A más részére teljesített emberi munka történetében négy nagy rendszert szokás megkülönböztetni.
Ezek között első a rabszolgarendszer. A rabszolgarendszer korában a személyes szabadságától megfosztott munkás az ura vagyonának része, nem jogalany, hanem jogtárgy volt. Személyével, tehát munkájával is az ura korlátlanul rendelkezhetett, kizárólag az urától függött, hogy mikor, hol, mit és mennyit kellett dolgoznia. A rabszolgát ura a neki kiosztott munka elvégzésére erőszakkal is kényszeríthette s ha munkájával kapcsolatban kifogás volt ellene, meg is büntethette. A rabszolgának az urával szemben csak tartásra volt igénye, munkájáért egyébként díjazást nem kapott.
A második rendszerben, a jobbágyság korában a földmíves a maga földjét a maga eszközeivel művelte, köteles volt azonban bizonyos meghatározott munkát, robotot a földesúr részére végezni és emellett - sokszor elviselhetetlenül terhes - dologi szolgáltatásokat is teljesítenie. A földesúr a jobbágyot a robot elvégzésére kényszeríthette s a jobbágynak munkájáért díjat nem fizetett. A jobbágy személyes szabadságát egyébként a törvények csak annyiban korlátozták, hogy a szabad költözködés jogát s ezzel azt a lehetőséget, hogy a földesúr hatalma alól magát kivonja, időnként és helyenként elvonták a jobbágytól. A jobbágy valóságos helyzete azonban nemcsak a törvényektől, hanem az egyes országok gazdasági, politikai, társadalmi és kulturális viszonyainak alakulásától is függött és ezekhez képest helyenként és koronként szabadsága a törvényes szabályokat messze meghaladó korlátozás alá esett.
A harmadik nagy munkarendszer a szabad bérmunka rendszere. Ebben a rendszerben a munkást a törvények szerint teljes szabadság illeti meg, azzal lép szabad magánjogi szerződés alapján munkaviszonyba, akivel akar, olyan feltételek mellett vállal munkát, amelyeket elfogad, a magánjogi szerződésben vállalt munkakötelezettséget ugyanúgy kell teljesíteni, mint bármely más magánjogi kötelezettséget és a teljesítését is ugyanolyan szabályok szerint lehet kikényszeríteni, tehát a munkás személye ellen irányuló közvetlen hatósági kényszerintézkedésnek helye nincs. Az a szabadság és egyenlőség, amely a munkást ebben a rendszerben a törvények szerint megilleti, a gazdasági viszonyok kényszere alatt a munkás terhére igen lényeges eltorzulást mutat, a jogi szabadság az esetek többségében gazdasági kényszerűséget, a jogi egyenlőség a munkás számára a legtöbbször kiegyensúlyozhatatlan gazdasági egyenlőtlenséget takar. De a jogi szabadság és a jogi egyenlőség, amelyet ez a rendszer a munkások milliói számára biztosít, mégis olyan nagy érték, amelyet a munkásság jelentőségének megfelelően megbecsül és amelyről lemondani nem hajlandó.
A szabad bérmunka rendszerében a munkás jogi szabadságát a valóságban megkötő és kizsákmányolását továbbra is lehetővé tevő gazdasági hatalmi viszonyok kiegyensúlyozására törekszik a negyedik munkarendszer, amely még csak kialakulóban van, épp ezért a jellegzetes vonásai még nem foglalhatók össze.
A különböző munkarendszerek a történelem folyamán egymástól élesen nem különültek el, egymás mellett is fennállottak akként, hogy a kor uralkodó vonását mégis az egyik rendszer túlnyomó érvényesülése szabta meg. Igy szabad bérmunka volt a rabszolgarendszer és a jobbágyság korában is, viszont a rabszolgarendszer egyes helyeken fennállott még akkor is, amikor a kapitalizmus kialakulása után túlnyomóan a szabad bérmunka rendszere érvényesült.
A különböző munkarendszereknek ez az egymásba folyása magyarázza meg, hogy Magyarországon a XIX. század végén és a XX. század elején, amikor már a szabad bérmunkarendszer volt uralkodónak tekinthető, keletkeztek olyan jogszabályok, amelyek a rabszolgarendszer és a jobbágyság elkésett kisugárzásainak tekinthetők. Ezek a jogszabályok - a cseléd és a gazda közötti jogviszony szabályozásáról szóló 1876:XIII. tc., az ipartörvény (1884:XVII. tc.) a munkaadók és a mezőgazdasági munkások közti jogviszony szabályozásáról szóló 1898:II. tc., a vízimunkálatoknál és vasútépítésnél alkalmazott napszámosokról és munkásokról szóló 1899:XLI. tc., a gazdasági munkavállalkozókról és segédmunkásokról szóló 1899:XLII. tc., az erdőmunkásokról szóló 1900:XXVIII. tc., a dohánytermelők és dohánykertészek közti jogviszony szabályozásáról szóló 1900:XXIX. tc., a gazda és a gazdasági cseléd közötti jogviszony szabályozásáról szóló 1907:XLV. tc. - lehetővé teszik, hogy egyes munkavállalókat hatósági intézkedéssel lehessen a szolgálati viszony megkezdésére vagy folytatására, a szolgálati szerződésben elvállalt munka teljesítésére kényszeríteni, a munka nem teljesítése vagy meg nem felelő teljesítése miatt büntetéssel lehessen sujtani, a munkáltató a munkás felett fegyelmi jogkört gyakoroljon, munkástársat ellen kémkedésre használhassa fel stb.
