Az elhagyott javak fogalmát jelenleg a 10.490/1945. M. E. számú rendelet 3. és 4. §-a határozza meg. Ezek szerint a jogi személyek tulajdonában levő vállalatot vagy egyéb vagyontárgyat akkor is teljes egészében elhagyottnak kell tekinteni, ha csupán a részvényesek, illetőleg a tagok nagyobb része, avagy a vállalat vezetői tekinthetők háborús távollevőnek. Erre a szabályra az elhagyott javak kezelésének körében a vállalat egységes vezetésének biztosítása végett szükség volt s az az itthon levő részvényesek, illetőleg tagok érdekeit nem is érintette súlyosabb mértékben, mert a vállalat vezetésére - érdekeltségük mértékénél fogva - amúgy sem volt döntő befolyásuk. Teljesen más a helyzet azonban az elhagyott javak sorsának végleges rendezése során, amikor nyilvánvalóan nem lehet szó arról, hogy az ország területéről el nem távozott részvényeseket, illetőleg tagokat megillető eszmei vagyonrész is az államkincstár tulajdonába menjen át, pusztán azért, mert a vállalat részvényeseinek, illetőleg tagjainak többsége háborús távollévő. Ez az oka annak, hogy a vállalatok elhagyottságára vonatkozó korábbi szabályokat a törvényjavaslat teljesen mellőzi, ami természetesen csupán azt jelenti, hogy ilyen esetben nem az egész vállalat, hanem csak a háborús távollévőket megillető részvények, illetőleg vagyoni érdekeltségek mennek át az államkincstár tulajdonába.
Az elhagyott javak fogalmának meghatározását a fentiekben előadottakon felül a földreformra vonatkozó szabályokkal, különösen az 1946:IX. tc. 17. §-ával való összhang biztosítása, valamint a korábbi meghatározásban foglalt egyes homályos kifejezések tisztázása is szükségessé tette. A javaslatban foglalt rendelkezés szerint a javak elhagyottsága a javak tulajdonosának az ország területéről való eltávozása és az idevaló hazaérkezése idejétől, valamint attól függ, hogy a javak tulajdonosa hova, illetőleg milyen okból távozott el. A javaslat a hazatérés idejét az 1945. évi október hó 31. napjában azért állapította meg, mert az 1946:IX. tc. 17. §-a értelmében a földbirtokok elkobzása szempontjából szintén ezt az időpontot kell irányadónak tekinteni.
Az 1. § (1) bekezdése a fentiekben ismertetett általános szabály mellett - főként a méltányosság és egyéb közérdekű szempontok alapján - több kivételt állapít meg. Így az a) pont az előző rendszer üldözöttei javára azt a kedvezményt biztosítja, hogy javaikat nem lehet elhagyottnak tekinteni még akkor sem, ha az 1945. évi október hó 31. napja után tértek vissza az ország területére, sőt akkor sem, ha végleg külföldön maradtak. A b) pont - az 1946:IX. tc. 17. §-ával egyezően - a kényszerhelyzet folytán eltávozottak javára biztosítja azt a kedvezményt, hogy a javaik nem minősülnek elhagyottnak, ha az 1945. évi október hó 31. napja után tértek is haza, de késedelmes hazatérésük nem róható a terhükre. A c) pont értelmében nem minősülnek elhagyottnak azoknak a javai, akik a demokratikus magyar hatóságok rendelkezései folytán nem tértek, illetőleg nem is térhettek haza az ország területére az 1945. évi október hó 31. napja előtt. A d) pont fenntartja a 10.490/1945. M. E. számú rendelet 3. §-ának azt a szabályát, amely szerint az elhagyott javak bejelentésére vonatkozó kötelezettség beállta, vagyis az 1945. évi június hó 8. napja előtt a házastárs vagy egyenesági rokon javára adott meghatalmazás, illetőleg az említettek részére szóló gondnoki kirendelés esetében, a távollevő javait nem lehet elhagyottnak tekinteni, ezt a jelenleg is hatályban levő szabályt azonban azzal szűkíti meg, hogy az csak akkor alkalmazható, ha a távollevő tulajdonos javai ebből az okból eddig sem voltak elhagyottá nyilvánítva, továbbá, ha magának a meghatalmazottnak vagy a gondnoknak a saját javai sem minősülnek elhagyottnak.
Ezekre a megszorításokra főként azért van szükség, mert enélkül számolni kellene azzal, hogy antedatált vagy fiktív meghatalmazásokkal az elhagyottá nyilvánított javakat utólag ki lehet vonni a törvényjavaslatban megállapított következmények alól. Az a rendelkezés viszont, amely szerint csak azok a javak mentesülnek az elhagyottság fogalma alól, amelyek az egyenesági rokonnak vagy házastársnak szóló meghatalmazásra tekintettel eddig sem voltak elhagyottnak nyilvánítva, csak a jelenleg is hatályban levő jogszabályoknak megfelelő helyzetet tartja fenn, vagyis csak azokra a javakra vonatkozik, amelyekre az elhagyott javakról szóló rendelkezések eddig sem terjedtek ki. Az e) pont végül a külföldre hurcolt magyar személyek, illetőleg nemzeti vagyontárgyak gondozása körül szerzett érdemekért az 1946:XXIII. törvénycikkben biztosított büntetőjogi amnesztiával összhangban az arra jogosultak javait veszi ki az elhagyott javak köréből.
