A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
A Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bíróságának büntető jogegységi tanácsa Budapesten, 2009. év június hó 8. napján tartott nyilvános ülésen a Legfelsőbb Bíróság Bfv. I. Tanácsának indítványa alapján meghozta a következő
jogegységi határozatot:
1. Nem állapítható meg a csalás (Btk. 318. §) bűncselekményében a bűnössége annak a terheltnek, akinek a kölcsön felvételekor szándékában áll a kölcsön visszafizetése, és ennek a reális lehetősége is adott, de a hitel megszerzése érdekében a piaci alapú kölcsön folyósításának feltételei tekintetében a hitelintézetet tévedésbe ejti és a pénzügyi intézmény e megtévesztése folytán folyósítja részére az igényelt kölcsönt. Az ilyen cselekmény a Btk. 297/A. §-ában foglalt feltételek (úgy, mint a gazdasági tevékenység gyakorlásához folyósítandó hitel nyújtása érdekében valótlan tartalmú okirat felhasználása) esetén hitelezési csalás bűntettének minősülhet.
2. A hitelintézet megtévesztésével megszerzett pénzkölcsön rendszeres törlesztése, illetve visszafizetése általában a visszafizetési szándék komolyságára és a károkozási szándék hiányára utal.
3. Ha a hitelnyújtás nem piaci feltételek mellett történik, hanem arra valamely gazdaságpolitikai célból az állam vagy más - a Btk. 288. §-ában, illetve a 314. §-ában meghatározott - szervezet által támogatott kedvezményes feltételekkel és/vagy céljelleggel került sor, akkor a cselekmény rendszerint a jogosulatlan gazdasági előny megszerzése bűntettének, illetve az Európai Unió pénzügyi érdekei megsértése bűntettének minősülhet, és a csalás megállapítására csak akkor kerülhet sor, ha a csalás büntetési tétele a hivatkozott bűncselekmények büntetési tételénél súlyosabb.
4. A csalás bűntette és más bűncselekmények miatt folyamatban volt büntetőügyben a Nyíregyházi Városi Bíróság 14.B.3224/1997/64. számú ítéletét, valamint a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Bíróság, mint másodfokú bíróság 1.Bf.1528/2001/4. számú ítéletét az I. r. terhelt bűnösségét társtettesként elkövetett hitelezési csalás bűntettében megállapító és a büntetés kiszabására vonatkozó részében, valamint a felülvizsgálati ügyben eljárt Legfelsőbb Bíróság Bfv.I.2154/2003/5. számú végzését hatályon kívül helyezi. I. r. terheltet az ellene társtettesként elkövetett hitelezési csalás bűntette miatt emelt vád alól felmenti.
A terhén maradó számviteli fegyelem megsértésének vétsége miatt megrovásban részesíti. Rosszallását fejezi ki, és felhívja az I. r. terheltet, hogy a jövőben tartózkodjék bűncselekmény elkövetésétől.
A Legfelsőbb Bíróság Bfv.I.271/2008. számú felülvizsgálati ügyében eljáró tanácsa a Be. 440. §-ának (2) bekezdésében megállapított jogkörében az előtte folyó felülvizsgálati ügy nyilvános ülésen történt egyidejű felfüggesztése mellett jogegységi eljárás lefolytatását és jogegységi határozat meghozatalát indítványozza a Be. 439. § (1) bekezdésének b) pontja alapján, mert a felülvizsgálati indítvány elbírálása során jogkérdésben el kíván térni a Legfelsőbb Bíróság más ítélkező tanácsainak korábbi határozataitól.
A jogegységi indítványra okot adó döntések a következők:
1. A Bfv.I.271/2008. számú felülvizsgálati ügyben az elsőfokon eljárt Pápai Városi Bíróság a 2007. január 18. napján kelt 2.B.121/2006/86. számú ítéletével a felülvizsgálati indítvánnyal érintett I. r. terheltet, mint társtettest, 2 rb. jelentős értékre, bűnszövetségben, üzletszerűen elkövetett csalás bűntette, 2 rb. jelentős értékre, bűnszövetségben, üzletszerűen és folytatólagosan elkövetett csalás bűntette, nagyobb értékre, bűnszövetségben, üzletszerűen elkövetett csalás bűntette, 2 rb. közokirat-hamisítás bűntette, valamint 9 rb. magánokirat-hamisítás vétsége miatt, halmazati büntetésül 3 év börtönre, és 3 év közügyektől eltiltásra ítélte. Az ítélet a bűnösség körébe vonta és csalás bűncselekményeként értékelte a terheltnek az ítélet 5. és 10. pontjában meghatározott cselekményét is.
Az ítéletet másodfokon a Veszprém Megyei Bíróság felülbírálta. A 2007. október 20. napján kelt 2.Bf.211/2007/20. számú ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét az I. rendű terheltre vonatkozó részében - az 5. és a 10. tényállási pont helyesbítése és kiegészítése mellett - a csalási cselekmények rendbelisége tekintetében megváltoztatta. I. r. terheltet 1 rb. közokirat-hamisítás bűntette és magánokirat-hamisítás vétsége miatt ellene emelt vád alól felmentette. A börtönbüntetés tartamát 4 év 6 hónapra, a közügyektől eltiltást 5 évre súlyosította.
A másodfokú bíróság az 5. és 10. tényállási pontot illetően a terhelt bűnösségének csalás bűntettében történő megállapításán nem változtatott. A másodfokú bíróság által helyesbített tényállás 5. és 10. pontját a jogegységi indítványának mellékletében az indítványozó tanács az alábbiak szerint rögzítette:
Tényállás 5. pontja.
XI. r. terhelt gépjárművet akart vásárolni, melyhez az I. r. terhelt felajánlotta a segítségét. Az ügylet lebonyolítása érdekében az I. r. terhelt a Nissan Maxima típusú, balesetet szenvedett, törött állapotában 600 000 Ft értéket képviselő személygépkocsira 2004. január 5-én hamis adásvételi szerződést készített, amely szerint a gépjárművet a Telefontársaság Rt. eredeti tulajdonos a XI. r. terheltnek adta el. Az adásvételi szerződésen az eredeti tulajdonos képviselőjének a nevét aláhamisították. Erről a XI. r. terheltnek nem volt tudomása.
Az I. r. terhelt felajánlotta a XI. r. terheltnek a közreműködését a gépjárműre vonatkozó kölcsönügylet lebonyolítása érdekében is. A XI. r. terhelt e végett átadta okiratait az I. r. terheltnek, aki arról fénymásolatokat készített, és azokat a G. Kft. hitelügyintézőjének a rendelkezésére bocsátotta. Az adatok birtokában utóbbi a kölcsönszerződést előkészítette. Hamis bizományosi szerződés készült, amely szerint az eredeti tulajdonos 2004. január 6-án az 5 000 000 Ft értékű gépjárművet bizományosi értékesítés keretében átadta a kft.-nek.
A gépjármű ekkor eredeti törött állapotában volt, az értékmegjelölés a valóságnak nem felelt meg. A pénzintézet megtévesztése érdekében a hitelügyintéző egy állapotfelmérő lapot készített, amely azt tartalmazta, hogy a gépjármű ép állapotú. Ezt a XI. r. terhelt is aláírta. Az ily módon megtévesztett C. Rt. pénzintézet a XI. r. terhelt részére 2 000 000 Ft összegű kölcsönt folyósított. Egyúttal a járműre elidegenítési és terhelési tilalmat kötött ki és vételi jogot létesített. A sértett pénzintézet képviseletében XI. r. terhelttel létrejött szerződést a hitelügyintéző írta alá 2004. január 6-án. A kölcsön összegét 2004. január 19-én a XI. r. terhelt vette fel, és azt teljes egészében átadta az I. r. terheltnek. Utóbbi terhelt a gépjárművet ezt követően megjavíttatta, és a XI. r. terhelt birtokába adta. Nevezett rövid ideig használta, majd visszaadta az I. r. terheltnek, aki azt tovább használta.