Az említett jogszabályok - miként az a felsorolásukból is kitűnik - elsősorban a mezőgazdasági munkapiac területén vannak hatályban és gyakorlati jelentőségük is főleg ebben a vonatkozásban volt. A jobbágymunkaerőtől megfosztott nagybirtok gazdasági fejlődésében messze elmaradt a nagyipartól, ezért nem tudta, nem akarta és a mezőgazdasági munkanélküliek nagy száma miatt, valamint a politikai és a gazdasági erőviszonyok alakulása következtében nem volt kénytelen vállalni a szabad bérrendszer oly fokú megvalósítását, ameddig az ipari fejlődés eljutott. Igy alakult ki a magyar jogalkotásnak és szociálpolitikának az a jellegzetes kettőssége, amely a mezőgazdasági és az ipari munka megítélésében a legújabb időkig megnyilvánult és amely az ipari munkások által kivívott előnyöket a mezőgazdasági munkásoktól a mezőgazdaság különleges helyzetére hivatkozással megtagadta.
Azok a törvények, amelyek az említett jogszabályokat tartalmazzák, nemcsak szociálpolitikai, hanem gazdasági szempontból is a maguk egészében elavultak. Teljes hatályon kívül helyezésükre és korszerű új törvényekkel való pótlásukra rövidesen sor kerül egyelőre azonban ez nem lehetséges. Azok a törvények ugyanis, amelyek hatályon kívül helyezéséről és pótlásáról szó van, a munkajog általános szabályait az egyes foglalkozási ágakban kiegészítő különleges jogszabályokat tartalmazzák. Köztudomású, hogy munkajogunk általános szabályai is korszerű reformra szorulnak és egységes szerkezetbe foglalásuk is szükségesnek mutatkozik. Ennek a kettős feladatnak a megvalósítása a munka törvénykönyvére vár, amelynek előkészítése folyamatban van. Az említett törvényekkel szabályozott munkaviszonyok területén átmeneti jellegű jogszabályok alkotására addig is sor kerülhet, de törvénybe kívánkozó, állandó jellegű különleges munkajogi szabályok előkészítése csak akkor kezdődhetik meg, ha a munka törvénykönyve elkészült és a munkajog korszerű általános szabályai, amelyeket a különleges jogszabályok majd kiegészítenek, ismeretesek lesznek.
A fentebb felsorolt törvényekbe foglalt azok a jogszabályok azonban, amelyek egyes munkavállalók egyéni szabadságát, jogegyenlőségét és emberi méltóságát sértik, addig sem maradhatnak a demokratikus Magyarország élő jogrendjének részei, amíg az említett törvények egészének hatályon kívül helyezésére és korszerű, új törvényekkel való pótlására sor kerülhet.
Nem lehet kétséges, hogy abban a korban, amelyben magánjogi kötelezettség teljesítésének biztosítására a kötelezett személye ellen irányuló közvetlen hatósági kényszerintézkedést általában nem szabad igénybevenni, minden olyan jogszabály, amelynek alapján egyes munkavállalókat a magánjogi szolgálati szerződésben vállalt szolgálati viszony megkezdésére és folytatására, az elvállalt munka teljesítésére hatósági intézkedéssel, elővezetéssel stb. kényszeríteni lehet, sérti az érdekelt munkavállalók egyéni szabadságát.
Az sem lehet vitás, hogy minden olyan jogszabály, amely egyes munkavállalók ellen kényszerintézkedés alkalmazását vagy büntetés kiszabását teszi lehetővé olyan magatartás miatt, amellyel azonos természetű magatartás miatt más állampolgár ellen hasonló kényszerintézkedés alkalmazásának vagy büntetés kiszabásának nincs helye, sérti a jogegyenlőség elvét.
Ha helyes - amint hogy helyes - az a felfogás, hogy a munkavállaló és a munkáltató a nemzeti termelés céljainak megvalósításában együttműködő egyenlő értékű embertársak, akkor minden olyan jogszabály, amely azon a feltevésen alapul, hogy a munkáltató a kötelességét önként is teljesíti, a munkavállaló ellenben csak hatósági intézkedésekkel kényszeríthet kötelessége teljesítésére, tehát a munkáltatónál alacsonyabb értékű ember, az érdekelt munkavállalók emberi méltóságát is sérti. Ez a megállapítás fokozottan érvényes az olyan jogszabályra, amely a munkavállaló emberi méltóságát önmagában is sértő hatósági kényszerintézkedés alkalmazását a másik szerződő fél, a munkáltató akaratától teszi függővé.