Az 1. § (2) bekezdése a szovjet hadifoglyok javára biztosítja azt a kedvezményt, hogy a javaik csak akkor minősülnek elhagyottnak, ha valamely súlyosabb háborús vagy népellenes bűncselekmény miatt elítéltettek, ebben az esetben azonban már közömbös, hogy a bírói eljárás során a vagyonelkobzás kimondatott-e vagy sem. Nem illeti meg ez a kedvezmény azokat a szovjet hadifoglyokat, akik Németország vagy Ausztria területén estek hadifogságba, miután ezek az ország területéről tulajdonképpen Nyugatra távoztak és semmi ok sincs arra, hogy későbbi hadifogságba esésük miatt az egyéb Nyugatra távozott személyektől eltérően bíráltassanak el.
Az 1. § (3) bekezdése azokat a javakat minősíti elhagyottá, amelyeknek tulajdonosa ismeretlen s amelyek a háborús viszonyok következtében kerültek ki a tulajdonosok birtokából. Ez a jelenleg is hatályban levő szabály bővebb indokolásra nem szorul.
Az (1) bekezdés a 10.490/1945. M. E. számú rendelet 3. §-ának (2) bekezdésében foglalt szabályhoz hasonlóan a tulajdonos házastársának vagy egyenesági rokonának birtokában levő lakásberendezési és felszerelési tárgyak, valamint a személyes használatra szolgáló ingóságok tekintetében fenntartja azt a vélelmet, hogy a házastársat, illetőleg egyenesági rokont a tulajdonos meghatalmazottjának kell tekinteni, ennélfogva az ilyen javak a javaslat 1. §-a (1) bekezdésének d) pontjában megállapított kivétellel összhangban, nem tekinthetők elhagyottnak. A 10.490/1945. M. E. számú rendelet 3. §-ának (2) bekezdésében foglalt ezt a vélelmet a javaslat csupán az olyan javak tekintetében szünteti meg, amelyek értéküknél vagy rendeltetésüknél fogva fényűzési célt szolgálnak, mert ezek tekintetében még az egyenesági rokon vagy házastárs meghatalmazotti minősége sem tekinthető nyilvánvalóan feltételezhetőnek. Kiterjeszti viszont a javaslat - főként méltányossági okokból - az egyenesági rokon vagy házastárs meghatalmazotti minőségének vélelmét a kisipar, illetőleg a kiskereskedelem körét meg nem haladó üzemekre és üzletekre is.
A 2. § (2) bekezdése a már elbírált esetekre nézve állapít meg kivételt, amikor a fennálló helyzet méltánytalan megbolygatásának elkerülése végett kimondja, hogy a hatályos jogszabályok szerint a tulajdonosnak már birtokába adott javak nem minősíthetők újból elhagyottnak. Nem volna indokolt azonban ezt a szabályt azokra az esetekre is kiterjeszteni, amikor valakinek a javai a fennálló jogszabályok megkerülésével vagy kijátszásával adattak vissza az ő birtokába. Ezért a jogerős határozatok megváltoztatása ellen felmerülő elvi szempontok ellenére is lehetővé teszi a javaslat, hogy a jogerős határozatok bizonyos időn belül felülvizsgálhatók legyenek abban a két esetben, amelyek az eddigi jogszabályok szerint is kizárták a visszaadást, ha tudniillik a tulajdonos háborús vagy népellenes bűnös, avagy még nem tért vissza s ennek ellenére javainak birtokbaadását elrendelték.
A 3. § az 1946:IX. tc. 17. §-ának megfelelően azokra, akik katonai vagy munkaszolgálatos kötelékben az ország területét zárt alakulattal, abba beosztottként hagyták el, a kényszerhelyzet fennállásának vélelmezését rendeli, kivéve, ha eredeti lakóhelyükről már korábban önként elmenekültek. Nem alkalmazható továbbá ez a vélelem a törzstisztekre és az ennél magasabb rangú tisztekre sem, akik már a rangjuknál fogva sem hivatkozhatnak kényszerhelyzetre.
Az (1) bekezdés a javaslat értelmében elhagyottnak tekintendő javaknak az államkincstár tulajdonába való átszállásáról rendelkezik. Az általános indokolásban erre vonatkozóan már előadottakhoz képest a javaslat, a javak átszállása folytán, esetleg követelhető kártalanítást is kifejezetten kizárja.
