjavaslat mezőgazdasági üzemeink gépesítését előmozdítja, ezzel együtt kell járni annak is, hogy a gépek megfelelő minősége s lehető egyöntetűsége biztosíttassék. A külföldről behozott gépeket és eszközöket a javaslat feltétlenül vizsgálatnak veti alá, míg a belföldön gyártott ily gépek és szerszámok tekintetében erre csak a lehetőséget adja meg. A külföldön gyártott gépekre és szerszámokra a javaslat csak az esetben engedélyez vámmentességet, ha azok a műszaki és közgazdasági feltételeknek megfelelnek s ha ily gépeket és szerszámokat ilyen minőségben és megfelelő árban az országban nem állítanak elő.
Mezőgazdasági termelésünknek és értékesítésünknek nehézségei nem kis részben a termelés és értékesítés szervezetlenségében rejlenek. A szervezetlenség szolgáltatja ki a gazdatársadalmat a nyerészkedésnek, amennyiben fáradságos munkájának termését sokszor illetéktelenül mások aratják le. Ezért a §-nak (1) bekezdése lehetővé teszi a mezőgazdasági termelés folytonosságának a biztosítása és a termelők jogos érdekeinek megóvása végett a termelőknek a társítását. Nehogy azonban túlszervezettség következzék be, a társításnak a mezőgazdasági érdekképviseletek keretében kell megtörténnie.
A kényszertársításnak csak egy-egy termelési ágra és nagyobbszabású, összefüggő talajjavító munkálatok tekintetében van helye. Egyes termelési ágaknál főleg akkor, ha a mezőgazdasági termelés ipari feldolgozás céljára termel. Ilyen esetben a gazdákkal szemben rendszerint egységes szervezet áll, a termelők jogos érdekeinek a megóvása szükségessé teszi tehát, hogy a termelők is egységes szervezetben léphessenek fel. Hogy csak egy-két esetet említsek, az olajmagtermelő, a len- és kendertermelő gazdáknak a tömörítése közérdekű szempontokat szolgálna.
A (2) bekezdésben foglalt rendelkezés a termelés és értékesítés kiegyensúlyozása és megfelelő termelői árak biztosítása végett még tovább megy az (1) bekezdésben foglalt rendelkezéseknél. Az (1) bekezdés ugyanis a termelői oldalt öleli fel, míg a (2) bekezdés lehetővé teszi a termelők, feldolgozók és forgalombahozók közös szervezetbe tömörítését. Ennek célja az, hogy a termelőt, de a feldolgozót és a forgalombahozót is ezen az úton is megvédje olyan veszteségektől, mint a hirtelen áresés, túltömött piac, külföldi verseny. Az ilyen szervezet a fogyasztóközönség javát is szolgálja, mert az egyenletes áruellátásról gondoskodik.
A javaslat értelmében az állam új adminisztráció kiépítése helyett átruházza a piacszabályozás jogát az érdekeltekre, de kiköti a földmívelésügyi miniszternek az illetékes miniszterrel egyetértve gyakorolt felügyeletét és ellenőrzését. E rendelkezés biztosítja azt, hogy az érdekeltek piacszabályozása a közérdeknek megfelelő legyen.
A termelés megszervezéséhez tartozik a termelési szerződések kötésének az előmozdítása. A mezőgazdasági termelés és értékesítés előmozdítására hivatott ezért a §-nak az a rendelkezése, amely a földmívelésügyi minisztert és az érdekelt más minisztert feljogosítja arra, hogy termelési szerződések megkötését a javaslatban megállapított esetekben előmozdítsák, szükség esetén kötelezővé tegyék. A §-ban foglalt rendelkezésnek az előnye e mellett még abban is rejlik, hogy a termelést állandósítja, szükség esetén pedig, ha a körülmények azt úgy kívánják, a közvetlen értékesítési lehetőségek hatása alatt azt hamarabb módosítja, illetve gyorsabban alkalmazza az értékesítési lehetőségekhez.
A javaslatban említett testületeknek, intézményeknek, üzemeknek és vállalatoknak is érdekében áll, hogy szükségletüket előre megállapított mennyiségben és minőségben biztosítsák s ezáltal azokkal szemben, akiknek ellátását jogszabály, szerződés vagy szokás alapján végzik, az ellátásbeli zökkenéseket kiküszöböljék.
Hogy a javaslatban foglalt elgondolásokat a gazdatársadalom megértse, magáévá tegye és a javaslat nyujtotta lehetőségekkel sajátmagának és nemzetünknek előnyére éljen, - annak egyik leglényegesebb feltétele a javaslat rendelkezéseinek végrehajtására hivatott szervezetek kijelölése.
A jelen § felhatalmazza a földmívelésügyi minisztert, hogy egyes közfeladatok ellátását alsóbb hatóságokra, hivatalokra bízzon. Ez a rendelkezés tehermentesíteni kívánja a központi kormányzatot a javaslattal járó ügyintézéstől. A javaslatból eredő ügyek egy része nem is kívánkozik a központi kormányzat ügyintézésébe, jelentőségénél vagy az ügyhöz fűződő közérdek kisebb súlyánál fogva. Ahol az ügyintézéshez hatósági jogkör szükséges, ott a törvényhatósági és községi önkormányzat lesz hivatott eljárni. Oly ügyek intézésére pedig, amelyek az államhatalom szempontjainak az érvényesítését megkívánják ugyan, de nem járnak hatósági rendelkezéssel, a földmívelésügyi miniszter külső hivatali szervei a legalkalmasabbak. Végül ott, ahol a termelői érdekek a közérdekű szempontokkal találkoznak, a közfeladatok ellátását a gazdaérdekképviseleti szervekre és a termelők társulásaira lehet bízni.