Az a törvényjavaslat, amelyet ezennel a t. Nemzetgyűlés elé terjesztek, kimondja, hogy az ilyen jogszabályok mind hatályukat vesztik.
A magyar munkásság, különösen a mezőgazdasági munkásság hosszú és eddig nem eredményekben, hanem csak szenvedésben gazdag küzdelmet folytatott ezért a törvényjavaslatért. Az igazságot osztó történelem most a t. Nemzetgyűlésnek alkalmat ad arra, hogy a megalázott magyar munkásságnak és mindazoknak, akik a törvényjavaslat értelmében hatályukat vesztő jogszabályok alapján sérelmet szenvedtek vagy az azok hatályon kívül helyezése érdekében folytatott küzdelem során sebeket kaptak, teljes elégtételt szolgáltasson. Ez az elégtétel nemcsak a sérelmes jogszabályok hatályon kívül helyezésének tényében hanem a hatályon kívül helyezés időpontjában és egyéb körülményeiben is megnyilvánul. Mi ugyanis most a rombadöntött hazánkat olyan viszonyok közt vagyunk kénytelenek újjáépíteni amelyek miatt a munkafegyelem fenntartására nagyobb szükségünk van, mint történelmünk során bármikor volt. Ha a nemzet ennek ellenére éppen most mond le a munkafegyelem fenntartásának olyan eszközeiről, amelyek nélkül a régi Magyarország a munka rendjét sokkal kedvezőbb körülmények közt nem tudta fenntartani, ezzel kifejezésre juttatja megingathatatlan bizalmát abban, hogy a magyar munkásság az ország újjáépítéséből reá háruló feladatot minden kényszer nélkül a saját szabad akaratából teljesíti. Azt hiszem, hogy a magyar munkásság számára a mult sérelmeiért éppen a nemzetnek ilyen nehéz körülmények közt kifejezett feltétlen bizalma lesz a legszebb elégtétel és meg vagyok győződve arról, hogy a szabad magyar munkásság ezt a bizalmat önként magára vállalt tökéletes fegyelemmel és az országépítő munka lankadatlan folytatásával hálálja meg.
A törvényjavaslat 1. §-a kimondja, hogy azok a jogszabályok, amelyek szerint egyes munkavállalókat magánjogi szerződésén alapuló szolgálati viszony megkezdésére, folytatására és magánjogi szerződésben vállalt munka teljesítésére hatósági intézkedéssel közvetlenül kényszeríteni lehet, hatályukat vesztik. Hatályukat vesztik a § szerint azok a jogszabályok is, amelyek szerint magánjogi szerződésen alapuló szolgálati viszony megkezdésének vagy folytatásának megtagadása, magánjogi szerződésben vállalt munka nem teljesítése vagy nem kellő teljesítése miatt egyes munkavállalók ellen bűnvádi eljárásnak van helye.
A § (3) bekezdése példaszerűen felsorolja azokat a legfontosabb jogszabályokat, amelyek az ismertetett rendelkezések értelmében hatályukat vesztik.
A hatályukat vesztő jogszabályok közül az 1878:XIII. tc. 24. §-a szerint azt a cselédet, aki a szerződésben vállalt szolgálatba beállani a törvényben meghatározott jogos ok nélkül vonakodik, arra a gazda kívánatára hatóságilag kell kényszeríteni. Ugyanennek a törvénycikknek 25. §-a értelmében azt a cselédet, akivel szemben a 24. § értelmében alkalmazott kényszerrendszabályok nem vezetnek célhoz, pénzbírsággal és elzárással kell fenyíteni. Ez a § arról is rendelkezik, hogy a szerződésszegő cseléd a gazdának okozott kárt köteles megtéríteni. Minthogy a szerződésszegő fél a kártérítésre az általános magánjog szabályai szerint is köteles ennek külön kimondására szükség nincs; ezért a §-nak ezt a rendelkezését a lényeges rész hatályon kívül helyezése után felesleges lenne hatályban tartani. A 36. § szerint az olyan cseléd ellen, aki szerződésszerű vagy a törvény 35. §-ának második bekezdésében meghatározott kötelezettségének teljesítését bármilyen ürügy alatt megtagadja, a gazda kívánságára a hatóság kényszerrendszabályokat alkalmazhat. A §-nak a kártérítésre vonatkozó rendelkezésével kapcsolatban utalok a 25. § hasonló rendelkezése kapcsán előadottakra.