A 4. § (2) bekezdése a javaslat szerint elhagyottnak nem minősülő, de a korábbi jogszabályok alapján, illetőleg a törvény hatálybalépése előtt bármiként is elhagyottá nyilvánított javak visszaadása iránt támasztható igények előterjesztésének idejét és módját szabályozza. A javaslat az ilyen igények elbírálását az elhagyott javak kormánybiztosságának felszámoló bizottságára bízza, amely az 1800/1948. Korm. rendelettel elrendelt és már folyamatban levő felszámolás, illetőleg leltározás során szerzett gyakorlati tapasztalatai alapján erre a legalkalmasabbnak látszik. Arra az esetre, ha a felszámoló bizottság időközben működését befejezné, vagy utóbb egyéb okból szükségessé válnék, hogy helyette ebben a hatáskörben más hatóság vagy szerv járjon el, a § (6) bekezdése a kormánynak megfelelő felhatalmazást ad a rendeleti szabályozásra. Az igények előterjesztésének hatvan napra való korlátozása azért szükséges, hogy a felszámolás mielőbb lebonyolítható legyen; az érdekeltek jogos igényeit ez már csak azért sem sértheti, mert a javaslat az igények későbbi előterjesztését sem zárja ki, ha a tulajdonos igényének előterjesztésében akadályozva volt s az esetleges késedelem csupán azzal a következménnyel jár, hogy a tulajdonosnak a javai helyett esetleg meg kell elégednie az azokért járó teljes értékű kártalanítással. Minthogy viszont az igények előterjesztésének ilyen szabályozása az államkincstárra nézve túlságosan hosszú ideig tartó függő helyzetet jelentene, indokoltnak látszik az igények ilyen utólagos érvényesítését is a méltányosság szempontjaihoz mért bizonyos korlátozásokhoz kötni; ezt célozza a 4. § (4) bekezdésében foglalt az a szabály, amely az elhagyatottság megszüntetése iránti kérelmek előterjesztésének legvégső határidejét a törvény hatálybalépésétől számított hat hónapban határozza meg.
A 4. § (3) bekezdése a fentiekben ismertetett időbeli korlátozások alól a szovjet hadifoglyok javára megfelelő kivételt állapít meg, az (5) bekezdés pedig a méltányosnak mutatkozó illetékmentességet biztosítja.
Minthogy a törvény végrehajtása során igen jelentős vagyontárgyak kerülnek az államkincstár tulajdonába, természetszerűen gondoskodni kell ennek a számottevő nemzeti vagyonnak megfelelő számbavételéről és okszerű kezeléséről, illetőleg hasznosításáról is. Az erre vonatkozó szabályozást azonban célszerűbbnek látszik nem magába a törvénybe foglalni, hanem annak megállapítására a kormányt felhatalmazni, mert az e tekintetben szükséges részletszabályok körében - különösen a gazdasági viszonyok változása folytán, de esetleg a gyakorlatban szerzett tapasztalatok következtében is - utóbb módosításokra és kiegészítésekre lehet szükség.
Az (1) bekezdés a visszakapott javak hiányaiért, illetőleg rongált állapotáért követelhető kártérítést egyrészt a rendes használattal járó káron felül beállott kárra korlátozza; másfelől pedig kimondja, hogy kártérítési követelés csak a javak használójával szemben érvényesíthető, az államkincstárral szemben azonban nem. A kincstárt ugyanis ezekben az esetekben legfeljebb azért terhelhetné felelősség, hogy a használót nem helyesen választotta meg, ez azonban egyrészt a közigazgatás akkori rendezetlensége folytán, másrészt az intézkedések sürgősségére tekintettel, de végül azért sem volna indokolt, mert a javak használatba adásánál elsősorban a rászorultságot kellett figyelembe venni. A kártérítés kizárása azonban a kincstárral szemben nem jelenti azt, hogy a kincstár feltétlenül elzárkózzék mindennemű kártérítési igény honorálása elől, ezért a javaslat lehetővé teszi, hogy méltánylást érdemlő esetekben a pénzügyminiszter, a Gazdasági Főtanáccsal egyetértve a kár részleges megtérítését engedélyezhesse, feltéve természetesen, hogy a kár a használóval vagy mással szemben nem érvényesíthető.
A (2) bekezdés az elhagyott javak kormánybiztosságának az előbb ismertetett rendelkezések körén kívüleső rendelkezéseiből kifolyólag az államkincstár ellen esetleg támasztható kártérítési igényeket zárja ki, ami összhangban van a kincstár ellen a követelések érvényesítésének számos egyéb jogszabályban meghatározott korlátozásával.
A törvény hatálybalépése napjának megállapítását azért kell a kormányra bízni, mert arra csak a törvény végrehajtásának megfelelő előkészítése után kerülhet sor, ennek az ideje pedig előre nem állapítható meg.