A kölcsön összegét a XI. r. terhelt a sértettnek megfizette, így az okozott 2 000 000 Ft kár teljes egészében megtérült.
Tényállás 10. pontja.
M. Cs. egy törött, totálkáros állapotú Peugeot Boxer típusú kisteherautót kívánt megvásárolni a P. Kft.-től. E végett kapcsolatba lépett az I. r. terhelttel, majd a gépjármű tényleges állapotát megismerve vásárlási szándékától elállt. Ugyanakkor a gépjármű adásvételéről 2003. november 28-án olyan szerződés készült, miszerint az érintett kft. azt M. Cs.-nek 200 000 Ft-ért eladta.
A jármű ténylegesen az I. r. terhelt birtokába került, aki azt kölcsönszerződés biztosítékaként kívánta felhasználni. Ezért hamis bizományosi szerződést készített, miszerint a P. Kft. a járművet bizományosi értékesítésre a G. Kft.-nek átadta. Arra az eladó képviselőjének aláírását ráhamisították, míg a bizományosi oldalról a hitelügyintéző írta alá. Ezt követően 2004-ben hamis adásvételi szerződés készült, amely szerint a P. Kft. a gépjárművet eladta a VII. r. terheltnek 3,2 millió forintért. A szerződésben az eladó aláírása hamis volt, a vételár a ki nem javított, továbbra is totálkáros állapotában lévő jármű 200 000 forintos értékének nem felelt meg. A pénzintézet megtévesztése érdekében az I. r. terhelttel együttműködve a hitelügyintéző - még az adásvételi szerződést megelőzően - állapotfelmérő lapot készített, amelyet ő, és a vevő is aláírt, amely valótlanul azt tartalmazta, hogy a jármű ép állapotú. A hitelkérelemben is a valótlan 3,2 millió forintos vételár került feltüntetésre.
Az ily módon megtévesztett Lízing Rt. sértett a VII. r. terhelt részére 2 560 000 Ft kölcsön folyósítását engedélyezte. 2004. január 3-án a sértett képviseletében eljáró hitelügyintéző kölcsönszerződést írt alá a VII. r. terhelttel, egyúttal a szerződésben a gépjárműre elidegenítési és terhelési tilalmat kötöttek ki, és arra vételi jogot alapítottak.
A G. Kft.-től a kölcsön összegét 2004. január 26-án az I. r. terhelt vette fel, és a jármű is az ő birtokába került. Azt ismeretlen helyre szállította, a gépkocsi megjavítása nem zárható ki. A G. 2001 Kft-nél a VII. r. terhelt helyett minden esetben fia, az I. r. terhelt járt el. A VII. r. terhelt neki adta át az önrész befizetésére szánt pénzösszeget is. A VII. r. terhelt az I. r. terhelt által aláírásra hazavitt valamennyi okiratot otthonában írta alá.
A kölcsön törlesztő részleteit a VII. r. terhelt a szerződés szerint fizeti, abból az elsőfokú ítélet meghozataláig több mint 1 300 000 Ft-ot megfizetett. Részéről a további kár megtérítése is biztosított.
E tényállás alapján a Veszprém Megyei Bíróság ítélete a tényállás 5. és 10. pontjához kapcsolódó bűnösség megállapításának jogi indokaként a Legfelsőbb Bíróság Bfv.I.2154/2003. számú felülvizsgálati ügyben hozott [BH 2006/243. szám alatt közzétett] határozatának a jogkérdésben elfoglalt álláspontjára hivatkozott, annak szó szerinti átvételével. Kifejtette, hogy megvalósítja a csalás bűncselekményét az az egyébként fizetőképes és a hitel visszafizetésére szándékkal rendelkező elkövető is, aki egy adott hitelhez kizárólagosan meghatározott - akár a jogszabályok, akár a hitelt nyújtó által támasztott - külön feltételek fennállása mellett juthat csak hozzá, azonban avégett, hogy ezek tekintetében a hitelt nyújtót tévedésbe ejtse, és a hitelhez ekként jogosulatlanul hozzájusson, valótlanul, a megkívánt külön feltételek fennforgását állítja, kiemelten hamis vagyoni fedezetet ajánl fel az előírt feltételek körében a hitelt nyújtó részére.
2. A Bfv.I.2154/2003. számú felülvizsgálati ügyben alapul fekvő tényállás lényege szerint a terhelt, mint a fonalgyártó tevékenységet folytató Rt. igazgatója, a tevékenység természetéből származó kereslethiányos nyári időszak likviditási gondjait éveken át rövidlejáratú hitelfelvétellel oldotta meg. A korábbi években a hiteleket minden esetben sikerült visszafizetnie. 1994. évben - a korábbi gyakorlatnak megfelelően - a terhelt az Rt. részére ismét 25 millió forint rövidlejáratú hitelt kívánt felvenni. Ebben az időszakban az Rt. még fizetőképes volt. A hitelkérelem mellékletét képező mérlegben a hitel biztosítékaként mintegy 31 millió forint összegű, saját termelésű készletet tüntetett fel, elhallgatva azt, hogy ennek a jelentős hányada minőségi hiba folytán értékesítésre alkalmatlan, egyben a fonalkészletre az árbevételt engedményező nyilatkozatot tett a bank javára. A hitelező bank emellett az Rt. egyes gépeire jelzálog bejegyzésével is biztosította a hitelügyletből származó követelését. Az nem nyert bizonyítást, hogy a terheltnek nem állt szándékában a hitelt visszafizetni és az sem, hogy a hitel visszafizetésének esélytelenségével a felvételekor tisztában lett volna. A bank a fedezetül ajánlott készlet értékesítésre alkalmatlanságának az ismeretében az Rt. hitelkérelmét elutasította volna. A hitel folyósítását követően az Rt. a kamatfizetési kötelezettségének eleget tett, 2005-től azonban a tőketartozást már nem fizette, mert vele szemben időközben felszámolási eljárás indult.
A Legfelsőbb Bíróság ebből a tényállásból azt a következtetést vonta le, hogy a terhelt a hitel megszerzése végett jogtalan haszonszerzési célzattal ejtette tévedésbe a hitelt nyújtó pénzintézetet és a sértett kára a hitel folyósításával, annak összegével egyező mértékben bekövetkezett. Hasonlóan ugyanis a BH 2001/160. szám alatt közzétett eseti határozatban más összefüggésben, de a kölcsönösszeg jogtalan felvételére vonatkozóan is kifejtett jogi állásponttal - megvalósítja a csalás bűncselekményét az az egyébként fizetőképes és a hitel visszafizetésére szándékkal rendelkező elkövető is, aki egy adott hitelhez kizárólagosan meghatározott - akár a jogszabályok, akár a hitelt nyújtó által támasztott - külön feltételek fennállása mellett juthat csak hozzá, azonban avégett, hogy ezek tekintetében a hitelt nyújtót tévedésbe ejtse, és a hitelhez ekként jogosulatlanul hozzájusson, valótlanul, a megkívánt külön feltételek fennforgását állítja, kiemelten hamis vagyoni fedezetet ajánl fel az előírt feltételek körében a hitelt nyújtó részére.