A törvény 57. §-a szerint azt a cselédet, aki szolgálatát a szerződésben kikötött idő előtt a törvényben meghatározott ok nélkül elhagyja, a gazda kívánságára a hatóság köteles a szolgálatba való visszatérésre kényszeríteni, ezenfelül bírsággal és elzárással kell fenyíteni. A büntetést rögtön végre kell hajtani, ha a gazda a cselédet vissza nem fogadja; ellenkező esetben a büntetést csak a szolgálati idő letelte után kell végrehajtani s ezt a körülményt az elbocsátólevélben meg kell jelölni. A § további rendelkezései szerint a gazdát nem lehet arra kényszeríteni, hogy a szolgálatból jogos ok nélkül idő előtt kilépő cselédjét visszafogadja és bér, valamint élelem fejében többet adjon neki, mint amennyi a tényleges szolgálat ideje alatt járt neki. Ezek a rendelkezések, valamint a szerződésszegéssel a gazdának okozott kár megtérítésére vonatkozó rendelkezés az általános magánjogi szabályok azonos rendelkezései folytán feleslegesek, ezért a § többi rendelkezésével együtt történő hatályon kívül helyezésük indokolt.
A 105. és a 106. § az 1898:II. tc. 78. §-ában foglalt rendelkezés folytán most már csak a házi napszámosok tekintetében van hatályban. A 105. § szerint a napszámos munkáját önkényesen el nem hagyhatja; ha ez mégis megtörténnék, a munkaadó kívánságára a község bírája vagy helyettese illetőleg a rendőri hatóság a munkába nyomban visszaállítja. A § második bekezdése, amely szerint a napszámos díjából a munkában nem töltött idő aránya szerint levonásnak van helye, az általános magánjog azonos rendelkezése folytán felesleges és az első bekezdés ismertetett rendelkezésével való kapcsolata folytán bántó is, hatályon kívül helyezése tehát indokolt. A 106. § szerint azt a napszámost, aki gyakrabban hagyja el önkényesen az elvállalt munkát és akinél az ismételt figyelmeztetések nem használnak, munkakerülő csavargónak kell tekinteni; az ilyennel az illetékes rendőri hatóságnak kell elbánnia. A 107. § szerint azokat a munkáltatókat és munkavállalókat, akik a törvény rendelkezéseit áthágják, pénzbírsággal és elzárással kell büntetni. A törvénynek azok a rendelkezései, amelyek meg nem tartása miatt a munkáltató ellen bűnvádi eljárásnak van helye, olyan elemi szociálpolitikai követelményeket tartalmaznak, amelyeknek büntető jogszabályokkal való kikényszerítése nem kifogásolható, ezzel szemben a munkavállalókat kötelező rendelkezések, amelyek meg nem tartása miatt a § szerint bűnvádi eljárásnak van helye, a szolgálati vagy más munkaszerződés, tehát magánjogi szerződés teljesítésének módját szabályozzák, ezért a §-nak a munkavállalókra vonatkozó rendelkezését a törvényjavaslat 1. §-ának (2) bekezdése értelmében hatályon kívül helyezettnek kell tekinteni.
A 109. § szerint azt a cselédet, mezei munkást és napszámost, aki a gazdáját tettlegesen bántalmazza, az ellen fellázad, annak ellenszegül, jogos parancsainak teljesítését megtagadja, amennyiben a cselekmény a büntetőtörvény szerint nem büntetendő, pénzbírsággal kell fenyíteni. Ebben a §-ban különösen élesen domborodik ki a munkavállalók jogegyenlőségének sérelme: olyan bántalmazás esetén, amely miatt mást nem lehet megbüntetni, a munkavállalót nemcsak a szolgálatból lehet azonnali hatállyal elbocsátani, hanem még pénzbírsággal is lehet sujtani. A törvény itt a munkavállalónak szerződésellenes magatartását ellenszegülésnek, lázadásnak, a munkáltatónak a munkavállalóhoz intézett felhívását parancsnak nevezi; ha a kifejezések árnyalatainak nem is tulajdonítunk túlzott jelentőséget, lehetetlen észre nem venni, hogy a szokatlan csengésű szavak a munkavállaló emberi méltóságának ma már fenn nem tartható aláértékelését takarják.
Az 1884:XVII. tc. 159. §-a szerint azt a segédet és gyári munkást, aki a munkájából jogtalanul kilép, az iparhatóság visszahozathatja, kötelessége teljesítésére szoríthatja, sőt ezenfelül pénzbüntetéssel is sujthatja. Ezt a jogszabályt közel három évtized óta gyakorlatban nem alkalmazták s a kereskedelmi miniszter több esetben kimondta, hogy a hatálya tényleg megszűnt. Minthogy azonban ez az álláspont vitatható, a jogbizonytalanság elkerülése végett kívánatos a törvényszakasz hatályon kívül helyezése.