A javaslatnak a végrehajtásához nélkülözhetetlen a községekben olyan szakember, aki a javaslat rendelkezéseinek a végrehajtását előmozdítja és ellenőrzi. Ellenkező esetben szaporodna a rendeleteknek, tilalmaknak és felhívásoknak végre nem hajtott tömege.
A javaslat azért a gazdasági előljárói intézményt létesíti. A javaslat nem kívánja ezzel az új intézménnyel az állami bürokráciának úgyis megduzzadt tömegét növelni, mert nem gyökértelen hivatalnokokat akar életrehívni, hanem a gazdaközönség, a gazdatársadalom nagy szellemi erőforrásait kívánja eme intézmény felé megnyitni. Hogy a gazdasági előljáró ne bürokratikus szerv legyen, arra több biztosíték van a javaslatban.
Elsősorban is a gazdasági előljáró tiszteletdíj mellett nyer alkalmazást. A községi önkormányzati igazgatástól függetleníttetik, amivel a javaslat kiküszöböli azt a veszélyt, hogy a gazdasági előljáró községházi tisztviselővé váljék. Megteremti továbbá a javaslat a szoros kapcsolatot eme intézmény és a mezőgazdasági érdekképviselet között. A mezőgazdasági érdekképviseletnek egyik nehézsége ugyanis, hogy a legtöbb községben az alsófokú szervezete nem működik. A gazdasági előljáró a javaslat szerint a községi mezőgazdasági bizottság titkára, ami biztosítja az összhangot a javaslatban megállapított feladatköre és a községi mezőgazdasági bizottságnak más jogszabályokban megállapított hasonló feladatköre között. Természetes, hogy ahol községi mezőgazdasági bizottság nincs, hanem gazdakör működik (pl. Erdélyben), a gazdasági előljáró hivatott - felkérésre - a gazdakör titkári teendőit is ellátni.
Annyira nem megy a javaslat, hogy a gazdasági előljárót az érdekképviselet szervévé tegye s az ő fennhatósága alá helyezze. Eredmény ugyanis csak úgy érhető el ezzel az intézménnyel, ha az erős kézben van és helyi befolyásoktól mentes. A függetlenség megőrzése azért fontos, mert hivatása sok tekintetben az ellenőrzés. A függetlenség megóvása nem jelenti azonban azt, hogy ne igyekezzék gazdatársai bizalmát megnyerni. Ez annál is kívánatosabb, mert a gazdasági előljáró feladata nem hivatal, hanem hivatás. Munkája nem annyira az íróasztal, mint a községnek a határa. Ehhez szükséges az is, hogy szakképzettségén felül lehetőleg helyi ismeretekkel is rendelkezzék.
A javaslat a gazdasági elöljárónak sem képesítése, sem tiszteletdíja, sem száma tekintetében nem tartalmaz részletes rendelkezéseket. Számuk tekintetében csak azt mondja, hogy nagyobb községekben önállóan, kisebb községekben pedig körzetenként kell őket alkalmazni. A szakképzettséget széles körben vonja meg a javaslat, a téli gazdasági iskolát, illetőleg tanfolyamot végzett gazdáktól a gazdasági akadémiát végzettekig. A tiszteletdíj a szakképzettséghez, munkakörhöz, illetőleg a végzett munkához mérten nyer megállapítást.
A javaslat e rendelkezései azért oly rugalmasak, mert az intézményt óvatosan, lépésről-lépésre kell kiépíteni. A fokozatos kiépítés egyébként azért is elkerülhetetlen, mert megfelelő számú szakképzett gazdával ezidőszerint nem rendelkezünk. Az általános indokoláshoz kapcsolódó munkaterv is tíz esztendőre teszi azt az időt, amíg a gazdasági előljárók a javaslatban említett számban alkalmaztatnak.
A gazdasági előljáró feladatköre már a jelen javaslat rendelkezéseiből kifolyólag is széleskörű. E feladatköröket a (3) bekezdés sorolja fel. Ehhez járulnak azok a feladatkörök, amelyeket az egyébként is túlterhelt községi igazgatástól átvállalni hivatott. Ilyenek: a községi mezőőrök működésének ellenőrzése, a legelőügyek, mének, bikák, kanok ügye, a különféle vetőmag és műtrágyaakciók, kártékony állatok és növények irtása, olajos magvak termelése, valamint az 1936:XXVII. törvénycikk 94. §-ában említett telepfelügyelői feladatkör ellátása, stb.
A gazdasági előljáró feladata különösen a kis- és törpebirtokosok gazdálkodásával kapcsolatos ügyekre terjed ki. Beavatkozási jogot nem biztosít a javaslat a gazdálkodásba.
Abban az esetben, ha a gazdasági előljárói intézmény a feltételezéseknek megfelel, létesíteni fogja a mezőgazdasági igazgatásnak a gazdagközönséggel való közvetlen kapcsolatát is.
A § (2) bekezdésének rendelkezéseinél fogva, de a javaslat egyéb §-aiban biztosított hatásköre folytán is fontos hivatás vár az Országos Mezőgazdasági Tanácsra. Feladatkörének ellátását a gazdaérdekképviseleti szervezetekre egyelőre nem lehet rábízni, mert akkor ki kellene választani egyik szervezetet, elsősorban a törvénnyel létesített érdekképviseleti szervezetet. Ily eljárás azonban más nagymultú érdekképviseleti, illetőleg gazdatársadalmi szervezetekkel szemben méltánytalan volna.
A javaslat alapján kiadandó rendelkezéseknek a végrehajtását büntető szankciókkal is biztosítani kell. Ennek megfelelően a javaslat felhatalmazza a minisztériumot, illetőleg a földmívelésügyi minisztert, hogy rendeletének megszegését kihágássá nyilváníthassa.