A Legfelsőbb Bíróság BF. I. Tanácsa az alábbi kérdések elbírálását kezdeményezte a jogegységi tanácstól:
1. Megállapítható-e a csalás bűncselekményében a bűnössége annak a terheltnek, akinek ugyan szándékában áll a kölcsön felvételekor a kölcsön visszafizetése, és ennek a reális lehetősége is adott, mégis a hitel-nyerés érdekében a piaci alapon történő kölcsönfolyósítás feltételeit illetően a pénzintézetet tévedésbe ejtve (vagy tévedésben tartva) kerül abba a helyzetbe, hogy a pénzintézet az igényelt kölcsönt folyósítja a részére?
2. A kölcsön rendszeres törlesztése vagy visszafizetése a csalási szándék hiányának az egyik következtetési alapja lehet-e, vagy ez - a bűnösség megállapítását nem érintve - csak a megtévesztés hatására történt kölcsönfolyósítással már bekövetkezett kár utólagos megtérítéseként, a büntetés kiszabása körében értékelhető.
Az indítványozó tanács álláspontja a jogkérdésben a következő:
A Btk. 318. §-ának (1) bekezdésében meghatározott bűncselekmény megvalósulásához - szándékos bűncselekményről lévén szó - az elkövetői szándéknak át kell fognia a törvényi tényállás valamennyi elemét. A jogtalan haszonszerzés egyenes szándékot feltételező célzatán túl, a szándéknak, legalább eshetőleges formájában, a törvényi tényállás szerinti eredményre, azaz a károkozásra kell irányulnia.
Annak a hitelfelvevőnek a terhére tehát a csalás bűncselekménye nem állapítható meg, akinek a hitel igénylésekor szándékában állt a szabad pénzpiaci feltételekkel biztosított hitelnek, valamint járulékainak (kamatnak, költségnek) a törlesztése, illetve visszafizetése, s ekkor erre - a szándék komolyságának alátámasztásául - reális lehetősége is volt. Mindez független attól, hogy a hitelfelvételre az azt folyósító pénzintézet tévedésbe ejtésével (tévedésben tartásával) került sor, és e megtévesztő magatartás nélkül a pénzintézet a hitelt nem is folyósította volna. Ilyen esetben a megtévesztés folytán a hitelnyújtói oldalon kialakult akarati hibának csak polgári jogi következménye lehet.
A kölcsön rendszeres törlesztése vagy visszafizetése általában a visszafizetési szándék komolyságára, azaz a károkozási szándék hiányára utal. Kétségtelen viszont, hogy a hitelfolyósítás feltételeként megszabott fedezet, vagy biztosíték megfelelősége körében történt megtévesztés a visszafizetési szándék komolytalanságának az egyik, de nem az egyedüli következtetési alapja lehet, ám az ilyen megtévesztő magatartás mellett sem zárható ki feltétlenül a visszafizetési szándék.
Az indítványozó tanács - mindezek szem előtt tartásával - tévesnek tartja azt a jogértelmezést, miszerint a hitelfeltételek körében történt olyan megtévesztő magatartás, amelynek hiányában a kölcsön folyósítására nem kerülne sor, minden más körülménytől függetlenül - automatikusan - alapot ad a csalásban való bűnösség megállapítására, mert a kölcsön folyósításával a pénzintézet kára már bekövetkezik, ehhez képest a törlesztés, vagy visszafizetés a kár megtérülés körében értékelhető csupán.
A Bfv.I.2154/2003. számú döntésnek megfelelő jogértelmezés, egyfelől a kialakult ítélkezési gyakorlattal szemben a bűnösség kérdése szempontjából feleslegessé tenné a visszafizetési szándék és lehetőség vizsgálatát, másfelől a büntetőjogi kárfogalom hibás felfogását is jelenti.
A pénzintézetek rendeltetésszerű működése körébe illeszkedő jellemző tevékenység a pénzkölcsön nyújtása szabadpiaci feltételekkel, ahol a kamatnak mint „a pénz használati díjának”, valamint a futamidőnek és az egyéb feltételeknek a meghatározása a felek megállapodásán nyugszik. Ebben a körben a pénzintézetet fogalmilag nem érheti kár, ha az általa folyósított pénzkölcsön járulékaival együtt visszafizetésre kerül. A kölcsön rendeltetéséből következik ugyanis az, hogy a kölcsönt nyújtó aktív vagyonában a kölcsönösszegnek megfelelő időleges (azaz a futamidő lejártáig tartó) értékcsökkenés bekövetkezik, amely azonban véglegessé - tehát büntető jogi értelemben vett kárrá - csak azáltal válhat, ha a kölcsönt egészében vagy részben nem fizetik vissza. Ehhez képest amennyiben a kölcsön igénylésekor, illetőleg folyósításakor a visszafizetés reális lehetősége és szándéka a kölcsönt felvevő részéről megállapítható, a károkozási szándék akkor sem áll fenn, ha a kölcsönigénylés során a bankot megtévesztették, s e nélkül a kölcsönt nem folyósította volna.
Ettől eltérő jogértelmezésnek - az indítványozó tanács álláspontja szerint - csak akkor lehet helye, ha a kölcsönfolyósítás nem szabad-pénzpiaci feltételek mellett történik; tehát ha a hitelnyújtásra szociálpolitikai vagy más célból preferált kedvezményes - államilag támogatott - kondíciókkal, és/vagy céljelleggel kerülhet csak sor, és a hitel folyósításának a feltételeit illetően történik a megtévesztés. Ezekben az esetekben ugyanis a kár a folyósítással valóban automatikusan bekövetkezik.
A fent kifejtett álláspontnak megfelelően az indítványozó tanács javaslatot tett arra, hogy a büntető jogegységi tanács mondja ki:
A szabadpiaci feltételek mellett folyósított hitel igénybevételével, amennyiben annak, valamint járulékainak a visszafizetésére vonatkozó és reális lehetőségen nyugvó komoly szándék a hitel igénylésekor és a folyósításkor megállapítható, a csalás bűncselekménye akkor sem valósul meg, ha a folyósítás egyéb - különös - feltételei tekintetében a hiteligénylő a folyósító pénzintézetet megtéveszti. Ilyen esetben a megtévesztés körében tipikusan felhasznált hamis tartalmú köz- vagy magánokirat a bűnösségnek köz- vagy magánokirat-hamisításban való megállapítására adhat alapot.
1. A legfőbb ügyész - BF.1221/2009/1. szám alatt - a BF. I. Tanács jogegységi határozat meghozatalára irányuló indítványára - a Be. 442. §-ának (3) bekezdése alapján - tett nyilatkozatában egyetértett az indítvány azon álláspontjával, hogy - mivel az elkövető szándékának legalább eshetőlegesen az eredményre, azaz a károkozásra is ki kell terjednie - annak a hitelt felvevőnek a terhére nem állapítható meg csalás, akinek a hitel igénylésekor szándékában állt a törlesztés, illetve a visszafizetés, s ekkor arra reális lehetősége volt.
Hangsúlyozva, hogy e körben az ügy összes körülményének vizsgálata szükséges, egyetértett azzal a megállapítással is, hogy a kölcsön rendszeres törlesztése vagy visszafizetése általában a visszafizetési szándék komolyságára, azaz a károkozási szándék hiányára utal.
Félreérthetőnek tartotta azonban az indítványnak azt a megállapítását, mely szerint „a kölcsönt nyújtó aktív vagyonában” ... bekövetkezett „időleges (azaz a futamidő lejártáig tartó) értékcsökkenés” ... „véglegessé - tehát büntető jogi értelemben vett kárrá - csak az által válhat, ha a kölcsönt egészben vagy részben nem fizetik vissza”.
Álláspontja szerint a bűncselekmény nem a futamidő végén válik befejezetté. Amennyiben az elkövető visszafizetési szándék nélkül, a pénzintézetet e kérdésben megtévesztve vesz fel kölcsönt, a kölcsönösszeg kiutalásával a bűncselekmény befejezett alakzata valósul meg, hiszen a pénzintézet vagyonában beállt értékcsökkenés végleges.