Az 1898:II. tc. 37. §-a a munkahelyén igazolatlanul meg nem jelenő vagy onnan jogtalanul eltávozó mezőgazdasági munkás karhatalommal való elővezetését teszi lehetővé. A 38. § szerint, ha a munkások a munka megkezdését vagy folytatását, általában a szerződés teljesítését jogos ok nélkül megtagadják, ellenük kihágás miatt bűnvádi eljárásnak van helye; az eljárás folyamán hozott ítélet fellebbezésre tekintet nélkül azonnal végrehajtható. A 39. § szerint, ha a munkások - bár erre alapos okuk nincs - munkaeszközeik vagy segédmunkások nélkül jelennek meg, vagy ha a munkát a munkáltató nyilvánvaló megkárosítása céljából, illetőleg azért, hogy a szerződéstől való felmentésüket, vagy a bér megjavítását kicsikarják, szándékosan rosszul teljesítik, ellenük a 38. § szerint kell eljárni. A 42. § harmadik bekezdése szerint, ha a munkások panaszuk bejelentése végett eltávoznak a munkahelyükről és a jogtalan eltávozást a községi előljáróság a munkáltató kérelmére igénybeveendő kényszereszközökkel meg nem akadályozhatja, ellenük a 37. § szerint kell eljárni. A negyedik bekezdés szerint a munkásokat panaszuk bejelentése a szerződés teljesítésének megtagadására fel nem jogosítja s amennyiben annak teljesítését megtagadják, velük szemben a 38. §-t kell alkalmazni.
Az 53. § szerint, ha a gazdasági napszámos a meghatározott időben meg nem jelent vagy a megkezdett munkát abban hagyva jogtalanul eltávozik, az elsőfokú hatóság köteles a munkáltató kérelmére, előleges tárgyalás nélkül kényszereszközök alkalmazásával is kivezettetni. Ha a napszámos a munkát a munkahelyen önként megjelenve vagy kivezetése után sem kezdi meg, illetve nem folytatja, a 38. § megfelelő alkalmazásával a 62. § szerint meg kell büntetni. Az 58. § a) pontja szerint kihágást követ el az a munkáltató, aki a munkást vagy napszámost törvényes alap nélkül kivezetteti; ezt a rendelkezést azért kell hatályon kívül helyezni, mert a 37. és 53. §-ok hatályon kívül helyezése folytán a munkás és napszámos elővezetésére törvényes alap nem lesz, ennek folytán ez a rendelkezés tárgytalanná válik. A 62. § szerint kihágást követ el és 60 napi elzárással büntetendő az a munkás vagy napszámos, aki a munkahelyen önként meg nem jelen, vagy önkéntes megjelenése, illetőleg kivezetése után a munkát meg nem kezdi, szakadatlanul nem folytatja vagy a 39. §-ban megjelölt, fentebb kiemelt célból szándékosan rosszul teljesíti, vagy a munkahelyén a szerződés ellenére munkaeszközök vagy segédmunkások nélkül jelenik meg.
A 63. § szerint kihágást követ el és tizenöt napi elzárással, valamint pénzbüntetéssel büntetendő az a munkás és napszámos, aki a törvénynek a munkás és napszámos kötelességére vonatkozó többi rendelkezéseit, tilalmait megszegi. A 68. § szerint a 62. és 63. §-ban megállapított elzárásbüntetés felénél nagyobb büntetés az aratásra, hordásra, cséplésre vagy nyomtatásra szerződött munkással vagy napszámossal szemben csak akkor alkalmazható, ha a vádlott a 62. vagy a 63. § alapján kiszabott utolsó büntetés végrehajtásától számítva két éven belül újból ezen törvényszakaszok szerint minősülő kihágást követ el, - más mezőgazdasági munkára szerződött munkással vagy napszámossal szemben pedig a meghatározott legmagasabb büntetés egynegyed részénél magasabb büntetés csak akkor állapítható meg, ha a vádlott a büntetés végrehajtása után két éven belül újból ezen törvényszakaszok szerint minősülő kihágást követ el.
A munkások ellen kiszabott szabadságvesztésbüntetéseket, ha a munkáltató az elzárás-büntetés végrehajtásának elhalasztását kívánja, csak a szerződésben elvállalt munka elvégzése után kell végrehajtani. A 69. § szerint abban az esetben, ha a munkaadó kész a 38. § alapján elítélt s a munka teljesítésére már hajlandó munkásokat visszafogadni: a hatóság a munkásokat a munkaadó és a munkások együttes kérelmére a körülmények mérlegelésével szabadlábra helyezheti. Ha az ily módon szabadlábra helyezett munkások a munkát teljesítik és önkényű megszakítás nélkül be is fejezik, valamint akkor is, ha a munkások a munkát az eljárás befejezése, avagy az ítélet foganatosítása előtt megszakítás nélkül teljesítik, az eljárást meg kell szüntetni s a büntetés végrehajtását is mellőzni kell.
Az 1899:XLI. tc. 34. §-a második bekezdésének b) pontja szerint kihágást követ el és pénzbüntetéssel büntetendő az a munkás vagy napszámos, aki az említett törvény 14., 16., 26. §-ának reá vonatkozó rendelkezéseit megszegi; a törvény 14., 16., 26. §-a a szerződésben vállalt munka teljesítését, illetőleg a kapott előlegtöbblet visszaadását, vagy annak ledolgozását írja elő.
