Mivel a főpap urak és egyházi férfiak és ezek sáfárjai, s gyakran azok is, a kiknek az ő dézsmáikat bérbe szokták adni, az országlakosokat és ezek jobbágyait igaztalan dézsmákkal, továbbá egyházi átkokkal és tilalom alá vetéssel gyakran terhelik:
1. § A mi hogy jövőre meg ne történhessék, határoztuk, hogy a mikor és valahányszor az országlakósok vagy jobbágyaik közül valakit ilyen igaztalan dézsmák, egyházi átok és tilalmak ürügye alatt terhelnek: akkor az ilyen köteles legyen ezt annak a főpap urnak, a kinek megyéje alá van rendelve, vagy egy másik egyházi személynek, a kinek részére tudniillik a dézsma fizetendő, ha ezek lakásukon vagy egyébként közelben megkaphatók, különben pedig az ő sáfárjuknak vagy személyes helyettesüknek mindenek előtt bejelenteni.
2. § És ha ezek az okozott károkért elégtételt adnak s azokat kiegyenlitik jól van, különben azokat a királyi felség, (bárhol tartózkodjék) az ő parancs- és kézbesitő levelével az e tárgyban való perbehivás napjától számitandó harminczkettedik napra maga elébe, a királyi felség távollétében pedig az ő helytartója elébe hivja perbe, és ott azok részéről haladéktalanul törvényt és igazságot kell szolgáltatni.
3. § A hol, ha ugy találják, hogy a nemest vagy a jobbágyot az ő magánszemélyükben dézsmálták igaztalanul, vagy zaklatták egyházi átokkal és tilalommal: akkor azokat a főpapokat és sáfárjaikat, valamint dézsmaszedőiket annak a nemesnek vagy jobbágynak a dijában; ha pedig kitünik, hogy az egész birtokot vagy a jobbágyok összességét terhelték ugyanazon a módon, akkor őket részben a birónak, részben a felperesnek fizetendő száz aranyforintban kell elmarasztalni.