A hivatkozott megállapítást azért is tévesnek tartotta, mert érvényes (a hitelező megtévesztésének hiányában létrejött) szerződés esetén a kölcsön nyújtásával nem következik be ideiglenes értékcsökkenés a pénzintézet vagyonában. Az aktívák körében valóban csökken a forgóeszközök között meglévő pénzeszközök mennyisége, egyidejűleg azonban ugyanannyival nő a szintén forgóeszköznek minősülő követelések állománya.
Nem értett egyet továbbá azzal az érveléssel sem, mely szerint eltérő jogértelmezésnek csak akkor lehet helye, ha a kölcsönfolyósítás nem szabad-pénzpiaci feltételek mellett történik; tehát, ha a hitelnyújtásra szociálpolitikai vagy más célból preferált kedvezményes - államilag támogatott - kondíciókkal, és/vagy céljelleggel kerülhet csak sor, és a hitel folyósításának a feltételeit illetően történik a megtévesztés. Ezekben az esetekben ugyanis a kár a folyósítással valóban automatikusan bekövetkezik.
A legfőbb ügyész véleménye szerint a hitelnyújtás célja, a kondíciók kedvezményes volta nem érinti a bűncselekmény megállapíthatóságával kapcsolatban kifejtett álláspontot. Visszafizetési szándék esetében ugyanis e körben sem állapítható meg a károkozásra irányuló eshetőleges szándék, ezért csalás ebben az esetben sem valósul meg.
Egyébként károkozás esetében sincs helye a csalás megállapításának abban az esetben, ha az elkövető költségvetési támogatással kapcsolatban téveszti meg a döntésre jogosult szervet, mivel a Btk. 288. §-ában meghatározott jogosulatlan gazdasági előny megszerzésének bűntette speciális bűncselekmény a csaláshoz képest.
Tekintettel arra, hogy mindkét vitatott megállapítás túlmutat a jogegységi tanács által elbírálandó jogkérdésen, a legfőbb ügyész e kérdések vizsgálatának mellőzését tartotta indokoltnak a jogegységi tanács határozatából.
A legfőbb ügyész mindezek alapján azt indítványozta, hogy a Legfelsőbb Bíróság büntető jogegységi tanácsa - a kifogásolt megállapítások kivételével - a BF. I. Tanács Bfv.I.271/2008/5. számú indítványában kifejtetteknek megfelelően határozzon.
2. A jogegységi tanács a jogegységi indítványt - a Be. 442. §-ának (3) bekezdése alapján - nyilvános ülésen bírálta el, amelyen az indítványozó az indítványát fenntartotta.
A legfőbb ügyész képviselője az írásbeli nyilatkozatával egyezően szólalt fel.
A Be. 439. §-a (1) bekezdésének b) pontja értelmében jogegységi eljárásnak van helye, ha a Legfelsőbb Bíróság valamely tanácsa jogkérdésben el kíván térni a Legfelsőbb Bíróság másik ítélkező tanácsának határozatától. A Legfelsőbb Bíróság jogegységi tanácsa ezért a Legfelsőbb Bíróság Bfv. I. Tanácsának indítványa alapján - a Be. 440. §-ának (1) és (2) bekezdésére figyelemmel - a jogegységi eljárást lefolytatta.
A jogegységi tanács az indítványozó által képviselt jogi állásponttal, valamint a legfőbb ügyész nyilatkozatával - az alább kifejtendők szerint - egyetértett.
1. A jogegységi tanács elöljáróban azt vizsgálta meg, hogy milyen előzményei voltak a büntető ítélkezés hazai gyakorlatában a jogegységi indítványban felvetett kérdés elbírálásának.
a) Az 1878. évi V. törvénycikk, a Magyar Büntető Törvénykönyv a bűntettekről és vétségekről (a továbbiakban: Csemegi Btk.) hatálya alatt folytatott büntető joggyakorlat a fondorlattal kieszközölt hitel nyomán keletkező anyagi veszteséget nem tekintette kárnak. Miután önmagában - haszonszerzési célzat és károkozás hiányában - a hitel csalárd (fondorlatos) megszerzése nem minősült csalásnak, a hitelezők hatékonyabb védelme érdekében az Első Büntető Novella [1908. évi XXXVI. tc. (I. Bn.)], a Btk. 384. §-ába önálló bűncselekményként iktatta be a hitelezési csalás tényállását. (A Csemegi Btk. 384. §-a szerint: csalásnak tekintetik, és egy évig terjedhető fogházzal büntetendő: ha valaki, habár csalási czélzat nélkül, ravasz fondorlattal mást tévedésbe ejt, vagy tévedésben tart a végett, hogy attól magának hitelezést vagy hitelhosszabbítást eszközöljön ki.)
Ez a törvénymódosítás egyben megerősítette azt a korábbi gyakorlatot, hogy a hitel fondorlattal történő megszerzése esetén - jogtalan haszonszerzési célzat és a büntetőjogi kárra kiterjedő szándék hiányában - a csalás nem állapítható meg.
b) A Csemegi Btk. hatálya alatt kialakult ítélkezési gyakorlat a Magyar Népköztársaság Büntető Törvénykönyvéről szóló 1961. évi V. törvény (II. Btk.) hatálya alatt sem változott. Jól szemlélteti az akkor követett gyakorlatot az Ügyészi Kiskönyvtár 1969-ben megjelentetett, A vagyon elleni bűntettek minősítési kérdései című 25. kötete, amely (a 63. és a 64. oldalán - egyebek mellett) a következőket rögzítette:
Nem tekinti kárnak a kialakult bírói gyakorlat a fondorlattal kieszközölt hitel nyomán keletkező anyagi veszteséget. Hitelügylet alatt nem csupán a készpénz-, illetve áruhitelezést kell érteni, hanem minden olyan ügyletet, ahol a szolgáltatás és az ellenszolgáltatás időben a szokásosnál távolabb esik egymástól. Ez az időbeli távolság (időintervallum) az, amely alatt az adós a hitelező pénzét használja. A gyakorlat ezt sosem tekintette kárnak. Az 1878. évi V. tv. hatálya idején a cselekmény azért volt büntetendő, mert a törvény külön tényállásban rendelte azt (a hitelezési csalást) büntetni. A Btk. azonban ezt a tényállást, mint elavultat, elhagyta.
A ma is előforduló ilyen elkövetés csak akkor valósítja meg a csalást, ha a tettes nem kölcsönt, vagy hitelt akar szerezni, hanem kárt akar okozni. Ha az eset körülményeiből azt a következtetést lehet levonni, hogy a tettes a kölcsönformát csupán megtévesztésül használta, de a kapott összeget eleve nem is állt szándékában visszafizetni, úgy a csalás megállapítható. De megállapítható akkor is, ha a kölcsön felvételének időpontjában (a terhelt) semmiféle reális lehetőséggel nem rendelkezik a kölcsön visszafizetésére. Ebből a körülményből egymagában is - egyéb bizonyítékok nélkül - arra kell következtetni, hogy a tettes kárt akart okozni, hiszen neki kellett a legjobban tudnia, hogy semmiféle lehetősége nincs a kölcsön visszafizetésére (BH 4938).
Nem változtat a következtetés helyességén az sem, ha esetleg a tettes korábbi hitelezőit úgy elégíti ki, hogy újabb sértettet károsít meg „kölcsön” felvételével és ebből fizet. Az ilyen láncolatos cselekménysorozat azon része is bűntett tehát, amely részében a tettes a kárt utóbb (újabb bűncselekményből szerzett pénzzel) megtérítette.