Az 1900:XXVIII. tc. 32. §-a az erdőmunkások tekintetében lényegében ugyanazt a rendelkezést tartalmazza, mint az 1898:II. tc. 53. §-a a gazdasági munkásokra vonatkozólag. A törvény 43. §-a második bekezdésének b) pontja szerint kihágást követ el és pénzbüntetéssel büntetendő az a munkás vagy napszámos, aki az említett törvény 13., 23., 24., 27., 28., 30., 32. §-ainak reá vonatkozó rendelkezéseit megszegi. Az idézett törvényszakaszok közül a 27. § a munkásigazolvány átadását, a többi pedig a szerződésben vállalt kötelezettség teljesítését írja elő.
Az 1900:XXIX. tc. 32. §-ának b) pontja szerint kihágást követ el és pénzbüntetéssel büntetendő az a dohánykertész, aki a törvény 14. §-ának rendelkezéseit megszegi. A törvény 14. §-a a szolgálati szerződésben vállalt kötelezettségek teljesítését szabályozza.
Az 1907:XLV. tc. 17. §-ának első bekezdése szerint, ha a cseléd a meghatározott időpontban törvényes ok nélkül, igazolatlanul vagy rosszhiszeműen hatósági intézkedés ellenére a szolgálatba be nem áll, az elsőfokú hatóság a gazda nyolc nap alatt előterjeszthető panaszára köteles a szolgálat helyére karhatalommal előállítani. Ha a cseléd az előállítás után sem kezdi meg a szolgálatot, az 57. § alapján meg kell büntetni és arra kell kötelezni, hogy a gazdának okozott költséget és kárt térítse meg. Ez az utóbbi rendelkezés az általános magánjog azonos rendelkezése folytán felesleges, tehát nincs szükség arra, hogy a bekezdés lényeges részeinek hatályon kívül helyezése után is hatályban tartassék. Az 57. § első bekezdése szerint - amennyiben cselekménye az említett törvény vagy más törvények alapján súlyosabb beszámítás alá nem esik, - kihágást követ el és pénzbüntetéssel büntetendő az a gazda (megbízott) s a cseléd, aki az említett törvénynek rendelkezése vagy tilalma ellen vét. A törvénynek a gazdára vonatkozó rendelkezései olyan fontos közérdeket szolgáló szociálpolitikai követelmények, hogy megszegésük büntetése nem kifogásolható; a gazdasági cselédeket érintő rendelkezések és tilalmak azonban a szerződés teljesítésére vonatkoznak és olyan természetűek, hogy megszegésük a helyes jogi felfogás szerint csak magánjogi következményekkel járhat.
A 2. § azokat a különböző tartalmú jogszabályokat sorolja fel, amelyek az 1. § (1) és (2) bekezdésének hatálya alá nem vonhatók, minthogy azonban a munkavállalók egyéni szabadságát, jogegyenlőségét és emberi méltóságát sértik, hatályon kívül helyezésükre szükség van.
A felsorolt jogszabályok közül az 1876:XIII. t-c. 39. §-a értelmében a cseléd köteles társainak hűtlenségét gazdájának feljelenteni; ha ezt elmulasztja, felelős mindazokért a károkért, amelyek feljelentése esetén elkerülhetők lettek volna és a közvetlen kártevőn meg nem vehetők. Ez a jogszabály a munkavállalókat szabad emberhez méltatlan kémkedésre kényszeríti és az erre nem vállalkozókat más vonatkozásban nem érvényesülő jogelv kimondásával kártérítésre kötelezi. A 45. § szerint a cseléd a gazda parancsait tisztelettel és megadással köteles fogadni; olyan kifejezések és cselekmények, amelyeket a család és a háznép keretén kívül álló személyek közt sértőknek tekintenek, a gazda irányában nem támasztják azt a vélelmet, hogy a cselédet becsületében érinteni szándékozott volna. Ez a jogszabály a munkavállaló emberi méltóságát és a jogegyenlőséget annyira nyilvánvalóan sérti, hogy hatályon kívül helyezését részletesen indokolni felesleges. A 46. § szerint a gazda jogosult a cselédjét megdorgálni s szolgálati kihágásaiért esetleg fizetéslevonással is fenyíteni; ez a jogszabály annak a kornak a szellemét tükrözi, amelyben a földesúrnak jobbágya felett bíráskodási joga is volt.
A 46. § hatályon kívül helyezése folytán hatályon kívül kell helyezni a 47. §-t is, amely szerint ha a fenyítés igazságtalanul alkalmaztatott, a cseléd a hatóságnál orvoslást kereshet. A 108. § szerint azt a cselédet, aki a gazda tudta és jóváhagyása nélkül az engedélyezett időn túl gyakrabban kimarad, a gazda engedélye nélkül valakit éjszakára befogad, pénzbírsággal vagy elzárással kell fenyíteni. A munkavállalónak ebben a törvényszakaszban részletezett magatartása az eset körülményeihez képest vonhat maga után magánjogi megtorlást, például a szolgálatból való elbocsátást, de büntetéssel, különösen pedig szabadságvesztéssel sújtása a személyes szabadság olyan megsértése, amelyet jogosnak tovább nem ismerhetünk el.