Ha mindezen elkövetési módok tettesének van olyan jövedelme vagy vagyona, amely a megtévesztéssel szerzett hitel fedezetéül szolgál, akkor sem állapítható meg a csalás, ha az ígért törlesztési határidőre az elkövető nem teljesített (BH 5209, 5556). A büntetőeljárás nem szolgálhat a követelések behajtásának eszközéül.
A hitelezési csalásnál külön tényállási elem volt a jogtalan vagyoni haszonszerzés célzatának a hiánya. Minthogy a tőke és kamatainak visszafizetése a privilegizált eset megállapításának előfeltétele (ellenkező esetben a szerzett hitel jogtalan haszonná válik), így kár sem keletkezhetett. A törvény tehát csupán azt pönalizálta, hogy a tettes olyan ügyleti rendelkezésre késztette fondorlatával a sértettet, amelyet az különben nem tett volna.
A jogügyletek közül egyedül a hitelt védte a Csemegi Btk. büntetőjogi eszközökkel. Ennek az volt az indoka, hogy bár a hitelügylet érvényessége is megtámadható megtévesztés címén, de minthogy ez bizonyos időt vesz igénybe, és a tettes célja éppen az, hogy bizonyos ideig használhassa a tőkét, ezért a megtámadhatóság nem nyújtott kellő védelmet a hitel megtévesztéssel való megszerzése ellen. Az egyéb ügyleteknél a megtámadhatóság és az eredeti állapot helyreállítása kellő védelmet nyújtott. Mindebből pedig az következik, hogy a Csemegi Btk. hatálya idején az ügyleti akarat fondorlattal való befolyásolása önmagában - kár és haszon nélkül - nem volt bűntett, mert az ilyen magatartások közül csupán egyet (a hitelezési csalást) rendelt büntetni a törvény, azaz - a contrario - a többit nem, mivel kár és haszon azoknál éppúgy nincs, mint a hitelezési csalásnál.
Az Ügyészi Kiskönyvtárban foglalt részteles okfejtést a Büntető Törvénykönyv kommentárja (KJK. Bp. 1968.) is alátámasztotta. Aszerint, ha az elkövető szándéka kizárólag hitel kieszközlésére irányul, vagyis a kölcsönt akarja és képes visszafizetni, jogtalan haszonszerzési célzat hiányában csalásról nem lehet szó. Az említett körülmények között hitel igénybevétele ugyanis nem tekinthető jogtalan haszonszerzésnek, még abban az esetben sem, ha a hitelt igénybe vevő a hitel kieszközlése érdekében a kölcsönadót megtéveszti (pl. a kölcsön szükségessége vagy sürgős volta tekintetében). A BHÖ 452. pontja szerinti hitelezési csalást, mint sui generis bűntettet a Btk. nem vette fel (i.m. 1468. oldal).
Összegzésképpen megállapítható tehát, hogy sem a Csemegi Btk., sem pedig az 1961. évi V. törvény nyomán kialakult joggyakorlat nem állapította meg a jogtalan haszonszerzési célzatot a hitel megtévesztéssel történő megszerzése esetén és nem tekintette kárnak a fondorlattal kieszközölt hitel nyomán keletkező anyagi veszteséget.
c) A Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. tv. (Btk.) e tekintetben azonos szabályozása folytán a bíróságok ítélkezési gyakorlata sem változott.
A következetes gyakorlatot rögzítette a BM Könyvkiadó 1981-ben kiadott Magyar büntetőjog, Különös Rész egyetemi tankönyv. Aszerint (lásd 515. oldal): nem jön létre csalás, ha az elkövető a hitel megszerzése végett téveszti meg a sértettet, és csupán később alakul ki benne az elhatározás, hogy a kölcsönt nem fizeti vissza. Nem hitelsértés (Btk. 330. §), hanem csalás valósul meg akkor, ha az elkövető eleve azzal a szándékkal szerezte meg a hitelt, hogy annak fedezetét elvonva, illetve a fedezetből való kielégítést meghiúsítva, jogtalan haszonhoz fog jutni.
A Büntető Törvénykönyv magyarázata (KJK. Bp. 1986.) ezzel kapcsolatban ugyanezt rögzítette (i.m. 890. oldal).
A hitel megtévesztéssel történő megszerzése terén a Csemegi Btk. hatálya alatt kialakult gyakorlat - amely a szerződés megkötésekor károkozási szándék hiányában a csalás bűncselekményét nem állapította meg - tehát nem változott azt követően sem, hogy az 1961. évi V. tv. majd a Btk. (1978. évi IV. tv.) a hitelezési csalást önálló bűncselekményként már nem pönalizálta.
2. A Legfelsőbb Bíróság megvizsgálta, hogy a piaci alapú hitelezés körében általában mikor állapítható meg a csalás.
a) A Btk. 318. §-ának (1) bekezdése szerint csalást követ el, aki jogtalan haszonszerzés végett mást tévedésbe ejt, vagy tévedésben tart és ezzel kárt okoz.
A csalás elkövetési magatartása a tévedésbe ejtés vagy a tévedésben tartás. Az ítélkezési gyakorlat nem követeli meg, hogy a tévedésbe ejtés fondorlatos, átláthatatlan vagy elháríthatatlan legyen. Arra kell alkalmasnak lennie, hogy a sértett személyéhez kapcsolódóan előidézze a károkozást.
A megtévesztésnek nem kell kiterjednie a jogügylet egészére. Csak az szükséges, hogy a jogügylet olyan elemeit fogja át, amelyek a károkozással okozati összefüggésben állnak.
A csalás valójában tévedésből eredő vagyoni károsodás előidézése. A tévedés közvetlenül és önmagában károsodást nem okoz. A csalási kár ennél fogva közvetve, a tévedésbe ejtett vagy a tévedésben tartott személy cselekvéséből származik azáltal, hogy a megtévesztett személyt a tévedés cselekvésre, rendelkezésre, intézkedésre indítja, aminek a következtében valakinek (a tévedésében levőnek vagy harmadik személynek) a vagyonában károsodás következik be.
A tévedésbe ejtés, illetve a tévedésben tartás és a vagyoni kár között okozati összefüggésnek kell fennállnia, tehát a kár a megtévesztett személy magatartásának a következménye.
A csalás tényállása akkor teljes, ha az eredmény, a kár bekövetkezik. A kár fogalmába tartozik minden olyan - a Btk. 137. §-ának 5. pontjában foglalt kárfogalomnak is megfelelő - vagyoni jelentőségű jogsérelem, amelynek pénzben kifejezhető értéke van.
Sem a Csemegi Btk., sem az 1961. évi V. törvény, sem pedig a hatályos Btk. alapján kialakult joggyakorlat nem tekintette kárnak a fondorlattal kieszközölt hitel nyomán keletkező anyagi veszteséget.
Ha viszont a kár bekövetkezett, akkor a csalás befejezetté vált akkor is, ha a károsodás nem tartós vagy pótolható. A kár utólagos megtérítése a minősítést nem érinti, csupán a büntetés kiszabása körében értékelhető.
b) A kölcsönnyújtás feltételei rendszerint két - és csak elméletileg elválasztható - főbb csoportba sorolhatóak.
Az első csoportba a hitel-(kölcsön-)nyújtás feltételeinek a megállapítása (ennek keretében a finanszírozandó feladat, a kölcsönösszeg, a visszafizetés idejének, módjának meghatározása, az adós azonosítása, adósi előéletének tisztázása, a jövedelmezőség vizsgálata stb.) tartozik, a másikba pedig a nyújtandó kölcsön biztosítékainak a meghatározása. Mindkét csoportba tartozó feltételek megállapítására irányuló megtévesztő magatartás egyaránt tényállásszerű lehet, ám más és más összefüggésben.
A csalás megállapításának a feltétele ugyanis a visszafizetési szándék hiánya. Erre számtalan tényezőből, de leggyakrabban a fedezet, illetve a biztosítékok hiányából lehet következtetni. Ám, ha a visszafizetésnek van fedezete, ha a felajánlott biztosíték kellő fedezetet nyújt, a fizetési szándék hiánya a csalás megállapítását ugyanúgy megállapíthatóvá teszi.
A csalás a Btk. XVIII. Fejezetében szabályozott vagyon elleni bűncselekmény. Védett jogi tárgya a tulajdon, illetve az abból folyó vagyoni jogosítványok zavartalan gyakorlásához fűződő társadalmi érdek. Ebből pedig az következik, hogy a tulajdon, illetve a vagyoni jogok sérelmének hiányában a vagyon elleni bűncselekmény egyik fogalmi eleme a jogtárgysértés hiányzik. Ezt a jogtárgysértést a csalás tényállásában a károkozás jeleníti meg, következésképpen a kár bekövetkezése hiányában a csalás megállapítására nincs lehetőség.
Ha az adós a hitelnyújtás feltételei tekintetében megtéveszti a hitelezőt, de a kölcsönt vissza kívánja fizetni és erre képes, akkor a kölcsön visszafizetésének elmaradása nem tekinthető a Btk. 137. §-ának 5. pontjában meghatározott kárnak, mert nem haladja meg a piaci alapú hitelezés üzleti kockázatát. Ez a cselekmény - hasonlóan a Csemegi Btk. szabályozásához - ugyanakkor sértheti a hitelező hitelpolitikáját és a hitelező gazdasági érdekeit. A piacgazdaság újraéledésével ezért a törvény a Btk. 297/A. §-ában - 1994. május hó 15. napjától - ismét büntetendővé nyilvánította a hitelezési csalást. A hitel megtévesztéssel történő megszerzése - visszafizetési szándék és képesség mellett - azonban csak a Btk. 297/A. §-ában foglalt feltételek mellett minősülhet hitelezési csalásként. Ha azonban az ott írt feltételek nem állapíthatóak meg, a cselekmény nem minősül sem csalásnak, sem más vagyon elleni bűncselekménynek. A Legfelsőbb Bíróság változatlanul irányadónak tekinti azt a korábban is következetes ítélkezési gyakorlatot, hogy a büntetőeljárás nem szolgálhat a követelések behajtásának az eszközéül.
3. A Legfelsőbb Bíróság Bf. I. Tanácsa a BH 2006/243. szám alatt közzétett Bfv.I.2154/2003/5. számú határozatában annak alátámasztására, hogy döntése összhangban áll az ítélkezési gyakorlattal, a BH 2001/160. szám alatt közzétett döntésre hivatkozott.
A BH 2001/160. szám alatt közzétett döntés szerint: megvalósítja a csalás bűntettét, aki a lakásépítési kedvezmény igénybevételekor - az ennek folyósításához előfeltételül megkívánt - saját erő megléte tekintetében a pénzintézetet megtéveszti, és ezáltal a kölcsönösszeg jogtalan felvételével a pénzintézetnek kárt okoz [1978. évi IV. törvény 318. § (5) bek. a) pont, 106/1988. (XII. 26.) MT r. 2. §, 3. § (2) bek., 141/1994. (XI. 2.) Korm. r. 5. §].
A döntés alapjául fekvő ügyben megállapított tényállás lényege szerint a terheltek azt a hamis látszatot keltették, hogy a lakásépítési kedvezmény folyósításához szükséges valamennyi feltétel - így a folyósításhoz előírt 30%-os önerő - fennállt. E megtévesztő magatartás célja a jogszabályok szerint igénybe vehető 2 200 000 forint összegű - vissza nem térítendő - lakásépítési kedvezmény jogosulatlan megszerzése volt. Az igénylés folytán létrejött szerződés alapján 1 760 000 forint kifizetésére került sor. A terhelteknek ténylegesen szándékában állt az építkezés megkezdése és bizonyos fokú elvégzése.
Rögzítette még a bíróság, hogy a terheltek szándéka a sértett tévedésbe ejtése folytán károkozásra irányult, ami be is következett.
A jogegységi tanács elöljáróban arra utal, hogy a lakásépítési kedvezmény (szociálpolitikai támogatás) nem piaci alapú hitel (kölcsön), hanem az állam által biztosított olyan nem gazdasági jellegű és vissza nem térítendő pénzügyi támogatás, amelynek a jogosulatlan igénybevétele esetén a csalás valóban megállapítható.
Másként minősülhet a cselekmény, ha a nem piaci alapú pénzügyi támogatás vagy más gazdasági előny nem szociálpolitikai célú, hanem az állam gazdaságpolitikai céljainak a megvalósítását szolgálja. Ilyen esetben a pénzügyi támogatás vagy más gazdasági előny igénybevétele esetén gyakran mind a csalás, mind pedig a Btk. 288. §-ának (1) bekezdésében meghatározott jogosulatlan gazdasági előny megszerzésének a tényállási elemei megvalósulnak.
A Btk. 288. §-ának (1) bekezdése szerinti jogosulatlan gazdasági előny megszerzése bűntettének nem tényállási eleme sem a jogtalan haszonszerzési célzat, sem a kár okozása. Megállapításának tehát - hasonlóan Btk. 297/A. §-ában büntetni rendelt hitelezési csaláshoz - akkor is helye lehet, ha a csalás feltételei egyébként nem állnak fenn.
Ha a bíróság által megállapított tényállás alapján mindkét vizsgált bűncselekmény (tehát a jogosulatlan gazdasági előny megszerzése és a csalás) tényállási elemei egyaránt maradéktalanul megállapíthatók, akkor - a részben azonos jogtárgysértés folytán - a valódi alaki halmazat megállapítása kizárt. A jogosulatlan gazdasági előny megszerzésének tényállása mindaddig előbbre hozott büntetendőséget teremt, amíg a csalás öt évig terjedő szabadságvesztésnél nem súlyosabb alakzata valósul meg. Az ilyen cselekmény tehát a Btk. 288. §-ának (1) bekezdése szerint minősül. Ha azonban a csalás ennél súlyosabban büntetendő, tehát legalább nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel fenyegetett alakzata állapítható meg, akkor - a konszumpció elvének alkalmazásával - a cselekmény - kizárólag - csalásként minősíthető.
A jogegységi tanács ezért azt rögzítette határozatának rendelkező részében, hogy amennyiben a hitelnyújtás nem piaci feltételek mellett történik, hanem arra valamely gazdaságpolitikai célból az állam vagy más - a Btk. 288. §-ában, illetve a 314. §-ában meghatározott - szervezet által támogatott kedvezményes feltételekkel és/vagy céljelleggel került sor, akkor a cselekmény rendszerint a jogosulatlan gazdasági előny megszerzése bűntettének, illetve az Európai Unió pénzügyi érdekei megsértése bűntettének minősülhet, és a csalás megállapítására csak akkor kerülhet sor, ha a csalás büntetési tétele a hivatkozott bűncselekmények büntetési tételénél súlyosabb.
Mindezek alapján tehát megállapítható, hogy a BH 2001/160. szám alatt közzétett döntés nem tekinthető a Bfv.I.2154/2003/5. számú döntés előzményének, mert abban az ügyben nem piaci alapú hitel nyújtásával összefüggésben állapították meg az eljárt bíróságok a csalás elkövetését.
4. A jogegységi tanács megvizsgálta, hogy mit tekintett (vagy mit tekinthetett) a Bf. I. Tanács a hitelnyújtás olyan „külön” feltételének, amely körében megvalósuló megtévesztés alapján a csalás elkövetését megállapíthatónak találta. Észlelte, hogy a Legfelsőbb Bíróság a külön feltétel tartalmát nem határozta meg.