A 110. § szerint azt a cselédet vagy mezei munkást, aki társait engedetlenségre ösztönzi, vagy azokat arra csábítja, hogy a gazdájukat a munka csoportos vagy egyenként történő abbahagyásával bizonyos cselekményekre vagy ígéretekre kényszerítsék, pénzbírsággal és elzárással kell fenyíteni. Ezek a rendelkezések a multban az érdekelt munkavállalók szervezkedését nagy mértékben megnehezítették; hatályon kívül helyezésük ebből az okból, de azért is indokolt, mert a munkavállalók egyes csoportjait nem lehet eltiltani érdekeik megvédésének olyan módjaitól, amelyek a munkavállalók más csoportjaira nézve eddig sem voltak tilosak.
Az 1898:II. tc. 7. §-a szerint a közös munkára ugyanazon szerződés által elszerződött munkások a törvény vagy szerződés alapján fizetendő kártérítésért és eljárási költségekért eltérő szerződési rendelkezés hiányában egyetemlegesen felelősek. Ez a jogszabály ilyen értelemben csak a mezőgazdasági és a velük egy tekintet alá eső munkások jogviszonyaiban érvényesül, ezért a jogegyenlőséget sérti. A 65. § szerint a sztrájkra irányuló összebeszélések hatálytalanok és kihágást követ el, elzárással, pénzbüntetéssel büntetendő az, aki ilyen összebeszélések, egyezmények létesítése, terjesztése, foganatosítása céljából a munkásokat, napszámosokat, cselédeket szabad akaratuk érvényesítésében akadályozza vagy akadályozni törekszik, a munkások között álhíreket terjeszt, pénzt gyüjt, a munkásokkal összejöveteleket tart, ilyen összejövetel céljára helyiségét átengedi s ily összejövetelen részt vesz.
A 66. § szerint kihágást követ el, elzárással és pénzbüntetéssel büntetendő az, aki a gazdasági munkásokat, napszámosokat arra ösztönzi, hogy munkásigazolványokat ne szerezzenek, a szerződéskötésnél a megszabott alakszerűségek megtartásától tartózkodjanak, a szerződést ne teljesítsék, az elszerződött vagy szerződés teljesítésére hajlandó munkást, napszámost, cselédet ezért fenyegeti vagy tettel bántalmazza, a szerződésszegő munkást, napszámost, cselédet nyilvánosan feldicséri vagy annak javára adományt gyűjt. Ugyanezen büntetés alá esnek azok is, akik olyan helyeken, ahol a munkások dolgoznak, a munkaadó vagy megbízottja lakása, tartózkodási helye előtt összecsoportosulnak abból a célból, hogy a munka megkezdését vagy folytatását megakadályozzák vagy pedig a munkásokat a munka elhagyására bírják. Ezek a rendelkezések a multban a mezőgazdasági munkásság szervezkedését szinte lehetetlenné tették. Hatályonkívül helyezésük ebből az okból, de a 65. §-t és részben a 66. §-t illetően azért is indokolt, mert a mezőgazdasági munkásokat sem lehet eltiltani érdekeiknek olyan módon való megvédésétől, amely más munkásrétegek számára eddig sem volt tilos.
Az 1898:II. tc. 70. §-a szerint, ha az elítélt a kiszabott pénzbüntetést 48 óra alatt be nem fizeti, az ítéletben erre az esetre megállapított szabadságvesztésbüntetést - a 68. és 69. § fentebb említett eseteit kivéve - azonnal végre kell hajtani. Az 1900:XXVIII. tc. 44. §-ának második bekezdése szerint a munkás ellen kiszabott szabadságvesztésbüntetések, ha a munkaadó az elzárásbüntetés végrehajtásának elhalasztását kívánja, csak a szerződési munka elvégzése után hajtandók végre. A harmadik bekezdés szerint, ha az elítélt a kiszabott pénzbüntetést 48 óra alatt nem fizeti meg, az erre az esetre az ítéletben megállapított szabadságvesztésbüntetés - a második bekezdés esetét kivéve - végrehajtható. Lényegében ugyanilyen rendelkezést tartalmaz az 1900:XXIX. tc. 33. §-ának második és harmadik bekezdése a dohánykertészek ellen kiszabott büntetések végrehajtása tekintetében.