A jogegységi tanács abból indult ki, hogy a Ptk. XLIV. Fejezetének 1. pontjában szabályozott hitel- és a kölcsönszerződéseknek - a szerződésben részes felek szerződési akaratától függő - számtalan feltétele lehet. A hitel és a kölcsön nyújtására irányuló megtévesztés attól függően lehet jelentős a csalás megállapítása szempontjából, hogy a hitelnyújtással okozati összefüggésben állt-e.
A jogegységi tanács megítélése szerint a Bf. I. Tanács a hitelnyújtás ún. külön feltételének azt tekintette, hogy a gépkocsi vásárlására nyújtott kölcsön csak a gépkocsi vásárlására, az áruvásárlási kölcsön csak áruvásárlásra, a lakásvásárlási kölcsön csak lakás vásárlására stb. igényelhető. A külön feltétel tehát az a cél vagy rendeltetés, amelynek finanszírozására az adott fajta/típusú hitel/kölcsön tipizált feltételeit a hitelező meghatározta.
A jogegységi tanács úgy foglalt állást, hogy a hitel meghirdetett céljának a hitelezés körében elkövethető csalás megállapítása szempontjából nincs szignifikáns jelentősége. A pénzügyi piac hitelező szereplői az ilyen feltételeket nem azért határozzák meg, hogy az mentesítse őket a konkrét feltételek vizsgálatától, és e feltételek nem jelentik azt sem, hogy az ilyen blanketta hitel igénylése ellenére a konkrét szerződést ne határozhatnák meg attól eltérő tartalommal. E szerződéseknek más a rendeltetése.
A hitelezők az ún. blanketta-szerződéseket a nagy tömegben jelentkező igények finanszírozására használják. A nagyobb számú hiteligény lényegesen növelheti a jövedelmezőséget, s ezért az ilyen szerződésekkel a hitelezők kedvezőbb feltételeket ajánlhatnak a leendő adósoknak.
A blanketta-szerződések megkönnyítik az egyes termékek ismertetését, egyszerűsítik, gyorsítják az eljárást. A szerződő felek azonban a blanketta-szerződésektől egyező akarattal bármikor eltérhetnek és a hitelezők a tipizált szerződési feltételektől függetlenül is bármit finanszíroznak. A hitelezőnek nem az a döntő szempont, hogy mit finanszíroz, hanem az, hogy milyen nyereséggel és milyen kockázattal finanszírozza azt. Másként megfogalmazva, a hitelezők bármit finanszíroznak, ami a megfelelő jövedelmezőséget biztosítja. A hitelezők azért vállalkoznak, hogy a pénzügyi tevékenységből megfelelő nyereséget, hasznot termeljenek.
A hitelezők a saját döntésük alapján az általános kockázati feltételektől eltérő, attól kedvezőbb feltételeket is ajánlhatnak, engedhetnek. A kedvezőbb feltételek az üzleti kamatoknál kisebb kamatot, a hitelszerzéshez kapcsolódó költségek csökkentését, a fedezet mérséklését, vagy attól eltekintést stb. jelenthetnek. Amennyiben ez bevétel- vagy jövedelemkiesést eredményez, azt - tehát az ilyen kedvezőbb feltételeket - valakinek finanszíroznia kell. A forrást rendszerint vagy maguk a hitelezők vagy (és) a piac egyéb szereplői, az üzleti partnerek biztosítják. A legjellemzőbb az, hogy maga a pénzügyi intézmény finanszírozza, de gyakori az is, hogy pl. az áru forgási sebességének a növelése, a forgalom élénkítése és ezzel a jövedelmezőség növelése vagy a likviditási helyzet javítása stb. érdekében a kereskedők vagy más gazdasági partnerek. A kedvezőbb (külön) feltételek meghatározása mindig olyan üzletpolitikai megfontolásokon alapul, amelyek a kockázatokat, a lehetséges visszaéléseket is átfogják.
Egészen más a jogi megítélése annak, ha a kedvezőbb hitelfeltételeket a piaci szereplők (hitelezők vagy más gazdálkodók) nem a saját döntésük alapján határozzák meg és nem ők finanszírozzák, hanem külső forrásként az állam, az Európai Unió vagy más Btk. 288. §-ában, illetve a 314. §-ában konkrétan megjelölt szervezet. Az állam stb. által biztosított gazdasági előny jogosulatlan igénybevétele jellemzően a III/3. pontban már hivatkozott bűncselekmények (Btk. 288. §, 314. §) megállapítására ad alapot, és nem a csalás megállapítását eredményezheti. A kár bekövetkezése nem is képezi elemét e bűncselekmények tényállásának.
5. A kifejtettekre figyelemmel a jogegységi tanács - az indítványozó tanáccsal egyetértésben - azt az iránymutatást adta, hogy nem állapítható meg a csalás (Btk. 318. §) bűncselekményében a bűnössége annak a terheltnek, akinek a kölcsön felvételekor szándékában áll a kölcsön visszafizetése, és ennek a reális lehetősége is adott, de a hitel megszerzése érdekében a piaci alapú kölcsön folyósításának feltételei tekintetében a hitelintézetet tévedésbe ejti és a pénzügyi intézmény e megtévesztése folytán folyósítja részére az igényelt kölcsönt. Az ilyen cselekmény a Btk. 297/A. §-ában foglalt feltételek (ú.m. a gazdasági tevékenység gyakorlásához folyósítandó hitel nyújtása érdekében valótlan tartalmú okirat felhasználása) esetén hitelezési csalás bűntettének minősülhet.
A hitelintézet megtévesztésével megszerzett pénzkölcsön rendszeres törlesztése, illetve visszafizetése általában a visszafizetési szándék komolyságára és a károkozási szándék hiányára utal.
6. A jogegységi tanács vizsgálta, hogy a csalás megállapítása körében a megtévesztés módjának van-e, illetve lehet-e jelentősége annak a kérdésnek az eldöntésében, hogy adott cselekmény csalásként minősül-e vagy sem. E kérdést nemlegesen döntötte el.
A Legfelsőbb Bíróság már az adócsalás és a csalás elhatárolásának a kérdéseivel foglalkozó 1/2006. BJE döntésében arra a következtetésre jutott, hogy nem a konkrét elkövetői cselekmény módja, jellege - pl. hamis számla beállítása a könyvelésbe - releváns a minősítés körében, hanem az elkövetési magatartásnak azok a következményei, amelyeket a bűncselekmény tényállása eredményként határoz meg.
Ennek megfelelően a tévedésbe ejtés kapcsán azt kell hangsúlyozni, hogy ugyanazzal a megtévesztő magatartással való tévedésbe ejtés jogkövetkezményei is differenciálódhatnak, és az egyik esetben megvalósul a csalás, a másik esetben nem.
A csalás tényállásában szereplő megtévesztés körében annak van meghatározó jelentősége, hogy a megtévesztés a sértettet ingyenes (illetve részben ingyenes), vagy visszterhes jogügylet megtételére indítja-e. Amíg ugyanis ingyenesség (pl. ajándékozás) vagy részben ingyenesség (pl. kamattámogatott kölcsön) esetén releváns az, hogy milyen indítékból, illetve céllal adta azt a sértett, ez az indok, illetve cél a visszterhes jogügylet (pl. kölcsön) esetén közömbös. Visszterhesség esetén ugyanis - mivel egyenlően kétoldalú kötelem keletkezik, szolgáltatások állnak egymással szemben - nem beszélhetünk sem jogtalan haszonszerzési célzatról, sem pedig kár okozásáról.
7. Az indítványozó tanács szerint a piaci feltételekkel folyósított hitelezés körében a pénzintézetet fogalmilag nem érheti kár, ha az általa folyósított pénzkölcsön a járulékaival együtt visszafizetésre kerül. A kölcsön rendeltetéséből következik ugyanis az, hogy a kölcsönt nyújtó aktív vagyonában a kölcsönösszegnek megfelelő időleges (azaz a futamidő lejártáig tartó) értékcsökkenés következik be, amely azonban véglegessé - tehát büntetőjogi értelemben vett kárrá - csak azáltal válhat, ha a kölcsönt egészben vagy részben nem fizetik vissza. Ehhez képest, amennyiben a kölcsön igénylésekor, illetőleg folyósításakor a visszafizetés reális lehetősége és szándéka a kölcsönt felvevő részéről megállapítható, a károkozási szándék akkor sem áll fenn, ha a kölcsönigénylés során a bankot megtévesztették, s e nélkül a kölcsönt nem folyósította volna.
A jogegységi tanács az indítványozó tanács álláspontjával egyetértett abban, hogy a piaci feltételekkel folyósított hitelezés körében a pénzintézetet fogalmilag nem érheti kár, ha az általa folyósított pénzkölcsön a járulékaival együtt visszafizetésre kerül.
Ugyanakkor a legfőbb ügyész is helyesen mutatott rá, hogy amennyiben az elkövető visszafizetési szándék nélkül, a pénzintézet megtévesztésével vesz fel kölcsönt, a csalás bűncselekménye nem a futamidő végén válik befejezetté. A kölcsön összegének a kiutalásával a kár bekövetkezik, a hitelintézet vagyonában beállott értékcsökkenés véglegessé válik, tehát a bűncselekmény befejezett alakzata megvalósul.
A hitelező megtévesztése nélkül, érvényesen létrejött szerződés esetén azonban a kölcsön folyósításával a pénzügyi intézmény vagyona ideiglenesen sem csökken. Bár a pénzeszközök mennyisége valóban csökken, de ezzel egyidejűleg az ugyancsak a forgóeszközök körébe tartozó követelések állománya ugyanekkora összeggel megnő.
A bank természetesen nem csak a „szabályszerűen” kihelyezett kölcsönt tartja nyilván, mint követelést, hanem azt az összeget is, amelyet a banktól „kicsaltak”. A két helyzet azonban eltér egymástól.
Az első esetben a pénz a bank rendes - „szabályszerű” - működése során kerül kihelyezésre hitel-(kölcsön-)szerződés keretében. A bank ezzel az alapfunkcióját teljesíti. A hitelintézetnek éppen az a feladata, hogy a különböző forrásokból rendelkezése alatt álló pénzeszközöket haszonnal értékesítse, hitelként, vagy más módon kihelyezze. Ennél fogva a bank pénzeszközeinek jentős része mindig kihelyezett pénzösszeg. Az így kihelyezett pénz nem tekinthető kárnak. Ha az adós nem fizet, akkor a hitelintézet a szerződésszegésért való felelősség szabályai szerint érvényesítheti vele szemben a követelését.
Ezzel szemben a banktól kicsalt pénz valóban kárként jelentkezik. A bank az ilyen (kicsalt) pénzt is nyilvánvalóan igyekszik visszaszerezni, ám a csalással, mint „bűncselekménnyel okozott kár”-nak a megtérítésére más szabályok vonatkoznak. Az ilyen károk nem a szerződéses kárfelelősség, hanem már a Ptk.-nak a szerződésen kívül okozott károkért való felelősségre vonatkozó szabályai szerint érvényesíthetők. A két követelés tehát eltérő jogalapból ered, és - ehhez képest - a visszafizetés esélyei is eltérőek lehetnek.
A kifejtettekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság jogegységi tanácsa megállapította továbbá, hogy a felülvizsgálati indítványban hivatkozott és BH 2006/243. szám alatt közzétett Bfv.I.2154/2003/5. számú végzéssel felülvizsgált ügyben az I. r. terhelt marasztalására a büntető anyagi jog szabályainak a megsértésével került sor. Az irányadó tényállás szerint a terhelt a hitelszerződés megkötésekor kockázatot vállalt, amely a gazdasági tevékenységére alapozottan indokoltnak tekinthető mértékig elfogadott. Az F. Rt. a felvett hitel kamatának a törlesztését megkezdte és olyan gazdasági helyzetben volt, amely mellett nem zárható ki, hogy a hitelszerződés megkötésekor a hitelt - a gazdasági helyzeténél fogva - vissza tudta volna fizetni.
A terhelt fizetési készségére és képességére figyelemmel bűnösségének megállapítására a jelentős kárt okozó csalás bűntettében a büntető anyagi jog szabályainak a megsértésével került sor.
Tény, hogy a másodfokon jogerős ítéletében a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Bíróság az I. r. terheltet hitelezési csalás bűntettében - és emellett számviteli fegyelem megsértésének vétségében - mondta ki bűnösnek. A felülvizsgálati ügyben eljárt Legfelsőbb Bíróság a Bfv.I.2.154/2003/5. számú végzésében azonban úgy foglalt állást, hogy a terhelt e cselekményt azt megelőzően követte el, hogy a hitelezési csalás tényállása 1994. május hó 15. napján hatályba lépett volna. Bűnösségének kimondása mégsem törvénysértő, mert az valójában csalásként minősül.
A Be. 443. §-ának (3) bekezdése szerint, ha az elvi kérdésben adott iránymutatásból következően a jogegységi határozattal érintett jogerős bírósági határozatnak a terhelt büntetőjogi felelősségét megállapító rendelkezése törvénysértő, a jogegységi tanács a törvénysértő rendelkezést hatályon kívül helyezi, és a terheltet felmenti, illetve az eljárást megszünteti.
E rendelkezésre tekintettel a jogegységi tanács egyrészről a marasztaló jogerős döntést az I. r. terheltet a társtettesként elkövetett hitelezési csalás bűntettében bűnösnek kimondó, valamint a vele szemben büntetést kiszabó részében, másrészről a terhelt felülvizsgálati ügyében eljárt Legfelsőbb Bíróság határozatát hatályon kívül helyezte. E terheltet az ellene hitelezési csalás bűntette miatt emelt vád alól - a Be. 6. §-a (3) bekezdése a) pontjának I. fordulata és a 331. §-ának (1) bekezdése alapján - felmentette. Egyúttal a terhén maradó társtettesként elkövetett számviteli fegyelem megsértésének vétsége miatt, miután e cselekmény az elbíráláskor már oly csekély fokban veszélyes a társadalomra, hogy a törvény szerint alkalmazható legkisebb büntetés kiszabása is szükségtelen - a Be. 71. §-ának (1) bekezdése alapján - megrovásban részesítette. Rosszallását fejezte ki, és felhívta az I. r. terheltet, hogy a jövőben tartózkodjék bűncselekmény elkövetésétől.
A Legfelsőbb Bíróság büntető jogegységi tanácsa mindezekre figyelemmel a jogegységi indítványnak helyt adott, és a rendelkező részben foglaltak szerint határozott.
A jogegységi tanács a határozatot a Bszi. 32. §-a (4) bekezdése, illetve a Be. 445. §-a (2) bekezdése értelmében a Magyar Közlönyben közzéteszi.
Budapest, 2009. június 8.
| Dr. Kónya István s. k., | ||
| a jogegységi tanács elnöke | ||
| Dr. Molnár Gábor s. k., | Dr. Édes Tamás s. k., | |
| bíró | bíró | |
| Akácz József s. k., | Dr. Katona Sándor s. k., | |
| bíró | bíró | |