Az 1907:XLV. tc. 60. §-a pedig úgy rendelkezik, hogy ha a gazda kész az elítélt s a szerződés teljesítésére már hajlandó cselédet visszafogadni, a hatóság a gazda és a cseléd együttes kérésére a kihágási eljárást a körülmények mérlegelésével megszüntetheti, a megállapított büntetés végrehajtását pedig mellőzheti. Ezek a rendelkezések az 1. § értelmében hatályukat vesztett büntető jogszabályok céljára mutatnak rá ez a cél: a munkavállalókat büntetés kiszabásával és a most ismertetett függő helyzet megteremtésével a szolgálati szerződés, az elvállalt munka teljesítésére reábírni. Nem lehet kétséges, hogy ezek a rendelkezések, amelyek a munkavállaló szabadságát kiszolgáltatják a munkáltató akaratának, sértik a munkavállalók egyéni szabadságát és jogegyenlőségét, tehát hatályon kívül helyezésük szükséges. Külön rá kell mutatnom arra, hogy az ismertetett szabályok szerint a pénzbüntetés befizetésére csak 48 óra áll rendelkezésre, a pénzbüntetésnek az elítélt vagyonából való behajtását meg sem kell kísérelni és az ítélet jogorvoslatra tekintet nélkül végrehajtható. Ezek a rendelkezések ugyan a törvény szerint a munkáltatókkal szemben is hatályosak, a gyakorlatban azonban főleg a munkavállalókkal szemben érvényesültek s eltekintve attól, hogy a már említett célt szolgálták, ellentétben állanak a büntetés végrehajtására vonatkozó általános szabályokkal.
Az 1907:XLV. tc. 57. §-ának második bekezdése szerint kihágást követ el és 60 napi elzárással, valamint pénzbüntetéssel büntetendő az, aki az elszegődött vagy elszegődni hajlandó cselédet azért, mert elszerződött vagy elszerződni akar, szóval vagy tettleg bántalmazza, fenyegeti vagy az elszegődött cselédeket arra ösztönzi, csábítja, hogy elvállalt kötelességeik teljesítésének megtagadásával a gazdát engedmények megadására kényszerítsék. Azt a cselédet, aki összebeszélés folytán ilyen okból szerződésnek teljesítését megtagadja, kihágás miatt elzárással és pénzbüntetéssel kell büntetni. Ezeknek a rendelkezéseknek hatályon kívül helyezését ugyanazon okok indokolják, amelyekre az 1898:II. tc. 65., 66. §-aival kapcsolatban már rámutattam. A §-nak a munkáltató jogainak fenntartására vonatkozó rendelkezései feleslegesek, ezért az érdemi rendelkezésekkel együtt hatályon kívül helyezhetők.
Ez a § azokat a jogszabályokat sorolja fel, amelyek az 1. és 2. § szerint hatályukat vesztő jogszabályok alkalmazására utalnak; ezeket a jogszabályokat és minden más jogszabályt annyiban, amennyiben az 1. és 2. § szerint hatályukat vesztő jogszabályok alkalmazására utalnak, hatályon kívül kell helyezni, mert az 1. és 2. § célja csak így érhető el.
A felsorolt jogszabályok közül az 1898:II. tc. 67. §-a ugyanennek a törvénynek 82., 83. §-aira utal. Az 1898:XLI. tc. 2. §-a szerint a vizimunkálatoknál, az út- és vasútépítésnél alkalmazott napszámosokra és munkásokra többek közt alkalmazni kell az 1898:II. tc. 53. §-át. Ugyanezen törvénycikk 16. §-a a 34. §-ra utal, a 31. §-a szerint pedig a törvényben megállapított kihágások tekintetében alkalmazni kell az 1898:II. tc. 68. §-át s az 1898:II. tc. 65., 66., 69., 70. §-ai a vízimunkálatoknál, út- és vasútépítésnél alkalmazott napszámosokra és munkásokra is kiterjednek. A törvény 35. §-a utal a 34. § második bekezdésének b) pontjára.
Az 1889:XLII. tc. 18. §-a szerint a gazdasági munkavállalkozók és segédmunkások jogviszonyai tekintetében - amennyiben a törvény ellenkező rendelkezést nem tartalmaz - alkalmazni kell az 1898:II. tc. valamennyi rendelkezését; tehát a törvényjavaslat 1. és 2. §-a értelmében hatályukat vesztő §-ait is.
Az 1900:XXVIII. tc. 40. §-a szerint az 1898:tc. 65., 66. §-a az erdei munkásokra és napszámosokra is kiterjed. A törvény 44. §-ának első bekezdése utal ugyanezen törvénycikk 43. §-a második bekezdésének b) pontjára.
Az 1900:XXIX. tc. 30. §-a szerint az 1898:II. tc. 65., 66. §-ai a dohánykertészekre és a dohánytermelőkre is kiterjednek. A törvénycikk 33. §-ának első bekezdése utal ugyanezen törvénycikk 32. §-ának b) pontjára. A 36. § szerint a dohánytermelésre szerződtetett gazdasági cselédekre, a dohánytermeléshez esetenkint felfogadott gazdasági munkásokra; napszámosokra az 1878:XIII. és az 1898:II. tc. szabályai, tehát az említett törvénycikkeknek azok a §-ai is alkalmazaadók, amelyek a törvényjavaslat 1. és 2. §-a értelmében hatályukat vesztik.
Az 1907:XLV. tc. 17. §-ának harmadik, valamint 48. §-ának első bekezdésére, a 61. § pedig az 57. §-ra tartalmaz utalást.
Ez a § a törvény hatálybalépéséről intézkedik és kimondja, hogy a törvény rendelkezéseit a folyamatban levő ügyekben is alkalmazni kell.
